Elektronikus könyvtár

Elektronikus könyvtár admin

A filozófia a bölcsesség, azaz minden tudás, a harmónia, az egység szeretete, keresése és egyúttal törekvés is annak egyéni és közös megvalósítására.

Ezért a filozófia életmód. Nem okosság, nem szakma, hanem viszonyulás kérdése. Filozófus az, aki keresi a dolgok miértjét, közös gyökerét, és a fellelt igazságokhoz igazítja életvitelét. Tanul, törekszik, még nem bölcs, de azzá szeretne válni.

Az alábbi oldalakon elkezdjük összegyűjteni azokat a forrásértékű írásokat, gondolatokat, amelyek bennünket erre inspirálnak.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz admin

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

AISZKHÜLOSZ

LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ

 

Fordította
Trencsényi-Waldapfel Imre

 

 

SZEMÉLYEK

ERŐ
ERŐSZAK
HÉPHAISZTOSZ
PROMÉTHEUSZ
AZ ÓKEANISZOK KARA
ÓKEANOSZ

HERMÉSZ

Történik Szküthiában, sziklás vidéken


ERŐ
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.

HÉPHAISZTOSZ
Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.

Prométheuszhoz

Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.

ERŐ
Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?

HÉPHAISZTOSZ
Rokonság és barátság mégis nagy dolog.

ERŐ
Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?

HÉPHAISZTOSZ
Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.

ERŐ
Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.

HÉPHAISZTOSZ
Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!

ERŐ
Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.

HÉPHAISZTOSZ
De mégis, lenne bárki más a mestere.

ERŐ
Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.

HÉPHAISZTOSZ
Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.

ERŐ
Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?

HÉPHAISZTOSZ
Láthatja már, hogy készen áll a karperec.

ERŐ
Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.

HÉPHAISZTOSZ
Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.

ERŐ
Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.

HÉPHAISZTOSZ
E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.

ERŐ
Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.

HÉPHAISZTOSZ
Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.

ERŐ
Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.

HÉPHAISZTOSZ
Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!

ERŐ
Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!

HÉPHAISZTOSZ
A szemnek elviselhetetlent láthatod.

ERŐ
Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.

HÉPHAISZTOSZ
Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.

ERŐ
Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.

HÉPHAISZTOSZ
Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.

ERŐ
Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.

HÉPHAISZTOSZ
Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.

ERŐ
Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.

HÉPHAISZTOSZ
Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)

ERŐ
(Prométheuszhoz) Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.

Az Erőszakkal együtt el

PROMÉTHEUSZ
(egyedül) Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.

Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?

Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.

Hah, hah,
mily hang, mily illat száll felém láthatatlan,
isteni-e vagy emberi vagy félisteni?
Az, ki a föld peremén jön e szirthez,
csak nézi szenvedésemet vagy tenni kész?
Isten vagyok, lásd, balsorsban, bilincsben is,
Zeusz maga gyűlöl, más istenek is,
haragot táplálnak ellenem ők,
mind, aki csak Zeusz házához jár,
amiért a halandókat szeretem.
De, jaj, mi e zaj, mi mozog s közelít?
Keselyűk csattognak? Hallom, a légben
lebegő szárnyak susogása kél.
Minden megijeszt, mi jöhet még.

KAR
Tőlünk ne félj, mert e sereg baráti szívvel
közelít a sziklafalhoz,
sebesen ver a szárnyunk, bár nehezen
bocsátott útnak atyánk,
fürge szelek suhanása hajtott.
Mert vaskalapács zaja járta át a barlang
üregét, s félénk szivem
szűzi szemérme oszlik,
szárnyas szekeren sietek sarútlan.

PROMÉTHEUSZ
Ó jaj, ó jaj,
sokgyerekű Téthüsznek a lányai,
és az egész földet átkaroló,
soha meg nem nyugvó ár, Ókeanosz
atya gyermekei,
lássátok e zord bilincset, amely
ideláncolt engem e szirthez,
állok magas őrhelyemen,
s nincs, ki irigyli tőlem.

KAR
Látom, Prométheusz, s feketén borul szememre
felhő tele könnyel,
amikor így kell tégedet látnom,
kövekhez hozzá száradó
testedet itt eme rút bilincsben.
Mert az Olümposzon új uraké a kormány,
velük új törvény az úr:
Zeusz szava durva önkény,
a régi hatalmakat eltüntette.

PROMÉTHEUSZ
Száműzne a föld mélyére, azon
túl, hol a holtakat
őrizi Hádész, Tartaszosz alján
bár tartana fogva örökre bilincs,
hogy senki, sem isten, sem pedig ember
rajtam ne nevessen.
Most itt lebegek, s ellenfeleim
káromnak örülve kacagnak.

KAR
Ki volna oly keményszivű
az istenek között, aki még
nevetni tudna sorsodon?
Siratnak is, egyedül Zeusznak tartja konokul mindig
a haragot, tőle függenek
Uranosz gyermekei,
s nem nyugszik, míg szíve a bosszura éhezik,
vagy valamely ravaszabb isten veszi át hatalmát.

PROMÉTHEUSZ
Egykor, bizony így van, bár e nehéz
béklyó köti gúzsba a tagjaimat,
rám fog szorulni az égi király,
mert amaz új tervet tudom én,
mely megfosztja hatalmától.
Nem bűvöl engem mézédes szó,
fenyegethet, s meg nem rettenek én,
titkomat el nem árulom addig,
e kegyetlen láncot amíg le nem oldja,
s meg nem fizet egyszer
méltatlanul eltűrt kínjaimért.

KAR
Te vakmerő vagy, a csapás
nem törte meg dacodat, nagyon
szabad szavakra nyílt a szád.
De engemet aggodalom tölt el, remeg szívem,
csak a te sorsodat féltem,
hogy fog a révbe hajód
érni annyi kín és baj után? Hisz Kronosz fiát
megközelíteni nem lehet, a szíve hajthatatlan.

PROMÉTHEUSZ
Jól tudom én, hogy zord s a kezében
maga tartja a törvényt, mégis előbb
vagy utóbb meg fog lágyulni, mikor
baj zúdul rá,
s indulatát már megzabolázva
lépne baráti frigyre velem,
s kedvemben járni igyekszik.

KARVEZETŐ
Előttünk nyíltan szólj s mindent mondj el nekünk,
hogy Zeusz bűnösnek téged mily bűnben talált,
miért rótt rád ilyen keserves büntetést.
Mindezt tudasd velünk, ha nem fáraszt a szó.

PROMÉTHEUSZ
Bizony beszélni róla gyötrelem nekem,
de éppenoly fájdalmas az, ha hallgatok.
Mikor harag támadt az istenek között,
és egymás ellen indítottak háborút -
Kronoszt akarta trónjáról ledönteni
egy részük, hogy királyuk Zeusz legyen, viszont
nem tűrték Zeuszt maguk felett a többiek -,
akkor, habár az én tanácsom volt a jó,
az Égtől s Földtől származó Titán-fiak
nem hallgattak reám, szelíd beszédemet
megvetve durva gőggel azt remélte mind,
hogy nyers erő hatalmukat megvédheti.
De engemet kioktatott anyám, Themisz
és Gaia - mert egy isten ez, de soknevű -
jövőnkre nézve ő adott szent jóslatot,
nemegyszer mondta: nem segít a nyers erő,
de csellel győzhetünk hatalmasabbakon.
Mindezt hiába mondtam el nekik, nem is
figyeltek erre, nem becsülve meg szavam.
Legjobbnak ily körülmények között nekem
anyámnak oldalán állnom mutatkozott
s Zeuszt támogatni, hogyha hű, hű társaként.
Tanácsaim szerint rejtette Tartarosz
mélységesen sötét ölén az ős Kronoszt
s a véle harcolókat el. Tehát nekem
az istenek királya ezt köszönheti,
s ily csúfosan fizette meg szolgálatom!
A zsarnoksággal mindig együtt jár e kór:
barátaikban sem mernek megbízni ők.
De még e kérdés hátra van, mi volt az ok,
miért gyötör, megmondom én világosan.
Alighogy atyja trónján ült az új király,
elosztogat mindent az istenek között,
egyiknek ezt, másiknak azt, megosztozik
velük hatalmán, ám a sok bajt szenvedő
halandókkal nem gondol, sőt azt tervezi,
hogy elpusztítja őket s új fajt ültet el.
S nem mondott ellent ennek senki sem, csak én!
Mertem, s az emberfajt ez attól védte meg,
hogy összetörve Alvilágra hulljanak.
Ezért görbíti szenvedés a tagjaim,
hogy elviselni kín, de kínos látni is.
Halandókat szántam meg én, de szánalom
nem jut nekem, kegyetlenül bánt Zeusz velem,
s most lássa ennek szégyenét, ha rám tekint.

KARVEZETŐ
Az kősziklából vétetett, s a szíve vas,
ki át nem érzi súlyos szenvedésedet,
Prométheusz, ezt ne láttam volna bár soha,
de láttam, és szívembe szúrt a fájdalom.

PROMÉTHEUSZ
Barátaimnak gyötrelmes látvány vagyok.

KARVEZETŐ
De mondd, nem tettél semmi mást ezen kívül?

PROMÉTHEUSZ
Azt, hogy végóráját ne sejtse senki meg.

KARVEZETŐ
Ilyen betegség ellen mily gyógyírt találsz?

PROMÉTHEUSZ
Az emberek lelkébe loptam vak reményt.

KARVEZETŐ
Szegényeknek nagy kincset adtál evvel is.

PROMÉTHEUSZ
S adtam hozzá még lángszemű tüzet nekik.

KARVEZETŐ
Hát most a tűz az egynapélők birtoka?

PROMÉTHEUSZ
És mindenféle mesterségre ez tanít.

KARVEZETŐ
Ez volt tehát a bűn, amért Zeusz tégedet...

PROMÉTHEUSZ
...így kínoz, és meg nem lazítja láncaim.

KARVEZETŐ
S kínszenvedésednek határa szabva nincs?

PROMÉTHEUSZ
Ő szab határt csak, Zeusz, ha úgy tetszik neki.

KARVEZETŐ
És tetszik-é majd? Van remény? Nem látod át,
hogy tévedtél? S hogy tévedtél, kimondanom
nem kellemes nekem, s neked kín hallani.
De hagyjuk ezt, inkább feloldozást keress.

PROMÉTHEUSZ
Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt
a biztos partról bölcs szavakkal inteni.
Magam tudom legjobban, mit követtem el,
amit tettem, megtettem, most is vállalom:
az emberek pártját fogtam s elbuktam én.
De mégse vártam büntetésemül, hogy itt
égnek törő sziklák között sorvadjak el,
magányos ormon, mit szomszéd se látogat.
De már a meglevő bajért ne sírjatok,
inkább a földre szállva halljátok szavam,
s a véges-végtelen jövőbe lássatok.
Higgyétek el nekem, higgyétek el, ha most
velem szenvedtek együtt, egyre vándorol
s hol itt lakik, hol ott keres tanyát a baj.

KAR
Hívásodnak szívesen teszünk
eleget, Prométheusz!
Már fürge kocsinkat s az étheri pályát,
hol a sas száll, kecsesen szökellő
lábbal elhagyjuk s megállunk
e köves talajon. Mondd el nekünk
minden bajodat legelölről.

ÓKEANOSZ
(fellép) Hosszú utakat járva be, hozzád
ime eljövék én is, Prométheusz,
sasparipámat nem zablával,
csak gondolatommal irányítom.
Mert tudd meg, a sorsod nekem is fáj.
Rokonom vagy, ez is már elegendő,
de a vér kötelékén túl
nincs senki, akit többre becsülni
tudnék nálad.
Még megtudod: ez nem üres fecsegés,
hiú hízelgés, de való, nosza hát,
mondd, mit tudok én segíteni?
És nem fogod azt mondhatni, hogy él
igazabb hived Ókeanosznál.

PROMÉTHEUSZ
Mi ez megint? Hát eljöttél hozzám te is,
hogy szenvedéseim tanúja légy? Hogyan
merted hullámaid s a kővel önmagát
beboltozó barlangot hagyni el, s a vas
szülőanyját, e földet látogatni? Hogy
balsorsomat lásd és együtt szenvedj velem?
Hát nézd e látványt: az, ki Zeusz barátja volt
s egykor hatalmáért együtt küzdött vele,
miatta mily kínok között vergődik itt.

ÓKEANOSZ
Látom, Prométheusz, és tanácsra kész vagyok,
javad keresve, bár fortélyos vagy te is.
Ismerd meg tenmagad s változtass elveden,
mert változott az úr az istenek fölött.
Ha mindig ily konok s élesre fent szavak
repülnek ajkadról, bármily magasban ül,
meghallja Zeusz, s kél benne új düh ellened,
mihez képest gyerekjáték e mostani.
Benned, szegény, szűnjék a régi indulat,
és azt keresd, e kínoktól hogy mentesülj.
Úgy gondolod talán, avult e bölcsesség,
igazság mégis, ó, Prométheusz, s az marad,
hogy így jár az, ki nyelvét meg nem fékezi.
Mégsem szelídülsz, nem volt még elég a baj,
ahhoz, mi máris ért, újabbakat kívánsz.
Ha elfogadsz engem tanítómesterül,
nem rúgsz tovább az ösztökén, belátva, hogy
zsarnoknak nem kell tettéért felelnie.
Én elmegyek most és kisérletet teszek,
talán ki tudlak kínjaidból váltani,
csak csendesedj le, és ne vétkezzék a szád.
Vagy nem tudod, ki bölcsebb vagy mindenkinél,
a nyelvelésnek hogy kijár a büntetés?

PROMÉTHEUSZ
Irigyellek, ha nem helyeznek vád alá
csupán azért, hogy énvelem törődni mersz.
Hagyd abba már s többé ne is gondolj velem,
engesztelő szavadra úgysem enged ő.
Vigyázz magadra, bajt ne láss utad miatt.

ÓKEANOSZ
Sokkal jobban törődsz másokkal, mint magad
sorsával; nem szavad, tetted mutatja ezt.
De vissza nem tarthatsz te engem, indulok,
és bízva bízom abban, hogy megadja Zeusz
nekem, hogy büntetésedet feloldja már.

PROMÉTHEUSZ
Dicsérlek érte s abba nem hagyom soha,
jóindulatban nincs nálad hiány, de ne
fáradj ügyemben mégse, mert haszontalan
minden fáradságod, bármennyit fáradozz.
Békében élj, tőlem távol tartván magad.
Mert én azért, hogy engem balszerencse ért,
nem kívánom, hogy mások bajba jussanak.
Nem én, hisz épp eléggé fájdalmas nekem
testvérem sorsa, Atlaszé, ki napnyugat
vidékein megállva ég s föld oszlopát
hordozza vállán, mint irtózatos terhet.
A Földnek szörnyszülött fiát, Kilikia
barlangjának lakóját egykor, százfejű
szilaj Tüphónt is szánakozva láttam én:
legyőzetett, ki minden istennel dacolt.
Száz torkon át sziszegve szállt a borzalom,
félelmes fényt villámlott mindegyik szeme,
s már készen állt Zeusz trónját elpusztítatni.
De jött és eltalálta Zeusz éber nyila,
a villám, mely leszállva tűzlángot lehelt,
s elhallgattatta felfuvalkodott szavát,
mert áthatolt a tűz a belsőrészeken,
s hamvába roskadott a lázadó erő.
És most, akár a dögtetem, haszontalan,
tengerszoros partjára vetve nyúlik el,
az Étna súlyosan föléje tornyosul,
magas hegyormon ül s izzó vasat ver ott
Héphaisztosz, és innét tör egykor majd elő
a tűzfolyam, kegyetlen foggal falva fel
a termékeny Szicílián a tág mezőt.
Lángot lihegve hord a szél tüzes nyilat,
epét okádva ily vihart kavar Tüphón,
bár villámával Zeusz szénné égette már.
Tapasztaltál te is sokat, nem is szorulsz
tanácsaimra, mentsd, ahogy tudod, magad,
nekem pedig sorsom ki kell merítenem,
míg Zeusz haragja ellenem lecsillapul.

ÓKEANOSZ
De azt, Prométheusz, nem tagadhatod te sem,
beteg léleknek hogy beszéd az orvosa?

PROMÉTHEUSZ
Ha szó a szívhez lágyan és időben ér,
s erőszakosan nem kezel dagadt dühöt.

ÓKEANOSZ
A tettre kész jószándékban mégis milyen
hibát találsz? Világosíts fel engemet!

PROMÉTHEUSZ
Felesleges munkát s könnyelmű jószívet.

ÓKEANOSZ
Ha más bajom nincs, ezt még elviselhetem,
mert jó látszatnál jobb a gondolat, ha jó.

PROMÉTHEUSZ
Kitűnik még, hogy ez rám illik pontosan.

ÓKEANOSZ
Világosan beszélsz, hogy menjek már haza.

PROMÉTHEUSZ
Nehogy részvéted még meggyűlöltté tegyen.

ÓKEANOSZ
Annál, ki trónszékére mostanság került?

PROMÉTHEUSZ
Őrizkedj attól, hogy dühét magadra vond!

ÓKEANOSZ
Sorsod, Prométheusz, lőn tanítómesterem.

PROMÉTHEUSZ
Hát menj, siess és tartsd meg észjárásodat.

ÓKEANOSZ
Már indulok, nem várva biztatásodat.
A széles, égi út fényes porát veri
fel szárnyával lovam, s örül, hogy otthonos 
istállóban fognak pihenni tagjai. (El)

KAR
Siratlak én, súlyos a sorsod, Prométheusz,
veled érzek, és szemeimből patakokban
fakadozva hull a könnyem
mosogatva hamvas arcom.
Nem irigyel érte senki,
hogy a régi istenekhez
kimutatva Zeusz a gőgjét
maga szabta rád e törvényt.

Egész vidékünket a jajszó bejárja,
a panasz véreidért és magadért zúg,
ami volt, a büszkeségtek,
odalett a szép dicsőség,
Nyugat is miatta gyászol,
s a te kínodat megosztják
a magasztos Ázsiának
terein lakó halandók,

Kolkhisz földje szűz lakói,
harcban kik meg nem remegnek,
harci népe Szkűthiának,
kik tanyáznak a föld szélén,
Maiótisz tava mellett,

Árja nép, Arész virága,
kik Kaukázus közelében
sziklavárban fenn lakoznak,
hősi hadsereg, érchegyű
dárdát zúgva ragadnak.

Egyetlen más titánt
láttunk leigázva idáig ilyen
széttörhetetlen érckötelekkel,
az isteni Atlaszt, aki vállán
tartja a végtelenül nehéz
terhet, az ég meg a föld tengelyét s nyög alatta.

Morajlik a tenger,
hullámai bőgve verődnek a parthoz,
felnyög a mélység,
a föld öle mélyén
Hádész fortyog feketén,
s nyögnek a szent folyamok forrásai fájó jajjal.

PROMÉTHEUSZ
(hosszú szünet után) Ne higgyétek, hogy önhitt dacból hallgatok,
de szívemet mardossa a felismerés,
mert látnom kell, hogy énvelem hogy bántak el.
Ez új istenségeknek itt pedig ki más
szerzett hatalmat és tekintélyt, hát nem én?
De erről hallgatok, hisz tudjátok ti is.
Elmondom inkább azt, a balga emberek
mily sok csapást megértek, míg értelmet én
adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak.
Halandó embereknek ezt fel nem rovom,
csak ismerjétek meg ti jószándékomat.
Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők,
s amit hallottak, azt sem értették, akár
az álomképek, élték végig életük,
mindegy volt minden, téglából a nap felé
nem tudtak rakni házat s megmunkálni fát,
de földbe ásták magukat, mint a serény
hangyák, barlang zugában, hol nem jár a nap.
Nem ismerték a tél s illatos tavasz
s a termő nyár szilárd ismertetőjelét,
terv nélkül végezték minden munkájukat
mindaddig, míg én nem mutattam meg nekik
a felkelő s letűnő csillagképeket.
Okoskodásuk legjavát, a számot is
javukra feltaláltam s a betűvetést,
s a Múzsák anyja lett a hű Emlékezet.
Először én fogtam járomba barmokat,
igát s a terhet hordva hogy rabszolgaként
az embertől a súlyos munkát átvegyék,
szekér elé a hámot kedvelő lovat
befogtam, s arra büszkék most a gazdagok.
Fel nem találta tengert szeldelő hajók
vitorlaszárnyát sem helyettem senki más.
Ki feltaláltam ennyi eszközt emberek
javára, most magamnak egy jó ötletem
sincs, mely e rám szakadt bajból kimentene.

KARVEZETŐ
Méltatlanul szenvedsz, cserbenhagyott az ész,
állsz téveteg, mint rossz orvos, mikor beteg,
csüggedt vagy és tanácstalan, mert nem találsz
gyógyírt, amellyel orvosolhatnád magad.

PROMÉTHEUSZ
Még jobban elcsodálkozol, ha megtudod,
hogy én agyaltam még kis sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni vagy inni vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást s mást gyógyszerül.
Megállapítottam sokféle jóslatot,
én választottam szét először, hogy melyik
álom válik valóra, mit jelentenek
a hangok és az útközben talált jelek.
És én mutattam meg horgaskörmű sasok
röptét, mikor baljóslatú vagy kedvező,
melyiknek mily szokása van s természete,
harcban melyik madár melyik madárral áll,
s melyik melyikkel fér meg békességesen,
a síma belsőrészeket megnézni jól,
az istenek milyen színű epét s milyen
máj tarkaságát s szép arányát kedvelik.
Az áldozat nehéz művészetére én
vezettem rá az embert, zsírral eltakart
forgócsontot s a végtagot hamvasztva el,
a tűz titkos jelére nyitva rá szemük.
Elég ez is már. S föld alatt rejtőzködő,
az emberek hasznára váló kincseket,
rezet, vasat, s ezüstöt és aranyat ha én
meg nem lelem, ki hozta volna fel nekik?
Tudom jól, senki, kár tovább beszélni is.
Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:
ember minden tudása éntőlem való.

KARVEZETŐ
Ne nézd mérték felett az ember javát,
törődj saját bajoddal, így remélhetem,
hogy majd bilincseid lehullanak s megint
alábbvaló magánál Zeusznál sem leszel.

PROMÉTHEUSZ
A végzetet beteljesítő Moira más
sorsot szabott ki rám, ezernyi szenvedés
árán leszek csak én e láncoktól szabad.
A végzet ellen nem segít mesterfogás.

KARVEZETŐ
Ki szabja meg tehát a végzet útjait?

PROMÉTHEUSZ
Moirák s Erinnüszek, kik nem felejtenek.

KARVEZETŐ
Ezeknél Zeusz is gyengébbnek mutatkozik?

PROMÉTHEUSZ
A végzetet bizony ki nem kerülheti.

KARVEZETŐ
Más végzet is van, mint hogy ő uralkodik?

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezz, mert jövőjét fel nem tárhatom.

KARVEZETŐ
Szentséges titkot őriz rejtelmes szavad.

PROMÉTHEUSZ
Másról beszélj inkább, nem érkezett el az
idő, hogy ezt kimondjam; annál jobb, minél
nagyobb homályba burkolom, csak így leszek
a kínoktól s e rút bilincsektől szabad.

KAR
Zeusz a világ ura, csak
ő ne szálljon szembe velem hatalommal,
s én soha el ne mulasszam az isteneket jámbor lakomán
áldozattal engesztelni atyám, Ókeanosz partjai mellett,
nyelvem is őrzöm a bűntől,
változatlan így maradjon életem folyása.

Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti, ám átjár a hideg,
hogyha tégedet elnézlek, te szegény, marcangol a kín,
mert nagyon elbizakodtál,
s Zeuszt nem félve az embert túlbecsülted, ó, Prométheusz.
Kedvesem, hol a hála? Sehol se leled fel azt, ki segíthet.
Aki egy napig él, az ember? Elfeleded,
milyen ő, tehetetlen, erőtlen,
halovány, akár az álom,
vakon él, a sötétnek a foglyaként. Emberi szándék
meg soha nem hiúsíthat Zeusz tervéből semmit.

Sorsod erre tanítja meg azt, aki lát, szegény Prométheusz.
Hanem egykoron én daloltam más éneket is,
lakodalmadon ott, hol a fürdő
meg a nászra készen az ágy várt,
amikor kifizetve a vőpénzt, hugomat bevezetted,
Hészionét, a közös kerevetre, s hitvesed lett ő.

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel


Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
Közeleg, álnokul emeli rám szemét,
hiába halt meg, föld be nem fogadja,
feljön az Alvilágból,
s engemet űz, akár a kutyák a vadat,
a parti homokon tova étlen-szomjan.

A zene szól, megkötve viasszal a nádszál
altató dallamokat susog.
De jaj, de jaj nekem,
még hova visznek el úttalan útjaim?
Micsoda bűn az oka,
hogy jármod alatt kell gyötrődnöm, Kroniosz?
Sorsom a szenvedés,
mert bőgöly űz, s a rettegés elvette már
az eszemet, és te kínzol.

Vagy elégjek a tűzben, vagy betakarjon a föld,
vagy a tengeri szörnyek elé vess,
ezt az egy kegyelmet
meg ne vond uram!
Elég e bolyongásból nekem,
szenvedtem sokat, s nem tudom, hol fogok
enyhülést találni.
A szarvat viselő lány szava eljut-e hozzád?

PROMÉTHEUSZ
Már hogyne hallgatnám e bőgöly-űzte lányt,
ki Inakhosznak sarja? Megszerette Zeusz,
de most a végeláthatatlan bujdosást
rákényszeríti Héra istennő dühe.


Te ki vagy s honnan ismered apám nevét?
Mondd meg ezt nekem, szegénynek!
Te magad is szenvedsz, de te engem,
a szenvedőt, úgy, ahogy illik,
nevezel meg, s a nyavalyát, amivel
az isten sújtott úgy, hogy e vándor ösztön
űz tova engemet folyton, ó jaj!

Nyargalva jöttem én ide, éhesen,
csúfosan ugrándozva, mire
Héra haragja kényszerít. De kiket
sújt itt a sors kivűlem is
éppen ilyen bajokkal?
Mondd az igazat,
tudasd velem, mi vár reám még,
mi szenvedés, van-é remény a gyógyulásra?
Mondd, ha bármit is tudsz,
fennszóval, hogy hallja a bujdosó leány.

PROMÉTHEUSZ
Mit tudni vágyol, elmondom világosan,
nem burkolom talányba, egyszerű legyen
a szó, barát ha kérdez. Embernek tüzet
ki földre hozta, ím Prométheuszt látod itt.


Az összes emberek javára vált e tett,
szegény Prométheusz, hát miért e büntetés?

PROMÉTHEUSZ
Ezért panaszkodtam, most hagytam abba csak.


Nem méltatsz arra hát, hogy vélem is közöld?

PROMÉTHEUSZ
Csak mondd, hogy tudni mit kívánsz, s megtudhatod.


Ki az, ki sziklához szegezte tagjaid?

PROMÉTHEUSZ
Zeusz tervét hajtja végre Héphaisztosz keze.


S mik voltak bűneid, hogy értük így fizetsz?

PROMÉTHEUSZ
Hallhattad: erre nézve nincs több szavam.


Akkor tudasd a régen szenvedővel ezt:
bolyongásom végére hol s mikor jutok?

PROMÉTHEUSZ
Tudásnál többet ér a nem tudás neked.


Ne titkold mégse, mit kell még kiállanom.

PROMÉTHEUSZ
Nem őrzöm én féltékenységből titkomat.


Miért késel tehát mindent kimondani?

PROMÉTHEUSZ
Mert féltelek, hogy szíved megszakad bele.


Csak addig félts, amíg nem bántasz meg vele.

PROMÉTHEUSZ
Ha kényszerítsz, beszélni kell, figyelj tehát.

KARVEZETŐ
Ne még! Hiszen szívesen hallanánk mi is
a lány saját szájából szenvedéseit.
Engedd, mi eddig érte, mondja el maga,
a folytatást utána tőled tudja meg.

PROMÉTHEUSZ
Illik, hogy teljesítsd, Ió kérésüket,
hisz ők atyád nővérei, s különben is,
sorsunkat elsiratni akkor érdemes,
hozzá erőt merítenünk bármily nehéz,
ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk.


Nem is tudok nektek szót nem fogadni én.
Nyiltan beszélek, mindent megtudtok tehát,
bár fáj arról még szólnom is, hogyan szakadt
reám az istentől küldött vihar s hogyan
rontotta el szép termetem kegyetlenül,
Mert látomások látogattak éjszaka
leányszobámban s rábeszélve szóltak így,
hizelkedő szavakkal: "Ó, boldog leány,
miért maradnál szűz tovább, mikor neked
a legdicsőbb nász juthat osztályrészedül?
Szivében hordja Zeusz a vágy nyilát, s eped
szerelmedért, Zeusz ágyát, gyermekem ne merd
kevésbe venni; menj ki csak, Lerné körül,
hol mély a fű, s apád nyáját legeltetik,
ott oltsa szomját rajtad Zeusz tekintete."
Ily álmok látogattak minden éjszaka,
míg egyszer rászántam magam jelenteni
apámnak éjszakáim rettegéseit.
Ő Pűthó és Dódóna jóshelyre küld
sok hírvivőt kitudni istenük szavát,
hogy mit beszéljen és tegyen kedvük szerint.
De visszatérve érthetetlen jóslatot,
kétértelműt, homályosat hoztak csak ők.
Végül világosan beszélő szózatot
hall Inakhosz, mely félreérthetetlenül
így hangzik: engem házától üldözzön el,
világ végére bujdokoljak hontalan,
ha nem kívánja, hogy Zeusz tűzszemű nyila
egész nemzetségét egyszerre irtsa ki.
Igy megfogadva Loxiasz tanácsait,
elűz s bezárja ajtaját, habár sem én,
sem ő nem így akarta: tenni kell, amit
hatalmas gyeplőjével Zeusz kikényszerít.
Értelmem s termetem rögtön megváltozott,
szarvat hord homlokom, s a légy csípése olt
vad szenvedélyt belém szökellni nyugtalan.
Így értem el Kerkhneia kellemes vizét
s Lerné forrását; őrizőm, a Föld fia,
Argosz legeltetett, a vad természetű,
sűrűre nőtt szemekkel lesve lépteim,
amíg a sors megfosztja őt váratlanul
az élettől, de engemet bőgöly-fulánk
hajszol tovább a földön, isten ostora.
Most már tudod, mi megtörtént. Ha ismered
jövőmet is, kimondhatod, kíméletes
szavak hazugsággal ne enyhítsék, hiszen
a mesterkélt beszédnél nincs nagyobb csapás.

KAR
Ó jaj, ne, ne beszélj!
még soha nem kellett füleimmel
ily különös szavakat befogadnom,
vagy látnom ilyen szörnyű látványt,
szenvedi, szégyeli, rettegi lelkem,
fájdalom jéghideg éle jár át.
Ó sors, ó sors, ó borzalom
látni is azt, mi bételjesedett Ión.

PROMÉTHEUSZ
Pedig korán siránkozol s máris remegsz.
Várj még, míg azt is megtudod, mi hátravan.

KARVEZETŐ
Beszélj s ne titkolózz. A nagybetegnek is
könnyebb, ha tudja, mit kell még szenvednie.

PROMÉTHEUSZ
Könnyen beteljesült, amit kivántatok
előbb: mit szenvedett s hogyan szegény leány
idáig, elbeszélte nektek ő maga.
Halljátok most a többit is, mi szenvedést
készít elő számára Héra bosszuja.
S te, Inakhosz leánya, jól figyelj reám,
most megtudod, hogy meddig kell bolyonganod.
Először is fordulva Napkelet felé
elérsz a földre, melyet fel nem szántanak,
találkozol kóbor szkűthákkal is, fonott
kasokban laknak ők, jól gördülő kocsin,
s íjból kilőnek messzeröppenő nyilat.
Ne menj közel hozzájuk: szedd a lábadat,
a tenger-csapkodta sziklapart felé siess.
Bal kéz felől a vas-kovács khalüpszokat
találod, ámde tőlük őrizkedni kell,
vendéghez durva nép, kegyetlen emberek.
A Hübrisztész folyóhoz érsz: e név talál,
belé ne lépj, átkelni rajta nem lehet,
amíg csak el nem érsz a Kaukázushoz és
a legmagasabb ormot meg nem látod: ott
még kis forrás a nagy folyó. A csillagok
szomszédságában kelj a hegygerincen át
és dél felé haladj, a férfit megvető
Amazónok hadát találod, egykoron
Themiszkürát lakják majd Thermódón körül,
hol Szalmüdésszosz öble ellenségesen
fogad hajót s hajóst, akár a mostoha.
Ez asszonynép megmondja majd, hogy jutsz tovább.
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
Az átkelés emléke majd örökre él
az emberek között: a Boszporosz neve
innét ered. S te mégy tovább és elhagyod
Európa földjét s Ázsiába érkezel.
Az istenek királya nem sértett-e meg
minden jogot? Magának megkivánta ezt
a földi lányt, s hazájából kiüldözi.
Szegény leány, bizony kegyetlen vőlegény
jutott neked, hisz úgy tekintheted, hogy az
még csak nyitány, mit eddig elmondtam neked.


Ó jaj nekem!

PROMÉTHEUSZ
Máris keservesen jajgatsz, de mit teszel,
ha megtudod, hogy mennyi baj van hátra még!

KARVEZETŐ
Hát még több szenvedést is jósolhatsz neki?

PROMÉTHEUSZ
Csapásoknak vihar-kavarta tengerét.


Miért is élek így, nem jobb-e hirtelen
levetni itt e zord kőszikláról magam,
hogy lent a mélység minden szenvedés elől
megóvjon engem? Jobb egyszerre halni meg,
mint elszenvedni napról napra új csapást.

PROMÉTHEUSZ
Nehéz is volna elviselned így az én
balsorsomat, ki meg se halhatok soha,
habár ez hozna kínjaimra enyhülést.
Az van kiszabva rám, hogy véget akkor ér
a gyötrelmem, ha Zeusz hatalma elbukik.


Az is lehet, hogy Zeusz se lesz mindig király?

PROMÉTHEUSZ
Örülsz, úgy gondolom, ha ezt megérheted.


Már hogyne! Hisz Zeusz mérte rám e szenvedést.

PROMÉTHEUSZ
Hát emlékezz szavamra, mert beteljesül.


Királyi pálcájától őt ki fosztja meg?

PROMÉTHEUSZ
Meggondolatlan tervekkel saját maga.


Hogyan? Tudasd velem, ha szólni nem tilos.

PROMÉTHEUSZ
Oly nászra lép, amit meg kell majd bánnia.


Istennő lesz a választott, vagy földi nő?

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezzél, beszélnem erről nem szabad.


S királyi székéből e nő forgatja ki?

PROMÉTHEUSZ
Ez szülni fog fiút, ki atyjánál nagyobb.


És nincs, ki elhárítsa ezt a végzetet?

PROMÉTHEUSZ
Csak én, ha nem leszek bilincsbe verve már.


S ki oldja meg bilincseid, ha tiltja Zeusz?

PROMÉTHEUSZ
A végzet ez: ki ágyékodból származik.


Hogyan? Fiam lesz az, ki tégedet felold?

PROMÉTHEUSZ
Utódod ő a tizenharmadik izen.


Rejtelmes jóslatod még most sem érthető.

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezősködj balsorsod felől tovább.


Mit egyszer már igértél, tőlem meg ne vond.

PROMÉTHEUSZ
Az egyiket megadhatom kettő közül.


Nevezd meg őket, és hadd válasszak magam.

PROMÉTHEUSZ
Válassz tehát: azt mondjam, hogy mi szenvedés
vár még reád, vagy azt, ki old fel engemet?

KARVEZETŐ
E lánynak mondd az egyiket s engem se nézz
méltatlannak, hogy megjelentsd a másikat.
Hogy meddig bujdosik még, azt mondd meg neki,
nekem nevezd meg azt, ki tégedet felold.

PROMÉTHEUSZ
Ha unszoltok, nem ellenkezhetem, s amit
akartok tudni, fennszóval kimondom én.
Először hát, Ió, kalandos útjaid
beszélem el s te vésd szived tábláira.
Ha átléptél a két földrészt határoló
vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz,
átkelsz a tenger habjain, s megérkezel
a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt,
ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű
három leánya, egy fogú, közös szemű
hattyúleányok, ott a nap se süt soha,
s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár.
Nem messze három szárnyas nővérük lakik,
hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll
a szívverés az emberben, rájuk ha néz.
Vigyázz tehát magadra, óva intelek,
s figyelmeztetlek egy más borzalomra is.
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj! A messzeségben vár a föld,
ahol sötét népet találsz a Nap
forrása és az Aithiópsz folyó körül.
A part mentén haladj, amíg a vízesést
eléred: ott Biblosz hegyormáról a szent
Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti.
Útját kövesd s Neilótisz deltájába jutsz,
a végzet rendelése az, hogy ott, Ió,
nagy várost rakjatok, te és utódaid.
Ha még nem oszlott el benned minden homály,
kérdezd meg újra, hogy világosan megértsd,
van ráérő időm, több is mint kellene.

KARVEZETŐ
Ha tudsz a lánynak ennél többet mondani,
mit elhallgattál bujdosásáról imént,
beszélj. De hogyha mindent elmondtál neki,
igéreted megtartva már nekünk felelj.

PROMÉTHEUSZ
Útjának vége hogy mi lesz, hallhatta már.
De hogy ne higgye ezt üres beszédnek, ím
elmondom azt is, eddig ő mit szenvedett,
szavamnak ezzel adhatok nagyobb hitelt.
De mégis átugorva számos részletét,
a bujdosás végét beszélem el csupán.
Midőn Molossziába érkeztél, a sík
vidékre, hol Dódóna dombja van, s ahol
a jósligetben Zeusz Theszprótosz széke áll,
a tölgyfák suttogása érthető beszéd,
e fák nyiltan megszólítottak tégedet,
s nem titkolózva, Zeusz jövendő hitvesét
magasztalták benned - ne hízelegne ez?
Innét a bőgöly űz tovább, a partszegély
mentén, Rheának széles öblét érted el
s vihar sodort megint a szárazföld felé.
Jegyezd meg jól: az eljövendő nemzedék
ez öblöt itt Ión tengernek hívja majd
bolyongásodra emlékeztető jelül.
Neked pedig bizonyságul szolgálhat ez,
hogy lelkem messze néz, távol jövőbe lát.
Hol abbahagytam, visszatérek most oda:
a lánynak és tinektek egy a válaszom.
A föld szélén egy város áll, Kanóbosz az,
a Nílus-torkolat s a gát ahol vonul.
Ott Zeusz kijózanít megint, s szelíd keze
érinti tested, úgy ültet beléd magot,
s ha megszülöd fiad, nevét erről veszi,
a sötét bőrű Epaphosz, ki ott arat,
ahol földjét a Nílus árja öntözi.
Utána még öt nemzedék következik,
amíg Argoszba visszatér ötven leány,
hogy vérrokonnal nászt ne kelljen ülniök.
Mohón vadásznak rájuk, mint galambra ölyv,
s már-már elérik őket, ámde nem veti
isten zsákmányul mégse szűzi testüket.
A kérőknek Pelaszgiában oszt halált
az éjben éber lányok vakmerő keze,
az élettől saját mátkája fosztja meg
mindet, vér festi meg kétélű gyilkukat.
Ellenségemnek adjon Küprisz ily kegyet!
Csak egy leány szivében ébred vonzalom,
ez megkiméli férjét és két rossz közül
inkább választja azt, hogy gyáva nő legyen,
mintsem kezét gyilkossággal szennyezze be.
Argosz királyi vére tőle származik,
de mindezt elsorolni sok szó kellene.
E nemzetségből majd egy híres hős ered,
nagy nyíllövő, ki egykor engem is felold
e szörnyű kín alól, amint anyám, Themisz,
az agg Titán-leány jósolta meg nekem.
Hogy és mikor fog teljesülni jóslata,
sok szót kívánna, s úgysem mond neked sokat.


Iszonyú, iszonyú
belül éget a láz, az őrületes kín
újra elővesz, lassú tűzzel
a fulánk éget,
mellemben remegő szivem ver,
szemeim kimeredve forognak,
mint a veszett eb iránytalanul tovasodródom,
nyelvem béna lett,
dadogó szavaim elhalnak már
átok hullámai hátán. (El)

KAR
Az lehetett csak a bölcs,
az, ki először eszével megfigyelte s nyelvére is vette a szót,
hogy rokonságot keresni a hasonlók közt a legjobb,
kit büszkévé tett vagyona,
vagy ki származása miatt kevély,
avval a nászt ne kivánja a nincstelen.

Ó, soha, ó, soha ne
lássatok engem Zeusz nyoszolyája felé közeledni, isteni Moirák,
nőül senki ne kérjen az égiek közül.
Látom csak s beleborzadok,
Héra milyen kegyetlenül üldözi
úttalan úton e szűzi leányt, Iót.

Ha illik az hozzám, ki nászra hív,
félelem nélkül követem őt,
hatalmasabb isten ne vesse rám szemét,
e küzdelem reménytelen, s kiúttalan az ilyen út,
nem tudom, mi sorsra jutnék,
Zeusz elől mi rejtene,
nincs menedék sehol sem.

PROMÉTHEUSZ
Bár fennhéjázik még ma Zeusz, előbb-utóbb
alulra fog kerülni; máris tervezi
a menyegzőt, amely miatt váratlanul
trónszéke megdől, és hatalma elbukik.
Az átok teljesül, melyet fiára szórt
Kronosz, midőn az ősi trón gazdát cserélt.
Tanácsot adni egy isten sem tud neki,
hogy lesz bukása elkerülhető, csak én.
De én tudom, csak üljön hát továbbra is
bátran királyi székében s ha mennydörög,
magát elbízva rázza csak tüzes nyilát.
Mert semmit nem használnak mindezek neki,
csúfos bukása fel nem tartóztatható.
Hisz önmagával szemben állít fel maga
legyőzhetetlen és csodás ellenfelet,
ki villámnál hatalmasabb tüzet talál
fel és a mennydörgésnél áthatóbb robajt,
tenger felől a földet rengető szigonyt,
Poszeidón büszke fegyverét morzsolja szét.
Ily bajba jutva megtanulja Zeusz, milyen
Különböző a szolgaság s uralkodás.

KARVEZETŐ
Te Zeuszt, ahogy kivánod, úgy gyalázhatod.

PROMÉTHEUSZ
Csak azt mondom, mi teljesül szivem szerint.

KARVEZETŐ
Hát várható, hogy Zeusz fölé más úr kerül?

PROMÉTHEUSZ
Gyötrelmeimnél súlyosabbak érik őt.

KARVEZETŐ
A félelem nyelved hogy nem bénítja meg?

PROMÉTHEUSZ
Mitől félhetne az, ki nem hal meg soha?

KARVEZETŐ
De hátha még nagyobb kínokkal sujt reád?

PROMÉTHEUSZ
Legyen: nem érhet semmi készületlenül.

KARVEZETŐ
Az bölcs, ki Adraszteiát mindig tiszteli.

PROMÉTHEUSZ
Tiszteld, imádd, hódolj be minden úr előtt,
de én nem tartom többre Zeuszt a semminél.
Uralkodjék, s ahogy kivánja, úgy tegyen,
már úgysem áll az istenek felett soká.
De látom éppen jönni ott Zeusz hírnökét,
az új uralkodó serény szolgája ez,
új híreket hozott alighanem nekünk.

HERMÉSZ
(a színre lép) Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nekik - hozzád beszélek én.
Atyám parancsa az, hogy add tudtára, mily
násztól reméled, hogy hatalma megtörik.
De szól világosan s ne szőj talányokat,
ne kényszeríts engem, Prométheusz, két utat
egy küldetésben tenni, hisz beláthatod,
hogy Zeusz ilyesmitől nem lágyul el soha.

PROMÉTHEUSZ
Súlyos szavad fontoskodással van tele,
az istenek hűséges szolgájára vall.
Ti bíztok abban, újdonsült uralkodók,
hogy váratok rendíthetetlen áll. De én
nem láttam-é megbukni már két zsarnokot?
A harmadik, ki most uralkodik, hamar
megszégyenül. Csak nem hiszed, hogy rettegek
új istenektől és behódolok nekik?
Azt meg nem éri senki. Szedd a lábadat
és menj, amerre jöttél. Kár kérdezned is,
egy szóval sem tudsz meg tőlem többet soha.

HERMÉSZ
Korábban is hasonló büszkeségedért
sújtott ilyen kegyetlen büntetés reád.

PROMÉTHEUSZ
Ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha
el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat.

HERMÉSZ
Belátom én, e kősziklát szolgálni jobb,
mint Zeusz atyát megbízható követjeként.

PROMÉTHEUSZ
A gőgre gőgnél méltóbb válasz nem lehet.

HERMÉSZ
Úgy látom én, hogy helyzetedre büszke vagy.

PROMÉTHEUSZ
Én büszke? Látnám bár az ellenségeim
ilyen büszkének és közöttük téged is.

HERMÉSZ
Hát azt hiszed, hogy én is ártottam neked?

PROMÉTHEUSZ
Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök,
mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők.

HERMÉSZ
Tapasztalom: beteggé tett az őrület.

PROMÉTHEUSZ
Ha az beteg, ki ellenségét gyűlöli.

HERMÉSZ
El sem viselhetővé tenne jó sorod.

PROMÉTHEUSZ
Ó jaj nekem!

HERMÉSZ
Jaj? Ismeretlenül hat Zeusz fülére ez.

PROMÉTHEUSZ
Mindenre megtanít a vénülő idő.

HERMÉSZ
Mégsem tanított józanságra tégedet.

PROMÉTHEUSZ
Úgy szóra sem méltatnálak, hisz szolga vagy.

HERMÉSZ
Arról mégsem beszélsz, amit Zeusz kérdezett.

PROMÉTHEUSZ
Van is hálára ok, hogy megtegyem neki.

HERMÉSZ
Mint gyermekkel, fölényesen beszélsz velem.

PROMÉTHEUSZ
Hát nem vagy gyermek, sőt annál éretlenebb,
ha arra vársz, hogy megtudj tőlem bármit is?
Lesujthat rám, de nincsen arra eszköze,
hogy kényszerítsen engem ezt kimondani,
míg fel nem oldja átkozott bilincseim.
Felőlem szórjon kormot bár tüzes nyila,
fehér szárnyát borítsa rám a hóvihar,
és mindent felkavarhat egy földindulás,
meg nem hajolva őrzöm titkomat tovább,
mitől kell Zeusz uralmának megbuknia.

HERMÉSZ
Itélj magad, hogy ez javadra válik-e.

PROMÉTHEUSZ
Itélem rég s ezen nem is változtatok.

HERMÉSZ
Nézz szembe, balgatag, merj szembenézni már
siralmas helyzeteddel s ahhoz tartsd magad.

PROMÉTHEUSZ
E rábeszéléssel hiába ostromolsz,
akár a hab ha zúg, nem éred el soha,
hogy Zeusz önkényét félve gyáva nő legyek,
s kérleljem azt, kit megvetek mélységesen,
könyörgő asszonyként magasra tartva két
kezem, hogy oldja meg bilincsemet. Nem én!

HERMÉSZ
Már látom én, hiába itt minden beszéd,
nem férkőzik a szivedhez békítő szavam,
te nem puhulsz, miként a most betört csikó
zablát harap s gyeplőjével viaskodik.
A büszkeség, ha értelem nélkül marad,
erőtlen és a semminél többet nem ér.
Vedd fontolóra, hogyha nem hallgatsz reám,
milyen vihar s bajok milyen hulláma fog
reád szakadni elkerülhetetlenül.
Előbb villám tüzével mennydörgés között
e sziklacsúcsot összezúzza Zeusz atya,
rád omlik az, s kemény karjával átölel,
A mélyben töltesz el hosszú időt, amíg
feljössz megint a napvilágra. Zeusz atya
szárnyas kopója, vérengző sas tör reád,
hogy marcangolja tested tépett rongyait,
mindennapos vendég gyanánt, hivatlanul
lopózik hozzád, s májadból lakmározik.
Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz,
amíg egy isten önként nem jelentkezik,
hogy felváltson kínod helyén, a fénytelen
Hádészt s a Tartarosz mélyét kivánva meg.
Ezt véve fontolóra, dönts, mert nem koholt,
üres beszéd ez, cifra szó, de súlya van.
Mert Zeusz nyelvét hazugság nem hagyhatja el,
mindent beteljesít, amit kimond. Tekints
tehát körül s e véleményhez tartsd magad:
az önhittségnél többet ér a jó tanács.

