A kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.
Móra Ferenc életét és írásművészetét nem lehet elválasztani Kiskunfélegyházától, ahol 1879-ben megszületett és gyerekeskedett szűcsmester apja és anyja, a kenyérsütő asszony szegény családi fészkében. Itt ivódtak bele gyermekkorának élményei, nyelvének alföldi íze. „Engem Félegyháza tett íróvá – amit le se szeretnék tagadni –, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig.” Sok-sok történetének a kis Móra Ferike a hőse, az író rajta keresztül a gyermek szemével mutatja be az ínséges élet hétköznapi örömét, bánatát, derűjét. Az egyik elbeszélésből kiderül, hogy úgy tanult meg írni, hogy egy télen a jégvirágos ablak lett az írótáblája, édesanyja azon mutatta meg a betűk írását. A Szeptemberi emlék feleleveníti, hogy amikor a családnak már nem tellett a harmadik iskolaév tandíjára, és nem tudták beíratni a fiút, a tudásra vágyó Ferkó a tanterem elé lopódzott, és onnan hallgatta az oktatást. A latinórán aztán egy nehéz kérdést tett fel a tanár, a bent ülők nem tudtak válaszolni. A bujdokoló nem tudta megállni, bekiabálta a megoldást, erre azután a tanár a karjában vitte be a terembe, és többet már nem kellett tandíjat fizetni a szűcsmester szorgalmas és eszes fiának.Nem nosztalgiázó, keserédes történetek az író gyermekkorát felidéző írások. Arra tanítanak, hogy nem csupa „nagy” eseményről szól az életünk, hanem apró-cseprő hétköznapokról, amelyeknek - és ebben segít a rácsodálkozó, a láthatatlanra is kinyíló gyermekszem – kis jeleneteiben is észre lehet venni a szépséget, a varázslatot, az emberséget, a tapasztalatot, és így a külső világ megelevenedik, megtelik csodával és felfedeznivalóval. A Kincskereső kisködmön történetében szereplő Gergő (vagyis maga az író) kincseket szeretne találni. Apja varr neki egy csodakabátkát, és elárulja a titkot: ebben tündér lakik, és „míg te vagy a ködmönnek a gazdája, mindig igazat kell mondani”. „A varázsfüvek, amiket én szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült. Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, búzavirág (...) Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott süvegével.” Móra egész írásművészetére jellemző, hogy szinte ebbe a virágos „lélekködmönbe” bújva láttatja a világot. Különös játékosság mutatkozik meg abban is, ahogy tolla alatt a tárgyak életre kelnek, és ebben is a mindent elevennek látó gyermek szemléletét viszi tovább: „Nekem a világon minden élt, és én mindig egészen tisztán megértettem még azt is, mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki rá volt festve az óra számlapjára.” Egy-egy jelzővel, hasonlattal mesei, vagyis finomabban érzékelő valóságba helyezi a megszokottat. Minden apróság arannyá válik, amihez hozzáér – írja róla Kosztolányi. „A harmadik osztályos utazás, a sáska vagy a kettőspont, minden-minden méltó arra, hogy emberi mivoltunkban megnyilatkozzunk.”
