Kulturális Hírlevél 52. szám
2007. január

TARTALOM

• A növekedést segítő cselekedetek
• A kegyes Szűz – Michelangelo: Pieta
• A filozófia mint életforma
• Januári és februári programjaink
• Információk

A növekedést segítő cselekedetek

Meg kell tanulnunk különbséget tenni tetteink három fajtája között:

a) A visszafelé húzó, hirtelen és szenvedélyes, ösztönből származó tettek, amelyekben akaratunk szóhoz sem jut, bármennyire is állítjuk, hogy „azt csinálok, amit akarok”.

b) Azok a tettek, amelyektől egy helyben toporgunk, de nem a térben, hanem a fejlődésben. Ezek a gépies és szokásból fakadó tettek. Biztos, hogy ezek közül több is szükséges ahhoz, hogy fenntarthassuk viszonylagos jólétünket, miközben az elménk mással is tud foglalkozni, a megrögzött gépiesség azonban végül az elmét is megbénítja. Tudjuk, hogy a járás, beszéd közben a nyelv mozgatása, a gépelés, az autóvezetés és sok ehhez hasonló dolog mind olyan szokás, amellyel időt takaríthatunk meg. De a személyiség kényelmessége, amely mindig igyekszik megspórolni mindenféle erőfeszítést, azt hozza magával, hogy ezek a minimális tudatossággal végzett ismétlések más szintekre is kihatnak, ahol viszont nélkülözhetetlen az állandó frissesség.

c) A növekedést elősegítő tettek. Ezek intelligens tettek, amelyeket a magasabb szintű célok eléréséért vezetünk be életünkbe. Ezek azok az új tapasztalatok, új lépések, amelyeket Énünk elérése céljából teszünk meg.

Ha összehasonlítjuk ezeket, a tettek első fajtáját „állatinak” nevezhetjük, mert túlsúlyban van bennük az uralhatatlan szenvedély, a vadállat, amely maga után ráncigálja az alvó intelligenciát. A tettek második fajtáját kőhöz vagy fához lehetne hasonlítani, a kő teljes mozdulatlanságához vagy alig észrevehető mozgásához, illetve a fához, amely csak az ágait tudja mozgatni, miközben gyökerei a földbe kapaszkodnak. Csak a harmadik fajtához tartozó tettek tükrözik a felébredt tudatot.

A gépies és szokásos cselekedeteket lehetetlen elkerülni. Legyünk viszont tudatában annak, hogy hány van belőlük, mik a jellemzőik, és mennyire uralnak bennünket, akár egy állandóan kísérő árny. Ismernünk kell önmagunkat, hogy felismerjük és a megfelelő pillanatban le is állíthassuk őket, vagy változtathassunk szokásainkon, amelyek a szerepükön túlnőve már bénítóvá válnak.

Életünk jó részét lefoglalja a szenvedélyes viselkedés. El kell kezdeni azonban uralni primitív ösztöneinket, intelligenciával és akarattal, hogy helyet teremtsünk az érzelmi szintről túlról érkező, kiegyensúlyozott erő számára. Nem álcázni, hanem féken tartani és uralni kell azokat a szenvedélyeket, amelyek méltatlanok az emberhez.

Nagyobb érdeklődéssel és erőfeszítéssel kell fordulnunk a növekedésünket segítő cselekedetek felé.

Nem szabad abbahagyni a személyiség fejlesztését. Senki sem mondhatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert így egy lusta és akarathiányban szenvedő emberrel azonosul.

A növekedésünket elősegítő cselekedetek között kiemelkedő helyet foglal el az elhatározás. Ha növekedni és fejlődni akarunk, elhatározásra van szükségünk.

A KEGYES SZŰZ
Michelangelo: Pieta

Rómában a Szent Péter-bazilikában láthatjuk Michelangelo híres szobrát, a csodaszép Pietát. Mára szinte teljesen szükségtelenné vált a Mária mellén átfutó szalag felirata: MICHAELANGELUS. BONARROTUS. FLORENTIN(US). FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Ez azonban nem volt mindig így. Mire ugyanis a szobor elkészült, a megrendelő meghalt. Így történhetett meg, hogy 1499 májusában, ünnepi felszentelő mise nélkül, egyik este szinte belopták az alkotást az akkor még régi Szent Péter-templom egyik félreeső kápolnájába. Michelangelo 24 éves, szárnyait bontogató, tehetséges szobrász volt még, akit nem ismertek a zarándokok városában, Rómában. Az első nagyobb nyilvánosságot kapott művére ezért véste fel nevét, de ez volt az első és egyben utolsó alkalom is, hogy bármely alkotásával ezt kellett tennie.
Egy mélyen vallásos, szelíd lelkű francia bíboros, Jean Bilheres de Lagraulas rendelte meg a szobrot, melyet a századfordulón kívánt felállíttatni. Jacopo Galli, a firenzei származású bankár ajánlotta figyelmébe az ifjú szobrászt, szerződésben is kezeskedve érte, hogy az Róma legszebb szobrát fogja megformázni. Ez az írásos ígéret meglepő bizalmat fejez ki egy dörzsölt bankártól, továbbá kellő eltökéltséget és magabiztosságot egy ismeretlen szobrásztól.

Michelangelo nagy alapossággal dolgozott. A főtéma adott volt: Pieta, ezen belül az ábrázolni kívánt pillanatot maga választotta ki. Átolvasta a Biblia ide vonatkozó részeit, de sehol sem lelt olyan részre, amelyben Mária egyedül lett volna immár halott fiával, mindig több ember vette körül őket siralmaival és vigaszaival. Mégis döntő fontosságúnak találta e két ember utolsó, meghitt és csöndes együttlétét a világ nagy zsivajában. A szobor üzenete így eltért a korábban megszokottól: az erőteljes szenvedés kifejezése helyett valami egészen mást látunk. Jézus már túl van a szenvedésen, arcán elsimult minden korábbi megpróbáltatás nyoma, úgy tűnik, mintha csak aludna. Mária lelke sem háborog, inkább elmereng a rájuk mért sors beteljesedésén, miközben a fölötte érzett fájdalom mellett a sors elfogadása kap nagyobb hangsúlyt. Michelangelo itt visszatér a Pieta eredeti fogalmához.

A Pietas az ókori római erkölcs egyik pillére volt, jelentése pedig kegyes cselekedet, ami annyit jelent, hogy az ember lelkében nyugalommal végzi feladatát az emberekkel és az istenekkel szemben, bármi legyen is az. A Pieta szobrok kiegészítői a Madonnát a gyermekkel bemutató ábrázolások. Michelangelónál is összekapcsolódik ez a két téma: az ő Madonnái szibüllaként mindig tudják, mi lesz a jövő, milyen feladatra született a gyermek, milyen nehézségeken át visz az útja, tudják azt is, hogy ez szükségszerű, mert az embereknek mindez példa és tanítás lesz. Az élet kezdeténél ott van a vég látomása, az elkerülhetetlen végnél viszont ott van valami az Életből, amely képes túljutni a fizikai test halálán.
A téma megragadása után még sok munka várt Michelangelóra. Számtalan grafikát rajzolt Róma utcáin sétáló apácák arcvonásait lesve, mozdulataikat figyelve. Eltért kora szokásaitól, a kialakult ikonográfiától is - vagyis hogy a korosodó Mária ölébe egy gyermek méretű fiú került -, és egy teljesen új formavilágot teremtett a Pieta ábrázolásában: egy fiatal, szépséges szűz ölébe egy izmos ifjút fektetett, mindezt az életnagyságnál valamivel nagyobb méretben. Élethű agyagmintát kellett készítenie, hogy megoldja ezt a konstrukciós nehézséget. Végül a ruha hatalmas redői segítették ki a megoldhatatlannak tűnő helyzetből: a biztonság kedvéért vett több méter olcsó kelmét, és addig tekergette az agyagos ruhát az előre megformált alakon, amíg létre nem jött egy arányos és harmonikus elrendezés.

Jellemző Michelangelo alaposságára, hogy Jézus hiteles ábrázolása miatt úgy gondolta, hogy fiatal zsidó férfimodellt kell találnia. El is ment egy rabbihoz, aki bizonyára megütközhetett a kívánságon, amely szerint felekezetének fiataljai pucéron pózoljanak egy szobrászműhelyben, de végül segített Michelangelónak. Eztán már csak az ifjú zsidó férfiak gondolkozhattak el azon, hogy vajon hová kerültek, amikor a szobrász azt az utasítást adhatta, hogy feküdjenek úgy, mintha holtak lennének, saját anyjuk ölében. Végül e számos előkészület után került sor Michelangelo legkedveltebb anyagának, a fehér carrarai márványnak a megfaragására.

A betegeskedő bíboros eközben már alig várta a szobor elkészültét, és el sem tudta képzelni, mi tarthat majdnem fél évig. Michelangelo végül beleegyezett, hogy a megrendelő még a csiszolás előtt megtekinthesse a készülő művet. A szobor félkész állapotban is olyan hatással volt rá, hogy a szerződésben ígérteket maradéktalanul teljesítettnek tekintve kifizette érte a teljes összeget. Azonban feltűnt a bíborosnak Mária fiatalsága, hiszen a bibliai történet szerint idősebbnek kellett volna lennie. Michelangelo meggyőzte az ábrázolás helyénvalóságáról. Szerencsénkre Michelangelo egyik életrajzírója, Asciano Condivi lejegyezte erről a mester egyik elhangzott gondolatát: „Az Anyának fiatalnak kell lennie, fiatalabbnak a Fiúnál, hogy örökké szűznek lássék; a Fiú viszont, miután csatlakozott a mi emberi nemünkhöz, olyannak kellett, hogy lássék, mint bárki emberfia a halál után.” Mária lelki érintetlenségét, tisztaságát hangsúlyozza az ellenpontozás is az öltözék örvénylő, fodrozódó formái, illetve az arcvonások (meditáló Buddhák néznek így a világra), a test- és különösen a kéztartás nyugalma között. Csupán a ruha hullámzó, a lélek nyugodt.

A filozófia mint életforma

„A növekedés belülről kifelé történik

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről.

JANUÁRI ÉS FEBRUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSA

GYŐR
Helyszín:

PÉCS
Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756, e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
• Győrött: 9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727, e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
• Pécsett: 7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779, e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
• Szegeden: 6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466, e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).

Kulturális Hírlevél 53. szám
2007. február

TARTALOM

• Az útról
  
  
• Portré: C. G. Jung
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Februári és márciusi programjaink
  
  
• Információk

Az útról

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi életben is találkozunk az olyan megfogalmazásokkal, amikor az emberek életútjukra hivatkozva valamit annak részének tekintenek vagy éppen fordítva. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Az emberek soha nem fektetnek le olyan utakat, amelyek nem vezetnek sehova, és senki sem szívesen indulna el egy olyan úton, amely egyszer csak véget ér a semmi közepén. Ha látunk egy utat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az valamerre vezet, és hogy valaki járt már rajta.

Azt mondják, a kecske felismeri a kecskeösvényt, és azt választja, nem pedig egy másik állat csapását. Az embereknél viszont sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen annyiféle utat tapostak már ki. Ráadásul a „saját út”, a csakis ránk szabott, új út annyira vonzóan hangzik. Ha azonban megkülönböztetjük az utakat annak alapján, hogy mi mellett haladnak el, mit engednek megtapasztalni és milyen végcél felé vezetnek, akkor nem is lesz belőlük olyan sok. Talán mi is csak az egyik „állatfaj” vagyunk a többi közül, és a változatosság, az egyediség csak látszat, amely eltakarja a lényegbeli azonosságot.

Az élet választások egymásutánja. Szinte minden pillanatban választunk a lehetőségek közül, de ez annyira automatikusan történik, hogy már nem is vesszük észre. Kivételt képeznek a nagy döntések pillanatai, amikor egy útelágazáshoz érünk, és nem tudjuk, melyik út a jó számunkra. Ekkor megtorpanunk, de végül mégis az egyik mellett fogunk dönteni, tudatosan vagy engedve az ár sodrának, passzívan.

De választhatunk-e mást, mint a ránk szabott utat, a vágyainknak, álmainknak és szükségleteinknek megfelelő ösvényt? Ha az út mentén csupa tőlünk idegen árut kínáló árussal találkoznánk, olyan tárgyakkal, eseményekkel, lehetőségekkel, amelyek nem keltenek visszhangot a lelkünkben, akkor minden bizonnyal rossz úton lennénk. A belső igények és a külső megnyilvánulási formák rokon természetűek. Ezért is mondják, hogy az út és az utazó egy, és ha az utazó érdekel bennünket, elég az útját megismernünk.

Mindenre szükségünk van, ami az úton történik. Az út minden része a részünk, minden pillanata a mi életünk egyik mozzanata. Ezért nem zárhatjuk ki az egyes lépéseket vagy útszakaszokat, akkor sem, ha ezek nem nevezhetők éppen könnyűnek. Nem mindig süt a nap, és az élet fenntartásához ugyanúgy szükség van a napfényes napokra, mint az esősökre, a szélcsendre és a viharra. Ha mindig csak a könnyű helyzeteket keresnénk, azt, hogy minden elsőre sikerüljön, könnyen elaludnánk. Azonban veszélyes elaludni az úton.

Ha az élet út, amelyen haladunk, akkor minden lépése, minden pillanata új számunkra. Soha nem voltunk még azon a szakaszon, ahol éppen tartunk. Soha nem voltunk ilyenek, mint most, egészen egyszerűen azért, mert a tegnaphoz képest egy nappal idősebbek vagyunk, és remélhetőleg egy tapasztalattal gazdagabbak. És ki tudja, mit kínál most nekünk az élet, mit rejt a következő kanyar. Ezért nem nézhetünk úgy az élet eseményeire, mintha már mindet láttuk és megismertük volna. Sohasem láttuk még ezt az időpillanatot, és érdemes figyelni, érdemes ébernek maradni. Így észrevehetjük az újat is, ami nem mindig a külső formákban keresendő, hanem elsősorban magunkban, a megváltozott látásmódunkban. Nem az események határoznak meg bennünket, hanem a viszonyulásunk.

A nehézségeknek például általában nem örülünk, de érdemes rákérdezni, melyik részünk nem örül nekik. Az ember ugyanis nem egysíkú lény, érzelmei, gondolatai, törekvései széles skálájával rendelkezik. És be kell látnunk, hogy van olyan részünk is, amely lelkesen fogadja a nehézségeket, a kihívásokat, ahol próbára tehetjük magunkat, és ahol győzelmet arathatunk. Furcsa lény az ember, győzelmekből táplálkozik a lelke, de gyakran könnyű úton szeretne hozzájuk eljutni, mások erőfeszítései árán, mások energiáját felhasználva. De az ilyen „győzelmek” bármilyen másik, könnyen megszerezhető jutalomhoz hasonlóan nem elég táplálóak, és űrt, elégedetlenséget hagynak maguk után.

Miért is tartjuk nehéznek az egyes helyzeteket? Mert még nem ismerjük őket, mert még nincs bennünk elég erő vagy megfelelő képesség, hogy megoldjuk őket. Éppen az a lényeg, hogy lehetőséget adnak. Mi sem jobb egy nehéz helyzetnél, hogy eddzük magunkat, hogy a bennünk szunnyadó képességek felszínre kerüljenek! És bármilyen „állatfajhoz” is tartozzunk, mégis attól ember az ember, hogy mindig nagyobbra tör, mindig magasabb szintekre igyekszik. Az igazi utak az ember számára sohasem vízszintesek, a hegynek felfelé mennek. Mindig többre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, és ha ez a törekvés a lelki és szellemi „birtokra” vonatkozik, azt mindig magunkkal vihetjük az úton. Sohasem válik teherré egy erősség, egy képesség, viszont a tárgyakhoz, pozícióhoz való ragaszkodás annál inkább, mert egészen egyszerűen lebilincseli a lábat az út egyik kövéhez, és nem enged továbbhaladni.

A nagy utazó maga a lélek, amely gyűjti a tapasztalatokat, tanul és csiszolódik, mint ahogy a keleti történetekben a grafit az út végére gyémánttá nemesedik.

Portré: C. G. Jung 1875-1961

„Azt, hogy mi az ember a belsô szemlélete alapján, és minek látszik az örökkévalóság jegyében,
csak a mítosz segítségével lehet kifejezni.”

Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, pszichoanalitikus, filozófus gondolatai egyre népszerűbbekké váltak Magyarországon is az utóbbi években, sokan idézik őt, hivatkoznak rá, hiszen nemcsak a lélekgyógyászoknak nyújt segítséget elméletének komplexitásával, hanem a szellemi útkeresésben is sokak számára fontos állomás.

1875-ben született Svájcban, protestáns lelkész fiaként. Családjának több tagja lelkész, nagyapja sebészprofesszor és lelkes szabadkőműves volt. A vallás és a tudomány fontos szerepet játszott a család életében, és bár apja folyamatos belső vívódása, kétségbeesett tusakodása hitéért elidegenítette őt kora elfogadott istenképétől, saját benső élményeiben már fiatalon megtapasztalta az „isteni jelenlét” élményét, ami később egész életét, törekvéseit inspirálta.

Tanulmányok
Már a baseli gimnázium évei alatt erősen vonzotta Jungot a természettudomány tényeken alapuló igazságaival, főként a paleontológia és a geológia, másfelől lenyűgözte az összehasonlító vallástörténet, amely szellemi kérdések felvetésére és válaszkeresésre sarkallta, így erősen kötődött a görög-római, egyiptomi és prehisztorikus régészethez. Szerteágazó érdeklődésében végül az orvostudomány mellett döntött, amelynek sokrétűségében nyitva látta a lehetőséget bármilyen későbbi tudományos irányú tevékenységhez. 1898-ban ismerkedett meg közelebbről a pszichiátriával, amelyben érdeklődésének tudományos és szellemi aspektusa találkozott, így végérvényesen eldöntötte, hogy ennek fogja szentelni egész életét.

Munkássága
1900-ban Zürichben kezdett dolgozni a Burghölzli Klinikán, ahol 1905-ben főorvossá nevezték ki. Munkája mellett előadásokat tartott hazájában és főként az Egyesült Államokban.

Fiatal orvosként kezdett megismerkedni a pszichoanalízissel, valamint a hipnózissal. Freud volt az első igazán jelentős ember az életében, akivel sorsa összehozta. Nagy hatást gyakoroltak rá idősebb kortársának közhelyektől mentes gondolatai, rendkívüli intelligenciája, ám a szellemmel kapcsolatos kérdésekben kezdettől fogva nem találták a közös hangot. Freud hangsúlyozott vallástalansága és merev pszichológiai nézetei, melyeket dogmává kívánt tenni, idővel konfrontációra késztették Jungot, amelyet barátságuk nem bírt el.

Jung gondolati rendszerének egyik alapkérdése, hogy milyen mítoszt is él meg az ember manapság. Ehhez a kérdéshez a neurózis problémája, az önmagával, illetve a természettel meghasonlott ember megfigyelése vezette. A modern ember problémáját abban látta, hogy a technológiai haladás elszakította az embert archaikus gyökereitől és a tudattalanba száműzte azokat az erőket, amelyek korábban mint istenek/démonok képei működtek a tudatban és egységben tartották a természettel. Az ember kettévált egy tudatos és egy tudattalan személyiségre - azaz egyfelől a legnagyobb mértékben racionális és fegyelmezett lett, másfelől egy elnyomott, primitív ember maradt. Ebben látta az okát annak, hogy az emberiség újra és újra visszazuhan a legrémisztőbb barbárságba és a technikai vívmányok semmiféle kapaszkodót nem nyújthatnak. Felismerte, hogy a mai ember életét egyoldalúan a ráció kormányozza, amelyben a civilizációs vívmányok túlnépesedést, az új technológiákkal való visszaélést eredményeztek, az emberi értékek üzleti céloknak való alárendelését, az emberek elidegenedését. Úgy látta, hogy a válság beépült a modern ember személyiségébe, amit a mai tudomány sajnos nem képes orvosolni, hiszen fókuszába nem a természet egységét helyezi, szemléletmódja túlságosan szűk. Így a modern embert fenyegető legnagyobb veszélyt sem tudja elhárítani: azt, ami lélekre leselkedik. Jung az emberiség tudati egészségének helyreállításán fáradozott és azt tartotta, hogy az embernek vissza kell találnia létének alapjához, tudatának gyökereihez. Mivel mindannyian részei vagyunk a természetnek, megvan bennünk az a szellemi kincs, amit az emberiség közös múltja során szerzett - és ez az, amit elő kell bányászni.
Felismerte, hogy a pszichoanalízis során felbukkanó képek, valamint a különböző vallásokban, mítoszokban megjelenő szimbólumok között komoly hasonlóság van, így eljutott a kollektív tudattalan létezésének gondolatáig. Azaz a pszichének arról a tartományáról van szó, amely az ősi, egyetemes emberi örökséget hordozza magában. Itt találhatók azok az ősképek, az ún. archetípusok, melyek hatalmas energiával rendelkező mintázatként az emberi sors meghatározói.
Azt állította, hogy ha az archetípusok valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba hanyatlik, és onnan hátulról jelentkező erőként, komplexus formájában tör utat megváltozott alakban.

Jung szerint az emberiséget fenyegető legnagyobb katasztrófák nem fizikai vagy biológiai természetűek, hanem pszichikus események.
„Az ember pszichikus indulata a veszély. Minden attól függ, vajon pszichénk rendben funkcionál-e, vagy sem.”

A tudattalannal való konfrontáció időszaka
Önmagán végezte azt a kísérletet, ami később tudományos munkájának egyik alapanyaga lett: a saját tudattalanjával való szembesülést. Ez alatt az időszak alatt egyfajta imaginációs technikával önként merült alá a tudattalan mélységeibe, majd feljegyezte a tudattalanból feltörő képeket, látomásokat, akkor is, ha azok ijesztőnek bizonyultak. Kockázatos vállalkozásához az adta az erőt, hogy mindezt nem egyszerűen a saját, hanem a betegeinek érdekében is teszi. Egyik legintenzívebb vízióáradata 1913-ban kezdődött és egy éven keresztül ismétlődött meg egyre aggasztóbb képek formájában, mígnem 1914 augusztusában, az I. világháború kitörésével a látomások konkrét valósággá váltak. Ekkor vált előtte világossá, hogy meg kell értenie, miként függ össze a kollektivitással az, amit ő egyénileg átélt. A belső képek kutatásának időszaka alatt a család és a hivatása jelentette azt a biztonságos bázist, amely az irracionális belső világ kiegyenlítését szolgálta. Ám egyetemi oktatói tevékenységétől erre a néhány évre búcsút vett - nem érezte tisztességesnek, hogy egy bizonytalanságokkal teli szellemi állapotban diákokat oktasson.

A hosszú belső párbeszédeket és a sajátos lelki tapasztalatokat 1916-ban a „Hét beszéd a halottakhoz” című munkájában öntötte formába, majd a feszülő alkotási vágy hatására megfestette élete első mandaláját is. Később, 1918-19 között minden nap rajzolt egyet. Mandalarajzai, majd az alkímiával való megismerkedés elvezették lélektanának központi fogalmához, az „individuációhoz”, ami nem más, mint a belső átalakulás útja. Jung ezt egy pszichikus érlelődési folyamatként írja le, amelynek célja, a „teljesség” elérése, és amely folyamat énünk sötét oldalának (árnyék) az integrációjával megy végbe. Egyik tanítványa, Marie L. Franz úgy fogalmazott, hogy „az individuációs folyamat szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik. A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult az összes sóvárgó törekvésétől és megpróbálta elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját.”

Jung mandaláiban saját individuációs útjának kifejeződését találta meg és ráébredt arra, hogy minden lépés, amelyet életében tett, a középponthoz vitte közelebb. Megértette, hogy a lelki kibontakozás célja a mély én, amit ő „Selbst”-nek nevezett, amely a „minden egyes emberben öröktől fogva jelenlévő transzcendens jelleget, egészlegességet jelöli”. Ez lényünk középpontja, a mély, szellemi tapasztalatok lakhelye, a Rend archetípusa. A lelkünk mélyén található kreatív mag, mely összeköti az embert az egyetemes léttel.

Amikor sinológus barátja, Richard Wilhelm egy taoista-alkimista kínai traktátus kéziratát küldte el neki (Az aranyvirág fakadásának titka), és arra kérte, kommentálja a mű európai megjelenését, megerősítve látta a mély-énről alkotott gondolatait. Ennek a szövegnek a segítségével került közelebb az alkímia lényegéhez, amelyet ezt követően évekig tanulmányozott és összeállított egy alkímiai szövegek kulcsszavait és kivonatait tartalmazó szótárt is.

1921-ben adta ki „Pszichológiai típusok” című munkáját, amelyben kifejti, hogy az ember döntéseit, ítéletalkotását befolyásolja, sőt korlátozza a típus, amelybe tartozik. A tudat általa megfogalmazott négy fő funkcióját taglalja, amelyek a külső és belső valósághoz való alkalmazkodásban segítenek:gondolkodás, érzelem, érzékelés és intuíció. Bevezette a pszichológiába az „introverzió” és az „extraverzió” fogalmát, melyek a pszichés energia áramlásának irányát fejezik ki az én és a külvilág között.

Utazások és belső érlelődés
A benső világgal való intenzív foglalkozást követően ismét előadásokat tartott, majd távolabbi utazásokat tett azzal a céllal, hogy kívülről, egy másik kultúra szemszögéből tekinthessen az európai emberre, hogy meglássa, hol nem illeszkedünk a világba.
„Mindig a vizsgált problémán kívül álló nézőpontra van szükségünk, ha a kritikát eredményesen akarjuk alkalmazni.”

Észak-Afrikában, az arab világot látva azzal szembesült, hogy az európai ember mennyire híján van az élet intenzitásának és az emocionális, életközeli emberek lénye szuggesztív hatást gyakorolt rá. Következő útja az új-mexikói, városépítő pueblo-indiánokhoz vezetett, ahol a vallási titoknak azzal a formájával találkozott, amely minden közösség misztikus összetartó erejét képezi: „Addig még soha nem éreztem a titoknak ilyen légkörét; a mai kultúrnépek vallása bárki számára hozzáférhető; szentségeik réges-rég nem misztériumok már. Itt azonban olyan titok sűrűsödött a levegőben, amelyet mindenki tudott, csak a fehér ember számára maradt hozzáférhetetlen.”

1925-ben Fekete-Afrika következett, Kenya és Uganda, ahol a trópusi vihar, a rikoltozó hiénák csődülete, az Elgon-hegyi feketék ceremóniája a Nap megajándékozásáról, az emberek rendkívül intuitív működése, az elragadtató napkelte, az ott élők családi viszonyai, majd a Nílus forrásától való visszautazás Egyiptomon keresztül az élmények mérhetetlen gazdagságával töltötte el.

Édesanyja halálát követően az ún. „torony” építésébe kezdett a Zürichi-tó partján, ahová később, idős korában rendszeresen visszavonult. Olyan lakhelyet kívánt építeni, amely lehetőséget nyújt a szellemi összpontosításra és megfelel az ember ősi érzéseinek. Ennek a kőépítménynek a segítségével szerette volna kifejezni mindazt, amit életében tapasztalatként összegyűjtött.
„Az érlelődés helye lett számomra a torony - afféle anyaöl, amelyben ismét az lehettem, ami vagyok, voltam és leszek.”
Hosszú évekig építette, falait telepingálta szimbólumokkal, felesége halálakor ismét megtoldotta egy szárnnyal. A toronyban nem kaptak helyet a modern kor technológiai vívmányai.

„Lemondtam az elektromosságról, és magam fűtöm a kályhát, meg a tűzhelyet. Esténként meggyújtom a régi lámpásokat. Folyó víz nincs, magamnak kell a vizet a szivattyús kútról hordanom. Fát vágok és megfőzöm az ételemet. Az ilyen egyszerű dolgok teszik egyszerűvé az embert, pedig milyen nehéz egyszerűnek lenni!”

1938-ban a brit-indiai kormány meghívására Indiába utazott, a Calcuttai Egyetem alapításának 25. évfordulójára. Addigra már mélyen megérintette a Kelet bölcsessége és egész utazása úgy hatott rá, mint egy álom.
„Indiában először hatott rám közvetlenül egy rendkívül kifinomult idegen kultúra.”
Ekkor alkalma nyílt az indiai szellem néhány képviselőjével is beható beszélgetéseket folytatni. Soha nem tapasztalt erővel bűvölték el a sanchi sztupák, a zöld mezőn, sziklahalmokon emelkedő síremlékek. Az itt töltött tíz hónap alatt három egyetemen kapott díszdoktori elismerést.

1944-ben baleset érte, majd szívinfarktust kapott, mely majdnem halállal végződött. Ezt követően furcsa látomásai voltak, melyek a realitás és az objektív valóság érzetét keltették benne. Az élmények új megfogalmazásokra bátorították, ekkor értette meg igazán, hogy „igent kell mondani tulajdon sorsunkra, arra, ami van, minden szubjektív fenntartás nélkül.”
1950-ben megírta a Richard Wilhelm által németre fordított Ji King előszavát, amely „örökre lámpást gyújtott lelkében” majd a Változások Könyvében felismert törvényszerűségekre ráébredve tanulmányt írt a szinkronicitásról, mely a külső valóság és a belső történések közötti egybeeséseket tárgyalja.

Tagja volt a nemzetközi Eranos Társaságnak, mely a hasonló szellemi érdeklődésű emberek fóruma volt, és a lélektan, valamint a vallástörténet témáival foglalkozó tudósok évente tartottak előadásokat meghatározott témában. A Társaságnak tagja volt például Mircea Eliade vallástudós, Paul Radin etnológus, D.T. Suzuki buddhista filozófus, Gershom Scholem zsidó misztikus. Itt kezdődött együttműködése Kerényi Károly mitológiakutatóval is, akit ő vezetett be a Társaságba.

Jung szerint minden szellemi igény, így a hit, a transzcendencia, a vallás utáni vágy elfojtása is neurózist okozhat, éppen ezért a gyógyuláshoz a vallás is hozzátartozik.

