Kulturális Hírlevél 65. szám
2008. március

TARTALOM

• Delia S. Guzmán: Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan?
  
  
• Portré: Sztehlo Gábor, a gyermekmentő lelkész
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Márciusi és áprilisi programjaink
  
  
• Információk

Delia S. Guzmán: Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan?
A Fortuna Füzetek sorozat új kiadványa

Seneca ifjú tanítványának, Luciliusnak szóló egyik levelében a következő idézetet ajánlja napi gondolkodnivalónak: „Kérded, mennyire jutottam? Kezdek barátja lenni magamnak.” Furcsának tűnhet ez a kijelentés, hiszen miért ne lenne az ember barátja önmagának. Jobban belegondolva azonban nem is olyan egyszerű ez a „barátság”, amely feltételezi azt, hogy egy termékeny párbeszédet tudunk folytatni magunkkal. A mindennapokban dolgok végeláthatatlan sokasága vesz körül bennünket, tengernyi tennivaló, sietség, információk és benyomások tömege, megismernivalók rengetege. Úgy érezheti a mai ember, hogy a világban egy darabjaira törött tükörbe néz, és maga is kis részekre szabdalódik. És befelé tekintve? „Nincs egy percem magamra” - mondjuk gyakran. Nem csak az lehet a baj, hogy kevés az időnk, hanem az is, hogy nehéz ápolni ezt a Seneca-féle barátságot önmagunkkal. Bensőnkbe nézve is sok a tükördarab, nagy a zsivaj, és ilyenkor egyszerűbb beleereszkedni a külvilág sokaságába, hiszen akkor legalább nem kell befelé fülelni. Azért is nehéz ez a belső beszélgetés, mert úgy érezzük, kevés segítséget kapunk. Nagymamáink számára már hihetetlen mágiának tűnő elektronikus eszközöket építünk és kezelünk magától értetődően, de magunkkal szemben semmivel sem lettünk okosabbak, mint a két vagy kétszáz generációval korábban élt embertársaink. Nem várhatunk senkitől egyszerű használati útmutatót magunkhoz, de azt se higgyük, hogy magunkra maradtunk. „A felfedezők, akik utat törnek az ismeretlenbe, segítségül hívják azoknak a beszámolóit, akik korábban már jártak az ismeretlen földön, és nekünk sem árt, ha azoknak a vezetésére hagyatkozunk, akik már végigjárták ezt az utat és tájékozódási pontokat tudnak adni” – áll annak a kötetnek az előszavában, amely az Új Akropolisz Kiadó tavaly indított Fortuna Füzetek sorozatának legfrissebb kiadványa. Delia Steinberg Guzmán Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? című írása egyfajta útmutató, amely nem gyors megoldásokat kínáló „rohanós” könyv, hanem a belső párbeszédet segítő gondolkodnivaló. Újra- és újraolvasásra, megállásra hív, hogy képesek legyünk egyre mélyebben befogadni és beépíteni egy-egy gondolatát.

A Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? cím arra utal, hogy gondolkodni és érezni tanulható folyamatok, amelyeknek vannak – bármennyire is különbözőek vagyunk – mindenki által felfogható és gyakorolható törvényszerűségei. Ez a nagy szavaktól mentes, egyszerű és tömör könyvecske új és elemző szemmel néz és vezet rá arra, hogy mit is jelent például a siker, a boldogság, az igazságosság, a jobb minőségű élet. Arra biztat, hogy ne a beidegződött, talán meg sem emésztett, közhelyszerűen használt gondolatokat szajkózzuk, hanem beszélgessünk magunkkal bátran, őszinte megoldásokat keresve. Vegyük példának a jobb minőségű élet fogalmát: tényleg csupán a termelékenység növelése, az anyagi javak bővítése alakítja ki a jobb minőségű életet? A kötet más szemléletet javasol: „Ahhoz, hogy valóban jó minőségű életről beszélhessünk, az embert teljességében kell vizsgálni és nem csak abból a szempontból, hogy mennyit adhat vagy termelhet.” „Az erkölcs szempontjából annak ellenére, hogy a mindennap előforduló esetek az ellenkezőjére biztatnak, elengedhetetlen az emberben szunnyadó erények fejlesztése. Lényegtelen, hogy ma 'nem menő' jónak, becsületesnek, igazságosnak, bölcsnek, udvariasnak, bátornak, nemeslelkűnek, tisztességesnek lenni; egyszerűen az ilyen és ehhez hasonló tulajdonságok nélkül nem valósul meg a jobb minőségű élet.”

