Kulturális Hírlevél 37. szám
2005. szeptember

TARTALOM

• Fej–szív–kéz
  
  
• Portré: Johann Sebastian Bach
  
  
• Egy mű eredete és egy művész értéke…
  
  
• Ajánlók
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Szeptemberi és októberi programjaink
  
  
• Információk

FEJ–SZÍV–KÉZ

Ha egy kis piktogramon egymás mellett látnánk egy fejet, egy szívet és egy kezet, bizonyára sokféle megfejtést tudnánk kitalálni hozzá. De ha még egy olyan felirat is szerepel mellette, hogy Fedezd fel velünk a filozófiát!, azzal valószínűleg már fejtörést okoznánk. A filozófiához nyugodtan társíthatjuk a fejet, de mit keres ott a szív meg a kéz?! A válasz nagyon egyszerű: a három ábra a filozófia elveszett teljességére utal, és egyben az ember teljességére is.

Ha a gondolat, az érzelem és a cselekvés is a filozófia alá tartozik, akkor mire terjed ki a filozófia? Lehet-e benne olyan, amit kizár, ami kiesik belőle? Ha mindent magában foglal, ami az emberi élet része, akkor mi a célja? Miért van szükség olyan tanulásra, amely nem szakosodik külön-külön semelyik rész tanulmányozására, hanem átfogóan vizsgálja az egész életet? Nos, miért van szükség karmesterre, aki maga nem szólaltat meg egy hangszert sem a koncerten?!… Ugyanígy tanít meg a filozófia „hallani” minden szólamot, látni minden zenészt, és megteremteni a harmóniát közöttük.

A harmóniát a különböző részek közötti összhang adja. Gondolataink, érzelmeink és tetteink olyanok, mint a különböző hangszerek, amelyek mind ugyanazt a zeneművet játsszák, azonos tempóban és ritmusban. És minden zeneműnek van eleje, közepe és vége, akárcsak az ember életének. Az ember kitalálhat sokféle zenei, illetve életstílust, melyek akár diszharmóniára is épülhetnek, de a természet csakis a harmóniát helyesli. Ha fellép a diszharmónia, az összeütközés az együtthangzás helyett, zavar keletkezik, amely előbb vagy utóbb pszichés vagy testi betegségbe torkollik.

A filozófia megtanít egy fokkal kiemelkedni – ahogy a karmester is a dobogóra lépve – a „zenészek” közül, hogy egységben láthassuk mindannyiukat: vagyis megtanít minden pillanatban irányítani valamennyi részünket, és együttesen elvezetni a közös cél felé. Összeegyezteti szavainkat a tetteinkkel, gondolatainkat az érzelmeinkkel. Azzal, hogy segít feloldani a belső ellentmondásokat és összeütközéseket, megtanít élni. Azzal, hogy a konkrét tanulások mögötti képességekre helyezi a hangsúlyt, megtanít továbbfejlődni. Ha az életből kimarad a tanulás, akkor csupán túlélés lesz belőle.

A filozófia középpontjában tehát az ember áll. És ezért talán ma még aktuálisabb is, mint az ókorban, amikor keletkezett. Az ember értékét emeli ki, és az egész ember harmonikus fejlődését tűzi ki célul korunkban, amikor annyira csak az ember körülményeire és technikai eszközeire összpontosítunk, és csakis ezeknek a továbbfejlesztési lehetőségeit keressük. Gépeink, házaink, városaink… mindenhol újabb és jobb megoldásokra törekszünk, és ebben a fejlesztési őrületben a józan mértéket is meghaladva sok, a természetnek feldolgozhatatlan anyagot termelünk.

Az ember pedig marad olyan, amilyen. Nem tud vetélkedni egy géppel, és nem is szabad őt a gép szintjére lehúzni, ahol a teljességre való jogát egy leszűkített szakmai ismerettel cseréljük fel. Az embert önismeretre, azaz teljességének felismerésére kell tanítani, amelynek része például a múlt ismerete, vagy a szépségre való érzékenység is, ami a művészetekben ölt testet. Egy teljes ember bármilyen szakmát el tud sajátítani, és mellette kiegyensúlyozott és boldog ember maradni.

PORTRÉ: JOHANN SEBASTIAN BACH (1685–1750)

„Az elmúlt nyolcvan évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi létemhez. Leülök a zongorához, és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog embernek lenni.”