„Munkám legfőbb célja nem neurózisok kezelése, hanem a numinózumhoz* való közeledés. Viszont éppen a numinózumhoz való hozzáférés a tulajdonképpeni terápia, és amennyiben az ember eljut a numinózus tapasztalatokhoz, megszabadul a betegség átkától.”

Aggasztó tévútnak tartotta a mai ember egyoldalú, intellektuális megközelítési módját, amely „azt a célt szolgálja, hogy az ember kivonja önmagát az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós fogalomvilág javára.”
Jung nem egyszerűen teóriákat gyártott, hanem saját és mások tapasztalatait próbálta megérteni és érthetővé tenni. Mivel következtetései azon a határon mozogtak, ahol a pszichológia, mint modern tudomány eléri a végpontját és metafizikai kérdések vetődnek fel, a tudományos élet egy része bizalmatlanul tekintett működésére, noha ő maga tudományos munkáiban soha nem lépte át ezt a határt. 

Munkája, tanulmányai, útjai olyan átfogó világnézethez vezették az emberről és az emberi kultúráról, amiből mindannyian rengeteget meríthetünk.

*numinózum.  Rudolf Otto által alkotott fogalom a kimondhatatlanra, a titokzatosra, a „merőben másra”, a csakis az istenséget megillető, közvetlenül megtapasztalható tulajdonságra. („A Szentséges”)

Néhány idézet Jungtól:

„Bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, elismertség, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, legtöbbször megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva rendkívüli jelentőséget tulajdonítottam.”

„A szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség.”

„Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy Isten titok, és hogy minden, amit róla mondunk, azt az ember mondja.”

„A lélek jóval bonyolultabb és hozzáférhetetlenebb a testnél. Úgyszólván egyik fele a világnak, amely csak annyiban létezik, amennyiben tudatosodik az emberben. Ezért a lélek nem egyszerűen személyes, hanem világprobléma is, a pszichiáter pedig egy egész világgal foglalkozik.”

„Konfliktusokat ügyes furfangok, vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy megoldódjanak el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik, azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás, vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg.”

 „Az állati annak következtében, hogy beszorítják a tudattalanba, még állatibbá válik... Ha minden ember jobb viszonyban lenne a maga „állatával” másként értékelné az életet. Akkor számára az „élet” megmásíthatatlan erkölcsi princípium lenne, és már ösztönétől hajtva is szembeszállna minden olyan intézménnyel, vagy szervezettel, amelynek megvan az ereje ahhoz, hogy az életet nagy területen megsemmisítse.”

„A lélekben minden tulajdonság egy meghatározott energiaértéket képvisel, és ha valaki egy energiaértéket nem létezőnek nyilvánít, helyette az ördög lép színre. Ha a házunk mellett hömpölygő folyót nem létezőnek tekintjük, áradáskor hordalékkal és iszappal teríti be kertünket, és aláássa házunkat... Ha látunk egy tehén- vagy egy disznócsordát, és tagadjuk létezését, hirtelen ott teremnek az állatok mindenütt; a tehenek felfalják a rózsakertet a disznók pedig felugranak az ágyunkra, és ott fognak aludni! Ilyen pökhendien viselkedik a megtagadott.”

A filozófia mint életforma

„Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait értjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet. Nem minden zene ilyen. Sőt többsége annak, amit naponta szerte a világban hallunk: a mindennapok, hétköznapok, emberi gyarlóságok zenéje - nem is érdemli a zene nevet. A zenei önképzésnek és egymásképzésnek nem lehet más a célja, mint keresni az utat a jobbnál jobb zene felé, s ezzel szolgálni az egész nemzet lelki emelkedését.”

FEBRUÁRI ÉS MÁRCIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR
Helyszín:

PÉCS
Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  

Kulturális Hírlevél 54. szám
2007. március

TARTALOM

• Az Új Akropolisz XIII. Történet- és mesepályázata
  
• A kreativitás fejlesztése
• A filozófia mint életforma
• Márciusi és áprilisi programjaink
• Információk

Az Új Akropolisz XIII. Történet- és mesepályázata

Gárdonyi Géza azt írja egy helyütt, hogy sosem érzi magát magányosnak, hiszen mindig ott vannak vele legjobb barátai - a könyvespolcon. A nagy íróhoz hasonlóan legtöbbünk számára valóban nem kérdés, miért jó olvasni. Azt, hogy mennyire jó írni is, kevesebben merik kipróbálni. (Pedig adni jobb, mint kapni...)

Az Új Akropolisz tizenhárom esztendeje, gyerekeknek és felnőtteknek, fiataloknak és örökifjaknak meghirdetett pályázatával éppen erre bátorít! A korábbi évek zsűrielnökei között tisztelhettük Lázárt Ervint, Csukás Istvánt, Békés Pált. A 2006-os évben Böszörményi Gyula vezette a zsűrit, az idei pályázat fővédnöke pedig Göncz Árpád lesz.

A korábbi évek kiemelkedő pályaműveiből 2002-ben egy válogatást jelentettünk meg az Agyagmaszk - Történetek a szépségről, jóságról, igazságosságról címmel, amely több könyvesboltban és az Új Akropolisz székhelyein is megvásárolható. Honlapunkon beszámolók olvashatók az utóbbi három év eredményhirdetéseiről, továbbá tanulságosak lehetnek a pályaművek rövid értékelései is. Az Új Akropolisz Pályázatai pont alatt korábbi tíz díjazott pályamű teljes szövege is megtalálható.

„Amikor elkezdtem olvasni a beérkezett műveket, akkor már tudtam... kiderült, hogy jön a következő írógeneráció.” Böszörményi Gyula ezekkel a szavakkal nyitotta meg a tavalyi eredményhirdetést. Az új generációnak lehetőséget kínálva ebben az évben is olyan, eddig még nem publikált történeteket várunk, amelyek az ember örök kérdéseivel foglalkoznak, és nem csupán elgondolkodtatnak, hanem megoldási lehetőséget is kínálnak az őszintén kereső embernek. A pályamű témája kötetlen, legfeljebb hét gépelt oldal lehet. Egy szerzőtől legfeljebb két történetet tudunk elfogadni.
A pályázat jeligés. Az írásokat 2 példányban kérjük beküldeni, természetesen mindkettőt a jeligével ellátva. A pályázók nevét, címét, értesítési telefonszámát és lehetőség szerint e-mail címét egy külön lezárt, a jeligével ellátott borítékban kérjük mellékelni.
A legjobb pályaművek megjelentetésére a jogot fenntartjuk. A beküldött pályázatokat nem áll módunkban sem visszaküldeni, sem megőrizni, de az eredményhirdetésen, illetve egyesületünk nyitva tartási idejében 2007. június végéig át lehet őket venni.

Az első tíz helyezettet az eredményhirdetést megelőző két hétben levélben, telefonon vagy e-mailben értesítjük. A pályázatok elküldhetők postai úton a 1447 Bp., Pf. 592 címre, vagy behozhatók személyesen nyitva tartási időnkben (hétfőtől csütörtökig, 17-21 óráig) a 1085 Bp., Rigó utca 6-8. szám alatti székhelyünkre. Azokban a vidéki városokban, ahol egyesületünk működik (Győr, Pécs, Szeged, Székesfehérvár), szintén nyitva tartási időben várjuk a beküldendő pályázatokat.

Beküldési határidő: 2007. április 9.
Eredményhirdetés: 2007. június 2., szombat 16.00
Helyszín: Az Új Akropolisz Központja, Budapest, Rigó u. 6-8.
A pályázat díjazása: I. díj: 40.000 Ft, II. díj: 20.000 Ft, III. díj: 10.000 Ft .

A kreativitás fejlesztése

A kreativitás korunk egyik varázsszava. Mindenki szeretne kreatív lenni. Ha elhangzik ez a szó, az emberek érdeklődőek lesznek. „Légy kreatív”: és felébred a kérdés, „vajon hogyan lehetek én is az”.

Napjainkban szinte mindenre rá lehet húzni a kreatív jelzőt, de az életnek van néhány oldala, amelyre a leggyakrabban alkalmazzák. Egyrészt minden problémamegoldással, pénzügyi megoldásokkal kapcsolatos témát kreatívnak nevezünk, mint ahogyan minden ötletet, kitalálást, tervezést, újítást, feltalálást, felfedezést a legkisebbektől a legnagyobbakig. Kreatívnak hívunk továbbá minden olyan kézművességet, amely valamilyen eddig még meg nem lévőt hoz létre a barkácsolástól kezdve a művészetekig. Vagyis azért szeretnénk kreatívak lenni, hogy minél hatékonyabban megoldjuk az életünkben felmerülő fizikai, érzelmi, gondolati nehézségeinket, minél jobban megvalósíthassuk önmagunkat ötleteink és alkotásaink révén, és így nyomot hagyjunk magunk után a világban.

Mi a kreativitás?
Nem egyszerű válaszolni erre, hiszen olyan képességet, olyan erőt kellene definiálnunk, amely bár nagyon sok megnyilvánulásában tetten érhető, ezek mögött áll láthatatlanul, gondolkodásunk számára nehezen megfoghatóan. Maga a szó a creatio kifejezésből ered, amelyről a szótárakban általában ez olvasható: Eddig még nem létező lények vagy dolgok megteremtése, megalkotása.
A témával foglalkozó szakemberek ezt pontosítják: nem valami teljesen új dolognak a megalkotásáról van szó, hanem már meglévő elemek újszerű csoportosításáról. A Yesterday című Beatles-számban felhangzó csellószólamban például semmi rendkívüli nincs, hiszen a különféle zeneművekben már több évszázaddal azelőtt is használtak csellót, azonban ebben az esetben első alkalommal ötvözték azt könnyűzenei elemekkel.
A kreativitás szempontjából mindegy, hogy valaki az emberek közül legelőször talált ki valamit, vagy csak valami számára újat. Példa erre Marconi és Popov esete is. Mindketten feltalálták a rádiót, nagyjából egyidőben, egyik kicsit előbb, másik kicsit később. Ettől azonban egyikük sem nevezhető kreatívabbnak a másiknál.
Az alkotásban benne van a létrehozás is. Azaz egy ötlet önmagában még nem teremtés, csak ha formába is öntik valamilyen formában. Leonardo da Vinci gépezeteinek többsége nem készült el a szó szoros értelmében, de mégis megvalósult azáltal, hogy részletesen lerajzolta őket, így formába öntötte őket. Ha viszont nincs ötlet, csak megvalósítás, az sem alkotómunka, hiszen ebben az esetben semmi újról nincs szó, az ember már meglévő dolgokat ismétel gépiesen.
Az alkotás folyamatának kell hogy legyen célja. Ha valakit egy asztalhoz ültetnek azzal, hogy találjon ki valamit, mindegy, hogy mit, akkor kell-e ehhez emberi teljesítmény? Mihez lehet egyáltalán egy ilyen kéréssel kezdeni? Szűkíteni kell a kört, hogy az alkotófolyamat elindulhasson. Olyan ez, mint a folyam áramlása. Ha nincsenek partjai, nincs medre, nincs célja, akkor szétfolyik és elenyészik. Ugyanígy a parttalan, céltalan ötletgyártás sem nevezhető folyamatnak, még akkor sem, ha valamiféle megvalósítása is megtörténik. Sőt: minél szilárdabbak, konkrétabbak a határok, annál jobban tud a folyó áramlani. A szűk határok nagyobb kreativitást eredményeznek. A kreatív ember önálló, de nem független: szükségesek számára a határok.

Az ember és a természet kreativitása
A legkülönbözőbb kultúrák hagyománya szerint a teremtés a természetet egyik átható egyik fő erő. A természet folyamatosan teremt. Nézzük csak saját bolygónkat: a természet megteremti a hegyeket-völgyeket, növényeket, állatokat, embereket, és még ki tudja miféle életformákat.
Különbözik a természet kreativitása az ember kreativitásától? Különbségként szokták felhozni, hogy az emberi alkotások művésziek, miközben a természet a darwini elmélet alapján kizárólag hasznossági elv alapján teremt. Ezzel szemben ha felmegyünk egy hegytetőre és megnézzük a tájat, vajon nem találjuk-e gyönyörűnek, művészinek. Tud-e teremteni a természet csúnyát, művészietlent? Talán éppen fordítva van: a természet mindig művészi, az ember viszont sok esetben nem.
Leonardo da Vinci, a reneszánszkor nagy polihisztora éveken keresztül foglalkozott az emberi anatómiával, többször boncolt is. És hogy miért tette ezt nagy művész és feltaláló létére? Mert az emberi testben a természet zseniális alkotását fedezte fel. Egy csodálatos gépezetet, amelyhez foghatót az ember valószínűleg sohasem fog tudni építeni. És anatómiai tapasztalatait igyekezett saját gépezetei tervezésénél felhasználni. Mindenben a természetet vizsgálta és vette alapul, hiszen az ember is a természet része, annak törvényei ugyanúgy rá is vonatkoznak. Nem lehet annyira öntelt az ember, hogy azt higgye, hogy kívül és felül van a természeten: együtt kell vele működnie. Leonardo tervezett is egy olyan hangszert, amely az emberi légzőszervek működésén alapul.
Vagyis a kreativitás első alapeleme az, hogy képesek vagyunk a természet felé, a környezetünk felé nyitottak lenni, figyelni az abban rejlő lehetőségekre. A nyitottság hiánya már sok találmány elterjedését meggátolta, vagy késleltette a megjelenését.

Fejleszthető-e a kreativitás?
A kreativitás fejlesztését sokáig megkérdőjelezték. A művészi alkotókészséget a 19. század második felétől egyre inkább ösztönös, és így jobbára tanulhatatlan, fejleszthetetlen megnyilvánulásnak tartották. De képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha ezt a viszonyulást az építészetre vagy bármilyen gép feltalálására vonatkoztatnák. A reneszánszban pontosan tudták, hogy nincs többféle kreatív folyamat: egyféle van csak, amelyet az élet különféle oldalain lehet gyakorolni, de lehet egyszerre is. A reneszánsz ideál, a teljes és alkotó ember eszméje szerint a művész egyben kiváló tudós és filozófus is lehet - gondoljunk csak Leonardóra -, hiszen az ezekhez az oldalakhoz szükséges tudás egy tőről fakad. Aki képes alkotni, az mindenhol képes alkotni. Ahhoz azonban, hogy az ember ezt a gyökeret felfedezze, komoly erőfeszítésre van szükség. Ennek az erőfeszítésnek a fontosságát ma egyre többen észreveszik.
Másfelől sokáig az ember IQ-jához, vagyis az intellektusához kötötték az alkotóképessége fejlettségét. És mivel úgy gondolták, hogy az IQ nem fejleszthető, csak mérhető, így a kreativitásfejlesztést is fölösleges erőfeszítésnek tartották. Először az derült ki, hogy az IQ igenis fejleszthető, majd Ellis Paul Torrance (1915-2003), akit a „kreativitás atyjának” neveztek, bebizonyította, hogy a kreativitás és az ehhez szükséges intelligencia nemigen függ az IQ-tól. Torrance igyekezett pontokba szedni a kreativitást különböző jellemzőit, hogy azokat külön-külön fejlesztve lehessen szert tenni egyre nagyobb alkotóképességre. Ezzel a gondolattal azonban nem volt példa nélküli a történelemben. Leonardo da Vinci is hasonló elveket fogalmazott meg.

Néhány oldal, amely elősegítheti kreativitásunk fejlődését:

1. Érdeklődjünk a világ dolgai iránt
Leonardo Curiositá-nak, kíváncsiságnak nevezte, a mai pszichológia szenzivitásnak mondja a környezetünkre való odafigyelést, az állandó tanulási vágyat. A kisgyerekekben természetes ez a késztetés, de ahogyan nő az ember, személyisége egyre jobban kikristályosodik, és gyakran ezzel párhuzamosan sajnálatos módon egyre jobban bezárul. Amit megtanult, azt szeretné kamatoztatni, a gyerekkori vetést akarja learatni. És amikor learatta, akkor jön a pszichológia által kiégésnek nevezett jelenség. Már nem vet újra, nem akar új utakra lépni, csak a már meglévők előnyeit élvezni, amíg lehet.
Vissza kell szerezni a gyerekekre jellemző kíváncsiságot, megismerési vágyat, hiszen gondoljunk csak bele: egy felnőtt ember a felfogóképességével, ítélő erejével valójában mennyivel többet és hatékonyabban tud tanulni, mint egy gyerek.
Mi zárja be az embert? A rossz tapasztalatai, csalódásai, sértődései: ezek leginkább nem is gondolati, hanem sokkal inkább érzelmi jellegűek. Ezek a negatív érzelmek nem engedik meg, hogy az ember lelkesen, a jövőben bizakodva éljen, ami pedig a valódi kreativitás elengedhetetlen alapja. A testbeszéd is erről árulkodik. A szorosan összefonott karok, a térden tartott táska mind arról beszél, hogy az ember nem szeretne kapcsolatot teremteni a környezetével. Ugyanezen az úton egy kis erőfeszítéssel elérhetjük, hogy nyitottabbá tegyük magunkat. Sokszor egyszerűen csak el kell kerülni a zárt testtartásokat.
Az érdeklődés egyik nagy ellensége a kétely. Itt nem az a kérdés, hogy valamiben vakon hiszünk-e vagy sem, hanem az, hogy már eleve elutasítunk-e valamit, csak azért, mert az a jelenlegi gondolkodásunkba nem fér bele. Itt a kísérletezés segít.
Például ha valaki azt állítja, hogy ha egy üveg kólába hurkapálcát tesz, akkor a kóla azonnal, szinte teljes mértékben kifut, lehet hinni benne, de lehet kételkedni is. De ha valaki meg akarna bizonyosodni arról, hogy igaz-e az állítás, akkor vennie kell egy kólát meg egy hurkapálcát, és el kell végeznie a kísérletet. Az érdeklődés erőfeszítést igényel. Aki takarékoskodik az erejével, az takarékoskodik az érdeklődésével is. Egy ilyen kísérlet viszonylag könnyen elvégezhető, de vannak például olyan állítások, amelyeket kísérlettel igazolni csak sokkal hosszabb idő alatt lehet.

2. Legyenek kérdéseink
Ha az érdeklődésünk megvan, ez még önmagában nem elegendő. Ha gondolati szinten zártak vagyunk, akkor a kívülről érkező jelzések csak egy újabb téglát képeznek abban a falban, amellyel elhatároljuk magunkat a világtól. Gyakran esik az meg, hogy valaki érdeklődéssel fordul a másik ember felé, beszélgetni kezdenek, majd gyorsan vita kerekedik belőle. Mert mindkét fél a saját álláspontját akarja a másikra tukmálni.
Ha be akarjuk fogadni az újat, akkor le kell csendesíteni magunkban a mindig magyarázó, bizonygató, az eddigi önmagunkat kiemelő és mindenhatónak tekintő oldalunkat. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha nem állítani, bizonyítani akarok, hanem kérdezek. A kérdező egy nagyon szép emberi erény birtokosa: a szerénységé. Szerényen kérdezni azt jelenti, hogy nem hiszem, hogy mindent tudok, hanem igyekszem befogadni az új gondolatokat, viszont nem kritikátlanul. Eddigi tudásomhoz hozzá szeretném illeszteni, ehhez viszont kérdésekre van szükségem.

3. Váljunk érzékennyé a környezetünkre
Ha van érdeklődésünk és gondolati nyitottságunk, még egy készség szükséges ahhoz, hogy befogadásunk folyamata végbemenjen, mégpedig az, hogy a kívülről az érzékszerveinken keresztül érkező, sokszor finom jelek tompítás és torzulás nélkül eljussanak a gondolkodásunkhoz.
Érdemes tisztázni, mit is jelent ez az érzékenység, hiszen a magyar nyelv túl általános ebből a szempontból. Az angol sensitivity és sensibility szót, vagyis a szenzibilitást és a szenzitivitást egyaránt érzékenységre lehet fordítani, nem ugyanarról van azonban szó. A szenzitivitás azt jelenti, hogy a külvilág hatásai milyen mértékben tudnak eljutni az érzékszerveinken keresztül. A szenzibilitás pedig azt mutatja, hogy milyen mértékben okoz a környezetünk benyomásokat bennünk, vagyis milyen mértékben tudjuk a pszichénkbe érkező jeleket eljuttatni a tudatunkig. Ha valaki szenzitív, de nem szenzibilis, akkor a környezete folyamatosan befolyásolja, de mivel ez a hatás nem jut el a tudatáig, instabilitást, ideggyengeséget eredményez. Ez pedig egyenesen káros az alkotóképességre.
Aki szenzibilis, de nem szenzitív, annak ugyan lehetnek mély benyomásai, de ezek saját zárt világán belül függetlenül léteznek, hiszen nem engedi be magába a külvilágot. Az ilyen ember elszakad a valóságtól, magába fordul, és rögeszmék rabságába kerül. Egyértelmű, hogy a kreatív folyamatra ez is kifejezetten káros. Vagyis mindkét oldalt egyaránt fejleszteni kell.

4. Legyünk rendezettek
A kreatív emberek gyakran hangoztatják azt, hogy „csak a kisembernek van szüksége rendre, a zseni uralkodik a káosz felett”. Erről a hangzatos gondolatról azonban kisebb vizsgálódás után kiderül, hogy meglehetősen téves, bár nem alaptalan. Hiszen az alkotó tevékenységnek komoly köze van a Káoszhoz. A káosz termékeny. A káoszban minden lehetséges, noha semmi sem biztos. A kreatív ember erről a bizonytalan, de potenciális síkról indul, és a számtalan lehetséges dolog világából kiemel egyet vagy néhányat. Vagyis a káoszt feloldja, annak egy vagy több elemét a rendezettség világába, a Kozmosz világába emeli. Merít a káoszból, de kilép belőle.
Az alkotó ember tehát rendez. Vagyis számára a rendezetlenség kezdetben jótékony, de a tevékenysége közben már nem segítő, hanem kártékony.

A rendet az élet minden szintjén érdemes megvalósítani: fizikai szinten a letisztultság, a rendezettség, a tisztaság, a felesleges dolgok eltávolítása jellemzi; érzelmi szinten az objektivitás, a „dramatizálás” elkerülése, vagyis az ember nem tulajdonít nagyobb fontosságot az őt ért hatásoknak, akár negatívak, akár pozitívak, mint amennyit megérdemelnek; gondolati szinten pedig többek között a megfelelő alapok megtanulását, lényegre törekvő gondolkodást, tagolt beszédet jelenti.

5. Legyünk ötletgazdagok
Az ötletgazdagsághoz szükséges gondolkodást divergensnek nevezik, amely egy adott kérdésre számtalan különféle választ tud adni. Ha egy hullámvonalat rajzolunk, és megkérdezzük valakitől, mit ábrázol az ábránk, nyilván több helyes választ adhat (pl. kígyó, víz, stb.), minél ötletgazdagabb, annál többet. Ez a képességünk teszi lehetővé, hogy egy eddig még meg nem lévő dolgot kitaláljunk. Egy probléma megoldásakor először félre kell tenni minden előzetes meggondolást, és számtalan, akár a leglehetetlenebb ötlettel kell előrukkolni, és ezeket egy papírra felírni. Ezután jön a következő lépés: a javaslatok hierarchizálása. El kell bírálni, hogy melyik ötletünk mennyit „ér”, és itt nagyon fontos jellemző a megvalósíthatóság, az egyszerűség, az erőforrás-igényesség, kompetenciahatárok, stb. Sokféle szempontból kell mérlegelni, és kiválasztani az ötleteink közül a legjobbat.
Robert Fischer angol tudós két énre osztja az emberi gondolkodást. Ez a két én minden emberben megvan, és általában nincs egyensúlyban, valamelyik erőteljesebb, szélsőséges esetben egyeduralkodó:

Az emberi életben mindkét énnek megvan a maga szerepe. Néha jó, ha az ember fél a következményektől, ha például egy áram alatt lévő villamos elosztószekrényben próbálja felkapcsolni a kismegszakítót éjszaka. Ha nem fél, akkor elkezd tapogatózni... ha fél, akkor legalább addig nem mer belenyúlni, míg valahogyan nem szerzett valamilyen fényforrást. De természetesen nem mindig ez a megfelelő viszonyulás. Néha nem félni, hanem vállalni kell a következményeket, például egy döntéshelyzetben. Aki mindig fél a következményektől, az sohasem fog dönteni, hanem az élet fogja sodorni egyik helyzetből a másikba.

6. Legyünk képesek több oldalról megnézni ugyanazt
Amikor egy csoportban valaki kitalál valamit, az ötletét gyakran úgy kezeli, mint saját édes gyermekét, óvja, küzd érte - a többi ötlet ellen. Kérdés, hogy az övé-e a legjobb megoldás? Sok parttalan vitát, veszekedést, elkerülhetünk, ha képesek vagyunk a másik emberre odafigyelni akkor is, ha nekünk is van megoldásunk. Másrészt ha mi magunk több szempontból tudunk rálátni a témára, akkor sokkal teljeskörűbb, használhatóbb megoldáshoz jutunk.
A holisztikus szemléletmódnak, a minél teljeskörűbb rálátásra való törekvésnek egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak, szemben a 19-20. századra jellemző viszonyulással, amelyben az egyes részterületek, tudományágak többé-kevésbé csak saját határaikon belül működtek. Ez az új irány azonban csak újrafelfedezése a régi igazságoknak, hiszen az ókorban, a reneszánsz és a felvilágosodás korában szintén magától értetődő volt ez a látásmód. Az egyes ágakat a filozófia, minden tudomány atyja fogta össze és adta meg azok értelmét. Megtanította az embereket a helyes módszert és oldalt kiválasztani, gondolkodni, tanulni.

7. Legyünk képesek ötleteinket megvalósíthatóvá tenni és részfeladatokra bontani
A megvalósíthatóság fontos tényező, amelyet az ötleteink kirostálásánál figyelembe kell venni. Lehetnek azonban olyan feladatok, amelyek végcélja jelen pillanatban nem megvalósítható, de ha megfelelően kis lépcsőkre osztjuk fel, az egyes részcélok kivitelezhetők. Még a legnagyobb célt is meg lehet lépésről lépésre valósítani.
Persze ha így nekivágunk valamilyen, általunk eddig még nem végzett feladatnak, akkor lehet, hogy hibázunk itt-ott, nem működik a logikánk eléggé, nem vagyunk teljesen precízek, nincs elég szakismeretünk. De a kísérlet által tapasztalunk, és így megtanulunk objektíven gondolkodni, és megvalósíthatatlan képzelgéseinket lassanként a teremtő képzelet váltja fel.
A reneszánsz korában ezt a képességet úgy fejlesztették, hogy gépeket terveztek. Abból indultak ki, hogy aki le tudja rajzolni a gépet, az ismeri az alkatrészeket és a gép részletes működését. A Leonardo da Vinci jegyzetlapjain található gépek nagyon híresek, de nem ő volt az első, aki effélével foglalkozott: többek között Roberto Valturio (1405-1501) és Francesco di Giorgio (1439-1501) is hasonló gépeket rajzolt.

8. Merjünk új utakra lépni - merjünk álmodni
Ha megmaradunk saját határainkon belül, akkor csak a már meglévő tudásunk elemeit tudjuk felhasználni. Ez azonban erősen beszűkíti az ember mozgásterét. Mivel a kreatív ember számára minden helyzet megoldásra vár, nem teheti meg, hogy ne lépjen ki a határain túlra. A megszokottat, a biztonságost hátra kell hagyni, és be kell lépni egy az ember számára új, ismeretlen világba. Ez a nehezen kitapintható tárgyak, kételyek, nehézségek jellemzőek erre a világra. Leonardo híres „Sfumato”-technikája mutatja be szemléletesen ezt a világot. Nincsenek határozott kontúrok, egyfajta köd lepi be a tájat, mint ahogyan azt Mona Lisa című festményén is láthatjuk. Az arcvonások sejtelmesek. A titok világa ez. És a kreatív ember belemerül a titok világába. Albert Einstein szavaival: „A legszebb, amit megélhetünk, a titok érzete. Ez az az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, az nem tud csodálkozni, elámulni, az - hogy úgy mondjam - halott, és a szeme kialudt.”
Az új feladat maga után vonja a kezdeti nehézségeket, és aki ekkor visszariad, az nem győzedelmeskedhet, de az sem, aki vakmerően tör előre. Okosan kell kimerészkedni az ismeretlenbe, akárcsak a hegymászók, mikor egy hegycsúcs meghódítására indulnak. mennek egy darabig, majd kiépítik az alaptábort, itt pihennek, majd néhányan továbbmennek, és egy napi erőfeszítés után, jóval magasabban újabb tábort építenek, és így tovább. Ha táborverés nélkül, egy lendülettel akarnának feljutni, valószínűleg nem élnék túl, mert előbb-utóbb elfogyna az erejük még a csúcs előtt, és nem lenne hová visszatérniük megpihenni. Az új világ meghódításának az egyik titka tehát a táborverés. Az ember kimerészkedik a megszokottból, belép az ismeretlen világba, majd ott létrehozza a bázisát. Ha ez megvan, akkor pihen egyet és indul tovább.

9. Fejlesszük az emlékezetünket
Hiába jár az ember új utakon, ha nem jegyi meg a tapasztalatait, ha nem fejleszti az emlékezetét. Mindennap tanulunk valamit, mindennap meghódítunk egy kis darab új világot. Ha nem fordítunk gondot arra, hogy amit megtanultunk, azt meg is jegyezzük, hogy az alapján éljünk ettől kezdve, akkor csaknem hiábavaló volt a tanulásunk. Persze az ember mindenképpen tanul, felszed valamit a vele tudattalanul történtek tapasztalatából, de sokkal kevesebbet, mint ha tudatosan tenné. Ezért érdemes naplót írni, ahogyan azt Leonardo is tette. 30000 oldalt írt és rajzolt tele élete során, amelyből 13000 máig fennmaradt. De ezt nem pusztán az utókor miatt tette, hanem azért, hogy ne illanjon el addig megszerzett tudása.