KARVEZETŐ
Mi úgy találjuk, nem beszél Hermész balul,
mikor tanácsa az, hogy önhittségedet
vesd félre és kövesd a bölcs megfontolást.
Jobb szót fogadni: bölcs ha téved, szégyen az.

PROMÉTHEUSZ
Amit ez kijelent, régen tudom én,
de ha ellenség keze mér csapást
arra, ki gyűlöli őt, nem szégyen.
Csak rajta, a kétélű villám
tüze hulljon lángpatakokban,
a nagy éthert rázzák vad viharok,
kavarogjon az ég, és rengjen a föld,
gyökerét feltépheti szélvész,
dobjon a tenger tornyos habokat
bősz forgatagában a csillagokig,
pályájukat összezavarva. Sötét
Tartarosz engem nyeljen egészen el,
végzetem örvényére szállok,
de nem fogok ott elenyészni.

HERMÉSZ
Ily szavakat s ily gondolatot csak
az mond, aki meg van zavarodva.
De hogy is ne vezetne bukásra e gőg?
Vagy van, mi segíthet az őrületen?
Hanem ti, akik részt venni bajában
vagytok csak itt, vonuljatok el
e vidékről már sietősen,
lelketek hogy meg ne zavarja a
mennydörgés, a fület süketítő.

KAR
Más szavakat mondj és ha tanácsot adsz,
olyan is legyen az, hogy elfogadjam,
mert e beszéd nem helyes és nem esik jól.
Hogy lehet ily gonoszul cselekednem?
Amit ő szenved, vele szenvedem el,
gyűlölöm azt, aki hűtelen,
nincs semmi, amit
jobban vetek én meg e bűnnél.

HERMÉSZ
Emlékezzetek arra, amit
mondtam, a romlás majd ha utolér,
vádat ne a sors ellen emeljetek,
Zeuszt ne okoljátok, hogy előre nem
látott bajba sodort, magatok
vontátok a vészt magatokra.
Tudva, nem is váratlanul
estek a romlás végtelenül mély
hálójába balgatagul.

PROMÉTHEUSZ
Többé már nem szó, de valóság:
megremeg a föld,
dörög az ég, és felel a tengeri
visszhang, a cikázó villámok
tüze gyúl ki, homoktölcsér kavarog,
mind egyszerre támad fel a szél,
s ellenirányból egymás ellen
hevesen fújják hadakozva dühük,
összemosódik a tenger az éggel.
Immár bizonyos, hogy engemet ér
s Zeusztól jön e vész félelmetesen.
Szentséges anyám, s magas ég, mindent
közös fénnyel ki bevonsz, látod,
hogyan ért méltatlanul ily sors.

Prométheusz, a villámtól sújtva, a sziklával együtt a mélységbe zuhan


Apuleius: Az aranyszamár

Apuleius: Az aranyszamár admin

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Apuleius

Az aranyszamár

 

Fordította: Révay József

 

ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
NEGYEDIK KÖNYV
ÖTÖDIK KÖNYV
HATODIK KÖNYV
HETEDIK KÖNYV
NYOLCADIK KÖNYV
KILENCEDIK KÖNYV
TIZEDIK KÖNYV
TIZENEGYEDIK KÖNYV

 

 



ELSŐ KÖNYV

Nos én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kíváncsi füled csintalan csacsogásommal elhódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld: miként fordul másra az emberek sorsa, amint átváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják.

Hozzáfogok.

Hogy ki s miféle szerzet vagyok?

Dióhéjban elmondom ím.

Az attikai Hymettos, az ephyrai Isthmos, a spártai Taenaros - halhatatlan könyvekben elhíresült, örökre boldog rögök - nemzetségem ős bölcseje: Attika nyelvét ott tanultam meg, ifjonti, lendületes munka árán. Majd midőn Latium fővárosában tanyát vertem, nekifeküdtem a római művelődés ősi nyelvének, s holott tanárom se volt, megtanultam.

Nos első szavam íme: bocsánat, ha ügyetlen beszélője én e különös és szónoklatos nyelvnek, valamiben sértem ízlésedet. De talán éppen ez az idegen-szóval-élés felel meg az irodalmi műlovarkodás e műfajának, amelyre adtam fejem.

Afféle görög regényt kezdek el.

Figyelj, olvasóm: gyönyörködni fogsz.


Thessaliába (ott is nagy a becsületem, hiszen anyai családfám gyökerei ama híres-neves Plutarchosig és unokaöccséig, Sextus filozófusig visszanyúlnak), mondom Thessaliába igyekeztem ügyes-bajos dolgaimban. Minekutána hófehér thessaliai paripám hátán hegyek meredekjein, völgyek süppedős útjain, pázsitok harmatán, mezők göröngyein keresztültörtem magam, s mivel már kifulladt lovam s magam is frissre akartam járni egy kicsit az ülésben meggémberedett testemet: leugrom lovamról, gondosan ledörzsölöm homlokát, megsimogatom a füleit, leveszem a zabláját s lassan, lépésben előtte ballagok, hogy könnyítsen, a szokott természetes módon, beleinek kínos renyheségén. Miközben lépdelve legelész s mentében jobbra-balra fordulva a füvet tépdesi, én csatlakozom két másik utashoz, akik történetesen épp előttem bandukoltak. És amíg fülelek: ugyan mi szó járja köztük vajon, az egyik hahotára fakad:

- Ugyan hagyd abba már ezt a túlságosan együgyű és túlságosan rémítő hazudozást!

Alighogy ezt hallom, már amilyen pletykára éhes vagyok, belekottyanok:

- Dehogy, dehogy! Hadd hallgassam végig inkább én is azt a történetet, nem mintha kíváncsi természetű volnék, de én mindent szeretek tudni, vagy legalábbis temérdek sokat. Aztán egy-egy elbeszélés derűs kellemessége közben könnyebb is lesz felkapaszkodni e zord-rideg hegytetőre.

- Hallod-e - fordult hozzám az első, ki megszólalt - olyan egetverő hazugság biz ez, mintha valaki azt mondaná, hogy holmi varázsigék ráolvasására a rohanó folyók visszafordulnak, a tenger megbénul és megmered, a Nap megáll, a Hold lecsurran, leszakadnak a csillagok, a nappal megszűnik s örökös lesz az éjszaka.

Most aztán felcsillanó reménnyel szóra bátorodtam:

- Hékás, ne kertelj, ne csűrj-csavarj! Ha egyszer elkezdted, csak meséld végig szépen azt a történetet.

Aztán az előbbihez fordulok:

- Te a magad paraszti eszével s megrögzött konokságával tagadsz fölényesen mindent, pedig ki tudja, tán színigaz minden! Bizisten a legmegátalkodottabb tökfejűnél is ostobább vagy, ha mindazt hazugságnak bélyegzed, amiről még sohasem hallottál, ami új a szemednek, vagy ami oly megfoghatatlannak tűnik, hogy semmiképp sem fér a kobakodba. Ha azonban az ilyesmit megvizsgálod tövéről-hegyére, fölismered nyomban, hogy nemcsak világosan érthető, hanem gyerekjáték akár végre is hajtani. Például én: tegnap este, hogy versenyt zabáltam az asztaltársaimmal és a kelleténél nagyobb sajtos árpakása-gombócot akartam mindenáron legyűrni, torkomon akadt a ragadós-pépes étel, megszakadt a lélegzetem, és hogy meg nem fulladtam rajta, csak paraszthajszál híja volt. Viszont Athénben a Képcsarnok előtt láttam minapában a tulajdon szememmel, amint valami csepürágó egy hegyével lefelé fordított, borotvaéles lovassági kardot lenyelt, s aztán - hogy egy kis borravalóval is ösztökélték - egy vadászgerelyt, a gyilkos hegyével a gyomrába tolt! Hát egyszerre csak a vashegy tövéből - ahonnan a belédöfött lándzsanyél a tarkó fölé fölmeredt - fürge s elbájoló kisfiú röppen ám fölfelé s kígyózó hajlongások közben könnyed és légies táncra lendül, úgyhogy ahányan ott voltunk, mind a szánkat tátottuk ámultunkban: mintha csak az orvosisten nagyjából legallyazott bütykös botjára sima gyűrűzéssel ama dicső kígyó kúszna fel. Hanem hát hallod-e te, ha már egyszer elkezdted, mondd el csak végig ezt a történetet! Én majd egymagam ehelyett is elhiszem néked, és ahogy az első fogadót érjük utunkban, meghívlak ebédre vendégemül. Itt a kezem: jutalmadul ezt kapod.

Végre megszólalt:

- Amit ígérsz, elfogadom, köszönettel és szívesen; az elbeszélést pedig, amelyet elkezdtem, elejétől fogva elmondom újra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Azonban elsőben is esküszöm a mindentlátó Nap-istenre, hogy tulajdon magammal történt meg és színigaz, amit elmesélek; s ha Thessaliába, annak is a legközelebbi városába érkeztek, nyomban bizonyságot szerezhettek felőle, hogy ennek az ismerős történetnek szájnál szájra jár ott a híre.

De hogy előbb megtudjátok: ki fia-borja volnék, megmondom én: aeginai. Azt is elárulom, mi a kenyéradó mesterségem: mézzel, sajttal s egyéb efféle vendéglői áruval cikázom keresztül-kasul Thessaliát, Aetoliát, Boeotiát.

Hát mikor egyszer neszét vettem, hogy Hypatában, Thessalia legfényesebb városában hihetetlenül potom pénzért pompás zamatú fiatal sajtot árulnak, lóhalálában odasiettem, hogy az egész készletet megvegyem. Csakhogy ballábbal indultam útnak, s mert így esik rendszerint, a jó vásár reménye ezúttal is füstbement: egy Lupus nevű nagykereskedő ugyanis egy nappal előbb megvásárolta mind. Mit volt mit tennem? A haszontalan lótás-futás elcsigázott, tehát alighogy estére hajlott a nap, a fürdőbe mentem: hát uramfia, ott látom ám Socratest, régi pajtásomat. A földön kuporgott félmeztelenül, ócska, rongyos köpenyben, holtravált arccal, szánalmasan soványra torzultan, mint az utcasarkokon kéregető, balsorstól megtépázott, szegény koldusok.

Hiába volt régi ismerősöm és jóbarátom, ebben az állapotában mégis csak ímmel-ámmal léptem közel hozzá.

- Ejnye-ejnye Socratesem - szólítottam meg - mi ez? Miért vagy ily meggyötört? Miféle gazság juttatott ennyire? Meg is gyászoltak, el is sirattak már otthonodban bizony, és a császári fő-bíró gyermekeid mellé gyámokat rendelt; feleséged elvégezte a halotti szertartásokat, s azóta örökös gyászban, s fájdalomban is hervadoz, a szüntelen zokogásban már-már szemét is kisírta, s most a szülei egyre sürgetik, hogy gyászos özvegységét második menyegző örömeivel derítse már vígalomra! S íme most elém kerülsz, mindnyájunk végtelen szégyenére, mint egy kisértet, árnya tennen-magadnak!

- Aristomenes - fordult hozzám - bizony, hogy sem a szerencse síkos útvesztőit, sem ingatag állhatatlanságát, sem forgandó változásait te nem ismered.

Szólt és foszladozó rongyaiba temette szégyentől hirtelen kigyulladó arcát, miközben köldökétől a szemérméig meztelenre tárta testét. Én ezt a szánalmas nyomorúságot nem bírtam tovább nézni, megragadtam kezét s mindenáron szerettem volna talpraállítani. De ő azonmód, ki sem takarván fejét, ellenállt:

- Eressz el, eressz el, hadd gyönyörködjék a sors még tovább diadalmi emlékművében, amelyet - nézz meg - bennem állított ő maga!

Nagy nehezen rávettem, hogy velem jöjjön, egyúttal pedig levetve felső ruhámat, ráadtam sebtiben, s úgy ahogy befödtem vele. Erre tüstént megfürdetem, a dögönyözést, kenést egyedül magam végezem, a rettenetes piszokréteget nagy üggyel-bajjal lesúrolom, derekasan rendbehozom, és - bármilyen fáradt voltam - halálosan kimerült pajtásomat eltámogatom szállásomra nagy kínosan, ággyal üdítem, étellel erősítem, itallal nyugtatom, mesékkel elzsongítom. És lassan-lassan belopódzik a jókedv, megoldódik nyelvünk, röpködnek a finom s ingerkedő tréfák, vérszemet kap a csipkelődés, amikor egyszerre csak keserves sóhajtozás szakad föl melle mélyéből, dühödt ököllel döngeti homlokát s így kezdi rá:

- Ó jaj, szegény fejem! Messze földön híres gladiátori játék gyönyörűségei után vetettem magam s ezenközben szakadt rám ily irtózatos balszerencse. Macedóniába mentem üzleti ügyben, te is jól tudod. Tíz hónapig tartózkodtam ott, s mikor már jól megszedtem magam, útnak indultam haza. Már-már beértem Larissába - mert átutazóban ott akartam végignézni a játékokat - amikor egyszerre csak szakadékos, úttalan völgykatlanban marcona rablók utamat állták, s mindenem elrabolták. De magam ép bőrrel menekültem, s halálosan elcsigázva bevetődtem egy Meroe nevű, már nem épp fiatal, ám veszettül csinos csapláros-asszonyhoz, s töviről-hegyére mindjárt el is mondom neki hosszas csavargásomat és rémületes utamat és siralmas megraboltatásomat; az asszony szokatlanul kedvesen bánik velem, pompás, sőt potyás vacsorával torkig lakat, utoljára pedig, mikor lángragyúl szenvedélye, ágyába von. Jaj, én szerencsétlen! attól a pillanattól kezdve, hogy véle háltam, ez az egyetlen ölelkezés örökös és végzetes szolgaságra kárhoztatott, úgyannyira, hogy még ama néhány rongyom is nékiadtam, amit rajtam hagytak a jószívű rablók, takargatni mezítelenségemet; épp így még csekély bérem is, amit - míg erőmből futotta - zsákhordással kerestem, míg végre is a jóasszony s a balszerencse azzá a ronccsá csúfított, amilyennek épp imént te is láttál.

- Polluxra mondom - riadtam rá - megérdemelnéd, hogy a leggyalázatosabb sors zúduljon reád (ha ugyan képzelhető is gyalázatosabb annál, amelyben még az előbb is sínylődtél), mert az érzéki gyönyörűséget s azt a ringyók ringyóját gyermekeidnél s házi tűzhelyednél többre tartottad!

- Csitt, csitt - vágott a szavamba rettenő rémülettel, mutatóujját ajkára tapasztva, aztán körülkémlelt: szólhat-e biztonságosan, s odasúgta: - ne bántsd ezt az isteni asszonyt, mert hányiveti beszédednek könnyen nagy árát adhatod!

- Ugyan úgy-e - csipkelődtem - hát miféle némber ez a hatalmas kocsmakirálynő?

- Boszorkány - rebegte - bűbájos; hatalma van lehozni az eget, levegőbe emelni a földet, kővé dermeszteni a forrásokat, porrá omlasztani a hegyeket, életre hívni a holtakat, alvilágra vetni az isteneket, kioltani a csillagokat s fényességbe borítani az örök-sötét Tartarust!

- Kérlek szépen - szakítottam félbe - told csak félre a tragikus díszletet, csavard össze a színpadi függönyt és beszélj érthető nyelven.

- Elmondjam-e - kérdezte - egyik vagy másik, vagy egész sereg bűbájoskodását? Mert hogy veszettül belebolonduljanak nemcsak az odavalósiak, hanem még az indusok, vagy a kétféle aethiopsok, vagy akár maguk az ellenlábasok, az az ő bűbájosságának csak amolyan csip-csup tréfadolog, gyerekjáték. Inkább hallgasd meg, mi mindenre vetemedett ország-világ előtt.

- Egyik szeretőjét, csak azért, mert más nővel fajtalankodott, egyetlen szavával hóddá változtatta, mert ez a vadállat úgy fél a fogságtól, hogy ha üldözik, leharapja nemzőszerveit s így menekül. Ezzel az volt a célja, hogy így járjon a szeretője is, mert más nővel kezdett viszonyt. A szomszéd kocsmárost kenyéririgységből békává éktelenítette és az öreg most ott úszkál egyik boroshordóban s régi vendégeit a seprőben evickélve, udvarias brekegéssel, rekedten szólogatja. Egy ügyvédet, aki pert akasztott nyakába, birkává változtatott s most ez a birka ügyvédkedik. Ugyancsak egyik szeretőjének a feleségét, aki nagy-nyelvesen lepiszkolta, örökös terhességre kárhoztatta, úgy, hogy elzárta méhét s visszatartotta magzatát, pedig már érett volt méhének gyümölcse. Nyolc éve viseli már terhét az a szerencsétlen asszonyka (a közönség számon tartja!) s dagad, egyre dagad, mintha csak elefántot akarna a világra hozni.

- Hogy egyre-másra ilyenekben mesterkedett s egyik embert a másik után tönkrejuttatta, a lakosságban általános felháborodás tört ki. Elhatározták, hogy másnap kegyetlenül agyonkövezik. Azonban ráolvasásainak erejével meghiúsította ezt a szándékot s valamint ama bizonyos Medea egyetlen rövid nap alatt, amelyet Kreontól haladékul kapott, egész házát, leányát s magát az öreget is, koszorújából kicsapó lángokkal halálra égette - úgy ez is: halottas varázsigéket mormolt egy gödörbe, amint nekem ő maga mondta el részegen, mindenkit a lakásához szegzett a szellemek titokzatos hatalmával, úgyhogy két álló napig sem feltörni a zárakat, sem kiszakítani az ajtószárnyakat, sem akár kiásni a házfalakat senki sem bírta. Végre is egymást addig-addig tüzelték, hogy felkiáltottak s nagy esküt tettek egyhangúlag: nem nyúlnak hozzá csak egy ujjal is, s ha ez ellen bárki is vétene, istenigazában őt megsegítik. Erre aztán megengesztelődött s felszabadította a várost a varázs alól. De az ellene szőtt összeesküvés szervezőjét egy viharos éjszakán egész házával, azonmód, ahogy zárva volt, falastul és földestül és alapkövestül, szőröstül-bőröstül elvitte száz mérföldnyire másféle városba, mely ott feküdt fenn a zord hegytetőn, s épp ezért szűkösen volt vize. És mivelhogy az ottlakók házrengetegében az újdon érkezett háznak helyet szorítani már sehogysem tudott, a városkapu előtt ledobta és távozott.

- Socratesem - feleltem - elbeszélésed csodás és egyben hajmeresztő. Annyi bizonyos, hogy nem holmi kis tövist, hanem valóságos lándzsát döftél belém, vagyis nem valami halvány aggodalommal szúrtál szíven, hanem bizony rettegéssel: hogy hátha ez a boszorkány valamiféle szellem segítségével éppen így kihallgatja még a mi beszélgetésünket is. Hajtsuk hát fejünket minél előbb nyugalomra s ha fáradt testünket az álom majd felüdítette, mielőtt még a hajnal dereng, szökjünk el innen, amilyen messzire csak tudunk.

Jótanácsomnak nem értem még a végére sem, mikor az én jó Socratesemen már is erőt vett a szokatlanul bőséges borivás és a végtelen kimerültség: elszunnyadt és hangosan hortyogott. Én meg becsuktam az ajtót, jól betoltam a reteszt, ágyamat az ajtó sarkához húztam és szorosan odanyomtam, aztán belefeküdtem. Eleinte a félelemtől jó darabig nem tudtam elaludni, végre úgy éjfél tájban elszenderedtem. Alighogy elpihentem, egyszerre csak hatalmas dördüléssel (könnyű volt kitalálni, hogy alighanem betörők műve ez) kivágódik az ajtó, vagyis inkább tövestül kiszakad és kitörik a sarkaiból s a földre zuhan. Az ágyam, amely különben is rövidke volt, korhadt s egyik lábára csonka, ettől a rettenetes erejű rohamtól felborult, engem kiröpített magából, lelökött a földre, felborulva rám zuhant, leborított és eltakart.

És ekkor én kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy bizonyos érzelmek néha éppen a lényegükkel ellenkező hatásban nyilvánulnak. Mert amint örömünkben igen gyakran könnyekre fakadunk, úgy én is ebben a rettentő szorongásomban kénytelen-kelletlen elnevettem magamat, hogy íme: Aristomenes voltam és teknősbéka lett belőlem. Miközben hát a piszokban fetrengtem, sanda szemmel kikukucskáltam ágyam ravasz bástyája mögül, hogy hát mi történik itt. Két meglett korú asszonyt láttam: az egyiknek égő lámpa, a másiknak szivacs és kivont kard volt a kezében. Így fölszerelve odaálltak a mély álomba merült Socrates mellé.

- Panthia testvér - kezdte az, amelyiknél kard volt - ez a drága Endymion, ez az én szeretőm, aki éjjel-nappal tiporta liliomos leányságomat, ez az, aki most már fittyet hány szerelmemnek, s nemcsak hogy becstelen híremet költi, de még szökésen is töri a fejét. Én meg a ravasz Ulixestől elhagyott Calypso módjára sajnos örökre sirathatom elhagyattatásomat.

Aztán kinyújtotta karját, megmutatott engem is Panthiájának és így folytatta:

- Ez a mákvirág meg Aristomenes, a tanácsadója, aki a szökést is kieszelte. Most itt fekszik a földön elterülve, meglapulva az ágy alatt, szinte a halál torkában és mindent kikémlel abban a hiszemben, hogy ellenem szórt piszkolódásaiért hajaszála se fog meggörbülni. De lesz gondom rá később, vagyis inkább hamarosan, vagy még inkább most rögtön, hogy előbbi szájaskodását is, mostani kíváncsiskodását is megkeserülje!

Szegény fejem! Ahogy ezt hallottam, kivert a hideg verejték s belülről olyan reszketés rázott, hogy remegésemtől az ágy is nyugtalanul vonaglott-táncolt a hátamon. És megszólalt a kitűnő Panthia:

- Nem volna legjobb, Meroe testvér, ha ezt itt előbb bacchans-nők módjára szétmarcangolnók, vagy legalábbis összekötöznek kezét-lábát s levágnók a férfiasságát?

Erre Meroe (valóban, most eszméltem rá, hogy ő az, akinek nevét Socrates említette történetében) így válaszolt:

- Ellenkezőleg, legalább ő maradjon életben, hogy majd ennek a szegény nyomorultnak a holttestét valami kis sírdomb alá elföldelje.

Ezzel Socrates fejét jobbfelé fordította s baloldalt markolatig döfte a kardot a torkába, aztán odatartott egy kis tömlőt s gondosan felfogta kibuggyanó vérét, úgy hogy egyetlen csepp sem piroslott fel sehol. Mindezt a tulajdon szememmel láttam. Ezenfelül pedig (gondolom azért, hogy hajszálnyira pontosan végezze az áldozási szertartást) a derék Meroe a sebnyíláson át mélyen belenyúlt szerencsétlen pajtásom mellkasába, kitapogatta és kihúzta a szívét, miközben ez a kardvágással keresztülmetszett torkából a seben át valami hangot, helyesebben afféle tagolatlan hörgést ökrendezett föl és kiadta lelkét. A sebnek tátongó nyílását Panthia betömte a szivaccsal s így olvasott rá:

- Hallsza, szivacs, tengerben születtél, folyóvízen át ne menj!

Ennekutána kifelé indultak, de előbb félretolták az ágyat, szétvetett lábakkal arcom fölé telepedtek s rám ürítették hólyagjukat, úgy hogy undorító vizelletükkel lucskosra áztattak.

Alig hogy túljutottak a küszöbön, az ajtó visszalendült eredeti állapotába épségben: a sarkvasak belefúródnak lyukaikba; az ajtószárny az ajtófélfákra simul, a reteszek visszafutnak záraikba. Én pedig, amint holtraváltan, meztelenül, dideregve, vizellettel végigfreccsentve, még mindig ott feküdtem a földön, mintha csak épp az imént bújtam volna ki anyám méhéből (vagy még inkább féllábbal a sírban, vagy mintha túléltem volna halálomat, vagy mint egy utószülött, vagy legalábbis mintha kereszthalálra lettem volna kárhoztatva), ekként évődtem magamban:

- Mi lesz velem, ha reggelre kiderül ez a gyilkosság? Ha megmondom az igazat, ki hiszi el, hogy vallomásom akár csak valószínű is? "Legalább segítségért kiabálhattál volna, ha már ilyen markos legény létedre nem tudtál elbánni holmi némberekkel! Szemed láttára meggyilkolnak egy embert és te hallgatsz? Mért nem estél áldozatul ugyanannak a gyilkos támadásnak te is? Mért kegyelmezett a kegyetlen gyilkos bűntette tanújának, hiszen följelentheted! Nos hát éppen azért, mert megmenekültél a haláltól, halál fia vagy!"

Már nappalba hajlott az éjszaka és én még egyre csak ezt hánytam-vetettem magamban. Végre is legokosabbnak gondoltam, ha még napkelte előtt titokban kisurranok, s ha remegő inakkal is, de nekivágok az útnak. Fogom hát kis batyumat, beillesztem a kulcsot, félrehúzom a reteszt; csakhogy most számtalanszor kellett beledugdosnom a kulcsot, míg végre nagy nehezen kinyílt ez a derék, becsületes ajtó, amely pedig az éjjel csak úgy magától kitárult!

- Hé, hát te hol vagy? - kiáltottam el magam. - Nyisd ki csak a fogadó kapuját, még napkelte előtt szeretnék útrakelni!

A kapus ott feküdt a fogadó ajtaja mögött a földön s félig még álmában rám mordult:

- Hallod-e, nem tudod, hogy rablók garázdálkodnak az utakon, hogy épp ilyenkor, éjnek-éjszakáján indulsz útnak? Mert még ha nyomja is valami gazemberség a lelkedet, s emiatt halálra is szántad magad, én bizony nem vagyok tökkelütött, hogy miattad kockára vessem az életemet!

- Hiszen mindjárt kivilágosodik - ellenkeztem - és különben is mit vehetnének el a rablók ilyen földhözragadt szegény utastól? Hát nem tudod, ostoba, hogy meztelen embert még tíz díjbirkózó sem tud levetkőztetni?

Ernyedt-álmosan fordult a fickó a másik oldalára s odadörmögte:

- Mit tudom én, nem ölted-e meg a pajtásodat, akivel az este betértél s nem akarsz-e most biztonság okáért kereket oldani?

Ebben a pillanatban - jól emlékszem - mintha a föld nyílt volna meg alattam; szinte láttam a feneketlen Tartarust s benne a Cerberus-kutyát, mintha szőröstül-bőröstül be akart volna kapni. És ekkor eszembe villant, hogy a kitűnő Meroe bizonyára nem jószívűségből kegyelmezett meg szegény fejemnek, hanem gonoszságból hagyta meg életemet, hogy akasztófára juttasson. Visszakullogtam hát a szobába és az öngyilkosságnak valami hirtelen módján törtem a fejemet. De a Sors semmi más halálos fegyvert nem adott kezem ügyébe, csak épp az ágyat; megszólítottam hát:

- Hajh, hajh, ágyacskám, szívem drága kincse, aki annyi keservet végigszenvedtél velem, részese s tanúja az éjjeli eseményeknek, te egyetlen, akire meghurcoltatásomban ártatlanságom bizonyságául hivatkozhatom, ím a halálba sietek, a megváltó fegyvert te add most kezembe!

Szóltam és nekiestem a kötélnek, amellyel át volt kötve; lefejtettem róla s a kötél egyik végét feldobtam és ráerősítettem arra a gerendára, amely az ablak szemöldökfájából az egyik oldalon kinyúlt, másik végét pedig jó erősen hurokra csomóztam. Aztán, végzetem felé magasztosodva, felléptem az ágyra, fejjel belebújtam a hurokba s nyakamra erősítettem. De miközben egyik lábammal elrúgtam a támasztékot, amelyen álltam, hogy a súlyomtól megfeszülő kötél gégémre szoruljon s lélegzetemet megszakassza, a különben is öreg és foszladozó kötél elszakadt, én lepottyantam a magasból, rázuhantam a mellettem fekvő Socratesre s vele együtt a földre hemperedtem. És íme, ebben a pillanatban berohant a kapus, éktelen ordítozással:

- Hé, hol vagy te, aki éjnek éjszakáján olyan szörnyen siettél, most meg hortyogsz, fülig takaródzva?

Erre, már nem tudom, vajon az eséstől-e vagy a fickó éktelen ordítozásától, felébredt Socrates és feltápászkodott:

- Nem hiába átkozza minden vendég ezeket a fogadósokat! - dörmögte. - Ez a szemtelen fickó is, hogy ilyen idétlenül berontott (nyilván el akart emelni valamit), vad bömbölésével felriasztott legmélyebb álmomból, pedig nagyon bágyadt vagyok.

A váratlan öröm hatása alatt derülten s fürgén toppantam elébe:

- Íme, kapunk hűséges őre, itt az én útitársam és atyámfia, akit én meggyilkoltam, mint ahogy az éjjel részeg fejjel gazul rámfogtad.

Szóltam, megöleltem Socratest és összevissza csókoltam.

De szegénynek megütötte orrát a bűzös vizellet szaga, amellyel engem az a két boszorkány bemocskolt és riadtan eltolt magától:

- Menj innen, hisz olyan büdös vagy, mint a legmocskosabb szennygödör!

Egyúttal azonban barátságosan érdeklődni kezdett emez illat oka-foka felől. Kétségbeesésemben hirtelen valami hülye tréfát rögtönöztem, más tárgyra tereltem figyelmét, karonfogtam és szóltam:

- Menjünk csak, élvezzük a hajnali utazás kellemességeit!

Fogtam kis batyumat, megfizettem a fogadósnak a szállás árát és nekivágtunk az útnak.

Alig haladtunk valamit, máris felvillant a napsugár s fényességbe borított mindent. Én kíváncsian pislogattam pajtásom nyakának arra a pontjára, ahol a kardot behatolni láttam és így füstölögtem magamban:

- Ostoba vagy, holtrészegre ittad magad és vadakat összeálmodtál, íme, Socrates, ép, egészséges, kutya-baja. Hol a sebhely, hol a szivacs? Végül hol az az egészen friss, mélységesen mély sebe?

Aztán hozzáfordultam:

- Nem hiába bizonygatják a legkitűnőbb orvosok, hogy aki puffadtra zabálja és leissza magát, borzalmas és szörnyű dolgokat álmodik. Nekem is, hogy az este sűrűbben nézegettem a pohár fenekére, keserves éjszakám volt; olyan rémes és kegyetlen álmokat sorakoztatott elém, hogy még most is azt hiszem: embervérrel vagyok befröcskölve és beszennyezve.

Fölnevetett erre Socrates s így felelt:

- De bizony, te nem vérrel, hanem vizellettel vagy befröcskölve! Mindazonáltal én is úgy éreztem álmomban, mintha meggyilkoltak volna: belenyilallt itt a nyakamba a fájdalom s úgy rémlett, mintha a szívemet is kitépnék. Még most is elakad a lélegzetem, reszketnek a térdeim, tántorgók a lépéseim és szeretnék valamit enni, hogy lelket öntsek magamba.

- Itt van - szóltam - készen vár a reggelid.

És máris leakasztottam vállamról tarisznyámat s nagysietve sajtot és kenyeret adtam neki.

- Üljünk oda a platánfa alá - mondtam.

Így is történt. Magam is ettem valamicskét az ételből s amint rápillantottam a mohón falatozó Socratesre, észrevettem, hogy még jobban megsoványodott és sárgán-sápadtan bágyadoz. Úgy eltorzította a halotti sápadtság, hogy nekem ijedtemben (még mindig előttem rémlettek az éjszakai fúriák) az első kis falat kenyér, amelyet leharaptam, torkomon akadt: sem lecsúszni, sem visszajönni nem tudott. Fokozta rettegésemet, hogy sűrűn jártak arra emberek, mert ugyan ki hitte volna el, hogy két ember közül az egyiknek halálában a másik ártatlan? Socratest pedig, hogy elegendőképpen befalatozott, rettentő szomjúság kezdte gyötörni, hiszen a kitűnő sajtból jó darabot behabzsolt, mégpedig mohón. Nem nagyon messze a platán tövétől kristálytiszta, ezüstszínű folyó folydogált, lomhán-szelíden, mint valami csendes tó.

- Itt van - szóltam - a folyó kristályos vizével csillapítsd szomjadat.

Pajtásom fölkelt és kisvártatva egy lapos partszegélyen leguggolt, térdre ereszkedett s mohó vággyal a víz fölé hajolt. De még jóformán alig érintette ajka szélével a víztükör cseppjeit, amikor tátongó nyílású seb fakadt nyakán, hirtelen kibuggyant belőle az a bizonyos szivacs és nyomában alig néhány cseppnyi vér szivárgott. Végtére is élettelen teste menthetetlenül a folyóba zuhan, ha az egyik lábát el nem kapom és ki nem húzom a dombosabb partra, ahol (már amennyire a körülmények megengedték) elsirattam szegény jó pajtásomat s a homokos földben, a folyó tőszomszédságában örök nyugalomra földeltem.

Magam remegve és életemért reszketve menekültem, úttalan pusztákon keresztül-kasul, és mintha csak emberölésben érezném magam bűnösnek, odahagytam hazámat és családomat, önkéntes számkivetésre kárhoztattam magam, új házasságot kötöttem, s most Aetoliában éldegélek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Aristomenes elhallgatott.

- Mesék meséje, hazugságok hazugsága - vágta, oda a társa, aki mindjárt eleinte is megátalkodott tamáskodással tiltakozott az elbeszélése ellen. Most aztán hozzám fordult:

- Nos, és te; aki öltözeted s külsőd után ítélve nyilván úriember vagy, te ezt a mesét elhiszed?

- Hát én - válaszoltam - azt hiszem, hogy semmi sem lehetetlen, hanem minden aszerint történik az emberekkel, amint a sors könyvében meg van írva. Hiszen velem is, veled is, minden emberrel annyi csodálatos és szinte lehetetlen dolog esik meg, hogy aki nem élte át, el sem hiszi, ha elmondják neki. De én, szavamra, elhiszem ennek itt, sőt szívből hálás vagyok neki, hogy lebilincselő meséjével élvezetesen elszórakoztatott, s fáradtság és unalom nélkül vergődtem végig a hosszú, rögös úton. Azt hiszem, hogy a lovacskám is hálás ezért a szívességért, hisz nem fárasztottam ki, mert nem a hátán, hanem hogy úgy mondjam: a füleimen lovagoltam ide a város kapujáig.

Ezzel vége is szakadt beszélgetésünknek, el is váltunk egymástól, mert két útitársam letért balra, a szomszéd falu irányában. Én pedig ahogy az első útmenti kocsma szemembe ötlött, odamentem, s azon melegében megkérdeztem a vén-banya kocsmárosasszonyt:

- Ugyan, Hypata ez a város?

Igent biccentett.

- Ismersz-e vajon egy Milo nevű előkelő urat?

- Milo csakugyan a város első embere - kacagott -, mert hiszen a várterületen kívül, a város legszélén van a háza.

- Tréfán kívül - türelmetlenkedtem - mondd meg, kérlek szépen, drága nénikém, ki s miféle és melyik házban lakik?

- Látod ott szélrül azokat a városra néző ablakokat - kérdezte - s a ház másik oldalán a szomszéd kisutcára nyíló kaput? Hát ott lakik ez a Milo. Rengeteg a pénze, szörnyen gazdag, de megrögzött zsugori, hírhedt a piszkos fukarságáról. Arany- és ezüst-zálogok fejében egyre-másra kölcsönöz pénzt busás uzsorakamatra, de szegényes házából ki sem mozdul, csak a zsugorgatásnak él, ámbár sajnálatraméltó sorsában felesége is osztozik vele. De nem tart többet egy szál cselédlánynál s mindig talpig rongyosan jár, mint a koldus.

Erre aztán én nevettem el magamat:

- Nahát igazán szeretetreméltóan és bölcsen gondoskodott rólam Demeas barátom, hogy elutazásomkor ilyen emberhez adott ajánlólevelet, akinek a házában nem kell tartanom sem füsttől, sem konyhabűz gőzétől.

Ennekutána rövidke gyaloglás árán odaértem a bejárathoz s nagy zenebonával elkezdtem dörömbözni a szigorúan elreteszelt ajtón. Végrevalahára előkecmergett egy fiatal lány s rámripakodott:

- Hallod-e te, mit vered olyan vadul azt az ajtót? Miféle zálogra akarsz kölcsönt venni? Hát te még nem tudod, hogy aranyon-ezüstön kívül mást nem fogadunk el zálogul?

- Rossz malomban őrölsz - vágtam a szavába -, mondd meg inkább, hogy itthon van-e a gazdád?

- Már hogyne volna - mondta -, de hát mit akarsz tőle?

- Levelet hoztam neki a korinthosi Demeastól.

- Majd bejelentelek - mondta -, várj meg itt.

És máris újra bereteszelte az ajtót és eltűnt odabent. De hamarosan visszajött és kitárta az ajtót:

- Szívesen lát - tessékelt befelé.

Beléptem. A házigazda ott hevert az ütött-kopott pamlagon: éppen ebédnél találtam. Lába felől ott ült a felesége: előttük üres tál. Odamutatott rá és megszólalt:

- Íme! Isten hozott minálunk!

- Minden jót - köszöntem én is s máris a kezébe nyomtam Demeas levelét.

- Drága jó Demeasom - lelkendezett, miután átfutotta a levelet - milyen nagyszerű vendéggel kedveskedett nekem!

Egyúttal odaszólt a feleségének, hogy keljen fel, nekem pedig, hogy üljek a helyébe. De hogy szerénykedtem-tétováztam, elkapta a ruhám csücskét s lehúzott:

- Ide ülj - rendelkezett. - Úgy félünk a rablóktól, hogy nem tarthatunk elegendő ülő alkalmatosságot, s annyi bútort, amennyi kellene.

Leültem. Erre megint ő kapott szóra:

- Én bizony már megjelenésed előkelőségéből és szinte leányos szerénységedből csalhatatlanul kitaláltam volna, hogy nemes vérből származol. Nos, íme, Demeas barátom is ezt írja levelében. Hát kérlek, ne vesd meg az én szegényes odúmat: itt ni, ebben a szomszéd szobában finom szállásod lesz. Érezd magad jól minálunk! Leereszkedéseddel palotává teszed házamat s magadnak is nagy becsületedre válik, ha beéred szerény hajlékommal s követed atyád ama híres névrokonának, Theseusnak nemes példáját, aki nem vetette meg Hecate anyónak vendégszerető kunyhaját.

Majd előszólította a cselédleányt:

- Fotis - adta ki a parancsot -, fogd vendégünk poggyászát, és tedd be vigyázva amabba a szobába, aztán egy-kettő, hozz a kamrából kenőolajat, dörzsölőkendőt s miegymást, ami kell a fürdőhöz s vezesd el vendégünket a legközelebbi fürdőbe, hiszen bizonyosan összetörte a hosszú és fárasztó utazás.

Ennek hallatára számot vetettem magamban Milo zsugori természetével s hogy még jobban behízelegjem magam nála, szabadkozni kezdtem:

- Nem, nem kérek semmit, minden effélét mindig magammal hordok az útipoggyászomban. Meg aztán a fürdőbe is valahogy majd csak eligazítanak. Inkább fogd ezt a pénzt, Fotis és vásárolj rajta a lovamnak szénát meg árpát. Ez most éppenséggel a legfőbb gondom, hiszen olyan kitartóan cipelt az utamon.

Minekutána ezt elintéztem s a holmimat a szobámban elraktam, elindultam egyedül a fürdőbe. De előbb valami harapnivalóról akartam gondoskodni, hát elmentem az élelmiszer-piacra, ahol fölséges halak hevertek sorbarakva. Megkérdeztem: hogy adja? Száz sesterciusra tartotta, de én drágállottam és sikerült is húsz denariusért megvennem. Éppen ahogy kifordulok a piacról, szembetalálkozom régi athéni tanulótársammal, Pythiasszal. Jó pár esztendő elmúlt már azóta, mégis megismert a jó barát, szinte rámrohant, megölelt, örömében összevissza csókolt:

- Luciusom - lelkendezett - szavamra, jó régen volt, hogy utoljára láttalak, bizisten akkor, mikor szétszéledtünk Clytius tanár úr mellől. Hát mi járatban vagy errefelé?

- Holnap majd megtudod - feleltem. - De mi ez? Ejnye, szívemből örülök: hiszen hatósági öltözetben látlak, ezek meg itt pálcás törvényszolgák!

- Rendőrtiszt vagyok s a piaci árakat ellenőrzöm s ha valami ennivalót akarsz venni, szívesen a kezedre járok.

Szabadkoztam, hogy hiszen már egész halom halat vásároltam össze ebédre, csakhogy Pythias már meglátta kosaramat s fölrázta a halakat, hogy alaposabban szemügyre vehesse őket.

- Hát ezt a szemetet hogy vetted?

- Alig tudtam a halásztól húsz denariusért kiverekedni - feleltem.

Ennek hallatára karon ragadott s azon nyomban visszacipelt a piacra.

- No és melyiktől vásároltad ezt a hulladékot? - kérdezte.

Megmutattam neki az öreget: ott üldögélt az egyik sarokban. Erre rendőrtiszti méltóságához illőn azon nyomban nagy-gorombán ráripakodott:

- Hát most már barátainkat s egyáltalán a vendégeinket se kímélitek, hogy olyan méregdrágára szabjátok a rongy halaitok árát? Úgy megdrágítjátok az élelmiszereket, hogy Thessalia virágzó városát valóságos pusztasággá s lakatlan sziklává nyomorítjátok. De majd adok én nektek! Majd megmutatom én, hogy ameddig én parancsolok, hogy kell az ilyen bitangokat észretéríteni!

Ezzel a halakat kiöntötte kosaramból a földre s odaszólt az altisztjének, hogy gázoljon rájuk s tapossa őket cafattá a sarkaival. Pythias barátom beérte ezzel a szigorú rendszabállyal s miközben utamra bocsátott, még odaszólt:

- Luciusom, most megelégszem azzal, hogy az öreget ilyen csúfosan megszégyenítettem.

Bölcs iskolatársamnak erre az erélyes intézkedésére megrökönyödtem s szinte kővé meredtem: oda volt a pénz, oda az ebéd! Elmentem hát a fürdőbe, s minekutána megtisztálkodtam, visszamentem Milo házába, egyenesen a szobámba.

Egyszerre csak beszól Fotis, a cselédleány:

- Az úr hivat.

Csakhogy én immár tudtam, hogyan koplal ez a Milo, hát udvariasan azzal mentegetődztem, hogy úti törődöttségemből - úgy gondolom - nem az evés, hanem az alvás fog fölüdíteni. Ennek hallatára maga jött be, szelíden karon fogott s mindenáron magával akart húzni. De én csökönyösködtem, tisztelettel huzakodtam, mire ő kijelentette:

- De biz én nem tágítok innen, míg velem nem jösz.

Erre aztán meg is esküdött.

Végre is addig-addig erőszakoskodott, hogy ímmel-ámmal bár, de megadtam magam, mire ő odavonszolt ama bizonyos pamlaghoz, leültetett s elkezdett faggatni:

- Hogy s mint van Demeas barátunk? Hát a felesége? Hát a gyerekei? Hát a cselédsége?

Én rendre mindent elmeséltem. Aztán tövéről-hegyére kivallatott az utazásom célja felől. Hát erre is pontosan megfeleltem neki, de akikor meg apróra elkezd faggatni a hazám, a főemberek s végre maga a helytartó felől. Végül mikor észrevette, hogy ez a rettenetes utazás mennyire meggyötört, hogy a végeérhetetlen mesélésbe is belefáradtam, hogy nagy-álmosan megrekedek egy-egy szó közepén s hogy minden hiába: kimerültségemben már csak bizonytalanul bukdácsol előre dadogó szavam: végre megengedte, hogy aludni menjek szobámba. Nagy nehezen hát megszabadultam az utálatos vénember beszédes és koplalós vacsorájáról, ahol nem ételtől, hanem álmosságtól nehezültem el, hiszen csevegésnél egyebet nem kaptam vacsorára.

Bementem a szobámba s végre-valahára - már alig vártam! - pihenőre térhettem.

 


MÁSODIK KÖNYV

Amint szétfoszlott az éjszaka s a kelő nap nappalt derített, felébredtem s mindjárt föl is keltem ágyamból. Szomjas kíváncsiság epesztett, hogy megismerjem sorra a különös csodákat, mert arra gondoltam, hogy hiszen Thessalia kellős közepében vagyok s hogy innen erednek a bűbájosságnak a varázsigéi, amelyeket az egész világ egy szívvel-lélekkel magasztal. Az is eszembe jutott, hogy derék útitársam, Aristomenes elbeszélésének is ez a város volt a színhelye. Különben is fűtött az izgalom s a tudásvágy, így hát mindent kíváncsian megfigyeltem. Ebben a városban ha valamire ráesett a tekintetem, az bizonyosan nem volt az, aminek gondoltam: mintha csak valami varázslatos ráolvasásra minden más alakba változott volna. Mintha az utamba kerülő kövek emberekből kövültek volna, a felzendülő madarak emberekből tollasodtak volna, a várterületet ölelő fasor emberekből lombosodott volna, mintha a kutak vize is emberi testekből olvadott volna... Lépten-nyomon azt képzeltem, hogy most mindjárt megindulnak a szobrok és képek, megszólalnak a falak, jövendőt mondanak az ökrök s egyéb barmok s menten jóslat hangzik az égből s a ragyogó napkorongból...

Ebben a döbbenetben, szinte bódultan a gyötrő vágytól - ámbár képzelődésemnek sehol a leghalványabb támaszára sem bukkantam - dorbézoló naplopó módjára csavarogtam kapuról kapura. Egyszerre csak, hogy hogy nem, a piacra lyukadtam ki: hát éppen látom, amint egy asszony tengernyi cselédsége kíséretében ott megy. Meggyorsítom lépteimet, utolérem. Aranyfoglalatú ékszereiről, arannyal áttört ruháiról beszédesen lerítt, hogy úriasszony. Meggörnyedt öreg ember tipegett az oldalán. Ez, ahogy meglátott, azon nyomban elkiáltotta magát:

- Herculesre, hiszen ez Lucius!

Mindjárt összecsókolt s hamarjában valamit - én nem értettem mit - susogott az asszony fülébe, aztán folytatta:

- Hát mért nem jössz ide a nénédhez, mért nem köszönsz neki?

- Nem merek - feleltem -, mert nem ismerem ezt a hölgyet.

Azonmód szégyenpír öntötte el az arcomat, s lehajtott fejjel álltam ott.

Most az asszony rám szegezte szemét és megszólalt:

- Íme ragyogó erényű anyjának, Salviának nemes szemérme! De még testileg is minden ízében szakasztott mása: egyenletesen sugár termet, rugalmas karcsúság, halványpiros arc, természetes szőke haj, kékesszürke, de eleven és villogó tekintetű szem, mint a sasé, minden vonalában viruló arc, könnyed, s mégis káprázatos lépdelés!

- Én bizony téged, Lucius - tette hozzá - itt a karomon ringattalak. Hogyne, hisz anyádnak nemcsak vérség szerint vagyok rokona, de együtt is nevelkedtem vele. Mind a ketten Plutarchos családjából származunk, ezenfelül tejtestvérek vagyunk s együtt nőttünk föl testvéri szeretetben. Ma sincs más különbség köztünk, csak a társadalmi helyzetünk: ő tudniillik igen előkelő házasságot kötött, én pedig szerényen mentem férjhez. Én vagyok Byrrhena. Talán emlékszel rá, hogy szüleid nem egyszer emlegették a nevemet. Jöjj tehát bizalommal vendéglátó házamba s mostantól fogva otthonodnak tekintsd.

Már szavai közben eloszlott szégyenkezésem és most megszólaltam:

- Isten ments, néném, hogy Milót, vendéglátó gazdámat minden ok nélkül otthagyjam, de természetesen mindent szívesen megteszek, amit a köteles udvariasság megsértése nélkül megtehetek. Ahányszor csak ezentúl úgy adódik, hogy ideutazom, minden egyes alkalommal nálad szállok meg.

