Kulturális Hírlevél 45. szám
2006. május

TARTALOM

• Él valahol...

• Öröktűz – Reményik Sándor portréja

• A filozófia mint életforma

• Ajánló

• Májusi és júniusi programjaink

• Információk

Él valahol...

Él valahol, nem a hetedhét országon túl, még az üveghegyen innen, egy idős tanító néni. Már harminchét éve tanít írásra, olvasásra, számolásra, a természet ismeretére. Egész nemzedékek nőttek fel a kezei alatt, és nem meglepő, ha az egykori diákok helyén azok gyerekei ülnek osztálya padsoraiban.
A mögötte levő majdnem négy évtized gazdag tapasztalatokat adott számára. Ott él benne sok lelkes kislány képe, egynéhányan azóta talán tanítók lettek, és ott van Albert, az égetnivaló emléke is, akire soha nem tudott igazán haragudni, és aki ma az utcán nagyot kiabálva köszön, majd bizonygatja, hogy az ő gyerekei is kis betyárnak születtek.
Az évek sok új tankönyvet, reformot, azután néha ezek visszavonását hozták. Ő minden újat igyekezett felhasználni, de úgy, hogy a frisset ráépítette a régi tapasztalatokra, és egyre újabb szintézis létrehozására törekedett.
Ez a tanító néni – bár megtehetné – nem mulaszt el egyetlen napot sem felkészülés és a másnap átgondolása nélkül. Régi-régi időket felidéző nagy spirálfüzetei, szép rendben tartva, óriási tudást gyűjtöttek össze. Van köztük már olyan régi is, amelynek az árcéduláját sem hinnénk el. Bennük minden nap ritmusának lenyomatai: pontos óravázlatok, régi tervek javításai és megjegyzések, hogy például Pityuval és Mónival mit kell még gyakorolni.

Miért kell minden órát és napot, több ezer megtartott óra után is, újra meg újra átgondolni? Hátha eszembe jut valami új! – mondja. – Én még most is kiegészítem a korábbi jegyzeteimet. Mindig lehet ötlete az embernek, ha új szemmel néz a régire, meg aztán így tudom kijavítani, ha hibáztam valamiben. Nem lehet ezt másképpen.

Így telnek a napjai évtizedek óta. Hogy-hogy nem, még nem is hiányzott az iskolából, mert nem tudott olyan beteg lenni, hogy ne végezze el a feladatát. És az sem mesebeli csoda, hogy a gyerekek nem látják őt rosszkedvűnek, humortalannak a legborúsabb napokon sem. Lehet, hogy éppen az egyre öregedő spirálfüzetekben rejlik a tanító néni titka: a napról napra való újragondolás, újrarendezés és az igényes odafigyelés adja fiatalos erejét?

Öröktűz – Reményik Sándor portréja

„Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.”

Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?

Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – „az erdélyi költő”, ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.

Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.

Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, és a költőre talán nála is nagyobb hatás tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak igazabb lenni.”, mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, ill. a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten-keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor lelkész meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, „papi lélek” volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély „leghangosabb lelkesítője tudott lenni, [.] vezérdalnoka, harcos énekese”.

A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek „külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban”. A jólfésültség csak annyira jellemzi, „hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe”. Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben a mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva, az emberhez méltó életet az „örökös jobbulásban” látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott „világ-szenny alól”. Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [.] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is.”

Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlás-motívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak, és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.

Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: „mert változnak a csillagok felette”. De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.

Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...”