10. Engedjük érlelődni a gondolatainkat
Az emberi lét nagy paradoxona az, hogy ugyan el akarja érni a határtalant, de minden erőfeszítése a határain belül marad. Az ember járni tud, de repülni nem. Akármilyen gyorsan fut, nem tud felrepülni. De az a csodálatos az emberi életben, hogy nincs egyedül, mert egységben van a természettel, embertársaival, a láthatatlannal. Leonardo ezt írta: „A legnagyobb lelkek néha akkor érnek el valamit, amikor kevesebbet tevékenykednek”; „Jót tesz, ha gyakran eltávolodsz a tevékenységedtől és lazítasz kicsit, mert mikor visszatérsz, bölcsebb bírája leszel művednek.” Néha a sok tudatos igyekezet éppen gátolja az eredményt.

Tudni kell megállni. Ha már megtettünk mindent, engedni kell a természetet, a sorsot is tenni. Mi együttműködünk a természettel. Mi is dolgozunk és ő is. Ha állandóan akarunk valamit, akkor semmi esélye nincs ennek a különleges társunknak, hogy ő is hozzájáruljon a közös munkához. Carl Gustav Jung pszichológus egyik könyvében felidézi azt az esetet, amikor Robert Mayer felfedezte az energiamegmaradás elvét, mégpedig nem lázas igyekezete révén, hanem egy szép nyári éjszakán egy hajón, a tenger végtelenségét szemlélve. Jung kifejti, hogy Mayer egy olyan világgal került kapcsolatba, amelyet ő kollektív tudattalannak nevezett. De mindegy is, minek nevezzük: Engedni kell a múzsát, hogy megcsókoljon. A kreatív embernek van múzsája. És fordítva: akinek nincs ilyen ihlete, az nem igazán kreatív. Ez a legművészibb, legmegfoghatatlanabb és egyben legszebb része az alkotótevékenységnek. Az ember találkozik egy számára elérhetetlen, megfoghatatlan hatalmas valósággal. A múzsa csókja révén találkozik a természettel, Istennel, mindenki nevezze úgy, ahogyan akarja.

+1 Teremtsünk egységet, teljességet
Akármit is alkotunk, fel kell tennünk a kérdést: mire jó mindez, mit szolgál? És nem szabad megállni az első válasznál. Talán ismerjük azoknak az építőknek a példáját, akiktől megkérdezték: Mit építesz? Az első ezt válaszolta: követ faragok. A másik azt válaszolta: falat építek, a harmadik pedig azt: templomot emelek. Aki képes átlátni alkotásának, életének végső miértjét, az valódi kapcsolatot tud teremteni a természettel, az megérzi, megérti, hogy minden egy, hogy ő is a természet része, hogy ő is a természet maga.
Aki átéli a végtelen érintését, az nem lesz szolgája semmi végesnek. Nem fog megtámadni ártatlan lakosságot, nem fog atombombát tervezni és gyártani, nem fog zseniális módon feltörni autót, hogy elvigye, nem áll be egy olyan zászló alá, amelynek nevében más zászlók alatt állókat utálnak, támadnak, meg akarnak semmisíteni. Munkája része lesz a természet alkotó munkájának. A természet szépséges és jótékony. Táplál minden élőt. És elpusztít minden halottat. A kreatív ember így lesz jótékonnyá, így fog minden élőt táplálni. Platón, Leonardo, Goethe, Einstein és a többiek mind megértették ezt, és ha életművüket, gondolataikat elfogulatlanul vizsgáljuk, láthatjuk ezt a hatalmas Életet. Mert ők élők. Életművük egy-egy lépés az emberiség történelmében. Ők forgatták a történelem kerekét, és mindig is a hozzájuk hasonlók fogják forgatni.

Milyen szép is lehet azzal a tudattal fejezni be az életet: megforgattam a történelem kerekét. Csak egy kicsit, csak annyit, amennyi tőlem tellett, de megtettem...

A filozófia mint életforma

„Nagyon fontos, hogy soha ne hagyjuk abba a kérdezést. Hogy miért létezik a kíváncsiság, megvan az oka. Csak tisztelni lehet azt, aki az örökkévalóság titkát, az életet, a valóság csodás szerkezetét fürkészi. Elég, ha valaki mindennap csupán egy piciny darabot felfog ebből a csodából. Soha ne veszítsd el a jámbor kíváncsiságot.”

MÁRCIUSI ÉS ÁPRILISI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSA

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Érdeklődni lehet:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Győrött: 9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Pécsett: 7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Szegeden: 6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  

Kulturális Hírlevél 55. szám
2007. április

TARTALOM

• Egy utazás élménye
  
• Portré: Öveges József, a fizika Nagy Varázslója
• Ajánló: Reneszánsz napok
• A filozófia mint életforma
• Áprilisi és májusi programjaink
• Információk

Egy utazás élménye

Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.

Akad-e jobb alkalom egy utazásnál arra, hogy az ember megfigyelje önmagát és megállapítsa, mennyire képes megragadni ezt a jelen pillanat adta lehetőséget. Hát még ha olyan útitársra akad, aki ebben segítségére lehet.

Az út legtöbbször oda-vissza vezet. Eddig talán nem is merült fel bennem az, hogy elgondolkodjak a két irány közötti minőségi különbségről. Most feltűnt. Óriási különbség volt köztük. Az odaút autópályán vezetett. Rövid volt, egyenes, a busz csak néha tért le a pályáról, amikor nagyobb városok közelébe értünk. Olyan volt ez az út, amilyennek az ember elvárná: olvashatott, aludhatott, mert semmi sem zavarta, semmire sem kellett figyelnie. Nem látott, nem hallott semmi különlegeset. Nincs is mire emlékeznie.

Visszafelé a régi, lassú, kétsávos úton jöttünk. Csak akkor derült ki számomra, hogy ez a járat a régi úton megy, amikor már késő volt. Bosszankodtam és izgultam is, hogy elérem-e a csatlakozást. És megfogadtam, hogy soha többé nem megyek a lassú járattal. Ekkor történt valami. A busz megállt, hogy új utasokat vegyen fel. Miután kiderült, hogy a várakozó férfi a végállomásig szeretne utazni, hallottam, hogy a sofőr felvilágosítja, nemsokára jön a következő busz, amely az autópályán halad majd, és megvárhatja. Nekem bezzeg nem is volt választásom - gondoltam. A legnagyobb meglepetésemre azonban a fiatalember azt mondta: veletek tartok.

Mondanom sem kell, a busz megállt minden bokornál, ott is, ahol hivatalos megálló volt, de ott is, ahol nem. Közben kisebb pihenőket tartottak a sofőrök a semmi közepén, majd egy nagy ebédszünetet is. Egy ideig izgultam és gondolatban siettettem őket, de közben figyeltem is. Azzal, hogy teljes nyugalommal megálltak ott, ahol az utas kérte, segítettek neki, ráadásul teljesen természetes módon. Nem siettettek senkit sem a felszállásnál, sem a leszállásnál, sőt, még el is diskuráltak egyik-másik utassal a nyitott ajtó mellett. Aztán hirtelen rájöttem valamire: ezek az emberek nem sietnek! Nem tekintik nyűgnek ezt az utazást! Hiszen nekik ez az út nem átmeneti, lényegtelen kis szakasz, amelyet érdemes mihamarabb letudni, otthagyni. Ez a munkájuk, életük része. Egy előre meghatározott menetrendet követnek, amelybe bele van tervezve minden állomás, minden útszakasz hossza és minden megállás.

A fiatalember szemmel láthatólag azonnal ráhangolódott erre a nyugalmas, derűs ritmusra. A sofőrökkel együtt cigarettázott és ivott a pihenőidőkben, az ebédszünetben pedig velük egy asztalnál ülve jóízűen, ráérősen falatozott. Hova is sietne, gondoltam. A hegyek között az ételnek majdhogynem házi íze volt, és a menüből ítélve többnyire helyi alapanyagokból készülhetett. Olcsóbb is volt, mint a nagyvárosban. Ráadásul a pincérek nyugodt tempóban végezték a munkájukat, senki sem kapkodott. Akkor minek is sietne a városba, hogy ott valami gyorséttermi koszthoz jusson.

Egy idő után elkezdtem jobban figyelni a tájat. Sosem látott hegycsúcsok, vízesések, falvak és kisebb városok követték egymást. A nevek hallatán régebbi emlékek idéződtek fel bennem. Egy gyereket láttam a nyája mellett és egy ragadozó madarat, amint magasan körözött a tiszta ég hátterében. És semmi és senki nem sietett. Aki siet, az nem ér rá élni, és itt minden és mindenki élt. Megéri-e egyáltalán másfél órával korábban megérkezni, ha útközben csak annyira voltunk jelen, mint egy poggyásztérbe bezárt bőrönd?

A fiatalember és a sofőrök jó példát mutattak, és ehhez hasonlót minden ember mutathat az élet bármely területén. De az igazi kihívás az állandó éberség, a kapkodások és halogatások nélküli élet, amelyben nincsenek átmeneti, kevésbé értékes pillanatok. Nincs sok értelme átrohanni az életen úgy, hogy egyes szakaszait lerövidíteni, másokat pedig meghosszabbítani igyekszünk. Hiszen minden pillanatban ott vagyunk teljes valónkkal, és érdemes figyelni azokra a kis ébresztő jelekre, amelyek ezt újra és újra eszünkbe juttatják. Ezen az úton a fiatalember rövid mondata - „Veletek tartok” - ilyen ébresztőt jelentett számomra.

A visszaút a régi kanyargós úton haladt, megkerülte a dombokat, a folyókat a legszűkebb szakaszukon szelte át, a falvak mellett futott, az erdőkön át. Ha tehetem, egyszer még újra végigjárom...

Öveges József, a fizika Nagy Varázslója

A varázsló életútja
A természettudomány népszerűsítésének egyik legkiemelkedőbb magyarországi alakja Öveges József volt, akit a fizika varázslójának is neveztek. A Zala megyei Páka községben született 1895-ben. Apja néptanító volt, követve családjának kétszáz éves hagyományát. A családfő korai halála után édesanyja négy gyermeket nevelt fel. Közülük Öveges József a győri bencéseknél tanult, majd a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba, és tizenöt éves korában belépett a Piarista Tanítórendbe. A budapesti egyetemen matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett, ezt követően pappá szentelték. Húsz évig a piarista rend szegedi, tatai, váci gimnáziumaiban tanított matematikát és fizikát, végül Budapesten vezető tanár lett.

Minden órájára alaposan felkészült, amelyek olyanok voltak, mint egy vidám színdarab az osztály aktív részvételével. Az új ismereteket megtapasztaltatta diákjaival a gyakorlatban is, így azok nem maradtak száraz törvények, képletek számukra, hanem az élő valóság részévé váltak. „Egészen kiváló szaktudása elsőrendű pedagógiai képességekkel párosul. Tanítványaiban személye és tantárgya iránt is fel tudta kelteni a szeretetet, és lelkes, lendületes együttműködésre tudta őket hangolni” - mondta róla a tatai gimnázium igazgatója.

1946-ban Budapesten az Általános Iskolai Tanárképző Főiskolán kezdett tanítani a fizika tanszék vezetőjeként. Szigorú, de igazságos vizsgáztató volt, és végtelenül felháborította, ha a vizsgázó készületlenül jelent meg, vagy más területen elért érdemeire hivatkozva próbált jobb jegyet kapni. Hosszú évek oktatómunkája után hatvan évesen nyugalomba vonult, hogy „az egész ország tanítója” lehessen.

A tankönyvíró
Öveges József első könyvét 1929-ben Tatán írta. Az „Időjóslás és időmeghatározás” című százoldalas zsebkönyvvel főleg cserkészek számára szándékozott hasznos foglalkozási anyagot összeállítani. Az előfizetőket neki kellett összegyűjtenie: egy hirdetést tett közzé a helyi lapban, melynek lényege az volt, hogy „Adja el az esernyőjét, és vegye meg Öveges József Időjóslás és időmeghatározás című könyvét.” (Ez a hirdetési módszer sikeresnek bizonyult, a könyvet kellő számban megrendelték.)

Az 1950-es évek első felétől írásaival, könyveivel, rádió- és televíziós sorozataival lerakta a magyar természettudományos ismeretterjesztés alapjait. Arra törekedett, hogy a természetismeret a kísérletek elvégzése közben szerzett egyéni élményen, tapasztalatszerzésen alapuljon, amely folyton bővül, és sohasem tekinthető befejezettnek. A bonyolult fizikai kísérleteket olyan egyszerűen magyarázta el, hogy a teljesen képzetlenek is megérthették. Legtöbb kísérletét hétköznapi eszközökkel, akár egy konyhaasztalon is el lehetett végezni. „Aki nem tudja elmondani azt, amit tud, úgy, hogy egy utcaseprő is megértse, az maga sem érti igazán.” Ha a tudás a tanárban a megértés szintjére jut, akkor úgy képes átadni tanítványainak az ismereteket, hogy azok bennük is megértéssé válnak.

Több fizikatankönyvet írt, amelyeket a szaktanárok és a diákok még évtizedek múlva is tisztelettel emlegettek. Könyveit a sok illusztráció, a rövid, szakszerű, pontos és érthető megfogalmazás jellemezte. Azt vallotta, hogy a tananyagot nem elég csak olvasni, hanem meg kell érteni és tudatosítani is kell. Ennek eszköze pedig az elgondolkodtatás. Ezért a számítási feladatok helyett inkább gondolkodtató kérdéseket tett fel az olvasónak, amelyekre ellenőrzésképp a könyv végén adta meg a helyes választ. A tankönyvek mellett a fizikai ismereteket népszerűsítő könyveket is írt. Mindig alkalmazkodott az olvasókhoz, és a képzettségüknek, tudásuknak megfelelően fogalmazta meg a mondanivalóját.
Két utolsó könyve, a „Színes fizikai kísérletek a semmiből” és a „Játékos fizikai kísérletek az elektronnal”, színes, tudományos képeskönyvek, amelyekben az ötletes képeket rövid magyarázó szövegek egészítik ki. Mindenkor szem előtt tartotta azt az elvet, hogy egy ötletes kép többet ér, mint tíz oldal szöveg.
„A legújabb kor fizikája” című könyvéről egy középiskolai tanár azt mondta, hogy olyan érdekes, mint a legizgalmasabb detektívregény. Öveges elszomorodva a következőt válaszolta erre: „Csak olyan érdekes? Sokkal érdekesebben szerettem volna megírni!”

Könyveit lapozva megsejthetjük, hogy olyan belső tűz lobogott benne, amellyel képes volt másokban is lángra gyújtani a tanulás, a tudás iránti szeretetet. Egy levelében az alábbi tanácsot adja az ismeretterjesztő könyvek írásához: „Ahhoz, hogy valaki jó népszerűsítő, tudományos író legyen, kell egy olthatatlan lángolás: adni, adni, vagy szórakozást, örömet (a legnemesebbet) okozni embertársainak a tudásközléssel. Boldogságot találni abban, hogy emeljük embertársainkat.”

A pedagógus és előadóművész
Öveges szuggesztív tanáregyéniség volt. Egész életében sugárzott belőle a fizika szeretete és az a vágy, hogy a tudását átadja másoknak is. Bebizonyította, hogy a tudás elsajátításának eredményessége a tanár és a diák közös munkáján múlik. A jó tankönyv mellett fontosnak tartotta a tanári magyarázatot, az élőszó erejét. A könyvet a jerikói rózsához hasonlította, amely összeszáradt, csúnya növény, de ha vízbe tesszük, akkor élővé válik és kivirul. A könyv is ilyen összeszáradt váz, amíg a tanár magyarázatának életvize élővé nem varázsolja. A tanár akkor tudja felkelteni tanítványai érdeklődését, ha a magyarázatát átitatja saját lelkesedésével. Úgy tartotta, hogy az igazi tanár a saját tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz a tanárból alkotóművész.

Öveges jó fizikus és jó tanár volt, de az előadóművészetben is kiválóan helytállt. Szerette, sőt kereste a nyilvános szereplés lehetőségét. Nevét a televízióban tartott látványos kísérletei az egész országban ismertté, személyét pedig kedveltté tették. Bemutatói segítségével önálló kísérletezésre akarta nevelni a fiatalokat, megismertetve velük a felfedezés örömét. „Csak az az ismeret érdemes a tudás névre, aminek alkalmazásához is értünk.” Azaz a tudást nem csupán elméleti szinten kell felhalmozni, hanem közvetlenül használni kell az életünkben, és így válik a meddő ismeret termékennyé.

A televízió 1957-es megnyitó műsorában fél órás bemutatóra kapott lehetőséget. Ez élő adás volt, ahol nincs ismétlés, a kísérleteknek elsőre működniük kellett. A sikeres bemutatkozás után tizenkét éven át voltak láthatók a képernyőn legendás fizikai kísérletei. Nézők ezreiben keltette fel az érdeklődést a hangtan, a hőtan, a fénytan és az elektromos jelenségek iránt. Minden egyes kísérletének bemutatására alaposan felkészült, még a tükör előtt is többször próbát tartott. Nem a honoráriumért, hanem a tanítás, az adás öröméért tette, minden más mellékes volt számára. Rámutatott arra, hogy a közvetlen környezetünkben ezernyi csoda várja, hogy megfejtsük a titkát. Több évig vezette a televízió 100 kérdés - 100 felelet című műsorát. Ebben többek között olyan egyszerű, mindennapi kérdésekre kereste a választ, mint például: „Mi van a buborékban, ha forr a víz?”, „Miért nem esnek le a felhők?”, illetve „Van-e a levegőnek árnyéka?”

Mindenkor igyekezett összekötni az elméletet a gyakorlattal - így lett a Csodák Palotájának megálmodója, ugyanis a tanítás és az írás mellett jelenség-bemutató kiállításokat szervezett, amelyeken a látogatók is kísérletezhettek. Ezek voltak az első interaktív bemutatók Magyarországon. Később az ötletet továbbfejlesztve természettudományos játszóházakat tervezett, ahol a szülők és a gyermekek együtt ismerkedhettek volna a természet törvényeivel. Pénzhiány miatt az elképzelt fizikai játszóház Öveges életében nem valósulhatott meg. Ötlete azonban később, 1994-ben formát öltött a budapesti Csodák Palotájának létrehozásakor.

Az egészséges életmód híve
Öveges József rendkívül szeretett tanítani, kísérletezni, írni és előadni, de az egészséges életmódnak és a fizikai test edzésének is elkötelezett híve volt. Nagy figyelmet fordított az egészségére. Szigorú, szinte már aszketikus életet élt. Hajnali 4-5 óra körül kelt, és minden reggel és este tornázott, illetve súlyzózott. Télen együtt korcsolyázott a tanítványaival a tatai tavon, mégpedig reverendában. Kézben tartható házi készítésű vitorlájával a jégvitorlázást is kipróbálta, amire a diákjait is megtanította. Egy alkalommal a tihanyi cserkésztáborozás helyszínére nem vonattal érkezett a többiekkel, hanem a Tata-Tihany közti utat felmálházott kerékpárral tette meg.
Felismerte, hogy az embernek szüksége van egy meghatározott ritmusra a fizikai és a szellemi elfoglaltságai között, amely megőrzi a lélek kiegyensúlyozottságát, harmóniáját és a fizikai test egészségét egyaránt.

A filozófus – politika, tudomány, vallás
A napi politikától távol tartotta magát, bár 1968-ban megválasztották a Hazafias Népfront küldöttének. Ekkor a következőket mondta: „Ha majd a természet megismerésének és az ismeretek alkalmazásának a kérdései állnak annyira az érdeklődés terében, mint a politikaiak, megérkezett a várt boldog kor.”
Papi múltja megnehezítette személyének elfogadását a szocialista kultúrpolitika számára. „Egy pap-fizikus nevelje a munkások gyermekeit?” Ennek ellenére 1948-ban, a fizikai kísérleti eszközök olcsó előállításáért, ötvenhárom évesen megkapta a Kossuth-díjat.
A munkájához szükséges nyugalom érdekében a rendfőnök engedélyezte, hogy vásároljon magának egy lakást. Azonban továbbra is nagyon fontos volt számára a vallás és a hitközösségi élet. A közös vacsorákon való részvételével igyekezett fenntartani a kapcsolatot a rendtársaival. Idővel egyre jobban eltávolodott a papi közösségtől, és szembetalálkozott a kor materialista értékrendjével. Azonban hitét nem törték meg ezek a próbák, hanem még inkább megerősítették abban a meggyőződésében, hogy a vallás és a tudomány nem egymást kizáró, hanem kiegészítő részei a megismerésnek. Megtalálta a tudás átadásának azon formáját, amit elfogadott a kor kultúrpolitikája, miközben megőrizte azt a finomságát, amellyel képes volt megszólítani és inspirálni az emberek lelkét.

Egy feljegyzésében Öveges rámutat az anyagi és a pszichikai világ működésének, törvényszerűségeinek megdöbbentő hasonlatosságára. A tárgyak fizikai tehetetlenségének nagyságát pontosan ki lehet számítani, és meg lehet határozni azt az erőt, amely képes mozgásra bírni a testet, legyőzve annak tehetetlenségét. A lélek tehetetlenségét tunyaságnak, nehézfejűségnek, illetve korlátoltságnak nevezi. A legnehezebb szellemi munkának azt tartja, amely ennek a tehetetlenségnek a leküzdésére irányul.

A varázslat tovább folytatódik
Utolsó egészséges perceiben is még fiatalos, töretlen lelkesedéssel magyarázta egy tanítványának a fizikai jelenségeket, amikor agyvérzést kapott, és a kórházba szállítása után, 1979. szeptember 4-én, nyolcvannégy évesen meghalt. Emlékét Tatán emléktábla és szobor őrzi.
Öveges József szellemisége tovább él. Felébresztette az emberekben a vágyat a tanulásra, az ismeretlen kutatására mind a természetben, mind a saját életükben. Csodálta az élő természet működésének törvényeit, megjelenési formáinak szépségét - és erre a felfedezésre tanított mindenkit.

Néhány gondolat Öveges Józseftől:

„Az oktatás célja nem az, hogy befejezett tudást adjon, hanem az, hogy szilárd alapot teremtsen a továbbhaladásra.”

„Legnagyobb boldogságom, ha másnak tudást és örömet nyújthatok.”

„A tudományban nincsenek nehéz és könnyű dolgok, csak megértettek és meg nem értettek vannak.”

„Munkám legnagyobb jutalma az lesz, ha a kisdiák néhányszor felkiált tanulás közben: még annál is sokkal szebb a fizika, mint gondoltam! Ez volt a célom.”

„Az igazi tanár nem tanít a szó régi értelmében, hanem alkot. A saját mindig friss, mindig korszerű tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz művész, alkotó művész.”

„Iskolai tudásunk egy része majdnem nyomtalanul eltűnik. De bennünk marad életünk végéig a kifejlett akarat, szellemünk ügyessége, a tervszerűség, fortélyosság, amivel bármikor harcolni tudunk értelmünk nehézkessége ellen... Az a harcos, akinek megmarad fegyverzete, ereje, ügyessége, könnyű szívvel nyugszik bele a zsákmány elvesztésébe, mert szerzett és megmaradt tehetségeivel bármikor újhoz, értékesebbhez juthat.”

Ajánló

RENESZÁNSZ NAPOK

Budapest
április 19., 18.30: A reneszánsz művészet,
április 26., 18.30: Leonardo biciklije – tudomány a reneszánszban,
április 28., 18.00: Reneszánsz-est

Firenze – egy város, ahol a 15. században egy időre varázslatos módon a tudomány, a művészet, a politika egyaránt virágzásnak indult. Egy helyen egyesült az emberiség Nyugaton és Keleten addig megőrzött tudása. Az Oszmán Birodalom által elfoglalt Bizáncból ide menekítették az ókori Görögország írásos kincseinek jelentős részét. A keresztes hadjáratok következményeként arab közreműködéssel számos további keleti írás érkezett ide, Cosimo di Medici magángyűjteményébe: többek között a híres Corpus Hermeticum, amelyben az egyiptomi papok összefoglalták Thot-Hermész tanításait; Platón, Plótinosz és Püthagorasz művei; az orfikus himnuszok; Homérosz és Vergilius költészete; a kabbala és a keresztény gnósztikusok kéziratai, de ugyanígy a legnevesebb európai egyetemek (például Párizs, Pádua) tudása is itt koncentrálódott.
Egy helyen, egy időben tevékenykedett több kivételes ember: Giovanni Pico della Mirandola, aki 22 nyelven írt, olvasott, és aki számos keleti kéziratot fordított le; Marsilio Ficino, a Platonikus Akadémia „lelke”, a klasszikus görög írások fordítója és tanítója; Leonardo da Vinci, a művész, tudós, filozófus; Lorenzo di Medici, az államférfi, aki értő szemmel és szívvel támogatta a városába gyűlt különleges tehetségeket... még sokáig sorolhatnánk azokat a személyeket, akik önmagukban is csodát tudtak volna művelni, így együtt viszont olyan szellemi központot hoztak létre, amelynek tudása egész Európában futótűzszerűen terjedt el.
Előadásainkkal ezt a fénylő időszakot szeretnénk felidézni és különböző nézőpontból azt vizsgáljuk, hogyan tanulhatunk ettől a kortól, hogyan ébreszthetjük magunkban a reneszánszot – az újjászületést – a művészet segítségével, majd a tudományon keresztül, végül pedig egy különleges, élőzenével, tánccal, lovagi viadallal színesített estével.
Április 19-én a reneszánsz művészek festményei és szobrai elevenednek meg. Művészeti Csoportunk felidézi a művészek eredeti írásait, melyekben a szerelemről, életről és halálról vallanak, azokról az ókorban is élő eszményekről, melyek őket éltették és műveiket ihlették.
Második előadásunkon, április 26-án a kreatív reneszánsz ember tudományáról lesz szó a különféle érdekes gépezetektől kezdve a természet pontos megfigyelésén keresztül a kor világképéig.
Mit tehet a világot megismerni igyekvő vagy az alkotni vágyó ember, ha a középkorban él, nincs távcsöve, nincsenek műszerei, nincs számítógépe, szerszámgépe, készen kapható szerkezetei, autója? Használhatja a magában rejlő képességeket: leleményességét, gondolkodását, képzeletét, és meríthet az emberiség hagyományában rejlő kiapadhatatlan tudásból is. Erről mutatnak példát a kor nagy tudósai, polihisztorai.
Április 28-án, a Reneszánsz-est keretében pedig együtt járunk reneszánsz táncokat, próbára tehetjük írói képességeinket, képzelőerőnket. Firenze aranykoráról szóló filmet láthatunk, beszélgetések várnak ránk az udvari emberről, aki jobbá akart válni, s a világot is jobbá akarta tenni maga körül.

A filozófia mint életforma

„Milyen különös a helyzetünk, a föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja, miért, de néha azt hiszi, hogy sejti. (...) azonban tudjuk: a többi ember miatt vagyunk itt – azaz pontosabban: azok miatt, akiknek kacajától és jólététől a saját boldogságunk függ, és a sok ismeretlen miatt, akiknek sorsával együttérzésünk láncolata fűz össze. Naponta számtalanszor gondolok arra, hogy külső és belső életem ma is élő vagy már meghalt emberek munkáján nyugszik, és hogy igyekeznem kell ugyanolyan mértékben adni, mint amilyenben eddig kaptam, és még kapni fogok.”

ÁPRILISI ÉS MÁJUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Érdeklődni lehet:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Győrött: 9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Pécsett: 7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Szegeden: 6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).
  

Kulturális Hírlevél 56. szám
2007. május

TARTALOM

• GEA
  
• Portré: Móra Ferenc
  
• Ajánló: A reneszánsz gyerekszemmel – a Meseház Reneszánsz-sorozata
  
• A filozófia mint életforma
  
• Májusi és júniusi programjaink
  
• Információk

GEA - ember- és természetvédelmi csoport

Önkéntesség: a változás kulcsa

Gea vagy Gaia az antikvitásban a Földanya: otthona, táplálója és védelmezője a rajta élő lényeknek. Anya, akinek minden élet egyformán fontos, legyen növény, állat vagy ember. Élőlénynek tartották, hiszen élettelen hogyan hozhatna létre élőt. és napjaink önző, technokrata szemlélete mellett ismét megjelent, most már tudományos elméletként is, hogy bolygónk él.
Közben mi, emberek többnyire elfeledkezünk arról, amit a régiek „köteles gyermeki tiszteletnek” hívtak. Használjuk és kihasználjuk kincseit, természetesnek vesszük, hogy minden értünk van, azért, hogy hasznot húzhassunk belőle. És közben pusztítunk, pusztítjuk a lényeket, az életet és pusztítjuk az élet forrását, a Földet.
Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében felhívja a figyelmet arra a hasonlóságra, amely egy rákos daganatból készült mikroszkópi metszet és a modern külvárosokról készült légifelvételek összevetésekor látható. És sajnos az analógia úgy tűnik megállja a helyét: a daganatos sejt is csak szaporodni és fogyasztani szeretne. tekintet nélkül arra a holtbiztos tényre, hogy a szervezet általa okozott halála őt magát is megöli. 
És ez az anyagelvű pusztítás nem csak a természetben, hanem egymás közti viszonyainkban is egyre erősebben jelentkezik: az együttérzés, a segítőkészség hiánya egyre szembetűnőbb, az önzés, a félelem egyre erősebb, a nemeslelkűség és az önzetlenség lassan paranormális jelenségnek minősül. Ahogy Fodor Ákos költőnk megfogalmazta egyik haikujában:

„A fogyasztói
társadalom fogyasztja
a társadalmat”.

A gond láthatólag közös, ezért nem vonulhatunk ki belőle, és homokba sem érdemes dugni a fejünket.
Egyesületünk 50 éve küzd azért, hogy tanítással és segítségnyújtással erősítse a társadalmi összefogást és a szociális érzékenységet, önkénteseink a világ több mint 50 országában vesznek részt tevőlegesen a tudatlanság, a katasztrófák, a szegénység, a hátrányos megkülönböztetés sújtotta emberek megsegítésében.
Önkéntes tevékenységeink alapja a filozófia, amely etikai és társadalmi tudatot ébreszt az emberekben, akik ennek köszönhetően felismerik mások szükségleteit, és szükségét érzik, hogy segítséget nyújtsanak.
GEA csoportunk - nevéhez híven - nem kizárólag környezetvédelmi vagy szociális tevékenységet folytat. Az élet egységét alapul véve tevékenységünkben egyformán fontos a természetvédelem, a szociális segítségnyújtás, a polgári védelem és a katasztrófaelhárítás.