Pablo Casals

Johann Sebastian Bach pályája, jelleme a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat példáját mutatja. Ezért is tartotta őt a jogtudós, egyben híres orgonaművész, majd érett fejjel az afrikai szegényeket önkéntes orvosként segítő Albert Schweitzer a mesterének. A zeneszerzőről írt könyvében objektív művésznek nevezi, akinek nem tudnánk többet művei keletkezéséről, indíttatásáról akkor sem, ha az összes levele, feljegyzése megmaradt volna¹, mivel életműve nem személyes, hanem az egyes ember felett álló egyetemes forrásból táplálkozó, az emberi lelkeket megtermékenyítő patak. („Bach” nevének jelentése „patak”.)

Örökség és tanulás

Az 1685. március 21-én a türingiai Eisenachban született Bach családjának már nemzedékek óta tehetséget adott a zene géniusza. Az ősként számon tartott Veit még molnár volt, de már ő is muzsikált a malomkő mellett. (Veit Bach Magyarországon élt, amíg a lutheránusokat ért támadás vissza nem űzte hazájába, Németországba.) A legalább négy generációra visszavezethető zenészelődök között volt városi muzsikus, orgonista, kántor és udvari zenész egyaránt.

E ritkaságszámba menő örökség birtokosaként, Bachban már igen kicsi gyermekként megmutatkozott a tehetség, a tudásvágy és a zene szeretete. A leírásokból kiderül, hogy őt nem tanítani kellett, hanem sokkal inkább csillapítani óriási tudásszomját. A karvezetősdit játszó négyéves fiút, aki a zenemester édesapa templomi kara által énekelt többszólamú korált első hallásra megjegyzi, szinte el kellett tiltani a csembalótól, hogy ne fogjon túl korán a nemes hangszer tanulmányozásához. Nem volt szükség arra, hogy messziről hívjanak hozzá mestert, mert apja maga is zenetanító volt. A hatgyermekes család kitűnő kórust és zenekart adott ki, amelyben boldogan játszott kis hegedűjén a legkisebb gyermek is.

Tízéves korától, amikor árvaságra jutott, egyik zenész testvére neveli. Tanulmányaiban óriási léptekkel és töretlen szorgalommal halad előre. Bár abban a korban nem lehetett meglepő, hogy a mesterség kitanulása céljából a zenészek is úgy kelnek útra, mint az iparos legények, feltűnő a még igen fiatal Bach törekvése, hogy mesterektől, elsősorban neves orgonaművészektől tanuljon. Később, amikor már maga is mesternek számított, szinte minden évben vállalkozott egy-egy tanulóútra. Schweitzer kiemeli, hogy akár autodidaktának is tekinthető, mert fáradhatatlan kitartással és kísérletezőkedvvel saját maga tanára is volt. A rá élete végéig jellemző nyitottsággal igyekezett meghallgatni minden jelentős kortársat, és jó ismerője volt az itáliai és francia mestereknek is. Idős korában is szívesen másolta saját kezűleg mások műveit.

Már 15 évesen a muzsikálással kereste meg kenyerét. Anyagi fedezet híján nem ment egyetemre, de valószínűleg nem is akart, mert alig várta, hogy megkezdhesse igazi zenei hivatását. Karvezetői állások után udvari muzsikus és orgonista lett, majd 1723-tól életének mintegy fele a lipcsei Tamás-templom szolgálatában telt el, ahol karnagyi és fő-zeneigazgatói tisztséget viselt haláláig, 1750-ig.

Az ember

Életrajzírói szerint Bach egyik legfőbb jellemvonása az igazsághoz való ragaszkodása volt. Szigorúságát, pontosságát bizonyítja, hogy Németföld kikezdhetetlen orgonaszakértőjének tartották, aki tiszteletet keltett pártatlanságával. Nem állotta a középszerűséget, annál többre becsülte a tehetséget, de csak akkor, ha szorgalommal párosult. Semmiféle simulékonyság nem volt rá jellemző, így a városi hatóságok és más feljebbvalói nem szívelték az ingerlékeny és „szent haragú” zeneigazgatót. Gondossága, precizitása kitűnik abban is, ahogy a háztartást és családja életét szervezte: takarékosság, szerénység, bármiféle kényelemkeresés és művészi allűr nélkül. Bár feletteseivel önérzetesen lépett fel, köztudott volt szerénysége: nem éreztette tudásbeli fölényét. Nem beszélt sikereiről sem, nem említette például, hogy Marchand, a francia udvar Bachnál sokkal ismertebb orgonistája „zenei párbajra” hívta ki, de meghallván a német Meister játékát, nem merte felvenni vele a versenyt.