A gimnázium elvégzése után beiratkozott a pesti egyetemre, mert természetrajz és földrajz szakos tanár akart lenni. Nemcsak a tudományos érdeklődés vitte a természethez, az költői világában is mindig „szerepel”. A természet érzékletes és egyben szeretettel teli bemutatása például a Hogyan tanultam meg írni? című történetben: „A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj Dunáról, melyik Tiszáról. Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka barátom, az öreg csősz azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája.” Folkloristaként és műkedvelő nyelvészként is kutatott, egyik professzora ösztönzésére tanulmányt írt a Népies növénynevek a Kiskunság flórájában címmel. Írásaiban újra és újra felbukkannak kedvelt virágai nevei, akár úgy is, hogy történeteinek szereplői kapnak beszélő növényneveket.Móra Ferencet tartják számon első ifjúsági íróként a magyar irodalomban. Elég nagy író, hogy kicsiknek írhasson; sikerül elkerülnie a gyermeteg gügyögést és a felnőtteskedő moralizálást – jegyzi meg egyik méltatója. A 17. században az Erdélyi Fejedelemségben játszódó Rab ember fiai, valamint a Dióbél királyfi hallatlanul népszerű regények lettek már a két világháború között. Máig kedveltek állatmeséi is (például a Csilicsala Csalavári Csalavér), amelyekben ennek a világirodalomban régóta használt műfajnak az eszközével, azaz állatszereplőkön keresztül mutat rá pompás humorba oltva a fonákságokra és igazságtalanságokra. A gyermeki képzelet és észjárás számára élvezetes történeteiben mulattató párbeszédeket olvashatunk, ugyanis a természetet értő Móra nagyon találékony volt az állatok mondanivalójának „tolmácsolásában” is.
Szegeden elért sikerei után két budapesti lapban, a Magyar Hírlapban és a Világban megjelent tárcái országos hírűvé tették. Népszerűségét jól jellemzi Karinthy szösszenete: „A napokban zsúfolt villamoson utazva, belenéztem egy útitársam újságjába. Szórakozottan olvastam az egyik cikk címét, amely így szólt: Megfilmesítik Móra ásításait. Ma már tudom, hogy csak szórakozottságomban olvastam így a címet, mert Móra ásatásairól van szó. Akkor azonban csodálkoztam ezen a népszerűségen, de hamarosan megnyugtattam magam, és teljesen indokoltnak tartottam a dolgot, mert szerintem Móra ásításai mulatságosabbak, mint ha más szellemeskedik.”
1914-ben, a világháború kitörésekor nem voltak sokan akár Magyarországon, akár Európában, akik nem estek áldozatul a háborús mámor hangulatának. Ezen kevesek közé tartozott Móra és a Szegedi Napló, és ha a hivatalos háborús politika nem is engedte az őszinte kritikát, ezt ő úgy kerülte meg, hogy az egyén szenvedésén keresztül mutatta be a háború borzalmait. Szemléletében ott munkált a Szegeden megismert szabadkőműves hitvallás is: „A sisak alatt is lásson a szabadkőműves könnyet, pajzs alatt is érezze a szív dobogását” – írja a szegedi páholy tagjaként. A háború elembertelenítő hatása az egyik témája az Ének a búzamezőkről című regényének (1927), amely az irodalomtörténészek szerint legsikerültebb alkotása. „Móra azt írta meg ebben a lefojtott lírájú regényben, hogyan nyúlt bele a háború a hátország életébe, s hogyan öldökölt tovább, békétlenségbe, tébolyba, halálba kergetve azokat, akiket kizökkentett életük természetes menetéből” – jellemzi a regényt Péter László. A zaklatott idők háttere előtt néhol szinte szociográfiai pontosságú leírását adja annak a szegényparaszti világnak, amelyet Félegyházán és Szeged környékén megismert és megértett. Ez a téma és hasonló drámaiság majd Móricz Zsigmond és Illyés Gyula hangján szólal meg a magyar irodalomban.
Ennek az alkotásnak is – mint bármelyik másiknak az életműből – egyik fő erénye a költőiség, a rendkívüli nyelvi gazdagság. Akár külön tanulmányt is lehetne írni a csak ebben az egy regényben feltűnő rengeteg szólásról, az író által megidézett szegedi nyelv sajátosságairól. Ez a népnyelvből, a hétköznapok nyelvhasználatából ihletett egyéni, Móra-féle nyelv példát ad arról, hogy miként lehet természetesen, kimódolt stílus nélkül, nagyszerű változatossággal, és mindemellett szinte „muzikálisan” írni. Kosztolányi szerint ő „zenésze prózánknak”. Más írótársak megemlítik, hogy Móra mestere volt az élőszónak is, és sodró lendületű, játékosan könnyed írói nyelve teljesen megegyezett azzal, ahogyan beszélt.