Polgári védelem és katasztrófaelhárítás
Nemzetközi mentőcsapataink ott voltak a cunami sújtotta csendes-óceáni térségben, Pakisztánban a földrengés utáni mentésben, El Salvadorban és Guatemalában a katasztrófák idején, részt vettek az indonéziai földrengés utáni helyreállításban.
A helyi Polgári Védelemmel együttműködve vízimentő szolgálatot adnak, vagy önkéntes társadalmi szolgálatként erdőtüzet jeleznek és oltanak, elméleti és gyakorlati polgári védelmi felkészítést tartanak. 

Szociális segítségnyújtás
Önkénteseink segélyakciók keretében ruhákat és élelmiszert juttatnak el a rászorulóknak, tanítanak és gondoskodnak árvaházakban, öregek otthonaiban, kórházakban, ahol éppen szükség van a segítségre.

Természetvédelem
Helyi környezettisztítási akciók, felvilágosító munka, környezettudatos nevelés. kicsiben és nagyban. Van, ahol az Elbrusz a méret, és van, ahol a Gellérthegy. De a szándék és a cél azonos: felébreszteni az emberek felelősségérzetét a környezet, a Föld iránt.

És itthon?

• Több mint tíz éve látogatjuk gyermekműsorainkkal a gyermekotthonokat, kórházakat, óvodákat.
• Évente többször szervezünk ruha- és játékgyűjtési akciókat.
• 2003 óta veszünk részt az árvízi védekezésben.
• 2004 óta takarítjuk a Gellért-hegy csak alpintechnikával megközelíthető, sziklás részét.
• Győrött évente tisztítjuk az Ady-városi tavat.
• Az egyre gyakoribbá váló szélviharok kárainak elhárításához létrehoztunk egy speciális motorfűrészes csoportot: szakembereink szükség esetén mind az utak felszabadításában, mind a speciális technikát igénylő, megdőlt fák felszámolásában segíteni tudnak.
• Részt veszünk a nyaralók által is kedvelt leányfalui ártér veszélytelenítésében.
• Egerbocsi táborhelyünk közelében szükség esetén együttműködünk a tűzoltókkal a bozót- és erdőtűz oltásában.
• Januárban tartottuk első téli túlélő kurzusunkat, amelyen nem sarkvidéki témákkal, hanem az itthon is felmerülő veszélyekkel és a túlélés általános elveivel foglalkoztunk.
• Április 10. óta tart alaptanfolyamunk azok számára, akik önkéntesként szeretnének valami hasznosat tenni a világunkért.
• Fokozottan védett madárfészket őrzünk. De még nem mondhatjuk meg azt, hogy hol.

Szervezetünkben ezeket a tevékenységeket önkéntesként, bármilyen anyagi ellenszolgáltatás nélkül, szabadidőnkben végezzük.
Hogy miért? Egy emberibb világért.

Mert önkéntes az, aki útra kel, mert munkájának egyhangúsága, gondjainak sokasága közepette álmaiban feltűnik előtte egy szebb és igazságosabb, vagyis emberibb világ, amelyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek a házak, barátságosabbak az emberek. Az álomkép eredetijét fáradtságtól vissza nem riadva keresi és cselekszik megvalósításáért.
S bár az eredetit a Földön meg nem találja, a megvalósulást (többnyire) meg nem éri, de azért jó kedvét nem veszíti, hiszen örömét éppen a cselekvésben leli.

Portré: Móra Ferenc

A kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.

„Gyermekszemmel”
Móra Ferenc életét és írásművészetét nem lehet elválasztani Kiskunfélegyházától, ahol 1879-ben megszületett és gyerekeskedett szűcsmester apja és anyja, a kenyérsütő asszony szegény családi fészkében. Itt ivódtak bele gyermekkorának élményei, nyelvének alföldi íze. „Engem Félegyháza tett íróvá – amit le se szeretnék tagadni –, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig.” Sok-sok történetének a kis Móra Ferike a hőse, az író rajta keresztül a gyermek szemével mutatja be az ínséges élet hétköznapi örömét, bánatát, derűjét. Az egyik elbeszélésből kiderül, hogy úgy tanult meg írni, hogy egy télen a jégvirágos ablak lett az írótáblája, édesanyja azon mutatta meg a betűk írását. A Szeptemberi emlék feleleveníti, hogy amikor a családnak már nem tellett a harmadik iskolaév tandíjára, és nem tudták beíratni a fiút, a tudásra vágyó Ferkó a tanterem elé lopódzott, és onnan hallgatta az oktatást. A latinórán aztán egy nehéz kérdést tett fel a tanár, a bent ülők nem tudtak válaszolni. A bujdokoló nem tudta megállni, bekiabálta a megoldást, erre azután a tanár a karjában vitte be a terembe, és többet már nem kellett tandíjat fizetni a szűcsmester szorgalmas és eszes fiának.

Nem nosztalgiázó, keserédes történetek az író gyermekkorát felidéző írások. Arra tanítanak, hogy nem csupa „nagy” eseményről szól az életünk, hanem apró-cseprő hétköznapokról, amelyeknek - és ebben segít a rácsodálkozó, a láthatatlanra is kinyíló gyermekszem – kis jeleneteiben is észre lehet venni a szépséget, a varázslatot, az emberséget, a tapasztalatot, és így a külső világ megelevenedik, megtelik csodával és felfedeznivalóval. A Kincskereső kisködmön történetében szereplő Gergő (vagyis maga az író) kincseket szeretne találni. Apja varr neki egy csodakabátkát, és elárulja a titkot: ebben tündér lakik, és „míg te vagy a ködmönnek a gazdája, mindig igazat kell mondani”. „A varázsfüvek, amiket én szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült. Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, búzavirág (...) Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott süvegével.” Móra egész írásművészetére jellemző, hogy szinte ebbe a virágos „lélekködmönbe” bújva láttatja a világot. Különös játékosság mutatkozik meg abban is, ahogy tolla alatt a tárgyak életre kelnek, és ebben is a mindent elevennek látó gyermek szemléletét viszi tovább: „Nekem a világon minden élt, és én mindig egészen tisztán megértettem még azt is, mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki rá volt festve az óra számlapjára.” Egy-egy jelzővel, hasonlattal mesei, vagyis finomabban érzékelő valóságba helyezi a megszokottat. Minden apróság arannyá válik, amihez hozzáér – írja róla Kosztolányi. „A harmadik osztályos utazás, a sáska vagy a kettőspont, minden-minden méltó arra, hogy emberi mivoltunkban megnyilatkozzunk.”

A gimnázium elvégzése után beiratkozott a pesti egyetemre, mert természetrajz és földrajz szakos tanár akart lenni. Nemcsak a tudományos érdeklődés vitte a természethez, az költői világában is mindig „szerepel”. A természet érzékletes és egyben szeretettel teli bemutatása például a Hogyan tanultam meg írni? című történetben: „A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj Dunáról, melyik Tiszáról. Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka barátom, az öreg csősz azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája.” Folkloristaként és műkedvelő nyelvészként is kutatott, egyik professzora ösztönzésére tanulmányt írt a Népies növénynevek a Kiskunság flórájában címmel. Írásaiban újra és újra felbukkannak kedvelt virágai nevei, akár úgy is, hogy történeteinek szereplői kapnak beszélő növényneveket.

Móra Ferencet tartják számon első ifjúsági íróként a magyar irodalomban. Elég nagy író, hogy kicsiknek írhasson; sikerül elkerülnie a gyermeteg gügyögést és a felnőtteskedő moralizálást – jegyzi meg egyik méltatója. A 17. században az Erdélyi Fejedelemségben játszódó Rab ember fiai, a Dióbél királyfi hallatlanul népszerű regények lettek már a két világháború között. Máig kedveltek állatmeséi is (például a Csilicsala Csalavári Csalavér), amelyekben ennek a világirodalomban régóta használt műfajnak az eszközével, azaz állatszereplőkön keresztül mutat rá pompás humorba oltva a fonákságokra és igazságtalanságokra. A gyermeki képzelet és észjárás számára élvezetes történeteiben mulattató párbeszédeket olvashatunk, ugyanis a természetet értő Móra nagyon találékony volt az állatok mondanivalójának „tolmácsolásában” is.

„A Szerkesztő úr”
Móra gyermekmeséi rendszeresen megjelentek szegedi, majd budapesti újságokban. Kapcsolata azonban sokkal szorosabb az újságírással: kortársai és a mai irodalomtörténeti értékelések szerint is született hírlapíró tehetség volt. Hogy lett a tanárjelöltből újságíró? A pesti egyetemi évek sok viszontagsággal teltek. Nemcsak az idegen, nagyvárosi légkör, hanem a folytonos pénztelenség miatt is szenvedett, ezért végül nem fejezte be tanulmányait. Ugyancsak írással próbálkozó bátyja igyekezett beajánlani a szegény diákot valamelyik újsághoz, így került 1902-ben vissza az Alföldre, a Szegedi Napló tollnokának. Ahogy később mesélt erről, rögtön önbizalmat adott neki, hogy a szerkesztőségben ahhoz a „halhatatlan” íróasztalhoz ültették, amelynél egykor Mikszáth Kálmán rótta a sorokat. Volt kitől örökölni ennél az újságnál: a Napló munkatársai közé tartozott korábban Gárdonyi Géza is, Móra mentora pedig az akkor már országos hírű Tömörkény István lett. Feladatául a városházi tudósítások és az aktuális hírek rovatát kapta, de látva tehetségét, hamarosan már a vezércikkek, azaz cicerók (akkoriban ezzel a betűtípussal szedték a vezércikkeket) megírásával is megbízták, 1913-tól pedig az újság főszerkesztője lett. Ahogy egyik életrajzírója, Péter László jellemzi: „mindig éles szemmel és szúró tollal” vitte a nyilvánosság elé az emberi butaság, az irigység, a részvétlenség megnyilvánulásait, a lélektelen bürokrácia, a gyerekektől idegen közoktatás témáját. Kiemelkedve a szegénységből már régi emlék lett számára a nélkülözés, de nem feledkezett meg a kiszolgáltatott emberekről. És mindez ugyanazzal a természetességgel, erőltetett didaktikus megjegyzésekkel nem terhelt, érzelemmel teli hangon, amely szinte már furcsa, a mai hírlapi stílust nézve (sajnos) „túlságosan emberi” lenne. „Nem vagyok nagy regiszterű orgona: kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.”
Szegeden elért sikerei után két budapesti lapban, a Magyar Hírlapban és a Világban megjelent tárcái országos hírűvé tették. Népszerűségét jól jellemzi Karinthy szösszenete: „A napokban zsúfolt villamoson utazva, belenéztem egy útitársam újságjába. Szórakozottan olvastam az egyik cikk címét, amely így szólt: Megfilmesítik Móra ásításait. Ma már tudom, hogy csak szórakozottságomban olvastam így a címet, mert Móra ásatásairól van szó. Akkor azonban csodálkoztam ezen a népszerűségen, de hamarosan megnyugtattam magam, és teljesen indokoltnak tartottam a dolgot, mert szerintem Móra ásításai mulatságosabbak, mint ha más szellemeskedik.”

1914-ben, a világháború kitörésekor nem voltak sokan akár Magyarországon, akár Európában, akik nem estek áldozatul a háborús mámor hangulatának. Ezen kevesek közé tartozott Móra és a Szegedi Napló, és ha a hivatalos háborús politika nem is engedte az őszinte kritikát, ezt ő úgy kerülte meg, hogy az egyén szenvedésén keresztül mutatta be a háború borzalmait. Szemléletében ott munkált a Szegeden megismert szabadkőműves hitvallás is: „A sisak alatt is lásson a szabadkőműves könnyet, pajzs alatt is érezze a szív dobogását” – írja a szegedi páholy tagjaként. A háború elembertelenítő hatása az egyik témája az Ének a búzamezőkről című regényének (1927), amely az irodalomtörténészek szerint legsikerültebb alkotása. „Móra azt írta meg ebben a lefojtott lírájú regényben, hogyan nyúlt bele a háború a hátország életébe, s hogyan öldökölt tovább, békétlenségbe, tébolyba, halálba kergetve azokat, akiket kizökkentett életük természetes menetéből” – jellemzi a regényt Péter László. A zaklatott idők háttere előtt néhol szinte szociográfiai pontosságú leírását adja annak a szegényparaszti világnak, amelyet Félegyházán és Szeged környékén megismert és megértett. Ez a téma és hasonló drámaiság majd Móricz Zsigmond és Illyés Gyula hangján szólal meg a magyar irodalomban.
Ennek az alkotásnak is – mint bármelyik másiknak az életműből – egyik fő erénye a költőiség, a rendkívüli nyelvi gazdagság. Akár külön tanulmányt is lehetne írni a csak ebben az egy regényben feltűnő rengeteg szólásról, az író által megidézett szegedi nyelv sajátosságairól. Ez a népnyelvből, a hétköznapok nyelvhasználatából ihletett egyéni, Móra-féle nyelv példát ad arról, hogy miként lehet természetesen, kimódolt stílus és manír nélkül szépen, nagyszerű változatossággal, és mindemellett szinte „muzikálisan” írni. Kosztolányi szerint ő „zenésze prózánknak”. Más írótársak megemlítik, hogy Móra mestere volt az élőszónak is, és sodró lendületű, játékosan könnyed írói nyelve teljesen megegyezett azzal, ahogyan beszélt.

„A soktudományú ember”
A sokoldalú érdeklődésű író-újságíró nemcsak a Szegedi Napló élén követte Tömörkény Istvánt, hanem az ő nyomában lett először a szegedi Somogyi-könyvtár (amely akkor még a Tisza-parti múzeumban működött) könyvtárosa, majd mestere halála után, 1917-től a könyvtár és a Városi Múzeum igazgatója. Ezzel hírlapíró foglalkozása mellett a város „mindenese” lett, aki egymaga több embernek való munkát végzett el - feláldozva a pihenőidőket és az egészségét is. (A feszített munkatempó is közrejátszhatott abban, hogy nem érte meg az öregséget, ötvenöt éves korában, 1934-ben meghalt.) Egyszerre volt lelkiismeretes őrzője és megújítója a szegei kultúrintézetnek. Még Tömörkénnyel együtt – a meglevő régiségtár és képtár mellett – felállítják a néprajzi tárat is. Móra főleg szülővárosának mesterségeit megörökítő tárgyakat mentett át a kiállításra. A szegedi hagyományok ápolását is fontosnak tartotta, ilyen jellegű, a szélesebb közönség számára írt tárcái halála után jelentek meg Szegedi tulipántos láda címmel.
A néprajzon kívül a múlt másfajta kutatása is érdekelte: autodidaktaként belekóstolt a Szeged környéki ásatásokba. Bár csak parasztrégésznek nevezte magát, igyekezett nagyobb szakmai tudásra szert tenni. Nagyon sok helyen jó érzékkel kezdett a feltárásokba, például a Zentához közeli Csóka község határában napvilágra hozott leletekre az európai régészet is felfigyelt. Korában ő tette a legtöbbet a régészet népszerűsítéséért, a földből előkerült leletek védelméért. A falvakban is közismert lett a szegedi határban ásató igazgató úr, aki bebocsátást kér a parasztportákra, hogy kutathasson. A régészet tudománya számára fontos hagyatéka az is, hogy felhívta a figyelmet a néprajzi ismeretek felhasználására a feltárt kincsek tanulmányozásához. A régész és a történelem iránt elhivatottan érdeklődő tudós szólal meg az Aranykoporsó című regényében (1932). A 3. században, Diocletianus császár idejében játszódó mű megírását alapos tanulmányok előzték meg. Egyik elemzője szerint ez a regény „végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.

„Az első közkönyvtárnak, az alexandriai museionnak homlokzatára az volt írva: a lélek gyógyszertára;a mienknek az a fölirata: a közművelődésnek.” Móra komolyan vette ezt a hivatást, és – hasonlóan írói munkásságához – felhasználta minden leleményét, hogy közelebb hozza a tudást. Egy látogató például lejegyezte, hogy még sosem látott olyan különös éremkiállítást, mint a szegedi múzeumban: az egyik tablón A tehén a numizmatikában feliratot pillantotta meg, a tehén képe mellett pedig az árát a különböző történelmi korok pénznemeiben. Mint ebből a példából is látható, a költői lelkű igazgató (aki a sok ötlet megvalósítása mellett óriási mennyiségű aktamunkát is végzett) úgy rendezte be a kiállításokat, hogy „majdnem megszólaltak”, és mindenkor igyekezett kiragadni a tudományt az élettől elidegenedett, öncélú rendszeréből. „A szegedi múzeumnak - írja egyik újságcikkében, amelyben jó megfigyelhető a mórai stílus is – gyönyörű egzotikus lepkegyűjteménye van. (...) minden pillének megvolt a maga névjegye, amelyikről a laikus megtudhatta, hogy ezt vagy azt a káprázatos lepkecsodát Pupilio campififera-nak vagy minek hívják. Ettől persze nem lett okosabb senki, s ha rávetemedett valaki, hogy a deák nevet elolvassa, mire odább ment, már el is felejtette. A múzeum újabb átrendezésénél a szakember számára meghagytuk ugyan a tudományos névjegyecskét, de a nagyközönséget nem ez állítja meg, hanem egy nagyobb magyarázó tábla, amely így kezdődik: A pillangók a napfény gyermekei. Természetesen ez a különös mondat szemet szúr mindenkinek, és végigolvassa a szöveget.” Ilyen világos és mindenki számára érthető táblákat helyeztek el mindenütt - tudósít. Így a látogató „lépten-nyomon hozzádörgölődik a tudáshoz, s ha akarja, ha nem, elviszi magával, mint ahogy mezőn sétáló ember akaratlanul is elviszi a ruháján a vadvirág belekapaszkodó magját, és szórja, terjeszti, amerre jár, anélkül, hogy tudna róla.”

A dolgos polihisztorélet alatt sok tündér bújt elő Móra Ferenc ködmönéből. Több száz elbeszélés, tárca, regények, ásatások, könyvtárrendezés, múzeumszervezés, néprajzi gyűjtés, nyelvművelés – egy olyan ember hagyatéka, aki mindvégig megőrizte a rendületlen tenni akarást, a játékos humort és a gyermeki rácsodálkozás képességét.

Gondolatok Móra Ferenctől

„Mérkőzzenek az irodalmi felekezetek anélkül, hogy levonnák maguk közé a piedesztálra állított halhatatlanokat. (...) Minden irodalmi felekezet evangéliumában bent kellene foglaltatnia ennek az elvnek: a szép örökre szép marad, ha Horác zengi, ha Paul Verlaine; ha kétezer éves, ha tegnapi születésű: csak emberi szív lüktessen benne.”

„Azt hiszem, az irodalomtudomány se fogja tudni soha, mi a teremtés titka. Csak egyet tudok biztosan, azt, hogy ha jót ír az író, az nem az ő érdeme. Az megszállottság, révület, sugallat, titok. Az író csak azért felelős, ha rosszat ír. Mert azt olyankor írta, mikor nem diktáltak neki belülről.”

„Az ember, kinek lelke erősen működik, olyan, mint a szentjánosbogár, mely minden pórusán világít tudtán kívül.”

„A nagy elmék világítanak is, mint a csillagok, de mindig színekben is játszanak - találóan a mi érzelmi vagy értelmi fokunk prizmája miatt.”

„Mindaddig, amíg az állam legalább olyan komolyan nem veszi, mint a labdarúgást (...), a könyvtár nem lesz komoly kultúrtényező. Addig csak díszítés lesz, annak is szegényes, körülbelül azon az alapon, hogy európai országban közkönyvtárnak is illik lenni.”

„Abban mutatkozik meg a műveltségünk, ahogy a műveletlenekkel bánunk”

„A balgatag ember úgy van az élet igazságával, mint a gyerek a káposztafejjel. Száz levelét leszaggatja, s csak mikor a kemény torzsához ér, akkor veszi észre, hogy a káposztát eldobta.”

„Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másoknak, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak: nyoma se volna a nyomornak.”

„Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkig kísérjék el csaholva az idegent.”

Ajánló

A reneszánsz gyerekszemmel – az Új Akropolisz Meseházának Mátyás-sorozata

2008-ban ünnepeljük Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulóját. Az Új Akropolisz már ebben az évben számos programmal idézi meg a reneszánsz kort és a méltán híressé lett uralkodót. A reneszánsz világa sorozat (amelyről előző számunk ajánlójában olvasható részletes leírás)áprilisban tartott három előadása után májusban a Meseház ugyancsak háromrészes sorozata Mátyás udvarába vezet bennünket. A Meseház többi programjához hasonlóan a közönséget nemcsak előadások, hanem aktív tevékenységek, azaz a témához kapcsolódó kézműveskedés, közös játékok várják, sőt korhatár nélkül bárki - hiszen az udvarba kaptunk meghívást - egy igazi reneszánsz bálnak is részese lehet.

A sorozat első előadásán Mátyás, az igazságos király címmel, ezekből a megnevettető, de egyben az igazságosságra, becsületességre tanító mondákat idéznek fel a színjátszók, majd korabeli játékok készítése következik. A Tudósok, vitézek és udvarhölgyek Mátyás udvarában előadáson udvari játékok, lovagi viadalok hozzák közelebb a reneszánsz ember értékeit: a bátorságot, a kutató szellemet, a szépség szeretetét. A „vitézek” pajzsot és sisakot, a „hölgyek” pedig valódi keszkenőt készíthetnek maguknak. A sorozat a királyi palota báltermében zárul: miután a vendégsereg megismerkedik az udvari illemmel, díszbe öltözve élőzenére tanulja és járja a reneszánsz táncokat.

Budapest
május 5. szombat, 16.00: Mátyás, az igazságos király
május 20. vasárnap, 10.00: Tudósok, vitézek és udvarhölgyek Mátyás udvarában
június 3. vasárnap, 16.00: Reneszánsz bál tánccal és élőzenével

A filozófia mint életforma

„... az ifjú elme nem képes megítélni, hogy minek van rejtett értelme, minek nincs, hanem amit ilyen zsenge korban befogad, az rendszerint kitörölhetetlenné és megmásíthatatlanná lesz benne. Ezért bizonyára mindennél fontosabbnak kell tartanunk, hogy az első mesék, amelyeket hall, az erény szempontjából a legtanulságosabbak legyenek.”

MÁJUSI ÉS JÚNIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 57. szám
2007. június

TARTALOM

• Szép mesékre szükség van!
  
  
• Az Udvari Ember – Castiglione portréja
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Júniusi programjaink
  
  
• Információk

Szép mesékre szükség van!

„(...) A király megborzongott, mintha fázna. Elnézett Shia felett, túl a tömlöc penészes falain, és szívébe a reménytelenség nyirkos, sötét férgei vertek tanyát. Értette már, miféle démonokról beszélt nem is olyan rég a lány. De nagyon jól értette!
– Az igazság – dadogta némán – méregbe mártott penge. Az igazság megöl.
– A te igazságod – mondta a lány.
Amidre megtörölte homályos szemeit.
– És a tiéd?
Shia lehorgadt, sebektől püffedt, véres feje megemelkedett kissé. Homlokán aprócska csillagok kezdtek parázslani, amit akár káprázatnak is lehetett volna vélni.
– Mit kérdeztél, uram?
– Hogy szerinted, a TE igazságod szerint van-e kiút ebből a borzalomból?
A csillagok oly hirtelen és élesen ragyogtak fel, hogy a király hátrahőkölt. Shia megnőtt, megszépült, homlokán, arcán követhetetlen sebességgel begyógyultak a sérülések, hegek. Szőke fürtjei külön életre kelve vonaglottak újra mosolytól tündöklő orcái előtt. Alakjának természetfeletti fénye elárasztotta a föld alatti üreget.
– Szerintem?! – kiáltotta a régi, delejző hangján. – Szerintem mindig van kiút!
És a mázsás láncok, Amidre király káprázó, hitetlen szeme láttára, porrá omlottak törékenynek tűnő csuklói körül.”

Vaszi Gábor: A mesék jegyese, a 2005. évi Történet- és mesepályázat harmadik helyezett története

Ez csak mese! – gondoljuk. Ilyen a valóságban nincs, sóhajtunk szomorúan és továbbmegyünk. És tényleg, ez egy mese. Egy mese vége. Mégis jó elolvasni többször. Jó érezni a borzongást, ahogy Shia elgyötört arca felragyog, és rabláncai lehullanak. Jó megbizonyosodni, hogy létezik egy olyan igazság, amely szerint mindig van kiút.

Ilyen és hasonló történetek miatt hirdetjük meg évről-évre pályázatunkat. Olyan történeteket vagy meséket keresünk, amelyek az embert foglalkoztató örök kérdésekről szólnak. Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová tartok? Miért élek? Mi van a halál után? Létezik-e igazság a földön? Hol lakik a boldogság? Megéri-e nemeslelkűnek lenni? És ezek csak a legáltalánosabb kérdések.

A kiírás másik hangsúlyos pontja, hogy a történet ne csak a kérdésfelvetésig jusson el, hanem merjen lépni még egyet, és adjon választ, mutasson példát, kiutat. Érdemes ezeket a kérdéseket újra és újra feltenni. Születhetnek új válaszok. Azért mert éltünk, tanultunk, tapasztaltunk, érettebbek lettünk. Talán kicsit bölcsebbek is, és talán jobban értjük saját válaszainkat. Ottlik Géza mondja egy helyen, hogy az író nem azért ír, mert már érti az életet, hanem azért, hogy megértse. Ilyen megértésekből születhetnek igazán szép történetek, és mi kíváncsiak vagyunk ezekre a történetekre.

Ez már a tizenharmadik alkalom, hogy kíváncsiak voltunk... A pályázat védnöke Göncz Árpád, aki bátorításával megerősítette törekvéseinket.

2007-ben félszáz pályázó küldte be pályaművét. Ahogy korábban is, vegyesen kaptunk olyan történeteket, amelyek közelebb állnak a mindennapi valósághoz, és olyan írásokat, meséket, amelyek inkább a szárnyaló képzelet birodalmába repítenek bennünket. Nagy örömünkre szolgált, hogy újra érkeztek írások határainkon kívül élőktől is. A másik örömteli dolog, hogy vannak visszatérő pályázóink, akiknek nemcsak a stílusán, de a mondanivalóján is látszik, hogy év közben is foglalkoznak írással. Ezért már mindenkit most arra buzdítunk, hogy ragadja meg a nyár adta lehetőségeket. Járjon nyitott szemmel és nyitott szívvel, mert jövőre is meghirdetjük pályázatunkat!

Ilyenkor, nyáron, valamivel könnyebb véghezvinni azt a varázslatot, hogy átlépjünk egy másik világba, ahol él a jóság, tündököl a szépség és az igazságosság uralkodik. Hogy azután onnan visszatérve más szemmel és felüdült lélekkel tudjunk a világra nézni, és tovább tudjuk adni a jó, a szép és az igaz üzenetét azoknak, akik már csaknem elfelejtették. Ezért van szükség szép mesékre!

„Az Udvari Ember”

Baldassare Castiglione portréja
(1478-1529)

Amikor meglátta a napvilágot, Itália politikailag széttagolt volt, de a művészetek és a tudomány virágzottak. A fejedelmi udvarok hol háborúskodtak, hol kibékültek egymással, és folyamatosan versenyeztek, kinek a szolgálatába álljon a legnagyobb festő, költő, tudós vagy hadvezér. Firenzében ekkor a Mediciek uralkodtak, Milánóban a Sforzák, Ferrarában az Esték és Urbinóban a Montefeltrek. Ebbe a korba született Baldassare, akinek kortársa volt többek között VI. Sándor, II. Pius, II. Gyula és X. Leó pápa, VIII. Károly és I. Ferenc francia király, a magyar Corvin Mátyás, továbbá Luther Márton és Kolumbusz Kristóf. Ebben az időszakban Európában megroppant és hanyatlani kezdett az évszázadok óta uralkodó világnézet, miközben a reneszánsz nagy humanistái (Marsilio Ficino, Leon Battista Alberti) egy műveltebb és boldogabb kor reményét hozták.

Castiglione családjának több ismertté vált tagja is volt: papok, katonák és tudósok, mint például dédapja, Cristoforo Castiglione, a neves jogtudós. A nemes származású gyermek Milánóban végezte tanulmányait, és már ifjan jó pártfogókra talált. Az udvari szokásokat a kor híres fejedelme, Lodovico il Moro udvarában sajátította el, és megismerkedett, majd szoros barátságot kötött Guidobaldo de Montefeltre fejedelemmel is, aki Urbinóba hívta. Az ifjút nemcsak a herceg és előkelő asszonya, de az udvar messze földön híres szellemisége is vonzotta a hegy tetejére épült városba.

Urbinóban a társas élet középpontja a hercegné, Elisabeth Gonzaga volt, akit bájos és jóságos természete miatt sokan szerettek. Baldassare-t nem csupán udvarias viselkedése, de költői, valamint zenei tehetsége is hamar kedveltté tették. A fejedelem többször elküldte ifjú védencét követségbe, egyszer Angliába, másszor Franciaországba, ahol más udvarok szokásaival is megismerkedhetett. Ezek az élmények, de főként urbinói tartózkodásai idején szerzett tapasztalatai indították arra, hogy összegyűjtse és megírja erkölcsi útmutatásokat tartalmazó főművét Az Udvari Ember (Cortegiano) címmel, amelyen azután még évekig dolgozott, és kevéssel halála előtt fejezett be.

A mű alapját azok a beszélgetések képezték, amelyek esténként a hercegné és vendégei közt elhangzottak, szereplői így valóságos történelmi alakok. Castiglione arra törekedett, hogy minél hívebben megrajzolja az ideális udvari ember és palotahölgy tulajdonságait, erényeit és feladatait. A platóni minta alapján az udvari ember egyszerre vesz részt testi és múzsai képzésben, így nemcsak a fegyverforgatásban, de a tudományokban, a költészetben, a zenében, a táncban is jártas, azaz igazi reneszánsz egyéniség.