Efféle beszélgetés közben rövid séta után Byrrhena házához érkeztünk.

Pazar előcsarnok, négy sarkában egy-egy oszlop, mindegyiken szobor: a győzelem istennőjének szobrai. Kiterjesztett szárnyaikkal, rózsás lábukkal alig nehezedve a guruló gömb bizonytalan felületére, lebegtek, mintha csak el akartak volna szállni; mintha máris repültek volna. Íme: a bejárattal szemközt, a csarnok kellős közepén. Dianának parosi márványból faragott mestermívű, gyönyörű szobra áll: ahogy fürgén előrelendül, ruhája utána lobog, imádatos isteni fölség árad el rajta. Jobbról-balról egy-egy márványból faragott kutya simul oldalához: villognak a szemeik, füleik merednek, orrlyukaik kitágulnak, szájuk tajtékzik s ha valahol a közelben ugatás csattan fel, az ember szinte hajlandó azt hinni, hogy a márványkutyák torkából hangzik a csaholás. De a kitűnő szobrász abban érte el faragóművészetének netovábbját, hogy a kutyáknak csak hátsó lábaik érik a földet, mellső lábaikat merész ugrásuk közben a mellükre húzzák. Az istennő háta mögött barlanggá vájt szikla magasodik, itt élő, amott márványból faragott mohával, fűvel, lombbal-levéllel, fácskákkal, szőlővel befuttatva. A szobor sugárzó márványa fénycsóvát vet hátra s beragyogja a barlang belsejét. A sziklabarlang peremén mesterien csiszolt szőlőfürtök s egyéb gyümölcsök csüngenek, szakasztott, mintha igaziak volnának: itt a művészet szinte fölülmúlta a természetet. Mintha már a musttermő ősz is rájuk hintette volna az érettség hamvát: az ember szinte azt hinné, hogy leszakíthatja s megeheti akármelyiket. És ha előrehajolsz s belenézel a forrásba, amely az istennő lábainál csillámló csendes patakká szélesedik, a csüngő szőlőfürtök a megszólalásig híven tükröződnek benne s még mintha mozognának is. A márványlombok között Actaeon szobra mereszti kíváncsi szemét az istennőre; mindjárt szarvassá változik, de most még leselkedve várja, hogy Diana belépjen a márványpatak fürdőjébe.

Újra meg újra végignézegettem mindent és csodamód élveztem. Byrrhena hangja térített magamhoz.

- Minden a tied, amit itt látsz.

Egyúttal kiparancsolt mindenkit azzal, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Amint magunkra maradtunk, hozzám fordult:

- Erre az istennőre mondom, drága Luciusom, aggódom érted, nagyon féltelek s úgy akarok vigyázni rád, mintha édes gyermekem volnál. Vigyázz magadra, szöges gonddal óvakodjál házigazdád, Milo feleségének, a hírhedt Pamphilének gonosz mesterkedéseitől és bűnös csábításaitól. A közhit azt tartja felőle, hogy nagyerejű boszorkány s minden bűbájos ráolvasás mestere, aki, ha csak rálehel varázsvesszejére vagy hólyagkövekre, vagy egyéb ilyen csiribiri haszontalanságokra, a csillagvilág minden ragyogását a Tartarus mélységes fenekére, az őskaoszba tudja süllyeszteni. Ha meglát valami szemrevaló, csinos ifjút, rabja lesz a szépségének, menten szemet vet rá s a szíve ráéhezik. Hálózza hízelkedéseivel, szítja szenvedélyét, béklyózza lángoló szerelem örök bilincseivel. Azokat, akik nem tudják kellőképp kielégíteni vágyait, vagy akikre ráunt, pillanat alatt kősziklává, barommá vagy más állattá varázsolja, némelyeknek pedig mindenestül kioltja az életét. Ezért reszketek érted; vigyázz, annyit mondok! Mert ezt az asszonyt örökös tűz emészti, te pedig fiatal vagy, szép, kedvére való vagy.

Így beszélt Byrrhena őszinte aggodalommal.

De nekem már különben is fúrta az oldalamat a kíváncsiság s amint a vágyva-vágyott boszorkánymesterséget hallottam emlegetni, eszem ágában sem volt Pamphilétől óvakodni, sőt a magam jószántából, még akár dús fizetség árán is, szívvel-lélekkel kívánkoztam ilyen tanítómesterre bízni magamat, sőt hanyatthomlok akár az alvilágra is vetettem volna magam érte. Hát sebbel-lobbal eszeveszetten kifejtekeztem Byrrhena kapcsosan szorító karjából, sebtiben odavetettem egy istenhozzádot s rohanvást repültem Milo háza felé.

És miközben őrült módjára szaporázom lépteimet, így biztatgatom magam:

- No most, Lucius, légy résen, ne hagyd magad! Itt a várvavárt alkalom: most régi hő kívánságod szerint mesés csodákkal torkig töltekezhetel. Ne légy gyerek, ne félj, szemtől-szembe vakmerőn vágj neki! Csak éppen ne csábítsd szerelemre gazdád feleségét, a derék Milo hitvesi nyoszolyáját tekintsd szentnek. Ellenben támadd meg a Fotis leányzót vitézül! Mert helyre kis teremtés, csintalan természetű és minden porcikája huncut. Az este is, úgy-e, mikor aludni mentél, milyen kedvesen kísért a szobádba, milyen csábítóan fektetett ágyba, milyen szerelmesen takart be! S amikor homlokon csókolt, milyen ímmel-ámmal ment ki: lerítt az arcáról! Hát aztán hányszor megállt, megfordult, visszanézett! Hát most jószerencsét - még ha rossz vége lesz is a dolognak - tégy próbát Fotisnál!

Efféle gondolatokba merülten érkeztem Milo kapujához és egyenesen haditervem végrehajtásához láttam. Szerencsére sem Milo, sem a felesége nem volt otthon, egyedül találtam az én drága. Fotisomat. Éppen apróra vagdalt tüdőt-májat-szívet főzött a gazdáinak, aztán falatnyi darabokra szeletelt húst, mind a két fogáshoz mártást, végül pedig valami kitűnő ízű göngyölt húst, amelynek az illata már messziről csiklandozta az orromat. A leány vászonruhája kackiásan fel volt hajtva s melle alatt kivillant a piros öv, amellyel magasra húzott ruháját felkötötte. Üde kis kezeivel körbe-körbe forgatta a lábast, forgatás közben egyre-másra fölrázta: emellett minden porcikája kéjesen ingott-ringott, lágyéka frissen izgett-mozgott, hajlékony csípője minden mozdulatra bájosan-hullámosan megvonaglott. Láttára szinte gyökeret vert a lábam, dermedten ámultam-bámultam, csak álltam-álltam, minden tagom állt. Végre szóra bátorodtam.

- Fotisom, milyen szépen, milyen bájosan forgatod-riszálod azt a kis lábast s véle a csípődet is! Micsoda finom pecsenye lesz ebből! Hej, irígylésreméltó boldog ember, akinek megengeded, hogy belemártsa az ujjait!

A lány értette a tréfát, a nyelve is helyén volt, visszavágott:

- Menj, boldogtalan, menj messze-messze az én tűzhelyemtől! Mert ha az én tüzecském csak egy kicsit is megperzsel, mindentestül lángra lobbansz és a tüzedet rajtam kívül el nem oltja senki emberfia, mert én ismerem a lábas és az ágy finom fűszereit s értem a módját, hogyan kell egyiket is, másikat is kellemesen rázogatni.

Ezzel rámvetette szemét és elkacagta magát. Nem is tágítottam mellőle, míg tövéről-hegyére ki nem tapogattam minden porcikáját. De én egyebekről nem is beszélek, hiszen nekem mindig egyetlen gondom volt előbb akárki előtt is alaposan szemügyre venni a fejet és a hajat, aztán otthon gondolatban újra átélvezni. Ennek az elvemnek biztos és határozott okát tudom adni: a testnek éppen ez a része van szabadon s ez ötlik mindenekelőtt a szemünkbe. Fejünkön ugyanaz a szerepe van ennek a természetes ékességnek, mint többi testrészünkön a szikrázó színekben pompázó ruhának. Végül: a legtöbb asszony, ha bizonyságot akar tenni természetes bájosságáról, minden ruháját leveti, minden leplét félredobja és meztelenül akarja megmutatni szépségét, hogy ne ruhája aranyos színével, hanem bőre rózsaszín pírjával arasson tetszést. Ha ellenben - kimondani is vétek, ne is essék meg soha ilyen szörnyű eset! - ha egy gyönyörűséges szép asszonynak fejét a hajától megfosztanád, ha elvennéd arcának ezt a természetes ékességét, ha mindjárt az égből szállott alá, tengerből bukkant föl, hullámok hordozták, ha - mondom - maga Venus volna is, ha mindjárt a Gráciák kecses kara kísérné s a Cupidók sűrű serege sorakoznék mögötte, ha Venus-övével övezetten fahéjtól illatozna, balzsamot harmatozna - és kopasz volna, nem tetszhetne még Vulcanusának sem. Hát még mikor a haj szépséges színe s csillogó fénye felragyog és versenyt szikrázik a nap tüzével, vagy nyugodtan csillámlik, vagy bájosabbnál-bájosabban vált színre színt: egyszer szikrázó aranya a méz szelíd halványságába fakul, másszor hollófeketesége versenyt sötétlik a galambok mély-kék nyaktollaival! Hát még mikor arábiai mirrha-olajjal megkenik, sustorgó fésű finom fogával elválasztják s hátul kontyba kényszerítik: ha a szerelmes szeme belepillant, mint a tükörből, megszépülten verődik vissza az arca. Hát még mikor dús hullámban tömötten tornyosul a fejen, vagy kibontva s hosszan leeresztve a háton végigomlik! Szóval a haj oly pompás ékesség, hogy egy asszony teleaggathatja magát arannyal, ékszerrel, szép ruhával, minden cifrasággal, mégsem fogja senki szépnek mondani, ha nem tartja választékos rendben a haját.

De az én Fotisom bájosságát nem a mesterséges, hanem éppen a cicomátlan hajdísz adta meg. Lazán kibontott dús haja leomlott a fejéről, eloszlott nyakán, ruhája bő szegélyére szelíden rásimult, a vége felé kissé visszakanyarodott és feje tetejéhez fonatban tapadt.

Nem bírtam tovább magamba fojtani a határtalan gyönyörűség epesztő gyötrelmét, hanem ráborultam s a hajfonata hegyére, épp ott, ahol feje tetejére ér, legeslegédesebb csókomat csattantottam. A lány hátrafordult, hunyorított egyet s rámkacsintott:

- Hallod-e, te betűrágó, keserédes falatba harapsz ám! Vigyázz, mert a méz émelygős édessége egyszer s mindenkorra epévé talál keseredni benned!

- Törődöm is én vele, szépségem - lelkendeztem -, hiszen ha csak egyetlen csókoddal fölüdítesz, szíves-örömest akár belefekszem a tüzedbe s megsüttetem magam!

Ezzel szorosabban öleltem magamhoz s összevissza csókoltam. És már benne is tornyosult a szenvedély, már ő is lobbanó szerelemmel forrott össze velem, lihegő szájából fahéjas illatot lehelt, összetapadó nyelveink nektáros egymásba-simulása részegre korbácsolta gerjedelmét.

- Meghalok - lihegtem -, menten végem van, ha nem esik meg rajtam a szíved.

Erre megint összecsókolt:

- Bízzál bennem - csitított -, hisz engem is ugyanaz a vágy tett raboddá s most már nem halogatjuk tovább gyönyörűségünket; amint az éjszaka beköszönt, ott leszek a szobádban. Menj hát és készülődjél, mert egész éjjel küzdeni fogok veled vitézül és lelkesülten.

Efféléket suttogtunk egymásnak s aztán elváltunk. Éppen délre járt az idő s Byrrhena kövér malacpecsenyét, öt csirkét s egy kancsó drága óbort küldött ajándékba. Erre már odahívtam Fotist.

- Nézd csak - mondtam neki -, betért hozzánk Bacchus, a szerelem ösztönzője s fegyverhordozója. Ezt a bort ma utolsó cseppig kiszopjuk, hogy kiölje belőlünk a gyáva szégyenkezést s kicsiholja testünkből a szenvedély friss tüzét. Más poggyászra nincs is szükség Venus hajóján, mint hogy elegendő olaj legyen a lámpában s bőven bor a serlegben az átvirrasztott éjszakán.

A délutánt a fürdőnek s utána a vacsorának szenteltem. A derék Milo meghívására tudniillik az ő szerény kis asztalához telepedtem. De eszembe jutott Byrrhena figyelmeztetése s lehetőleg kerültem a felesége tekintetét, és csak nagyritkán, lopva-remegve vetettem rá egy-egy pillantást, mintha csak az alvilági Avernus-tóba kellett volna belenéznem. Annál sűrűbben legeltettem a szemem Fotison, aki felszolgált s így frissítettem hangulatomat.

Esteledett.

Egyszerre csak Pamphile ránéz a lámpára s megszólal:

- Micsoda zuhogó záporeső lesz holnap!

Kérdi a férje: honnan tudja? Azt feleli, hogy a lámpa jósolta meg neki. Elneveti magát Milo erre a feleletre s megjegyzi:

- Szóval mi eme lámpa képében tulajdonképpen hatalmas Sibyllát táplálunk, aki a kandeláber csúcsáról szemmel tartja a csillagok állását s magát a napot is!

Erre már én is közbeszóltam:

- Vannak ám beszédes tapasztalati bizonyítékok az efféle jövendölésre. Nincs abban semmi csodálatos, hogy ez a szerény kis lámpácska, ámbár emberkéz műve, mégis visszagondol arra a hatalmas égi lángra, amelyből eredt s isteni sugallatból tudja és tudtunkra adja, hogy mit tervel amaz fönt az ég boltozatján. Például nálunk, Korinthosban van most egy vándor csillagjós, aki csodálatos jóslataival felzaklatja az egész várost és jó pénzért elárulja a népnek a végzet titkait: hogy melyik napon köthető a legtartósabb házasság, melyiken lehet örök időkre szóló városfalak alapját megvetni, melyik hoz szerencsét a kereskedőre, melyiken ajánlatos útra kelni, melyik alkalmas az elvitorlázásra? Tetejébe, mikor kérdést intéztem hozzá mostani utazásom sikere felől, nekem is sok jót jósolt, igen-igen csodálatos és nagyon is tarkabarka jövendőt: hogy híres-nevezetes ember lesz belőlem, nagyszerű kalandba keveredem s könyvekben is meg fogják örökíteni hihetetlen történetemet.

Elnevette magát erre Milo s megkérdezte:

- Miféle formájú ember ez a csillagjós és mi a neve?

- Magas, barnás ember - feleltem. - Diophanes a neve.

- Ahá, ez az - kapott rajta Milo - tulajdon ő maga! Hisz ez nálunk is épp így jósolgatott tücsköt-bogarat fűnek-fának és nem rongyos garasokat szerzett, hanem zsíros zsákmányt harácsolt össze már, mikor zord, vagy jobban mondva torz sorsa vesztére utolérte.

Úgy esett a dolog, hogy egyszer, mikor éppen szoros embergyűrű közepén a körülötte szorongó közönségnek jóslatokat osztogatott, odament hozzája egy Cerdo nevű kereskedő azzal a kéréssel, hogy határozzon meg neki alkalmas napot, amelyen útra kelhet. Kiválasztott hát egy napot, s megmondta a kereskedőnek, ez meg elővette az erszényét, kiöntötte a pénzt és leszámolt belőle száz denariust fizetségül a jóslat fejében. Egyszerre csak oda furakodik hozzá hátulról valami előkelő fiatalember, megrántja a ruhája csücskét s amint erre Diophanes hátrafordul, összevissza ölelgeti, szorongatja, csókolja. A jós viszonozza a csókokat, maga mellé ülteti, de a váratlan viszontlátás izgalmában megfeledkezik még le nem bonyolított üzletéről. Elkezd kérdezősködni:

- Milyen régen várlak már! Mikor jöttél meg?

- Éppen az este, szürkületkor - felelte a másik. - De most már te is mondd meg, testvér, hogyan utaztál vizen és szárazon azóta, hogy Euboea szigetéről olyan sebbel-lobbal elhajóztál?

Diophanes, a kitűnő csillagjós, mintha elment volna az esze, egészen megfeledkezett magáról s elmesélte:

- Csak az ellenségeimnek meg a rosszakaróimnak kívánok ilyen rettenetes utazást! Valóságos Odysseia volt! Először is a hajót, amelyen utaztunk, száz szél vihara törte-zúzta; letört mind a két kormánylapátja; s mikor végre keservesen elvergődött a part-szegélyig, menthetetlenül elsüllyedt s mi alig tudtuk úszva megmenteni a puszta életünket. Mindenünk odalett. Mindabból, amit idegenek irgalma vagy barátaink szívessége révén összeszedtünk, rablók keze fosztott ki. Egyetlen testvéremet, Arignotust, mikor szembeszállt vakmerő támadásukkal, ott a szemem láttára gyilkolták meg szegényt.

Még be sem fejezte gyászos elbeszélését, mikor Cerdo, a kereskedő, összekapkodta a jóslat díjául szánt pénzt és hanyatthomlok elrohant onnan. Csak most tért észre Diophanes végre, csak most látta: milyen bajba keveredett ostobasága miatt, mikor észrevette, hogy mink is mindnyájan, akik ott álltunk körülötte, harsány hahotára fakadtunk.

- Kívánom, Lucius uram, hogy te légy az egyetlen, akinek a csillagjós színigazat jósolt! Légy boldog és járj szerencsésen utadon!

Milóból csak áradt-áradt a szó, miközben én halkan el-elsóhajtottam magam és kimondhatatlanul dühöngtem magamra, hogy minek indítottam meg éppen én a mesélgetés áradatját s éppen ilyen rosszkor: most az este java részét és legdrágább gyönyörűségét eljátszottam. Végre megembereltem magamat és arcátlanul odaszóltam Milónak:

- Bocsássuk hát útjára ezt a póruljárt Diophanest, hadd harácsoljon megint dús zsákmányt tengeren inneni s tengeren túli országokon, nekem pedig engedd meg, hogy korábban térjek nyugovóra, mert még most is sajog minden porcikám a tegnapi fáradtságtól.

Ezzel máris szedelődzködöm és bevonulok a szobámba. Látom ám, hogy itt már minden ügyesen el van rendezve a lakomához. Először is a szolgáknak a másik szobában vetett ágyat Fotis a földön, jó messzire, nyilván, hogy ki ne hallgathassák éjjeli suttogásainkat, aztán az én ágyam mellett kis asztal állt, rajta a majdnem egészében megmaradt ebédem, - aztán borral féligtöltött két pohár - csak épp a kellő mennyiségű víz fért már beléjük - végül öblösszájú vegyítő-edény, amelynek bőre faragták a nyakát, hogy könnyen lehessen belőle meríteni. Hogy úgy mondjam: csupa étvágygerjesztő a szerelmi viadalra.

Éppen hogy lefeküdtem s íme - miután asszonyát lefektette - már jött is Fotisom, mosolygósan, egész nyaláb rózsaszállal s rózsakoszorúval az ölében. Szenvedélyesen összecsókolt, koszorúval övezett, rózsával telehintett, aztán fölkapta az egyik poharat, állott vizet öntött hozzá s innom adta. És már majdnem fenékig felhörpintettem, amikor szép lassan utána nyúlt, ajkához vette s a maradékot cseppenkint kortyolgatta, élvezettel szürcsölgette s közben egyre rám kacsintgatott, így ittuk ki közösen a második, a harmadik s a ki tudja hányadik poharat is. Ekkorra már alaposan eláztam s már nemcsak lelkem, hanem a testem is vadul kívánta a kéjt; izgatott voltam, szerelmi lázban égtem, vérszemet kaptam: lázadó vágyamban fegyverem hegye kúposra feszítette takarómat. Odamutattam:

- Segítség, Fotisom, könyörülj rajtam, hamar-hamar! A háború, amelyet hivatalos hadüzenet nélkül ellenem indítottál, íme: itt van. Égek a harci vágytól. Amint a kegyetlen Cupido első nyilát a szívembe fürödni éreztem, magam is vitézül felvontam íjamat s most oly rettentőn megfeszült az idegje, hogy szörnyen rettegek: megreped. De hogy annál teljesebb legyen az élvezetünk, oldd meg a hajadat, bontsd ki, hadd omoljon le hullámosan s így kulcsolj magadhoz forró öleléssel.

Fotis nem váratott magára: nagy sebbel-lobbal leszedte az asztalt, ledobta ruháját s kibontott hajjal, huncut pajkoskodásra készen, mint a tenger hullámaiból felbukkanó Venus, sugárzó meztelenségében inkább csak úgy ravaszul leplezgetve, mint szemérmesen eltakarva pihétlen ölét rózsás kezével, megszólalt:

- Szállj harcba hát, vitézül szállj viadalra, mert én nem tágítok s meg nem futamodom! A kézitusában szemtől-szembe támadj s ha férfi vagy, vagdalkozzál keményen s még haldokolva is ossz halálos döféseket! Ebben a csatában nincs kegyelem!

És máris fölpattant az ágyamra, ülve szépecskén fölém ereszkedett, ugra-bugrált, ringó csípőjét kígyózó mozdulatokkal riszálta, míg csak jól nem lakatott e himbálódzó szerelem gyümölcsével, míg végre tüzünk lohad, tagjaink ernyednek, bágyadtan egymás mellé hanyatlunk és ziháló mellel ölelésbe fonódunk.

Hajnalhasadtáig be nem hunytuk a szemünket: efféle viadalokban tobzódtunk, lankadó erőnket időről időre borral szítottuk újra lángra, felkorbácsoltuk szenvedélyünket s újra meg újra elmerültünk a gyönyörűségben. S még jó egynéhány ilyen pompás éjszakát sorakoztattunk az első után.

*

Történt egyszer, hogy Byrrhena minden áron kötötte magát ahhoz, hogy vendége legyek egy díszvacsorára. Én szabadkoztam, hogy milyen költséges az ilyesmi, de ő nem tágított. Mit volt mit tennem? Kénytelen voltam Fotishoz fordulni, s mintegy jóslatot kérni tőle, hogy a tanácsához igazodhassam. Sehogysem volt ugyan ínyére, hogy akár csak egy hajszálnyira is távozzam mellőle, de azért kedvesen engedélyezte a rövidke kimenőt harcos szerelmesének. De hozzátette:

- Hanem aztán hallod-e, idejében gyere haza a vacsoráról, mert egy előkelő ifjakból összeverődött banda veszélyezteti a város nyugalmát. Majd meglátod, hogy hevernek az utcák közepén itt is, ott is, akiket meggyilkoltak! A helytartó katonasága nincs itthon s így ez sem mentheti meg a várost ettől a szörnyű átoktól. Bizony könnyen beléd köthetnek, márcsak pompás megjelenésed miatt, de meg azért is, mert utálják a jöttmenteket.

- Ugyan ne aggódj miattam, Fotisom - nyugtatgattam - s majd teszek is róla, hogy ne legyen okod izgalomra. Először is többre tartom a magam itthoni gyönyörűségeit efféle idegen-házbeli lakomáknál, másodszor meg úgyis korán hazajövök. Különben sem megyek egyedül: felkötöm hűséges kardomat s így lesz mivel megvédenem az életemet.

Így hát nekikészülődtem s elmentem a vacsorára.

Rengeteg volt a vendég s mint afféle előkelő asszonynál, ott volt a város színe-java. Pompásan ragyogtak az elefántcsonttal kirakott citrusfa-asztalok, arannyal átszőtt takarók borították a pamlagokat, s bájosabbnál bájosabb, de egyformán drágamívű volt a sok serleg. Itt mesteri domborműves üvegpohár, ott egy tisztavizű kristályserleg, amott csillogó ezüst- és szikrázó arany-kehely, tovább csodálatosan metszett borostyánkő-pohár, emitt meg drágakő-serlegek: együtt volt itt minden csoda. Egész sereg díszruhás szeletelőmester szolgálta fel ügyesen a dús fogásokat, és bodorított hajú, pazar öltözetű inasok kínálgatták sűrűn, pohár-formára csiszolt drágakövekben az óbort. Aztán behozták a lámpákat, zsongott a vendégsereg csevegése, itt is, ott is bőven ömlött a kacagás, a féktelen tréfa s az ingerkedés.

Ekkor Byrrhena hozzám fordult:

- Hát hogy s mint érzed magad a mi városunkban? Ha jól tudom, templomok, fürdők s egyéb művészi alkotások dolgában nincs még egy város a miénkhez fogható, egyébként pedig mindenféle élelmiszerben is bőven dúskálunk. Akár szórakozásból, akár üzleti ügyben jön ide valaki, teljes a szabadsága; élvezheti itt a látogató Róma nyüzsgését s ha kisebb igényű, a falu csöndjét. Elég az hozzá, hogy az egész tartomány hozzánk jár szórakozni.

- Igazad van - jegyeztem meg - sehol a világon nem éreztem magam szabadabban, mint itt, éppen csak a varázsló-mesterség titokzatos és kikerülhetetlen szövevényeitől rettegek szörnyen. Hallom, hogy még a halottakat sem hagyják békén sírjaikban: a sírboltokból s a máglyák hamvából összeszednek bizonyos maradványokat, megcsonkítják a holttesteket, hogy ilyesmikkel megrontsák egy-egy ember életét, a boszorkányok pedig a temetési pompa kellős közepében elrabolják a halottat.

- Sőt mi több - fűzte szavaimhoz a társaság egyik tagja - ezek még az élőknek sem kegyelmeznek. Megesett ez már, nem is tudom kivel: két fülét, orrát levágták, éktelenül megcsonkították.

Ennek hallatára harsogó hahotára fakadt az egész vendégsereg, mindenki a sarok felé fordult s egy ott heverő vendégre szögezte a szemét. Ezt zavarba hozta a társaság merev ráfelejtkezése; elkáromkodta magát a fogai közt és éppen föl akart kelni, de Byrrhena rászólt:

- Maradj csak egy kicsit, Thelyphronom és udvarias ember létedre mondd el azt a bizonyos történetet, hogy rokonom, Lucius is hadd élvezze lenyűgöző, szellemes előadásodat.

- Asszonyom - felelte az -, te sohasem tagadod meg áldott jóságodat, de némely embernek az arcátlansága igazán tűrhetetlen.

Izgalomba lovalta magát. De Byrrhena egyre unszolta, megesküdött a boldogságára, akármennyire húzódozott is Thelyphron, nyilatkozatra kényszerítette s végre kicsikarta beleegyezését.

Most Thelyphron csomóba göngyölte a pamlagtakarót s kissé fölemelkedve fektéből, félkönyökére támaszkodott, aztán kinyújtotta jobbkarját, majd szónokok módjára behajlította, gyűrűs- és kisujját tenyerébe zárta, a másik hármat előremeresztette, hüvelykujját kissé feltartotta, s hozzáfogott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Siheder koromban történt.

Egyszer fölkerekedtem Miletosból, hogy megnézzem az olympiai játékokat; (mert szerettem volna a híres tartománynak ezeket a helyeit is bejárni) és minekutána bebarangoltam egész Thessaliát - ó átkozott óra - Larissába vetődtem. Útravalóm már nagyon is fogyatékán volt s én minden zeg-zugot bejártam, hogy ínségemre valami könnyebbülést szerezzek, mikor egyszerre csak a piac közepén megpillantottam egy hórihorgas öreg embert. Ott ült egy kövön és harsány hangon hirdette, hogy az, aki hajlandó egy halott őrzését vállalni, jelentkezzék: mennyit kérne érte. Megszólítottam az egyik járókelőt:

- Mit hallok? Hát itt a halottak megszöknek talán?

- Fogd be a szád - ripakodott rám az illető. - Látszik, hogy éretlen kölyök vagy és vadidegen, nem csoda, ha megfeledkezel róla, hogy Thessaliában vagy, ahol a boszorkányok egyre-másra leharapdálnak a halottak arcából s az ilyen darabkáknak aztán jó hasznát veszik bűbájos mesterkedéseikben.

- Hallod-e - adtam fel én a szót -, magyarázd meg, hogy megy az a halott-őrzés?

- Mindenekelőtt - volt a válasz - egész éjjel feszülten kell virrasztani, éber és tágranyílt szemmel folytonosan a halottra kell meredni, nem szabad levenni róla a tekintetet, de még csak oldalt sem szabad pislantani, mert bizony ezek az átkozott boszorkányok akármiféle állattá át tudnak változni és észrevétlenül odalopódzkodnak, úgyhogy még a Napnak és az igazságnak szemét is könnyű szerrel megcsalják. Mert néha madár, máskor kutya vagy egér, sőt nem ritkán légy alakjában bújnak meg. Első dolguk, hogy borzalmas ráolvasásaikkal álomba bágyasztják a virrasztót. De ki tudná pontosan elsorolni, hogy ezek a gaz boszorkányok elvetemedettségükben mennyi furfangot eszelnek ki? És mégis, ezért a veszedelmes szolgálatért alig szoktak többet fizetni négy vagy legfeljebb hat aranynál. Hohó, majdnem elfelejtettem, hogy aki reggel nem adja át épségben a holttestet, az köteles a maga arcából kivágott darabbal pótolni azt, amit kimartak vagy kitéptek belőle.

Minekutána ekként tájékozódtam, megembereltem magam és tétovázás nélkül odaálltam a kikiáltó elé. Odaszóltam neki:

- Hagyd abba a kiabálást. Itt vagyok, vállalom a virrasztást. Hoci a fizetséget!

- Ezer sesterciust kapsz - felelte. - Hanem aztán, hallod-e, fiatalember, jól vigyázz ám, hogy ennek az előkelő ifjú embernek a holttestét gondosan megvédelmezd a gonosz hárpiáktól!

- Ne fecsegj itt össze idétlenségeket s haszontalan ostobaságokat - feleltem. - Láthatod, hogy vasember vagyok, csupa szem, bírom a virrasztást, szemem bizisten a hiúzénál s az Argus szeménél is élesebb.

Alig hogy elhallgattam, nyomban valami palotához vezetett, amelynek a főkapuja be volt zárva. Egy kis hátsó ajtón hívott be, kinyitott egy zárt ablakú sötét szobát s rámutatott egy gyászruhába öltözött zokogó úriasszonyra, aztán odalépett hozzá s megszólította:

- Ez itt illő bér fejében vállalkozott férjed virrasztására hűségesen.

Az asszony elsimította jobbról-balról homlokára csüngő hajfürtjeit, fölemelte még bánatában is bájos arcát, végignézett rajtam s úgy rebegte:

- Kérlek, igyekezzél minél éberebben megfelelni tisztednek.

- Efelől légy nyugodt - feleltem -, csak készíts elő busás borravalót.

Miután ebben megegyeztünk, fölkelt s átvezetett egy másik szobába. Behívott hét embert tanúnak s a hófehér szemfedővel letakart holttestről félrehúzta kezével a leplet. Sokáig zokogott felette, aztán a jelenlévők hiteles tanúságára hivatkozva aprólékosan sorra mutogatott mindent, miközben határozott megállapításait valaki buzgón jegyzőkönyvbe foglalta.

- Íme - szólott - az orra ép, szemei sértetlenek, fülei hibátlanok, ajkai csonkítatlanok, álla hiánytalan. Ti, derék polgárok, tegyetek minderről bizonyságot.

Szólt és miután a jegyzőkönyvet aláírták, kifelé indult.

Én azonban feltartóztattam:

- Asszonyom, gondoskodjál róla, hogy mindent kezem ügyére adjanak, amire szükségem lehet.

- És hát mi mindenre volna szükséged? - kérdezte.

- Jó nagy lámpára - feleltem - aztán reggelig elegendő lámpaolajra, néhány kancsó forralt borra, egy pohárra s egy tetejes tál vacsoramaradékra.

Erre a fejét csóválta s rámpirított:

- Ugyan menj, bolond vagy, hogy halottasházban vacsorát s egyáltalában ennivalót kérsz, hiszen már jó néhány napja tüzet sem gyújtottunk. Azt hiszed tán, hogy részegeskedni jöttél ide? Nem szánnád magad inkább az alkalomhoz illő gyászra, könnyezésre?

E szavakkal odafordult egy szolgálóleányhoz és ráparancsolt:

- Myrrhine, egy-kettőre adj neki lámpát és olajat, zárd be a virrasztót a halottas szobába és tüstént hagyd magára.

Így hát ott hagytak egyedül a halott virrasztására. Jól megdörzsöltem s megélesítettem szememet, hogy el ne álmosodjam, szívemet pedig dúdolgatással csillapítgattam.

...És íme, már alkonyodik, már besötétedett, már vak feketeség ül meg, már minden halálos-mélyen elpihent, már itt a borzalmas éjszaka...

Rettentő remegésem egyre tornyosodik...

...És ekkor hirtelen besurrant egy menyét.

Megállt velem szemben és rámkapcsolta szúrós tekintetét, úgy, hogy az ici-pici állatkának ez a határtalan szemtelensége felkorbácsolta indulatomat.

- Takarodol innen - rivalltam rá - te gyalázatos dög! Bújsz vissza mindjárt a magadfajta patkánynépség közé, mielőtt még meg nem keserülöd gyilkos dühömet? Takarodol?

Hátat fordított és azon nyomban kikotródott a szobából. De ebben a pillanatban mélységes álom feneketlen szakadékába zuhantam, úgyhogy maga a delphi-beli jósisten sem tudta volna egykönnyen eldönteni, hogy kettőnk közül, akik ott feküdtünk, melyik halott inkább. Eszméletlenül feküdtem, magamnak is őrzőre lett volna szükségem: mintha csak ott sem lettem volna.

Egyszerre csak az éjjeli nyugalmat a taréjos sereg kukoríkolása verte fel. Nagynehezen magamhoz tértem s rettentő félelemben vacogva, odarohantam a holttesthez, kitakartam az arcát, megvilágítottam a lámpával s tüzetesen megvizsgáltam: mindene épségben volt. Egyszerre csak a szerencsétlen asszonyka, a tegnapi tanúkkal együtt, izgatottan, zokogva betoppant, egyenesen a holttestre borult, csókjaival hosszasan záporozta, s végre a lámpafénynél meggyőződött róla, hogy mindene ép. Megfordult, előszólította Philodespotust, a pénztárosát, és meghagyta neki, hogy derék őrködésemért haladéktalanul utalja ki a jutalmamat. Pár pillanat múlva már kezembe is adta és ekként hálálkodott:

- Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, fiatalember és buzgó szolgálatodért ezentúl, ígérem, olybá foglak tekinteni, mint egyéb atyámfiait.

Nagy öröm áradt el bennem erre a nem remélt kitüntetésre, rádöbbentem ragyogó aranyaimra, amelyeket egyre-másra megcsörgettem markomban s megszólaltam:

- Elég lesz asszonyom, ha úgy veszed, hogy szolgáid egyike vagyok és valahányszor csak szükséged lesz segítségemre, bízvást rendelkezzél velem.

Alig hogy befejeztem, a házbeliek abban a pillanatban átkozni kezdtek vésztjósló szavaimért és kézzel-lábbal hadakozva nekem estek: az egyik öklével az arcomba vágott, a másik könyökeivel a vállamba döfött, egy harmadik durva kézzel a lágyékomba markolt, sarkaikkal rugdaltak, megtépázták hajamat, ronggyá szaggatták ruhámat. Megtépázva, mint a büszke aoniai ifjú vagy a pimplai dalos költő s össze-vissza marcangoltan kilódultam a palotából.

És miközben a legközelebbi utcasarkon lassan-lassan magamhoz tértem (végiggondoltam, jaj későn, szerencsétlen és meggondolatlan nyilatkozatomat s teljes alapossággal megállapítottam, hogy még kegyetlenebb verést is megérdemeltem volna), már elsiratva, a temetési hangos jajveszékelés után utolsó útjára indult a halott: ősi szokás szerint, mint afféle előkelő család sarját, díszes gyászmenetben vitték a piacon keresztül. Fekete ruhában rohan ekkor szembe egy szomorú, könnyes, tisztes ősz haját tépdeső öregember, két kézzel a ravatalba kapaszkodik s hangosan, de az egyre felcsukló zokogástól meg-megbicsakló hangon panaszkodik:

- Polgártársak, becsületességtek s a köztisztesség nevében kérlek, álljatok megölt polgártársatok mellé s toroljátok meg kíméletlenül ennek az elvetemedett és gonosz asszonynak sötét gaztettét. Mert ezt a szegény fiatalembert, nővérem fiát, senki más, ő emésztette el méreggel, szeretője kedvéért s a dús örökség reményében.

Így harsogta szegény öreg keserves panaszait a gyásznép fülébe. A tömeg már-már dühre gerjedt: az eset oly valószínű volt, hogy hajlandók voltak hitelt adni a vádnak. Máglyát kiabáltak, kövek után kaptak, még a gyerekeket is az asszony agyonverésére noszogatták. Erre az megesküdött erős esküvel, hogy semmi része sincs ebben a rémes gonosztettben. Erre aztán megint az öreg vette fel a szót:

- Bízzuk az igazság kiderítését isteni bölcsességre. Van itt egy Zatchlas nevű fő-fő egyiptomi varázsló, akivel, busás fizetség fejében, már előbb egyességet kötöttem, hogy kis időre visszahozza ennek szellemét az alvilágból, holttestét megeleveníti s feltámasztja halottaiból.

Ezzel a szóval egy vászonköpenybe burkolt, pálma-szandálos, kopaszara nyírt fejű ifjút vezetett a gyülekezet elé. Aztán hosszasan csókolgatta kezeit, átkulcsolta térdeit és így beszélt:

- Az égi csillagokra, az alvilági szellemekre, a természet elemeire, az éjszakai némaságra, a koptus szentélyekre, a Nílus áradásaira, Memphis titkaira, Isis csörgettyűire: könyörülj, főpap, könyörülj rajta! Add kevés időre meglátnia a napvilágot, örökre lezárult szemeibe onts tünékeny ragyogást. Hiszen mi nem ellenkezünk, nem akarjuk elvonni a földtől, ami az övé, csak a bosszúállás vigaszául könyörögjük neki az élet egy rövidke pillanatát!

A varázslót meg is nyerte így.

Valami kis varázsfüvet rakott a halott szájára és mellére, aztán keletnek fordult, magába mélyedve imádkozott az életet adó fölséges naphoz s az ünnepélyes jelenet külsőségeivel a közönség hangulatát fokról fokra izgatta, a nagy csoda felé...

Befurakodtam a tömegbe, éppen a ravatal mögött felálltam egy emelkedett kőtömbre és vizsga szemmel figyeltem a történendőket: íme már hullámosan emelkedik a melle, már ruganyosan ver az ütőere, már végigömlik a testen az élet: most fölemelkedik a holttest és az ifjú megszólal:

- Már ittam a Lethe vizéből, már a Styx hullámain úsztam, mért hoztok vissza, könyörgök, e pillanatnyi élet hajszáiba? Hagyd abba, kérlek, hagyd abba és bocsáss vissza pihenőmre.

Alig hangzottak el a halott szavai, a varázsló már kissé indulatosabban rászólt:

- Mért nem mondasz el mindent a népnek, mért nem feded fel halálod titkait? Vagy azt hiszed, nincs módomban ráolvasásaimmal a fúriákat idéznem s fáradt testedet meggyötörnöm?

Felveszi a szót a ravatalon fekvő és fájdalmas sóhajtással így beszél a néphez:

- Fiatal feleségem gaz mesterkedése ítélt a méregpohárra s emésztett el: így kellett átengednem meleg ágyamat a szeretőjének.

Az elvetemült asszony ekkor hirtelen összeszedi egész vakmerőségét és férje vádjával konokul, szentségtörőn perbe száll. A nép forrong, a vélemények megoszlanak: némelyek erősködnek, hogy az elvetemült asszonyt halott férjével együtt azon nyomban elevenen el kell temetni, mások úgy vélik, hogy nem szabad hitelt adni egy halott hazudozásának.

De minden kétséget eloszlatott a fiatalember újabb felszólalása. Mert megint s még fájdalmasabban felsóhajtott s így szólalt meg:

- Megadom, igen, megadom nektek az igazság csalhatatlan bizonyítékait: napnál világosabban feltárok olyan dolgot, amit rajtam kívül senki más nem tud.

Aztán ujjával rám mutatott:

- Hát miközben holttestemnek ez az élesszemű őre éberen virrasztott felettem, varázsló boszorkányok szemet vetettek porhüvelyemre és ezért idegen alakot öltöttek; de mikor több ízben is hasztalanul próbálgatták buzgó figyelmét kijátszani, végre is álomködöt bocsátottak rá s mélységes álomba temették. Aztán engem mindaddig kitartóan szólítgattak nevemen, míg végre érzéketlen tagjaim s megmerevedett testrészeim nehézkes erőlködéssel már-már hajlottak a bűbájos varázslat parancsaira. Ez itt, aki halálos álomban ugyan, de mégis csak élt, neve hallatára (mert ugyanúgy hívják, mint engem) gyanútlanul fölkelt és halotti szellem módjára készségesen megindult. És bár a szoba ajtaja gondosan be volt zárva, valami nyíláson keresztül mégis levágták előbb az orrát, aztán füleit: így ő szenvedte el helyettem a megcsonkíttatást. És hogy csalafinta mesterségükhöz mindenben méltók maradjanak, levágott fülei helyébe hajszálnyira hű viaszutánzatot ragasztottak s orra helyébe is ugyanolyan viaszorrt készítettek. És most itt áll ez a szerencsétlen ember, aki nem annyira buzgóságával, mint inkább megcsonkíttatásával szolgálta meg a fizetséget.

Ennek hallatára rémülten kezdtem magam végigtapogatni. Odakapok az orromhoz: kezemben marad; megfogom a füleimet: leválnak. Miközben a közönség félreérthetetlen ujjmutogatással s felém irányuló integetéssel jelezte, hogy megismert, miközben kibuffant az általános röhögés, én a szomszédom lábai közt, csuromvizesen a hideg verejtéktől, kisurrantam.

De ilyen csonkán, ilyen furcsa-nevetséges állapotban soha többé nem térhettem meg családi tűzhelyemhez: a hajamat oldalvást jobbról-balról leeresztettem: így rejtettem el füleim csonkaságát; elcsúfított orromat pedig ezzel a szorosan rátapasztott vászon darabbal takartam el illedelmesen.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint Thelyphron befejezte a történetét, a pityókos társaságban újra fölharsant a kacagás. Egyre-másra kiabáltak, hogy poharat kell köszöntem a Nevetés istenére, miközben Byrrhena magyarázattal fordult hozzám:

- Holnap olyan ünnepnapra virradunk, amelyet még városunk legősibb korában alapítottak. Mi vagyunk az egyetlen nép a földkerekségen, amely ezen a napon ujjongó, bolondos szertartással keresi a Nevetés szentséges istenének kegyét. Most azzal, hogy te is köztünk leszel, még kedvesebbé deríted ezt az ünnepünket. És bárcsak magad is ki tudnál eszelni valami kacagtató tréfát az isten tiszteletére, hogy ennyivel is teljesebben-tökéletesebben áldozhassunk ennek a hatalmas istenségnek.

- Rendben van - feleltem - eleget teszek a kívánságodnak. És szavamra, igazán szeretnék valami olyan bolondságot kieszelni, amit ez a nagy isten áradó kegyességgel fogadna.

Most azonban az inasom figyelmeztetett, hogy már éjszakára jár az idő, de meg amúgy is mámorosra ittam már magam, hát nyomban fölkeltem, futtában elbúcsúztam Byrrhenától s tántorgó léptekkel megindultam hazafelé.

Amint a legelső utcába befordultunk, hirtelen szélroham kioltotta lámpánkat, amely eddig az utat mutatta, úgyhogy alig tudtunk átvergődni a vak éjszaka sötétjén, lábunk ujjait összevissza-zúztuk a köveken és holtra fáradtan érkeztünk szállásunk elé. Amint kettesben közelebb léptünk, észrevettük, hogy három tagbaszakadt, zömöktestű alak teljes erejéből döngeti kapunkat. Megjelenésünk egy cseppet sem riasztotta meg őket, hanem vállvetve egyre sűrűbben s keményebben támadtak, úgy hogy teljes joggal merült föl bennem az alapos gyanú, hogy ezek rablók, mégpedig a legvadabb fajtából. Kardomat, amelyet efféle meglepetések ellen köpenyem alatt magammal hoztam, tüstént megmarkoltam s kirántottam a ruhám alól. Aztán se szó, se beszéd, közéjük vágok a rablóknak, mind a hármat sorjában, ahogy viadalra keltek velem, alaposan összeszurkálom, míg végre rettentő sebekkel sűrűn átlyuggatva lábaim előtt kiköpték lelküket.

Minekutána így megverekedtem, a zűrzavaros lárma felriasztotta Fotist, aki kaput nyitott. Én lihegve s izzadságtól csuromvizesen bevánszorogtam. Kimerültem a három rablóval vívott küzdelemben, mintha legalábbis a háromtestű Geryont gyilkoltam volna meg.

Rögtön ágyba bújtam s azon nyomban álomba merültem.

 


HARMADIK KÖNYV

Alighogy a Hajnal, rózsás karjait előrenyújtva, bíborsugaraival felvágtatott az égboltozatra, engem is kiragadott édes pihenésemből s az éjszaka átadott a nappalnak. Izgalom öntötte el lelkemet, amint fölrémlett előttem az estéli garázdálkodás emléke; összegubbaszkodva felültem ágyamon, keresztbefontam lábaimat, térdemen egymásba kulcsoltam két kezem ujjait és záporosan zokogtam: képzeletemben egymásután fölrémlett a forum, a törvényszék, az ítélet, végre a hóhér maga...

- Vajon akadhatok-e olyan szelídlelkű, olyan jóindulatú bíróra, aki ártatlannak nyilváníthatna engem, hiszen háromszoros gyilkosság szennye fröccsent reám, három polgár vére tapad kezeimhez! Ez hát az a híres-nevezetes világjárás, amelyet olyan határozottan jósolgatott nekem a csillagjós, Diophanes?

Újra meg újra csak ezt hánytorgattam magamban és óbégattam keserves balsorsomon...

Egyszerre csak dörömböztek az ajtón, amelynek szárnyai egyre zúgtak a szüntelen csattogástól. Egy szempillantás és kivágódott hatalmas robajjal; a szobát zsúfolásig megtöltötték a hatóság emberei, poroszlóik és az összeverődött gyülevész csőcselék. A hivatalnokok parancsára két törvényszolga nyomban rámtette kezét s elkezdtek kifelé tuszkolni. Én bizony nem ellenkeztem. Alig értünk az első szűk utcába, máris kitódult a szabadba az egész lakosság és ember ember hátán nyomunkba szegődött. És ámbár én földre szegezett fejjel, elszontyolodva lépegettem (szinte már az alvilágra révült tekintetem), mégis egy oldalpillantás révén fölöttébb különös látványra csodálkozott rá szemem: a körülöttem hullámzó sok ezernyi tömegben nem volt egyetlen ember sem, aki ne pukkadozott volna a nevetéstől...

Végtére, hogy minden utcát végigkanyarogtunk s engem minden zegzugon végighurcoltak (mint ahogy körmenetben szokás fölvezetni azokat az áldozati állatokat, amelyekkel az engesztelő-ünnepek idején a fenyegető baljóslatokat hárítgatják), a forumon a bírói emelvény elé állítottak. Már ott ült a törvényszéki kikiáltó, csendet parancsolt, mikor egyszerre az egész tömeg azt követelte egyhangúan, hogy ezt a nagyszabású tárgyalást a színházban tartsák meg, mert olyan óriási a hallgatóság, hogy a veszedelmes tolongásban még utóbb agyonnyomják egymást. A következő pillanatban már mindenfelől nekiiramodott a nép s csudálatos hirtelenséggel ellepte a nézőtér minden talpalatnyi helyét; a bejáratoknál s az egész párkányzaton gomolyagban szorongtak az emberek, sokan az oszlopokra kapaszkodtak, némelyek a szobrokra csimpaszkodtak, mások az ablakokon s a mennyezetkockákon tünedeztek fel, de csodálatos izgalommal mindenki látni akart, és senki sem törődött vele, hogy kockáztatja az életét.