Korában orgonaszakértőnek és virtuóz játékosnak ismerték el, zeneszerzőként azonban alig volt ismert, művei nagy részét ki sem nyomtatták. (Halála után 80 évvel újította fel Mendelssohn a Máté-passiót, és ezzel vette kezdetét a zeneszerző bemutatása és méltatása.)

Napjai szerényen és szigorú munkarendben teltek. Lipcsei karnagyként minden vasárnap és egyházi ünnepen új kantátát kellett bemutatnia, így ebben a korszakában mintegy 300 művel adakozott az egyházi évre. Kántorlakása az iskolában volt, és a dolgozószoba fala a hatodik osztály szomszédságában... Mekkora önfegyelem kellett, hogy az áthallatszó zsivaj mellett remekműveket alkothasson.²

Nyilvánvaló tehát, hogy nem a pillanatnyi siker, és nem az elismerés és hiúság vezette. Zenéjéhez méltatlan lett volna a mulandó szolgálata. Amikor megkérdezték tőle, minek köszönheti, hogy ilyen magasra jutott a művészetben, csak ennyit válaszolt: „Szorgalmasnak kellett lennem, eljuthat eddig más is, aki ilyen szorgalmas.”³

A zene feladata

Bach egy-egy művét, pl. a híres g-moll toccata és fúgát „gótikus kőcsipkéhez” hasonlították, életművét pedig egy méltóságteljes és csodálatos katedrálishoz. A komponista tudatosan építkezett. Ahogy minden szentély és templom célja az, hogy az embert az istenire emlékeztesse, és vele teremtsen kapcsolatot, a bachi életművet is tekinthetjük egy ilyen kapocsnak. A művei nagyobb részét kitevő egyházi zene (korál, korálelőjáték, motetta, passió, oratórium) közvetlenül az Isten szolgálatára született, de talán világi művei kapcsán sem túlzás szolgálatról beszélni.

Bach nemcsak a családi hagyományokat követi, hanem kifejezetten Luther Márton örökösének mondható. A Luther-féle zenefelfogás gyökere a 4. században élt Augustinus „De musica” (A zenéről) című művében megfogalmazott tétel: a zene feladata Isten dicsérete (laudatio Dei) és a szív felélénkítése (recreatio cordis). A muzsika a harmóniájával hat a lélekre, és azt az isteni rendhez vezeti. „A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen.”– írja Augustinus. Luther is isteni adománynak nevezi a muzsikát, amely felderíti a kedvet, elűzi az „ördögöt”, ártatlan örömöt okoz, segít elcsendesíteni a dühöt, a vágyakat és a fennhéjázást. „Ha szomorú vagy, ülj le a házi orgona mellé: játsszál és énekelj addig, míg a szomorú gondolatok el nem távoznak” – írja egyik levelében.⁴

Bach hű maradt a reformátor, és rajta keresztül Augustinus felfogásához. Feladatának azt tartotta, hogy zenéjével az Istent dicsérje. Az Orgelbüchlein címlapjára a következőket írja: „A legmagasabb Isten tiszteletére, és hogy embertársainkat okítsuk belőle”. Mire gondolhatott, amikor a szív felélénkítéséről olvasott Luthernél? A re-creatio elsősorban ’élénkítés’, ’erősítés’ értelmű, de a latin szó eredeti jelentéséhez érve ’újrateremtés’-t, ’újjáépítés’-t érthetünk ki belőle.

„Nem pataknak, tengernek kellene hívni!” (Beethoven)

A bachi zene tehát nem lehet öncélú, csak magasabb, a Szellemet és a hozzá repítő lelket szolgáló feladatokat teljesíthet. Delia S. Guzmán arról ír Mája játékai című esszékötetében, hogy az igazi művész utánozza, visszatükrözi a természetet. A művészettel csak játszadozó ember tükre azonban nem tiszta, sőt meg is repedhet, mert „azt a képet adja vissza, amit a világ kelt benne”.⁵ Bach nem ismeri ennek a torz értelemben felfogott önkifejezésnek és játszadozásnak a fogalmát. A 17. század első felében már az operák és a színházi stílus előretörése volt jellemző, amely az egyházi zenét is átformálta. Ő azonban küzd a divatos érzés-egoizmus ellen, nem veszi át a szubjektív hangot. Elődeihez hasonlóan a közösséghez kötődő zenélést tartotta hivatásának, és nem volt ideál számára a saját ötletekből származó komponálás.