A sok külsőséget hangsúlyozó udvari élettel szemben Castiglione kiemeli, hogy az ideális udvari ember belső életet is él, erényei fejlesztésére törekszik. A bátorság erénye például nem az erőfitogtatás lehetősége számára, hanem emberségének bizonyítéka. Mindig, minden körülmények között bátor, függetlenül attól, nézik vagy dicsérik-e. Az író kitér az udvari élet egy másik fontos területére is: a más emberekkel való kapcsolatfelvétel módjára. Bár az udvari életről a felszínes kapcsolatok, a merev viselkedési szabályok jutnak eszünkbe, Castiglione szerint az igazi udvari ember kapcsolatteremtésének és beszédkészségének alapja nem az előkelő „manír” ismerete, hanem a tudás. „A fődolog tehát, mire az Udvari Embernek szüksége van, ha jól akar beszélni vagy írni, a tudás; mert aki nem tud semmit, és akinek a lelkében nincs olyasmi, amit elmondani érdemes, az nem tudhat sem írni, sem beszélni.” A szerző óv a mesterkéltségtől is, mert aki szavaival adni akar, nem becsülheti le annyira olvasóit és hallgatóit, hogy érthetetlenül fogalmaz. „Ezért szükséges, hogy szépen elrendezze mindazt, amit mondani vagy írni akar, azután ezt jól kell kifejeznie oly szavakkal, melyek – ha nem tévedek – alkalmasak, válogatottak, ékesek és jól megszerkesztettek legyenek, de főképpen olyanok, melyeket a nép is használ.”

Castiglione rámutat arra is, hogy az erényekkel nem egyszerű élni, hiszen sok-sok gyakorlásra van szükség. „Az íjászok is szívesen versenyeznek, pedig tudják, hogy nem találnak minden lövéssel célba” – mondja művében, azaz az erények gyakorlásában is kitartónak kell lennünk, akkor is, ha nem egyszer hibázunk.

Az udvari ember méltó párja a palotahölgy, akinek legtöbb erénye közös a férfiéval. Castiglione szerint a hölgy legyen mindenekelőtt gyengéd, tapintatos és tiszta. Ezért nem méltó hozzá, ha kihívó és udvariatlan, miképp az sem, ha pletykálkodó. Szerény és nyugodt viselkedésével nemes társa, inspirálója az udvari férfinak, és a férj képességeit, a háztartást, a gyermeknevelést helyesen kormányozza.

Castiglione az írás mellett – híven eszményéhez – nem restelkedett a fegyverforgatásban sem. Jó katonaként Guidobaldo halálát követően az új urbinói herceg oldalán is részt vett több hadjáratban, Bologna, Rimini, Ravenna bevétele után pedig megkapta Nuvillara kastélyát  (amelyet azután vissza kellett adnia, amikor az urbinói herceg kegyvesztett lett a pápánál). A herceggel közben többször járt Rómában, és végül mint állandó követ odaköltözött. Neves személyiségek, mint Raffaello, Michelangelo vagy a költő Bembo, társaságát élvezhette itt.

Élete utolsó éveiben bekapcsolódott az európai politikába. Spanyolországba utazott V. Károlyhoz, és eleinte kevés, később egyre növekvő sikerrel közvetített Madrid és Róma között, amiért cserébe tekintélyes vagyont szerzett. 1529-ben Toledóban, V. Károly udvarában halt meg. A császár állítólag a világ legkiválóbb lovagjának és udvari emberének nevezte. Arcképét Raffaello festménye őrzi, egyetlen fiának utódai pedig még ma is élnek Itáliában.

Gondolatok Castiglionétól

„Mások azzal az ellenvetéssel élnek, hogy mivel nehéz, sőt majdnem lehetetlen olyan tökéletes embert találni, mint amilyennek én az Udvari Embert elképzelem, fölösleges volt azt megírni, mert hiábavaló olyasmi tanítása, amit megtanulni nem lehet. Ezeknek azt válaszolom: megelégszem azzal, hogy ugyanabba a tévedésbe estem, mint Plato, Xenophon vagy Marcus Tullius, amidőn vitatkoztak a megérthető világról és a fogalmakról, melyek közt (azok véleménye szerint) éppen ilyen elérhetetlen a Tökéletes Köztársaság fogalma vagy a tökéletes Királyé, vagy a tökéletes Szónoké, mint az én tökéletes Udvari Emberemé; kiknek stílusa mögött amennyire messze elmarad az enyém, annyival könnyebben elérhetik cselekedetükkel a mostani embernek azt a véget és célt, melyet eléjük tűztem. Ha mindazonáltal nem tudják elérni a tökéletességnek ezt a mintáját, melyet kifejezésre juttatni igyekeztem, az, aki legközelebb jut hozzá, lesz a legtökéletesebb.”

„Ellenben azokban van az a lelki bátorság, amelyet a mi Udvari Emberünkben feltalálni kívánunk, akik nem mulasztják el még a legcsekélyebb alkalmat sem, mely miatt szemrehányást érdemelhetnének, és bátrak akkor is, amikor tudják, hogy senki sem látja, sem nem bámulja, sem nem ismeri őket.”

„Az Udvari Ember némelykor ereszkedjék le csendesebb és pihentetőbb gyakorlatokhoz, és az irigységet elkerülendő, valamint a kellemes társaság kedvéért mindenben vegyen részt, amit a többiek tesznek; azonban sohase térjen le a dicséretes cselekedetek útjáról, és őrizze meg azt a józanságot, mely őt minden ostobaság elkövetésében megakadályozza. Nevessen, tréfálkozzék, meséljen adomákat, táncoljon, azonban úgy, hogy mindig tapintatosnak és ügyesnek mutatkozzék, és hogy minden szava és cselekedete elbájoló legyen.”

„Aki tehát jó tanítvány akar lenni, annak nemcsak arra kell törekednie, hogy mindent jól csináljon, de azonkívül minden igyekezetével azon kell lennie, hogy mesteréhez hasonló legyen, és ha ez lehetséges volna, átváltozzék mesterévé. És amikor érzi, hogy már nagy haladást tett, nagyon hasznos, ha másokat is lát, kiknek ugyanaz a mestersége, és mindig bölcs belátású vezetés alatt, hol az egyiktől, hol a másiktól tanul el egyet és mást.”

„Én azt tartom, egyedül az a valóságos erkölcsös filozófus, aki jóságos akar lenni, és ehhez nincs szüksége más szabályra, mint erre irányuló akaratra. Ezért igaza volt Sokratésnek, midőn azt állította, hogy nézete szerint tanítása már akkor is meghozta jó gyümölcsét, ha általa akadtak olyanok, akik kívánták a jó megismerést és az erény elsajátítását: mert azok, akik elérték azt a pontot, amikor már nem kívánnak egyebet, mint jó lenni, könnyen elsajátítják mindazt, ami ennek eléréséhez szükséges.”

„Mennyivel jobban tetszik az az úriember, aki fegyverét egyszerűen viseli, keveset beszél, és még kevesebbet dicsekszik, mint az, aki állandóan kérkedik, és káromkodva, bátorságával szinte fenyegeti a világot. Mindez nem egyéb, mint színlelése a bátorságnak. Ugyanez áll minden gyakorlatra nézve, sőt mindenre, amit a világon tenni vagy mondani lehet.”

„A mi Udvari Emberünket akkor fogják kiválónak tartani, ha minden cselekedetét báj kíséri, és főképp a beszédében kerüli a negédességet és mesterkéltséget.”

„Ha tehát az Udvari Ember, mialatt tréfálkozik és szójátékokat mond, tekintettel van mind az időre, mind a jelenlévőkre és saját rangjára, és arra, hogy ne tegye azt túlságosan gyakran (a valóságban fárasztó, ha egész nap és minden beszédében ok nélkül mindig csak élcelődik), mulatságosnak nevezhető.”

„Ezért szükséges, hogy a mi Udvari Embereink minden cselekedete óvatos legyen, és szavait s tetteit mindig elővigyázat kísérje: és ne csak ügyeljen, hogy kiváló tulajdonságokkal bírjon, de úgy irányítsa egész életmódját, hogy minden összhangban legyen ezekkel a jó tulajdonságokkal, és cselekedetei nyilvánvalóan semmiféle tekintetben se kerüljenek ellentmondásba önmagával.”

A filozófia mint életforma

„Emlékezz arra, hogy színész vagy egy olyan drámában, amilyet a betanítója akar: ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig, ha hosszúra, sokáig játszol. Ha a koldus szerepét osztja rád, azt is a természethez hűen alakítsd. Éppen úgy cselekedj, ha nyomorék, uralkodó vagy polgár szerepét osztja rád, mert a te kötelességed az, hogy a rád bízott szerepet szépen eljátszd; a szerep kiválasztása másra tartozik.”

JÚNIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszín:

A MESEHÁZ ELŐADÁSA

GYŐR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 58. szám
2007. július-augusztus

TARTALOM

• Itt a nyár – Az Új Akropolisz nyári programjairól
  
  
• Mentsétek  meg a reményt! – Korunk kihívásairól Konrad Lorenz gondolatai alapján
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Júliusi és augusztusi programjaink
  
  
• Információk

Itt a nyár – Az Új Akropolisz nyári programjairól

Kedves Olvasóink!
Pihentető és egyben frissítő nyarat kívánunk, amelyben meg tudják találni azt a formát, amely testet-lelket képes felüdíteni!

És ehhez az országban három helyszínen ajánlott programjainkkal még ötleteket is tudunk adni.

Kulturális Hírlevelünk megjelenésének idején már zajlik a soproni Volt Fesztivál, amelyen első alkalommal vesz részt egyesületünk. Sátrunkat a többi civil szervezethez hasonlóan a Vodafone-Samsung Aréna mellett lehet megtalálni. Egész nap kvízekkel, interaktív játékokkal várunk minden érdeklődőt. Programjaink minden nap egy-egy téma körül csoportosulnak: július 5-én a szerelem természetéről, eredetéről és átalakító erejéről gondolkodva és beszélgetve (dalokkal, idézetekkel tarkítva) az Én + Te = ? egyenlet megoldását keressük. 6-án Két világ határán címmel, Weöres Sándor írásai alapján, beszélgetésre invitálunk a racionális és intuitív közötti kapcsolatról. 7-én a sokat sejtető Cogito ergo Bumm! :) cím különleges terápiát kínál, amelynek segítségével az esetleg még komorabb hangulatban levő résztvevők is elérhetik a nyári időjárás derűjét (és ez eső esetén is igaz): azaz nevetésterápia következik a sztoikusoktól az abszurd humorig,  vidám jelenetekkel és beszélgetéssel a humorérzékről és a belső derű forrásáról.

Következő ajánlatunk a Művészetek Völgyébe szól, amelynek már több éven keresztül résztvevői voltunk. Idén a monostorapáti óvoda udvarára hívjuk a gyerekeket és szüleiket augusztus 1-jén a A Négyszögletű Kerek Erdő című, Lázár Ervin meséiből összeállított mesecsokorra (az előadás előtt a gyerekekkel közösen papírvirágokat hajtogatunk). 5-én a Mezőszárnyasi előadáson a mese színdarabbá alakított történetét először az Új Akropolisz Meseházának szereplői mesélik el, majd a gyerekekkel együtt eljátsszák, ahogyan a bátor lovagok kiszabadítják az öreg király három elrabolt lányát, és velük a Napot, a Holdat és a Csillagokat. A felnőtteknek 1-jén délután a női és a férfi gondolkodás eltéréseiről és reménybeli harmóniájáról szóló, szituációs gyakorlatokat is magában foglaló előadásunkat és beszélgetésünket, valamint este a Weöres Sándor verseiből készült zenés összeállításunkat ajánljuk.

Augusztus 7. és 14. között negyedik alkalommal találhatnak meg bennünket a budapesti Sziget Fesztiválon. Ezen a hét napon különféle témákkal és az ezekhez kapcsolódó játékokkal várjuk a Civil Sziget sátrai között sétálókat, a színpadok után csendesebb zugokra és/vagy az ember lelke számára izgalmas kérdésekről beszélgetni vágyókat. Buddha, Konfuciusz, Egyiptom, a görög filozófia, Marcus Aurelius gondolatai, kérdések a sorsról, saját labirintusunkról, a világkorszakokról - üdítő gondolatokat és tartalmas eszmecseréket ígérnek.

Mentsétek meg a reményt!

Korunk kihívásairól Konrad Lorenz gondolatai alapján

„Mert aki önnön szemével látta a Szépséget, az sohasem lesz a halál jegyese – mondja Platón –, hanem ha a Természet szépségével találkozott, a Természeté. És ha csakugyan van szeme, feltétlenül természetbúvár lesz belőle.” (Lorenz: Salamon király gyűrűje)

Ha számba vesszük Konrad Lorenz (1903-1989) életének eredményeit, hosszan lehetne sorolni a listát: orvos; zoológus; a viselkedéstan, azaz az etológia tudományának megalapozója, aki a bevésődés jelenségének felfedezéséért Nobel-díjat kapott; továbbá az evolúciós ismeretelmélet atyja; Kant königsbergi tanszékének pszichológia tanára; számos egyetem díszdoktora és kitüntetettje; öt tudományos intézet alapítója; a Hortobágyi Nemzeti Park létrehozásának egyik kezdeményezője; az 1970-es évektől a környezetvédelem egyik vezéralakja; számos könyv szerzője. Természetvédő volt, de nem felejtette ki a természet egészéből az embert, sőt rámutatott, hogy korunkban maga az ember is veszélyben van. Az ember a Föld betegségének oka, de benne van a helyzet megoldásának kulcsa is.
Lorenz belső kötelességének tartotta, hogy átadja tudását, valamint azt is, hogy szót emeljen és konkrét lépéseket tegyen annak védelmében, amit értékesnek tart. Nyitott, közvetlen emberként ismerték, jó előadó hírében állt. Képes volt a tudományos témákat mindenki számára érhető, sőt szórakoztató nyelven megírni. Jó humorérzékkel rendelkezett, és maga is sokra értékelte a humor szerepét az emberek közötti konfliktusok feloldásában.

Egyik könyvében magáról és hivatásáról így ír: „Én természettudós vagyok, nem művész (...) ha fel akarjuk tárni az olvasó előtt, milyen szép is az állat, bőségesen elegendő, ha ugyanúgy, mint a szigorúan tudományos munkánál, itt is a tényekre szorítkozunk. Hiszen az élő természet igazságai olyan szeretetre méltóan, olyan tiszteletet parancsolóan szépségesek, és annál szebbek lesznek, minél mélyebbre hatolunk sajátosságaiba, különlegességeibe. Oktalanság volna azt vélni, hogy a természetes összefüggések kutatása, feltárása, ismerete csökkenti örömünket a természet csodálatosságában. Épp ellenkezőleg: a természet eleven valósága annál mélyebb és tartósabb érzelmeket kelt bennünk, minél többet tudunk róla. Talán nincs is igazán jó és eredményes munkát végző biológus a világon, akit ne az élő teremtmény szépségén érzett bensőséges öröm vezetett volna hivatásához, s akinek ne mélyítette volna el a természetben, a munkában lelt örömét az a tudás, amelyet hivatása gyakorlása közben szerzett.”
A természet teremtményeinek szépsége már kisgyermekkorában megragadta, s ez az egész életén át tartó szerelem volt az a belső hajtóerő, amely kutatásra, tudásának átadására ösztönözte, és arra, hogy felszólaljon és tegyen a természet és az emberiség értékeinek megóvása érdekében. Első állata – ötéves korában – egy tűzszalamandra volt, amelyet élete során számtalan, különböző fajtájú madár és emlős követett. „Mindig úgy tartottam: hogyha egy magasabb rendű állatot meg akarok ismerni, vele kell élnem. Mindig is idegen volt tőlem az a fajta önhittség, amely a mai modern kísérleti kutatók sajátja, ők ugyanis azt hiszik, hogy minden kérdésre választ tudnak adni, még akkor is, ha egy állatot kizárólag kísérleti célból figyelnek.”
Az állatokkal való együttélésből számos felismerés született. A tudóst tekintették „anyjuknak” azok a nyárilúd-fiókák, akik a tojásból való kibújásuk után először vele találkoztak, és követték mindenhová, ami persze a tudományos megfigyelés szempontjából nagy nyereséget jelentett. Megfigyeléseit többféle madárfaj, így a csókák vagy a hollók esetében is hasonló módon végezte. Az így beállítódott állatokkal ki lehetett menni a szabadba, anélkül, hogy elszöktek volna, és természetes közegükben, a kalitka rácsának korlátozása nélkül lehetett megfigyelni viselkedésük minden árnyalatát.

A második világháborús szovjet hadifogság fordulópont volt életében. Ekkor orvosként kellett dolgoznia, de emellett továbbra is folytatta tudományos megfigyeléseit a madarakról. Gondolatait kivasalt, használt cementes zsákokra rögzítette, és ezek már nemcsak az állati, hanem az emberi viselkedés jellegzetességeiről is szóltak. Lorenz szerint az állati viselkedés törvényszerűségeire sok esetben a különböző fajták viselkedésének összehasonlításával lehet fényt deríteni. Ugyanígy az állati és az emberi viselkedés összehasonlításával tudjuk felfedezni a specifikusan emberi sajátosságokat is. „Nem kétséges, hogy az ember egészen különleges. Az az állítás, hogy az ember mindössze a főemlősök rokonságába tartozó egyik emlősállat: szentségtörés. Az emberek (...) egészen mások, mint az emlősállatok, sokkal okosabb lények, nevezetesen: emberek. És éppen ezért kár lenne, ha az ember eltűnne.”

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

„Az emberiség züllése felett érzett aggodalmam teljességgel orvosi természetű. Annak a kötelességünknek, hogy lelkileg legalább annyira helyrehozzuk az embert, hogy ezen a szép Földön ne kártevőként viselkedjék (...), ennek a kötelességünknek csak az utóbbi években ébredtem tudatára. Orvosi feladat ez – mert hát a lelkem mélyén mégiscsak orvos vagyok.” Ezekkel a szavakkal világította meg, hogy miért vállalta, hogy a környezetvédelem kérdéseiben a „nemzet figyelmeztetője” legyen. 1973-ban adta ki A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvét, amelyben nyolc, egymástól megkülönböztethető, jóllehet szoros okozati összefüggésben álló folyamatról ír, amelyek mind a kultúrát, mind az emberiséget pusztulással fenyegetik.

1. Túlnépesedés
Az orvostudomány, technika, vegyipar stb. területén növekvő tudásunk, amely arra irányul, hogy egyre nagyobb jómódban és kényelemben éljünk, az emberiség létszámának rohamos növekedésével jár együtt. Lorenz szerint ennek hatására azonban egyre erősödik az a veszély is, hogy az ember legnemesebb, legkiválóbb tulajdonságai csorbulnak, azok, amelyeket különösen emberinek tartunk és nagyra értékelünk, mint például az embertársaink iránt érzett szeretet, a bajtársiasság, a részvét. Miből vonja le ezt a következtetést?
Úgy gondolja, hogy a nagyvárosi zsúfoltságban az emberek kavargó forgataga arc nélküli tömeggé olvad össze, az ember névtelenné, személytelenné válik. Mivel nem tudunk minden embert érzelmileg befogadni, sok olyan társunkat, akiket egyébként érdemesnek tartanánk barátságunkra, távol kell tartanunk magunktól.
Hozzájárul ehhez a jelenséghez az a téves nézet is, miszerint az események alakulásában az egyén szerepe elenyésző, a nagy tömegek, a rendszerek tudják csak megváltoztatni a világot.
Ennek egy visszás következménye az, hogy az egyén nem érzi magát felelősnek azokért a kollektív döntésekért, amelyekhez tudatosan vagy tudattalanul ő is hozzájárul.

2. A természetes élettér pusztulása
A természetben működő rendszerekre az összetettség jellemző, egy élettér minden élőlénye alkalmazkodik a másikhoz, és nagyon szorosan függ az egyik léte a másikétól. A tápláléklánc minden láncszeme érdekelt abban, hogy az életét adó táplálék mindig rendelkezésére álljon. Lorenz szerint számos régi parasztgazdaság jó példa lehet arra, hogy az ember is tiszteletben tartja ezt a természetes szabályzókört. Itt generációk óta ugyanazt a földet művelik meg, és a tapasztalat útján szerzett, apáról fiúra hagyományozott ökológiai ismeretekkel nemcsak elfogadják a termőföld adományait, hanem meg is hálálják azt. Ugyanis a parasztok tudnak valamit, amit a civilizált ember, úgy látszik, már elfelejtett: bolygónkon az élet erőforrásai nem kimeríthetetlenek.
Az élettér pusztulása, egy-egy növény- vagy állatfaj kihalása az ember számára is komoly veszélyforrást jelent. Mi közöm nekem ahhoz, hogy pusztulnak-e a békák avagy sem? – mondják sokan. Lorenz többször kihangsúlyozza azt a természeti törvényt, mely szerint minden ép ökoszisztéma annál stabilabb, minél több állat- és növényfaj vesz részt benne. Az élettér pusztulásának lelki hatása is van, mert a nagyvárosi ember ki van téve annak a veszélynek, hogy nem vagy csak ritkán találkozik az érintetlen természet szépségével. Ebben az összefüggésben Lorenz kiemeli, hogy az esztétikai és az etikai érzék szorosan összefügg egymással, és hogy a legsivárabb környezetben tapasztalták a legnagyobb bűnözési hajlamot. „Rettenetes az a gondolat, hogy mind több fiatal nő fel nagyvárosokban... Hogy lesznek belőlük olyan felelősségteljes és főleg belátó felnőttek, akik egyszer majd politikusként vagy a gazdaság szervezőjeként irányítják a Föld mint biológiai egység sorsát, ha sohasem tanulták meg, mit jelent a természet szépsége és harmóniája?”

3. Az emberiség önmagával való versenyfutása
Egy téveszme szedi áldozatait: a verseny a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Ennek következménye a modern ember őrült munkatempója, hogy a versenyben nehogy alulmaradjon, sőt lehetőleg legyőzze a többieket. Ezért minden erre a célra alkalmas eszköz önmagában értéknek tűnik. Így lesz eszközből érték a pénz, s ugyanez vonatkozik az időre is: „Time is money – mondják azok, akik a pénzt abszolút értékmérőnek tartják, mintha minden megtakarított percnek ugyanannyi lenne az értéke.” Minden erőfeszítést megér egy olyan repülőgép elkészítése, amelyik gyorsabban repüli át az Atlanti-óceánt, de az már nem számít, hogy ez milyen áldozatokkal és fokozott kockázatokkal jár. Ezt a felpörgetett munkatempót tovább erősítik az ipar érdekei, hiszen a folyamatos termeléshez el kell hitetni az emberekkel, hogy csakis a legújabb típusú termékek képesek segíteni nekik az előbbre jutásban. A közvélemény- és a reklámkutatás módszerei mindezidáig sikeresnek bizonyultak, és a növekvő fogyasztói igények magukkal vonják a még hajszoltabb munkatempót.
Mi lesz mindennek a következménye? Az emberiség megfosztja magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés. Egy olyan lény, amely lemond az önmegfigyelésről, azt kockáztatja, hogy elsorvadnak specifikus emberi tulajdonságai (fogalomalkotás, beszéd, lelkiismeret, felelősségtudat) és képességei.

4. A mélyebb érzelmek kihalása
Lorenz szerint a mélyebb érzelmeket egyre ritkábban éli meg az emberiség. Az ok az egyre kényelmesebb és lehetőleg minden nehézségtől mentes élet keresésében van. Így egyrészt minden nehézségre, bonyodalomra túlérzékenyen reagál, másrészt viszont már nem képes értékelni a jót, egyfajta fásultság vesz erőt rajta. „A bosszúsággal szembeni növekvő türelmetlenség – az örömök csökkenő vonzásával együtt – oda vezet, hogy az emberek nem képesek munkát fektetni olyan tevékenységbe, amely az 'örömöket' majd csak a későbbiekben hozza meg. Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének igénye.”
A kellemetlenségek mindenáron való elkerülése elsősorban az igazi örömöt teszi elérhetetlenné. Mit ért öröm alatt? Nem a gyönyört, hanem azt az érzést, ami az akadályok sikeres legyőzése után keletkezik az emberben. „Amikor valaki izzadtan és fáradtan, felsebzett ujjakkal, sajgó, agyongyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy hamarosan a visszaút még nagyobb nehézségeivel és veszélyeivel kell megküzdenie, valószínűleg nem gyönyör az, amit érez, hanem a legnagyobb öröm, amit csak ember elképzelhet. Gyönyörhöz hozzájuthatunk kemény, megfeszített munka és kellemetlenségek nélkül is, de 'isteni szikrák' így nem szoktak kipattanni. Az, hogy a kellemetlenséget egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.”

5. Genetikai hanyatlás
Lorenz ebben a fejezetben az egyén és a közösség viszonyát elemzi, párhuzamba állítva az emberi szervezet és az emberi közösség működését. Az emberi szervezetben működő „sejtrendőrség”, a szervezet immunrendszere felel azért, hogy az egész szervezetet fenyegető, „antiszociális” rosszindulatú rákos sejtek időben elpusztuljanak. Ezt a párhuzamot használva és a mai viszonyokra vetítve rámutat arra, hogy társadalmunkban ez a belső védelmi rendszer gyengül, ami az antiszociálisan viselkedéssel szembeni túlzott engedékenységben mutatkozik meg. Mit nevez antiszociális viselkedésnek? Egy érdekes hasonlóságra mutat rá, ugyanis azt mondja, hogy a rákkutatók is "éretlenségről" beszélnek, amikor a rosszindulatú daganatok egyik alapvető tulajdonságát határozzák meg. Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például felhám, bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen a törzs- vagy az egyedfejlődés korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére.
Az ember esetében is valami hasonlóról van szó, mert antiszociális viselkedés az, ha egy felelős felnőtt „visszatér” a gyerekekre jellemző viselkedési formához. „A vágyak azonnali kielégítésének követelése, mindennemű felelősségérzet hiánya és a mások érzelmeinek teljes mértékű figyelmen kívül hagyása a kisgyermek tipikus, neki még megbocsátható jellemzői. Az érett felnőtt embert az jellemzi, hogy kitartó munkát tud végezni távoli célok elérése érdekében, felelősséget visel a saját cselekedeteiért, és figyelemmel van tágabb környezetére is.”

6. A tradíciók lerombolása, ellentét a fiatal és idősebb generáció között
Az emberi kultúra értékeinek átadását és ezáltal fennmaradását veszélyeztető jelenség az idős és a fiatal generációk közötti szakadék növekedése. Az idősebb generáció által értékesnek tartott dolgokat a fiatalok egyre kevésbé értik, és még kevésbé tudnak velük azonosulni. A következmény az, hogy a kultúrából a generációváltások között kihullhatnak az értékes elemek, és a generációk közötti kulturális különbség nemzedékről-nemzedékre növekszik.
Ennek az a tévhit az egyik oka, miszerint csak a racionálisan felfogható vagy a tudományosan kimutatható tartozik az emberiség állandó ismeretanyagához. Ez készteti a „tudományosan felvilágosult” ifjúságot arra, hogy olyan óriási tudást és bölcsességet dobjon el magától, amely minden régi kultúra és minden nagy világvallás részét képezi. Emiatt sokan áldozatul esnek egy másik végzetes tévedésnek is, ami azt a meggyőződést hirdeti, hogy a tudomány képes arra, hogy racionális úton a semmiből egy új kultúrát teremtsen.
A ma felnövekvő generáció megdöbbentően nagy többségének az életéből szemmel láthatóan hiányoznak a jó példaképek. Az apa egyre ritkábban valódi apa. A paraszti és kézműves környezet kivételével egy fiú sosem láthatja az apját munka közben, még kevésbé van arra alkalma, hogy kenyérkereső tevékenysége közben segítse, és tudásának fölényét megtapasztalhassa.

7. A dogmák hatásának növekedése
Az emberi értékek hanyatlásával, a szépre és a jóra való fogékonyság csökkenésével egy újabb veszélyforrás bukkan fel, mégpedig az, hogy az emberek egyre inkább manipulálhatókká válnak. Az azonos csoportkultúrában egyesülő emberek számának növekedése, a közvéleményt befolyásoló tömegtájékoztatási technika tökéletesedése a történelem folyamán még sohasem tapasztalt mértékben vezet a nézetek uniformizálásához. Az egyéniségvesztő hatások kapóra jönnek mindazoknak, akik a fontos tömegtájékoztatási eszközöket manipulálni akarják. Akár gazdasági, akár politikai a színezet, a közvélemény-kutatások, a kifinomult reklámtechnika és az ügyesen irányított divat eszközeinek segítségével hatalmat tudnak gyakorolni az emberek felett.

8. Atomfegyverek
Lorenz szerint a nyolc „halálos bűn” közül ez az, ami a legkönnyebben közömbösíthető, „elegendő” lenne, ha nem gyártanánk és nem helyeznénk működésbe atomfegyvereket. Az atomháború állandó fenyegetésének azonban van egy közvetett negatív hatása, ez az ún. „világvége” hangulat, amely a kívánságok azonnali kielégítésére sarkall, és felelőtlen tetteket szül.

Milyen lesz a jövő?

Ha nem következik be gyors, kollektív irányváltás – üzeni Lorenz –, akkor minden rossz megtörténhet: éghajlatváltozás, áradások, az őserdők pusztulása, elsivatagosodás, globális felmelegedés stb. Ha azonban úrrá akarunk lenni a világot fenyegető veszélyeken, akkor először is az emberen kell változatni.
„Ahhoz, hogy minden veszélyt felismerjünk, önmagában a józan emberi ész is elegendő, de azt hiszem, hogy manapság ebből nagy a hiány, mégpedig azért, mert az emberek mindenben kételkednek, és úgy gondolják, hogy nincsenek már a világon igazi értékek. Ez pedig tévedés!”
A megoldás Lorenz szerint a nevelés: felszínre kell hozni és meg kell mutatni az értékeket. Világunk bajainak ismerete tartsa ébren figyelmünket, és gyorsítsa meg a tetteinket. Ne higgyünk a rendszereknek, akár hatalmasak, akár éppen összeomlóak: a világ épp annyira fog javulni, amennyire az ember javul.