Ugyanígy érdemes kibővíteni a boldogság fogalmát, és friss elmével rátekinteni. „A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet eleve kudarcra van ítélve.” Ennek oka az – ha valóban őszintén foglalkozunk ezzel az agyoncsépelt fogalommal –, hogy a cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök sem megfelelőek. „Hol a boldogság? Ha elemezzük személyiségünk felépítését, megleljük boldogságunk összetevőit. Van, amit testünk szeret, és az általánosan elterjedt nézettel szemben ez nem mindig az érzékek kielégítésében merül ki. A pszichének is vannak követelményei, de a közhiedelemmel ellentétben boldogságunk nem abból származik, hogy szeretnek és megértenek, hanem abból, hogy a vak önzőség csapdáját elkerülve mi magunk tudunk szeretni és megérteni, saját magunkat is beleértve. Az elme nem akkor boldog, ha ismereteket halmoz fel, hanem amikor kételyeket oszlat el: többet ér néhány jól megalapozott gondolat, mint ezernyi egymástól független, a mindennapi életben nem alkalmazható vélemény.”

A szerző hasznos útmutatásokat ad arról, hogy miként léphetünk ki megszokott fogalmainkból, azaz hogyan fejlődjön megkülönböztető képességünk és elménk valamennyi más képessége. „Nem véletlenül hangsúlyozzák mindig, hogy az elme különbözteti meg az embert az állattól. Éljünk ezzel a különbséggel: gondolkodjunk, mérlegeljünk, keltsük életre gondolatainkat, hogy nemes érzelmek hevítsék őket és élő valósággá váljanak cselekedeteinkben.” Elménknek számos olyan működési lehetősége van, amelyeket nem ismerünk, és így nem is használunk ki. „Tudni gondolkodni: a gondolatok közti rendteremtést jelenti. A gondolatokat meg kell ragadni, minél jobban pontosítani és összekötni egyiket a másikkal, hogy összefüggő egészet alkossanak. Nincs szükség arra, hogy az elme tele legyen gondolatokkal, és ha azok homályosak, zavarosak, negatívak és összefüggéstelenek, akkor még kevésbé. Kevés gondolatra van szükségünk, de azoknak világosaknak kell lenniük.”
A könyv rávilágít arra is, hogy a fertőző betegségekhez hasonlóan a negatív tudatállapotok is „fertőznek”, azaz környezetünknek átadjuk ezeket és mi magunk is könnyen felvesszük őket. Számba kell venni azt is, hogy hiába hisszük rendkívül eredetinek magunkat, valójában az elme természetéhez tartozik, hogy kívülről fogadunk magunkba gondolatokat, amelyeket azután legfeljebb önállónak vélünk, holott nem azok. Ez nem szégyellnivaló tulajdonság, hanem sokkal inkább egy olyan jellemző, amellyel bátran élhetünk: „Szélesítsük ki elménk határait: fogadjuk be a legjobb gondolatokat. (...) Ha a meggyőződésekről van szó, nem az eredetiség a fontos, hogy egy új, idáig ismeretlen nézetet valljunk, hanem az, hogy hitelesen éljünk egy ideát, amely akármilyen régről származhat, mégis hasznos számunkra és alkalmas arra, hogy egymással összefüggő értékek egységes rendjét építsük köré.”

Az elmével foglalkozni azonban nem csupán elméletek befogadását foglalja magában. A kötet segítséget nyújt abban is, hogy gyakoroljunk. A jó gondolat csak gyakorlással együtt hoz eredményt, és csak így válhatunk magabiztossá, így tapasztalhatjuk meg „az önmagunk uralásából fakadó önbizalmat”. Érdekes, hogy a lelki béke kialakításáról és megőrzéséről szóló részben az edzés fogalmát találjuk: „Edzenünk kell magunkat a belső nyugalom terén is. De nem akkor, amikor sürget az idő, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor a viszonylagos békét élvezzük. Az ilyenkor megtapasztalt lelkiállapotot figyeljük meg alaposan és jegyezzük meg jól, hogy aztán akaratlagosan is megismételhessük.”
A Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? kötetet, amely a Fortuna Füzetek Hogy lelked növekedjen sorozatának része, felfoghatjuk egyfajta lelki „edzésterv”-nek, amely segíti belső párbeszédünket. A legfőbb jó nem igényel külső eszközöket, bensőnkből műveljük ki – mondja Seneca Luciliusnak. Delia S. Guzmán könyve hasznos és gyakorlatias tanácsadó annak, aki ezen a kiművelésen dolgozik.