Sorsánál fogva természetesen a keresztény egyházhoz, azon belül is a protestantizmushoz kötődött, és mély vallásosság, a mindennapokban megélt istenhit jellemezte. A szakirodalom azonban gyakran kiemeli, hogy túl tudott lépni felekezetén, és például a h-moll mise nem íródhatott lutheránus istentisztelethez, de a katolikus miserend kereteit is túllépi. Monumentális művei, mint például a passiók, olyan egyetemes alkotások, amelyeket nem is lehetne előadni a templomi keretek közt. Ahogy Schweitzer fogalmazta: „Bach zenéje elsősorban vallásos, de nem felekezeti zene, tehát nem protestáns, nem is katolikus, hanem misztikus.”⁶

Takács Mária

Felhasznált irodalom:

Johan Bouman: Musik zur Ehre Gottes. Giessen-Basel, 2000.
Gáncs Aladár: Az ötödik evangelista? Budapest, 1985.
Delia S. Guzmán: Mája játékai. Budapest, 2003.
Láng György: A Tamás-templom karnagya. Budapest, 1980.
Albert Schweitzer: J. S. Bach. Leipzig, 1958.

¹ Schweitzer 1. o.
² Gáncs 59. o.
³ Schweitzer 132–133. o.
⁴ Bouman 15., 12–13. o.
⁵ Guzmán 148. o.
⁶ Gáncs 36. o.

EGY MŰ EREDETE ÉS EGY MŰVÉSZ ÉRTÉKE…

Kaiserling gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget, hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach írt neki egy variációsorozatot, amely oly jól sikerült, hogy a gróf ezután csak mint az én variációmat emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és ahányszor álmatlanság gyötörte, így szólt: „Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!” Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajosarannyal.

Az örökszép Bach-mű mégsem a gavallér grófról, hanem a mű kitűnő előadójáról, Bach legtehetségesebb csembalótanítványáról kapta a nevét. Így lett a címe: Goldberg-variációk.

AJÁNLÓK

BESZÉLGETÉS TOLKIENNAL A KÉPZELŐERŐRŐL

Győr, szeptember 21. szerda, 18 óra

Beszélgetni jó. És mennyire jó, ha éppen egy kreatív, szinte kultikus alaknak számító nyelvészprofesszor és író a beszélgetőtársunk. Az Új Akropolisz – hasonlóan a félév több előadásához – Győrött is különleges eszmecserére hívja a közönséget. Kérdéseinket ezúttal Tolkiennak tehetjük fel, akinek életét, valamint műveit faggatjuk. Mi inspirálta az ősi szimbólumokat új ruhába öltöztető regényeket? Milyen archetípusok fedezhetők fel a szereplőkben? Miért fontosak ma is a hőstörténetek?

A tolkieni régi-új mitológia vonzerejét sokan igyekeztek megmagyarázni. Valószínű, hogy a most már két nemzedék óta tartó hallatlan népszerűség egyik oka az, hogy az olvasó egy sodró lendületű képzeletvilággal találkozhat, és – talán eddig nem ismert módon – saját képzeletét is megmozgathatja. Hogyan lehet jól használni a képzeletünket? Mikor válik képzelgős meneküléssé és jelent tévutat? Miként adhat számunkra új lehetőséget akár az életünk megváltoztatására is?

Az első képzeletgyakorlatot már végre is hajthatjuk: képzeljük el, mit válaszolna ezekre a kérdésekre maga Tolkien…

BOLDOGSÁG-RECEPTEK

Szeged, szeptember 22. csütörtök, 19 óra

Nincs ember, aki ne vágyódna a boldogságra. Gyakran kívánunk egymásnak „sok boldogságot”, mégis mintha félnénk ettől a szótól, mert hátha azonnal elillan, ahogy kimondtuk. Sokan úgy vélik, csak a vágyainkban ismerjük, a valóságban nincs rá lehetőségünk. Érzelmi állapotként határozzuk meg, határtalan örömként, amely mögött – már előre sejtjük – ott leselkedik a mulandóság.