Ekkor engem a törvényszéki szolgák mint valami áldozati barmot a színpadon keresztül elővezettek a kar félkörének közepére. Most újból felharsant a kikiáltó érces szózata és hívására felállott vádlóm, idősebb úriember. Aztán, hogy szónoklatának idejét kimérjék, megtöltötték vízzel egy kis edényt, amely a derekán fonalvékonyságú csőbe karcsúsodott, s ezen át csöpögött le a víz. Most a vádló így beszélt a néphez:

- Tiszteletre méltó polgártársaim! Nem holmi jelentéktelen ügyről van szó, hanem olyanról, amelyben elsősorban is egész államunk békessége kockán forog s amelyet komoly példaadásra kell felhasználni majd. Ennélfogva fokozottabban hárul rátok a kötelesség, hogy egyenkint és összesen lelkiismeretesen fontolóra vegyétek az állam érdekeit, hogy ez az elvetemedett gyilkos el ne vigye szárazon annak a rettentő mészárlásnak a bűnét, amelyet oly véres-kegyetlenül végbe vitt. És ne gondoljátok, hogy holmiféle személyes féltékenység tüzel vagy egyéni gyűlölet lázít ellene. Tudniillik én vagyok az éjjeli őrség parancsnoka, s azt hiszem, hogy mind a mai napig nincs senki, aki kifogásolhatná éber őrködésemet.

- De végre rátérek magára az ügyre s híven beszámolok a tegnapi éjszaka eseményeiről. Tehát amint úgy éjfélután aggodalmas gondossággal az egész várost körüljártam s kapuról kapura mindent apróra végigvizsgáltam, megpillantottam ezt az elszánt fickót, amint kivont kardjával gyilkosan vagdalkozott jobbra-balra. Dühöngésének már három áldozata hevert lábai előtt: még lélegzettek, testük vértócsában vonaglott. Nem csodálom, hogy maga is megrettent borzalmas tettének bűntudatától: azonmód futásnak eredt, a sötétség leple alatt besurrant valamelyik házba, s egész álló éjszaka ott rejtőzködött. De az istenek akaratából, amely a gazoknak semmi bűnét sem hagyja megtorlatlanul, reggel, mielőtt még rejtekutakon elillanhatott volna, elcsíptem és a ti igazságos és tekintélyes törvényszéktek elé állíttattam. Kezetekben van tehát a vádlott, akit többszörös gyilkosság bűne terhel, a vádlott, akit tetten értek, a vádlott, aki még hozzá idegen állampolgár. Sújtsatok le tehát szigorú ítélettel erre a külföldi emberre azért a bűnért, amelyet a magatok polgártársán is kíméletlenül megtorolnátok.

Így beszélt a zordon vádló s ezzel elnémult szigorú szava. A kikiáltó pedig azonnal engem szólított, hogy ha van valami megjegyzésem a beszédre, adjam elő. De én ebben a pillanatban semmi egyebet nem tudtam, csak sírni, amire bizisten nem is annyira a goromba vádbeszéd, mint inkább a tulajdon meggyötört lelkiismeretem kényszerített. Végre valami isteni ihletből nekibátorodtam s így védekeztem:

- Magam is jól tudom, mily kemény feladat ekkora gyülekezetet meggyőznie ártatlanságáról annak, aki gyilkosság vádja alatt áll, még ha igazat mond is és önként vallomást tesz tettéről, itt, a három megölt polgár kiterített holtteste előtt. De ha emberséges törvényeitek módot adnak arra, hogy néhány szóval védekezzem, könnyű szerrel meg foglak győzni benneteket, hogy nem a magam hibájából keveredtem ebbe a főbenjáró veszedelembe, hanem szerencsétlenül végződő, de jogos fölháborodásom zúdította rám alaptalanul a borzasztó és gyűlöletes vádat.

- Hát úgy volt, hogy a vacsoráról egy kicsit későn indultam hazafelé, meg aztán el is voltam ázva - ezt a bűnömet egyáltalában nem tagadom - s éppen a lakásom kapuja előtt - derék polgártársatoknál, Milónál vagyok szálláson - látom ám, hogy egynéhány marcona rabló mindenáron be akar jutni; csavargatták a sarokvasakat, s ki akarták emelni a ház kapuját; a zárakat, amelyek a lehető legpontosabban be voltak erősítve, mind erőszakkal lefeszegették s már a házban lakók lemészárlásáról tanácskoztak. Végre is egyik elszánt, vaskos fickó efféle riadóval tüzelte a többieket:

- Hahó, cimborák, férfias elszántsággal s harcos erővel csapjunk le az alvókra! Félre szívünkből minden habozást, minden gyávaságot: kard ki kard, gyilkolás tarolja végig az egész házat! Aki álomban hever, le kell szúrni; aki ellenszegül, le kell ütni! Csak úgy vihetjük el szárazon, ha odabent senki fiának nem irgalmazunk.

- Bevallom, polgárok, szörnyen féltettem gazdáimat is, a magam bőrét is, de meg úgy éreztem, hogy a jó polgárnak ez a kötelessége: hát előkaptam a kardomat, amelyet efféle veszélyes eshetőségekre mindenhova magammal viszek s rátámadtam az elvetemült rablókra, hogy rájuk ijesszek s megszalasszam őket. Csakhogy ezek a feneketlenül elvadult és durva legények nem futamodtak ám meg, hanem vakmerőn szembeszálltak velem, bár látták a kardot kezemben.

- Csatarendbe sorakoznak. Maga a vezérük s főkolomposuk vad erővel rám rohan, két kezével a hajamba csimpaszkodik, hátrahajlít és kővel akar agyonverni. Miközben azonban kőért kiabál, biztos kézzel lesújtok rá s szerencsésen le is terítem. Most a másik a fogaival lábikrámba csimpaszkodik, de én jól irányzott csapással vállperecen vágom, a harmadiknak, aki ostobán nekem szaladt, a melle közepén hasítok halálos sebet. Hitem szerint azért, hogy békességet teremtettem, hogy vendéglátó gazdáim házát s a közbiztonságot megvédelmeztem, nemcsak büntetlenségben, hanem ezenfelül nyilvános dicséretben kellene részesülnöm, hiszen soha még egy körömfeketényi vád sem merült fel ellenem, polgártársaim igaz tisztelettel öveztek és becsületességemet minden javaknál nagyobbra tartottam. Nem fér a fejembe, hogy a jogos bosszúállásért, amelyre az elvetemült rablók miatt ragadtattam magam, mért állok most ily borzasztó vád alatt, holott semminemű bizonyíték sincs sem arra, hogy köztünk régebbi személyes ellenségeskedés lett volna, sem arra, hogy ezeket a zsiványokat valaha is ismertem egyáltalán. Vagy tessék legalább valami zsákmányt felmutatni, akkor még hihető volna, hogy annak reményében követtem el ezt a borzalmas bűnömet.

Ahogy elhallgattam, megint előbuggyantak a könnyeim. Könyörgésre tárt karokkal, valamennyiük jó szívére, gyermekeik iránti szeretetükre hivatkozva, kétségbeesetten rimánkodtam az egész közönséghez. Mikor már úgy gondoltam, hogy megmozdult bennük az emberi érzés s hogy valamennyien kellő könyörületességre lágyultak zokogásomtól, tanúul hívtam a mindent látó Napot s az Igazságot, jelenvaló ügyemet az istenek gondviselésébe ajánlottam - és ekkor, amint kissé föltekintek, látom, hogy a közönség az utolsó emberig mulat - csak úgy düledeztek a rengő kacagástól - s köztük az én derék házigazdám és atyámfia, Milo, pukkadozik a legjobban a röhögéstől. Ekkor csendesen így méltatlankodtam magamban:

- Hát ez a hála, ez az együttérzés! Ím én a gazdám javáért embert ölök és főbenjáró váddal terhelten állok itt, ő meg nem éri be azzal, hogy támogatás helyett vigasztalanul cserben hagy, hanem még kacag is pusztulásomon.

Ezenközben sírva, zokogva, karján csecsemőjével, gyászruhás asszony rontott a színház közepére s nyomában egy másik, piszkos rongyokba bugyolált, épp oly gyászosan zokogó idősebb asszony, mind a kettő olajfaágat lengetett. Ráomlottak a ravatalra, amelyen letakarva ott feküdtek az áldozatok holttestei s felbúgó zokogással gyászos jajveszékelésbe kezdtek:

- Mindnyájatok könyörületességére, minden jogos emberi érzésre kérünk: induljon meg szívetek e fiatal emberek gyalázatos meggyilkolásán s magányos özvegységünk vigaszául álljatok érte bosszút! Legalább ezt a csecsemőéveiben árván maradt kis gyermeket segítsétek jobb élethez s törvényeitek és a rendőri intézmények értelmében e gyilkos vérét vegyétek minden jóval biztató engesztelésül.

Erre főként a legöregebb bíró s így beszélt a hallgatósághoz:

- A bűncselekményt ugyan, amelyet szigorún meg kell torolnunk, maga a tettes sem tagadhatja le; mégis marad számunkra egyetlenegy izgató mellék-kérdés, hogy tudniillik e borzalmas gaztett bűnrészeseit is felkutassuk. Mert csöppet sem valószínű, hogy egy szál ember ép bőrrel menekülhetett három ilyen markos legény kezéből. Ennélfogva kínvallatással kell az igazságot kiderítenünk. Mert egyrészt a tettest kísérő szolga egy óvatlan pillanatban megszökött, másrészt pedig a bizonyítási eljárás oda jutott, hogy kínvallatással kell belőle bűntársainak neveit kicsikarnunk, hogy egyszer s mindenkorra gyökerestül kiirtsuk az efféle vérszomjas garázdálkodás-okozta rettegést.

Egy pillanat s a görög törvénykezési rend értelmében már hozták is a tüzet, a kereket s a mindenfajta korbácsokat. Kétségbeesésem rohamosan növekszik és szinte megszázszorozódik, hogy még csak ép testtel sem halhatok meg. De az idősebb asszony, amelyik síránkozásával úgy felkorbácsolta a hangulatot, csak nem hagyta abba:

- Engedjétek meg, drága jó polgárok, hogy mielőtt ezt a zsiványt, szerencsétlen gyermekeim gyilkosát keresztre feszítitek, leleplezhessük az áldozatok holttesteit, hogy lássátok: milyen daliásak, milyen fiatalok voltak, hogy ekként egyre komorabbra zordonuljon bennetek a méltó felháborodás és a gaztett nagyságához mért kíméletlenséggel ítélhessetek.

Szavait helyeslés követte és a bíró rögtön felszólított, hogy tulajdon kezemmel takarjam ki a ravatalon fekvő holttesteket. Sokáig vergődtem, vonakodtam ez új látvány révén újra felidézni elkövetett gaztettemet, de a poroszlók a bíró parancsára egyre nyomatékosabban noszogattak, végül oldalt lecsüngő kezemet is vesztébe taszították s kinyújtották a holttestek fölé. Végre is megtörtem a kényszer alatt, megadtam magam és kénytelen-kelletlen ugyan, megfogtam a leplet s fölfedtem a holttesteket...

Jóságos egek, milyen furcsaság!

Miféle szörnyetegek ezek?

Mely hirtelen változása balsorsomnak! Hiszen már-már Proserpina hatalmában voltam, már-már az alvilág lakói közé számítottam, de erre a hirtelen színe-változásra döbbenten meredtem rá s igazán nem tudom kellő szavakkal leírni ennek a meglepő látványnak minéműségét. Hát a három meggyilkolt ember holtteste nem volt egyéb, mint három felfújt bőrtömlő, össze-vissza szurkálva, lyuggatva; és amennyire éjjeli csatámra vissza tudtam emlékezni, a lyukak ugyanazokon a helyeken tátongtak, amelyeken a rablókat megsebesítettem.

Ekkor az eddigelé egyesektől tervszerű ravaszsággal némileg fékentartott röhögés zúgva csattant fel a közönségben. Némelyek határtalan jókedvükben ujjongtak, mások enyhülésül a nevetéstől fájó hasukat szorongatták. Végre is részegen a gyönyörűségtől sorjában kitódultak a színházból, vissza-visszapislantgatva rám. Én azonban attól a pillanattól fogva, hogy a leplet fölemeltem, dermedten, kővé meredten álltam ott, mintha csak magam is valami színházi szobor vagy oszlop lettem volna. Csak akkor tértem magamhoz révületemből, amikor a gazdám, Milo odalépett hozzám, megfogott s gyengéd erőszakkal magával vonszolt, miközben én egyre ellenkeztem s újra meg újra kibuggyanó könnyeim közt sűrűn fel-felzokogtam. Óvatosan kikereste az elhagyatott utcákat s nagy vargabetűvel házába vezetett és változatos csevegéssel szórakoztatott, mert még akkor is kétségbe voltam esve és reszkettem. De sehogysem tudta lecsillapítani megcsúfoltatásomon érzett felháborodásomat, amely mélyen megülte lelkemet.

Kisvártatva ím teljes díszben bevonult házunkba maga a bíróság és a következő nyilatkozattal igyekezett megnyugtatni:

- Uram: Lucius, előttünk sem előkelő állásod, sem családod ősi származása nem ismeretlen, hisz kitűnő családotok egy egész tartomány nemességét öleli magába. Annak, amin átestél s ami miatt oly érzékenyen sopánkodol, nem megcsúfolás volt a célja. Verd ki hát szívedből ezt az egész pillanatnyi elkeseredést s oszlasd el lelked komor hangulatát. Tudniillik az a játék, amelyet városunk a Nevetés áldott istenének tiszteletére évről évre minden fordulón ünnepélyesen rendez, mindig csak valami eredeti ötlettől kap friss színt-illatot. Ez az isten téged, az ötlet szerzőjét s előadóját, innentúl minden utadon szerető kegyelmével kísér és sohasem fogja megengedni, hogy szívedben tanyát verjen a szomorúság, hanem élted fogytáig vidám örömökre deríti majd homlokod. Városunk is minden kiváltságos megtiszteltetést megszavazott részedre ezért a kedvességedért: mert először is védnökévé választott, aztán pedig elhatározta, hogy felállítja bronz-szobrodat.

Erre a beszédre ily szavakkal adtam meg a választ:

- Illő hálával adózom neked, Thessalia páratlanul nagyszerű városa, a fényes megtiszteltetésekért, de úgy gondolom, hogy a szoborképmásokat nálamnál méltóbb és különb férfiak számára kellene tartogatnotok.

Így beszéltem nagy-szerényen, miközben arcom is kicsit vidámabbra derült. Amennyire csak tőlem telt, még derültebb jókedvet erőltettem magamra, s udvariasan elköszöntem a távozó hatóságtól.

Ebben a pillanatban berohant egy szolga:

- Nénéd, Byrrhena - lelkendezi - figyelmeztet, hogy már közel van a lakoma ideje, amelyre az este elígérkeztél és máris hívat.

Rajtam átnyilallt a rettegés, gondolatban is visszaborzadtam még a házától is és ezt üzentem:

- Végtelenül szeretnék meghívásodnak eleget tenni, nénikém, de nem tehetem, adott szavam ideköt. Tudniillik házigazdám, Milo, esküdözve az éppen ma ünnepelt isten nevére, rávett, hogy a mai vacsorára elkötelezzem magam néki; most ő sem megy el hazulról s távozni engem se hagy. Tegnapi vacsora-ígéretemet halasszuk hát más alkalomra.

Utolsó szavaimnál Milo keményen karon ragadott, előhozatta a fürdő-holmikat és elvitt a legközelebbi fürdőbe. Én a világért szemébe nem néztem volna senkinek, bújtam a járókelők nevetése elől - amelyet pedig magam fakasztottam - s oldalához simulva lopakodtam előre. Szégyenkezésemben azt sem tudtam, hogyan fürödtem meg, hogyan dörzsöltek le, hogyan kerültem megint haza: amint mindenki megbámult, felém integetett, ujjal mutogatott rám, csak bámultam tehetetlenül, bárgyún.

Végre, hogy Milo szegényes kis vacsoráján csak úgy futtában átestem, metsző fejfájást vetve ürügyül - amelyet bizonyára a szakadatlan zokogás okozott -, könnyen megnyert beleegyezésével visszavonultam szobámba. Végigheveredtem ágyamon és bánatomban tövéről-hegyére végiggondoltam mindazt, ami velem történt, míg végre - miután asszonyát lefektette - bejött Fotisom, magából kikelve; nem sugárzott az arca, nem csacsogott az ajka: sötét homlokán zord ráncok tornyosultak. Habozva és félénken végre is szóra kapott:

- Bevallom - lihegte -, én, tulajdon magam vagyok az oka ennek a kalandodnak!

Ezzel a szóval valami korbácsot húzott ki kebléből, felém nyújtotta és így beszélt tovább:

- Itt van; hitvány nőszemély vagyok; könyörgök, verj meg, vagy sújts akármiféle még nagyobb büntetéssel. Csak azt az egyet ne gondold, kérve-kérlek, hogy szánt-szándékkal okoztam neked ekkora szenvedést. Inkább engem verjen meg az isten, mint hogy miattam akár csak egy körömfeketényi bánatot is szenvedj. De minden szenvedést, ami fejedre zúdult, tüstént tegyen jóvá az én vérem folyása. Mert bár parancsot teljesítettem s más volt a célja cselekedeteimnek, szerencsétlenségemre mégis te ittad meg a levét.

Ekkor én, részben velemszületett kíváncsiságomtól ösztökélve, részben mert kalandom titokzatos okát mohón vágytam leplezetlenül megismerni, így vettem fel a szót:

- Inkább összetöröm, ronggyá tépem, elpusztítom ezt a világ leggyalázatosabb, legvakmerőbb korbácsát, amelyet azért adtál ide, hogy megverjelek vele, mintsem hogy csak érinteni is merje bársonyos, tejfehér testedet! De most már mondd el őszintén: melyik az a tetted, melyet az ostoba vaksors veszedelmemre fordított? Mert esküszöm a te drága életedre, hogy senkinek a világon, még neked magadnak sem tudnám elhinni, ha még úgy bizonykodnál is, hogy vesztemre te főztél volna ki bármit is. Különben sem lehet ártatlan szándékokat bűnül felróni azért, mert az eredményük nem megfelelő vagy éppen szerencsétlen.

Elhallgattam és Fotisomnak könnyekben reszkető s az odaadó szenvedélytől bágyadtan le-lehunyódó szemeiről szomjasan szürcsöltem tüzes, csemegés csókokat...

Ettől aztán vidámságra frissült:

- Várj csak, kérlek - csacsogta -, előbb jól bezárom a szobaajtót, mert ha kihallatszik avatatlanul vakmerő beszédem, főbenjáró bűnbe keveredem.

Szólt, betolta a reteszt, erősen belenyomta a biztosító kapcsot, aztán visszajött hozzám, két karjával átfonta nyakamat és halk, tompára fojtott hangon elkezdte:

- Reszketek és szörnyen félek felfedni e ház rejtelmeit s elárulni asszonyom féltve őrzött titkait. De sokkal többet tartok rád és tudományodra, mintsem hogy te - aki amellett, hogy előkelő nemes családból származol és ragyogó tehetségű ember vagy, még számos titkos szertartásba is be vagy avatva - bizonyosan ne ismernéd jól a hallgatás szent parancsát. Kérlek tehát, hogy amit csak jámbor lelked szentélyére bízok, őrizd ott örökre hét zárral zárva és viszonozd szigorú hallgatással az én bizalmas őszinteségemet. Mert engem érted égő szerelmem hajt annak elmondására, amit rajtam kívül senki a világon nem tud. Mindjárt meg fogod ismerni házunk minden ügyét-baját, meg fogod ismerni asszonyom csodálatos titkait, amelyeknek engedelmeskednek a szellemek, fejet hajtanak az istenek, szolgálnak az elemek és amelyektől megbomlik a csillagok rendje. Bűbájosságának hatalmát olyankor aknázza ki leginkább, amikor valami kedvére való bájos, csinos ifjúra szemet vetett, ami egyébként elég gyakorta megesik vele.

Most is halálosan belebolondult egy gyönyörűszép boeotiai ifjúba és lázasan űzi bűbájosságának mindenféle fortélyait, mindenféle mesterkedéseit. Tegnap estefelé hallottam, ismétlem, a tulajdon fülemmel hallottam, amikor magát a Napot ködös homállyal s örök sötétséggel fenyegette meg, mert nem futott le elég gyorsan az égről s nem adta át helyét elég korán az éjszakának, hogy abban bűvös-bájos csábításait űzhesse. Ezt az ifjút tegnap, a fürdőből hazajövet látta meg, amint épp a borbélyműhelyben ült; nosza rámparancsolt, hogy észrevétlenül hozzam el a hajfürtjeit, amelyek a gyilkos olló nyisszantásai nyomán a földön hevertek. Miközben hát odalopakodtam és sebbel-lobbal összekapkodtam a hajfürtöket, rajtacsípett a borbély, megragadott és mert amúgy is ország-világ szemében hírhedtek vagyunk boszorkánymesterségünkről, durván rámrivallt:

- Hé, te gyalázatos, csak egyre-másra lopkodod itt előkelő ifjú urak hajfürtjeit? De ha még ezután sem hagyod abba ezt a pimaszságot, nem sokat teketóriázok, hanem rendőrkézre adlak!

Szavait követte a tett: bedugta a kezét a melleim közé, előkotorászta és dühösen kirántotta onnan a már eldugott fürtöket. Ez az eset nagyon felizgatott; eszembe jutott asszonyom természete, hogy az ilyenfajta kudarc elég érzékenyen hat reá, s ilyenkor rendesen kegyetlenül elpáhol engem, s már-már azon járt az eszem, hogy megszököm. De ekkor rád gondoltam, s rögtön letettem erről a tervről.

De amint a borbélyműhelyből kijöttem, elszontyolodtam, hogy teljesen üres kézzel kell hazatérnem. Hát meglátok egy embert, aki ollóval kecskebőrtömlőket nyírt. Mivel láttam, hogy alaposan össze vannak kötözve, felfújva és felakasztva, a földön heverő sárgás szőrükből - nagyon hasonlított a boeotiai ifjú hajához - magammal vittem egy csomót és átadtam asszonyomnak, de elhallgattam előtte az igazat.

Így aztán az éj beálltával, mielőtt a vacsoráról hazaindultál volna, asszonyom, Pamphile, őrjöngő vágyában fölment a zsindelytetőre; ide járogat nagy-titokban, mert ez a legalkalmasabb hely bűbájoskodására, minthogy kívül van a házon, nyílt, szabad, szellős, ahonnan keletre-nyugatra, mindenfelé kényelmes kilátás nyílik. Mindenekelőtt fölszereli boszorkánykonyháját a szükséges eszközökkel; kirak mindenféle fűszerszámot, titokzatos jelekkel teleírt táblákat, hajótörésekből megmentett tárgyakat, elsiratott-eltemetett holttestek sok-sok darabkáját; itt orrok és ujjak, amott akasztott emberek húsos körmei, emitt meggyilkoltak felfogott vére és vadállatok fogai közül kicsavart csonka koponyák. Aztán ráolvas a gőzölgő belekre és különféle folyadékkal áldoz, hol forrásvízzel, hol tehéntejjel, hol hegyi mézzel, sőt mézes bort is önt áldozatul. Most azokat a bizonyos hajfürtöket szorosan csomóba rakja, összeköti s mindenféle illatszerrel együtt szénparázsra veti, hogy elhamvadjanak. És ekkor varázs-tudományának ellenállhatatlan hatalma és a szolgálatára kényszerített istenségek vak önkényeskedése révén azokba a testekbe, amelyeknek szőrszálai füstölögve elsercentek, egyszerre csak emberi lélek költözik: éreznek, hallanak, járnak-kelnek és odamennek, ahova szőrük szaga vonzza őket. Így a boeotiai ifjú helyett ezek akartak minden áron bemenni, ezek rohanták meg a kaput. És ekkor te, elázva az italtól, megtévesztve a vak éjszaka sötétségétől - vitézül kardot rántottál s az őrült Aiax módjára vagdalkozva, ugyan nem eleven állatokat mészároltál le, mint ő, aki egész nyájakat lekaszabolt, hanem sokkalta hősiesebben legyilkoltál három degeszre fújt kecsketömlőt, így én téged, miután cseppnyi vérontás nélkül levágtad ellenségeidet, most nem mint embergyilkost, hanem mint tömlőgyilkost ölelhetlek.

Nagyot nevettem Fotis mulatságos elbeszélésén s magam is tréfára fordítottam a szót:

- Nohát most már én is számot tarthatok a hősi dicsőségnek arra a koszorújára, amelyet Hercules nyert tizenkét munkájával; ő lebírta a háromtestű Geryont s a háromfejű Cerberust, én meg három tömlőt gyilkoltam meg: ez csak fölér vele! De hogy őszinte szívvel megbocsáthassam bűnödet, amellyel ily rettentő izgalmakba kevertél, teljesítsd ezt a forró kívánságomat: mutasd meg nekem asszonyodat olyankor, amikor valami varázslatot végez, amikor az isteneket idézi, főképp amikor átváltozik: hadd lássam, hiszen égek a vágytól, hogy szemtől-szembe megismerkedjem a varázsló-mesterséggel. Ámbátor úgy veszem észre, hogy magad sem vagy egészen járatlan és avatatlan ebben a mesterségben. Erről mélyen meg vagyok győződve, hiszen magamon tapasztaltam: mert míg eddigelé ugyancsak fitymáltam az asszonyi ölelést, most te csillogó szemeddel, rózsás kis arcoddal, fénylő hajaddal, szomjas csókjaiddal s illatos melleddel rabszolgáddá nyűgöztél s én szíves-örömest alázkodom hatalmad alá. Már otthonomra sem gondolok, kisebb gondom is nagyobb a hazautazásnál és mindennél drágábbak nekem a mi éjszakáink.

- Luciusom - felelte Fotis - igazán nagyon szeretném teljesíteni kívánságodat, de az asszonyom irigy természetű, s ha efféle titokzatos mesterkedéseit űzi, mindig elvonul, mindenki elől elzárkózik. Mégis: a te kívánságod fontosabb nekem az életemnél és majd kilesem az alkalmas időpontot s szívesen teljesítem, csak - amint már előbb is mondtam - becsületesen őrizd e főbenjáró dolog titkát.

Csevegésünk közben egymás utáni vágyakozásunk felszította szenvedélyünket s felkorbácsolta érzékeinket. Ledobtunk hát magunkról minden ruhát s végre anyaszült meztelenen tobzódtunk a szerelmi élvezetben. Mikor aztán belefáradtam, Fotis nagylelkű elhatározással fiús élvezetben részesített betetőzésül. A virrasztástól végre elbágyadtunk, álom borult szemünkre s már magasan járt a nap, amikor fölébredtünk. Még néhány éjszakát töltöttünk ilyen gyönyörűségben.

Valamelyik nap Fotis izgalomtól remegve berohant hozzám s jelentette, hogy az asszonya - minthogy új szerelménél eleddig minden mesterkedése csütörtököt mondott - ma éjjel madárrá fog tollasodni s így repül el választottjához, ennélfogva tehát óvatosan készüljek elő ennek a nagyszerű jelenetnek a kilesésére. És ahogy az éj beállt, lábujjhegyen, nesztelenül fellopódzott velem ama bizonyos emeleti szoba elé s odasúgta, hogy az ajtóhasadékon át lessem ki, mi történik odabent. Hát Pamphile mindenekelőtt meztelenre vetkőzött, aztán kinyitott egy kis szekrényt, s kivett belőle egy csomó szelencét. Az egyiknek felnyitotta a födelét, kenőcsöt vett ki belőle, tenyerében sokáig dörzsölte s lába körmétől a feje búbjáig minden porcikáját bekente vele. Közben halkan egyre mormogott a lámpája fölé, rezegve meg-megrázta magát s végigveregette tagjait. Lágyan hullámzó testén most puha pihék bukkannak elő, erős tollak növekednek, orra horgas csőrré keményedik, körmei görbe karmokká kényszerednek. Pamphile fülesbagollyá változik. Most próbát tesz: panaszos huhogással fel-felugrál a földről, végre a levegőbe lendül s kiterjesztett szárnyakkal elrepül.

Ő tehát bűbájosságának erejével a maga jószántából átváltozott, de énrám senki sem olvasott varázsigét s a látottak hatása alatt mégis döbbent rémületbe meredtem, mintha kicseréltek volna: öntudatom elhomályosult, rémületemben szinte megháborodtam, nyitott szemmel is elrévültem, úgy hogy jó sokáig dörzsölgettem a szememet, hogy megtudjam: ébren vagyok-e hát? - Végre-valahára ráeszméltem a valóságra, megragadtam Fotisom kezét, a homlokomhoz szorítottam s könyörgésre fogtam a dolgot:

- Kérlek, most itt az alkalom, hadd élvezzem vonzalmad nagyszerű és pompás gyümölcsét: adj egy kicsit abból a kenőcsből! Gyönyörűséges melledre kérlek, szívecském, láncolj magadhoz ezzel a soha meg nem hálálható szívességeddel örökös rabszolgádul! Hadd álljak melléd, én Venusom, szárnyas Cupido gyanánt!

- Ugyan úgy-e, te huncut! - vágott vissza Fotis. - Hát azt akarod, szerelmem, hogy magam alatt vágjam a fát? Hogy védenélek meg ebben a gyámoltalan alakodban Thessalia boszorkányaitól? Ha egyszer madárrá változtál, hol keresselek, mikor látlak megint?

- De az istenek mentsenek meg engem efféle elvetemültségtől - bizonykodtam -, hogy én, még ha sasszárnyakon repülném is be a mérhetetlen égboltot a felhők felett s a magasságos Jupiter csalhatatlan hírnöke s fürge fegyverhordozója lennék is, hogy én ne repülnék vissza ide az én kis fészkembe, ha százszor is a madarak királya voltam? Esküszöm arra az édes kis hajfonatodra, amellyel lenyűgözted a lelkemet, hogy nem kell nekem senki más, csak az én Fotisom. Aztán arra is gondoltam ám, hogy ha egyszer bekenekedem s efféle madárrá változom, messzi el kell kerülnöm minden házat. Mert úgy-e, milyen szép, milyen pompás szerető volna az asszonyoknak egy ilyen fülesbagoly?! Meg aztán tudjuk, hogy az efféle éjjeli madarakat, ha betévednek valami házba, ügyesen összefogdossák s az ajtóra szögezik, hogy keserves kínokkal lakoljanak meg, mert mint afféle vészmadarak, szerencsétlenséget hoznak a háznépre. De majdnem el is felejtettem megkérdezni: mit kell mondanom vagy cselekednem, hogy tollruhámat levetve emberi alakomat visszanyerjem megint?

- Ne félj semmit - nyugtatott meg -, ebben a tekintetben nincs okod aggodalomra, mert az asszonyom mindent megmutatott nekem, amitől megint visszakaphatják eredeti alakjukat az ilyen elváltozott emberek. De ne gondold, hogy csak úgy szívességből avatott be, dehogy: csak azért, hogy amikor hazarepül, szolgálatára legyek a szabadító szerrel. Ide hallgass hát, micsoda jelentéktelen hitvány kis füveknek van ilyen nagyszerű hatásuk: forrásvízbe dobok egy kis marék kaprot meg babérlevelet, ebből adok neki inni s ebben megfürdetem.

Váltig bizonygatta ezt s aztán nagy izgatottan besurrant a szobába s kivett a szekrényből egy szelencét. Én előbb magamhoz szorítottam s megcsókoltam a szelencét és felfohászkodtam, hogy segítsen szerencsés repüléshez, aztán gyorsan ledobtam minden ruhámat és mohón belemarkoltam a szelencébe, jó marék kenőcsöt kivájtam belőle s alaposan bekentem vele egész testemet. És most próbálkozni kezdtem: föl-föllendítettem karjaimat s madár módjára mozgolódtam, de se pihének, se tollnak semmi nyoma rajtam. Ellenben minden szál szőröm sörtévé vastagodik, finom bőröm irhává durvul, kezem s lábam ujjai egy-egy patává kényszerednek össze s a hátgerincem tövéből hosszú fark mered elő. Fejem eléktelenkedik, arcom megnyúlik, orrlyukaim kitágulnak, ajkam lefittyen, füleim szőrösen hosszúra nyúlnak. Ebben a szomorú elváltozásomban legföljebb az vígasztalhatott volna, hogy szerelmi fegyverem is hatalmassá növekedett, de ó jaj, nem tudtam már ölelni Fotist! Amint tehetetlenségemben végignéztem apróra testemet, láttam, hogy nem madár vagyok, hanem szamár. Szemrehányást akartam tenni Fotisnak a baklövéseért, de emberi alakommal elvesztettem emberi hangom is és mit tehettem mást: lefittyentettem alsó ajkamat, nedves szemmel ferdén rápislantottam s így némán vontam felelősségre. Fotis, amint ebben az állapotomban rámpillantott, mindkét kezével kíméletlenül az arcába csapott és feljajdult:

- Ó jaj, szegény fejem! végem van! Izgalmamban és sietségemben elhibáztam a dolgot! megtévesztett a szelencék egyformasága. De nem baj, mert arra, hogy ebből az alakodból visszaváltozzál, még egyszerűbb szer van: csak rózsát kell enned és szamár-alakodból azonnal kivetkezel és nyomban megint az én Luciusommá változol. És bárcsak ma este is készítettem volna, mint eddig mindig, néhány rózsakoszorút, akkor még ezt az egy éjjelt sem kellene ilyen alakban átszenvedned. De hajnalhasadtakor szaladok az orvosságodért!

Így kesergett Fotis. Én azonban ámbár Luciusból barommá változtam és tökéletes szamár voltam, mégis megtartottam emberi értelmemet. Sokáig erősen tusakodtam magammal, hogy ne támadjak-e rá erre a hitvány és feneketlenül gonosz nőszemélyre, ne harapdáljam-e össze, ne rugdossam-e patáimmal agyon? De hebehurgya tervemtől eltérített az az érett megfontolás, hogy ha Fotist agyonverem, magam semmisítem meg szabadulásom egyetlen reményét. Hát csak ráztam-ráztam a fejemet, aztán lehorgasztottam, pillanatnyi megaláztatásomat csöndesen tűrtem, beletörődtem kegyetlen sorsomba s lementem az istállóba hűséges hátaslovamhoz; ott állt a jászolnál egykori vendéglátó gazdámnak, Milónak a szamara is. Abban reménykedtem, hogy ha van az oktalan állatokban is valami velükszületett rejtett ragaszkodás, akkor a lovam rámismer, megsajnál, szívesen lát s átengedi nekem a legjobb helyet. De ó vendéglátás nagy istene, Jupiter, ó Hűség titokzatos istenségei! Az én kitűnő lovam összedugja fejét a szamárral, s azon nyomban összeesküsznek a vesztemre. Féltették a hasukat, s alighogy észrevették, hogy a jászolhoz közeledem, lekonyították a füleiket s fölemelt patáikkal dühösen rámtámadtak. Bizony jó messzire elkergettek az árpától, amit pedig az este tulajdon kezemmel szórtam oda kedves jó szolgám elé. E fogadtatás után, hogy elmartak maguktól, az istálló sarkába húzódtam.

És míg társaim szemtelenségén évődöm magamban s azon töröm a fejemet, hogy ha másnapra a rózsák révén Luciusszá visszaváltozom, ellátom majd ennek a bitang lónak a baját: megpillantom az istálló gerendáit tartó középső oszlopnak körülbelül a kellős közepén Epona istennőnek kis kápolnácskában ülő szobrát, amely gondosan körül volt fonva friss rózsakoszorúkkal. Amint fölismertem szabadulásom eszközét, felvillant bennem a remény, hatalmas lendülettel fölemelkedtem s amennyire csak kinyújtott első lábaimmal fel tudtam kapaszkodni, kimeresztett nyakkal s messze előrecsucsorított ajakkal, minden erőmet megfeszítve, a koszorú után nyúltam. Vesztemre. Erőlködésem közben hirtelen odafordult a szolgám, akire egész idő alatt a lovam gondozását bíztam, nagy-dühösen fölugrott s elordította magát:

- Hát meddig tűrjük még, hogy ez a szamár hol a többi állat takarmányára, hol meg az istenek szobrára fenje a fogát? Én bizony sántává nyomorítom ezt a szentségtörő dögöt!

Rögtön szét is nézett valami eszköz után s véletlenül egy ott heverő nyaláb fán akadt meg a szeme. Kiválasztotta belőle a legeslegvastagabb görcsös fütyköst és - ó jaj, szegény fejem! - rendületlenül páholt vele. Csak akkor hagyta abba, amikor hirtelen izgatott kopogás és zajos dörömbözés dobbant az ajtón s a szomszédság rémült ordítozással rablót kiabált. Az én emberem erre ijedtében kereket oldott.

Pillanatok múlva a rablóbanda betörte a kaput, elárasztotta az egész házat s minden zegét-zugát megszállta. Hiába rohantak innen is, onnan is Milóék segítségére, a fegyveres csapat mindenütt ott van s fenyegetőn ellenük szegül. Kard villog és fáklya fénylik mindnyájuk kezében, az éjszaka megvilágosodik; mint a kelő nap, úgy szikrázik a tűz s a kardvas.

Most nekiestek az egyik kamrának, amely a ház közepébe volt beépítve és tele volt Milo kincseivel, s ámbár hatalmas zárakkal volt lezárva s eltorlaszolva, hatalmas szekercéikkel betörték. Amint nyitva volt, minden kincset kihordtak belőle és összekötözték batyúkba nagyhirtelen. Mindegyikük kapott egy batyút, de több volt a cipelni való, mint az ember. Mohókká mámorosodtak ettől a hihetetlenül nagy kincstől s a másik szamarat, a lovamat és engem kivezettek az istállóból és rogyásig megraktak a legnehezebb batyúkkal. Minekutána a házat kifosztották, botjaikkal közénk cserdítettek és elhajtottak. Ott hagyták egyik cimborájukat, hogy leskelődjék s hozzon majd hírt a bűntett nyomozásáról, aztán megindultak velünk s úttalan utakon, hegyeken át, sűrű ostorcsapásokkal előre nógattak.

Én már a rettentő tehertől, a meredek hegyi kapaszkodótól s a végtelen hosszú gyaloglástól halálosan kimerültem. És ekkor az a lassan érő ötletem támadt, hogy a szokásos polgári mentséghez folyamodom, kimondom a császár szentséges nevét, s így szabadítom meg magam ettől a sok nyomorúságtól. Mikor végre már fényes nappal valami népes községen át vitt utunk, ahol éppen vásár volt, s csak úgy nyüzsgött a nép, a nagy sokadalomban megpróbáltam hazai görög nyelven segítségül hívni a császár fölséges nevét. Harsányan és zengőn elordítottam:

- Ó - - -

De a császár nevét nem tudtam végig kimondani. A rablók felháborodtak rekedt ordításomon s jobbról-balról, elülről-hátulról úgy eldöngettek, hogy szegény irhámat valósággal szitává lyuggatták.

Végre váratlanul módot adott szabadulásomra a nagy Jupiter. Mert miután utunkban már egész sor nagyúri házat elhagytunk, én apró tanyát, bájos kis kertet pillantottam meg, amelyben sok egyéb gyönyörű virág mellett szűzies rózsák is virultak a hajnali harmatozásban. Szabadulásom reményében sóvárogva néztem őket, aztán örömömben fürgén odamentem; csöpögött a nyálam, már-már hozzájuk értem, amikor sokkalta egészségesebb ötletem támadt: hiszen ha én szamárból megint Luciusszá változnám, nyilvánvaló, hogy vesztemet érném el a rablók kezében, mert vagy azzal gyanúsítanának, hogy varázsló vagyok, vagy rám fognák, hogy úgyis följelentem őket. Így hát kénytelen-kelletlen nem ettem a rózsákból, hanem beletörődtem jelenvaló helyzetembe s mintha csak igazi szamár volnék, szénát rágicsáltam.

 


NEGYEDIK KÖNYV

Úgy déltájban, mikor már izzón tűzött a nap, valami faluban öreg emberekhez tértünk be, akik ismerősei és jó barátai voltak a rablóknak. Legalábbis találkozásukból, hosszas megbeszélésükből és csókolódzásukból szamár létemre is erre kellett következtetnem. Meg aztán a hátunkról leszedett holmikból is juttattak nekik, és úgy vettem észre, hogy nagy titkolódzva megsúgták nekik, hogy mindez rablott holmi. Rólunk minden terhet leszedtek s kicsaptak a közeli rétre, hogy ott kedvünkre legelésszünk. De én nem tudtam ott maradni egy legelőn a szamár és a lovam társaságában, mert bizony eddigelé még nemigen szoktam meg, hogy szénát reggelizzem. De íme, éppen az istálló mögött kis kertet pillantottam meg; veszettül éhes voltam, hát nagynyugodtan besétáltam s mindenféle - igaz, hogy nyers - főzelékfélével pukkadásig töltöttem a bendőmet. Felfohászkodtam valamennyi istenhez s néztem-nézelődtem mindenfelé, hátha valamelyik szomszéd kertben viruló rózsalugast fedezhetnék föl. Már a magányosság is jó reménységgel biztatott, hogy hátha valahol elvonultan, megbújva a cserjésekben, megehetném az orvosságomat, s földre görnyedt négylábú állatból ismét emberré egyenesedhetném, anélkül, hogy valaki meglátna.

Hát miközben az ábrándozásnak ezen a hullámán ringatódzom, valamivel messzebb, árnyas völgyben lombos ligetet látok: százféle virágja s üde pázsitja közül ragyogó rózsák vörös színe nevetett felém. Az én nem egészen állati eszemmel már-már azt gondoltam, hogy Venusnak s a Gráciáknak ligete ez, amelynek titokzatos homályából ennek a menyegzői virágnak királyi fénye felém ragyog. Most felfohászkodom a szívet vidító jószerencse istenéhez és sebes vágtában nekiiramodtam: szavamra úgy éreztem, hogy nem is szamárrá, hanem szédítő iramú versenylóvá változtam át. De balszerencsém gyorsabb volt, mint pompás és rugalmas száguldásom: mert, ahogy odaértem arra a helyre, bizony nem találtam én ott égi harmat nektárjában fürösztött gyengéd, bájos rózsákat, amelyek áldott bokrokon s boldog tövisek közt teremnek, de még a völgyet sem találtam, csak egy folyóvíz sűrű fákkal szegett partja meredt elém. Hosszúkás levelű fák ezek, mint a babérfa, s illatos virág módjára nyúlánk, halványpiros kelyhecskék teremnek rajtuk s ámbár alig van illatuk, a tanulatlan nép paraszti szóval babérrózsáknak nevezi őket. Annak az állatnak, amelyik eszik belőle, halálos méreg ez a virág.

Hogy ilyen csúful megjártam, már egészen el is ment a kedvem a szabadulástól, s épp azon voltam, hogy most már elszánom magam és eszem a mérges rózsákból. Tétován közelebb megyek, hogy szakítsak belőlük, hát egyszerre csak egy fiatalember - azt hiszem: a kertész, akinek minden zöldségét összevissza tapostam - észrevette a rengeteg kárt s hatalmas husánggal kezében dühösen hozzám rohant, fülön fogott és olyan irtózatosan eldöngetett, hogy bizonyosan agyonvert volna, ha végre is meg nem sokallom a dolgot s ötletesen nem segítek magamon: fölvetem a faromat s hátulsó lábaim patáival összevissza rugdalom az atyafit. Mikor aztán alaposan helyben hagytam, úgy hogy elterült, rohanvást a közeli hegy lejtője felé menekültem. Hát egyszerre csak egy asszony - nyilván a felesége - amint a dombról meglátta, hogy ez ott fekszik vérbefagyva, zokogva-jajveszékelve nyomban odarohant hozzá, természetesen azért, hogy szánalmat keltsen maga iránt és e réven fenyegető veszedelmet zúdítson fejemre. És íme, a parasztok, akiket fölvert a jajveszékelése, máris szólítják a kutyáikat és egyre-másra uszítják, hogy rohanjanak rám és veszett dühvel tépjenek darabokra. Mikor láttam, hogy rengeteg falka hatalmas növésű, medvék és oroszlánok lefogására is elég erős kutya verődött össze s fenekedik rám, bizony igazán a halál torkában éreztem magam; helyzetem reménytelen volt. Ekkor úgy döntöttem, hogy mégsem menekülök. Megfordultam tehát és gyors ügetésben visszamentem a szállásunk istállójába. A falusiak nagy üggyel-bajjal elcsitították a kutyáikat, aztán lefogtak, vastag kötéllel vaskarikához kötöztek, megint elkezdtek páholni s bizonyosan agyon is vertek volna, de a fájdalmas ütésektől összenyomkodott, a nyers zöldségtől felpuffadt és hasmenéstől gyötört hasam böffenve kifecskendezte sarát: némelyeknek arcába fröccsent az undorító lé, a többieknek orrát facsarta a dögletes bűz, s egyszeriben messze rebbentek meggyötört testemtől.

Kisvártatva, mikor már a nap nyugovóra hajlott, a rablók kivezettek az istállóból s mind a hármunkat, de különösen engem, rettentő súlyosan megterheltek. Már jó darab utat megtettünk, amikor én, elgyötörten a hosszú úttól, a súlyos poggyász alatt görnyedezve, rokkantan a folytonos döngetéstől, sántán és támolyogva - mert a patáim is feltörtek - megálltam egy csöndesen kanyargó patak partján. Éppen kapóra jött ez a pompás alkalom: úgy gondoltam, hogy ügyesen térdre ereszkedem s belevetem magam a vízbe, azzal a megingathatatlan elhatározással, hogy akárhogy vernek is, föl nem kelek, meg nem indulok, s már akár agyonbunkóznak, akár karddal leszúrnak, inkább meghalok. Az volt a titkos gondolatom, hogy hiszen én úgyis megnyomorodtam, dögrováson vagyok s rászolgáltam, hogy betegségem miatt a szolgálatból elbocsássanak, a rablók pedig bizonyára türelmetlenkednek majd az időveszteség miatt, meg szeretnének is minél gyorsabban menekülni, hát majd leszedik hátamról a poggyászt, elosztják a két másik állat közt s engem, hogy annál kegyetlenebbül lakoljak, ott hagynak farkasok és keselyűk zsákmányául. De a kegyetlen sors felborította ezt a rettentő-ügyesen kieszelt tervemet, mert a másik szamár, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megelőzött: kimerültnek tettette magát s poggyászostul összeesett. Úgy feküdt ott, mintha megdöglött volna: verhették, noszogathatták, ide-oda rángathatták fülét, farkát, lábait, biz az meg se moccant. Addig-addig, hogy a rablók az utolsó reményről is lemondtak s meghányták-vetették maguk között a dolgot: hogy ne vesztegessék hiába a menekülésre szánt időt ennek a rég döglött és szinte már megkövesedett szamárnak az élesztgetésével, fölrakták a poggyászát rám s lovamra, aztán elővették a kardjukat, mind a négy lábát térdben elmetszették, az úttól kissé távolabbra vonszolták s egy meredek szikláról - a szerencsétlen még most is lihegett - az alant tátongó völgybe taszították. Amint most végiggondoltam póruljárt bajtársam sorsát, föltettem magamban, hogy abbahagyom az alattomos fondorkodást s hűséges, derék szamaruk leszek a gazdáimnak. Meg aztán meghallottam, amint mondogatták egymásnak, hogy nemsokára megállapodunk, s a hosszú utazás után pihenőre térünk az ő állandó tanyájukon. Átvágtunk még egy enyhén lejtős dombon s megérkeztünk arra a helyre. Itt minden poggyászt leszedtek rólunk és behordtak. Én amint megszabadultam a terhemtől, fürdő gyanánt meghempergőztem a porban s fáradtságom így vertem el.

Az alkalom megkívánja, hogy leírjam ezt a helyet s a barlangot, amelyben a rablók tanyáznak. Ezzel egyrészt próbára teszem tehetségemet, másrészt nektek is módot adok határozottan megállapítani, hogy ész és értelem dolgában is szamár voltam-e?