Portré: Sztehlo Gábor, a gyermekmentő lelkész

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt. Míg a második világháború nehéz történelmi időszakában a létbizonytalanság és a folyamatosan változó zsarnoki politikai önkénynek való szinte teljes kiszolgáltatottság miatt sok ember csak a puszta túlélésre vagy a menekülésre törekedett, ő aktívan tevékenykedett. E körülmények között ébredt fel benne hivatástudata, amelyet követve néha a vakmerőség határát is súroló bátorságával több mint kétezer gyermek életét mentette meg. Mindezt nem egyedül vitte véghez, hanem szervező-, tanító- és vezetőerejének segítségével megtalálta az önzetlenségre nyitott segítőit, akikben saját példájával ébresztette a nemest.
Aki nehéz időkben eredményesen szeretne segíteni másokon, számos emberi és gyakorlati dolgot tanulhat meg Sztehlo Gábor életéből.

Fiatalkora

1909-ben született Budapesten. Szerető családi légkör vette körül, a családban több generációra nyúltak a lelkészi hivatás gyökerei. Szülei nagy gondot fordítottak a nevelésére. Többször is iskolát váltottak, hogy olyan szellemiségű helyre kerüljön, amely valóban segíti fejlődését és inspirálja leendő hivatására. 1927-ben érettségizett a Lónyai utcai református gimnáziumban, majd Sopronban, a Pécsi Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán tanult. Az egyetem alatt egy évet Finnországban töltött, ahol leginkább az ottani népfőiskola intézményrendszere volt rá nagy hatással. Tanulmányait befejezve Újhatvanban szolgált, itt templomot épített – a munkálatokban saját maga is részt vett, és másokat is erre biztatott. Ezután Nagytarcsára helyezték át, ahol hozzálátott egy a finn példához hasonló népfőiskola létrehozásához.

Hivatástudatra ébredése

1944. március 19-én megláttam a német járőröket a forgalmas Budapest főútvonalain. Odáig ellenzéki lapot sem olvastam, illegálisat még kevésbé, sőt egyáltalán nemigen olvastam napisajtót, nem érdekelt. Velem egykorú fiatal lelkésztársaim, akikkel együtt dolgoztam, éppen úgy fogadták Budapest megszállásának hírét, mint én, azzal az egyetlen kérdéssel: vajon tudjuk-e munkánkat folytatni? Szűklátókörűen mindent ebből az egyetlen szempontból bíráltunk el. Szent együgyűség! Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság. Vagy önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet.

Sztehlo szívéhez különösen a gyermekek sorsa állt közel. Már 1942-ben arról álmodott, hogy egyháza vezetősége egy árvaház igazgatásával bízza meg, felsősége azonban nem tartotta alkalmasnak erre. 1943-ban újabb alkalom adódott: az egyház lehetőséget kapott, hogy hadiárvákat nevelhessen, de ezt a feladatot sem bízták rá. Végül 1944 igen nehéz évében kapta meg azt a megbízást, amely élete fordulópontját jelentette. Kinevezték a református egyházzal közösen létrehozott gyermeksegítő egyesülethez, a Jó Pásztorhoz.