Néhány idézet Lorenz műveiből

„És akkor oldalvást fordította a fejét, és nagy sötét szemével felnézett rám... Sokáig, nagyon sokáig bámult rám a kis libagyerek. Amikor aztán megmoccantam és kiejtettem egy kurta szavacskát, egyszeriben feloldódott a feszült figyelem, s a pirinyó liba köszönt... Még a kő is meglágyult volna a szegény kicsike láttán, amint el-elcsukló hangocskával, sírva-zokogva, csetelve-botolva, de elképesztő gyorsasággal totyogott nyomomban, ráadásul valami olyan elszántsággal, amelynek a jelentése egyszerűen félreérthetetlen volt: nem a fehér házi liba, hanem én, egyedül én vagyok a mamája.”

„Első pillantásra paradoxnak, sőt cinikusnak tűnik, hogy az a szomorúság, amit a magunkfajta akkor érez, ha kiszolgált nadrágját vagy pipáját a szemétbe dobja, baráti kötődéseivel rokon forrásból ered. Ha arra gondolok, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, mikor eladtam régi autómat, társamat számtalan szép, élménydús utamon, ki kell jelentenem, hogy ezek az érzések minőségileg ugyanolyanok voltak, mintha régi barátomtól búcsúztam volna el. Ez a lelketlen tárgyak esetében vitatható reakció egy magasabb rendű állattal, például egy kutyával szemben nemcsak, hogy helyes, hanem egyszerűen az ember érzelmi gazdagságának vagy szegénységének fokmérője. Sok embertől fordultam el lelkileg, aki azt mondta a kutyájáról: .aztán beköltöztünk a városba, és túl kellett adni rajta.”

„Észre sem vesszük, hogy mennyire függünk a modern 'kényelemtől', mivel az számunkra annyira magától értetődővé vált. A legszerényebb igényű háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvőhellyel és mosdási lehetőséggel ellátott szobát kínálnánk neki, mint amilyen Goethe titkos udvari tanácsos vagy Anna Amelie weimari hercegnő számára teljes mértékben megfelelt volna.”

„A mai ember állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. (...) Talán attól fél, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával.....”

„Nemcsak a tudományokról alkotott közfelfogás, hanem maguk a tudósok is kétségkívül hajlanak arra, hogy azt tartsák fontosnak, amit az arctalan tömeggé degradált, a természettől elidegenedett, csak a kommersz értékekben hívő, érzelemszegény (...) és kulturális tradícióitól megfosztott emberiség is fontosnak tart.... A 'tudományok tudománya' manapság nem a bolygónk legnagyszerűbb, legnemesebb képződményének, az emberi léleknek és szellemnek a tudománya, hanem sokkal inkább az, amely sok pénzt vagy energiát, vagy még inkább mások feletti hatalmat tud biztosítani; még akkor is, ha ez a hatalom minden nagyszerűt és szépet elpusztít.”

„A manapság gyorsan terjedő, minden szépség iránti teljes szellemi vakság lelki betegségnek tartható, és komolyan kell venni, mert az erkölcsileg elvetendő iránti érzéketlenséggel is társul.”

„Végső soron Földünk minden problémája etikai probléma, még a természetvédelem ügye is.”

A filozófia mint életforma

„Az embereknek tudniuk kell, milyen szép az erdő, milyen szép a tenger és minden érintetlen táj, az egész természet. A gyerekekkel már igen korán meg kell ismertetni a természetet, az állatokat. (...) Minden azon múlik, hogy az emberek egyáltalán fogékonyak legyenek a szépre. A zenei érzék gyakran együtt jár a természeti szépségek iránti érzékkel (...) Fontosnak tartom, hogy már a legfiatalabbaknak megmutassuk, mi a szép és csodálatra méltó, és ezzel megakadályozzuk, hogy elmenjenek az értékek mellett.”

JÚLIUSI ÉS AUGUSZTUSI PROGRAMJAINK

VOLT FESZTIVÁL, SOPRON

Helyszín: Az Új Akropolisz sátra a Vodafone-Samsung Aréna mellett

MŰVÉSZETEK VÖLGYE FESZTIVÁL

Helyszín: Monostorapáti, Óvodaudvar

SZIGET FESZTIVÁL

Helyszín: Budapest, Hajógyári Sziget, Civilsziget

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 59. szám
2007. szeptember

TARTALOM

• Egyiptom-napok a Petőfi Csarnokban
  
  
• Ízelítő az „Egyiptom, a bölcsesség hazája” című kiállítás anyagából
• 
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Szeptemberi és októberi programjaink
  
  
• Információk

Egyiptom-napok a Petőfi Csarnokban

A Petőfi Csarnok és az Új Akropolisz által szervezett három napig tartó Egyiptom napok rendezvény a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetem előadói, neves hazai és külföldi egyiptológusok és antropológusok aktív közreműködésével jött létre. Külön köszönjük az Egyiptomi Nagykövetség kulturális tanácsosának, Prof. Dr. Hesham Mohamed Shafik-nak a programsorozat felett vállalt védnökséget. Az előadások mellett kiállításokkal, filmvetítésekkel, folyamatos gyermekprogramokkal, vásárral várunk szeretettel minden Egyiptom iránt érdeklődőt.

Ez az érdeklődés már az ókorban is óriási volt. Görögök és más népek fiai Egyiptomba jártak tanulni az akkori Per-anh, élet házának nevezett egyetemekre. Hérodotoszt, a történetírás atyját még ebben az utolsó, hanyatló időszakban is ámulatba ejtették a piramisok és a templomok, a halálhoz kötődő rítusok, de még a hétköznapi ember erkölcse is.
A reneszánsz újra felfedezte Egyiptomot a Nyugat számára, és romjainak, szimbólumainak látványa máig kíváncsiságot és vonzalmat ébreszt. Elkápráztatnak a különleges építményei, az alkotásaiból sugárzó szépség és a rejtély, hogy miként tudott újra és újra feltámadni a zűrzavaros átmeneti korokból. Mélyebben belemerülve történelmükbe felfedezzük, hogy mindenekelőtt az igazság és az igazságosság kérdése érdekelte őket, valamint a lélek földi és túlvilági sorsa. Tudós papok kutatták az ember és a világegyetem kapcsolatát, a természeti törvények megjelenését a társadalomban, az emberhez illő életritmust, amelyet a ciklikusan ismétlődő időben találtak meg, szemben a ma uralkodó lineáris szemlélettel... – mindezekből különleges szokásrendszer és életritmus alakult ki a Nílus völgyében.

És rádöbbenhetünk arra, hogy olyan természetközeli civilizációval van dolgunk, amely a mai világunk gondjaira alternatív megoldásokat kínál, és amelynek világnézete a szellemi értékeket részesítette előnyben. Talán éppen ez az, amiért érdemes elgondolkodni egyiptomi örökségünkön, miközben saját válaszainkat keressük az örök emberi kérdésekre.

Tartalmas időtöltést kívánunk minden kedves látogatónknak!

A sokszínű kínálatot megtalálhatják a Hírlevél Szeptemberi és októberi programjaink pontja alatt.

Az alábbiakban rövid bepillantást adunk az „Egyiptom, a bölcsesség hazája” című kiállításunk anyagába, amelynek képekkel gazdagon illusztrált bőséges magyarázó szövegei, intelmekből, a Halottak Könyvéből vett idézetei átfogó ismereteket nyújtanak, és azt is megsejtetik, miért mondjuk Egyiptomot a bölcsesség hazájának. A következő oldalakon ízelítőül a több mint harminc tabló témáiból válogattunk.

Egyiptom, a bölcsesség hazája

Egyiptom rejtélyes nyelve: a szimbólumok

„A szfinx, amely egyet jelent a talánnyal, Egyiptom egyik fő szimbólumává lett. Emberi fej koronázza az oroszlán testet, amelyet feltehetőleg valamikor madárszárnyak is díszítettek, akárcsak a görög szobrokon. A görög megfejtés szerint az ember múltját és jövőjét mutatja. Talán nem is csak egy élet állomásait, hanem létezésének végső értelmét is? A kelet irányába néző emberfejű állat az intelligencia győzelmét jelenti az ösztönök fölött, a szellem felsőbbrendűségét az anyaggal szemben.”

„Az Ozirisz-mítoszkörben az udzsat-szem Hórusznak, Ozirisz fiának és utódjának a szeme, amelyet az uralomért vetélkedő nagybátyja, Széth kitépett és darabokra szaggatott. A darabjait Thot, a bölcsesség istene egyesítette és így a szemet udzsattá, azaz éppé, teljessé tette. Így az udzsat-szem az igazságosság őrzőjévé lett, mert teljességének köszönhetően nemcsak a látható világot, hanem a mögöttes, láthatatlan törvényeket is látja.”

Az egyiptomiak és isteneik

„Az egyiptomiak soha nem az állatokat imádták, hanem azokat a kifejezhetetlen erőket, amelyek valamiképpen ezekben az állatokban is megnyilvánulnak, akár belső szimbolikus természetük miatt, ezeknek az erőknek a megtestesítői révén, akár olyan jellemzőik miatt, amelyek egyéb rejtettebb tartalmakra utalnak.”

„Én vagyok Anubisz, Ozirisz és Nephthüsz fia, a fény és a sötétség gyermeke. Szemem megvilágítja a rejtett utakat. Csak egyszer nézz bele, nem felejted el soha.
(...) Én a sötétséget uralom és az átmenet gyermeke vagyok. A távozó lélek útját segítem a homályban. Mindennap átkelek az élet folyóján és a lelkeket átvezetem a másik világba. Odavezetem atyám, Ozirisz trónja elé, hogy előtte és a bölcs Thot előtt igazat szóljon. Ó, igaz hangú lélek, kinek szavát és tettét nem szennyezte be földi lét sara, kinek szíve oly könnyű, mint az Igazságosság istennőjének, Maatnak a tolla, itt a jutalmad: örök égi élet atyám birodalmában!
(...) Téged is, ki talán ma vagy holnap atyám trónja elé lépsz (Hisz mit számítanak a földi pálya hosszú évei! Istenek szemében nem több az, mint egy villanás!), harcaidban, tudd, téged is segítelek. Figyelj szavamra, és különbséget tudsz majd tenni a múlt és a jövő között. És te a jövőt választod majd. A jó és a rossz közül pedig a jó mellé állsz. Hol lesz akkor tegnapi, nehéz szíved? Egyre könnyedebb lesz, ahogy elhagyja súlyát, s te egyre jobban hallod majd lelked mélyéről szóló hangomat.”

Kilépés a fényre.

„A halál az egyiptomiak számára a halhatatlan Lélek, Ba kiszabadulását jelentette, amelyet egy emberfejű madárként ábrázoltak.”

„A halál során az addig élő egységes lény részekre bomlik: van, ami ott marad a sírban, van, ami egy túlvilági utazásra megy. Ezt a szétválasztást segítették a szent szövegekkel, imákkal kísért halotti ceremóniák, amelyek három fázisból álltak: a megtisztulás, a múmia elkészítése, a múmia életre keltése.”

Az örökkévalóság házai

„A túlvilági életre való útmutatást az Óbirodalom idején a falakra vésett, úgynevezett piramisszövegekben rögzítették.”

„A Középbirodalomban a koporsószövegek vették át ezt a szerepet, míg az Újbirodalom idején megjelent a papírusztekercsekre írt Kilépés a fényre himnuszgyűjtemény. Az Újbirodalom alatt még három, a túlvilági létet leíró szöveg is felkerült a fáraók sírkamráinak a falaira. Ezek az Amduat-könyv, a Kapuk Könyve és a Barlangok Könyve.
Az Amduat-könyv – amely először I. Thotmesz fáraó sírjában fordul elő – a Napisten 12 órás éjszakai útját mutatja be.  Szinte a teljes változat megtalálható III. Thotmesz sírjának falain.
A Kapuk Könyve elsősorban a túlvilág régióit egymástól elválasztó hatalmas kapukra helyezi a hangsúlyt. Ábrázolása először Horemheb fáraó sírjában tűnik fel.
A Barlangok Könyve elsősorban a halottak túlvilági sorsával foglalkozik.”

Tutanhamon sírja

„Howard Carter 1922 novemberében lelt rá az akkor már teljesen feltártnak tekintett Királyok Völgyében annak legértékesebb sírjára. Kitartó és szorgalmas, 10 évig tartó munkával tárta fel, mindent lefotózva, lerajzolva, lejegyezve, lajstromba véve, mint egy modern írnok.”

„A sírkamrát szinte teljesen kitöltő aranyozott szentély óriási nehézséget okozott Carternek és szakértő segítőinek, azonban az ókori Egyiptom kézműveseinek az illesztések helyén hagyott értékes feliratai és jelölései segítettek a szétszedésben és a későbbi összeállításban.”

A szívmérlegelés

„A halott lelkét Duat köztes, veszedelmes világában a halotti szertartásokhoz kapcsolódó mágikus szövegek is segítették. Miután elhagyta ezt a régiót, Anubisz, a lélekvezető bekísérte a Kettős Maat termébe. Itt találkozik az égi és a földi igazságosság, itt kerül a halott szíve a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig Maat tolla. Könnyű-e szíve, mint maga az Igazság? Összhangba hozta-e gondolatait és tetteit az Igazságosság eszményével?
Ha helyesen cselekedett élete során, szíve könnyűvé vált.”

„Lásd a Törvényt és Igazságot
Én a szívemben hordozom,
Mert a rosszat kitéptem belőle gyökerestől” – szól a lélek a szív megmérettetésénél.

„Tégy Maatot! – így köszöntötték még életükben egymást minden nap az egyiptomiak. S ahogy átjárta egész életüket a harmóniára és igazságosságra való törekvés, életük mérlegre kerülésekor az istennő szimbóluma, ereje volt mércéje szavaiknak, tetteiknek.”

A tagadó bűnvallomás

„Amikor a lélek a kettős Maat termébe ér, szíve mérlegre kerül. Itt a pillanat, hogy bűnvallomást tegyen. Tagadó mondatokkal, ezzel a sajátos formulával erősíti meg, hogy elmúlt életében Maat, az igazságosság törvényei szerint élt. Kétféle bűnt tagadhat a lélek: embertársai és isteni erők elleni vétkeket. Az emberek elleni bűnök következményeit az emberi törvények szabályozták, a szentélyek elleniekről pedig azt tartották, hogy azokat maga az isten bosszulja meg.”

„A túlvilági mérlegen a szívben összesűrűsödve találkoznak a múlt tettei mint okok, és a jövő szükségszerűségei és lehetőségei mint okozatok. Nem tettem, nem okoztam, nem hagytam... szól a lélek Thot, az emlékezet és bölcsesség istene előtt, és csak igazat szólhat. A halál utáni mérlegen ugyanis minden nyilvánvaló lesz, az is, ami esetleg láthatatlan maradt az emberek szeme előtt, akik csak a felszínt látják. Az istenek azonban tudják, mi lakozik az ember szívében. Ha a lélek Maat törvényei szerint élt, a mérleg egyensúlyba kerül, a szív olyan könnyű lesz, mint az igazságosság istennőjének tolla. Ekkor a lélek maa-heruvá válik, 'igazhangúvá', méltóvá az istenek társaságához. Ekkor beléphet Amentibe, Ozirisz isten elé.”

Az egyiptomi orvoslás alapelvei

„Az egyiptomi orvoslás egyik legfőbb jellemzője, hogy az embert a természet szerves részének tekinti, és ezért azt tanítja, hogy ha az ember egészséges akar lenni, harmóniában kell élnie az őt körülvevő természettel és saját természetével egyaránt. Az egészség a harmónia állapota, a betegség pedig egyfajta egyensúlyhiány az ember különböző részei és dimenziói, a test és a lélek között.”

„Az egyiptomi orvos elsősorban nem a látható, érzékelhető, anyagi testtel foglalkozott, hanem a testet is működtető energiákat, az életet tanulmányozta: hogy milyen hatással van az ember viselkedése, erkölcse, életmódja, mozgása, munkája és pihenése, alvása, környezete és táplálkozása az egészségére. A klasszikus orvoslás a betegségek kialakulását elsősorban nem anyagi, hanem lelki eredetű okokra vezette vissza. Az egyiptomi orvos a testet, éltető energiáit és a lelket egységben tanulmányozva volt képes a mai tudományos orvosláshoz hasonló hatékonysággal gyógyítani a betegségeket, a ma rendelkezésre álló technikai háttér nélkül.”

„Légy írnok...”

„Az írnokok mindenre kiterjedő részletes adminisztrációt vezettek a gazdaságokban, a hivatalokban, a hadseregnél, az orvosok mellett, a templomokban. A feladatuk nem csupán adatrögzítést jelentett: munkákat irányítottak, terveket készítettek, tanítottak, tolmácsoltak, szövegeket fordítottak (az Újbirodalom idején a diplomáciai nyelv az akkád volt), segítettek az írni nem tudóknak megírni a leveleiket és hivatalos beadványaikat.”

„Az írnokképző intézetekben (Per-Anh, azaz az Élet Háza) a mai fogalmaink szerint is rendkívül eredményes oktatás folyt. Az egyiptomi tudósok és vezetők bölcsessége, a fiatalok helytállása a későbbi civilizációk számára közmondásossá lett.”

Oktatás-nevelés

„Az egyiptomiak nagy gondot fordítottak a gyereknevelésre. Tiltották a csecsemőgyilkosságot – szemben az ókori népek többségével. Az újszülötteket általában nem pólyázták be, három éves korukig szoptatták, és addig az édesanyjuk foglalkozott velük. A kisgyerekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag családok egyaránt.”

„A hangsúlyt mindenekelőtt a példamutatással való tanításra helyezték. '...akit szeretnek, annak engedelmeskednek, mert a szív dönti el, hogy hallgat-e valakire vagy sem.' Számukra nem volt ezzel ellentmondásban az sem, ha szükség esetén keményen megdorgálták, vagy büntették az ifjakat.”

„Hérodotosz, a görög történetíró megemlékezik az egyiptomi fiatalok számára is meglepő udvariasságáról: 'Ha az ifjabbak öregebbekkel találkoznak, kitérnek és utat engednek nekik, a közeledtükre pedig felállnak helyükről. (...) Az utcán pedig (...) mélyen meghajolnak, s kezüket egészen a térdükig leengedik.' A hazugságot, indulatosságot, a lustaságot és fölösleges szócséplést súlyos hibának tartották. 'Az ember vesztét szavai okozzák; vigyázz, hogy ne árts magadnak.'(Ani írnok) 'Haragos beszédre felelvén, fordítsd el arcod s ellenőrizd magad: heves szíved tüze nem ragad-é el?' (Ptahhotep)”

Művészeti kánon a festészetben és a szobrászatban

„Az egyiptomiakat jellemző egységes világnézet a művészetben is méltó kifejezést talált. A művészeti kánon, amely az ábrázolás elveit, aranyszabályait rögzítette, az Óbirodalom óta ismert számunkra, és gyakorlatilag nem változott évezredeken át. Ahogy az élet minden területén, úgy itt is a Világegyetemet uraló Törvény, Rend tisztelete és követése jellemezte az egyiptomiakat. Ezért nem csupán formai utánzásról van szó, hanem elsősorban a lényeg tudatos őrzéséről, ami a fennmaradás valódi záloga.”

„A színek ugyanúgy meghatározottak és jelentéssel teliek. A férfitest például mindig sötétebb, vörösesbarna, míg a női test mindig világosabb, halványsárga színnel volt jelölve. Az isteneknek is jellemző színei voltak, melyek az általuk szimbolizált erők természetéről tanúskodtak. Pl. Amon isten gyakran jelenik meg tollkoronával és kék színű testtel: ahogy a levegő és a szél mindent áthat és mozgat, úgy mozgatja Amon kozmikus ereje az egész világot. Ozirisz fehér pólyája a makulátlanságot, a minden anyagitól mentes tisztaságot fejezi ki, zöld színű arca pedig többek között az örök megújulás és fiatalság erejének szimbóluma. Ízisz, mint a természet nagy anyja, éltető ereje ábrázolásain legtöbbször vörös öltözékben jelenik meg, ami az éltető energiát folyton áramoltató vérre emlékeztet.”

A filozófia mint életforma

Néhány egyiptomi intelem:

„A munka iránti szeretet közelebb viszi az embert Istenhez.”

„Ne okozz fájdalmat senkinek, hogy neked se okozzanak fájdalmat. Ne légy keményszívű senkivel, ha módodban áll tenni érte valamit.”

„Legyél aktív, tegyél többet, mint amennyit meg kell tenned. A cselekvés gazdaggá tesz, de ez a gazdagság szertefoszlik, ha cselekvésed alábbhagy.” (Anhsesonki intelmeiből)

 „Tudásodra büszke ne légy, tanultságodban el ne bízd magad. Értekezz a tudóssal, ám a tudatlannal is. A tudás végső határa úgysem érhető el, és nincs egyetlen mester sem, aki meghódítaná a tökéletest.”

SZEPTEMBERI ÉS OKTÓBERI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Érdeklődni lehet:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 60. szám
2007. október

TARTALOM

• Az Új Akropolisz Kiadó legfrissebb kiadványai
  
  
• Új Akropolisz – 50 éve a filozófiáért világszerte
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Októberi és novemberi programjaink
  
  
• Információk

Az Új Akropolisz Kiadó legfrissebb kiadványai

Az Új Akropolisz Kiadó eddig megjelentetett kötetei után 2007 őszén útnak indította Fortuna füzetek sorozatát. A sorozat kiadványai az „Egyiptom”, „Az ókori Görögország és Róma öröksége”, a „Reneszánsz hagyomány”, valamint a „Hogy lelked növekedjen” témakörbe csoportosítva előadásokat, cikkeket tartalmaznak. Az első négy füzetben – amelyeknek rövid ajánlóit olvashatják az alábbiakban – filozófiai iskolánk alapítója, Jorge Angel Livraga három cikke és egy nyilvános előadásának szövege olvasható:

A császár utolsó diadala („Az ókori Görögország és Róma öröksége” sorozat)

Leonardo gépezetei („Reneszánsz hagyomány” sorozat)

A Tavasz ezoterikus értelmezése („Reneszánsz hagyomány” sorozat)

A győzelem művészete („Hogy lelked növekedjen” sorozat)

Reméljük, hogy ezek a kis, zsebbe való füzetek újra és újra tanulmányozásra, elgondolkodásra hívó igazi útravalók lesznek olvasóink számára.

„Mintegy kétezer évvel ezelőtt volt Marcus Aurelius a Római Birodalom uralkodója. De nem ugyanazokra az igazságokra emlékeztet ma is, ennyi idő elteltével?” – írja Livraga professzor A császár utolsó diadala című füzetben. Amikor 1990-ben Rómában, a restaurálását követően, visszaköltöztették a császár szobrát a Capitoliumra, a különleges szállítmányú teherautók látványa megálljt parancsolt a hétköznapi életét élő, nyüzsgő városnak, és Marcus Aurelius a mai polgárok csodálatától övezve „vonult” végig az utcákon. Ez a nagyszerű pillanat volt utolsó diadala... A füzetet olvasva megláthatjuk, hogy Marcus Aurelius többre érdemes, mint néma csodálatra. A cikk az élettörténet részletes, érdekes epizódokat megvillantó felidézésével és a filozófuscsászár Elmélkedéseiből vett számos idézettel olyan lelki képet rajzol, amelyből érthetővé válik a császár teljességgel jelenvaló és élettel teli üzenete arról, hogy mit jelent a bölcsességre törekedve élni.

A Leonardo gépezetei című füzet a reneszánsz sokoldalú művészét mint mérnököt és gépészt mutatja be. Leonardo „zseniális, titokzatos és gyötrődő tehetség volt, mivel sok szempontból tizenöt évszázaddal később vagy öt évszázaddal előbb született annál a kornál, amely a legmegfelelőbb lett volna neki. Szerencsére a reneszánsz eklekticizmusa lehetővé tette, hogy képességeiről bizonyítékokat hagyjon maga után. Hiszen számunkra kifürkészhetetlen módon Leonardo felfedezte a görög-római Alexandria mérnökeinek számos, addigra már régen elveszett találmányát, és mintha előre megsejtette volna a huszadik századiakat.” A cikk külön fejezetekben (hadigépek, vízgépek, repülő szerkezetek) mutatja be részletesen ezt az emberfeletti mérnöki tehetséget, és azokat a gyakran feltett kérdéseket is tárgyalja, hogy Leonardo honnan merítette ötleteit, illetve hogy azokat miért nem lehetett korában megvalósítani. A kötet külön érdekessége, hogy a kutatási területek általánosabb ismertetése mellett több tucat találmány – számos rajzzal kiegészített – leírását is tartalmazza.

Ugyancsak a gazdag reneszánsz hagyományból merít A Tavasz ezoterikus értelmezése című cikk, amely Botticelli híres képét elemzi. Az ezoterikus értelmezés „nem a képzelet szülötte, hanem annak köszönhető, hogy újra sikerült rátalálni arra az értelmezési kulcsra, amelyet Sandro Botticelli használt. A zseniális festő ezzel a képpel a Lélek csodálatos útját jelenítette meg a létezésen át.” A bevezető, a reneszánsz kort és előzményeit (kitérve Platón újrafelfedezésének hatására, az ezotéria újjászületésére) általánosabban tárgyaló rész megmutatja a festő szellemi és lelki mozgatórugóit. Az elemzésből kiderül, hogy „természetesen” a mű egyetlen mozzanata sem a véletlen műve... „A festményt jobbról balra kell nézni, ugyanis egy esemény egymás utáni jeleneteit ábrázolja. Khlórisz nimfa már Florává, tavasszá változott, aki teli kézzel szórja virág-áldását. Ő az emberi lélek, aki kezd ráébredni a szellemi világ létezésére.” A jelenetek és az alakok további részletes leírása segít felfedezni az olvasónak, hogy ez a bizonyos ezoterikus kulcs nem más, mint az ember lehetséges fejlődéséről szóló tanítás.

Új Akropolisz – 50 éve a filozófia szolgálatában

Az Új Akropolisz megalapításának 50. évfordulóját köszönti alábbi cikkünk – egy az Új Akropoliszról készült film szövege –, amely részleteket tartalmaz a szervezet alapítójával, Jorge Angel Livragával, jelenlegi nemzetközi elnökével, Delia Steinberg Guzmánnal és elnökhelyettesével, Beatriz Diez Canseco-val készített interjúkból.

Szókratész, a filozófus híres volt arról, hogy a dolgok lényegére kérdezett rá. Kérdéseivel mindig megdöbbentette az embereket. Egyik alkalommal séta közben megszólított egy ismeretlen ifjút: „Hová mész, ha lisztet és olajat szeretnél venni?” – „Hát a piacra” – vágta rá az ifjú.
„És ha bölcsességet és erényeket keresel?”
Az ifjú zavartan hallgatott.
„Kövess engem, én majd megmutatom neked!” – válaszolta mosolyogva Szókratész.

Mi a szeretet? Mi a boldogság? Van egyáltalán bármi ezen a világon, ami örök és halhatatlan? Miben rejlik az élet értelme?
Ki vagyok? Honnan jövök és merre tartok?

Ilyen és ehhez hasonló lényeges és örök kérdések szólítják meg az ember lelkét, mint egy régmúlt idők mélyéről érkező rejtélyes felhívás. Ha ezekre keressük a választ, fokozatosan filozófussá válunk.
A legegyszerűbb kérdések érintik leginkább a lényeget. Ha időről időre feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, látni fogjuk, hogy egyre újabb és újabb válaszaink lesznek és hogy lelkünk előtt egyre inkább feltárul az Élet valódi értelme.

A KEZDETEKRŐL

Az Új Akropolisz egy nemzetközi szervezet és klasszikus értelemben vett filozófiai iskola. 1957-ben alapította Jorge Angel Livraga történész és filozófus. Ma a világ több mint 50 országában van jelen.
1991-ben, az Új Akropolisz alapítójának halálát követően Delia Steinberg Guzmán lett a nemzetközi szervezet elnöke. 2005-ben Beatriz Diez Canseco-t nevezték ki nemzetközi elnökhelyettesnek.

Delia Steinberg Guzmán: ... az Új Akropolisz azért született, hogy újra felvirágozzon a filozófia, vagyis a tudás örök keresése, a dolgok lényegének és miértjének állandó keresése, a válaszkeresés azokra a kérdésekre, amelyeket állandóan felteszünk magunknak. Ezért az Új Akropolisz szívét a filozófia és a tudás szeretete alkotja. Hasonlóképpen van ez az emberi szívvel is. Így együtt, közös munkával és összefogással kerülünk közelebb az annyira hiányzó bölcsességhez, és ezért jött létre az Új Akropolisz.

A filozófia soha nem volt csupán elméleti, mindig is tükrözte az élet különféle arculatait.
Az ősidők óta létező filozófiai iskolák emlékét megőrizte a történelem.
Az Új Akropolisz egy kísérlet arra, hogy a régi filozófiai iskolák tudását és örökségét a gyakorlatban alkalmazzuk, hiszen ezek ugyanúgy aktuálisak a mai kor embere számára is.

Delia Steinberg Guzmán: Ezért beszélünk klasszikus értelemben vett filozófiai iskoláról. Ez nem jelenti azt, hogy újra ugyanolyan iskolát akarnánk létrehozni, mint amilyen Egyiptomban, Görögországban, Rómában, vagy a világ bármely más civilizációjában működött. Azt jelenti, hogy a filozófiát klasszikus értelemben, életmódként alkalmazzuk, ami lehetővé teszi, hogy fejlődjünk a mai körülmények között is és hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Ezért nevezzük az Új Akropoliszt filozófiai iskolának.