Lombos erdő sötétlett az égbenyúló zordon hegyen, amelynek szakadékos oldalában - ott, ahol meredek és megközelíthetetlen sziklák övezik - messzenyúló, horpadásos, széles és cserjékkel sűrűn benőtt völgyek futottak körben mintegy természetes védelmül. A hegytetőről haragos bugyborékolással bővizű forrás zuhogott alá, s amint a meredeken lerohant, ezüstös fodrokban gyöngyözött, majd több vékony ágra szakadozott, majd meggyülemlett víztömegével öntözte a völgyeket, s mint valami megduzzasztott tenger vagy megáradt folyó, mindent ellepett. A hegyszakadékok végében mered a barlangvár; körülötte jobbra-balra messzire nyúlnak a birkaakolnak használt karámok erős, keményfonatú sövényoldalai. A barlang bejárata előtt kőfal húzódik keskeny ösvény gyanánt. A fejemet rá: te is mindjárt megismerted volna, hogy rablóbarlang. Nem volt aztán ott semmi egyéb, mint egy nádfödeles, rozoga, apró házikó; ebben - amint később megtudtam - éjjelenkint egy-egy rabló állt őrségen, már akire a sors esett.

Minekutána összegubbaszkodva sorra bebújtak s minket előbb kötéllel odapányváztak a bejárat elé, a töpörödött öreg anyókára - aki nyilván egymaga viselte gondját ennyi férfinak - durván ráripakodtak:

- Hát te piszok dög, te világ csúfja, te poklok utálata, hát te csak lopod itthon a napot, fittyet hánysz nekünk s ilyen nagy és veszedelmes vállalkozás után, ha későn is, még ennünk sem adsz? Éjjel-nappal egyebet sem csinálsz, csak borral degeszre töltöd szomjúságtól égő hasad nagy-mohón!

Nyöszörgő, vékonyka hangon, reszketve védekezett az anyóka:

- Vitézebbnél vitézebb, hűséges ifjú gazdáim, hiszen készen vár benneteket rengeteg, finomra főzött ízes hús, egész halom kenyér, csordulásig borral telt serlegek - még alaposan ki is töröltem őket és itt a meleg víz, hogy szokásotok szerint kutyafuttában megfürödhessetek.

Ennek hallatára a rablók nyomban nekivetkőztek, a lobogó láng gőzében felfrissültek, meleg vízzel lemosakodtak, olajjal megkenekedtek, s végül leheveredtek az ételektől roskadozó asztalok köré. Éppen csak hogy lefeküdtek, hát még nagyobb új csapat fiatalember állított be. Első pillantásra lerítt róluk, hogy rablók, mert ezek is arany- és ezüstpénzt, edényeket s aranyszálakkal áttört selyemruhákat cipeltek haza zsákmány gyanánt. Ezek is épp olyan fürdővel frissítették magukat, majd letelepedtek cimboráik közé a pamlagokra, s aztán azok, akikre a sors esett, felszolgáltak. Összevissza esznek, isznak, rakásszámra hordják be a húst, halomszámra a kenyeret, seregestül a poharakat. Ordítozva mulatnak, bömbölve kornyikálnak, marakodva tréfálkoznak s félvad lapithák és kurjongató centaurok módjára más effélével szórakoznak. Ekkor egyikük, aki valamennyinél izmosabb volt, megszólalt:

- Nos, mi vitézül bevettük a hypatai Milo házát. Azonfelül, hogy hősiességünk árán dús kincseket zsákmányoltunk, teljes számban visszatértünk várunkba és az se kutya, hogy nyolc lábbal meggyarapodva jöttünk haza. Ti ellenben, akik Boeotia városaira támadtatok, megapadt számban tértetek meg s még nagy-vitéz vezéreteket, Lamachust is elvesztettétek! Pedig igazán nem ér föl az ő életével az egész zsákmány, amit hazahoztatok. De ő legalább határtalan hősiességének az áldozata s e nagyszerű férfiú emlékét a híres királyokkal és hadvezérekkel együtt fogják ünnepelni: ti azonban, finom mákvirágok, fürdőkbe s vénasszonyok hálószobáiba surrantatok s apró-cseprő, szégyenletes tolvajlásaitok révén mindössze ezt a limlomot szereztétek.

Most megszólalt valaki a később érkezettek közül:

- Hát te még nem tudod, hogy nagyobb házakat sokkal könnyebb bevenni? Hiszen igaz, hogy az ilyen nagy házakban rengeteg a cselédség, mégsem törődik egyik sem a gazdája kincseivel: mindegyik csak a maga bőrét menti. Ellenben védelmezik apró vagyonkájukat, vagy esetleg ravaszul eldugott dús kincseiket s még az életük árán is helytállnak érte. Majd elmondom, hogy esett a dolog: s ez szavaimnak hitelt fog szerezni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Amint a hétkapus Thebaeba érkeztünk, rögtön pontosan tájékozódtunk a lakosok vagyoni helyzete felől, mert mesterségünkben ez az első és fő-feladat. Ennek során szereztünk tudomást egy Chryseros nevű uzsorásról, aki mérhetetlen vagyon ura volt, de félt a hivatalviseléstől s a játékrendezés kötelezettségétől s ezért kifogyhatatlan furfanggal rejtegette dús gazdagságát. Hát egy szál magában meghúzódott kicsiny, de meglehetősen biztonságos házacskájában s rongyokban és piszokban kuksolt pénzes zsákjain. Nos, úgy döntöttünk, hogy először is ezt látogatjuk meg, hogy egy szál ellenféllel vívott csekély kis harc árán könnyű szerrel, minden különösebb fáradság nélkül megkaparintsuk egész vagyonát. Az éj beálltával azonnal ott termettünk kapuja előtt, de úgy gondoltuk, hogy nem lesz tanácsos kiemelni, felfeszíteni vagy betörni az ajtószárnyakat, nehogy a recsegés, vesztünkre, az egész szomszédságot felverje álmából.

Nos hát ekkor a mi nagyszerű vezérünk, Lamachus, roppant erejében bizakodva, óvatosan bedugta kezét a tágas kulcslyukon s megpróbálta leszakítani a zárat. De bizony, Chryseros, a világnak ez a leggyalázatosabb kétlábú állatja, ébren volt ám és mindent apróra megfigyelt; halk léptekkel, nesztelen-némán, vigyázatosan lassacskán odalopódzkodott és vezérünk kezét rettentő csapással hatalmas szöggel odaszögezte az ajtódeszkához, aztán e szörnyű kalodába verten otthagyta, fölmászott a viskó tetejére s onnan harsány hangon elkezdett ordítozni, hívta a szomszédokat, nevén szólítgatva s a közös veszedelemmel ijesztgetve mindegyiket és egyre azt a rémhírt kürtölte, hogy hirtelen tűzvész lángbaborította házát. A fenyegető veszedelem közelsége mindenkit megrémített és izgatottan rohantak megsegíteni őt.

Ekkor mi, ebben a kétségbeejtő veszélyben - mert vagy nyakon csípnek, vagy cserben kell hagyni a cimboránkat - az ő kívánságára a körülményekhez mért hathatós megoldást találtuk: vezérünk karját a vállcsuklóban, az ízület közepén, jól irányzott vágással tőből lemetszettük, a kart ott hagytuk, rongyokkal vastagon bekötöztük sebét, hogy a vércseppek esetleg nyomunkra ne vezessenek, magát Lamachust pedig sebbel-lobbal magunkkal vittük. És míg bajtársi kötelességünket izgatottan végezzük, már szorongat a feldühödt tömeg, a fenyegető veszély ijedelmében már rémült menekülésre serkenünk, de a nagyerejű, páratlanul hősies, nagyszerű vezér nem bírja gyors iramunkat, nem is maradhat el bátorságosan, hát unszoló szóval, szüntelen panaszos könyörgéssel biztat-kérlel Mars hatalmára, eskünk szentségére, hogy mentsük meg őt, derék bajtársunkat a kínzástól, a rabságtól. Mire való vitéz rablónak az élet, ha nincs már karja, hisz csak ezzel tud rabolni, gyilkolni? Ő bizony túlontúl megnyugszik abban, ha saját kívánsága szerint bajtársi kéz oltja ki életét. Minthogy azonban egyikünket sem tudta semmi kérleléssel rávenni, hogy magára vállalja bajtársa meggyilkolását, megmaradt kezével megragadta kardját, hosszasan csókolgatta s aztán vad-erős lendülettel szíve közepébe döfte. Megilletődtünk hősies vezérünk elszántságán, holttestét gondosan vászonlepedőbe göngyöltük s a tenger titkos mélyére süllyesztettük. És most ott nyugszik a mi Lamachusunk a végtelen hullám-sírban.

Lamachus, lám hősiességéhez méltó módon végezte életét. Alcimus azonban, bármily ügyes volt is a vállalkozásaiban, nem tudta elnyerni a Sorsnak ezt a zordon kegyességét.

Egyszer éjnek idején betört egy vénasszony házikójába, fölment az emeleti hálószobába, de ahelyett, hogy torkonragadta s azonmód megfojtotta volna a banyát, jobbnak látta előbb minden holmit sorjában kihajigálni nekünk a széles ablakon, hogy zsákmányul elhordjuk. Mikor már minden holmit buzgón kijuttatott, az alvó nénike ágyának sem akart kegyelmezni: lelökte hát az öreget az ágyról s éppen azon volt, hogy a lerántott ágytakaró pokrócot is, természetesen az előbbi módon, lehajítsa, mikor az elvetemedett némber a lábaihoz borult és így rimánkodott:

- Könyörgök, fiacskám, mit ajándékozod egy nyomorult öregasszony szegényes ringy-rongy limlomját a gazdag szomszédoknak, akiknek udvarára nyílik az ablakom?

Alcimust ez a ravasz beszéd lépre csalta; elhitte a banya hazugságát és mert tartott tőle, hogy a már lehajigált és még ezután lehajigálandó holmik nem cimborái kezébe, hanem idegen udvarba hullanak - már szinte biztos volt benne, hogy baklövést követett el - fölkapaszkodott az ablakra, hogy mindent alaposan kikémleljen, különösen pedig, hogy tájékozódjék a szomszéd háznak az öregasszony-említette gazdagsága felől. Miközben hát buzgón, de eléggé vigyázatlanul ebben fáradozott, s ingatagon ott fenn lógott és egészen belemerült a nézelődésbe, ez a gonosz vén csont némileg erőtlen, de hirtelen és meglepő lökéssel a mélységbe taszította. Alcimus a nagy magasságból egy ott heverő hatalmas kődarabra zuhant, betörte és szétroncsolta oldalbordáit, patakokban hányta magából a vért s miután még megmondta, hogy esett a dolog, rövid kínlódás után itt hagyta az árnyékvilágot. Őt is az előbbi módon helyeztük sírba, s Lamachusnak adtuk derék kísérőül.

Immár a kettős veszteség súlyos megpróbáltatásában búcsút mondtunk thebaei vállalkozásainknak és átvonultunk a szomszédos Plataeae városába. Itt az a nagyszerű hír fogadott, hogy bizonyos Demochares gladiátori játékokat rendezni szándékozik. Mint afféle főnemesi származású, vagyonban dúskálkodó és páratlanul bőkezű férfiú, gazdagságához illendő pazar fénnyel óhajtotta megrendezni a népnek a játékokat. Van-e olyan szellem, van-e olyan ékesszólás, amely a százféle előkészületet tövéről-hegyére, kellő szavakkal tudná részletezni? Voltak híres-vívó gladiátorok, bevált fürge állatviadorok, voltak halálra szánt gonosztevők, hogy testüket adják kövér lakomául a vadállatoknak, voltak gerendákból ácsolt gépezetek, deszkákból összerótt toronymagas mozgatható színfalak, rajtuk megannyi festmény virul: a várva-várt viadal pazar színpada. Hát még a rengeteg, furcsa vadállat! Még külföldről is különös buzgalommal szállíttatta a halálraítélt bűnösöknek ezeket a nemes hóhérait. A ragyogó látványosságnak pedig - igaz, hogy tengernyi pénzt vert bele - fő-fő vonzóerejeként rengeteg rettentő medvét összevásárolt. Voltak olyanok, amelyeket a maga vadászatain fogott, voltak, amelyeket drága pénzen vásárolt, és olyanok is, amelyeket barátai különféle alkalmakkor - egyik a másikat lefőzve - adtak ajándékba néki: valamennyit sok költséggel és gonddal dédelgette, táplálta.

De az irigység gonosz szemverését a gyönyörű látványosságnak ez a ragyogó, pompás előkészülete sem kerülhette el. Mert a medvék, a hosszas rabságtól elgyötörve, a nyári hőségtől elkínozva, a renyhe rostokolástól bágyadozva, amint hirtelen kórság ütött ki köztük, sorra elpusztultak majdnem egy szálig. Az utcákon itt is, ott is szemébe ötlöttek az embernek a döglődő állati testek heverő roncsai. A nyomorult csőcselék, amelyet sanyarú szegénysége arra kényszerít, hogy üres gyomrának piszkos töltelékéül válogatás nélkül kotorja össze a falatokat s az ingyen zabálnivalót, megrohanta a pecsenyét, ami ott hevert szerteszét.

És ekkor ebből az eseményből én és cimborám, Balbulus, efféle ötletes tervet kovácsoltunk: az egyik medvét, amely jóval súlyosabb volt a többinél, hazavittük a szállásunkra, mintha megsütni vinnénk ebédre. Miután pedig a húsát gondosan kifejtettük a bőréből - úgy, hogy minden mancsát vigyázva épségben tartottuk, még az állat fejebőrét is egészen a nyaka tájáig felvágatlanul hagytuk - aztán nyers bőrét véges-végig nagybuzgón vékonyra cserzettük s finom hamuval behintve kitettük a napra száradni. S míg az égi láng gőzében száradozott, mink azalatt derekasan töltekeztünk húsával. Ezután a ránk váró harc kötelességeit úgy osztottuk el, hogy bandánk egyik tagja - nem épp aki testi, hanem aki lelki erőben különb a többinél - méghozzá önkéntes vállalkozás rendjén belebújik a medvebőrbe, aztán medve gyanánt bejuttatjuk Demochares házába s ő majd az éjjeli nyugalom egyik alkalmas pillanatában kinyitja a kaput, mi pedig könnyű szerrel besétálhatunk. Az újfajta kaland vitéz bandánk nem egy tagját izgatta a feladat vállalására, de valamennyiünk mellőzésével Thrasyleonra esett a banda választása s így ő vette magára a kétes sikerű alakoskodás kockázatát. Egy-kettőre bele is bújt, vidám arccal, a hajlékony-puha, immár könnyen viselhető medvebőrbe. Most a medvebőr fejét finom varrással kikerekítjük és a varrás vékony vonalát sűrűn rásimított szőrrel álcázzuk; aztán a torka táján, az állat kivágott nyaka helyén belegyömöszöljük Thrasyleon fejét, az orra meg a szeme körül kis lyukakat vágunk a levegőnek, világosságnak s miután így hős cimboránkat tökéletes vadállattá varázsoltuk, az olcsó pénzen vásárolt ketrecbe hajtottuk; szapora léptekkel, ruganyos fürgén surrant bele.

Hogy ekként megtettük az előkészületeiket, furfangos tervünk részleteihez láttunk. Megtudtuk, hogy valami Nicanor nevű, trák származású ember meghitt-bizalmas barátságot tart Democharesszel; levelet hamisítottunk, amelyben a jó barát a játékok fényének emelésére felajánlja első vadászzsákmányát. Öreg este volt már, amikor a sötétség leple alatt Thrasyleon ketrecét a hamis levéllel együtt Democharesnek átadtuk. Ő megcsodálta a hatalmas vadállatot és kebelbarátjának kapóra jött ajándéka fölötti örömében, már amilyen bőkezű ember volt, azonnal leolvastatott a markunkba pénztárából tíz aranyat azért, mert ezt az örömet hoztuk neki. Ekkor, már amint az újság ingere rendesen odahajtja a kíváncsi embereket a meglepő látnivalókhoz, csapatostul csődültek az emberek a vadállat bámulására, de a kíváncsi bámészkodókat a mi Thrasyleonunk egy-egy fenyegető nekirohanással nagy ravaszul folytonosan megriasztotta. Demochares, akiről most egyre-másra felhangzott a polgárok ünneplő dicsérete: milyen szerencsés, milyen boldog, hogy annyi állatjának pusztulása után ez új szaporulattal, akárhogy is, de kifogott a sorson, nyomban parancsot ad, hogy nagy vigyázatosan szállítsák ki a vadállatot a tanyára. De én közbevágtam:

- Uram, nehogy ezt a nap tüzétől s a hosszú úttól fáradt medvét sok egyéb s - amint hallom - nem egészen egészséges állataid közé vitesd. Nem volna jobb kiszemelni neki házadban egy tágas, szellős, hűvös helyet, talán valami vízmedence mellett? Nem tudod, hogy az effajta vadállat pázsitos erdőkben, harmatos barlangokban és friss források mellett szeret tanyázni?

Ettől a figyelmeztetéstől meghökkent Demochares, végigszámlálta magában elpusztult állatait s minden akadékoskodás nélkül elfogadta véleményemet, utána pedig szívesen beleegyezett, hogy legjobb belátásunk szerint állítsuk fel a ketrecet.

Megint megszólaltam:

- Mi magunk is szívesen itt virrasztunk éjszakára a ketrec előtt, hogy a kínos forróságtól s az ide-oda rázástól bágyadt állatnak minél pontosabban adjuk kellő táplálékát s megszokott italát.

- Nincs szükségem fáradozástokra - felelte -, mert a hosszú gyakorlat révén már majdnem az egész cselédségem ért a medvék etetéséhez.

Ezután elbúcsúzkodunk és távozunk. Amint kijutottunk a városkapun, távol az úttól síremléket pillantottunk meg, magányos, rejtett helyen. Itt a korhadozó s félig már födetlen öreg koporsókat, amelyekben porrá omlott halottak hamvahodtak, jövendő zsákmányunk elraktározására sorra mind felnyitottuk. Aztán mesterségünk szabályaihoz híven megvártuk a holdvilágtalan éjszakát, amelyben a leszálló álom első támadása legerősebben éri és bágyasztja el az emberek érzékeit, és kardokkal felfegyverzett csapatunkat mintegy a fosztogatás fedezetéül éppen Demochares kapuja előtt állítottuk fel. Nemkülönben Thrasyleon is hajszálpontosan megválasztotta az éjszakának rablásra alkalmas időpontját, kisompolygott ketrecéből, a mellette mélyen alvó őröket menten egy szálig lekaszabolta kardjával, azután leszúrta még a kapust is, kinyitotta a zárat és kitárta a kapu szárnyait. Mi sebbel-lobbal benyomultunk, s mikor már mélyen bent voltunk a házban, megmutatta azt a kamrát, amelyben az este tulajdon szeme láttára rengeteg ezüstöt raktároztak el. Vállvetett erőfeszítéssel egy-kettőre feltörtük a kamrát s én kiadtam a parancsot, hogy minden cimbora annyi aranyat vagy ezüstöt vigyen magával, amennyit csak bír és a derék halottaknak ama bizonyos sírboltjában nagyhamar rejtse el, aztán hanyatthomlok rohanjon vissza s újból rakodjék meg. Én magam, mindnyájunk érdekében, majd itt maradok egyedül a ház kapujában, míg vissza nem jönnek s tövéről-hegyére kikémlelek mindent. A ház belsejében ide-odaszaladgáló félelmetes medve - így gondoltuk - elegendő lesz arra, hogy megriassza a netalán felébredő szolganépséget. Mert akármilyen bátor és rettenthetetlen is valaki, hogyne menekülne ész nélkül - különösen éjjel - ha meglát ilyen szörnyű nagy vadállatot, hogyne bújna meg ijedt remegéssel kamrája jól bezárt rejtekén?

Ámbár józan megfontolással mindent elrendeztünk gondosan, mégis rajtavesztettünk. Miközben tudniillik izgatottan várakoztam cimboráim visszatérésére, valamelyik szolgalegény - bizonyára a zajra vagy talán isteni sugallatra - felriadt. Óvatosan elősompolygott s mikor meglátta a házban ide-oda sétálgató vadállatot, halottas némaságot erőltetve magára visszalopakodott és a házbelieket rögtön értesítette, mit látott. Egy pillanat alatt megtelt a ház minden zuga rabszolgák nyüzsgő sokadalmával. Fáklyáktól, lámpáktól, viasz- és faggyúgyertyáktól s egyéb mindenféle világítóeszköztől oszladozik az éji homály. És e tekintélyes csapatnak egy embere sem jött fegyvertelenül: némelyek fütykösökkel, mások lándzsákkal, a többiek kivont karddal kezükben állták el a kijáratokat. Ezenfelül affajta jólidomított, borzas vadászkutyáikat is ráuszították a vadállatra.

Ekkor én az egyre jobban tomboló zűrzavarban hanyatthomlok kirohanok a házból, de a kapunál meglapulva bámulom Thrasyleon hősies küzdelmét a kutyákkal. Mert ámbár életének utolsó pillanataihoz közeledett, méltó maradt magához és hozzánk, nem tagadta meg régi hősiességét s még a halál tátongó torkában is viaskodott. Nagy lelkierővel játszotta önként vállalt szerepét: majd megszaladt, majd szembefordult s végre is mindenféle ügyes mozdulatok árán kiszökött a házból. De bár kijutott a szabadba s futásnak is eredt, életét nem tudta megmenteni. Mert bizony a szomszéd kis utcából minden kutya - pedig jó sok volt és jó dühös fajták! - odacsődült és csatlakozott a vadászkutyákhoz, amelyek épp ebben a pillanatban rohantak ki a házból, szorosan a medve nyomában.

Borzalmas és gyászos látványnak lettem tanúja: Thrasyleon pajtásunkat bekerítette és megrohanta a dühös kutyafalka és számtalan harapással halálra marcangolta. Nem bírtam iszonyú fájdalmammal, hát belevegyültem az összecsődült néptömegbe és - mert azt hittem, hogy ez az egyetlen módja titkon megsegítenem derék cimborámat - megpróbáltam lehűteni a főuszítókat:

- Ó, mekkora halálos vétek - ordítoztam -, hogy ezt a hatalmas és igazán értékes vadállatot elpusztítjuk!

De furfangos beszédem nem segíthetett már a boldogtalan ifjún: egyszerre csak egy hórihorgas, markos legény rohant ki a házból és lándzsáját villámgyorsan belevágta a medve mellébe. Utána egy másik, és íme, hogy rettegésük fölengedett, nyakrafőre s most már közvetlen közelből kardjukat is valamennyien beledöfik. Csakhogy Thrasyleon, bandánk dicső ékessége, inkább kiadta örök életre érdemes lelkét, mintsem hogy kijött volna sodrából és sem kiabálással, sem jajgatással nem szegte meg hűségesküjét, hanem még akkor is, amikor már belécsattantak a marcangoló fogak, amikor már véresre szabdalták a kardok, dacos bőgőssel, vadállati bömböléssel férfias-elszántan viselte kétségbeesett végzetét: így mocsoktalan dicsőségben adta oda balsorsának az életét. De még így is annyira remegett, annyira reszketett tőle ez a riadt csőcselék, hogy egész hajnalig, sőt azontúl késő délig senki emberfia nem merészelt még egy ujjal sem hozzányúlni a leterített vadállathoz, míg végre egy, kicsit magabízóbb mészáros, húzódozva és félénken fel nem hasította a vadállat hasát s le nem leplezte a medvében rejtőzködő nagyszerű rablót.

Így hát Thrasyleont is elvesztettük, de az ő dicsősége nem veszett el. Mi tehát hirtelenében összecsomagoltuk zsákmányunkat, amelyet a holtak hűségesen megőriztek és gyors iramban kitakarodtunk Plataeae határából. Újra meg újra csak azt forgattuk elménkben, hogy igazán nincs már tisztesség a földön, mert az emberi aljasság iránti utálatában elköltözött a holtak szellemeihez, az alvilágba, így halálra fáradtan a súlyos teher alatt s a kegyetlen úton, három cimboránk élete árán hoztuk haza ezt a zsákmányt, amelyet itt láttok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az elbeszélés végeztével a rablók aranyserlegből színborral áldoztak elesett cimboráik emlékének, aztán Mars isten tiszteletére néhány dalt énekeltek s rövid időre lepihentek. Nekünk az anyóka csak úgy találomra annyi rengeteg friss árpát öntött oda, hogy a lovam, mikor látta, hogy ilyen halommal kap, méghozzá egymaga, azt hitte, ünnepi lakomát lakmározik végig. Tudniillik én különben is csak darává törten, hosszú lére főzve szerettem az árpát s ezért a szögletbe sandítottam, ahol halomba hányva hevert a rengeteg kenyérmaradék; hát itt aztán derekasan megdolgoztattam a hosszú koplalásban kiéhezett torkomat, amelyet bizonyára már a pókháló is belepett. Hát egyszerre csak éjnek éjszakáján fölserkennek ám a rablók és szedelőzködnek; mindegyik másfajta fölszereléssel: egyik részük karddal fegyverkezik, a többiek kísértetekké álcázzák magukat s rohanvást elsietnek. Én azonban állhatatosan és hősiesen csak ettem-ettem s azzal sem törődtem, hogy már-már elnyom az álom. És ámbár annakelőtte, Lucius koromban, egy-két darab kenyérrel jóllaktam s fölkeltem az asztaltól, most egyre csak tömködtem feneketlen gyomromat s már a harmadik kosárravalót is majdnem felzabáltam. Ebbe a munkába révülten talált a fényes virradat. Végre szamár létemre is elszégyelltem magam, nagy-nehezen eldöcögtem a közeli patakhoz és csillapítottam szomjúságomat. Nemsokára a rablók is megjöttek, rendkívül nyugtalanul és izgatottan, de nem hoztak semmiféle zsákmányt avagy csak egy hitványka rongy limlomot. Annyi karddal, ekkora csapattal, egész bandájuk minden erejével mindössze egy gyönyörű leányt hoztak, aki tépte a haját, a ruháját, s egyre csak sírdogált. Pompás öltözete után ítélve a környékbeli előkelőségek közül való volt. Szavamra, ez a lány kívánatos volt még egy magamfajta szamárnak is. Bevezetik a barlangba és csillapító szóval enyhítgetik bánatát:

- Életed s erényed felől légy nyugodt. Légy türelemmel, míg megkapjuk érted a váltságdíjat, hiszen minket csak a szegénység kényszerűsége hajtott erre a zsiványkodásra. A szüleid ugyan eléggé szűkmarkúak, de rengeteg vagyonukból hamarosan ki fogják fizetni a kellő váltságdíjat lányukért.

De hiába fecsegtek össze-vissza, bizony nem enyhült a lány bánata. De hogy is enyhülhetett volna? Ölébe hajtotta fejét és zokogott csillapíthatatlanul. Behívták hát az anyókát s ráparancsoltak, hogy tőle telhető nyájas beszélgetéssel vigasztalgassa, maguk meg elindultak szokott zsivány portyájukra. De beszélhetett az anyóka, amit akart, a leány csak nem bírta abbahagyni a folytonos síránkozást: hangosan sikoltozott, szakadatlan jajveszékelés közben verte a mellét, úgyhogy még engem is megríkatott:

- Ó én boldogtalan - jajgatott - pompás otthonomból elraboltan, előkelő családomtól, hűséges szolgáimtól, drága jó szüleimtől elhagyottan, gyalázatos rablás zsákmányaként vásárra vitt rabszolgává süllyedten, rab gyanánt e sziklabörtönbe zártan, minden kényelemtől - amiben születtem s felnőttem - megfosztottan, életemért aggódón, gyilkos hóhérok hatalmában, ennyi elvetemült rabló és ilyen félelmetes zsiványbanda kellős közepében - hát hogy is hagyhatnám abba zokogásomat, hát egyáltalán élni is hogy tudok?

Így jajveszékelt, míg végre lelki fájdalmától, testi fáradtságától s a csukló zokogástól egészen kimerült s álomra hunyta bágyadt szemét. De alighogy egy kicsit szundikált, egyszerre csak álmából felriadt, mint az őrült, s újra még fájdalmasabban gyötrődött, kíméletlen kézzel verte mellét, ütötte gyönyörű arcát s mikor az anyóka új és kitörő fájdalmának okai felől kérdéseivel ostromolta, mélyen felsóhajtott s megszólalt:

- Íme, most már bizonyos, most már menthetetlenül végem van, most már lemondok a szabadulás reményéről. Most már igazán nincs más hátra, mint kötéllel vagy karddal véget vetnem életemnek, vagy a mélységbe ugranom.

Felfortyant erre az anyóka és zordonra vált arccal faggatta: mit sír ilyen megátalkodottan, mit kezdi újra eszeveszett siránkozását, alig hogy álmából fölébredt.

- Bizonyosan azt forgatod fejedben - sipítozta -, hogy elüsd az én embereimet az érted járó dús váltságdíjtól! De ha tovább is így folytatod, lesz gondom rá, hogy a rablók a bőgésed tetejébe - amire úgysem adnák sokat - elevenen megégessenek!

Megszeppent a leány erre a fenyegetésre, kezet csókolt az anyókának és így beszélt:

- Bocsáss meg, nénikém és érző emberi szívvel enyhíts valamelyest kegyetlen sorsomon. Mert nem hinném, hogy úgy suhant volna el fölötted hosszú életed, hogy öregségedre gyökerestül kiszáradt volna szívedből minden szánalom. Hallgasd meg hát, ez a szerencsétlenség hogy s mint esett vélem. Unokabátyám, szép szál fiatalember, minden pajtása közt a legkülönb - alig három évvel idősebb nálam -, akit az egész város mint fiát zárt szívébe, gyermekkorunk óta velem nevelkedett, és fel is serdült; elválhatatlanul összeforrtunk mint két jó cimbora: egy volt az otthonunk, lakószobánk s egy az ágyunk, egymást tiszta szívvel szerettük. Már régen férjemül szánták: meg is volt az eljegyzés, megvolt a házassági szerződés és szüleim beleegyezésével már férjem gyanánt szerepelt az okmányokon. Az esküvő napján rengeteg rokonság és atyafiság szertartásos kíséretében minden szentélyben és templomban sok-sok állatot áldozott. Valóságos babérerdő volt a házunk, fáklyák ragyogták be, zengett benne a nászi dal. Most szegény jó anyám az ölébe fogott, pompás menyasszonyi díszbe öltöztetett, sűrű csókjaival záporozott és reménységemet, hogy gyermekeim lesznek, forró jókívánságaival fűtögette.

Egyszerre csak rablók rohantak be: dühödt harci támadással törtek reánk és csapásra emelték meztelen, villogó kardjukat. De nem öltek meg senkit, nem raboltak el semmit, hanem tömött, zárt rendekben egyenest az én szobámat támadják meg. Senki a háznépünkből nem mert szembeszállni velük, senki még csak félénk kísérletet sem tett a védekezésre: így hurcoltak el engem anyám ölelő öléből, halálra-váltan remegtem-reszkettem riadt rettegésemben. Mint ahogy egykor Attis vagy Protesilaus lakodalma meghiúsult, úgy zavarták meg, úgy szórták szét most az én menyegzőmet.

És most, íme, ebben a szörnyű álomban újra, sőt tetézve átélem a rám zuhant csapást. Mert azt álmodtam, hogy erőszakkal elhurcoltak otthonomból, szobámból, sőt ágyamból. Embernemjárta pusztaságokon át sikoltoztam boldogtalan férjem nevét, ő pedig azonmód, ahogy ölelő karjaiból elragadtak, kenőcsöktől illatosan, koszorúsan-virágosan futott-futott utánam - ahogy a rablók rohantak velem - s már-már utolért. És abban a pillanatban, amint emelt hangon elpanaszolja szépséges felesége elrablását és segítségre szólítja a népet, az egyik rabló a konok hajsza dühödt izgalmában hatalmas követ kap fel a földről és szegény ifjú férjemet agyondobja vele. Izgatottan e szörnyű látomástól, rémséges álmomból reszketve fölriadtam.

Újra elsírta magát s az anyóka rásóhajtott:

- Vígasztalódjál, úrnőm, s hívságos álomképek ne riasszanak. Hisz úgyis tudjuk, hogy a nappali alvásban látott álmok hazudnak, az éjjeli álomlátások pedig nem ritkán éppen ellentétes eseményeket jeleznek. Ha például álmodban sírsz, megvernek vagy esetleg meggyilkolnak, az azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz és szerencse ér, míg ellenben, ha álmodban nevetsz és édes süteményekkel töltekezel vagy szerelmes gyönyörűségben ölelkezel, ez annyit jelent, hogy szívbéli szomorúság, testi bágyadtság és száz egyéb csapás gyötrelme ér. De én majd valami bájos történettel, afféle csacska mesével, mindjárt felvidítalak.

És hozzáfogott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Volt egyszer egy város, volt abban egy király meg egy királyné. Volt nekik három világszép lányuk, de akármilyen csuda gyönyörű volt is a két nagyobbik, mindenek hiedelme szerint mégiscsak fölért hozzájuk az emberek ünneplő magasztalása, de a legkisebb leány tündöklő-ragyogó szépsége előtt a szegényes emberi szóvirágok halvány dadogásba bágyadtak. Hát országabéliek s kincses külföldiek, kiket e tüneményes csoda izgató szárnyalású híre odacsődített, lenyűgöző szépsége láttára néma bámulatba meredtek s mintha maga a megtestesült Venus istenasszony lett volna, vallásos hódolatban kezükkel imádó csókokat hintettek felé. És már a szomszéd országokat s határos tartományokat végig szárnyalta a szóbeszéd, hogy az istennő, kit a kék tenger mélysége szült s habzó hullámok harmata táplált, isteniségét egész világ szemébe tárja s a földön jár-kel emberként az emberek között, vagy hogy most nem a tenger, hanem bizonyára a föld - mennyei cseppek csírájából - második, de még szűzi virágzásban pompázó Venust fakasztott. Így nőtt mérhetetlenül napról napra a mendemonda, így szárnyalta végig az egyre tovább harapódzó szóbeszéd előbb a szomszéd szigeteket, aztán szinte az egész világ valamennyi országát. Hosszú utazás, végeérhetetlen tengerjárás árán rengeteg ember tódult e tündöklő világcsodához. Venust-látni nem hajókázott már senki emberfia Paphosba vagy Cnidosba s bizony még Cytherébe sem; elmaradoznak az áldozatok, roskadoznak a templomok, ritkulnak az isten lakomák, elnémulnak az ünnepségek; koszorútlanok szobrai s árva oltárai hideg hamutól szennyesednek. Mindenki a lányhoz imádkozik s az ő emberi alakjában engeszteli imáival a nagyságos istennő szellemét; reggelenkint, ha szűzies alakja megjelen, áldozati állatokkal és istenlakomákkal tőle könyörgik a láthatatlan Venus kegyelmét s utcaszerte ha térül-fordul, hullámzó tömeg hódol előtte virágzáporral és virágfüzérekkel.

Szörnyűségesen felkorbácsolja az igazi Venus indulatját, hogy ilyen eszeveszettül pazarolták e földi leány imádására mindazt a hódolatot, ami csak isteneket illet. Kirobban elkeseredése, meg-megrázza fejét, hangos panaszra fakad és imígy évelődik:

- Hát ennyire vagyunk! Nekem, a világ ősanyjának, nekem az elemek kútfejének, nekem a földkerekség áldó Venusának, halandó leánnyal kell megosztoznom a felségemet illető imádaton! Égbe rejtett nevem, ím, földi mocsokkal szennyeződik! Hiszen így csak fele hódolat jut istenségemnek, be kell érnem afféle ideig-óráig tartó, se hideg se meleg hódolattal, ha ez a halandó leány bitorolja szépségemet. Hát hiába ítélt különbnek ezért a ragyogó szépségemért a két legnagyobb istennőnél is az a pásztorfiú, akinek igazmondásában a hatalmas Jupiternek is kedve telt? De majd megkeserüli még, akárki lánya is, hogy elbitorolja az engem illető hódolást: lesz rá gondom, hogy ezt a felháborító szépségét megátkozza még!

És menten hívja szárnyas, szeleburdi fiát, aki léhaságával megcsúfol minden szemérmetességet, fáklyával, nyíllal a kezében éjnek évadján idegen házakba surran, megbomlaszt minden házaséletet, bűnt-bűnnel megtorlatlanul tetéz: minden tette merő garázdaság. A gyereknek ezt a veleszületett pajkos léhaságát szaporán ösztökéli még szóval is; elviszi abba az országba, szemtől szembe megmutatja néki Psychét - mert e néven tisztelték a lányt - tövéről-hegyére elmeséli, kihívó szépségével hogyan ingerelte. Aztán ziháló, reszkető felháborodással beszélt:

- Hozzád fűző anyai szeretetemre, a nyílvessződ-vágta drága fájdalmakra, szerelmi lángod mézes mámorára kérlek, szolgáltass anyádnak teljes elégtételt, végy kíméletlenül bosszút ezen a megátalkodott szépségen; mindenekelőtt azonban szívvel-lélekkel egyesegyedül azon munkálkodjál, hogy ezt a leányt eméssze fennen lobogó szerelem egy kivetett ember iránt, akit a sors becstelenségre, szegénységre, sőt nyomorékságra kárhoztatott, s olyan aljas szemét, hogy hozzá fogható nyomorult nem akad a kerek világon!

Elhallgatott, magához szorította fiát és eszeveszett csókjaival vadul záporozta. Ellépdel aztán a hullámos tenger közeli partjára, rózsaszínű talpaival a fodrozó habok gyöngyös tetejét tapossa s íme már le is ült messze kint a tenger tündökletes tükrén; elhatározása még meg sem fogant benne, máris mintegy parancsszóra előbukkan tengeri kísérete; itt vannak zengő dallal Nereus leányai, aztán a torzonborz kékszakállú Portunus, aztán Salacia, ölében nagy nyaláb hallal, meg a delfinen lovagló kicsi Palaemon; itt a tenger hátán csapatostul ide-oda cikázó Tritonok: az egyik búgó kagylón halkan trombitál, a másik selyemernyővel tompítja a tűző nap tüzet, amaz tükröt emel arca elé, mások párosával húzzák úszó fogatát. Útjában Oceanushoz ez a sereg kísérte Venust.

Ezenközben Psyche, bármily káprázatos-gyönyörű, szépségének semmi gyümölcsét sem élvezte. Megcsodálja ugyan mindenki, magasztalja mindenki, de még csak polgárember se kívánja meg, feleségül kérni senki se merészkedik. Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy mered rá, mint egy remekbe faragott szoborra. Két nénje, akinek hétköznapi csinosságát nem hirdette a népek ajka, királyi kérők karjaiban már rég boldog házasságot ért, csak Psyche ül otthon szűzen, pártában s lázadó testtel, sebhedt szívvel siratja árva egyedül-valóságát, s világhíres szépségét megátkozza. Végre is a leánya kegyetlen sorsán elkeseredett apa kérdéssel járult a miletosi isten százados jóshelyéhez, mert égi gyűlölséget gyanított s istenek haragjától rettegett; imákkal s áldozatokkal ettől a hatalmas istentől könyörög férjet-menyegzőt a pártában maradt szűznek. Apolló pedig - ámbár görög volt és ión - e regény szerzőjének a kedvéért latinnyelvű jóslatban ezt felelte:

Vidd fel az égretörő hegycsúcsra király a leánykát,
S gyászfátyolba borítsd, mint a halál jegyesét.
És ne reméld, hogy a férje halandó törzsbeli sarj lesz,
Rettenetes szörny lesz, kétszínü bajkeverő:
Száll-száll a magas égen s tör vesztére világnak
Lángja s a fegyvere is mindeneket lebiró,
Fél maga Juppiter is, reszketnek az istenek ettől,
Borzad a sok folyam és Styx komor árnya velük.

Amint az egykor oly boldog király a szentséges jós-nyilatkozatot észbevette, lankadt búsulással útnak ered hazafelé s feleségének kibogozgatja a végzetes jóslat rendeléseit. Búnak erednek, sírnak, keseregnek nap nap után, de immár kopogtat a rettenetes jóslat teljesülése. Bontakozik már a boldogtalan leány gyászos nászának pompája, a lobogó fáklya már fekete korom hamvába lohad, a fuvola menyegzői búgása lydiai gyászdallá keseredik, a csengő lakodalmi ének komor zokogásba hull s a menyasszony fátylával könnyeit szárítgatja fel. Az egész ország részvéttel osztozott a mélyen sújtott királyi ház csüggeteg bánatában s rögtön az általános keserűséghez illő gyászt rendelnek országszerin.

De az isteni parancsoknak tartozó kényszerű engedelmesség követelte már a szegény kis Psychére ráért bűnhődést. Hát alighogy lezajlottak - mélységes gyászban - a halottas menyegzői ünnepségek, odaözönlik az egész lakosság, kihozzák az élő tetemet, és a könnyes Psyche ott lépdel a maga menyegzői halottasmenetében. És amikor a szörnyű csapástól sújtott bánatos szülők vonakodnak elszánni magukat a kegyetlen cselekvésre, a leány maga biztatja őket ilyen beszéddel:

- Minek keserítitek örökös zokogással amúgyis keserves öregségteket? Minek őrlitek fel a lelketeket s még inkább az enyémet, egyre felcsukló jajgatásotokkal? Hívságos könnyekkel tisztes arcotok minek mocskoljátok? Minek dörzsölitek tönkre szemeteket, szemem fényét? Ősz hajatokat minek tépitek? Te melledet s te drága emlőidet minek vered? Íme, csodás szépségemért boldogtalan sorsom a ti fényes jutalmatok. Kaján féltékenység gyilkos ütése roppan rajtatok s immár késő megéreznetek. Mikor az egész világ isteneknek járó hódolattal ünnepelt, mikor egy értelemmel új Venusként magasztalt, akkor kellett volna bánatba hullnotok, sírnotok, engem halottként elgyászolnotok. Most érzem, most tudom, hogy épp a Venus név taszít a romlásba. Vigyetek hát és tegyetek ki azon a sziklacsúcson, amelyre sorsom szánt. Sietek ama boldog menyegző ünnepére, sietek látni nagyszerű férjemet. Hogy odázhatnám el, hogy is háríthatnám el az ő érkezését, aki született veszedelme a földkerekségnek?

Ennyit mondott a lány s némán, bátor léptekkel elvegyült a kísérő néptömegben. Fölvonulnak a meredek hegy kijelölt sziklahátára, annak is a legmagasabb csúcsán leteszik a leányt s valamennyien elmennek; ott hagyják a menyegzői fáklyákat is - amelyek útját végiglobogták - eloltogatják könnyeikkel s búnak horgadt fejjel haza cihelődnek. Szerencsétlen szülei a rettentő csapástól ernyedten megbújnak sötét palotájuk zárai mögött, s örökös gyászba temetkeznek. Psychét pedig, aki elfogult remegésben sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan fölemeli - meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait - enyhe fuvallattal átviszi lassan-lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja.

 


ÖTÖDIK KÖNYV

Kéjesen elnyújtózott Psyche a gyönge füves hely harmatos gyepágyán s rettentő lelki izgalma csillapultán édes álomba szenderült. Hosszú alvás után frissen, derűs hangulatban ébred. Hatalmas szálfák erdeje tűnik szemébe, kristályvizű, tükrös forrásra bukkan az erdő kellős közepén, a kanyargó forrásvíz tőszomszédságában királyi palota áll, nem emberkéz, de isteni művészet alkotása. Ahogy az ember beteszi a lábát, mindjárt észbe kap, hogy ez csak valamelyik isten pazar kéjlaka lehet. Mert a citrusfával s elefántcsonttal mesterien öblözött mennyezetet aranyoszlopok hordják; minden fal telidestele ezüstveretű vadbarmokkal s egyéb ilyen vadállatokkal, amelyek mindenkinek, mihelyt belép, azonnal szemébe ötlenek. Valóban csoda egy ember, sőt félisten, vagy bizonyára isten, aki nagyszerű művészi ízléssel ennyi ezüstöt vadállattá faragott. Bizony még maga a padló is apró darab drágakövekből kirakott képekkel tarkállik: ó százszorosan, ezerszeresen, végtelenül boldogok, akik kincses drágaköveken taposnak! Aztán a messze elnyúló, széles palotának egyéb részei is érőt érnek: vert arany valamennyi fal, s úgy csillognak különös ragyogással, a szobák, az előcsarnok s még az ajtók is úgy tündöklenek, hogy a palotában akkor is nappal derülne, ha a nap fölmondaná a szolgálatot. Épp így minden egyéb pompa méltán illeszkedik a palota káprázatos csillogásába: bizony igazán úgy tűnhetett föl, hogy a nagy Jupiternek épült ez az isteni palota, hogy benne halandókkal együtt lehessen.

Csábította Psychét ez a gyönyörűséges épület, közelebb merészkedett, lassankint nekibátorodott s belülkerült a küszöbön; csalogatta a csoda-látnivalók láza, bekukkantott mindenhova; a palota másik felében pedig csodásan megépített, rengeteg kincstől roskadozó raktárak tűntek szemébe. Együtt van ezekben a világ minden drágasága. Ez a rengeteg kincs már magában is elképesztette, de a legcsodálatosabb az volt, hogy ezt a világraszóló kincstárt sem retesz, sem zár, sem őr nem vigyázta. Miközben hát elragadtatásában mindezt végigálmélkodta, láthatatlan lény hangja ütötte meg fülét:

- Asszonyom, miért meredsz úgy erre a rengeteg kincsre? Hisz ez mind a tiéd. Vonulj vissza inkább szobádba, frissítsd az ágyban elgyötört testedet s ha éppen kedved kerekedik, fürödj meg. Mi, akik hozzád szólunk, cselédeid vagyunk s készségesen fogunk kiszolgálni; ha testedet helyrehoztad, sebtiben fejedelmi lakomát tálalunk neked.

Boldogság áradt el Psychén erre az isteni gondoskodásra, megfogadta a láthatatlan lény intő szavát, előbb aludni tért, aztán meg is fürdött: fáradt testét így frissítette föl. Erre menten szemébe ötlött egy félköríves emelvény ebédlői fölszereléssel; mindjárt kitalálta, hogy neki terítettek itt lakomára az asztalnál s kéretlenül helyet foglalt. És menten - terülj asztalkám - borok nektárjai s százféle jófalat roskadozó fogásai kerülnek elébe, szinte varázsütésre. Mert senkit sem látott, csak a kiejtett szavakat hallotta; cselédsége hang és hang, semmi más. Fölséges lakmározása végén benn termett egy láthatatlan énekes, majd egy lantos, még a lantja is láthatatlan. Ekkor sokhangú dallamok érces zenéje szűrődött fülébe - kétségtelenül énekkar volt ez - bár embernek nyoma sem mutatkozott. Végre Psychét ennyi gyönyörűség után ágyba csalogatta a csábító alkonyest. Éjnek éjszakáján finom hang üti meg fülét. Most, ebben a kongó magányosságban, ártatlanságáért reszket, szorong és összeborzong s az ismeretlentől jobban irtózik, mint akármi más bajtól. Egyszerre csak ott termett a titokzatos férj, bebújt az ágyba, feleségévé ölelte Psychét s még hajnalban nyakra-főre elillant. A láthatatlan szolgálók azon nyomban kezeügyében voltak az új asszonynak s ápolgatták letört szűziségét. Így ment minden jó darab ideig. És - mert ez a természet rendje - az újság ingere a mindennapos ismétlődés folyamán gyönyörűséggé ízesedett benne s a titokzatos hang fölcsendülése megédesítette magányos napjait.

Ezenközben gyászbaborult szüleit öregekké törte olthatatlan bánatuk, nénjei meg - hogy a dolognak híre ment messze földön - megtudtak ám mindent. Nosza sebtiben fölszedelőzködtek és hirtelenében bánatosra szomorodott arccal szüleiket meglátogatni útnak indultak, hogy beszéljenek velük. Ez éjszakán a láthatatlan férj - mert épp csak hogy hangját hallhatta, testét tapinthatta - így szólt Psychéhez:

- Édes-édes Psychém, drága asszonykám, rettentő Sors átkos vihara tornyosul föléd; szöges gonddal óvlak: vigyázz! Nővéreid nem hiszik halálod hírét, nyomodban vannak s hamarosan ott lesznek azon a sziklacsúcson. Ha netán megüti füledet egy-két jajszavuk, rájuk se hederíts, de még csak feléjük se nézz, mert különben nekem nagy-nagy fájdalmat okozol, magad fejére pedig a legszörnyűbb romlást zúdítod.