A Jó Pásztor

Sztehlo teljes szívvel belevetette magát a munkába. Az otthon nem volt több egy elhanyagolt bérház eldugott lakásánál, amely tele volt összehordott bútordarabokkal meg lelkesen nyüzsgő emberekkel – többségüknek zsidó származása miatt már hordania kellett a sárga csillagot. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hatékony segítéshez új otthonokra lenne szükség, de ezek megszerzése azokban az időkben igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett.
Mindenki félt az ilyen ügyektől, és mi papok kiváltképp. Éreztem, hogy lebeszélnének. Veszedelmes dolog ez, és még inkább azzá válik, ha többeket avatok bele. Bele kellett vágni a dologba, megragadni az első elfogadható lehetőséget. Majd ha meglesz, hadd csodálkozzanak. Arra nem is gondoltam, hogy csalódás érhet. Hogy imádkozni kellene, elcsöndesedni? Figyelni, mit tanácsol Isten? Nem, nem lehet Istenből orákulumot csinálni! Isten nem tart fönt jóshelyet, hogy most odaforduljak kétségeimmel! – utasítottam vissza a bennem bujkáló gyanakvást, óvatosságot. Nincs mit töprengeni, meg kell ragadni ezt a lehetőséget, ami adódik.
Tárgyalt kereskedőkkel, ügyvédekkel, sőt, az uralmon lévő nyilas vezetőkkel is. Próbálkozásai sorra kudarcot vallottak, számos csalódás érte, mert szorongatott helyzetüket kihasználva az ügyeskedők pénzt csaltak ki tőlük, a nyilas központban pedig internálással is megfenyegették.
A fenyegetések miatt a Jó Pásztor vezetőségének menekülnie kellett Budapestről. Sztehlo felkereste püspökét, akitől tanácsot remélt, de ő csak annyit tudott mondani, hogy a legutóbbi püspöki konferencia a Jó Pásztort „tűzzel való játéknak” minősítette. Erre Sztehlo azt válaszolta, hogy ő ezt nem tudja annyiban hagyni. Püspöke szabadságot adott neki, hogy időt nyerjenek, mondván: az idő nekik dolgozik.

A Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve

Mindezek után vette csak észre, hogy már mennyi külföldi segélyszervezet tevékenykedik hasonló céllal az ország területén. Különösen a svájci és a svéd követség mellett működtek jól szervezett csoportok. Sztehlo ettől fogva velük dolgozott, és hamarosan megbízást kapott a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt álló új gyermek-menedékhelyek létrehozására.
Közvetítésével már meg is volt az első felajánlott helyszín: egy villa egyik része a Bérc utcában, amely 30-35 gyermeknek tudott otthont adni. A nevelőgárda és a felszerelés jelentős részét a Jó Pásztor örökségéből mentette át, így az új intézmény és az azt követő több mint 30 otthon neve is ez lett, ezért a Nemzetközi Vöröskereszt B szekciójának munkáját „Jó Pásztor akciónak” kezdték nevezni.
Egy-egy otthonban hónapokat vett igénybe a megfelelő légkör kialakítása. Újra és újra magyaráznom kellett hol a gondozóknak, hol a hozzátartozóknak, hol a háziaknak, hogy az otthon: család, egyetlen nagy család, a gyerekeknek testvérekké kell válniuk. (...) Ez mind szépen hangzott, de az igazi családban is veszekszenek a testvérek olykor, itt pedig még a társadalmi távolságokat is át kellett hidalni. Az otthonok védelmére számos eszközt bevetettek. Például kiraktak ajtajukra egy névsort a Nemzetközi Vöröskereszt fejlécével ellátott lapra: név, születési évszám, beosztás. Természetesen az olyan neveket, mint Schwarz vagy Weiss, megváltoztatták. A lista alatt az volt olvasható, hogy egy másolatát őrzi a belügyminisztérium konzuli hivatala, és hogy a ház a Nemzetközi Vöröskereszt területenkívüliségi jogát élvezi, és ezért minden hivatalos egyén kötelessége az otthon lakóinak védelme. Egyik állítás sem volt valós, a felirat ennek ellenére védőpajzsnak bizonyult.