Egy ismert japán történetben a kőfaragó nincs megelégedve élete sorával. Megadatik neki, hogy újabb és újabb alakokba-életekbe bújjon, hogy erősebb, boldogabb lehessen. Végül azonban mégis visszatér eredeti életébe, és rájön, hogy éppen a hegy oldalában, ahová született, lehet elégedett ember. Akkor mi is a boldogság? Nem is egy érzelem, hanem gondolkodásmód, a lélek viszonyulása?

Seneca szerint „…nem a dolgokban rejlik a hiba, hanem magában a lélekben”. Esetleg nem is a külső körülményeink (pedig hányszor hisszük így), hanem a belsőnk dönt arról, hogy boldognak érezzük-e magunkat. Különös módon sokan az életük legboldogabb időszakát firtató kérdésre éppen egy feladatokkal, viszontagságokkal teli küzdelmes időszakot említenek meg.

Ugyancsak Seneca írja, hogy a „jobbá tett és rendbe szedett lélek” jelenti a boldogságot. Van receptje annak, hogyan lesz jobbá a belsőnk? És mivel erényesnek és bölcsnek lenni nem lehet a világtól elvonulva, hogyan segíthet ez a viszonyulás a társas kapcsolatainkban is?

Seneca mellett más bölcsek és bölcsességkeresők tanácsait is hallhatjuk a szegedi előadáson, amelyek segítségével talán már nem kell végigjárnunk a kőfaragó útját.

TITKOK FÖLDJE: EGYIPTOM

Pécs, szeptember 29. csütörtök, 19 óra

A titkok birodalma Egyiptom, amely utazók ezreit vonzza, és óriási érdeklődést kelt még mindig. Titkait, szellemi kincseit a mai napig őrzik a szimbólumok. Őrzik, hiszen az utókor csupán lenyűgöző méretű építményeit és különösnek tűnő ábrázolásait láthatja, de a mögötte lévő rejtett lényeg csak akkor válik érthetővé, ha mi, a modern kor embere közeledünk hozzá. Előadásunkon állandóan mozgó, változásokat sürgető világunkból szeretnénk közelíteni egy évezredeken át fennálló fenséges civilizációhoz. Egy olyan civilizációhoz, mely úgy gondoskodott az emberekről, hogy megadta a lehetőséget nekik, hogy a mindennapokban törjenek az ég felé, akárcsak a piramisok, az örökkévalóságot hirdetve.

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

„De arra kérlek és biztatlak, Luciliusom, hogy a filozófiát szíved mélyére bocsásd be, és fejlődésed tapasztalatait ne beszédben vagy írásban szűrd le, hanem lelked szilárdságával, vágyaid megnyirbálásával: a szavakat tettekkel bizonyítsd.

Más a szónokok célja, azoké, akik a koszorúba gyűlt emberek tetszésére vadásznak; más azoké, akik az ifjak és a ráérők fülét töltögetik tarkabarka, gördülékeny fejtegetéssel: a filozófia tenni tanít, nem beszélni, s arra késztet, hogy mindenki a maga törvénye szerint éljen, hogy élete ne mondjon ellent nyilatkozatainak vagy magának az életnek, hogy minden cselekedete egy színezetű legyen.

A bölcsesség legfőbb tiszte és tanújele, hogy a tettek a szavakkal összecsengjenek, hogy az ember mindenütt egyenlő és azonos legyen önmagával.

(…) mi a bölcsesség? Mindig ugyanazt akarni és ugyanazt nem akarni. Akár ne is fűzzük hozzá, hogy amit akarunk, helyes legyen; hiszen nem is tetszhet mindig ugyanaz egyformán, csak ami helyes. Így hát az emberek nem tudják, mit akarjanak, csak abban a pillanatban, amikor akarják. Teljesen senki sem döntötte el, hogy mit akar vagy mit nem akar. Véleményük naponta változik, ellenkezőjére fordul, s a legtöbb embernek játék az élet. Maradj szorosan a nyomában annak, amibe belefogtál, s talán eljutsz a csúcsig, vagy oda, ahol egyedül te érted meg, hogy még nincs itt a csúcs.”

Seneca – Erkölcsi levelek, 21. levél

SZEPTEMBERI ÉS OKTÓBERI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Helyszín:

SZEGED

Helyszínek:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756. E-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727. E-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  Telefon: (20) 320-9294. E-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183. E-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).