Szentül megígérte férjének, hogy megfogadja szavát - de ahogy az elillant a tűnő éjszakával, szegényke napestig könnyes jajgatással emészti magát; únos-untalan kitör belőle, hogy most már menthetetlenül vége van, hisz vergődő foglya e ragyogó börtönnek, nincs módja egy teremtett lélekkel is szót váltani, tulajdon nővérei gyászára sem adhat enyhe balzsamot s őket még csak látnia sem szabad. Fürdő nem frissíti, étel nem éleszti, s utoljára is omló zokogásban hull párnáira. Egy pillanat s már mellé simul férje is - ezúttal a szokottnál korábban; magához öleli, hiába, egyre csak zokog. Ekkor így vonja feleletre:

- Psychém, hát így állod szavad? Tulajdon férjed is csak így bízhat benned, csak ennyit várhat el tőled? Reggeltől estig, estétől reggelig, még forró öleléseim közben is gyötröd magad szüntelen. Hallgass hát szíved veszejtő hajlamára, tégy ahogy jólesik. Majd eszedbe jut még aggságos óvásom, ha az elkésett bűnbánat szívedbe mar.

Az meg rimánkodik, addig ijesztgeti férjét, hogy elemészti magát, míg ki nem kényszeríti beleegyezését, hogy láthassa nővéreit, földeríthesse gyászukat, szemtől-szembe szólhasson velük. Így hát engedett a fiatalasszony rimánkodásának s még azt is ráhagyta, hogy kedve szerint elhalmozza őket ékszerrel, arannyal - csak nyomatékosan és nagyszigorúan lelkére kötötte: soha-soha ne fogadja nővérei kárhozatos unszolását, ne puhatolózzék férje alakja után, mert különben átkozott kíváncsiskodása fenekestül rombadönti boldogsága nagyszerű templomát és soha többé nem élvezheti ölelkezésüket. Hálálkodott férjének és ujjongó szívvel mondta:

- Száz halált haljak inkább, mint hogy a te drága-drága szerelmedről lemondjak. Különb vagy Cupidónál, akárki vagy, szeretlek, mint az életemet, imádlak halálosan. De könyörgök, teljesítsd még ezt a kérésemet is: hagyd meg szolgádnak, Zephyrusnak, hogy nővéreimet is úgy ringassa ide szárnyain, mint engemet.

És csalogató csókokkal záporozta és simogató szókkal árasztotta és körül kulcsolta kapcsos öleléssel és így tornyozta hízelkedéseit:

- Édeském, férjecském, én drága lelkecském!

A zsongító szerelem varázsos ereje megtörte a férj ellenkezését: mindent szentül megígért. Hajnalhasadáskor aztán elillant felesége karjából.

Nővérei ezenközben kipuhatolták, melyik az a sziklás hely, ahol Psychét sorsára hagyták. Odaloholnak nagy sebbel-lobbal. Véresre sírják szemüket, mellüket verdesik s már a sziklafalak is visszhangozzák fel-felcsukló jajgatásukat. Aztán nevén szólítgatták elveszett testvérüket, míg végre borzalmas jajveszékelésük hangja élesen süvített le a völgybe; magafeledt izgalomban rohan ki Psyche a palotából s átkiált:

- Fölösleges kétségbeesett jajveszékeléssel halálra gyötrődnötök. Élek, ne gyászoljatok! Hagyjátok a halottas kesergést, töröljétek le végre könnyes arcotokról az örök zokogást, jertek: öleljétek, kit elsirattatok.

Most hívja Zephyrust s közli vele férje meghagyását. Egy pillanat, s máris szófogadóan hozza őket finom szárnyán szelíd szellőinek. Mohó csókok közt boldogan ölelkeznek, s visszafojtott könnyeik most már a viszontlátás örömében újra szemükbe harmatoznak. És Psyche szólt:

- De hát kerüljetek már beljebb palotámban, otthonomban, térjen meg kedvetek, derüljön föl lelketek bánata Psyche testvéretek társaságában.

Szólt és máris mutogatta nekik az aranypalota mérhetetlen kincseit, megszólaltatta a tengernyi láthatatlan cselédséget, fejedelmi fürdővel és fölséges pazar lakomával királyilag vendégelte őket. Ahogy e minden ízében földöntúli pompa duzzadó bőségével beteltek, már az irígység is fészket vert bögyükben. Nos hát az egyik kíváncsiságában - elég idétlenül - firtatta végnélkül: Kié ez a csodálatos vagyon? Ki-mi az ura? Milyen ember? De Psyche a világért meg nem szegné férje parancsát, őrzi szíve titkát, hanem szorult helyzetében azt füllenti, hogy szemrevaló egy fiatalember, gyönge göndör szakáll árnyékolja arcát, s hogy a mezőket és hegyeket járja vad után szüntelen. Ám nehogy hosszú lére eresztett fecsegése egy zökkenőjén kikottyantsa néma titkát, megrakja mind a kettőt rogyásig arannyal és drágaköves ékszerekkel, egy-kettőre előkeríti Zepfyrust és átadja őket neki visszaszállítani. Ez azonmód meg is történt. Felparázslott a két gonosz testvérben a keserű irigység tüze s hazamenet mindkettejükből csak úgy záporzott a nyelvelés. Hát nekifohászkodik ám az egyik:

- Ó rettenetes, gonosz Vaksors, a te műved, hogy egy apa egy anya leányainak ilyen homlokegyenest ellenkező élet jusson osztályrészükül! Hogy épp mink, a két elsőszülött, jöttment férjeink kényére vetett rabszolgák gyanánt hervadozzunk, mint a száműzöttek, otthontalanul, hazátlanul, messze szüleinktől, a legfiatalabb meg, ez a vakarcs, istent fogott férjül és mérhetetlen vagyonhoz jutott, pedig azt sem tudja, mihez fogjon ekkora kincs-özönnel. Láttad úgy-e, testvér, mily rengeteg és mily gyönyörű ékszerek hevernek ott a palotájában, micsoda ragyogó ruhák, micsoda tündöklő drágakövek, az ember lépten-nyomon mennyi drágaságon tapos? Hozzá még ha a férje is olyan szépség, ahogy ő mondja, akkor nincs nála a kerek világon boldogabb asszony. Ha viszonyuk egyre szorosabbra fűződik, istenférje egyre jobban beléhabarodik, még belőle is istennőt farag. Bizisten, máris olyan, úgy tartja magát, úgy méltóságoskodik. Máris egyre fölfelé sandít az asszonyka, szinte árad belőle az isteniség, hangok a szolgálói és a szeleknek is parancsol. De ó szegény fejem, az én uram vénebb az apámnál, kopaszabb a töknél, incifincibb egy kis kölyöknél, s palotája minden ajtaját retesszel őrzi, zárral torlaszolja.

A másik így veszi fel a szót:

- Nekem meg köszvénytől púpossá gémberedett férj ül a nyakamon, aki bizony csak nagy-néha elégíti ki szenvedélyemet. Egyre csak kifacsarodott, kőkeményre meredt ízületeit dörzsölgetem, orrfacsaró kenőcsökkel, szennyes kötésekkel, büdös borogatásokkal maratom tönkre puha, finom kezemet s már nem a figyelmes feleség hivatását töltöm be, hanem csak afféle agyonhajszolt orvos szerepére vagyok kárhoztatva. De úgy látszik, testvér, hogy te nagyon is egykedvűn, azaz inkább - én bizony kereken kimondom, ami a fejemben motoszkál - alázatos meghunyászkodással tűröd ezt; én biz egy pillanatra sem tudok beletörődni, hogy épp ez a gyalázatos csöppent bele ebbe a mesenagy szerencsébe. Jusson csak eszedbe, milyen leereszkedően, mennyire foghegyről beszélt velünk, mérhetetlenül dicsekvő pípeskedésével mennyire kimutatta a foga fehérét. Határtalan drágaságaiból még ezt a pár semmiséget is csak úgy ímmel-ámmal lökte ide, aztán egyszerre csak terhére lettünk, mire kiadta az utunkat, valósággal szélnek eresztett. Nem volnék asszony, nem érdemelném meg a levegőt, ha ki nem tudnám forgatni ebből a csodanagy szerencséből. S ha immár benned is kellőképpen fölkeserlett megaláztatásunk, főzzünk ki egyesült erővel valami lebírhatatlan hadicselt. Ezeket az ajándékokat se szüleinknek, se senkifiának meg ne mutassuk, mintha távoli sejtelmünk se volna, mily királyi jólétben él. Épp elég, hogy szemtől-szembe láttuk tulajdon magunk, amit látni is fájdalom volt, nemhogy még mi harsonázzuk szüleink s az egész nép fülébe mesés boldogsága hírét. Mert nem boldogok azok, akiknek gazdagságáról egy lélek se tud. Majd észbe kap még, hogy nénjei vagyunk, nem pedig cselédei. Most egyelőre igyekezzünk férjeinkhez, térjünk meg szerény, nemesen egyszerű otthonunkba s alapos gonddal meghányt-vetett haditervvel térjünk vissza büszkeségét keményen megtiporni.

Fölcsap a két elvetemült az aljas tervre, eldugják az ajándék drágaságokat, fölborzolják hajukat, fölhasogatják arcukat - valóban, erre rá is szolgáltak - újra kezdik hazug sírásukat. Ezzel tüstént rémületbe ejtik szüleiket, durván fölvérezik a fájdalom sebeit, majd tajtékzó tombolásban otthonukba térnek s ártatlan nővérük ellen aljas cselen s mi több: testvérgyilkosságon törik a fejüket.

Ezenközben Psychét titokzatos férje meghitt éjjeli találkozásukon újra így inti-óvja:

- Hát nem látod, fejed fölé mily szörnyű veszély tornyosul? A Sors még csak messziről támad, de ha idejekorán keményen sarkadra nem állsz, hamarosan itt terem, megrohan. Az a két becstelen boszorkány minden erejével alattomosan vermet ás néked és mindenekfölött szeretnének felbujtogatni, hogy arcom titkát kilesd, pedig ezerszer megmondtam neked: sosem látsz többé, hogyha felfeded. Hát ha még egyszer ide talál jönni ez az istentől elrugaszkodott két kerítő - pedig jönnek, tudom, gonosz indulat fullánkjaival -, a világért szóba ne állj velük, vagy ha szíved jóságában, lelked finomságában ezt nem tudnád megállani, legalább ha felőlem faggatnak, meg se mukkanj. Mert immár nem szakad magva családunknak; kisleányos méhed immár magzatunkkal áldott: isteni gyermek, ha kettőnknek ezt a titkát megőrzöd híven, ám földi halandó, hahogy kikürtölöd.

Boldogan szökkent virágba Psyche kedve erre a híradásra, ujjongó örömre derítette reménybeli isteni sarja, a várva várt csöppség fenségének édes izgalma fűtötte: az anyaság büszke öröme áradt reá. Napjai teljesedését, hónapok múlását szorongó szívvel lesi s a titokzatos teher újszerűségében ámul-bámul dús méhe csöppnyi magjának gazdag duzzadásán. De jött már a hajó könyörtelen iramban, rajta rohanvást jött a két sötétlelkű, szennyes, halálos mérget fúvó fúria. Ekkor tünde férje mégegyszer kioktatja Psychéjét:

- Fegyvert ragadott immár a boldogságodra irigy gyűlölködő testvérpár a nagy leszámolás elkeseredett harcára, már útban az ellenség támadásra készen, harsannak a harsonák, aljas nénjeid immár szívednek szegzik meztelen tőrjüket. Jaj, szörnyű romlás roppan ránk, édes-drága Psychém. Légy irgalommal jómagad s mindkettőnk iránt és aggságos magadfékezésével mentsd meg a fenyegető megsemmisülés borzalmaitól házadat, férjedet, jómagadat, a mi kicsikénket! Ne is ereszd szemed elé, meg se hallgasd azt a két elvetemedett nőszemélyt - mert nővéreidnek nem mondhatom, hisz gyilkos gyűlöletükben a testvéri szeretet törvényeit megtiporták - ha majd fölmagasodnak azon a hegyormon s veszejtő szirénszavukkal visszhangot vernek a sziklák között.

Könnyes zokogás fuldokló hangján tördelte Psyche:

- Hűségemnek, titoktartásomnak, úgy-e nem egy bizonyságát vehetted immár, most majd lelki erőmről is épp így bizonyságot teszek. Add csak ki megint a parancsot Zephyrusunknak, hogy tegye kötelességét s engedd meg, hogy imádandó arcod titkáért cserében hadd lássam legalább két nővéremet. Illatos dús hajadért, puha-finom, gömbölyded leányos arcodért, izzó szerelmed emésztő tüzéért, kis gyermekünkért - akiben legalább rámderülnek majd arcod vonásai: - lágyulj meg gyötrődő rimánkodásomon, alázatos esdeklésemen, add ízlelnem a testvéri ölelés édességét, harmatozd örömmel a te szerelmes Psychéd szívét. Soha-soha nem kíváncsiskodom arcod után, még éjszakáink feketesége miatt sem zúgolódom: hisz enyém vagy te, én ragyogásom!

Efféle beszéddel s édes ölelkezéssel levette lábáról az urát; ez hajával szárítgatta fel könnyeit, megígérte segítségét s még hajnalhasadás előtt egy-kettőre elillant.

Az egy húron pendülő két testvér még csak be sem kukkantott szüleihez: a hajóról lélekszakadva feliramodnak egyenesen a sziklacsúcsra, meg sem várják a ringató szellő érkezését, hanem vakon belerohannak a nyaktörő szakadékba. De Zephyrus észben vette ura parancsát s ímmel-ámmal ugyan, de fölfogta őket lengő fuvalma ölében s levitte a völgybe. Ezek meg azonmód sürgő sietséggel a palotába bérontanak, megölelik áldozatukat, hazug szóval testvéri szeretetüket emlegetik, sugárzó arc mögé fátyolozzák titkon titkolt feneketlen aljasságukat s ekként hálózzák hízelgéseikkel:

- Alighogy kinőttél a kislányságból, Psyche, máris áldott állapotban vagy! Gondolhatod, mekkora gyönyörűség nekünk is a te méhed teljessége, egész családunkra mekkora örömöt sugározol. Ó be boldogok vagyunk, hogy részünk lesz e drága bimbó bontakozásának örömében! S ha olyan gyönyörű lesz, mint apja-anyja - ami szinte magától értetődik - valóságos Cupido lesz belőle.

Képmutató gyöngédségükkel így furakodnak be fokról fokra testvérük bizalmába. Alig hogy kiheverték karosszékeikben úti törődöttségüket, s pompásan megfrissültek a fürdő gőzölgő vizében, máris csodálatos göngyölt halak s más pazar fogások lakomájával vendégeli őket. Zenét rendel: lantok zendülnek, fuvolák búgnak, karének is csendül. Amint hallgatták - látni nem lehetett senkit - a bájos-édes dallamok hulláma ringatta lágyan lelküket. De a két gonosz asszony indulatát még a csodaszép zene édessége se hűtötte le, hanem alattomosan kieszelt cselvetésük irányába fordították a szót s nagy tapogatódzva rákezdték a kérdezősködést, hogy milyen ember a férje, hová való, miféle szerzet? Ő biz ekkor végtelen ügyefogyottságában elfeledte múltkori meséjét s újabb füllentést eszelt ki: azt mondta, hogy férje a szomszéd országból való, nagybankár, java férfikorában van, de bizony imitt-amott már ősz szál is akad a hajában. Csak épp futtában beszélt erről, máris, mint a múltkor, megrakja őket fejedelmi ajándékokkal s a szellő fogatán visszaszállítja.

De míg a Zephyrus enyhe fuvalma szárnyán hazaérnek, hol az egyik, hol a másik, ilyesmiket fecseg:

- Testvér, hogy értsük ennek az ostobának elképesztő hazugságait? A múltkor még ifjú volt a férje, akinek arcát fakadó szakállpihék árnyékolják, most meg javakorabeli férfi, akinek fényes ősz szálak csillognak hajában. Micsoda ember az, hogy csekély idő múltán hirtelen öregség lepte meg? Testvérem, itt nem gondolhatunk másra: vagy össze-vissza hazudik ez az utálatos nőszemély, vagy maga sem tudja, milyen a férje. De akármelyikben is van az igazság, megérdemli, hogy a vagyonából minél előbb kiforgassuk. Mert ha nem ismeri férje arcát, akkor biztosan valamelyik isten vette feleségül, és szíve alatt bizony istent hordoz. Márpedig ha - isten ments - mégis istenfiú dicső anyja lesz, én menten felkötöm magam. Hát, egyelőre nézzünk be szüleinkhez s ravasz mesterkedéseinket beszélgetésünk fonalának irányába fonjuk tovább.

Ebben a mérges hangulatban szüleikkel csak úgy foghegyről váltanak szót s álmatlan éjszakai vergődés után reggel bolondul loholnak a sziklacsúcsra, ahonnan a rendes szellő-alkalmatosságon sebbel-lobbal lesiklanak, szemüket előbb dörzsölik, könnyezésre izgatják, s aztán efféle agyafúrt mesével toppannak be húgukhoz:

- Könnyű neked, te nyugodtan ülsz itt, sejtelmed sincs, mily rettentő veszély, mily borzalom les reád, kisebb gondod is nagyobb ennél, de mi, kik álmatlan gonddal virrasztunk sorsodon, kegyetlenül gyötrődünk a rád leselkedő szörnyűségek miatt. Mert sikerült hitelesen megtudnunk s - mint a rád váró keserűség és csapás osztályosai - kötelességünknek ismerjük fölvilágosítani téged, hogy az, aki éjente titkon ágyadba jár, rettenetes, végtelen gyűrűkben tekergődző, nyakán gyilkos méregtől vöröslő, feneketlen torkát tátogató kígyó. Jusson csak eszedbe most a Pythia jóslata, amely úgy szólt, hogy a végzet rettenetes vadállatot szánt neked férjedül. Nem egy paraszt s errefelé cserkésző vadász és sok-sok környékbeli lakos látta, mikor öreg este jóllakottan hazafelé vette útját s átúszott a közeli folyó hullámain. Egy értelemmel bizonykodnak ezek, hogy nem sokáig töm már hódolatosan csábító csemegéivel, hanem mihelyt méhed teljesen kiérlelte majd magzatát, egyszerre nyel le majd mind a kettőtöket: ritka finom falat! Rajtad immár a döntés sora: megfogadod-e szívesen életedért reszkető nénjeid szavát, akarsz-e megmenekülni a haláltól, s velünk élni veszélytelen nyugalomban, vagy inkább e szörnyeteg vadállat gyomrában eltemetkezni? Ha mégis kedvedre van e kéjlak szózatos magányossága, a titkos szeretkezés undorító, halálos gyönyöre, a mérges kígyó ölelései: jó, mi, jó testvéreid, megtettük, ami telhetett tőlünk.

Szegény kis könnyenhívő, gyengeszívű Psyche megtorpan e fekete borzalmak hallatára: megbomlik józan esze, férje óvó szavai, maga ígéretei gyökerestül kiszakadnak emlékezéséből; feneketlen pusztulásba zuhan, mikor remegőn, holthalványra sápadtan szinte suttogásra halkított hangon így válaszolt nékik:

- Bizony ti, édes jó testvéreim, illő szeretettel végeztétek kötelességteket, másfelől nem hinném, hogy azok, akiktől mindezt hallottátok, hazudtak volna. Hisz sose láttam férjem arcát s még csak nem is sejtem, ki íja-fia, csak épp a hangját hallom, mikor éjjelenkint tűröm e titokzatos és örökké sötétben bujkáló férj öleléseit: jól mondjátok, valami vadállat ez, megvan rá minden ok, hogy osszam véleményteket. Hisz ezért rémítget oly borzalmasan, hogy fel ne merjem fedni s rettentő szerencsétlenséggel fenyeget, ha arca titkát kutatnám. Nos, ha testvéreteknek, aki oly veszélyben forog, nyújthatnátok bármi hathatós segítséget, segítsetek rögtön, mert ha most talán cserbenhagytok, semmivé omlik az a jó is, amit előbbi gondoskodástokkal műveltetek.

Miután így a két elvetemült asszony könnyű szerrel belopta magát testvére vak bizalmába, abbahagyja a bujkáló alattomos ravaszkodást s gonoszságaiban nyílt sisakkal veti magát a felzaklatott lelkű hiszékeny ifjú asszonyra. Megszólal hát az egyik:

- Szoros vérségünk sarkal, hogy megmentésedért bármi bajjal is szembeszálljunk s ezért sokat-sokat töprengtünk szabadulásod útjain-módjain. Hallgass ide, egyetlen módja ez: nagy titokban dugj az ágyadba fejed felől egy hegyes kést, de előbb fend borotvaélesre bársonyos tenyereden, tölts meg egy csinos kis lámpát olajjal, gyújtsd meg s mikor már fényes lánggal ragyog, borítsd rá fedőül valami bögre börtönét; az egész készülődést pedig titkon-titkold szöges gonddal. Mikor aztán ő kígyóvonaliban betekergődzik, az ágyban rendes helyére mászik, aztán elnyújtózkodik, elnyomja a félálom kábultsága s már süket alvásban szabályosan szuszog: akkor szökj ki az ágyból, mezítláb, nesztelen léptekkel lassacskán lopakodj előre, vedd ki a lámpát vaksötét börtönéből s úgy igazítsd a fényét, hogy kényelmesen végrehajthasd nagyszerű tettedet, aztán emeld magasra marokra szorított gyilkos késedet és vakmerőn, rettentő sújtással csapd le a szörnyű kígyó fejét. Mi is bizony megsegítünk: izgatottan várakozunk s mihelyt megölted és felszabadultál a rettegés alól, vállvetve hazahordunk innen minden kincset is, téged is, és hozzád illő halandóval kívánatos házasságban is egyesítünk.

Égedelmes beszédükkel így szítják lángra testvérük izgalmát, s vergődő lázában otthagyják, és mert a maguk bőrét is borzalmasan féltik az elkövetkező szörnyűségtől, egy-kettőre fölemelkednek a szárnyas szellő jól ismert fuvalmán a sziklacsúcsra, aztán hanyatthomlok lerobognak, hajójukra szállnak s azon nyomban elvitorláznak.

Amint Psyche magára maradt - azaz hogy mégsem egészen magára, mert ott tomboltak benne a vad-dühös fúriák - elkeseredetten háborog, mint a viharzó tenger és ámbár dacos lélekkel állja még elhatározását, mégis most, ahogy a gyilkosságra felkészül, megint tanácstalanul tétovázik és szerencsétlenségének roppant fájdalma hasogat belé. Egyszer sürgölődik, másszor húz-halaszt; nekibátorodik, majd visszatorpan, fölsejlik benne a kétkedés, majd elönti az elkeseredés s végre annyira jut, hogy a gyűlöletes állati testben is szereti férjét. Mégis, alighogy este besötétedett, kapkodó sietséggel odakészít mindent, amire borzalmas tettében szüksége lesz.

Leszállt az éj, megjött a férje s miután vitézül megvívta csókos csatáit, mélységes álomba ernyedt. Ebben a pillanatban a törékeny testű, lehellet-lelkű Psychébe kegyetlen sorsának gondolata erőt acéloz: előveszi a lámpát s férfira valló elszántsággal marokra szorítja a kését. De alig világította meg fölemelt lámpájával az ágyat, a titok földerült: a legszelídebb, legbájosabb vadállat, maga a szépséges Cupido szépségesen nyugszik ott! Még a lámpaláng is ragyogóbb lobogásba szökkent, amint ráesett s az istentelen kés pengéje csak úgy szórta az szikrát. Psyche bizony erre a fönséges látványra elveszti a fejét, inába száll a bátorsága, halvány hervadásba hull, reszket, megcsukló térdeire omlik, s legszívesebben önnön szívébe mártaná kését; és csakugyan megtette volna, ha ki nem csúszik s földre nem hull lázadó kezéből a szörnyű öngyilkosságtól visszaborzadó acél. Minél tovább csodálja a gyönyörű istenarcot, annál inkább magához tér, enyhül ernyedése, kedve virágosodik. Nézi-nézi a drága fejnek ambrosiával illatosított isteni hajzatát, hófehér nyakára, bíbor arcára köröskörül hullámosan lehulló, díszes koszorúval összefogott fürteit, amelyeknek cikázó sugárözönében meg-megtáncolt a lámpa lángja is. A röpke isten vállain harmatos szárnyai friss-üdén, csillogón fehérlenek s összecsukott szárnyahegyén a finom, gyenge pihék reszketve rezegnek, csintalanul fickándoznak, különben a bőre tükörsima, csoda-gyönyörű; büszke lehet reá Venus, hogy ilyen fiút szülhetett. Íjja, tegze, nyilai, e hatalmas isten boldogságos fegyverei, otthevertek az ágy előtt. Férje fegyvereit Psyche kíváncsian, szomjas izgalommal nézegeti, vizsgálja, bámulja, majd a tegezből egy nyílvesszőt kihúz, próbálgatja hegyét ujja hegyén: szúr-e; de még reszket a keze s egy vigyázatlan nyomással úgy megszúrja magát, hogy bőrén felharmatoznak rózsás vérének parányi gyöngyei. Tudtán kívül - bár ő maga volt oka - így hullott Psyche Ámor mámorába. S most egyre lángolóbban tüzel szenvedélye a tűznyilas istenért, halálos vággyal hull reá, csattanó, csintalan csókokkal viharosan záporozza s reszket, hogy álma hirtelen véget ér. És míg e fölséges élvezet izgalmában viharzik izzó szíve, a lámpa, akár álnok árulásból, akár durva irigységből, akár, mert maga is simogatni, szinte csókolgatni szerette volna ezt a csodálatos testet, lángja hegyéről egy forró olajcsöppet az isten jobb vállára sercentett. Ej, elvetemedett, lázadó lámpa te, a szerelemnek ugyan hitványka szolgája vagy, hogy még a minden lángolások istenét is megégeted! Pedig biztosan valami szerelmes talált fel, hogy szüntelenül, még éjjel is gyönyörködhessék szerelmesében.

Égő sebére az isten hirtelen felriadt, s mikor nyilván megértette a becstelen szószegést, szóra sem méltatta elkeseredett asszonyát, hanem csókjaiból és öleléseiből hirtelen kiröppent, búcsúszó nélkül. Amint felröppent, jobblábát elkapta Psyche két kézzel, s fölfelé szálltában görcsösen belekapaszkodott; szegényke, lebegő szárnyalásán el akarta kísérni a fellegek közé a végtelen messzeségbe, de ereje fogytán nagyhamar visszahullt.

Elterült a földön, de isteni szerelmese még nem hagyta el; leszállt egy nem messzi ciprus leghegyére és onnan így beszélt hozzá nagyborús izgalomban:

- Együgyű kis Psychém, Venus-anyám parancsban adta nekem, hogy egy kivetett, világcsúfja embert lobbantsak irántad szerelemre és lealázó házasságban hozzá kösselek, de én mást gondoltam és inkább magam lettem a szerelmesed. Mondhatom, meggondolatlanul cselekedtem, mikor világhíres íjász létemre nyilammal magamon ejtettem sebet és téged vettelek feleségül, nyilván azért, hogy aztán vadállatot gyaníts bennem és levágd a fejemet, érted égő két szemem hordozóját. Pedig ilyesmitől hányszor, de hányszor úgy óvtalak, szeretettel mennyit oktattalak. Hát két kitűnő sugalmazód szörnyű tanácsaért hamar meglakol! Most pedig elhagylak: ez lesz a te egyetlen bűnhődésed.

Elhallgatott, rebbent a szárnya és fölrepült.

Psyche meg ott feküdt a földön és nézte-nézte elröppenő férjét, amíg csak látszott belőle valami és kétségbeesett jajveszékelésével törte-gyötörte lelkét. De mikor a szárnyai hajóján tovasuhant férjét magába nyelte a végtelen messzeség, a meredek partról az alatta hullámzó folyóba vetette magát. De a szelíd folyó, nyilván az isten miatt, aki még a vizeket is szerelemre szokta gyullasztani, ijedtében sima hulláma hátán hamar kisodorta a bársonyos-füves partra.

Épp ott ült a folyó partján Pan, a mezők istene; Echót, a hegyi istennőt ölelgette és tanítgatta mindenféle halk hangok visszhangoztatására; kecskéi a part mentén szétszórtan legelésztek, ugrándoztak, kopasztották a folyó üstökét. A kecskelábú isten barátságosan odahívta az elárvult, szenvedő Psychét, s mert ismerte baját, balzsamos beszéddel így dédelgette:

- Te bájos gyermek, én ugyan csak afféle paraszt kecskepásztor vagyok, de hála hosszú öregségemnek, sok tapasztalatra tettem szert. Ha téveteg és néha-néha bizonytalan járásodból, tested halálos reszketéséből, örökös sóhajtozásodból és leginkább bánatos szemedből helyesen következtetek - biztosan ez az, amit a tanult emberek így neveznek: sugallat - akkor te valami nagy-nagy szerelemnek a betege vagy. Idehallgass tehát: nehogy még egyszer fejest ugorj, vagy másvalami erőszakos halállal elemészd magad! Hagyd abba a szomorkodást, vesd végét a bánkódásnak, ostromold inkább könyörgéseiddel a nagyhatalmú Cupido istent - aki bizony lobbanékony, csintalan egy legény - s hódítsd vissza gyöngéd ragaszkodásoddal.

Elhallgatott a pásztoristen, de Psyche nem elegyedett beszédbe véle, hanem hódoló csókot intett a barátságos isten felé, s útnak indult. Mikor sűrű csetlés-botlás árán már jó darab utat hagyott maga mögött, ráhibázott valami gyalogösvényre s napnyugta tájt egy városba jutott, amelyben épp egyik nénjének férje volt a király. Alighogy Psyche megtudta ezt, beüzent nénjének, hogy itt van, mire azon nyomban hozzája kísérték. Amint meleg üdvözlés után kibontakoztak egymás ölelő karjaiból, nénje kérdezősködésére jövetelének így adta okát:

- Emlékszel még ugye, hogy ezt a tanácsot adtátok nekem: öljem meg éles késsel azt a vadállatot, amely magát férjül hazudta ágyamba, mielőtt még szegény kis életemet telhetetlen bendőjébe csusszantaná. S amint ugyancsak megbeszélésünk szerint lámpám fényében fürkészem arcát: ott látom édes álomba ernyedten - lenyűgöző mennyei látomás! - Venus istenasszony tulajdon fiát, nem hazudok, Cupidót, személy szerint. Megdöbbentett a káprázatos tünemény, megsemmisítő gyönyörűség zuhatagja örvénylett belém, telhetetlen vágyamban tehetetlenül vergődtem, s ekkor - ó átkozott véletlen! - a lámpa forró olajcseppet sercentett a vállára. Fájdalma abban a pillanatban fölriasztotta, s amint ott látott lánggal, késsel a kezemben, rámriadt:

- Elvetemült merényleted büntetéséül rögtön takarodj a házamból, nem kell a szerelmed. Annak rendje és módja szerint majd a nővéredet (s itt a te nevedet említette) veszem feleségül. - És rögtön kiadta a parancsot Zephyrusnak, hogy a palotából röpítsen el messzire.

Még jóformán abba sem hagyta Psyche, mikor amazt már őrült szenvedély s aljas irigység láza korbácsolja: ravaszul becsapja férjét, azzal az ügyes hazugsággal, hogy szülei halálhírét vette, s azonnyomban hajóra száll. Hanyatthomlok rohan a sziklacsúcsra és felkiált:

- Cupido, fogadj magadhoz asszonyul, ki méltó reád, te meg Zephyrus, úrasszonyod vedd öledbe!

És bár ellenkező szél fújt, vakmerő reménykedésében türelmetlenül hatalmas ívben a mélységbe lendítette magát. De bizony még holtában sem juthatott el az áhított helyre, mert amint teste szikláról sziklára zuhant, összevissza tört, s végül, amint megérdemelte, teste ronccsá zúzódott s holtában a sok dögmadár és vadállat könnyű zsákmánya lett.

A másikat is hamar utolérte a büntető bosszúállás. Mert Psyche vándorútján ugyancsak betévedt abba a városba is, amelyben másik nővére királyi jó sorban élt. Ez is vakon elhitte húga ravasz meséjét, megirigyelte nővére bűnösen áhított nászát: felrohant a sziklacsúcsra, de ő is a halál torkába zuhant, mint a másik.

Miközben Psyche ország-világot bebarangolt, hogy mindenáron megtalálja Cupidót, azalatt ez lámpaolaj-égette sebével anyja hálószobájában nyögött-vergődött az ágyon. Most a hófehér sirály, amely szárnyaival szántja a tenger tükrét, nyakra-főre lebukkan az Oceanus mélységes mélyire. Épp ott fürdött-lubickolt Venus, hát elébe rebben s árulkodik: hogy a fia megégette ám magát; égő nehéz sebében ott hever mélabúsan; ki tudja, meggyógyul-e? Nyelvére vette a világ Venus egész pereputtyát, szidja-szapulja, rágalmak özönével: fiad a hegyek közt bújt meg szeretőjével, te meg a tenger fenekén lubickolsz, s ez az oka, hogy a gyönyörűségek, kellemetességek, huncutkodások nyerseségbe, durvaságba, gorombaságba fulladtak, hogy hírük-hamvuk sincs lakodalmas menyegzőknek, benső barátságnak, szülői szeretetnek, de van tengernyi szenny s fanyar undorban mocskos szeretkezések. Ilyesmikkel rikácsolta tele Venus fülét ez a szószátyár, kotnyeles madár, így tépázta fiának jó hírét. Nosza menten elönti a méreg Venust, s szenvedélyesen felkiált:

- Úgy, hát az én drágalátos fiam-uram szeretőt tart? Nocsak ki vele, egyetlen hű szolgám, hogy hívják azt a lányt, aki letépte ennek a gyereknek hamvas szűziességét? Tán a nimfák seregéből való, vagy a Hórák közül, vagy a múzsák karából, avagy tán Grácia-cselédeim egyike?

Megint csak rákezdte a madár, s így szaporázta a szót:

- Asszonyom, nem tudom biztosan; de azt hiszem: halálosan belehabarodott valami leányba; a neve - ha jól emlékszem reá - Psyche.

Szörnyű izgalomban csattant fel Venus:

- Csakugyan Psyche a szeretője, aki szépségét az enyémhez mérte s nevemet bitorolta? Még utóbb holmi kerítőnek tart ez a kölyök, hisz az én révemen ismerhette meg azt a lányt!

Így sopánkodott, majd sebtiben felbukkant a tengerből, s egy-kettőre ott termett aranyos hálószobájában; amint látta, hogy a szóbeszéd igaz: fia sebesülten ott hever, már az ajtóban, ahogy a torkán kifért, rárikoltott:

- Hát ez finom egy dolog, becsületére válik magunknak, tisztességednek egyaránt! Először is fittyet hánytál anyád, s mi több, úrnőd parancsának, mert nem gyötörted lealacsonyító szerelemre ezt a vetélytársamat, ezenfelül pedig éretlen bujálkodásban kölyök létedre feleségeddé ölelted, nyilván, hogy menyemül rámerőszakold ezt az utálatost. Adta széllel-bélelt szemérmetlen kurafija, még utóbb az szállt a fejedbe, hogy egyetlen gyerek vagy, s én már kivénültem abból, hogy fiam lehessen? Nos hát jól jegyezd meg: még egy fiam fog születni, sokkal különb nálad, vagy tán inkább örökbe fogadom valamelyik belső cselédemet - hogy még jobban megszégyenítselek -, s arra ruházom szárnyaidat, fáklyádat, íjadat, nyilaidat és minden fölszerelésemet. Mert apád javaiból ugyan fegyverzetedbe egy darab sem került, én meg nem efféle tékozlásra adtam azt, amit adtam. De már kölyökkorod óta gonoszcsont vagy, ragadósak az ujjaid, lépten-nyomon szemérmetlenül megnyilazod a meglett korú isteneket, s a tulajdon édesanyádat, engem, igen-igen, nap nap után pellengérre állítasz, egyre-másra belém nyilazol, te valóságos anyagyilkos; fittyet hánysz nekem, mint afféle magányos asszonynak, s még apád, a nagy-erős, vitéz harcos sem szent előtted. De hogy is volna, mikor féltékeny rémületemre egyre-másra kerítgeted ágyába a lányokat! No majd teszek róla, hogy szánjad-bánjad még ezt a szerelmeskedést, hogy csúnyán megkeserüld még ezt a lakodalmasdit! Csakhogy most már csúfságomban mitévő legyek? Hová forduljak? Ezt az agyafúrt kölyköt ráncba hogy szedjem? Tán épp a Józansághoz, halálos ellenségemhez forduljak támogatásért, holott épp a fiam zabolátlanságával annyi borsot törtem az orra alá? Ej, még a hátam is borsódzik összeszűrni a levet ezzel a lompos-szurtos asszonyszeméllyel! Pedig kell a bosszú balzsama, akárki-fiától is elfogadom. És éppenséggel őt bérelem föl, senki mást, hogy ezt a kurafit kíméletlenül lepirongassa, tegzét szétszedje, nyilait elvegye, íját szétbogozza, fáklyáját lelohassza, hathatós szerekkel zabolázza testét. Csak akkor tekintem teljesnek az elégtételt megbántásomért, ha lenyírja haját, amelyre nemrégen még tulajdon kezeim simogattak aranyragyogást, s ha lemetéli szárnyait, amelyeket ölemben nektár-nedűvel locsolgattam!

Szólt és dühösen kirobogott, gyönge szívében keserű indulattal. Melléje szegődött mindjárt Ceres és Juno, s ahogy magából kikelt arcára esett pillantásuk, megkérdezték: gyönyörű szeme ragyogását zordon komorsággal miért fátyolozza? Ő pedig így felelt:

- Jólesik, hogy ebben az izgatott lelkiállapotomban készséges hajlandósággal mellém álltatok. Hát kérlek, törik-szakad, teremtsétek elé nekem Psychét, ezt a gyalázatos boszorkányt. Mert biztosan fületekbe jutott már a családomról szállongó szóbeszéd és az én vásott fiam csínyei.

Ezek jól tudták, mi történt, s azért így próbálták elcsitítani Venus haragos indulatját:

- Ugyan mi rossz fát tett a tűzre fiad, kedvesem, hogy rosszindulatú makacssággal útját szeged élvezeteinek s egy kanál vízbe fojtanád azt, akit szeret? Hát aztán, ejnye mondd: mi bűn van abban, hogy összeszűrte a levet azzal a helyre kis lánnyal? Hiszen férfi volna, vagy mi, már legénysorban is van: vagy az, hogy hány esztendős, eszedbe sem jut talán!? Avagy tán örökké gyereknek nézed, mert korához képest olyan édes és bájos? Hát te, az anyja, ilyen talpraesett asszony létedre, örökké beleütöd majd az orrodat fiad szerelmeskedéseibe, szemére veted csintalankodásait, meghiúsítod viszonyait, és rossznéven veszed csinos fiadtól a tulajdon szerelmi mesterségedet? Van-e isten, van-e ember, aki még ezután is jószemmel nézné, hogy te ugyan elárasztod a világot szerelmi vággyal, de tieidnek tiltod végigszeretni a szerelmeket, s az asszonyi ballépések fő-fő boszorkánykonyháját bezárod?

Így jártak kedvében Cupidónak nyájas szószólással, mert féltek nyilaitól, pedig nem is volt közelükben. Venus ellenben megsértődött, hogy ily tréfásan tárgyalgatják az ő szégyenét, hát faképnél hagyta őket és sebes iramban útnak eredt a tenger felé.

 


HATODIK KÖNYV

Ezenközben Psyche éjjel-nappal lázasan kereste férjét, hányódott-vetődött úttalan útakon, egyre gyötrelmesebb lelki izgalomban; egyre forróbb vágy tüzelte, hogy ha már hitvesi szerelmeskedéseivel nem engesztelheti nehéztelését, legalább bűnbánó megalázkodással visszaédesgethesse. Egyszerre csak égbenyúló hegy tetején szemébe templom tűnik.

Felötlik benne:

- Mit tudom, hátha épp itt lakik az én uram?

És máris nekivág friss lendülettel, halálos fáradságban lankadt testét a remény s a vágy ösztökéli. Fürge iramban följut a hegytetőre, bemerészkedik a templomba: nagy halom búza meg árpakalász tűnik szemébe, kalászkoszorúk, sarlók, mindenféle aratóeszköz, de minden összevissza, rendetlenül, egymás hegyen-hátán hever, ahogy az aratók nyaranta rakásra dobálják. Psyche mindezt darabonkint gondosan szétválogatta, szép rendesen külön-külön csomókba rakta, nyilván mert úgy érezte, hogy minden isten könyörülő jóságát magához kell hajlítania, s ezért egyiknek a szentélyét vagy templomát sem szabad gondozatlanul hagynia.

Ebbéli izgatott sürgése-forgása közben ott lepi az áldástfakasztó Ceres és szapora szóval íziben ráriad:

- Nem káprázik a szemem? Te szerencsétlen Psyche, Venus tomboló haragban, lázas izgalommal tűvé teszi érted az egész világot, halálra keres és istensége minden szenvedélyével bosszúért liheg: te meg azalatt az én holmimmal babrálsz s kisebb gondod is nagyobb, mint a magad boldogulása!

Elébe omlott erre Psyche, záporos zokogása patakzott az istennő lábaira s végigsöpört a padlón dúsfonatú haja. Könyörgő szóval ekképp ostromolta szívét:

- Áldástfakasztó szent kezedre, ünnepes-örömös aratásaidra, titokzatos tiszteleted titkos szekrénykéire, sárkányszolgáid szárnyaskerekeire, Sicilia áldott földjének barázdáira, a Proserpinát elrabló négyesfogatra, földalatti fogságára, szomorú alvilági menyegzőjére, diadalmas földi föltalálására s minden titokra, mit az attikai Eleusis szentélye rejt, könyörgök, essen meg szíved a hozzád fohászkodó szánalomraméltó Psychén. Hadd bújjak meg itt e halom kalászban egy-két rövid napig, hátha kis idő folytán fölenged a hatalmas istenasszony tomboló haragja, vagy legalább míg rövid pihenéssel felfrissítem az örökös hajszában elbágyadott testemet.

Ceres így veszi fel a szót:

- Könnyes könyörgésed a szívemet vérzi; segítenék is rajtad szívesen, de hát csak nem haragíthatom magamra ezt a jólelkű asszonyt, akivel a rokonságon kívül régi szíves barátságot is tartok. Távozz tehát minél előbb ebből a templomból s örülj, hogy nem vetlek fogságra, hanem utadra eresztelek!

Ez az elutasítás lehűtötte Psyche reménykedését s most már kettős keserűség gyötrelmében visszafelé vette útját; egyszerre csak a völgy mélyén, napsugaras tisztás közepében remekmívű templomot lát meg. S mert föltett szándéka volt, hogy boldogulásának semmi alkalmát - légyen az bármily kevéssel biztató - el nem szalasztja s hogy mindegy, akármelyik isten is az, kegyes színe elé járul: a szentély bejáratához iparkodik. Szemébe ötlenek a faágakra s az ajtókra aggatott drága fogadalmi ajándékok és köntösök, amelyeken aranybetűk hálásan emlegették az istennő jóságát, s nevét, akinek mindezt fogadalmul szentelték. Most térdrehullt, letörölte könnyeit, átfonta karjaival a hűlő oltárt s aztán így imádkozott:

- Hatalmas Jupiter nővére s felesége - akár ősrégi templomodban trónolsz Samos szigetén, amelynek páratlan büszkesége, hogy ott születtél, ott telt el csecsemőkorod s gyermekséged - akár a büszke Carthago dús templomában tartózkodol, ahol mint oroszlánfogaton fellegek közt száguldó hajadont tisztelnek - akár az argosiak nagyszerű várában van székhelyed, az Inachus partján, hol már a Mennydörgető feleségeként s az istennők királynéjaként ünnepelnek - te, kit Házasságok Szerzőjeként imád egész kelet s Anyaság őrzőjeként idéz egész nyugat - végső kétségbeesésemben, Juno, légy a védelmezőm. Elgyötört a mérhetetlen szenvedések áradatja; reszketek; hárítsd el a rámzúduló csapást. Ó, jól tudom, te kérés nélkül is mindig felkarolod az áldott állapotban levők ügyét-baját.

Hát amint így imádkozik, egyszerre csak megjelen előtte isteni felsége teljes ragyogásában Juno s azon nyomban így válaszol:

- Isteni szavamra, nagyon-nagyon szívesen teljesíteném kérésedet, csakhogy lelkiismeretlenség volna hozzád hajolnom, Venusszal szembeszállnom, menyemmel, kit leányomul szeretek. Meg aztán a törvény sem tűri, hogy más szökött szolgáját gazdája ellenére védelmembe vegyem.

Hogy balga bizakodása ismét összeroppant, döbbenet borzadt Psychébe; minden boldog reményét eltemette, hogy valaha is utolérheti elröppent férjét s lelke mélyén így töprenkedett:

- Nyomorúságomban érdemes-e valami egyébfajta támogatást szereznem, amikor istennők készséges hajlandósága sem segíthetett rajtam? E rettentő háló szorításából merre keressem az egérutat, van-e még egy hajlék, vagy akár csak egy zug is, hol a hatalmas Venus mindentlátó szeme elől loppal elbújhatok? Inkább hát embereld meg magad, ereszd szélnek könnyedén vékonyka, bolond reményedet, add meg magad úrasszonyodnak s legalább utólagos észretéréseddel engesztelgesd tomboló indulatját! És hátha-hátha ott találod az anyai házban őt is, kit oly régóta hiába hajszolsz?

Így szánta el magát a nem sok jóval biztató, sőt szinte biztosan halálos magamegadásra, s máris azon töprenkedett: hogyan fogjon majd bele, könyörögni a bocsánatért?

De Venusnak is elment a kedve a hajsza minden földi módjától, hát az égbe föl készülődött. Befogatott kocsijába, amelyet nagyügyesen utolérhetetlen művészettel Vulcanus aranyból kovácsolt s nászéjszakáján menyasszonyi ajándékul adott néki; reszelővel karcsú-tündöklőre csiszolta, s amennyi arany így lecsökkent belőle, annyit nyert művészi értékben. Az istenasszony hálószobája táján tanyázó galambseregből előröppen négy hófehér galamb, nagy huncutul odapipískedik, lehajtja hímes nyakát, belebújik a drágakővel kivert hámba, felkapja asszonyát, s el is röppen vele boldogan. Csiripelő csacska verebek csintalankodnak az istenasszony kocsija nyomában s drága dalos madarak bájoló lágy trillák zengő zenéjével hirdetik jöttét. Szembeszárnyaló sasoknak, sóvár sólymoknak fittyet hány a fölséges Venus dalos kísérete. Oszlanak a felhők, leányának megtárul az Ég, s a mennyei Magasság diadalmasan zárja magába istenasszonyát.

Azon nyomban Jupiter királyi várának veszi útját és parancsoló szóval követeli a harsányhangú Mercurius istennek nélkülözhetetlen közreműködését. Jupiter barna szemöldökének egyetlen intésével megadja beleegyezését. Venus menten hangos jókedvre derül, Mercurius társaságában leszáll a földre és szavait izgatottan így ölti egymásba:

- Arkadiai testvérem, ugye tudod, hogy Venus hugod sohasem szokott Mercurius közreműködése nélkül cselekedni s bizonyára az sem titok előtted, hogy egyik nyomtalanul eltűnt szolgálómat mennyi ideje hajszolom már hiába. Már egyéb nem marad: hirdesd ki nyilvánosan, hogy jutalmat nyer az, aki nyomára vezet. Hát minél gyorsabban járj el megbízatásodban, sorold fel pontosan ismertetőjeleit, hogy ha valaki tilalmas bűnbe tévedne s elbujtatná, később fel ne hozhassa mentségéül, hogy nem ismert reá.

Szólt s a kezébe nyomott egy írást, amelyben benne volt Psyche neve s minden egyéb. Dolga végeztével egyenesen hazament.