A nyilas központban

1944 decemberében a menekültek miatt óriási lakásínség volt a fővárosban, a legtöbb lakásban 3-4 családot is elhelyeztek, ha máshogy nem ment, karhatalommal. A Jó Pásztor otthonok is zsúfolásig teltek. Egyik nap egy német altisztnek szállást keresve az egyik leányotthonba zörgettek be. Rövid, ajtón keresztül folytatott párbeszéd után az otthon vezetője nem engedte be a tisztet, mire az dühödten és fenyegetőzve távozott. Az esetet nyomban jelezték Sztehlónak, aki a helyszínre sietett, majd felkereste a német tisztet. Nem sikerült megegyeznie vele, és a tiszt be is váltotta fenyegetését: Sztehlót és a hozzá önként csatlakozó Dr. Thaly Imrét még aznap este bevitték a Kalapács utcai nyilas központba.
Vagy féltucat fegyveres keringett egyetlen íróasztal körül. Le sem ültettek minket, hanem azonnal nekünktámadtak. Rám legalább ketten kiabáltak egyszerre, fenyegetőzve, hogy mit képzelek, keresztény pap létemre zsidókat mentek, majd felelni fogok ezért. Szóhoz sem engedtek jutni. Úgy látszik, ez volt a taktikájuk, jól megijeszteni, aki odakerül, hogy kezes báránnyá váljék.
Ekkor munkatársának támadtak, akit külső vonásai miatt zsidónak véltek, és le akarták vetkőztetni, amit ő rosszul viselt, s ez csak olaj volt a tűzre. Ekkor Sztehlo hirtelen indíttatásból az illető nagyapját, Thaly Kálmánt kezdte idézni, aki a kurucköltészet gyűjtője volt, és maga is írt kuruc verseket. Addig folytatta, amíg Rákóczival és a kurucukkal le nem csillapította a kedélyeket és levegőhöz jutva elmondhatta, hogy az otthonokban nemcsak zsidó, hanem más származású elhagyott, árva gyermek is van, és az ő hivatása rajtuk segíteni. Felajánlotta, hogy magához veszi az itt kallódó gyerekeket is, de katonai személyeket nem tud elszállásolni, mert azt a Nemzetközi Vöröskereszt szabályzata tiltja.
A gyerekeknek felajánlott segítség nagyon meglepte a nyilasokat. Elengedték őket azzal, hogy másnap felkeresik az elszállásolandó gyerekek listájával. Végül ez mégsem történt meg, és így nagy kő esett le Sztehlo szívéről, hiszen az otthonok már amúgy is zsúfoltak voltak.

A frontvonal

A Vöröskereszt szervezte az otthonok élelmezését, amely rendkívüli hatékonysággal működött, de Budapest ostromának idejében, mint minden, ez is akadozott. A folyamatos tüzérségi aktivitás miatt pedig az otthonok lakóinak is a házak pincéibe kellett költözniük.
Ez a helyzet az otthonok vezetőit számos leleményre kényszerítette. Mindent felhasználtak, a hólevet is. Kezdetben csak mosakodásra (erre különösen nagy figyelmet fordítottak), később már forralva (és amivel lehetett, ízesítve) ivásra is. Abból készítettek levest, ami akadt. Sok esetben a katonák hoztak nekik egy-egy napra való élelmiszeradagot. Támogatta őket egy bizonyos König hadnagy is, négyszemközt megvallva ellenérzését a faji előítéletekkel szemben, a területért felelős másik hadnagy viszont korántsem volt ilyen kedves, és csak a jó szerencsének köszönhették, hogy váratlan látogatásaikor nem fedezte fel a bujkálókat.
A pincében folytatott élet összekovácsolta az embereket. Életük nem csak a fizikai túlélésről szólt, a gyerekek számára minden napra szerveztek valamilyen foglalkozást: tanítást, népdaléneklést, különféle kvíz- és barkochbajátékokat, illetve a munkákba is bevonták őket, hogy ne legyen idejük a nehézségeken gondolkodni.
Az otthonok életének egyik legfeszültebb időszaka az volt, amikor megjelentek az orosz katonák. Sztehlo egy a pincében bújtatott oroszul tudó íróval előre megbeszélte, hogy amint jönnek, ő oroszul kiabál, hogy itt gyermekotthon van. Amikor rájuk törték a pinceajtót, így is tett. Az orosz katona is megkönnyebbült, elmondta, hogy nagy szerencse, hogy oroszul szóltak ki, mert éppen jelt adott volna a lángszórónak.
Őszintén tört fel szívükből az „Erős vár a mi Istenünk!” kezdetű ének.

Később egy szemtanú beszámolt az orosz katonák egyik „látogatásáról”, amikor kiszúrtak maguknak egy jól megtermett szőke fiút:
Szökött német katonának vélték a fiút, és kiparancsolták a kapu elé. Velünk bent leengedtették a rolókat, a remegő fiút egy jegenye törzse elé állították, és két katona ráfogta a géppisztolyokat. Gábor abban a pillanatban kiugrott a kapun, hogy „nye szoldat”, de az oroszok félrelökték. S akkor széttárt karral a fiú elé ugrott, s már magyarul kiáltotta: „csak rajtam keresztül!” A katonák döbbenten nézték a lángoló szemű papot, leengedték a fegyvert, s lassan elmentek.