A néprajzon kívül a múlt másfajta kutatása is érdekelte: autodidaktaként belekóstolt a Szeged környéki ásatásokba. Bár csak parasztrégésznek nevezte magát, igyekezett nagyobb szakmai tudásra szert tenni. Nagyon sok helyen jó érzékkel kezdett a feltárásokba, például a Zentához közeli Csóka község határában napvilágra hozott leletekre az európai régészet is felfigyelt. Korában ő tette a legtöbbet a régészet népszerűsítéséért, a földből előkerült leletek védelméért. A falvakban is közismert lett a szegedi határban ásató igazgató úr, aki bebocsátást kér a parasztportákra, hogy kutathasson. A régészet tudománya számára fontos hagyatéka az is, hogy felhívta a figyelmet a néprajzi ismeretek felhasználására a feltárt kincsek tanulmányozásához. A régész és a történelem iránt elhivatottan érdeklődő tudós szólal meg az Aranykoporsó című regényében (1932). A 3. században, Diocletianus császár idejében játszódó mű megírását alapos tanulmányok előzték meg. Egyik elemzője szerint ez a regény „végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.
„Az első közkönyvtárnak, az alexandriai museionnak homlokzatára az volt írva: a lélek gyógyszertára; a mienknek az a fölirata: a közművelődésnek.” Móra komolyan vette ezt a hivatást, és – hasonlóan írói munkásságához – felhasználta minden leleményét, hogy közelebb hozza a tudást. Egy látogató például lejegyezte, hogy még sosem látott olyan különös éremkiállítást, mint a szegedi múzeumban: az egyik tablón A tehén a numizmatikában feliratot pillantotta meg, a tehén képe mellett pedig az árát a különböző történelmi korok pénznemeiben. Mint ebből a példából is látható, a költői lelkű igazgató (aki a sok ötlet megvalósítása mellett óriási mennyiségű aktamunkát is végzett) úgy rendezte be a kiállításokat, hogy „majdnem megszólaltak”, és mindenkor igyekezett kiragadni a tudományt az élettől elidegenedett, öncélú rendszeréből. „A szegedi múzeumnak - írja egyik újságcikkében, amelyben jó megfigyelhető a mórai stílus is – gyönyörű egzotikus lepkegyűjteménye van. (...) minden pillének megvolt a maga névjegye, amelyikről a
laikus megtudhatta, hogy ezt vagy azt a káprázatos lepkecsodát Pupilio campififera-nak vagy minek hívják. Ettől persze nem lett okosabb senki, s ha rávetemedett valaki, hogy a deák nevet elolvassa, mire odább ment, már el is felejtette. A múzeum újabb átrendezésénél a szakember számára meghagytuk ugyan a tudományos névjegyecskét, de a nagyközönséget nem ez állítja meg, hanem egy nagyobb magyarázó tábla, amely így kezdődik: A pillangók a napfény gyermekei. Természetesen ez a különös mondat szemet szúr mindenkinek, és végigolvassa a szöveget.” Ilyen világos és mindenki számára érthető táblákat helyeztek el mindenütt - tudósít. Így a látogató „lépten-nyomon hozzádörgölődik a tudáshoz, s ha akarja, ha nem, elviszi magával, mint ahogy mezőn sétáló ember akaratlanul is elviszi a ruháján a vadvirág belekapaszkodó magját, és szórja, terjeszti, amerre jár, anélkül, hogy tudna róla”.
A dolgos polihisztorélet alatt sok tündér bújt elő Móra Ferenc ködmönéből. Több száz elbeszélés, tárca, regények, ásatások, könyvtárrendezés, múzeumszervezés, néprajzi gyűjtés, nyelvművelés – egy olyan ember hagyatéka, aki mindvégig megőrizte a rendületlen tenni akarást, a játékos humort és a gyermeki rácsodálkozás képességét.
„Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másoknak, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak: nyoma se volna a nyomornak.”
„Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkig kísérjék el csaholva az idegent.”