Mercurius nem mulasztotta megbízatását: világszerte minden országot bejárt s a rábízott hirdetés tisztét imígy teljesítette:

- Aki ama Psyche nevű királyleányt, Venus szökött rabszolgalányát előkeríti vagy búvóhelyét leleplezi, jelentkezzék a Murtiáról nevezett oszlop mögött Mercurius kikiáltónál, ahol is tiszteletdíj gyanánt kap Venustól tulajdon magától csattanós csókot hetet, meg egy bársonyos nyelvcsókot, édesnél-édesebbet.

Ahogy Mercuriusnak ez a hirdetménye elhangzott, a pazar jutalom reménye versenyt szította mindenek buzgólkodását. Ez a körülmény aztán Psyche elhatározását végképpen megérlelte. És már-már odaért úrnőjének ajtajához, mikor eléje perdül Venus egyik cselédje, neve szerint az Érintkezés, s menten torkaszakadtából rárivall:

- Hát végre észbe kaptál, céda cseléd te, hogy asszonyod is van? Vagy megátalkodott szemtelenségedben még tetteted is magad, mintha nem tudnád, mennyi keserves ajjal-bajjal kerestünk mindenfelé? Jó szerencse, hogy épp az én markomba csöppentél, neked ugyan befellegzett! No majd mindjárt megadod az árát feneketlen dacoskodásodnak!

Psyche pedig hiába rugkapált, az harciasan a hajába markolt, magával vonszolta s Venus elébe hurcolta. Amint ott állt s Venus megpillantotta, teli torokból őrült-keserű kacagásra fakadt, fejét rázogatta, jobb fülét vakargatta, és rászólt:

- Végre mégiscsak ráfanyalodtál, hogy anyósodhoz ellátogass? Vagy tán bizony férjeduradnak szól a látogatás, aki a magadégette seb miatt halálos beteg? Hát légy nyugodt, kedves menyem, mindjárt illendő fogadtatásban részesítelek. Hol van - tette hozzá - két jó cselédem: Búskomorság és Keserűség?

Behívatta őket s rájuk bízta, hogy megkínozzák. Azok hát, híven az úrnő parancsához, szegény kis Psychét megkorbácsolták kegyetlenül, válogatott kínzásokkal is meggyötörték s aztán asszonyuk színe elé visszavitték. Most újra felkacagott Venus és szólt:

- Tessék, még utóbb megesik a szívem hasa csábító gömbölyűségén, hiszen ezzel a gyönyörűséges csemetével tesz boldog nagymamává. Micsoda boldogság, hogy fiatal életem virágjában nagymama lesz a nevem s egy rongyos cseléd kölykét emlegetik Venus unokájaként! Ej, ostobaság, hogy is mondhatom azt saját gyermekünknek; hiszen egy ilyen rangon aluli, tanyán, tanúk és apai beleegyezés nélkül kötött házasság érvényes csak nem lehet? Éppen ezért zabigyerek lesz az bizony, ha ugyan egyáltalán megengedem, hogy a világra hozd...

Ahogy eddig jutott, nekiesett, cafrangokká rongyolta ruháit, megtépázta a haját, agyba-főbe verte, össze-vissza törte rettentőn. Aztán búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot hozatott, összekeverte, púpos nagy halomba összeöntötte s aztán így beszélt hozzá:

- Gondolom, hogy ilyen csúf cseléd létedre csak kitartó szolgálataid révén szerezted szeretőidet, más úton-módon semmiképp; nos hát ezennel magam is kipróbálom ügyességedet: válogasd szét ezt a halom összekevert magot, az egyfajta szemeket külön-külön csomókban rakogasd rendbe s még ma estefelé utolsó szemig készen add át nekem!

Miután így rábízta a rengeteg halom magot, maga menyegzői lakomára ment. De bizony Psyche még egy ujjal sem nyúlt ahhoz a szétbonthatatlanul össze-visszakevert halomhoz, hanem a szörnyű parancs rémületében csak hangtalan rámeredt. Ekkor afféle kicsinyke mezei hangyácska - ez fölérte ésszel az emberfölötti munka reménytelenségét - megkönyörült a hatalmas isten kedvesén, átkozta a kőszívű anyóst, nagy sebbel-lobbal eliramodott, s innen is, onnan is összecsődítette az egész környékbeli hangyanépet s kérve-kérte valamennyit:

- Könyörüljetek földanyánk fürge fiai, könyörüljetek és hanyatthomlok rohanjatok segítségére a szépséges leányasszonynak, Ámor feleségének, nehéz próbatételében.

És máris rohanvást hullámzik egymás hegyen-hátán a hatlábú hangyanép. Lázas sietséggel szemenkint szétszedik az egész rakást, minden fajtát külön-külön csomóba halmoznak, aztán el is tűnnek íziben, nyomtalan.

Alig köszöntött be az éjszaka, máris megjött Venus a menyegzői lakomáról, pityókosan, szagos olajtól illatosan, tetőtől-talpig káprázatos rózsazuhatagban. Amint meglátta a szorgos munka bámulatos eredményét, odaszólt neki:

- Te semmirekellő, nem te s nem tenkezeddel végezted ezt a munkát, hanem az, aki bizony mindkettőtök vesztére szemet vetett reád!

Odalökött neki egy falat száraz kenyeret s aludni tért.

Ezenközben Cupido a palota legbelsejében, szobája négy falának magányos börtönében volt zár alatt és vigyáztak is nagy-keményen, hogy se könnyelmű csintalankodással sebét el ne mérgesítse, se pedig ne találkozhassak áhított asszonyával. Így hát a két szerelmes egy fedél alatt s egymástól mégis erőszakkal eltávolítva, gyötrődte végig a bánatos éjszakát.

De alighogy Aurora előrobogott, Venus máris hívatja Psychét s így kezdi rá:

- Látod-e azt a ritkás erdőt, amely a folyó mentén a parton messze húzódik? Látod-e a büszkén hömpölygő hullámok közelében azt a forrást? Ott ragyogó, aranyszín-tündöklő juhok legelésznek őrizetlenül szerteszéjjel. Parancsom ez: mindenáron keríts nekem egy szálat e kincses gyapjúból és legott hozd ide.

Ment Psyche szíves-örömest, de nem a parancson járt az esze; annyi szenvedés után megpihenni vágyott: a sziklapartról a folyóba akarta ölni magát. De a folyó zöldelő nádasa, zizzenő zenének ringatója, édes szellő halk rezzenésével isteni sugallatból így óvta-integette:

- Psyche, ha már annyi nyomorúságon átvergődtél, ne szennyezd be kínos haláloddal folyóm szent vizét, főképpen pedig oda ne merészkedjél a félelmetes juhokhoz, mert ez idő tájt magukba szívják a forró nap tüzét s veszett gerjedelemre vadulnak: hegyes szarvukkal, kőkemény homlokukkal s nem egyszer gyilkos harapdálással halálra marcangolják az emberfiát. De majd ha a déli nap tüze lankad s a folyó friss fuvalma megnyugtatja az állatokat, ott ama hatalmas szál platán alatt, amely velem egyazon folyó vizét issza, bújj meg nagy óvatosan. És mihelyt a juhok dühös gerjedelme szelídre csillapodik, kutasd át a közeli erdőcske bokrait s arany gyapjúszálakra bukkansz, amelyek a gömbölyű cserjéken imitt-amott fennakadtak.

A becsületes, emberséges nádas így oktatgatta szegény meggyötört Psychét, hogyan boldoguljon. Ez nem sajnálta, hogy végighallgatta a kellő kioktatást; nem is volt rest, hanem mindenben az útbaigazítás szerint tolvaj-ügyességgel teleszedte ölét ragyogó aranygyapjúval s vitte Venushoz. Csakhogy még ez a második életveszedelmes munkája sem másította kegyesre asszonya indulatját, hanem zordon arcán fanyar mosollyal így beszélt:

- Jól tudom én, hogy ezt a munkát is a szeretőd végezte el. De most már aztán döntő próbára vetlek, vajon csakugyan olyan rettenthetetlenül bátor s olyan csudálatosan ügyes vagy-e. Látod-e ott annak az égbenyúló hegynek a tetején a szédítő sziklacsúcsot, ahonnan fekete forrás haragos habjai zúgnak alá, a lábainál húzódó völgy ölében megszorulnak, beleömlenek a Styx árjaiba és duzzasztják a Cocytus hörgő hullámait? Nocsak merítsd teli ezt a kis korsót a hegyi forrás mélyén kristályos harmatos vízzel, térülj-fordulj és nekem visszahozd!

Szólt és kezébe nyomta a kristályból remekelt korsót s ráadásul még keményen meg is fenyegette.

Útnak eredt hát nagy sebbel-lobbal s nekivágott a messzi-messzi sziklacsúcsnak: ott legalább biztosan bevégzi gyászos életét. De alighogy a kijelölt hegység tőszomszédságába vergődött, tudatára ébredt, hogy a borzalmas feladat mily halálosan reménytelen. Mert a félelmetes arányokban égretörő, megközelíthetetlenül szakadékos, csuszamlós sziklafal barlangjaiból borzalmas zuhatagokat okádott, amelyek csak úgy dőltek a lejtős szád nyílásain, lerobogtak a hegyoldalon, szűkmedrű csatornát vájtak a földben és titkos útjukon a szomszédos völgybe hömpölyögtek. A sziklahasadékokból itt is, ott is tűzokádó sárkányok másznak ki, nyújtogatják hosszú nyakukat, rámeresztgetik lehunyhatatlanul éber, örök virrasztásra kárhoztatott szemgolyóikat. S még a zengő vizek is védekeztek, mert egyre-másra rádörögtek:

- Takarodj!

- Hohó, mit akarsz?

- Mire vetemedel? Vigyázz!

- Hordd el magad!

- Véged van!

E hajmeresztő dolgok közepette szinte kővé dermedt Psyche és már csak teste volt ott, érzékei cserbenhagyták, a lenyűgöző rémület halálos súlya földre sújtotta s végső vigasza: könnye is kiapadt.

De a jóságos Gondviselés fölséges szeme már meglátta az ártatlan teremtés keserves baját. Hirtelenében ott termett lebegő szárnyain a magasságos Jupiter királyi madara, a ragadozó sas s mert nem feledte Cupido régi szívességét, mikor az ő útbaigazítása révén emelte égbe Jupiternek frígiai pohárnokát, háláját a fenséges isten feleségének szenvedéseiben akarta leróni s épp a kellő pillanatban segítséget hozott. Odahagyja hát a magasságos égboltozat napsütött útjait, odaszárnyal a lány elé s szóra kap:

- Hát te, aki amúgy is gyámoltalan s ügyefogyott vagy efféle dolgokban, te azt hiszed, hogy egyáltalán eljuthatsz a szentséges és egyben zord-haragos forráshoz, vagy csak egy cseppjét is ellophatod? Hát még hírből sem hallottál a Styx vizeiről, amelyektől minden isten, még maga Jupiter is, borzadoz? Nem hallottad, hogy az istenek a fenséges Styxre szoktak esküdni, mint ahogy ti a fölséges istenekre? No hát add csak ide azt a kis korsót!

És azonmód hirtelen elkapja, karmaiba fogja, föllendül lebegő hatalmas szárnyain, hol jobbra, hol balra kormányoz a fogcsattogtató pofák és a háromágú nyelvüket öltögető sárkányok között. A víznek azt hazudja, hogy Venus szolgálatában és parancsára kér belőle s ezért nem volt nehéz hozzáférkőznie: a víz kezére járt, hogy bántatlanul visszatérjen s megengedte, hogy merítsen belőle.

Örömmel kapta kézbe Psyche a teli kis korsót és nagy sebbel-lobbal elvitte Venusnak. De még ezzel sem tudta a haragos istennőt jóindulatra hangolni. Most még nagyabb és gonoszabb megaláztatásokkal fenyegette meg s kaján mosollyal vágta oda néki:

- Már én bizony szentül azt hiszem, hogy te afféle fő-fő s nagyerejű boszorkány vagy, különben furcsa parancsaimat nem teljesíthetted volna oly buzgalommal. Nos, kicsikém, még egy szolgálatot kell teljesítened. Fogd csak ezt a szelencét - és a kezébe nyomta - és se szó, se beszéd, indulj véle az alvilágba, mégpedig magának Orcusnak gyászpalotájába. Ott add át Proserpinának a szelencét ezzel az üzenettel: "Venus arra kér, hogy küldj neki egy kicsit, legalább csak egy napra valót a szépségedből, mert a magáét beteg fiának ápolásában elhervasztotta, mindenestül elpusztította." De térülj-fordulj, egykettőre itt légy ám, mert istengyűlésbe kell mennem s abból csinosítom magam.

Most igazán érezte Psyche, hogy mindennek vége s nyilván megértette, hogy leplezetlenül a biztos halálba kergetik. Mert mi egyébért kényszerítenék arra, hogy a maga lábán menjen le éppen a Tartarusba, az alvilági lelkekhez? De nem sokat tétovázott, hanem fölment egy csuda-magas toronyba, hogy onnan a mélységbe ugorjon; mert úgy gondolta, hogy ezen az úton egyenesen és pompásan lekerülhet az alvilágba. De a toronynak hirtelen megjött a szava s így beszélt:

- Ó szegénykém, mért akarod magad a mélységbe ölni? Ettől az utolsó veszedelmes munkától oktalanul miért riadsz vissza? Hiszen ha már a lelked kiröppent a testedből, eljutsz ugyan valóban a mélységes Tartarusba, csakhogy aztán onnan többé vissza nem jöhetsz semmi áron! Ide hallgass: nem messze van innen Lacedaemo, Achaia híres városa; keresd meg ennek tőszomszédságában, embernemjárta vidéken az istenhátamögötti Taenarumot. Ott van az Alvilág szádja s tárt kapuján át szemedbe ötlik a végtelenbe torkolló út; lépj át a küszöbön, vágj neki: egyenesen Orcus királyi palotájához vezet. Csakhogy nem szabad ám bemerészkedned a sötétség országába üres kézzel: fogj mindkét kezedbe egy-egy darab mézes árpagombócot, a szádba pedig két kis aprópénzt. Mikor már jócskán előrejutottál rémületes utadon, rőzsével rakott sánta szamár sánta hajcsárjával találkozol; ez majd megkér, hogy a nyalábból imitt-amott kihullott pálcikákat add fel neki, de te rá se hederíts, szó nélkül menj tovább. Mindjárt ez után a halálfolyamhoz érsz; ennek a révésze, Charon, rögtön a díját kéri, mert csak ennek fejében viszi át a túlsó partra rozoga csónakján a jövevényeket. Hát bizony még a halál országában is él a kapzsiság és sem Charon, sem Dis apánk, ez a hatalmas isten, nem végez el semmit ingyen; még a szegény embernek is elő kell teremtenie az útiköltséget halálos ágyán s ha véletlenül abban a pillanatban nincs pénze, még az árnyékvilágba menni sem engedik. Ennek az ütött-kopott öregnek add oda az átszállítás fejében egyik rézpénzedet, de úgy, hogy ő nyúljon érte s a szádból ő maga húzza ki. Átkelés közben a lomha folyó hátán egyszerre csak odasodródik egy öreg halott, feléd nyújtja foszladozó karjait s rimánkodik, hogy vedd fel őt csónakodba. De ments isten, hogy megindítson a szánalom! Ahogy a túlsó parton megtettél egy kis darab utat, orsójukat forgató, fonogató vénasszonyok arra kérnek, hogy egy kicsinyég segíts nékik: de te a világért még csak hozzá se nyúlj! Mert mindez és sok egyéb csak Venus-adta kísértés, hogy legalább az egyik gombócot letedd a kezedből. Valahogy azt ne hidd, hogy nem nagy baj, ha a gombócot elengeded; elég csak az egyiket is elveszítened, hogy soha többé ne kerülj vissza e napvilágra. Mert irgalmatlan nagy, borzalmas kutyaszörnyeteg rémítgeti ott három óriási fejével, három torka bömbölő ugatásával a holtakat - mindhiába, már nem árthat nekik - és ott virraszt Proserpina halotti palotája küszöbén szüntelen s őrzi Dis dísztelen termeit. Dobd oda neki az egyik gombócot, ettől megjuhászodik s te mellette elmehetsz könnyű szerrel. Rögtön Proserpina színe elé jutsz; ő szíves-nyájasan fogad s kínálgat puha üléssel, remek reggelivel. De te csak ülj a földre, kérj fekete kenyeret, edd meg; aztán mondd el, mi végből jöttél, vedd át, amit kapsz s indulj visszafelé. Joházd a dühös kutyát a másik gombóccal, add oda a zsugori révésznek a másik kis aprópénzt s ha átjutottál a folyón, haladj pontosan előbbi utadon s menj vissza oda, az égi csillagok seregéhez. De mindenekfölött a lelkedre kötöm: nagyon vigyázz, kedved ne kerekedjék a magaddal hozott szelencét kinyitni, vagy éppenséggel nagy-kíváncsian szemet vetni a benne rejtett kincses isteni szépségre!

Aggodalmas gonddal így végezte jóstisztét a torony. Psyche azon nyomban elment Taenarumba, annak rendje és módja szerint magához vett két-két darab rézpénzt és gombócot és az alvilág útjára lebocsátkozott. Szó nélkül továbbment a sánta szamárhajcsár mellett, odaadta a révésznek a rézpénzt, rá sem hederített a felésodródó halott rimánkodására, szélnek eresztette a fonóasszonyok alattomos hívogatását, joházta a szörnyű dühös kutyát gombóc falatjával s bejutott Proserpina palotájába. Nem fogadta el a vendéglátó kínálkozást: sem a pompás ülést, sem a pazar ételeket, hanem szerényen a földre ült, beérte fekete kenyérrel s aztán átadta Venus üzenetét. Hamarosan megkapja a nagy-titokban megtöltött és lezárt szelencét, a második gombóccal ügyesen torkára forrasztja a kutyának az ugatást, megmaradt pénzét a révésznek fizeti és friss jókedvben siet fel az alvilágból. Amint felért, imádattal borult le a ragyogó napfényben, de akárhogy sietett bevégezni munkáját, mégiscsak befurakodott lelkébe a vakmerő kíváncsiság, így tanakodott:

- Kezemben az isteni szépség s ostobaságomban még egy cseppecskét se csípnék el belőle, hogy legalább így hódítsam meg gyönyörű szerelmesemet?

Még a végére sem ért s máris kinyitotta a szelencét. Híre-hamva sem volt abban semminek, nem volt benne semmiféle szépség, csak alvilági, mély, styxi álom. Ez meg alig szabadult ki börtönéből, nyomban ráborult: ködös ernyedés bódulata bizsereg végig a testén, lába megbicsaklik, ott az úton összeroskad. Ott feküdt, mozdulatlanul, mint egy tetszhalott.

De már Cupido sebe is behegedt, ő maga friss erőre kapott; már sehogysem tudott meglenni Psychéje nélkül, hát szobájából, amelyben őrizték, a magas ablakon kimászott és a hosszú pihenésben megizmosodott szárnyain villámgyors repüléssel ott termett drága Psychéje mellett. Nagyóvatosan lefejtette róla az álmot s megint visszazárta előbbi helyére, a szelencébe, aztán nyilának finom kis szúrásával fölébresztette Psychét és így beszélt hozzá:

- Látod, szegény kicsikém, már megint bajba sodort kíváncsiskodásod. Mindegy, most csak járj el gyorsan megbízatásodban, amelyet anyám parancsa rád rótt; a többi az én gondom.

Csak ennyit mondott szerelmesének s könnyedén szárnyra lebbent. Psyche pedig sebbel-lobbal megvitte Venusnak Proserpina ajándékát.

Ezenközben Cupidót olthatatlan szerelme rágta-emésztette, arca bánatosra vált, megdöbbentette anyjának hirtelen ridegsége. Hát régi ravaszságához folyamodik, fürge szárnyain belibben a magas égbe, könyörgésre fogja a dolgot a hatalmas Jupiter előtt és jóságába ajánlja dolgát. Erre Jupiter megfogja Cupido pofikáját, szájához vonja, összevissza csókolja, aztán így beszél hozzá:

- Nagyhatalmú fiam, te ugyan sohasem tanúsítottad irántam az istenek jóvoltából nekem járó tiszteletet, ellenkezőleg: szívemet, amely az elemek törvényeit s a csillagok változásait szabályozza, egyre-másra sebesre nyilaztad, sűrűn egymás után földi szerelmeskedéssel is beszennyezted, a törvények - főképpen a Julius-törvény - s a köztisztesség csúfjára jó híremet-nevemet mocskos házasságtörésekkel tönkretetted, fölséges termetemet hol kígyóra, hol tűzre, hol vadállatra, hol madárra, hol baromi ökörre galádul elcsúfítottad: - mégis, bölcs mérsékletem nevében s azért, mert itt cseperedtél föl az én gondozásomban, minden kívánságodat teljesítem. Csak aztán őrizd, vigyázd, el ne csapják kezedről! Jelen kegyességem fejében köteles vagy kezemre juttatni a földkerekségnek mai napság legesleggyönyörűbb leányát.

Szólt és Mercuriusszal az isteneket egytől egyik azonnal gyűlésbe hívatta s kihirdette, hogy tízezer sesterciusnyi bírságot fizet az, amelyik az isteni tanácsból netán elmarad. Ijedtükben egy-kettőre zsúfolásig megtöltötték az égi tanácsházat; magas trónusán ott ül a felséges Jupiter és ekképp hirdeti határozatát:

- Múzsák jegyzékében összeírt istenek, bizonyára mindnyájan tudjátok, hogy ezt az ifjút itt magam gondjával nevelgettem. Jónak látom, hogy duzzadó ifjúsága tüzes nekiberzenkedéseit valamelyes fékkel zabolázzam: a fajtalankodásai s mindenféle kéjelgései felől egyre keringő szóbeszéd már éppen eléggé rossz hírét költötte. Meg kell fosztani minden alkalomtól s ifjonti léhaságát a házasélet igájába kell törni. Választott is már leányt, el is vette már szűziségét; hadd legyen az övé, vegye feleségül s Psyche karjaiban élvezze mindig szerelmét.

Majd Venushoz fordult és folytatta:

- Te pedig, leányom, nehogy nekibúsulj s ne is féltsd isteni származásodat s rangodat azért, mert földi lány lesz menyed. Majd én gondoskodom, hogy a házasság ne legyen felemás, hanem mindenben igazodjék a polgári törvénykönyv rendelkezéseihez.

És Mercuriusszal egy pillanat alatt előkerítteti Psychét, bevezetteti az égbe, aztán nektár-serleget nyújt felé s így biztatja:

- Psyche, idd ki: légy halhatatlan. Cupido ölelő karodból soha többé nem röppen el, ez az egyesülésetek örökre fog tartani.

Azon nyomban dús menyegzői lakoma terült: a főhelyen hevert a férj és szorosan magához ölelte Psychét, aztán Jupiter az ő Junójával, utánuk egytől-egyig az istenek rang szerint. A nektárt - ez az istenek bora - Jupiternek a maga pohárnoka, az a pásztorfiú töltögette serlegébe, a többieknek pedig Liber; a lakomát Vulcanus főzte meg; a Hórák rózsával s ezerféle virággal mindent bíborba borítottak, a Gráciák illatszereket fecskendeztek, a múzsák csengő hangon zengedeztek. Apolló lantkísérettel énekelt, Venus pedig az édes zenére ringó ütemben bájosan táncolt s a kíséretét úgy állította össze, hogy a múzsák karban énekeltek s fuvoláztak is hozzá, egy szatír pedig s egy zsenge Pán furulyázott a pásztorsípon.

Így lett Psyche törvényesen Cupido hites felesége. S mikor megérett méhe magzata, leánykájuk született, kinek Gyönyörűség lett neve.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A bolondos anyóka szinte átszellemülten mondta el ezt a mesét a rab leánynak. Én közel álltam hozzájuk és szavamra, sajnáltam, mért nem volt nálam íróvessző és viasztábla, hogy leírhattam volna ezt a bűvös-bájos szép mesét.

Egyszerre csak megtértek a rablók valami nehéz küzdelemből, rengeteg volt a zsákmány. Egypáran, s méghozzá a legvakmerőbbek, sebesülten értek haza; ezek otthon maradtak és a sebeiket gyógyítgatták, a többiek pedig indulásra cihelődtek, amint mondták, azért, hogy elhozzák a többi holmit, amit valami barlangban rejtettek el. Kutyafuttában bekapják a reggelijüket, kivezetnek engem és lovamat az útra - közben szakadatlanul döngetnek a dorongjaikkal -, hogy majd mi szállítsuk haza azt a holmit, aztán kanyargós hegyi utakon hajszolnak előre, míg végre alkonyatkor valami barlanghoz érnek velünk. Roppant terhet raknak itt ránk s még csak rövidke pihenővel sem üdítik magukat, hanem azonnal visszaindulnak velünk, mégpedig olyan lázas sietséggel, hogy én - mert egyre zuhognak rajtam a csapásaik, egyre lökdösnek-taszigálnak - egy útmenti kőre roskadok. Jobb lábam és bal patám már odavolt, de azért továbbra is egyre-másra sózzák rám az ütéseket, úgyhogy végre is nagy üggyel-bajjal talpra serkentenek.

Ekkor megszólal az egyik:

- Meddig etetjük még haszontalanul ezt a megrokkant szamarat? Hisz most a tetejébe még meg is sántult!

- Hát az semmi - toldotta meg a másik -. hogy mióta ez, vesztünkre, betette hozzánk a lábát, nem szereztünk semmi zsírosabb zsákmányt; azóta egymásután kapjuk a sebeket, egymásután hullanak el legkülönb, nagyvitéz cimboráink?

Mondja rá megint az előbbi:

- Hát én, szavamra, mihelyt ezzel a holmival hazaér, azon nyomban a szakadékba lököm, hogy húsából a keselyűk fejedelmi lakomát csapjanak.

Miközben a galambszívű atyafiak így csevegtek az én kivégzésemről, haza is értünk, mert ijedtemben szinte szárnyakká változtak a patáim. Most nagy-sietve lekapkodták rólunk a szállítmányt, de különben ránk se hederítettek és még az én kivégzésemről is megfeledkeztek. Most maguk mellé vették sebesülten otthonmaradt cimboráikat is és megint visszaloholtak, mert - amint mondották - torkig vannak már a mi cammogásunkkal s inkább maguk hozzák haza, ami még ott maradt.

Rajtam rettentőn rágott az izgalom, mikor eszembe jutott, hogy hiszen halállal fenyegettek meg. Meghánytam-vetettem magamban:

- Hát mit ácsorogsz, Lucius, vagy elvégre is miféle csodára vársz? A rablók határozata szerint a legeslegkeservesebb halál vár reád s még csak meg sem kell erőltetniök magukat különösebben: látod ott nem messze azt a szakadékot s a falán kimeredő éles-hegyes szirteket? Hát ezek már zuhanásod közben beléd döfődnek s minden porcikádat összeroncsolják. Mert az a te hírhedt varázsló-mesterséged is csak épp hogy szamár-alakot és szamár-sorsot juttatott néked, de nem adott rád durva szamár-irhát; oly finom-vékony a bőröd, akár a pióca hártyája. Hát mért nem embereled meg magad, szabadulásodról miért nem gondoskodol, amíg módodban áll? Hiszen a rablók nincsenek itthon: menekülésre ez a legnagyszerűbb alkalom! Attól tartasz, hogy ez a jómagával tehetetlen vénasszony elállja tán utadat? Hisz akár a sánta lábad egyetlen rúgásával is odanyekkentheted! Igen, de hová meneküljek a nagy világba, vagy ki ad nekem szállást? Hát ez aztán ostoba és tökéletesen szamáros észjárás; mert ugyan melyik utas nem ülne a hátamra s nem vinne szíves-örömest magával?

És azon nyomban fürge lendülettel elszakítottam a kötőféket s vágtában megindultam. Csakhogy a ravaszdi anyóka héja-szemét nem tudtam ám elkerülni, mert amint meglátta, hogy elszabadultam, öreg korát s asszonyi gyengeségét megszégyenítő bátorságra serkent, elkapta kötőfékemet s minden áron meg akart fékezni és visszahúzni. De nekem eszembe jutott, hogy vesztemet forralják a rablók, hát megkeményítettem a szívemet, belerúgtam két hátsó patámmal: azonmód odanyekkent. De még a földön elterülten is görcsösen szorongatta a kötőfékemet, úgyhogy amint előreugrattam, magam után vonszoltam egy kis darabon. Hát elkezd ám rögtön éktelenül ordítani, férfikar segítségéért rimánkodni. De hívságos sikoltozásával hiába csapott lármát, hiszen senki se volt ott, aki segítségére lehetett volna, legföljebb a fogoly leány, aki most riadtan szaladt ki a visítozásra. Hát, uramfia, nagyszerű látványban volt része: ott látta Dircét - a vén banyát - akit nem bika hurcolt meg, hanem szamár. Férfimódra megemberelte magát, s nagyszerű cselekedetre bátorodott: kirántotta a kötőféket az anyóka markából, csalogató csettintgetéssel megállított, aztán fürgén felpattant rám és megint vágtára ösztökélt. Én - mivel úgyis meg akartam szökni, s a leányt is meg akartam menteni, no meg azért is, mert elég sűrűn s elég érthetően biztattak rá a botütések - vágtató ló módjára dobogva száguldottam s kedveskedő szavakat próbáltam a leánynak odanyeríteni. Néha meg hátrafordultam, mintha a hátamat akarnám megvakarni, és csókolgattam a leány gyönyörű lábait.

Mélyről fakadt sóhajjal ég felé fordította izgatott arcát s így beszélt:

- Ti istenek, segítsetek meg legalább ebben az utolsó veszedelemben, és te, kegyetlen Fortuna, szüntesd dühöngésedet, hiszen elegendő áldozat volt neked az én sok keserves szenvedésem! És szabadságom és szabadulásom erős oltalma te, ha épségben hazaviszel és visszaadsz szüleimnek és daliás vőlegényemnek: akkor én nagy-nagy hálával adózom neked, nagyon-nagyon megbecsüllek, válogatott finom ételekkel dédelgetlek. Először is szépen kifésülöm ezt a sörényedet s leánykori nyakláncaimmal ékesítem, aztán homloksörényedet kigöndörítem és csinosan elválasztom. Farkadnak régóta megmosatlan, összegubancolódott és keményre összeragadt szőrszálait készséges gonddal selymessé puhítom. Földíszítlek sok-sok arany gombbal, s ragyogni fognak rajtad, mint a fényes csillagok. Ujjongó néptömeg kíséretében vonulsz be diadalmasan s én selyemruhám ölében hordom neked a diót és egyéb, ennél is ízesebb csemegéket és mindennap jóllakatlak, hisz a megmentőm te vagy! De amellett, hogy finom ételeket, zavartalan pihenést és sugaras boldog életet élvezel, hírben, dicsőségben is leszen részed. Mert én jelenvaló sorsom s az isteni gondviselés emlékezetére örök bizonyságot állítok s képben megfestetem ennek a menekülésemnek a történetét és házam előcsarnokában fogom kifüggeszteni. Itt látni fogják, mesékben hallani fogják s tudós költők tolla megörökíti majd "a fogságból szamárháton megmenekült királyi szűz" történetét. Magad is a régi regék sorába kerülsz s a te valóságos eseted példájára elhisszük azt is, hogy Phrixus kos hátán úsztatott át a tengeren, Arion delfinen utazott és Europét bika vitte hátán. Nos és ha a bőgő ökörben Jupiter bújt meg, az sem lehetetlen, hogy az én szamaram képében emberfia, vagy valamelyik isten lénye rejtőzködik.

Miközben a leány újra meg újra csak ezt hajtogatja és sűrű sóhajtásokkal tarkítja fogadkozásait, keresztúthoz érkeztünk. Itt megrántotta a kötőféket s mindenáron azon igyekezett, hogy engem jobbfelé letérítsen, természetesen azért, mert arra vitt az út szüleihez. De én tudtam ám, hogy a rablók is ezen az úton mentek el otthagyott zsákmányukért, hát csökönyösen makacskodtam és szívem mélyén csöndben így pirongattam:

- Mit művelsz, szerencsétlen leány! Miben fáradozol? Vesztedbe mért rohansz? Mért akarod lábaimat másfelé kényszeríteni? Hisz nemcsak te adod meg az árát, hanem engem is magaddal rántasz a pusztulásba?

Így huzalkodtunk ott és még mindig eldöntetlen volt a vitás kérdés, hogy melyik útra térjünk, amikor egyszerre zsákmánnyal megrakottan elénk toppantak a rablók; a holdfényben már messziről ránkismertek és gúnyos nevetéssel üdvözöltek. A banda egyik tagja így csipkelődött:

- Hová-hová olyan sietősen éjnek éjszakáján? Nem riasztanak a rémítő éjjeli kísértetek, szellemek? Úgy-e, te jó kis leány, a szüleid látogatására siettél? No hát mi majd vigyázunk rád árvaságodban és megmutatjuk szüleidhez az utat.

Egy másik odakapott hozzám, megragadta a kötőfékemet, visszafordított és görcsös botjával számlálatlanul zúdította rám a szokásos csapásokat. Most, hogy kénytelen-kelletlen visszafelé baktattam a kikerülhetetlen halálba, eszembe jut, hogy hiszen nekem fáj a patám, hát lelógatom a fejemet s elkezdek sántikálni. De az, amelyik visszafelé húzott, rám mordul ám:

- Hohó, már megint támolyogsz, már megint tántorogsz? Hát vágtatni tudsz, de lépésben menni nem tudsz a rohadt lábaiddal? Aztán az előbb még úgy száguldottál, hogy a szárnyas Pegazust is elhagytad volna!

Rám-rámsózott a fütykösével az én derék hajcsárom, miközben így tréfálkozott vélem; de már oda is értünk a rablóbarlang kerítése végébe. Hát nini, ott lógott a nénike: felakasztotta magát a sudár ciprus egyik ágára. Rögtön levették, a kötelet is ott hagyták a nyakán s ledobták a mélységbe. A leányt nyomban megkötözték s aztán vad mohósággal nekifeküdtek a vacsorának, amelyet a szegény anyóka utoljára még gondosan elkészített nekik.

Mikor aztán telhetetlen mohóságukban mindent fölzabáltak, elkezdték végre fontolóra venni, hogyan is álljanak bosszút, hogyan büntessenek meg mind a kettőnket. Mint afféle viharos gyűléseken, itt is megoszlottak a vélemények. Volt aki azt indítványozta, hogy elevenen meg kell égetni a leányt, a másik azt javasolta, hogy vadállatok elébe kell vetni, a harmadik szerette volna keresztre feszíteni, a negyedik azt ajánlotta, hogy halálra kell kínozni, abban azonban igazán valamennyien megegyeztek, hogy meg kell halnia. Végre, hogy a zajongás elült, akadt egy, aki higgadtan így kezdte rá:

- Sem bandánk szabályai, sem az egyesek jólelkűsége, sem az én igazságérzetem nem engedi eltűrnöm, hogy ti itt a bűn súlyosságát messze meghaladó, túlzott szigorúságba lovaljátok magatokat, s hogy mindjárt vadállatok, kereszt, máglya, kínzóeszközök s egyéb gyorsan gyilkoló erőszakos halálnemek után kiáltozzatok. Hallgassátok meg indítványomat: hagyjátok kegyesen élni a leányt, de úgy, ahogy rászolgált. Bizonyára nem feledkeztetek meg arról, hogy már pálcát törtetek e szamár fölött, amely folyton csak lustálkodik, de rengeteget zabál, sőt most meg is akart csalni: nyomoréknak tettette magát, viszont segítőtársa és cinkosa volt a leánynak a szökésben. Mondjuk ki, hogy holnap megöljük, kiszedjük minden belső részét s a hasa közepébe belevarrjuk meztelenül a lányt - hiszen úgyis jobban szerette mint minket - úgy, hogy csak a feje maradjon kívül, különben egész teste legyen belegyömöszölve az állatba. Akkor aztán ezt a hurkára töltött szamarat tegyük ki valami szakadékos szikla szélére és hagyjuk ott, hadd égesse a nap tüze. Így tudniillik mind a kettő megkapja azt, amit igen helyesen rájuk mértetek: a szamár halállal bűnhődik, amire már régen rászolgált, a leány pedig elszenvedi a vadállatok mardosását, hiszen a férgek rágják szét a testét - a tűz izzását, hiszen az égető napsugarak áttüzesítik a dög hasát - a keresztrefeszítés kínjait, hiszen kutyák és keselyűk ássák ki majd a belső részeit. De gondoljátok csak végig egyéb gyötrelmeit s kínjait: elevenen a döglött állat hasában lakik s mikor a rettenetes bűz a kínzó hőségben orrát facsarja, a hosszú éhezés halálos gyötrelme sorvasztja el, s még a keze sem lesz szabad, hogy legalább megölhesse magát.

Amint befejezte beszédét, a rablók szívvel-lélekkel csatlakoztak javaslatához. Mit tehettem én, aki hosszú füleimmel végighallgattam ezt a javaslatot?

Sírtam holnapi halálomon.

 


HETEDIK KÖNYV

Amint a sötétség múltával földerült a nappal és a nap ragyogó szekere besugározta a világot: megérkezett valaki, nyilván a banda egy tagja: legalábbis a kölcsönös szíves üdvözlés erre vallott. Leült a barlang bejárata elé s miután valamelyest kifújta magát, ekként tette meg a jelentést cimboráinak:

- A hypatai Milo házát illetőleg, amelyet a minapában kiraboltunk, egészen nyugodtak lehetünk: aggodalomra nincs semmi ok. Mert, minekutána ti nagy-vitéz lendülettel mindent elvittetek s visszatértetek táborunkba, én belevegyültem a népcsődületbe, s tettetett szörnyűködés meg szitkozódás közben füleltem, hogyan döntenek a merénylet nyomozása felől s vajon akarják-e üldözni a rablókat s ha igen, meddig, hogy aztán megbízásotokhoz híven mindenről beszámoljak nektek. A közvélemény - nem légből kapott gyanúokok, hanem valószínű bizonyítékok alapján - egyhangúlag valami Luciust vádol, hogy nyilván ő a rablás értelmi szerzője. Ez a közelmúlt napokban hamis ajánlólevéllel, becsületes embernek mutatkozván, belopta magát Milo bizalmába, úgyhogy ez szívesen látta vendégül s legbensőbb barátjaként bánt vele. Jó néhány napig ott vendégeskedett, s ezalatt hazug szerelemmel elcsavarta Milo szolgálójának a fejét, a kapu zárát alaposan kikémlelte s tövéről-hegyére végigvizsgált minden szobát, amelyekben házigazdája a kincseit rejtegette. De már akkor híre-hamva sem volt a gazfickónak, mert még azon az éjszakán, éppen a rablótámadás pillanatában, kereket oldott s azóta nyoma is veszett. Mert hát kéznél volt számára a hathatós segítség a menekülésben, amellyel aztán jókora egérutat nyerhetett, úgyhogy üldözői hamarosan szem elől veszítették: tudniillik magával vitte hófehér lovát, hogy az cipelje majd ezentúl a hátán. Szerencsére a szolgáját lefülelték ott a házban, abban a reményben, hogy majd leleplezi gazdája aljas mesterkedéseit s a hatóság hűvösre is tette. De másnap hiába vonták kínpadra sűrűn egymás után, szinte halálra is hiába kínozták, erről az egészről egyáltalán semmit se vallott. Mindazonáltal, legalább bizottságot küldtek ennek a Luciusnak a szülővárosába, hogy vádat emeljenek ellene gaztette miatt és követeljék a megbüntetését.

Miközben elmondta ezt, összehasonlítottam magamban Lucius-korombeli régi boldog napjaimat boldogtalan szamárkodásom mostani szenvedésével, és szívem mélyéből felsóhajtottam. Most ötlött fel bennem, hogy a régi bölcs emberek nem az ujjukból szopták azt a tételüket, hogy a Szerencse mind a két szemére vak, mert hiszen mindig a gonoszokra és méltatlanokra pazarolja el kincseit, sohasem érett megfontolás után válogat az emberek között, hanem éppen azokhoz szokott betérni, akiket - ha szeme volna - bizonnyal elkerülne jó messzire. A legszörnyűbb azonban az, hogy ítéletünket sokféleképp módosítja, sőt fonákul is gyakran: úgyhogy egy-egy gazember a becsületes emberek hírét-nevét élvezi, viszont így kerül gyakran gazember hírébe a legtisztességesebb ember is. Hát például engem - akit a Szerencse dühös kajánsága állattá, mégpedig a legalacsonyabb rendű négylábúvá aljasított, akinek szomorú sorsán igazán még a legridegebb embernek is megeshetne a szíve - most azzal a bűnnel idéznének a törvény elé, hogy kiraboltam drága jó házigazdámat, pedig ennek a bűnnek nem is rablás, hanem igazában apagyilkosság volna a neve. De bizony nem volt mód reá védekeznem, vagy csak egy szóval is tagadnom a vádat. Végre is, nehogy úgy lássék, mintha rossz volna a lelkiismeretem, és a szemembe vágott vádat hallgatásommal mintegy megerősítem, izgatott türelmetlenségemben legalább ennyit akartam mondani: "Hohó, nem vagyok bűnös!" Az első szótagot, mégpedig többször egymásután, éktelenül elbőgtem én, de már a következőket semmiképp se tudtam kimondani; mindig csak az elsőt hajtogattam, s egyre-másra ezt bőgtem: "Hó, hó", ámbár ajkaimat előretoltam, igazán szép kerekre csucsorítottam és rezegtettem. De mit panaszlom én a Szerencse egyéb kegyetlenségeit, ha már egyszer pirulás nélkül társa lettem a hátaslovamnak, a tulajdon szolgámnak a teherhordásban és szolgaságban?

Efféle gondolatokban évődtem, amikor egyszerre fő-fő gondom nyilallott belém; eszembe jutott a rablóknak ítélete, hogy hiszen áldozatul jelöltek ki: én leszek a leánynak az Alvilága! Odapislantottam a hasamra és szinte már állapotosnak éreztem magam szegény leánykával. Egyszerre csak az a rabló, aki a rólam elterjedt hazug hírt meghozta épp az imént, előszedett a köpenye varratából ezer aranyat. Azt mondta, hogy néhány utas megrablása árán szerezte, dehát ő becsületes, az egészet beadja a közös kincstárba. Ezután izgatottan érdeklődni kezdett: hogy és mint vannak a cimborák. Amikor pedig megtudta, hogy egypáran, éppen a legvitézebbek, különböző alkalmakkor, de mind kemény küzdelemben otthagyták a fogukat, azt indítványozta, hogy egy darabig hagyják békén az országutakat, szüntessenek meg mindenféle vállalkozást s inkább álljanak neki új cimborák szervezésének és friss legénység toborzásával egészítsék ki harcias csapatjukat az előbbi létszámra. Hiszen a húzódozókat ijesztgetéssel beterelhetik; akikben megvan a hajlandóság, azokat jutalommal becsalogathatják, és bizonyára sokan lesznek, akik faképnél hagyják a nyomorúságos rabszolgaéletet és a valósággal zsarnoki hatalmú rablóbandához szívesen csatlakoznak. Ő maga például épp az előbb találkozott egy sugárnövésű, hatalmas testű markos ifjúval és puhította, s végre megpuhította, hogy hosszas renyheségben elernyedt karjait emelje végre hasznos munkára, használja ki, amíg lehet duzzadó egészsége kincsét, és hatalmas tenyerét ne nyújtogassa alamizsnáért, hanem forgassa inkább arany-harácsolásban.

Egytől-egyig helyeselték ezt az okfejtést és elhatározták, hogy az illető fiatalembert, aki mintha máris megnyerte volna tetszésüket, fölveszik a bandába, s aztán toborozni fognak, hogy kiegészítsék a létszámukat. Most eltávozott az a bizonyos rabló s kisvártatva egy hatalmas szál ifjúval visszatért: olyan volt, amilyennek ígérte, nem akadt hozzáfogható az egész társaságban; irtó nagy darab férfi, azonkívül fejjel magaslott ki valamennyi közül s a legénytoll éppencsak hogy pelyhedzett az állán. Százféle rongyból tél-túl összerótt ruhája csak félig-meddig takarta testét: itt is, ott is kivillant belőle mellének s hasának izmos kövérsége.

Belépett s imígy kezdte el:

- Üdvözöllek benneteket, nagyerejű Mars hadisten hívei, nekem immár hű bajtársaim. Vakmerő, szívós férfi létemre fogadjatok szívesen szíves ajánlkozót, aki szívesebben fogja föl testével a sebeket, mintsem hogy elfogadná kezébe az aranyakat, s aki még a másoktól annyira rettegett halállal is szembeszáll. Ne gondoljátok, hogy koldusbotra jutott világ-kivetettje vagyok, s ne a rongyaimból következtessetek vitézségemre, mert én a legerősebb rablóbanda vezére voltam, s végigdúltam egész Macedóniát. Én vagyok a trák Haemus, a hírhedett rabló: nevemet egész tartományok rettegik. Apám Theron, maga is híres-dicső rabló, embervérrel szoptatott s a bandája soraiban nevelt: örököltem s túlszárnyaltam apám dicsőségét. Nemrégiben még vitéz cimboráim hatalmas seregét s rengeteg kincsemet egyszerre csak mind elveszítettem, pusztán azért, mert a császári főkincstárnokat vesztemre megtámadtam, mikor fényes állását elveszítette, s a száműzetésbe úton volt.

De sorjában, rendre hadd mondjam el.

Volt a császári udvarban egy magasrangú, tekintélyes főhivatalnok, igen kedves embere magának a császárnak is. Egynéhány ember fenekedő irigysége alattomosan gyanúba keverte, mire számkivetésbe kergették. Csakhogy Plotina, a felesége, ritka hűséges és páratlanul erényes egy asszony, aki tíz gyermekkel vetette meg családjuk alapjait, könnyű szívvel, közömbösen mondott le a fényes városi élet gyönyörűségeiről, és hűségesen állt férje mellé a szerencsétlenségben is, s elkísérte száműzetésébe. Lenyíratta haját, férfiruhába öltözött, legdrágább ékszereivel s aranypénzekkel megtömött tüszőjét derekára övezte, s az őrizetükre kirendelt katonák csapata s kivont kardjaik kellős közepén se csüggedett gyávaságra. Osztozott minden veszélyben, szakadatlan éberséggel gondoskodott férje épségéről, férfias hősiességgel viselte a szüntelen szenvedéseket. És már átestek a szárazföldi út rengeteg fáradalmán, már átvergődtek a tengeri utazás java veszedelmein és Zacynthus felé hajóztak: szerencsétlen sorsa ezt jelölte ki száműzetése helyéül. De midőn Actium öblében kikötött - Macedóniából jövet akkor épp ott duhajkodtunk - éjnek éjszakáján rajtuk ütöttünk abban a kikötőmenti kis fogadóban, amelyben megszálltak a tengeri út után, mert hogy a hajójukhoz közel volt nagyon. Mindenükből kiraboltuk őket, de kis híja, hogy rajta nem vesztettünk. Mihelyt ugyanis ez az asszony megneszelte az ajtó legelső zörrenését, berohant a hálószobába, és kétségbeesett sikoltozásával fölverte az egész társaságot, nevükön szólította a katonákat és szolgáit, és segélykiáltásaival összecsődítette az egész szomszédságot is. Az volt a szerencsénk, hogy valamennyinek inába szállt a bátorsága, mindegyik féltette a bőrét s elbújt, és csak így történhetett, hogy mi szárazon vittük el. De ez a nagyszerű, páratlanul hűséges és ragyogó erényekkel ékes asszony - mert ami igaz, az igaz - azon nyomban kéréssel fordult a felséges császárhoz és kieszközölte férje hamaros visszatérését s a rablótámadás kíméletlen megbosszulását. Szóval a császár úgy döntött, hogy Haemus rablóbandáját kiirtja: ez azonmód el is tűnt a föld színéről. Ilyen hatásos egy hatalmas uralkodónak puszta intése is. Néhány zászlóalj katona nyomunkba eredt s az egész bandát leöldöste, végre is kiirtotta. Én nagy üggyel-bajjal, titokban így menekültem meg a halál tátongó torkából, egyszál egymagam: virágos, százráncú, bő női ruhába öltöztem, szövetsapkát húztam a fejemre, vékony fehér női saruba bújtattam lábamat, s mikor már a fölismerhetetlenségig nővé bizonytalanodtam, felültem egy árpakévékkel megrakott szamárra s az ellenséges katonaság csatasorának kellős közepén magam így vágtam át. Mert szamárhajcsárnak néztek és átengedtek bántatlanul: hiszen akkor még gyengéd arcomon hamvas ifjúság tündökölt. De bár kissé megremegtem a nekem szegzett rengeteg harcias kard előtt, mégsem hoztam gyáva módon szégyent apám hírnevére, mert álöltözetemben egymagam támadtam meg tanyákat, kastélyokat és összekapartam egy kis útravalót.