Gaudiopolis

A háború után sok gyermekért eljöttek szüleik, akik leírhatatlan boldogsággal vették magukhoz rég látott csemetéiket. Voltak azonban sokan, akikért nem érkezett senki. A harcok elmúltával a fizikai túlélés már nem volt kétséges, viszont hátravolt valami, ami legalább ilyen fontos: a lelki sebek gyógyítása, a nevelés, amely esélyt ad a gyermekeknek arra, hogy megtalálják helyüket az életben, és hogy lelki sérüléseik miatt ne sodródjanak a bűnöző életmód felé. Háborúban elvadul a gyermeklélek is, és csak nagyon lassan gyógyul meg később, leginkább akkor, amikor újra megtapasztalja az anyai szeretetet.
Sztehlo még a pincében töltött időszak alatt a fiatal fiúkkal együtt gondolkodva megálmodott egy közösséget, egy kis államot, ahol új utakat, új világot építhetnek – ezzel összefüggésben nagy hatással voltak rá Pestalozzi és Makarenko művei. A Weiss Mandfréd család által felajánlott zugligeti villák ideálisnak látszottak ezen álom megvalósítására. Az ifjúsági államot Gaudiopolisnak, az öröm városának nevezték el. Célját a következőképpen fogalmazták meg:
Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket nevelni.
Egy önkormányzati testület kormányozta ezt az államot, amely az „anyaállam”, a PAX Szociális Alapítvány területén és keretein belül működött, demokratikus alapon. Szabad és titkos választások útján bízták meg funkciójával a miniszterelnököt, a kultusz-, pénzügy-, munkaügyi- és belügyminisztert. Mindegyiküknek voltak helyettesei, államtitkárai, akiket maguk neveztek ki. A munkaügyi miniszter tervezte a munka beosztását, a kultuszminiszer versenyeket, színielőadásokat szervezett, felelős volt a faliújságért, míg a belügyminiszter nyomozott az esetleges „bűnügyekben” vagy kihágások esetén.
Minden lényeges dolgok megtárgyaltak Sztehlóval, de ő csak „beszélgetett” velük, semmit sem döntött el. Észrevétlenül, láthatatlanul irányított. Ezt a rendszert mint „demokratikus játék”-ot használta pedagógiai módszerként. Kezdettől fogva nagy hangsúlyt kapott az oktatás, amelyet az első időben kényszerűségből peripatetikus (sétálgatás közbeni) módszerekkel oldottak meg, majd fokozatosan egyre jobban felszerelt oktatótermeket hoztak létre.
Én a munkaiskola megvalósítására törekedtem. Amit a gyerekek tanulnak, alkalmazzák a gyakorlatban is, lehetőleg azonnal. Magolás és lecke helyett viták és versenyek rögzítsék a tanultakat. A tanárok ezt az utat járták, és a tanulókkal való testvéri kapcsolat révét többet értek el, mint remélték.
Számos műhelyt alakítottak ki, amelyek közül mindenki maga választotta ki azt, amelyikben részt akart venni: asztalos, lakatos, festő, szabó-varró, cipész. Ezzel egyúttal az épületek felújítása, karbantartása is megoldottá vált, és a gyerekek egy-két szakma fortélyait is megtanulták. Ez a munkalendület és életritmus vitte előre az intézményt. A különféle társadalmi rétegekből származó gyerekek egy „munkás-közösséggé” kovácsolódtak. A fiúk szálláshelyét Farkastanyának nevezték el, míg a lányok a Viperafészekben laktak. A kirándulások közvetlen szemléltetésre adtak alkalmat a földrajz tanulmányozásához, de a gyerekeknek le is kellett rajzolniuk, amit láttak. A rajzoltatás módszerét másra is alkalmazták: Vargha Balázs gondolata volt – külföldi példák és pszichológiai tanulmányok nyomán –, hogy a diákokkal „kirajzoltatja” a nyomasztó gondolatokat. Kirajzolás után a gyermekek könnyebben szabadultak az emlékektől.