REMÉNYIK SÁNDOR VERSEIBŐL

„Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.”
(Kétféle fájdalom)

„Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...”
(Jóakarat)

„Királyibb ábrándom van nékem,
Míg nemtelen fémek között
Vergődöm a vak sötétségben,
Kétségbeesve magamon:
Az engedetlen anyagon.
Elkésve tán, de egyre mégis
Feszül bennem az akarat:
Látszat-életből, tetszhalálból,
Vak indulatból, sötét sárból
Kicsikarni az aranyat.”
(Alchimia)

„Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Öntudatlanság alvó éjjeléből
Felsajgó öntudatra
Riasztón mért vertél fel engemet?
Azt akarod, hogy levél legyek,
S reményzöld ruhám' átüsse a jég,
Ha forró május tikkadt alkonyán
Hirtelen, tompán megdördül az ég?
Azt akarod, hogy levél legyek,
És nyári napok gyötrelmes során
Megbarnítson majd perzselő heved,
S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?

Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,
Mi hervadásra ítélt levelek,
Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk
Valakinek, ki megpihent alattunk?”
(Egy rügy a naphoz)

„Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.”
(Akarom)

„Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.”
(Templomok)

„Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.”
(Csillag a víz alatt)

„Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”
(Istenarc)

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

AJÁNLÓ

Halálról és életről az ókori Egyiptomban

Budapest, május 11. csütörtök, 18 óra, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

Gondolkodtunk-e már azon, hogy minden kultúrát, civilizációt jól jellemez az, hogy miként viszonyul a halálhoz? Tagadja és elfeledteti, vagy elfogadja és az élet részévé teszi...

Ha az ókori Egyiptomban egy lakomán vennénk részt, bizonyára meglepődnénk, ha az étkezés könnyed eltöltése után egyszer csak körbehordoznának egy koporsót, benne egy fából faragott emberi testtel. A mi kedvünket talán lelombozná a látvány, de az egykori egyiptomi vendégeket kedvét nem vette el. Mennyire más viszonyulás és más gondolatok lehetnek a háttérben!

Ma a régészeti múzeumokban kedvünkre borzonghatunk az egyiptomi múmiákat látva, és megkérdezhetjük, hogy miért volt a múmiakészítés annyira fontos e kultúra számára. Kézenfekvő lenne a mi válaszunk: a test tartósítása. Azonban ha elolvassuk például Hérodotosz leírását a mumifikálás folyamatáról, vagy ha alaposabban szemügyre vesszük - akár a budapesti Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményében – a múmia pólyájába gondosan begöngyölt, láthatóan valamely szabály szerint elhelyezett kis szimbolikus tárgyakat, akkor az a gondolat is felötlik bennünk, hogy miért volt ennyire bonyolult ez a folyamat. Miért kell egyáltalán szétszedni a testet, nem lenne elég sóba rakni? Vagy ennél is egyszerűbb lenne kivinni a száraz sivatagi homokba és elásni egy időre a konzerváláshoz.

A régi Egyiptomban valószínűleg nem tettek fel ennyi miért?-tel kezdődő kérdést. Szemléletükről tanúskodik a Halottak könyve, amelynek első sora sokat sejtetően így szól: Kilépés a fényre. A Halottak könyve imákkal és útmutatásokkal segíti a lelket azon az élők számára ismeretlen, rejtélyes tájon, ahol a legnehezebb feladat a számvetés termében vár rá. Itt a halott szívét Anubisz egy mérleg egyik serpenyőjébe teszi, míg a másik serpenyőbe csak az igazságosság könnyű tolla kerül. Könnyebb-e a szív annál a tollnál? Azaz mit tett és mit nem tett meg életében a halottak birodalmába érkező? Az Igazság pillanata ez, amikor a szív megmutatja az elmúlt élet eredményeit, és a halott egy érdekes fordított formában, „tagadó” bűnvallomásban tesz számot cselekedeteiről. A teremben a főhelyen ott van Ozirisz is, a természet éves megújulását is segítő istenség, aki ismeri azt az utat, amelyet minden halottnak be kell járnia, hiszen ő járt rajta először.

MÁJUSI ÉS JÚNIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST
Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Helyszínek:

SZEGED

Helyszínek:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756, e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727, e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779, e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183, e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Székesfehérváron: (20) 353-1466, e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)