A régi filozófiai iskolák a filozófiai testvériség kivételes példáját adták, ahol különféle hivatású és foglalkozású, legkülönbözőbb képességű emberek gyűltek össze. Az iskolák egyszerre voltak egyetemi tanszékek és a „Múzsák templomai”, ahol a művészet és a tudomány ágai révén a Szépség és Harmónia szeretetét gyakorolták.
A filozófiai tanulmányok és gyakorlati alkalmazásuk fokozatosan ébresztette a tanítványok lelki és szellemi képességeit.

Ezek közé az iskolák közé tartozott a Püthagoreus iskola, Platón athéni Akadémiája, az alexandriai neoplatonikus iskola, a Platóni Akadémia a reneszánszkori Firenzében, és még sokan mások. Ezek a filozófiai testvériségek évszázadokon keresztül fennálltak és értékes örökséget hagytak az utókorra. A testvériségek több tanítványa korának meghatározó egyéniségévé vált.

A filozófia mindig is az örök értékek jegyében egyesítette az embereket. Ennek megfelelően az Új Akropolisznak is az a fő törekvése, hogy felelevenítse a bölcsességet és az időtlen hagyományokat, hogy azok a mai korban is alkalmazhatóvá váljanak.

Delia Steinberg Guzmán: Olyan korban élünk, amikor az eredetiség a fontos. Mindnyájan egyediek akarunk lenni, eredetiek és különlegesek, de filozófiai szempontból nézve, azt hiszem, ez tévedés. Amikor megszületik egy gyerek, vajon teljesen egyedi-e? Hiszen a szemét nézve mindenki azt mondja: „A szeme tiszta anyja, tiszta apja, nem is, tiszta nagyapja! És a szája? A szája tiszta nagynénje! Nézd csak, a haja színét az apjától örökölte!” Mind megismételhetetlenek vagyunk, de mégis létezik egy folytonosság, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül; és ez természetes, az élet folytonos, az idő folytonos. Amikor reggel felébredünk, az egyfajta születés is egyben; amint azonban visszatér a tudatunk, felvesszük a tegnap fonalát és az életünk folytatódik.

Az Új Akropolisz is új, ugyanakkor az összes bennünket inspiráló filozófus örököse is egyben. Ilyen az élet is: vannak egyedi, különleges pillanatok, ezek azonban nem megismételhetetlenek, mert mindnyájan azt éljük, amit már mások is megéltek a múltban. És ezért a régi tapasztalatok ma is érvényesek. Mi sajátunkként éljük meg őket, de – és ez nagyon fontos – létezik egy láncolat és ez adja a folytonosságot. Nem annyira fontos az eredetiség, az viszont igen, hogy fenntartsuk a folytonosságot és hogy tudjuk, az élet folytatódik.

Beatriz Diez Canseco: Az Új Akropolisz által képviselt klasszikus értelemben vett filozófia az embert felrázza tompultságából, felelősségérzetet ébreszt benne a világ iránt, és felkészíti arra, hogy szembenézzen a kor nagy kihívásaival.

Amikor valaki először találkozik az Új Akropolisszal, rendszerint felmerül benne a kérdés:
Miért hívják éppen Akropolisznak? Honnan ered ez a név? Az ókori görög kultúra iránti mély tiszteletet fejezi ki vagy valami más a jelentése?

Delia Steinberg Guzmán: Nem véletlenül választottuk az Új Akropolisz nevet. De nem csupán a görög világ kapcsolódik hozzá, amire az ember a szó láttán először gondolna. Az Akropolisz szó jelentése: fellegvár. Arra utal, hogy mindenkiben létre kell jönnie egy belső magaslatnak. Ha minden ember felépít magában egy belső csúcsot vagy piramist, lehet, hogy újra képesek leszünk együtt egy Akropoliszt építeni a világban, egy hegyet, egy olyan fellegvárat, ahonnan szemlélni lehet az eget és egyben a földet is. Az Új Akropoliszt azért nevezzük újnak, mert minden korban újra fel kell építeni és újra meg kell valósítani az életben.

Beatriz Diez Canseco: Az Új Akropolisz arra törekszik, hogy segítsen az embernek létrehozni belső Akropoliszát, legnemesebb érzelmeinek és legtisztább gondolatainak helyét, hogy jobb emberré váljon.

Delia Steinberg Guzmán: Részben szubjektív, részben objektív Akropoliszt építünk. Szubjektív, mert minden ember szívében ott van, és objektív, mert ha önmagunkban mindnyájan felépítünk valami erőset és nagyszerűt, akkor lehet, hogy mindenki kicsit jobb, kicsit erősebb és nagyobb lesz.

AZ ALAPÍTÓ

Az Új Akropolisz alapítója és első nemzetközi elnöke Jorge Angel Livraga Rizzi volt vagy egyszerűen JAL, ahogyan tanítványai nevezték.

Delia Steinberg Guzmán: Az alapító személyének kétségtelenül nagy jelentősége van és az alapító adta impulzus is nagyon fontos. Ez az apai erő, a föld mélyébe vetett mag ereje és ezt nem feledhetjük el. Ezért értékeljük annyira nagyra Livraga professzor munkáját.

Az olasz származású Livraga professzor Buenos Airesben született 1930-ban. A város egyetemén orvostudományt, művészettörténetet és filozófiát tanult. Ifjúkorától kezdve mély filozófiai kérdések foglalkoztatták, emellett kiváló költővé is vált. 1951-ben „Lótuszok” című verseskötetével elnyerte Argentína országos költészeti díját.

Pedagógiai elhivatottságának köszönhetően 1957-ben megalapította az Új Akropolisz Kulturális Egyesületet azzal a céllal, hogy a művészetek, tudományok, vallások és filozófiák összehasonlító tanulmányozására ösztönözzön, hogy az embereket a valódi önismeretre és belső képességeik fejlesztésére bátorítsa, valamint hogy elősegítse az emberek közötti, minden különbséget meghaladó egyetemes testvériséget.
Az egyesület rövid időn belül nemzetközi humanista és filozófiai mozgalommá fejlődött. Mindez az alapítótól rendkívül intenzív munkavégzést követelt, kurzusokat, tanórákat, előadásokat tartott és szinte állandóan utazott egészen haláláig, amely 1991-ben, Madridban érte.

Különböző irodalmi műfajokban alkotott és mindegyikben eszközt talált arra, hogy érdekfeszítő módon fogalmazza meg mély tanításait. Említsük meg néhány könyvét: Ankor, a tanítvány; Az alkimista; Théba; A természet elemi szellemei; A görög misztériumszínház; Levelek Deliának és Fernandónak; Moassy, a kutya; A 20. század mítoszai.
Műveit számos idegen nyelvre lefordították. A legváltozatosabb témákban tartott előadásainak anyagát öt kötetben gyűjtötték össze.

Delia Steinberg Guzmán: Mit is mondhatnék Livraga professzorról? Ember volt, csupa nagybetűvel és a szó legnemesebb értelmében. Ezért nem egyszerűen az egyesület alapítója, nem csupán egy fotó, egy díszesen bekeretezett kép a falon. Állandó inspirációt jelent számunkra ma is.
Ő volt a földbe került mag, de sokkal több, mint mag: ő volt maga a föld is és a később kifejlődő fa is. Erős fa volt, akire mindenki támaszkodhatott közülünk, ha szüksége volt erre. Ő volt a faág és a falevelek is, a virágok és gyümölcsök és a lelkesítő erő is, amellyel mindenkit mozgásba tudott lendíteni. Azt mondhatom az Új Akropolisz alapítójáról, hogy tudott álmodni, de nem elégedett meg csupán az álmokkal. Cselekvő ember volt, de nem maradt meg csupán a tetteknél, mert minden cselekvését követően újra átgondolta tetteit, majd visszatért álmaihoz, visszatért az archetípusokhoz, és miután átgondolta az archetípusokat, legelső álmait, javított tettein. Livraga professzorról elmondhatom, hogy példa volt. Könnyű valakit példaként kiemelni, de ennél többről van szó. Azért volt példa, mert ugyan megvoltak benne is a minden emberre jellemző tulajdonságok: szükségletek, erények és hibák, de képes volt példát mutatni arra, hogyan tudja a filozófia átalakítani az embert. Az órái annyira meggyőzőek és elgondolkodtatóak voltak, hogy ezzel példát tudott adni. Ledöntötte a gondolkodás és megértés korlátait, áthatotta szívünk legbensőbb zugát is és erőt adott, hogy szerte a világban mi is elvessük a filozófia magját. (...) Minden nap, amikor újraolvassuk írásait, egyre inkább látjuk, hogy szavait mennyi élet, filozófia és bölcsesség hatja át, és ez tart mozgásban, ez késztet munkára bennünket, hogy újabb lendületet adjunk tetteinknek.

Beatriz Diez Canseco: Számunkra Jorge Angel Livraga igazi filozófus, a klasszikus értelemben vett filozófusok egyike. Az élet tanítómestere, aki példájával tanít, aki megtanít arra, hogyan lehet felérni a nemes eszmékhez, aki megtanít jobb emberré válni.

Az Új Akropolisz fennállásának elmúlt 50 évében félszáz országban több mint kétszáz központot alapítottak, amelyek összefogják a különböző származású, kultúrájú és vallású embereket.

Az Új Akropolisz volt Livraga professzor álma egész életében. Nemcsak megteremtette az Új Akropolisz filozófiai iskola alapjait, hanem egy olyan eszme magját vetette el, amely évről évre, a legkülönbözőbb körülmények között, a kezdeti lendületét megőrizve folyamatosan terjeszkedett.

Gyakran kérdezték Livraga professzort különböző interjúkban az Új Akropolisz elveiről és céljairól.

Jorge Angel Livraga: Az Új Akropolisznak három alapelve van. Az első az egyetemes testvériség magjának megteremtése fajra, nemzetiségre, társadalmi helyzetre stb. való tekintet nélkül. A második a vallások, a tudományok, a művészetek és a különböző filozófiák összehasonlító kutatásának támogatása. A harmadik elv pedig az ember belső felébresztését tűzi ki célul, a benne szunnyadó képességek, mint például akarata és a többi képesség felébresztését, hogy megvalósíthassa önmagát, ahogyan azt Platón is gondolta.

Delia Steinberg Guzmán: Miért fontos egy filozófiai iskola napjainkban? Éppen azért, mert korunk aktív embereket kíván, cselekvő módon kell élnünk a világban, nem maradhatunk passzív szemlélők, nem nézhetjük tétlenül a történéseket. Az események részeseivé kell válnunk, aktívan benne lennünk, és erre jó a filozófia, hogy érezzük, hogy korunk alakítói vagyunk; mindegy, hogy jó-e vagy rossz a korunk, hogy lehetne-e jobb vagy rosszabb; mindegy, hogy voltak-e jobb korok, vagy hogy a jövő jobb lesz-e a jelenünknél. Ez a mi időnk és a mi időnkben kell cselekednünk. (...) Ezért cselekszünk ennek a filozófiai viszonyulásnak megfelelően, amely az Új Akropolisz sajátja.

MŰVÉSZET ÉS KULTÚRA

A kulturális örökség őrzi az emberiség eddig felhalmozott, felbecsülhetetlen tapasztalatát. Ezért kell éppen a kultúrára támaszkodni, ha az ember fejlődését és jobbá válását szeretnénk elérni.

Delia Steinberg Guzmán: Ha kultúra alatt azt a felszínt borító mázat értjük, amelyet azért használunk, hogy a tudás látszatát keltsük, akkor – úgy gondolom – semmire sem megyünk a kultúrával, mert amit ma megtanulunk, azt holnapra elfelejtjük. Sajnos a kultúra fogalmát nem használjuk egyébre, mint hogy megtanuljunk néhány dolgot, hogy letegyünk néhány vizsgát, hogy diplomát szerezzünk, hogy állásunk legyen, de az ilyenfajta kultúra nem változtat rajtunk. Ha a kultúrában nincsenek tartós értékek, ha a kultúra nem az emberből és az emberi történelemből indul ki, akkor nem beszélhetünk kultúráról. A kultúra akkor jó, amikor belső értékei, erkölcsi, intellektuális és szellemi értékei révén átalakító hatással van az emberre. Ha olyan kultúránk lesz, ami képes átalakítani az embereket, akkor tényleg sikerült kultúrát teremtenünk.

Megfigyelték már valaha azokat az embereket, akik az ókori görög szobrokat vagy a reneszánsz mesterek munkáit, Raffaello vagy Leonardo da Vinci képeit szemlélik? Nem egyszerűen csak nézik, a szépséget intuitív módon, közvetlenül ragadják meg, nincs szükségük hozzá semmilyen magyarázatra. Az igazi művészetnek mindig mély üzenete van.

Delia Steinberg Guzmán: Hogyan is különíthetnénk el a művészetet a filozófiától? Ha a művészet filozófia nélküli lenne, azt hiszem, csak iparosmunkáról beszélhetnénk. De ha a művészetet összekapcsoljuk a filozófiával, azaz a mély, szellemi értékek belső keresésével, akkor a művészet valódi értelmet nyer.
Mi a művészet célja? Végső soron a szépség, amely nem áll távol az igazságtól. Ha a filozófia az igazságot keresi, a művészet pedig a szépséget, akkor ez a két út nagyon-nagyon közel fut egymáshoz: az esztétika és az etika elválaszthatatlan egymástól.
Úgy gondoljuk, hogy a művészetnek, az igazi művészetnek változást kell előidéznie az emberben, belső etikát és esztétikát kell ébresztenie benne, vagyis az embert harmonikusabbá, kiegyensúlyozottabbá, igazságosabbá kell tennie, hogy arcán mosollyal tudjon részt venni az élet bármelyik helyzetében, és derűs lélekkel tudjon szembenézni minden nehézséggel. 
A művészeti alkotás nem feltétlenül egy festmény, egy templom, egy könyv, egy vers vagy egy zenemű. Az ember is egy műalkotás. Amikor az esztétika valakiben mélyen gyökeret vert, akkor látjuk, hogy ebből az emberből az sugárzik, amit mindannyian keresünk: a szépség. A szépség pedig együtt jár az igazsággal, a szépség együtt jár az igazságossággal, a szépség együtt jár a jósággal. A művészetnek ezt az értelmét szeretnénk visszaadni, és ezért a művészetnek és a filozófiának kéz a kézben kell járniuk.

Beatriz Diez Canseco: Az Új Akropolisz olyan művészetet szeretne megvalósítani, amely az emberben a legnemesebb érzelmeket ébreszti. Olyan művészetet, amelynek üzenete van, amelyet mindenki megért, amelyet nem kell magyarázni. Olyan művészetet, amelynek üzenete van, mert az igazi művészet mély forrásból ered, szépséget és harmóniát közvetít.

ÖNKÉNTESSÉG

„Embernek lenni azt jelenti, hogy felelős vagy mindenkiért” – mondta Antoine de Saint Exupery. Mert semmi sem tesz gazdagabbá minket, mint a jó tettekre felkészült akaratunk. Nem az a fő kérdés, hogy „Mihez kezdjek az életemmel?”, hanem hogy „Mit teszek ma, most?” 
Az önkéntesség kultúrája is része az Új Akropolisz filozófiai képzésének. A világ minden részén nyújtunk humanitárius segítséget, többféle oktatási tevékenységet folytatunk, szociális és ökológiai akciókat szervezünk.

Beatriz Diez Canseco: Az Új Akropolisz 50 évvel ezelőtti születése óta végzünk önkéntes tevékenységet. Számunkra az önkéntesség életmód, gondolkodásunk, érzelemvilágunk és nemeslelkű cselekvésünk alapja, a társadalom szolgálatának egyik módja.

Delia Steinberg Guzmán: Az Új Akropolisz teljesen önkéntes, már maga a létrejötte is önkéntes volt, később is ez volt jellemző rá, az alapítóra és a kezdetekben köré sereglett emberekre, és a mostaniakra, ránk is jellemző, akik jelenleg ezt a munkát folytatjuk, tisztán szabad akaratunkból, mert mi szeretjük ezt. Természetesen ahhoz, hogy önkéntes munkát végezhessünk a világban, tudnunk kell, mire van szükség a világban, meg kell ismernünk, mi történik a bolygónkon, hogy mire van szüksége a Földnek. Meg kell ismernünk a világ különböző szegletében élő emberek szükségleteit, tudnunk kell, mire van szükségük, mit szeretnének, mi hiányzik nekik. És az önkéntesség abban áll, hogy mindezeket a hiányokat akarattal, nemeslelkűen és szeretettel enyhítjük.

Beatriz Diez Canseco: A valódi önkéntesség átalakítja az embert, mert arra készteti, hogy a legjobbat adja magából, erősíti a legnemesebb, legjobb, legnemeslelkűbb, legtestvéribb részét.

Delia Steinberg Guzmán: Nincs önkéntesség nemeslelkűség nélkül. Az, aki csak kényszerűségből végez önkéntes munkát, az nem önkéntes. Az önkéntesség nemeslelkűséget, odaadást ébreszt, ugyanis az alapja az, hogy önmagunkból adunk. A nemeslelkűség nemcsak tárgyak adását jelenti, hanem a szívünkből is merít.

TERMÉSZETVÉDELEM

A természetnek szüksége van a segítségünkre és a védelmünkre.
Az Új Akropolisz a világ minden részén végzi természetvédő programjait és akcióit.

Jorge Angel Livraga: Számunkra az ember a természet része, a természet nagyon fontos része, de nem az ura. A mai ökológiai gondok abból a téves elképzelésből származnak, hogy az ember a természet ura, szabadon rendelkezhet az állatokkal, a növényekkel, bármivel, mert isteni felhatalmazást kapott rá, pedig az ember valójában csak a világegyetem egyik alkotóeleme és helyesen kell élnie, hogy túlélhessen ebben a világban.

Delia Steinberg Guzmán: Nem gondolkodhatunk úgy, hogy egy dolog a természet és valami egészen más az ember. A természet részei vagyunk. A természet nem fák összessége, nem egy erdő, nem egy folyó vagy egy hegy. Az egész világegyetem a természet. Onnantól kezdve, hogy a tudományok és a filozófia révén elkezdtük megismerni a természet törvényeit, az ember részévé vált a természetnek. Ezért védi az ember a természetet.

Beatriz Diez Canseco: Ha felelevenítjük bármelyik nép hagyományát, újraéleszthetünk egy mélységes érzést, azt a köteléket, amely az embert a Természettel egyesíti, azt a köteléket, amely a Földdel egyesít és amely miatt bolygónkat Földanyának nevezzük. Fel kell ébreszteni magunkban azt a mélyről fakadó érzékenységet, amely megérteti velünk, hogy a környezetünkben minden él.

Delia Steinberg Guzmán: Ha óvjuk a természetet, akkor valójában a világegyetemet óvjuk, a bolygónkat, saját magunkat, kapcsolatba kerülünk a környezetünkkel, óvjuk az egész világot, óvjuk a földet, a városunkat, az utcánkat, a helyet, ahol élünk, mert sok embernek ad otthont.
Ez a természetvédelem új értelmezése.

NEVELÉS

A nevelés szó latin neve (educatio) azt jelenti, hogy „felszínre hozni”. Felszínre hozni a belső értékeket, azt, ami bennünk él. Nagyon fontos, hogy az emberben szunnyadó képességek megnyilvánuljanak és helyesen alkalmazzuk őket. Amilyen mértékben jobbá válik az ember, annyival lesz jobb a világ is. A nevelésben az a legfontosabb, hogy átalakítson.

Delia Steinberg Guzmán: Ha gyermekek és fiatalok neveléséről beszélünk, először is meg kell értenünk a gyermeket vagy a fiatalt. Nem lehet úgy nevelni, hogy nem tudjuk, mire is van szüksége a gyereknek vagy a fiatalnak: mit érez, mit gondol, miről álmodik, mitől fél, milyen kérdések foglalkoztatják. A nevelésnek az emberi lét legmélyéről kell kiindulnia. Nem lehet egy toldalék, egy emberekre ragasztott címke, mert a toldalék leválik, a címke leesik. Ezzel szemben a jó nevelés felébreszti az embert. Aki pedig felébred, az ébren marad egész életében.
Filozófiai szempontból is meg kellene vizsgálnunk a nevelést. Tanítani kellene, hogyan kell tanulni. Nem tanítjuk tanulni a gyerekeinket, hanem elvárjuk, hogy nagy nehezen bemagoljanak olyasmit, amit nem is értenek. Sose tanítottuk meg olvasni őket, hogy értsék is, amit olvasnak, hogy élvezzék is, amit olvasnak, hogy használják is azt, amit olvasnak és amit tanulnak. A jó tanár elsődleges feladata megtanítani, hogyan kell tanulni. Ettől kezdve beszélhetünk nevelésről.

* * *

Egy hosszú és eredményes út 50 éve.
Ha Önre nézek, boldognak látom. Megosztaná velünk, mit jelent a boldogság?

Beatriz Diez Canseco: A boldogságot el lehet érni, de ehhez transzcendens célokat kell választanunk, mert ha mulandó, hétköznapi dolgokra vágyunk, amint eltelik egy kis idő, már nyoma sem marad, mi pedig visszazökkenünk a szokványos és szomorkás mindennapokba. Valódi, a mulandóságon túlmutató boldogságot kell keresnünk, amely ellenáll az idő múlásának.
És mi teszi az embert boldoggá? Mikor érzi magát kiteljesedettnek az ember? Amikor felfedezi élete valódi értelmét, amikor megérti, miért van itt, miért jött, mit tud adni, mi a küldetése.

Delia Steinberg Guzmán: Az Új Akropolisz ötven évéből negyvenet élhettem át személyesen. Hosszú idő ez, életem legnagyobb része és ezt életem legboldogabb részének tartom. Ha azt kérdezi, boldog vagyok-e, azt felelem: igen, boldog vagyok, még akkor is, amikor sírok. Hiszen a könnyek nem akadályozhatják meg, hogy boldog legyek. Minden azon múlik, hogy hová helyezzük a boldogságunk súlypontját.
Sokan azt gondolják, hogy a boldogság az anyagi sikerektől függ, a tulajdontól, az anyagi javaktól, a hozzánk tartozó emberektől, mindattól, ami a környezetünket alkotja, attól az érzéstől, hogy sok minden tartozik hozzánk. De ha a boldogságunkat nem a külső dolgok határozzák meg, hanem a belsők, ha a boldogságunkat attól tesszük függővé, ami rajtunk múlik és amiről tudjuk, hogy sohasem veszíthetjük el, akkor elmondhatjuk, hogy igen, boldogok vagyunk. És akkor is, amikor az élet sötétebb, nehezebb pillanatait éljük, akkor is boldogok maradunk, mert a megoldást önmagunkban találjuk meg: egyszerűen csak türelmesen felidézzük a régi tapasztalatokat és valamelyikben megtaláljuk a továbbvezető utat.

Ezért igenis úgy gondolom, hogy létezik a boldogság és én boldog vagyok. És ha egyetlen üzenetbe sűríteném az Új Akropolisz 50 évét, akkor ez a boldogság üzenete lenne. 
Ez az ötven év összeköt minket minden előttünk járt filozófussal és egyben a jövő felé is mutat, ahol – és ebben biztos vagyok – sok, nálunk sokkal jobb filozófus is születik, akik folytatják majd a „fellegvárak” létrehozását. Folytatják majd belső világuk építését, és törekvésük eredményeként a tudomány, az esztétika és az igazság keresése eggyé válik majd az emberek számára.

UTÓSZÓ

Delia Steinberg Guzmán: Amikor ajándékot adunk valakinek, a legjobbat szeretnénk adni. Nem adhatunk olyat ajándékba, ami nem becses számunkra. Ez az üzenet is egy ajándék. Az az ajándékom, hogy arra kérek mindenkit, hogy keresse az élet értelmét. Nem elég, hogy megszülettünk. Nem elég a puszta lét. Nem elég, hogy múlni hagyjuk a napokat arra várva, hogy a sors majd elénk hozza a számunkra értékesnek és fontosnak tűnő dolgokat. Értelmet kell adni az életnek és aktívan kell élnünk az életünket. Tőlünk függ, hogy megtaláljuk-e mindazt, amit fontosnak tartunk.
És akkor, túl a boldogságon, megtaláljuk azt, amit minden filozófus keresett és amit saját szavaival minden filozófus megfogalmazott. És ez a halhatatlanság. El kell jutnunk odáig, hogy halhatatlannak érezzük magunkat, de nem azért, mert hosszú éveket töltünk a földön, hanem azért, mert életünk évei egyre tartalmasabbak, életünk percei egyre tartalmasabbak. Mert figyelünk mindenre, amit teszünk, mert a kis részletekben óriási kincset fedezünk fel, mert minden emberben meglátjuk azt, ami tanulható tőle, és mert az élet minden eseményéből bennünket gazdagító tapasztalatot vonhatunk le. Ez tesz minket gazdaggá, ez tesz boldoggá, ez tesz halhatatlanná. Érdemes kipróbálni.

A filozófia mint életforma

„Az egyik nagy hiba, amelyet mindannyian elkövetünk, és amelyre az ókorban felhívták az ember figyelmét – most anyagelvű világban élünk, amelyben ilyesmikre nem tanítják az embert –, hogy ha egy lépcső előtt állunk, akkor az egészet nézzük, mondván: 'Ki képes ezt megmászni?!' De a nehézségeket nem ilyen lelki viszonyulással kell fogadni, hanem fel kell készülni arra, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladnunk. Vagyis: mi a pillanatnyi nehézségem? Ez a lépcsőfok, és nem valamelyik másik!”

OKTÓBERI ÉS NOVEMBERI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Érdeklődni lehet:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 61. szám
2007. november

TARTALOM

• A Filozófia Világnapja
  
  
• „Az erdők szerelmese”– Kaán Károly élete és munkássága
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Novemberi és decemberi programjaink
  
  
• Információk

A Filozófia Világnapja

Ha elképzeljük, hogy Seneca a jelenben egyszercsak felébredne, a mai világban körülnézve bizonyára jónak látná újra megírni híres leveleit, most nem Luciliusnak, hanem egy modern halandónak címezve, de ezekben csakúgy, mint kétezer évvel ezelőtt, arra tanítana, hogy a filozófia gyógyszer, sőt – bár több kétkedővel találkozna, mint a maga korában – megerősítene bennünket abban, hogy a filozófia nemcsak egy szűk kör számára megérthető, elvont tudomány, hanem minden ízében az élethez kapcsolódik, hiszen élni tanít. Elborzadna, ha egy mostani iskolai teszt személytelen táblázatában fedezné fel a nevét más nagy gondolkodókkal együtt, és a nebulónak a feladat szerint össze kellene kötnie az egyes filozófusok nevét valamelyik irányzat idegen szós megnevezésével, anélkül, hogy akár egy sort is olvasott volna bármelyiküktől. Seneca valószínűleg magához hívná a feladaton töprengő diákot és egyszerűen elbeszélgetne vele. Mert – ahogy a Kulturális Hírlevél előző számában ajánlott A győzelem művészete című cikkében Livraga professzor is írja – mindannyian filozófusok vagyunk, a filozófus ugyanis az, aki keresi a válaszokat a létfontosságú kérdésekre.

Az UNESCO A Filozófia Világnapját 2005-ben hirdette meg először november hónap harmadik csütörtökére. A világszervezet A filozófia interszektorális stratégiája címmel megfogalmazott határozatában három alappillért nevezett meg, amelyek a stratégia céljai és a világnap kiindulópontjai: A világ problémáival szembenéző filozófia, A filozófiaoktatás ösztönzése, valamint A filozófiai gondolkodás és kutatás előmozdítása. 2007-ben az Új Akropolisz is bekapcsolódik a világnap eseményeibe, hogy egyetértve az UNESCO törekvéseivel felhívja a figyelmet arra, milyen hasznos, sőt létfontosságú a filozófia saját magunk és világunk jobbításához és teljessé tételéhez.
November 15-én Budapesten az Erzsébet téri Gödörben 10 és 17 óra között kvízek, beszélgetések, programajánlók várják látogatóinkat. Iskolánk Központjában pedig 17 és 22 óra között a sztoikusoké lesz a szó, és a beszélgetések mellett kvízjátékok szerepelnek az est programjában.
A győri programban egy előadás és hozzá kapcsolódó beszélgetések és kvízek találhatók, amelyek fő témája az emberi kapcsolatok filozófiája Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius és más filozófusok tanításai alapján. Ízelítőül néhány alcím: Tisztelet, türelem, udvariasság, bajtársiasság, őszinteség stb. Ma is érték?; Közöny? Kit érdekel(sz)?!?; Barátság: az iwiwtől a sztoikusokig.
Szegeden a világnap központi témája nagyon „időszerű”, a modern ember számára (is) nehéz kérdés: az idő és az időtlenség. A közös gondolkodáshoz a sztoikus filozófusokat és életpéldájukat hívjuk segítségül. Szó lesz barátságról, önismeretről, türelemről is – mindenről, amihez idő kell, és ami tartalmassá teszi az időnket.
Emellett mindhárom helyszínen levetítjük A császár utolsó diadala című, Marcus Aureliusról szóló filmünket.
A Filozófia Világnapja egyesületünk által szervezett eseményeinek további leírása a Novemberi és decemberi programjaink pontban található meg.

„Az erdők szerelmese”
Kaán Károly élete és munkássága

Válasszunk ki egy szép, napfényes szombat délelőttöt! Kapjuk elő a túrabakancsot, és induljunk neki a Budai-hegységnek. A gyermekvasúttól nem messze, a Nagy Hárshegy tetején egyszerű, fából készült kilátót találunk. Tövében emléktábla adja tudtunkra: a kilátó névadója Kaán Károly erdőmérnök. És nemcsak ez a hely, hanem szerte az országban források, szobrok, sőt egy dunai kishajó is őrzi az emlékét.