Az intézmény „lelke” Sztehlo volt, akiről később, felnőtt korában így nyilatkozott az egyik Gaudio-gyermek:
Mi a titka ezeknél a gyerekeknél az életörömnek, a derűnek, a boldog alkotásnak? A titok: Sztehlo Gábor. Az ő lendülete, meleg szeretete, megértése, mindent elfedő áldozatos jósága, terveket szívbe ültető nevelése. Gábor szigorú munkafegyelmet kívánt, ugyanakkor szeretetet, derűt, jókedvet árasztott. Ember volt. Ha hibázott, ha vétett, be tudta ismerni, s ha megbántott valakit, bocsánatot tudott kérni, lett légyen az ápolt vagy beosztott, kolléga vagy takarítónő.
A kisállamban eklektikus szellem uralkodott, amelyet Sztehlo nagyon fontosnak tartott megőrizni. A lelkileg sérült ember számára nincs rosszabb, mint egyoldalú hatás alá kerülni. Az otthon szellemi légkörét tehát a felekezeti és világnézeti türelem és megértés jellemezte; szabadon lehetett vitatkozni, de sértő, bántó szándék nélkül, tiszteletben tartva a másik álláspontját.
Lelkész lévén minden vasárnap tartott istentiszteletet, de ez senki számára nem volt kötelező, és emellett „felekezet-független nyelvet” használt. Legtöbbször a Bibliából és a mindennapi életből hozott fel példákat, és mindenki számára érthető módon magyarázta el az erkölcsi tanításokat:
Az „egyetértés, együttérzés” azt jelenti, hogy ami téged érint, azt én is magamra veszem. Nincs irigység, nincs káröröm vagy elzárkózás. Egy vagyok veled! A „testvérszeretet” vallomás arról, hogy te vagy az én gazdagságom. Ha nem lennél, magányos lennék. Isten világa nem teljes testvér nélkül. Istennél nincs egyke-rendszer. A „könyörületesség”-ben átérzem mások nyomorúságát, és nem tudom távol tartani magamtól. Mások ínsége cselekvésre indít. Az „alázat” nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy nem vagyok jobb, mint te.
Megtagadta azt a kérést, hogy az otthont csak a zsidómisszó-szolgálat gyermekeinek tartsa fenn. Pár évvel később saját egyháza kívánta tőle azt, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyen fel. Sztehlo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tekintet nélkül a vallási, faji, nemzeti és egyéb különbségekre, valamennyi gyermeken segíthessen.
A Gaudipolist 1950-ben államosították. Vezetőjével viszonylag kíméletesen bántak, több éves végkielégítést fizettek neki, sőt állásajánlatot is kapott, de ezt nem fogadta el, mert tudta, hogy módszereit úgysem vihetné tovább.

Élete a Gaudiopolis után

A Gaudiopolis államosítása után Sztehlo visszatért lelkészi hivatásához. Aktivitásának köszönhetően körzetében (Kőbánya, Simor utca) fellendült a felekezet élete. Ezúttal a kitelepítettek megsegítését tűzte ki céljául: ruhát gyűjtött, süteményt süttetett, gyógyszereket vásárolt, és ezeket – a nyílt fenyegetés ellenére – eljuttatta a rászorulóknak.
Pár évvel később vészjelzést kapott, hogy a bonyhádi árvaház államosítását tervezik. Azonnal odautazott, szerződést kötött a helyi hatóságokkal tíz súlyosan fogyatékos gyermek gondozására. Ezzel megmentette az intézményt. Újabb és újabb otthonokat szervezett szegény és fogyatékos gyermekek számára, és ezt az állam is szívesen vette, mert hiányoztak az erre a célra épült állami otthonok. Az volt a meggyőződése, hogy ezekből a sérült gyermekekből is boldog embereket lehet nevelni. Családias légkört igyekezett teremteni. Úgy szervezte a gyerekeket, hogy különböző korú és állapotú betegek kerüljenek össze, akik egymáson is képesek segíteni és támogatni tudják a másikat – természetesen az egészen súlyos fogyatékosakat, az ágyhoz kötötteket külön helyezte el állandó ápolónői felügyelet alatt. Gyógypedagógusok segítségével munkaterápiát szervezett az arra alkalmasak részére.
Az 1956-os forradalom leverése után felesége és két gyermeke Svájcba ment, hogy a gyermekek zavartalanul továbbtanulhassanak. Ezt a döntést Sztehlo helyesnek tartotta, ő maga azonban nem volt hajlandó elhagyni az országot. Amikor megkérdezték, miért nem ment el, az otthonban állva körülmutatott: Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!
Egy ideig nem tudta meglátogatni családját, mert csak kitelepedési útlevelet voltak hajlandók adni neki, márpedig ő ragaszkodott ahhoz, hogy visszajöhessen Magyarországra. Hosszú huzavona után aztán mégis kapott egy látogató útlevelet. Kiutazása után nem sokkal azonban szívinfarktust kapott. Orvosai a hosszú kórházi kezelés miatt nem engedték haza, útlevele lejárt, így Svájcban maradt.
Egy évvel halála előtt, 1973-ban a Jad Vasem emlékéremmel a Világ Igazai közé választották.
Naplója végén a következőképpen összegezte életét:

Álmaim megvalósultak. Talán a sors kegyeltje lettem volna? Vagy szerényen álmodó, aki kevéssel beéri? Korántsem voltam szerény, de Isten kegyelme valóban megajándékozott.
Sok mindent megtanultam magam is. Hiszem és remélem. Elsősorban azt, hogy a kereszténység nem a dogmák, hanem a szeretet világa. Élő, eleven, cselekvő szereteté. Legalábbis annak kell lennie.
Írás közben külön örömöt jelentett számomra az emberekre való emlékezés. Hányszor tapasztaltam jóindulatot, áldozatkészséget, hányszor mutatkozott meg éppen az emberek jobbik énje! Pedig a háború eldurvítja a lelket, és felszínre hozza az önzést, a gonosz indulatokat. Gyakran. És mégis: mennyi esetben érvényes, hogy a szenvedés, a szorongatottság olykor éppen a jót hozza ki az emberekből. A veszély, a nyomorúság, a gyötrődés hányszor hozott egymás közelébe bennünket, kovácsolt össze, kialakítva felelősségérzetet, türelmet, áldozatkészséget. Nem, valóban nem látok senkit rózsaszín ködben. Nem találtam meg az „igaz embert”. Esendő emberekkel találkoztam, akiket Isten a legnagyobb veszedelmekben is formált, alakított, teremtő terve szerint.
Olvastam egyszer, hogy az utasszállító repülőgépek személyzete milyen összehangolt munkabrigádot képez, s mennyi lélekjelenléttel vigyáznak veszedelmes helyzetben arra, hogy pánik ne keletkezzék az utasok között. Valami ilyesmit tapasztaltam én is munkatársaim együttműködésében.
Nem voltam egyedül ebben az esztendőben: sok barát, megértő munkatárs állt mellettem; és ami a legfontosabb: közvetlen családtagjaimra is mindig számíthattam. Feleségem szívvel-lélekkel osztozott álmaimban és napi munkáimban. De mindezeken túl: egész sereg embert sodort hozzánk ez az esztendő, akinek barátsága lelki gazdagodást jelentett. Ha belegondolok, hányan, de hányan vesztették el – ugyanebben az időszakban – a bizalmukat az emberben, elundorodva az emberi gonoszságtól! Barátok, házastársak fordultak el egymástól a csalódás keserű emlékével. És hányan maradtak magukra, szeretteiket gyászolva, anélkül, hogy találtak volna valakit, aki legalább némi vigaszt, megértést nyújt. Ha erre gondolunk, látjuk csak tisztán, hogy milyen mérhetetlen gazdagság az általános kiábrándulás és pusztulás idején házastárs, rokon, barát segítő kezét fogni!
Álmaim megvalósultak és életem tartalmat nyert. Ha pedig az ember életének van tartalma, ha tudja, miért él, akkor biztonságot és nyugalmat érez, ez pedig a legtöbb, amit e nyugtalan és pillanatnyi élvezetekben elégő világban kívánhatunk.

A filozófia mint életforma

MÁRCIUSI ÉS ÁPRILISI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

AZ ÚJ AKROPOLISZ MESEHÁZA

GYŐR

Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9022 Győr, Liszt Ferenc u. 24. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: 96/311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)