Ma kevesen tudják, ki volt Kaán Károly, és milyen szerepet töltött be Magyarország természeti képének alakításában. Pedig rengeteget tett és művei által tesz ma is azért, hogy hazánk természeti értékeit szeretettel és megbecsüléssel igyekezzünk széles látókörűen és nagy szakértelemmel megóvni.
Pályáját erdőmérnökként kezdte, majd éveken keresztül vezette a magyar erdészetet, éppen annak egyik legnehezebb időszakában. Fő művének az alföldi erdősítési program elindítását tekintik, de emellett őt tartják a magyar természetvédelem megteremtőjének is. Sok ezer oldalas szakirodalmi munkája és az erdészeti oktatás reformja ügyében tett erőfeszítései vetették meg a mai erdőgazdálkodás alapjait. Szemléletében olyan előremutató eszméket fedezünk fel, mint a globális gondolkodás, a természet és a társadalom harmonikus összekapcsolódása, vagy a fenntartható fejlődés, amelyek összefüggéseit még napjainkban sem értjük eléggé. Kaán Károly azonban meglátta ezek jelentőségét és igyekezett felismeréseit a lehető leggyakorlatiasabb módon megvalósítani.

Kaán Károly 1867-ben Nagykanizsán született. A természet iránti érdeklődést és szeretetet nagybátyja, Krug József ültette el benne, aki Somogyszentmiklóson, Batthyány Lajos özvegyének birtokán volt uradalmi főerdész. A fiatal Károly nála töltötte a nyarakat, vele járta be az évszázados zalai tölgyeseket, bükkösöket, és így közelről megtapasztalhatta az erdei munka szépségét és nehézségét. Az ő hatására lett később, a gimnázium után a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia tanulója.

Tanulmányai befejezése után 1888-ban a Batthyány-birtokon kezdte meg az erdészeti munkát. Kortársai közül hamar kitűnt érdeklődésével és éles megfigyelőképességével. Mindent észrevett, megjegyzett, és a jelenségeken túl azonnal az okokat és a lehetséges jobbítási módokat kereste. Kitűnő munkájának köszönhetően 1898-ban államerdészeti ösztöndíjjal bejárhatta Németország, Svájc és Ausztria erdőségeit.

A tanulmányút kiszélesítette látókörét és olyan tapasztalatokkal gazdagította, amelyek megalapozták későbbi életművét. A tapasztalatoktól inspirálva tanulmányokat és terveket készített. Célja a kincstári, azaz állami erdőgazdálkodás korszerűsítése volt. Azt javasolta, hogy a Magyarországon akkoriban szokásos tarvágás helyett vezessék be az ún. fokozatos felújítóvágásokat, mert az erdő, amely termését hosszú távon adja, természete szerint egyenletes művelést igényel. Az új módszerrel úgy juthatunk értékes faanyaghoz, hogy az erdő megmarad természetes és egészséges közösségnek, elkerülhetjük a tarvágást követő talajpusztulás, és a csemeték is könnyebben fel tudnak növekedni. Kezdeményezésének – amely tehát nem pusztán a gazdálkodás szempontjából tekintett a természetre – nagy szerepe volt abban, hogy a királyi erdőgazdaságokban az 1900-as évek elején sikeresen vezették be a felújítóvágásokat.
Kaán Károly kutató szemmel vizsgált meg az erdészethez kapcsolódó számos kérdést, tanulmányokat írt, konferenciákon vett részt. Minisztériumi állást kapott és gyorsan emelkedett a ranglétrán; az első világháború, a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság ideje alatt különböző kinevezésekkel, de gyakorlatilag ő irányította a magyar kincstári erdők gazdálkodását.

A trianoni békeszerződés nemcsak nemzeti, de személyes és szakmai tragédiát is jelentett számára. Az új határok éppen azokat az erdőségeket szakították el, amelyeket annyira szeretett, és amelyek gondozására, megőrzésére egész addigi életének munkáját feltette. 1920-ban az ország erdőségeinek négy ötöde, az állami erdőknek pedig csaknem teljes állománya a határokon kívülre került. Kaán mégsem csüggedt el, és elsődleges gondja az volt, hogyan oldja meg azt az óriási faínséget, amely a háború után megmaradt országrészben keletkezett. Nagy arányú erdőtelepítést tervezett, és erre a Nagyalföld ideális területnek tűnt. Alighogy véget ért a háború, kiadta a jelszót: Erdőt az Alföldre!

Ezt a célt teljes elhivatottsággal kezdte megvalósítani, munkabírása és alkotókészsége ekkortól bontakozott ki igazán. Szívós kutatómunkával összegyűjtötte a külföldi példákat és tapasztalatokat, mélyrehatóan vizsgálta azt a természeti és társadalmi környezetet, amely az Alföld életét meghatározta. Kutatása során nemcsak a táj legnagyobb szakértőjévé képezte ki magát, de szívügyévé is vált a vidék sorsa. Példaképéhez, Széchenyi Istvánhoz hasonlóan az Alföld számára sem csupán egy táj, csupán egy Magyarország vidékei közül. Úgy tekintett a „tengersík vidék”-re, mint a magyar ember gyökerére, bölcsőjére, önazonosságának alapjára. Ezért különösen fontosnak tartotta, hogy az erdősítés a természeti és a gazdasági vonatkozásokon kívül a vidék lakosságának sanyarú sorsán is javítson. Tervei nagyra törők, mégis átgondoltak voltak: természetvédelmi, gazdasági, társadalmi és egészségügyi szempontok alapján kezdett bele az alföldfásítás összetett feladatába.
Akadémiai székfoglalója érzékletes szavakkal írja le az alföldi táj erdőkkel, lápokkal, ligetekkel tarkított eredeti képét. Majd hasonlóan érzékletesen tárja elénk, hogyan vett el az ember mind több szántóterületet az erdőtől, és a legelő csordák hogyan gyérítették lassan a növényzetet. Megörökíti a tatár, majd a török hódoltság időszakát, amikor az alföldi nép állandó menekülésre, bujkálásra volt kényszerítve, és ez megint csak a legeltető állattartásnak kedvezett. A további századokban a folyószabályozások, a mocsárcsapolások, valamint az árterületek egyre nagyobb részének mezőgazdasági művelés alá vonása még inkább a kiszáradáshoz és az elszikesedéshez vezettek. Mindezzel számot vetve Kaán kiemeli, hogy a fásítás célja nem egyszerűen az, hogy az eredeti erdős állapotot visszaállítsák – minthogy ez lehetetlen is volna, hanem azt állította, hogy már aránylag kis területű és elszórt facsoportok is jelentősen javítanák az Alföldön a természeti és ezzel együtt az emberi élet körülményeit.

„Mily mások lennének az Alföldnek egészségi, de mezőgazdasági, sőt egyáltalán közgazdasági viszonyai is, ha erdők tarkítanák a rónaságot. Ha bizonyos tervszerű elhelyezés esetén mezőgazdasági kultúrát és embert egyaránt megvédenének az erdőövek a szélviharok és porfelhők járása ellen. Ha tikkasztó hőség és az esős, hideg szelek ellen ember és állat az erdőben találna menedéket! Ha a sokféle mezőgazdasági szerszámfát, a tüzelőfát és az egyéb szükséges faanyagot a közeli erdőben szerezhetné be a gazdálkodó lakosság. Ha menedéket és fészekrakó helyet lelnének az éneklő madarak, mint a gyümölcstenyésztés annyira kívánatos támaszai. Ha volna elég akácz és más erdei virág és volna szélmentes, védett hely a méhészet kiterjedtebb és intenzívebb műveléséhez... Az a föld, amit az erdő czéljaira veszünk igénybe, nem rövidíti meg a mezőgazdaságot, de fokozza annak termelőképességét és jelentősen előmozdítja annak boldogulását és intenzitását... Manapság már nemcsak az államok gazdasági történelme, hanem a mindennapi élet tapasztalatai is igazolják azt a fontos hivatást, amely az erdőnek az elkopárosodás, a vízmosások, a földcsuszamlások és a vadpatakok képződésének meggátlásában jutott osztályrészül. Ki tagadhatja meg manapság már az erdő jótékony hatását a vidék klímájára, a források vízbőségére, a szelek hatásának fékezésére. (...) A városok szorult, meleg, egészségtelen levegője helyett az erdős hegyvidék árnyas, ózondús völgyei, hűvösebb klímája s természeti szépségei kínálkoznak arra, hogy a szellemi vagy testi munkában fáradt családok pihenőt találjanak, új erőt gyűjtsenek, vagy a városban elsatnyult gyerekek megerősödjenek.”

A kezdeményezőképességét eddig is bizonyító tudós-erdőmérnök természetesen nem elégedett meg az elméleti szintű tervezéssel: a kutatás és gondolatainak publikálása, népszerűsítése után nekifogott a gyakorlati megvalósításnak. Több olyan kísérleti telepet hozott létre, ahol munkatársaival azon dolgozott, hogy megoldja a szikes-homokos talajon való erdőtelepítés nehézségeit. Törvénytervezeteket és gazdasági tanulmányokat készített, oktatási anyagokat dolgozott ki a földtulajdonosok számára, és ügyelt arra, hogy a program figyelembe vegye a helyi gazdálkodók érdekeit is. Az alföldfásítás tervét nem ő vetette fel először, és a folyamat nagyobb része nem is az ő idejében zajlott, mégis ő volt az, aki gondos kutatómunkával, széles körű szakirodalmi tevékenységével, valamint hallatlan szervezőkészségével megteremtette a későbbi faültetési program szakmai és közigazgatási alapjait. A fásításra kijelölt százezer hektár felét még életében erdősítették, és az azóta is folyó erdősítések valóban átformálták az alföldi táj arcát.

Hasonló lelkesedéssel és átfogó szemlélettel kezdte meghonosítani Magyarországon a természetvédelem gondolatát. Bár ekkor Európában és Amerikában már volt hagyománya a nemzeti parkok és természetvédelmi területek kijelölésének és gondozásának, hazánkban ő írta az első jelentős műveket ebben a témában.

„Könyvemnek az a célja, hogy a művelt magyar társadalom egészét szolgálja. Azt tekintem feladatomul, hogy megismerhessem a kérdést, lehetőleg nem elvont formában nyújtsak tájékoztatást a természet kultusza mindenrendű művelőjének, sőt ezen a határon is túl mindazoknak, akik ezek iránt a kérdések iránt érdeklődnek. Az volt a célom e mellett, hogy kidomborítsam tárgyam jelentőségét és minél szélesebb körben felköltsem az érdeklődést a természetvédelem és a természeti emlékek gondozásának, természeti kincseink védelmének nemcsak a tudomány, hanem a nemzet egyéb, igen fontos érdekei szemszögéből is elbírált nagy jelentősége iránt. Végül pedig az volt a törekvésem, hogy megkeressem és megtaláljam azokat a módokat, amelyekkel a célok szolgálatát várható sikerrel ellátni lehet.”

„Tekintsék ezt a munkát úttörőnek, még rögös utakon járónak... Társuljanak lelkesedéssel a nemes cél szolgálatába! Egyesült erővel olyan eredményeket érhetük el, amelyek birtokában később egy fejlettebb munka megírása már nem fog annyi nehézségbe ütközni, mint amennyi ennek a könyvnek a megírásánál jelentkezett.”

Ez a szerény bevezető áll Természetvédelem és a természeti emlékek című munkája előtt, melyet további, hasonlóan úttörő művek követtek. Ezekben Kaán Károly bevezette a köztudatba a természetvédelem fogalmait, meghatározta a védendő természeti emlékek körét. Összegyűjtötte Magyarország legjelentősebb természeti kincseit, és kitért arra is, hogy ezeket miként károsította az emberi tevékenység. Példákért nem kellett messzire mennie, hiszen erdőmérnökként és turistaként maga is sokat járta az országot. Talán épp ezért olyan erősek és szívhez szólóak azok a szavai, amelyekkel végigvezet bennünket az ország legszebb tájain és felvillantja, hogyan hozták létre ezeket az évmilliók, hogyan alakítják ma is az élőlények és a természeti erők, és mekkora, visszavonhatatlan károkat okozhat bennük az emberi önzés és vigyázatlanság egy-egy oktalan cselekedettel. Az ő korában ezek a szavak még teljesen újszerűnek számítottak, áthatja őket az őszinte felháborodás és a változtatásra kész tetterő.

Nem is marad meg a szavak szintjén. Megfogalmazza az ún. természeti emlékek védelmének általános alapelveit és eszközeit, amelyek már a gyakorlati természetvédelem felé mutatnak. Számos népszerűsítő előadást is tart a témában a szakmai és a nagyközönség számára. Munkásságának hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a magyar természetvédelem elvei és intézményrendszere a mai napig magukon viselik Kaán Károly elképzeléseinek, tevékenységének nyomát, hiszen mindezeket az 1935-ös természetvédelmi törvény hívta életre, melynek létrejöttében és megformálásában neki elsődleges szerepe volt. A törvény hatályba lépésekor a földművelésügyi miniszter az Országos Természetvédelmi Tanács elnökévé nevezte ki, a következő ajánlással:
„Méltóságod eddigi kifejtett úttörő és eredményes munkásságában teljes biztosítékát látom annak, hogy a bölcs vezetésére bízott Tanács működése hathatósan fogja elősegíteni a magyar természetvédelem terén már régóta megoldásra váró feladatok megvalósítását.”

Az ekkor 68 éves Kaán Károly nagy lelkesedéssel és korát meghazudtoló energiával vág neki a rá váró nagy feladatnak. 1930. január 30-án a Királyi Magyar Természettudományi Társulat ülésén tartott volna előadást A magyar természetvédelem kérdései címmel, de ebben két nappal korábban bekövetkezett halála megakadályozta. Helyette Földvári Miksa olvasta fel írását. Ennek mondatai hűen tükrözik azt a szellemiséget, amelyben Kaán Károly élt, dolgozott és alkotott.

„Az ország természeti alkotásainak védelme, természeti értékeinek csorbíthatatlan fenntartása és közkinccsé tétele a hazai föld díszeinek és ereklyéinek megbecsüléséhez, szeretetéhez és gondozásához fűződő olyan egyetemes nemzeti érdek, amely mint minden kultúrnépnél, úgy nálunk is feltétlenül törvényes szabályozást követel. (...) A nemes emberi munka nem a természet romjain, hanem a természet keretében és a természet kultuszával karöltve tudja legszebben érvényesíteni alkotásait.”

Kaán Károly olyan ember volt, aki egységében látta a természetet, a technikát és az emberi társadalmat, és fáradhatatlanul tevékenykedett mindezek együttes javáért. Nem véletlenül mondják, hogy emlékét nem szobrok és emléktáblák őrzik, hanem mindazon természeti szépségek, amelyek az ő munkája nyomán láthatók mai állapotukban. Szellemi örökségéhez nemcsak könyvespolcokat megtöltő, szakember és laikus számára egyaránt értékes szakirodalmi munkássága tartozik, hanem tisztán látó, előretekintő, gyakorlatias elméjének és elhivatottsággal, szeretettel teli, hasznos alkotó munkával töltött életének lelkesítő példája. Ugyanazt üzeni ez az élet, mint amit síremlékének felirata a Farkasréti temetőben:

„Szeressétek egymást,
Mint ahogy én Titeket
és a magyar erdőt szerettem.”

A filozófia mint életforma

A belső béke
„Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni.
Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.
Edzenünk kell magunkat a belső nyugalom terén. De nem akkor, amikor sürget az idő, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor a viszonylagos békét élvezzük.
Az ilyenkor megtapasztalt lelkiállapotot jól jegyezzük meg, ismerjük meg jól, hogy azután akaratlagosan is megismételhessük. Eleinte akkor, amikor semmi sem sürget, hogy majd később, a sürgető helyzetekben is fel tudjuk idézni magunkban ezt a nyugalmat, amelyet nagy türelemmel teremtettünk meg.
Ne felejtsük el, hogy a nyugodt lelkiállapotot békeidőben kell elsajátítanunk, amikor képesek vagyunk felismerni ennek a tudatállapotnak az értékét. Később pedig – mielőtt az események forgataga elsodorna bennünket – alkalmazhatjuk.
Szükség van a belső csendre, amikor nagy a lárma, amikor fojtogat a tömeg, amikor kínoz a hangzavar, amikor elvonják a figyelmünket, amikor tucatnyi sürgető kérdéssel ostromolnak, amikor idegtépő zene szól, és abban a számtalan egyéb helyzetben, amelyeket nem tudunk elkerülni.
A legnagyobb lármában is el kell érnünk a békét.
Többször kell gyakorolni a belső csendet, meg kell barátkozni vele, hogy fel tudjuk idézni a legváltozatosabb helyzetekben.”

NOVEMBERI ÉS DECEMBERI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

GYŐR

Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 62. szám
2007. december

TARTALOM

• Ünnepre várva
  
  
• Fernand Schwarz: Az ünnep megújító szerepe
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Decemberi és januári programjaink
  
  
• Információk

Ünnepre várva

Karácsony közeledtével csupa várakozással telnek meg a napjaink. Sokan fanyalgunk ugyan magunkban az ilyenkor hatalmas méretűre duzzasztott áruházi pompa és ajándéktömeg miatt, és nem kevesen inkább elmenekülnének a hangszórókból sugárzott karácsonyi dalok édes zengedezése elől. De a várakozás ott van a szívekben. Sőt, az előkészületek eltúlzása mintha éppen arra utalna, hogy nagyon vágyunk valami után. Mintha ott élne bennünk, hogy egészen különleges idő az ünnep, és vágyik a bensőnk erre az egyedi, tiszta élményre. Ez teszi olyan széppé a várakozást.

Egy moldvai magyar asszony azt mesélte, hogy az ő fiatal éveiben falujának lakói hétköznap azért dolgoztak szívvel-lélekkel, szorgalommal, mert előttük állt az ünnep. És amikor közeledett, kitisztították a lelküket, házukat, kertjüket, falujukat, és megbocsátottak egymásnak.
Profánná vált világunkban nehéz elképzelni, mit jelentett az ünnep azokban a korokban, hagyományokban, amelyekben valóban a hétköznapi időből a szent időbe való átlépésnek élték meg, és nem a családi vacsora menüje volt a középpontban. Amikor még élt megújító szerepe az egyén és a társadalom számára egyaránt. „A hagyomány nem csupán az elvek gépies ismétlése, hanem azok felelevenítése, és egyúttal visszatérés az ősi, mitikus energiához” – írja Fernand Schwarz az ünnep szerepéről. Alább olvasható cikke megvilágítja, miért lehetett az ünnep „belégzés”, hogyan adott lehetőséget az „élet újbóli kiáramlásának”. Gondolatai megláttatják az ünnepben rejlő lehetőséget, és segítenek érzelmileg, gondolatilag emelkedettebben átélni a várt napokat.
Ennek jegyében DERŰS, BÉKÉS, MEGÚJÍTÓ ÜNNEPEKET, ÉS FRISS ENERGIÁKAT MOZGATÓ, SOK TANULÁST, BELSŐ GAZDAGODÁST HOZÓ ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNUNK MINDEN OLVASÓNKNAK!

Fernand Schwarz: Az ünnep megújító szerepe

Ahogy az élet két egymást kiegészítő arculatban, a szentben és a profánban nyilvánul meg, és ahogyan a ki- és belégzés a központhoz képest közeledéssel és távolodással jár, a naptár is a lélegzés ritmusához hasonlóan osztja fel és uralja az időt. Így az ünnepnapokon az ember visszatérhet a szenthez és azonosulhat vele, a profánnak nevezett többi napon viszont az élet centrifugális erejének hatása eltávolítja a szenttől, ami lehetővé teszi, hogy megerősítse és megszilárdítsa az ünnep idején megélt tapasztalatot. A hagyományos értelemben vett ünnep lényege éppen ezért nem az egyszerű megemlékezés.
A megemlékezés célja valamely személy vagy egy már elmúlt esemény emlékének felidézése. Az együttes megemlékezés egy közösség emlékezetét egy meghatározott eseményre irányítja, amelyet minden évben hasonlóképpen ünnepelnek meg, hiszen egyszerűen arról van szó, hogy egy immár soha vissza nem térő eseményre emlékeznek. A megemlékezés tárgya ezért feledésbe merül, és a megemlékezés napja egyszerű pihenőnappá válik.
A hagyományos ünnep azonban olyan esemény, amelynek során az emberek a jelenben felelevenítik, újrateremtik a kezdeti eseményt. Egy pillanatra megszűnik a múlt, a jelen és a jövő, és ez megengedi a síkok átlépését. Így azok az emberek, akik megünneplik, eltörlik a múltat, és egyben újjá is teremtik az eseményt, mintha a legelső alkalommal valóban részt vettek volna benne.
Az ember egy megemlékezés alatt csupán néző, az ünnepnek viszont szereplőjévé, résztvevőjévé válik. Éppen ezért az ünnep minden egyes embertől felkészülést kíván, hogy intenzíven élhesse át. Az ünnep eredetileg a halálra, és főként egy új születésre való felkészülés különleges pillanata volt. Lehetővé tette a tér és az idő energiájának megújítását, és meggátolta a közösség elpolgáriasodását és felejtését, mivel mindenekelőtt dinamikus és átalakító jellegű volt.
A latin „ünnep” (festus) szó etimológiája igen sokatmondó. A „Dies Festus” (ünnepnap) töve a „fes”, amely latinul „megszentelést” jelent, vagyis az ünnepnap, a profanitáson túli, isteni nap.

A megújulás rítusai
Az ünnep új születésre ad lehetőséget. Például a bűnök, a betegségek és a démonok évenkénti kiűzése kísérlet – bár csupán pillanatnyi – a mitikus ősidő, a „tiszta idő”, a teremtés pillanatának a helyreállítására.

Minden új év az idő kezdetének a felidézése, mondhatni a kozmogónia megismétlése. Az év végén, az új évre várva, a káosz kozmosszá alakulásának mitikus pillanatai ismétlődnek. A babilóni újévi szertartásban például Marduk és a tengeri szörny, Tiámat harcát elevenítették fel, egy olyan harcot, amely „in illo tempore”, a mitikus időben zajlott, és amely az isten végső győzelmével véget vetett a káosznak.
Mint Mircea Eliade írja: „a babilóni újév jelentésének és rítusainak az egész ősi keleti világban megvan a maga megfelelője”. A tengeri szörny, az özönvíz, vagy általában a vizek elleni harc minden újévi rítusban megjelenik. A húsvét és az újév napjai voltak az őskeresztény keresztelőünnepek, és szoros a kapcsolat az újévi szertartások és a halotti kultusz között is.
„Az a majdnem általánosan elterjedt hiedelem, amely szerint a holtak újév körül (a karácsony és a vízkereszt közötti tizenkét napban) visszatérnek családjukhoz, azt a reményt fejezi ki, hogy ebben a mitikus pillanatban, amelyben elpusztul és újrateremtődik a világ, lehetséges az idő megszűnése is.” Az élők és a holtak közötti határok eltűnnek, hiszen megszakad az idő folyása.
A téli napforduló idején a világot a tűz újraélesztésével lehet megújítani, és ez egyenértékű egy új teremtéssel. Az ünnep tehát olyan pillanat, amelyben az ember és a közösség a teremtés, a genezis előtti állapotba juthat, amikor a Nap és a Hold még nem létezett, és csak a Kezdet Ege ragyogott. Az ünnep lehetővé tette a határok átlépését, és egy olyan potenciális állapotba való eljutást, amelyben minden ismét „kaotikus” állapotba, azaz a meg nem különböződött ősanyag állapotába kerül.

Az ünnep ezért az újítás, az azt megelőző időszakban nem jól sikerült dolgok módosításának különleges pillanata is, mivel ilyenkor ismét minden lehetővé válik. Az ünnep a hagyományos társadalmakban sohasem pontosan ugyanolyan, mint az előző alkalommal, sőt éppen az ünnepnapok közti időszakok és szakaszok ismétlődnek.
Az ünnep a telítettség állapotához hasonlítható, amelyben a dolgok és a lények kiteljesedhetnek. Ezt a kiterjedést az „összehúzódás”, egyfajta kikristályosodás állapota követi, amelyben a rend, a törvény és az elvek viszszatérnek, hogy egy új ünnepre várva, ismét átvegyék a világ feletti uralmat.
A naptár hasonlatos a lélegzéshez. Egyesíti a belégzés vagy kiterjedés (vagyis az ünnepek) és a kilégzés vagy összehúzódás szakaszait. A „kilégzés” ideje szolgál arra, hogy a társadalom „szervezete” felhasználja az ünnep alatt belélegzett levegőt.

A hagyományos naptár kettős jellegének bemutatására nézzünk meg példaként két görög istenséget: Apollónt és Dionüszoszt. Apollónnak hatalmában áll a már létező dolgokat harmonizálni, megőrizni a világot olyannak, amilyen. Héthúrú lantjával harmonikus arányokat ad a világnak, törvényt, mértéket, szabályokat, de nem képes „ex nihilo”, vagyis a semmiből világot teremteni.
Mivel a szabályban nincsen olyan elem, amely képes volna erőt is adni, ezért Dionüszosz teremtő erejéhez kell folyamodni, vissza kell térni a világ kezdetéhez, azokhoz az erőkhöz, amelyek egykor kozmosszá változtatták a káoszt.
Dionüszosz az átlényegítő-, megújító- és a dolgokat jobbító képesség megtestesítője, Apollón pedig az állandósító, megőrző elv. Dionüszosz valóban kiléphet a már végbement teremtésből. A kezdetek világából, a föld alatti, khtonikus erők tárából "újat" meríthet, napvilágra hozza az addig sötétben meghúzódó és eltemetett dolgokat. Lehetőségként létező állapotokat hoz mozgásba.
Dionüszosz a tánchoz, a kozmikus ritmushoz kapcsolódik, akárcsak Siva isten Indiában. Elpusztítja a létrejött rendet, és káoszt kelt. Kiegészítője, Apollón révén nyer formát az, amit Dionüszosz az eredet világából hozott a felszínre, vagyis Apollón „civilizálja” a dionüszoszi örökséget. Láthatjuk, hogy Dionüszosz az előreláthatatlan, a felmérhetetlen, Apollón pedig a szabályozó, a rögzítő. Ezért Apollónt a tavasszal és a nyárral hozták kapcsolatba, mert ha egyszer feléled a tavasz ereje, többé semmi sem állíthatja meg a fa növekedését.
Kovácsoláskor a fémet Dionüszosz izzítja fel és olvasztja meg, Apollón pedig véglegesíti a formáját, és lehűti a vízben. A tárgy formája ettől kezdve egy ideig tökéletesen meghatározott lesz, egészen addig, amíg a fém a dionüszoszi tevékenység hatására újból fel nem izzik. Dionüszoszt ezért a dolgok ciklikus visszatéréséhez is kapcsolták.
A görög panteonban Apollón és Dionüszosz testesíti meg a természet két ellentétes arculatának egymást kiegészítő alapvető ellentétpárját, amellyel a naptárban is találkozunk. Tehát az ünnep dionüszoszi természetű. Amíg az ünnep tart, bármi lehetséges, bármit meg lehet változtatni. Ez a korábbi állapot halálát jelenti, és egy új állapotba való elérkezés lehetőségét. Ebben az értelemben az ünnepnek beavatási szerepe van, és ez teremti meg a hagyományos társadalom dinamizmusát.
Az újrateremtés állandóan megújuló képességének köszönhetően minden halál, minden beavatás, minden ünnep az evolúciót, a fejlődést teszi lehetővé.

A hagyományos társadalom éppen ünnepeinek és naptárának (amelynek a közhiedelemmel ellentétben nincsen köze a pangáshoz és a konzerválódáshoz) köszönhette, hogy szüntelenül megújult. Nem szabad azonban összekeverni a síkok határainak áthágását lehetővé tévő utakat (játék, ünnep), az ezt követő munka módszereivel, amelyek révén – ezúttal apollóni energiával – a tapasztalatok rögződése, az átépítés, az átszerveződés következik be.
A hagyomány nem csupán az elvek gépies ismétlése, hanem azok felelevenítése, és egyúttal a visszatérés az ősi, mitikus energiához. Ez teszi lehetővé a történelmi, földrajzi helyzethez igazodó, mindig más és más eredmények létrehozását.
Nem feledkezhetünk meg az ünnepek társadalmi szerepéről sem. Az ünnepek egyik célja éppen az emberek közötti feszültségek szabályozása volt. Nem arról volt szó, hogy egyéni és kollektív őrjöngést keltsenek, sem pedig arról, hogy korlátok közé szorítsák a tömeg impulzusainak megnyilvánulását, hanem arról, hogy alkotó értelemben véve irányítsák a feszültségeket, és így akadályozzák meg a barbárság és az állatiasság elszabadulását. Ez igen fontos volt a társadalmak egyensúlyának fenntartása szempontjából. Az ünnep legáltalánosabb szerepének, az ember és az egész közösség lelki és szellemi formálásának egyik oldala volt.
A régiek megtalálták azt az egyszerre anyagi, lelki és szellemi módszert, amely a folyamatosan változó környezethez igazodva lehetővé tette az élet újbóli kiáramlását. A naptár így ismét megteremti a benne rejlő tapasztalattal való kapcsolatot. Bár a világ szerkezeti viszonyai mindvégig változatlanok, az ünnep mégis új dolgok kiemelkedését teszi lehetővé a megnyilvánulatlanból, hiszen megvan rá a lehetősége, hogy kibontakoztassa, és hogy újszerűen állítsa össze a dolgokat. Ettől válik a világegyetem dinamikussá, nyitottá, egyszerre örökké és mindig újjá.
A modern társadalmakban az ünnepeknek nincsen megújító jellege, sőt még feszültségszabályozó társadalmi szerepe sem. Az ünneplés egyszerű megemlékezéssé silányodott. Ez megmagyarázza, hogy miért keletkeznek társadalmunkban kollektív, barbár viselkedési formák. Nincs meg az ünnep felszabadító szerepe, így az ember a legösztönösebb indulatainak van alávetve, de nincsen lehetősége ezeknek az indulatoknak a pozitív jellegű irányítására.

A filozófia mint életforma

„Jelentős értékek vesznek el minden percben az elszalasztott alkalmak miatt, de ami megmarad és akarattá meg cselekvéssé lesz, felbecsülhetetlen értéket képvisel. Emberiségünk távolról sem olyan anyagias, mint ahogyan túlzottan tetszelegve hirdetik. Annak alapján, ahogy megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi a felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb a föld alatti láthatatlan folyóvizeknél, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőző, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladatok megoldására képes embereket.”

DECEMBERI ÉS JANUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)