Ezzel föltépte rongyait s kétezer aranyat öntött ki a rablók elé.

- Íme - szólt - ezt ajándékul, hogy úgy mondjam, hozományul a ti bandátoknak fölajánlom én szívesen, magamat pedig - ha szívesen elfogadtok - halálig hű vezértekül, azzal a szándékkal, hogy ezt a ti kőházatokat rövid idő leforgása alatt aranypalotára változtatom.

A rablók se szó, se beszéd, azon nyomban egyhangú lelkesedéssel ráruházták a fővezérséget s pompás ruhát hoztak elő, hogy vegye magára az arannyal tömött régi rongyok helyett. Miután átöltözködött és sorra csókolta valamennyit, a főhelyre ültették s lakmározás és nagy ivás közben beiktatták. A beszélgetés során értesült a lány szökéséről, meg arról, hogy én vittem s hogy a banda mind a kettőnket szörnyűséges halálra szánt. Megkérdezte, hogy hol a lány, s mikor odavezették, és meglátta a gúzsba kötött leányt, fitymálva elfintorította az orrát s az asztalhoz visszament.

- Nem vagyok olyan hülye, vagy éppen oly vakmerő - szólalt meg -, hogy megsemmisítsem a ti döntésteket, de ha elhallgatnám azt, amit helyesnek gondolok, bizonyára furdalna miatta a lelkiismeret. Bízzatok meg bennem, hogy csak a ti javatok lebeg szemem előtt s különben is módotokban van a szamárba-varrást végrehajtani, ha javaslatom nem nyeri meg a tetszésteket. Mert én azon a véleményen vagyok, hogy rablóknak, mégpedig józaneszű rablóknak, semmit sem szabad többre becsülniük a maguk javánál, még magát a bosszút sem, amely nem ritkán a saját fejükre is visszahull. Nos tehát: ha a szamárba varrtan elemésztitek a leányt, nem lesz belőle egyéb hasznotok, mint hogy dühötöket kielégítettétek. Én viszont azt javaslom, hogy vigyük be valamelyik városba és adjuk el, mert az efféle fiatal csirkéért busás árat söpörhetünk be. Hiszen magamnak is van egy-két kerítő régi ismerősöm s azt hiszem, akármelyikük hajlandó lesz jó néhány attikai talentumot adni ezért a lánykáért. Így aztán származásához illőn cifralánnyá előkelősködik, nem fog többé efféle szökésre vetemedni s azzal, hogy bordélyház rabja lesz, bosszútok is kielégül bőségesen. Előadtam nektek ezt a javaslatomat, amely legjobb meggyőződésem szerint célravezető volna; ti azonban minden dolgotokban urai vagytok elhatározásaitoknak.

Így védelmezte ügyünket: egy füst alatt ügyvédkedett a rablók vagyona érdekében s nagy-ügyesen megmentette a leányt és szamár-magamat. De a többiek sokáig hányták-vetették a dolgot s hogy késett a döntésük, agyongyötörték vele egész bensőmet s leginkább szegény lelkemet. Végrevalahára valamennyien készségesen csatlakoztak újdonsült cimborájuk véleményéhez és azonnal feloldozták a leány bilincseit. Amint a leány megpillantotta az ifjút s bordélyházat és kerítőt hallott emlegetni, mosolygásra derült s nem tudott hova lenni túláradó örömében. Igazán megundorodtam az egész női nemtől, amikor láttam, milyen gyönyörűséggel hallja emlegetni egyszerre a piszkos, undok bordélyházat ez a leány, aki eddig úgy tettette magát, hogy szerelmes a vőlegényébe és forrón vágyik a szűzi menyegzőre. Én bizony ekkor szamár fejemmel róla ítéltem meg az egész női nemet s minden erkölcseit. De most megint felszólalt ez az ifjú:

- Hát most siessünk hálaáldozatot bemutatni Marsnak, a mi védelmezőnknek, induljunk eladni a leányt, s toborozni új cimborákat! De amint látom, nincs semmiféle áldozati állatunk s még borunk sincs bőven, sőt elegendő sincsen az áldomásra. Adjatok hát mellém tíz embert, ennyi éppen elég nekem, elmegyek velük a legközelebbi kastélyba s fejedelmi lakomát kerítek onnan tinéktek.

Így vonult el s azalatt a többiek hatalmas tüzet raktak és Mars istennek oltárt emeltek a zöldellő pázsiton.

Kisvártatva visszaérkezett a csapat, borostömlőkkel és óriás birkanyájjal. Kiválasztottak egy bozontos-szőrű, öreg, hatalmas bakot s föláldozták a Segítő és Védelmező Marsnak és azonnal nekiláttak elkészíteni a remek-finom reggelit. Megszólalt a vendég-vezér:

- Hadd lássátok, hogy nemcsak a harcokban és rablásokban, hanem mulatságaitokban is derék vezéretek vagyok!

Szólt és bámulatos-fürgén, fáradhatatlanul szorgoskodott, hol itt, hol ott: kisöpör, megterít, főz, pecsenyét tálal, ügyesen fölszolgál, főképpen pedig egyre-másra ürítteti velük a sok-sok hatalmas, kicsorduló serleget. Közben-közben azonban, azzal az ürüggyel, hogy hol ezt, hol azt, amire már éppen szükség volt, be kell hoznia, egyre-másra odalépegetett a lányhoz és szívesen kínálgatta suttyomban eldugott falatokkal s itatta borral, amelyet azonban maga is megkóstolt előbb. A leány mohón kapott minden után s ha az ifjú egyszer-másszor meg akarta csókolni, máris élvezettel csókra nyújtotta száját. Hát ez a dolog sehogyse tetszett nekem:

- Ejnye, hát szűzleány létedre megfeledkeztél menyegződről s utánad vágyódó szerelmesedről s többre tartod ezt az ágrólszakadt, véreskezű zsiványt ama bizonyos újdonsült férjnél, akivel a szüleid összeházasítottak? Hát nem lázad föl a lelkiismereted, hogy sárba taposod szerelmedet s kedved van itt a lándzsák és kardok közt fajtalankodni? És ha a többi rabló észrevenné? Ugye, hogy akkor mégiscsak a szamárba kerülsz s megint csak te okozod vesztemet? Vásárra viszed a más bőrét, annyi szent!

Miközben határtalan felháborodásomban így pirongattam magamban ezt a huncutot: egy-két elejtett - de a magamfajta okos szamárnak érthető - szavukból rájöttem, hogy ez nem Haemus, a hírhedt rabló, hanem Tlepolemus, a leány vőlegénye. Tudniillik mikor már kissé érthetőbben beszélgettek - persze rám se hederítettek, mintha csakugyan megdöglöttem volna már - így biztatgatta a lánykát:

- Ne félj, drága Charitém, ez az egész banda ellenség hamarost a foglyod lesz.

A rablók immár letörtek, berúgtak, részegre áztak, de ő kitartón unszolta őket és szakadatlanul öntötte a bort beléjük, most már tisztán, éppen hogy csak egy kicsit langyosan: ő maga azonban egy csöppet sem ivott. Bizonyisten gyanakodni kezdtem, hogy valami álomitalt kevert a kancsóikba, mert egytől-egyik úgy hevertek ott tökrészegen, mint a hullák. Most kénye-kedve szerint könnyű szerrel gúzsba kötötte valamennyit, aztán hátamra ültette a leányt és megindult velünk hazafelé.

Ahogy a város alá értünk, a várva-várt látványra az egész lakosság kitódult. Kiözönlöttek a szüleik, rokonaik, pártfogoltjaik, neveltjeik, szolgáik, vidám arccal, örömtől ittasan. Ott tolongott utánuk férfi, nő, fiatal, öreg és feledhetetlen ritka látvány volt, amint a leány szamárháton bevonult diadalmasan. Végül, hogy ne rontsam ridegen az ünnep hangulatát, tehetségemhez képest magam is nekividultam: fölmeresztettem füleimet, fölfújtam orrlyukaimat s harsányan eliáztam magamat, jobban mondva, bömbölő bőgésre bődültem. Hát a leányt bevezették a szobájába s a szülei gondosan ápolgatták, engem pedig Tlepolemus rengeteg igavonó állattal együtt, nagy csapat polgár kíséretében azonnal visszahajtott a rablótanyára. Szívesen mentem, mert amellett, hogy különben is kíváncsi természetű vagyok, most nagyon szerettem volna végignézni a sok zsivány elfogását. Hát ott találtuk őket összekötözve, nem is annyira a kötelek, mint inkább még mindig a bor bilincseivel. Miután minden holmit összeszedtek és kihordtak s minket arannyal-ezüsttel s minden egyébbel megtetéztek rogyásig, a rablókat azonmód, ahogy voltak, gúzsba kötötten lehajigálták mindjárt ott a mélységbe, egyik részüket pedig a tulajdon kardjaikkal öldösték le s otthagyták.

Jólesett ez a bosszú s derült hangulatban tértünk vissza a városba. A kincseket a városi kincstárba tették, a visszaszerzett leányt pedig feleségül adták Tlepolemushoz törvény szerint. Innen kezdve a fiatalasszony megmentőjének nevezgetett, állandóan törődött velem s még magán a menyegző napján is kiadta a parancsot, hogy színig töltsék árpával a jászlamat s annyi szénát rakatott elém, hogy elég lett volna még egy kétpupú tevének is. Mikor láttam, hogy a kutyák egy szálig puffadtra zabálták magukat a bőséges lakoma széthordott maradékaival, azt sem tudtam, miféle keserves átkokkal átkozzam meg méltóképpen Fotist, hogy miért is változtatott szamárrá s miért nem inkább kutyává!

A nászéjszaka szerelmi csatái után a fiatalasszony szüntelenül áradó hálálkodások közt emlegetett engem szülei és férje előtt, míg végre ezek megígérték, hogy majd mindig a legnagyobb megbecsüléssel bánnak velem. Össze is hívták hát néhány tekintélyesebb barátjukat s megtárgyalták, hogy mi módon lehetne engem legméltóbban megjutalmazni. Az egyik azt javasolta, hogy tartsanak otthon, ne dolgoztassanak s hizlaljanak válogatott árpán, babon és lucernán. De egy másiknak az indítványa érvényesült; ez a szabadságom érdekében azt javasolta, hogy hadd szaladgáljak inkább a réti legelőkön, hadd pajtáskodjam a ménes lovaival, hadd hágjam meg a kancáikat s hadd ajándékozzam meg így a gazdáikat sok-sok nemesvérű kis öszvérrel. Azon nyomban elő is hívták a ménes főlovászát, féltő gondjaiba ajánlottak s átadtak neki azzal, hogy a mezőre csapjon ki. Búcsút mondtam tehát poggyásznak s minden egyéb tehernek és vidám jókedvben ügettem előre, hogy hátha így, szabadságom birtokában, most tavasz elején a virágos réteken valahol rózsára bukkanok. Ennek nyomában gyakran fölmerült bennem az a gondolat, hogy ha szamár létemre ilyen hálásak irántam s ennyi megbecsülésben részesítenek, mennyivel több jóval fognak tiszteletükben elárasztani, ha egyszer visszanyerem emberi testemet! Csakhogy mihelyt az én csikósom kívül került velem a városon, nyoma sem volt a sok gyönyörűségnek és a szabadságnak híre-hamva sem. Mert a felesége, elvetemedett, zsugori egy asszony, azon nyomban befogott a taposó malomba, görcsös botjával egyre-másra páholt és véres verejtékem árán őrölte magának s családjának a lisztet. De nem volt elég neki, hogy a maga kenyere miatt gyötört, fizetség ellenében a szomszédok gabonáját is velem őröltette föl. Csak hajszolt-hajszolt, de rengeteg fáradságom fejében még a megszabott abrakot sem adta meg: mert az árpadarámat, amelyet a magam keringése árán őröltem az ő malmán, eladogatta a szomszéd parasztoknak, nekem pedig, aki naphosszat keservesen forgattam a malomkövet, estére kelve piszkos, mocskos, a rengeteg homoktól recsegő korpát vetett.

Mikor már megtört ez a sok nyomorúság, a kegyetlen Sors új gyötrelmeket tartogatott számomra, hogy - úgyszólván annyi balszerencse közt, oly sok viszály után - elnyerjem a teljes győzelem dicsőségét. Tudniillik, az én kitűnő csikósomnak későn ugyan, de eszébe jutott a gazda parancsa és kicsapott végre a ménesbe, hogy a lovakkal együtt legeljek. Végre szabad szamár voltam, ugrándoztam örömömben, riszáltam farom kényesen, s már kiszemeltem a legszemrevalóbb kancákat jövendőbeli szeretőimül. De még ez a ragyogó reményem is főbenjáró veszedelembe torkollott. Tudniillik féltékenyek lettek rám a kitűnően táplált, sokáig hizlalt s különben is szilaj és akármelyik szamárnál harciasabb tenyészcsődörök és hogy lehetetlenné tegyék ezt a rangon alul álló szerelmeskedést, még a vendégszeretet istenének törvényeit is sutba dobták s mint afféle vetélytársra, mind izzó gyűlölettel, fenekedve rontott reám. Az egyik magasra lendítette izmos szügyét, meredeken fölém magaslott nyakával s fejével és mellső patáival döfködött, a másik duzzadt izmú, hatalmas farát fordította felém s hátsó lábaival rugdosott, a harmadik meg fenyegető, gonosz nyerítéssel hátracsapta mindkét fülét s villogó fogainak vésőit csikorgatva, összevissza-harapdosott. Ilyenféle történetet olvastam én valami trák királyról, aki szerencsétlen vendégeit vad lovaival marcangoltatta szét és fogyasztatta el; ez a dúsgazdag zsarnok az árpával annyira fösvénykedett, hogy nagyétű állatai éhségét emberi testek föltálalásával csillapította. Ahogy a csődörök mindenfelől rámrohantak, szinte magam is efféle sorsra jutottam és már visszasóhajtottam a malombeli körbe-körbe forgást. Csakhogy Fortuna telhetetlen volt kínzásomban s most megint más nyomorúságot zúdított reám. Most arra rendeltek ki, hogy fát hordjak a hegyről s felügyelőmül éppen a legesleggonoszabb rabszolgát jelölték ki. És nemcsak a magas hegy meredek kapaszkodója fárasztott, nemcsak hogy hegyes köveken botorkálva feltörtem a patáimat, hanem a fütykös záporzó csapásaitól is olyan irgalmatlanul megszenvedtem, hogy sebeim fájdalma a csontom velejéig hasított. Mindig ugyanazt az egy helyet verte, folytonosan a jobb lágyékomra mérte az ütéseket, úgy hogy fölszaggatta a bőrömet és tátongó nyílású seb, jobban mondva gödör, vagyis inkább ablak támadt azon a helyen, de azért újra meg újra egyre csak azt a vértől ázott sebet lazsnakolta. Emellett oly rengeteg fát rakott a hátamra, hogy ez a rőzsetorony mintha már nem is szamárnak, hanem elefántnak való terhelés lett volna. Aztán valahányszor egyenlőtlenül terhelt meg s a rakomány félrebillent jobbra vagy balra, az én emberem, nemhogy leszedett volna egy-két hasábot a túlterhelten düledező oldalról s ezzel könnyítette volna egy kissé a rám súlyosodó nyomást, vagy legalább áttett volna egyet-kettőt a másik oldalra, hogy helyreállítsa az egyensúlyt, dehogy! - köveket rakott oda, s így egyenlítette ki a súlykülönbséget. Ennyi szenvedésem után is kevesellte szörnyen súlyos terhemet: mikor egyszer át kellett mennünk egy folyón, amely éppen az utunkat keresztezte, félt, hogy a csizmái átnedvesednek a vízben, hát még ő is felpattant a hátamra, hogy én cipeljem - hiszen mi volt ez a csekélyke túlsúly a másik szörnyű teher mellett! És ha véletlenül úgy esett, hogy a síkos partszegély sáros iszapjában terhemtől kimerülten megcsúsztam s összeroskadtam, kitűnő hajcsárom - ahelyett, hogy segített volna rajtam, kötőfékemnél fogva felhúzott volna, farkamnál fogva talpra állított volna, vagy legalább a rettentő teher egy részét rólam leszedte volna, hogy talpra állhassak - kimerültségemben szemernyit meg nem segített, hanem fejemtől vagyis inkább fülemtől kezdve valami irtó nagy doronggal végigdöngetett, úgyhogy a verés, mintha csak borogatás lett volna, végre is talpra serkentett.

De kitalált ő számomra egyéb gyötrelmet is. Mérges hegyű szúrós töviseket csavart csomóba s a farkam végére függesztette kínzásomul, úgy hogy valahányszor egyet léptem, megmozdult, ide-oda verődött s irtózatos tüskéivel kegyetlenül összevissza vérezett. Hát igazán csöbörből vödörbe estem: mert ha nekirugaszkodtam, hogy megmeneküljek a szörnyű-keserves veréstől, akkor annál kegyetlenebbül verdestek a tüskék, ha pedig fájdalmam csillapítására egy kicsit álldogáltam, akkor csapásaival ösztökélt gyors iramra. Úgy látszott, hogy ennek a gazfickónak egyében sem jár az esze, mint hogy engem mindenáron elveszejtsen. Nem egyszer meg is fenyegetett ezzel és erre meg is esküdött.

És megjött egyszer az alkalom, hogy elvetemedett gonoszsága még aljasabb merényletre serkentse. Mert egyik nap oly kegyetlen volt hozzám, hogy vége szakadt türelmemnek és a patáimmal hatalmasan belérúgtam. Hát erre ilyenféle merényletet eszelt ki ellenem: rengeteg kóccal rakott meg, kötelekkel szorosan rámerősítette terhemet, aztán megindult velem, majd a szomszéd tanyáról izzó széndarabot csent s a kóc kellős közepébe dugta. Ettől a kis gyújtóanyagtól egy-kettőre elkezdett izzani s elharapódzni a tűz, aztán lángra lobbant s engem egészen elborított a végzetes lángolás. Ebből a halálos veszedelemből nem lehetett menekvés, mentségre semmi reményem se volt s már-már kétségbeestem, hiszen ekkora tűzveszedelemben nincs idő sok latolgatásra s még a legkitűnőbb ötletek is csütörtököt mondanak. És ebben a borzalmas helyzetemben a Szerencse derűsen és biztatón rámmosolygott s a hirtelen halál rám tátott torkából kimentett ugyan, de nem tudom nem azért-e, hogy jövendő sorscsapásokra megtartson. Elég az hozzá, hogy véletlenül megláttam ott pár lépésnyire a tegnapi eső piszkos vizével frissen megtelt mélyedést: nosza kapom magam, beleugrom ész nélkül, a tüzet utolsó szikrájáig eloltom, s aztán kikászolódom; így terhemtől is megszabadultam s egy füst alatt a haláltól is megmenekedtem. Csakhogy ez az elvetemedett bitang szolga még ezt az aljas merényletét is reám tolta; a többi csikósnak úgy mesélte el, hogy magam gyújtottam föl magamat, mert szántszándékkal átugrottam a szomszédok tüzén, de megbotlottam s beleestem. És nevetve tette hozzá:

- Hát meddig hizlaljuk még hiába ezt a tüzes állatot?

Alig néhány nap múlva sokkal gonoszabb furfanggal áskálódott ellenem. A legközelebbi házikóban eladta a fát, amit hoztam, s engem üres háttal hajtott haza. Aztán elkezdett kiabálni, hogy ő bizony nem bír a komiszságommal, hogy ő odacsapja ezt a keserves hajcsár-szolgálatot, aztán a panaszait így tálalta föl:

- Hát nézzétek ezt a csökönyös, lusta dög szamarat! Most egyéb komiszságain kívül új veszedelmeket hoz fejemre. Ha meglát az úton valami szemrevaló asszonyt, anyányi leányt vagy gyöngehúsú fiút, azon nyomban lerázza a terhét, sőt néha még a teherhordó-nyergét is ledobja, őrjöngve rájuk rohan - szamár létére emberi ölelésre áhítozik! - földre teríti s lihegve izgatja őket tilos és újmódi kéjelgésre és állati-vad élvezet ígéretével csábítgatja fonák-szerelmes egyesülésre. Még csókolódzás-félével is próbálkozik: ronda pofájával összeharapdálja őket s megdöfködi. Hát emiatt még meggyűlhetik a bajunk: veszekedést, pörösködést, sőt még talán bűnvádi eljárást is hozhat reánk. Épp az elébb is, hogy meglátott egy úrilányt, ledobta-lerázta hátáról a fát, őrjöngő szenvedéllyel egyenesen megrohanta, ledobta a mocskos földre és akkor ez a gyönyörűséges hódító, ott mindnyájunk szemeláttára, mindenáron szerelmeskedni készült vele. Hát ha a leány síránkozására-jajgatására össze nem csődül s oda nem fut védelmére egy csomó utasember és ki nem menti, úgyszólván ki nem tépi a patái közül, akkor bizony szegénykét összetapossa és szétrepeszti. Bizony keserves halállal pusztult volna el, nekünk pedig az akasztófa lett volna halálos végzetünk.

Efféle hazudozásaival - amelyeket még jócskán meg is toldott s amelyek engem kegyetlenül kínoztak, mert szégyenkeztem s még csak fel sem szólalhattam ellenük - a többi pásztor indulatját vérszomjasra korbácsolta ellenem. Végre megszólalt az egyikük:

- Hát miért nem vágjuk le s áldozzuk föl szörnyű szerelmeskedései jutalmául ezt az egész világ férjét, ezt a mindenki szeretőjét? - Hallod-e pajtás - tette még hozzá - vágd le most mindjárt; belső részeit dobd oda a kutyáinknak, a húsát meg mindestül tedd el vacsorára a napszámosoknak. A bőrét majd hamuval hintjük meg, hogy tartósabb legyen, s odaadjuk a gazdáinknak. Egyébként bátran azt hazudhatjuk nekik, hogy a farkas ölte meg.

Az én gonoszindulatú vádlóm nem is mondatta kétszer magának: örült, hogy ő lehet a pásztor ítéletének végrehajtója, ujjongott balsorsomon - mert a rúgásom is eszébe jutott, pedig nem is sikerült jól, amit, szavamra, sajnálok is szívből - és azonnal kardot vett elő, s elkezdte fenni a köszörűkövén.

De most beleszólt a csikóstársaságból valaki más:

- Vétek volna ezt a szép szamarat így elpusztítani - csupáncsak a csintalankodása és szerelmes gerjedelmei miatt - és ezzel elveszíteni az ő nélkülözhetetlen munkaerejét s a szolgálatát. Hiszen ha kiheréljük, az épp elég: akkor aztán majd nem támad semmiféle gerjedelme, s nektek sem kell semmi veszedelemtől tartanotok, azonfelül pedig sokkal kövérebbé és testesebbé dagad. Nemcsak gyáva szamarat, de vad, tüzesvérű, fékezhetetlen szilaj lovat is tudok százat, amelyek efféle megférfiatlanítás révén megtörtek, megszelídültek, pompás teherhordókká váltak, s mindenféle munkát elvégeztek készségesen. Hát ha nincs kifogásotok ellene, kis idő múlva - csak épp a piacra akarok menni a szomszéd faluba - visszajöhetek s magammal hozhatom hazulról a műtéthez szükséges szerszámokat, s akkor aztán szétfeszítem ennek a megvadult és utálatos kurafinak a combjait és kiherélem úgy, hogy szelídebb lesz, mint akármelyik kezes bárány.

Ez az indítvány ugyan visszahúzott a sír széléről, de nagy bánatomra mégiscsak a leggyalázatosabb büntetés számára mentett meg; úgy keseregtem, mintha testemnek ezzel a kis darabkájával elpusztulnék magam is mindenestül. Azon járt az eszem, hogy éhhalállal pusztítom el, vagy a mélységbe vetem magam, mert igaz ugyan, hogy így is meghalok, de legalább épkézláb halok meg. És míg én azon évődtem magamban, hogy az öngyilkosságnak melyik módjára szánjam magam, reggel lett, s már jött is a hajcsár, az én kínzómesterem, és fölhajtott a hegyre a rendes úton. És engem már lazán odakötözött valami hatalmas tölgynek a lehajtó görcsös ágához, maga pedig kissé messzebb ment az úttól, s ott vágta fejszéjével a fát, amit majd le kell szállítani. Hát egyszerre csak a közeli barlangból vérszomjas anyamedve bukkant elő s fölágaskodott, irtózatos nagy fejével. Ahogy szemem ráesett, megremegtem, s a váratlan látomás annyira megrémített, hogy testem teljes súlyát hátulsó lábaimra hárítom át, fejemet hirtelen magasra felkapom, megfeszítem nyakam, s így elszakítom a kötőfékemet és uccu neki vesd el magad, vágtatok, de nem is annyira lábamon futok, mint inkább mindenestül villámgyorsan lehempergek a lejtőn és nekivágok az alant elnyúló mezőknek: inamszakadtából menekülök így a szörnyű anyamedve s az anyamedvénél is rettenetesebb hajcsár elől.

Ahogy ott ődöngtem egymagamban, meglátott egy utas, megfogott, sebbel-lobbal felpattant reám, megveregetett a botjával és ismeretlen dűlőúton elvágtatott velem. Én szívesen poroszkáltam, hogy otthagytam a megférfiatlanításomra fenekedő hóhérokat. Különben a verés nem nagyon izgatott, hiszen hozzáedződtem már a fütykös jól megszokott csapásaihoz.

De a Szerencse minden dolgomban ellenségemül esküdött: kapóra jött bujdosásomat szédületes gyorsasággal bajra váltotta, s megint veszedelmet zúdított rám. Tudniillik a mi pásztoraink egy elveszett borjú keresgélése közben széltében-hosszában bejárták a határt, s egyszercsak véletlenül összetalálkoztak velünk. Engem mindjárt megismertek, s kötőfékemnél fogva mindenáron magukkal akartak ráncigálni. De az én emberem keményen-bátran szembeszállt velük, és istent-embert szólítva tanúul, rájuk rivallt:

- Miért akartok megrabolni ily durván? Miért rohantok meg?

- Micsoda? Még mi bánunk veled durván, mikor elloptad és hazafelé hajtod a mi szamarunkat? Bizonyosan megölted a csikóst, ennek a hajcsárját és ezért jobb lesz, ha megmondod, hogy a holttestét hol rejtetted el.

És azonnyomban földre fordították, ökleikkel összetörték, talpukkal tiporták: erre megszólalt és megesküdött, hogy hajcsárnak ő még a színét se látta; engem csak úgy talált, elszökötten és elhagyottan, s azért fogott meg csupán, hogy gazdámnak legott visszaadjon s megkapja értem illő jutalmát.

- Ó bárcsak emberi hangon tudna szólani ez a szamár - sóhajtotta - vagy inkább ne láttam volna meg sohasem! Bizony akkor igazán elröstellnétek magatokat durvaságtok miatt.

De hiába erősködött, semmit sem ért el vele. A pásztorok nekidühödten hurkot vetettek a nyakába s magukkal cipelték abba az erdős hegyoldalba, ahonnan a hajcsárom a fát szokta szállítani. De bizony, híre-hamva sem volt a hajcsárnak: csak darabokra szaggatva és szerteszét hajigálva került elő teste. Én biztosan tudtam, hogy ez a medve fogainak a műve, és bizisten el is mondtam volna mind, amit tudtam, ha megszólalhatott volna nyelvem. Mit tehettem egyebet: ujjongtam magamban, hogy ha későn is, de utolérte a bosszú. Végre-valahára mind megtalálták a széthányt testrészeket, üggyel-bajjal összeállították a holttestet s mindjárt ottan el is temették. Az én Bellerophonomat pedig, azzal a váddal, hogy rajtacsípett tolvaj és véreskezű gyilkos, azonmód megkötözve magukkal cipelték a tanyára, hogy másnap korán elvigyék a bírósághoz, és - így erősködtek - elvegye büntetését.

Miközben még az én hajcsáromat a szülei keserves jajveszékeléssel siratták, megjött ám ígéretéhez híven az a bizonyos csikós és mindenáron ki akart herélni, mert úgy ígérte. Mondja neki az egyik:

- Ma még nem épp égető, de holnap aztán igazán nemcsak kiherélheted ezt a gyalázatos szamarat, de ha kedved tartja, akár a fejét is levághatod. Ezek majd mind kezedre járnak.

Így esett, hogy másnapra halasztották megcsonkításomat. Én pedig hálával teltem el derék hajcsárom iránt, hogy legalább a halála révén egy rövidke nap haladékot szerzett nekem megkínoztatásomig. De nyugodt örömben még ezt a kevéske időt sem élhettem át. Mert a hajcsárnak az anyja, vörösre sírt szemmel, gyászruhában, fia keserves halálán zokogva, két kézzel tépve hamuval hintett ősz haját, sikoltozva, hangos visongással berohant az istállómba s míg egyre vadul verte s marcangolta mellét, így állt nekem:

- És ez itt nyugodtan nekifekszik a jászolnak, falánkul zabál, egyre zabál és tömi telhetetlen, feneketlen hasát, de nem esik meg a szíve az én nyomorúságomon, eszébe se jut halott hajcsárjának irtózatos pusztulása. Hát természetesen engem, esendő öreget, lenéz, semmibe vesz és azt hiszi, hogy ezt az aljasságát szárazon elviszi. Bizony, hogy, hogy nem, ártatlannak hencegi magát, mert hát elvetemült gazemberek módjára akárhogy furdalja is a lelkiismeret, mégis reméli, hogy megmenti a bőrét. Hát az isten szerelmére, te elvetemedett négylábú te, hát van-e olyan hülye, akivel elhitethetnéd - még ha akármilyen megindító hangon is szólanál -, hogy ez a kegyetlenséged nem is gaztett, holott módodban lett volna rúgással-harapással harcolni-viaskodni a szegény jó fiúért? Ugye nem egyszer össze tudtad rugdosni a patáiddal, de a halál torkában nem tudtál épp ilyen fürgén a védelmére kelni? Legalább vetted volna hátadra, nyomban iramodtál volna el vele, mentetted volna ki a vérszomjas rabló gyilkos mancsaiból, s ne dobtad volna le, ne hagytad volna ott munkatársadat, parancsolódat, kísérődet, gondozódat, s ne menekültél volna el csak magad! Hát nem tudod, hogy büntetés jár azoknak is, akik halálos veszedelemben megtagadják valakitől a mentő segítséget, aminthogy az ilyen eljárás tagadhatatlanul becstelen? De ne ujjongj tovább gyászomon, gyilkos! Majd megmutatom én, majd mindjárt megérzed, milyen őserőt önt a gyengékbe is a fájdalom!

Ezzel a derekához nyúlt, övét leoldotta, lábaimra hurkolta, s aztán mind a négyet szorosan összebogozta, hogy ne legyen a védekezésre semmi fegyverem. Aztán fölkapta a keresztrudat, amellyel az istállóajtót szokás elrekeszteni, s egyfolytában addig döngetett vele, míg erejének fogytán lankadtan lekonyult s kezéből kibillent a súlyos dorong. Elkeseredésében, hogy karjai oly hamar fölmondták a szolgálatot, odaszaladt a tűzhöz, fölkapott egy izzó fahasábot, s egyenesen a lágyékom közepébe döfte. Addig-addig, hogy egyetlen megmaradt védőfegyveremhez folyamodtam, elpukkantottam magam s a kilövellő piszkos lével telefröcsköltem szemét-száját. Szinte belevakult, marta a bűz; így hárítottam el fejemről a végveszélyt: különben szamár-magam is épp úgy belepusztultam volna, mint Meleager az őrjöngő Althaea izzó fahasábjába.

 


NYOLCADIK KÖNYV

Kukoríkolós hajnalon a szomszéd városból ifjú ember érkezett: én úgy vettem észre, hogy egyik szolgája Charitének, annak a leánynak, aki a rablóknál minden nyomorúságot velem együtt szenvedett végig. Odaült a tűzhöz s köréje sereglett cimboráinak így mesélte el Charite halálát s egész házának hajmeresztő és irtózatos pusztulását:

- Csikósok, juhászok, gulyások, Charite volt - nincs. Szegénykét borzalmas eset juttatta, s méghozzá nem is egyedül, az alvilágba. De hogy mindent megtudjatok, elmondom nektek elölről az egész történetet: igazán érdemes volna arra, hogy valami ügyes tollú tudós ember papiruszra vesse, hogy belőle késő korok okuljanak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Élt a szomszéd városban egy Thrasyllus nevű főnemesi származású ifjú. Előkelő és dúsgazdag ember volt, de egészen belemerült a pazarló lakmározásokba, cifralányokba, mindennapos hejehujákba, úgyhogy rablóbandákkal is cimborált, sőt emberek vére is szennyezte kezét. És ezúttal igazat mondott a szóbeszéd.

Alighogy Charite eladólány-sorba ért, Thrasyllus a különbnél-különb kérőkkel lázas izgalomban vetekedett érte. És ámbár különb volt valamennyi kérőnél, sőt a szülők választását pazar ajándékokkal igyekezett magára irányítani, kifogásolták erkölcsi életét és sértő visszautasítással megszégyenítették. Az úrileány a derék Tlepolemus felesége lett. Thrasyllus vadul szította magában megvetett szerelmét, dühe kavargott a megtagadott nász miatt, hát valami véres merénylet révén keresett kielégülést.

Mikor végre a cselekvésre kedvező alkalma nyílt, hozzálátott a rég kifőzött merényletet elkövetni. És még azon a napon, amelyen a fiatalasszony férjének ügyessége és elszántsága révén megmenekült a rablók gyilkos tőreitől, örömtől sugárzó arccal tüntetőn az üdvözlők csoportjába vegyült és szerencsét kívánt az új házasoknak mostani menekülésükhöz és majdani gyermekeikhez. Ezután, tekintettel fényes származására, a többi társaságbeli úrral együtt őt is fogadták házukban, ő pedig, gonosz szándékát rejtegetve, a leghívebb barát szerepét hazudta végig. A folytonos találkozások, a gyakori együttlét s a sűrű közös lakomák és poharazgatások révén egyre jobban és jobban belopta magát szeretetükbe és lassankint öntudatlanul is hanyatthomlok vetette magát a Szerelem mélységes örvényeibe. Hogyne, mikor a halálos szerelem kicsi lángja első fellobbanásával még gyönyörűséget szerez, csakhogy a folytonos új meg új szikráktól tüzesen fellobog és izzó forróságával az embereket mindenestül elégeti.

Thrasyllust sokáig hányta a hab, mert kellő alkalmat még csak négyszemközti beszélgetésre sem talált; mert látta, hogy annyi a kém, hogy a tiltott szeretkezés útja-módja egyre inkább bezárult előtte; végül mert észrevette, hogy kiújuló, s egyre jobban elharapódzó érzelmének lenyűgöző bilincseit immár szétszaggatni nem bírja; és hogy a fiatalasszony ostobasága útjában állna a házasságtörésnek, még ha akarná is, ámbár hiszen nem is akarhatja: mégis halálos hajszában veti magát az elérhetetlenre, mintha módjában volna elérnie. Amit az egyik pillanatban vakmerő vállalkozásnak tart, azt napok múltán, szerelme izmosodtával, gyerekjátéknak tekinti. Nos hát lássátok és figyeljétek, kérlek, feszült vigyázással: hová taszította Thrasyllust az eszeveszett szenvedély őrülete?

Egyszer Tlepolemus, Thrasyllus társaságában, vadászni ment, felhajtani a vadakat - ha ugyan az őzeket vadállatoknak nevezhetjük - Charite tudniillik nem engedte, hogy férje agyaras vagy szarvas vadállatokra vadásszék. Egy erdőborította dombon, ahol lombok sűrű függönyének árnyékában az üldözők szeme elől megbújtak az őzek, ráuszították a fekvőhelyükön veszteg pihenő vadakra a kitűnő szimatú vadászkutyákat. Amint nekieresztették őket, azonnal szétoszoltak és - mert kitűnően voltak idomítva - minden utat elálltak; eleinte csak csendesen, fojtottan morogtak, de abban a pillanatban, amint felharsant a jeladás, dühös-éktelen ugatással verték fel az erdő minden zegét-zugát. De nem holmi őz, félénk dámvad vagy minden egyéb vadnál jámborabb szarvastehén került elő, hanem óriási, szem nem látta vadkan tápászkodott fel heverő helyéről: vastagon feszült a bőre, piszkos bundáján felborzadt a szőr, tüskés hátán meredt a sörte, hangos csattogástól habzottak agyarai, fenyegető zordonsággal lángolt szeme, dühös pofáján vad elszántság villámai cikkáztak. Először is egy-két vakmerőbb kutyát, amelyek közelebb merészkedtek hozzá, ide-oda csapkodó agyaraival halálra sebzett, aztán szétszaggatta a vadászhálót, amely első rohamának útjában állott, és keresztülrohant rajta. Megdermedünk mindnyájan a rémülettől - különben is veszélytelen vadászatokhoz szoktunk, s kellő vadászkészségünk és fegyverünk most se volt - megbújunk tehát óvatosan a lombok és a fák sűrűjében. Kapóra jött ez a pillanat Thrasyllus alattomos cselvetésének és körmönfont ravaszsággal Tlepolemust így környékezte meg:

- Kábulatba dermedten, ostoba félelembe süllyedten, nyomorult rabszolgák vagy gyáva anyámasszony-katonái módjára csak nem fogjuk elszalasztani a markunkból ezt a fejedelmi zsákmányt? Mért nem pattanunk lóra? Mért nem vetjük rá sebesen magunkat? Fogd csak ezt a vadászgerelyt, én lándzsát kapok.

Nem is vesztegetik az időt: nyakra-főre lóra kapnak, és vad hajszában üldözőbe veszik az állatot. De ebben ösztönös vadsága feltámad, üldözőivel szembeszáll és vad tűzben lobogva tétovázva töprenkedik: harcias agyarával előbb melyikre támadjon? De Tlepolemus megelőzte: felkapta gerelyét és a vadállat hátába beledöfte. Thrasyllus azonban békén hagyta az állatot, ellenben lándzsáját Tlepolemus lovának hátsó lábaiba vágta, s térdeit szétroncsolta. Kiömlő vérébe roggyant a ló, aztán egész hosszában hanyattvágódott, és lovasát akaratlanul is a földre vetette. Egy pillanatig hevert csak ott, máris rárohant a felbőszített vadkan: először ruháját szaggatta le, majd amikor feltápászkodott volna már, őt magát is szétmarcangolta agyarának sűrű csapásaival.

Nem is röstellte aljas tettét a derék jóbarát, nem is volt elég neki elvetemültségének áldozatát halálos veszedelemben látnia, hanem mikor az holtra váltan combja sebeit be-befogva, kétségbeesetten könyörgött segítségéért, még a lándzsáját is belevágta jobb combjába, abban a biztos hiszemben, hogy a lándzsavágta seb éppolyan lesz, mint egy agyar-hasítás. Ezután biztos kézzel még a vadállatot is leterítette.

Miután ekként végzett az ifjúval, előhívta búvóhelyükről a hajtókat; valamennyien megdöbbenten tódultak oda. És ámbár kívánsága teljesült, vetélytársát elpusztította, és belül ujjongott örömében, arckifejezésével nem árulta el vidámságát, homlokát komoran összeráncolta, fájdalmat tettetett, viharosan átölelte áldozatának holttestét, színlelt kegyelettel minden gyásztisztességet lerótt, csak épp könnyei nem akartak megeredni. Látszólag éppúgy meg volt illetődve, mint a cselédség, amely szívből jajveszékelt, de gyilkos kezének gaztettét ráfogta a vadállatra.

Alig-alig hogy megtörtént a gyilkosság, máris híre ment: a szóbeszéd első útját Tlepolemus házának vette, s a boldogtalan fiatalasszony fülébe jutott. Mihelyt az asszonyka meghallotta ezt a szörnyű hírt, amelynél rettenetesebb nem érhette volna, magánkívül, őrjöngő izgalomban, tomboló, eszeveszett iramban rohan át a népes utcákon, szántóföldeken, eszelős sírással panaszolva férje bús végzetét. Szomorú csoportokba verődnek a polgárok, részvevő fájdalommal csatlakoznak hozzá a járókelők, az egész város kiürül, mindenki izgatottan látni kívánja.

És íme, már hozzák is férje holttestét...

Ziháló mellel omlik végig a halotton és szinte-szinte ott száll el belőle a lélek, amelyet életre-halálra elkötelezett vele. De hozzátartozói nagy üggyel-bajjal addig élesztgetik, amíg végre mégis, bár kedve ellenére, életben maradt. Az egész nép részt vett a temetésen, s elkísérte a sírhoz a gyászmenetet.

Thrasyllus túlontúl hangoskodott, jajveszékelt és most már, hogy öröme is megduzzadt, könnyeket ontott - amelyeket az első gyászos pillanatban sehogy sem tudott magából kisajtolni - és sok gyengéd nyilatkozattal leplezte a való igazságot. Barátjának, pajtásának, cimborájának, végre testvérének nevezgette és ilyen jelzőkkel szólogatta a halottat nevén. Olykor-olykor, amint Charite a mellét verte, félrevonta kezét, enyhítette gyászát, csillapította jajveszékelését, el-elcsukló szavakkal tompította a fájdalom ösztökéjét, a sokakat sújtó balsors különféle példáiból szőtt vigasztalást, de hazug részvétének minden készségét azzal a szándékkal vetette ki, hogy érinthesse az asszonyt, hogy csak alattomban gyönyörökkel tüzelje utálatos szenvedélyét.

De alighogy véget értek a halotti szertartások, a fiatalasszony azonnal lázasan készülődött a férjéhez; minden utat-módot egyre-másra megpróbált, de főképpen a szelíd, lassú s fegyverre nem szoruló, csendes álomhoz hasonló halált: teste éhségben sorvadozott, ápolatlanul mocskolódott; sötét szobába zárkózott és leszámolt az élettel. De Thrasyllus állhatatos makacssággal részben a maga erejéből, részben a többi családtagok és rokonok, részben pedig a szülők segítségével végre is kicsikarta, hogy a fiatalasszony a szennytől szinte csontig mart s halálra vált testét felüdítse fürdővel, étellel. A fiatalasszony szerette szüleit és bár nem nagyon volt ínyére, a szent szülői parancsnak mégis engedett; nem ugyan vidám, csak kissé derültebb arccal végezte az élet kényszerű dolgait, de szíve legmélyén keserves gyászban emésztette lelkét. Minden napját, minden éjszakáját sóhajos bánatban morzsolta s a halott képmásait, amelyeket Bacchus isten alakjában készíttetett, isteni tisztelettel övezte szüntelen hódolatban: ezzel a vigasszal gyötörte magát.

Thrasyllus pedig, mint afféle elszánt s már neve szerint is vakmerő férfiú - mielőtt még az asszonyka csendesre sírta volna bánatát, mielőtt még felzaklatott lelkének izgalma elült volna, mielőtt még túlcsigázott kesergése bágyadtságba tompult volna, mikor még egyre siratta férjét, szaggatta ruháit, tépte haját - nem átallotta máris esküvőt emlegetni előtte s alattomos, mételyes arcátlansággal felfedni szívének titkait, kimondhatatlanul aljas szándékait. De Charite az istentelen ajánlattól összeborzadt és visszautasította s mintha csak borzalmas mennydörgés, égszakadás vagy az istennyila sújtotta volna le, összeroskadt és elvesztette eszméletét. Kis idő múlva, hogy visszaszállingózott belé az élet, újra meg újra állati nyöszörgésre fakadt; már átlátott az elvetemedett Thrasyllus alakoskodásán és mohó ajánlatát azzal hárította el, hogy előbb alaposan fontolóra kívánja venni.

Ez események közben a nyomorultul meggyilkolt Tlepolemus szelleme véres habtól és halálos sápadtságtól eltorzult arccal megjelent feleségének szűzi álmában és így szólt hozzá:

- Asszonykám, amit elmondok, meg nem tudhatnád soha senki mástól; és ha már emlékem korhadoz szívedben, és ha már keserves halálom végzete szerelmes szövetségünknek is végét szakította: menj férjhez, légy boldog akárki mással, csak Thrasyllus szentségtörő kezére ne add magad, ne állj szóba vele, ne ülj asztalához, ne is feküdj ágyába se! Fordulj el undorral gyilkosom véres kezétől, ne legyen gyilkosság menyegződ kezdete! Sebeimet, amelyeknek vérével könnyeid egybefolytak, nem mind a vadkan agyarai vágták: a gaz Thrasyllus lándzsája szakított el tőled.

Aztán elmesélt mindent s földerítette az egész alattomos merényletet.

Charite azonmód, ahogy bánatában nyugovóra tért, párnáiba temetett arccal, még álmában is omló könnyekkel áztatta arcát s mintha valami nem várt gyötrelem szakadt volna rá, újra erőt vett rajta a szenvedés, olthatatlanul jajveszékelt, megszaggatta ingét s gyönyörű karjait vadul verdeste két kis kezével. De senkivel sem közölte éjjeli látomását: gondosan eltitkolta azt, hogy tud a gaztettről és magában elhatározta, hogy bosszút áll az elvetemült gyilkoson, aztán maga is megválik nyomorúságos életétől. És íme, már jött is az esztelen gyönyörök átkozott szomjúhozója, hogy az asszonyka süket füleit megint menyegzőre zaklassa. Thrasyllus szapora szóval unszolta és szelíden puhította, ám Charite barátságosan elhárította és csodás-furfangosan így felelt:

- Még mindig itt lebeg a szemem előtt barátodnak, testvérednek, az én drága férjemnek gyönyörűséges arca, még most is meg-megcsap isteni testének fűszeres illata, még mindig él szívemben a daliás-csinos Tlepolemus. Nagyon okosan tennéd tehát, ha egy szerencsétlen asszony törvényes gyászának kellő időt adnál, hadd múljon el e néhány hónap, s hadd teljen le a gyászév. Ez mind az én tisztességemnek, mind a te boldogságodnak érdekében van, nehogy időnek előtte menyegzőt tartva, férjem zord szellemét oktalanul felháborítsuk s boldogságod megrontására ingereljük.

Még ettől a beszédtől sem tért észre Thrasyllus, de még csak enyhülést sem hozott számára a megígért rövid határidő, hanem forró szavakkal újra meg újra elárasztotta bűnös suttogásaival, míg végre Charite színleg megadta magát és megszólalt:

- Nagyon kérlek, Thrasyllus, legalább abba az egybe okvetlenül egyezzél bele, hogy egyelőre feltűnés nélkül, titokban tartsuk meg nászunkat és senki a családomból még csak ne is sejtsen semmit, míg végig le nem peregnek a gyászév napjai.

Kábultan az asszony hazug ígéretétől, Thrasyllus lépre ment, készséggel beleegyezett a titkos nászba, hiszen maga is az éjszakát s a titokzatos sötétséget kívánta, mert mindenekfölött egyetlen célja volt: bírni az asszonyt.

Charite pedig folytatta:

- Hanem idefigyelj: jól burkolóddzál be köpönyegedbe és egyszál-egymagadban gyere az ajtómhoz éjfél előtt, csöndesen, füttyents egyet s várd meg a dajkámat, aki ajtómhoz simulva virrasztani fog jöttödig. Azonnal kinyitja az ajtót, beereszt és hálószobámba vezet, mindenféle áruló lámpa nélkül.

Thrasyllusnak tetszett az alakoskodó, titokzatos nász. Egyáltalán nem gyanított semmit, izgalmas várakozásban csak a nappal hosszúsága s az este késlekedése miatt türelmetlenkedett. De mihelyt végre a nap átadta helyét az éjszakának, Charite meghagyása szerint nekiöltözködött, a dajka csalafinta virrasztásának is lépre ment, és a hálószobába duzzadó reménnyel besurrant. Az öregasszony udvariasan fogadta, mint ahogy úrnője meghagyta és poharat s boroskancsót állított elé álnokul, amelyben mérgezett álomporral kevert bor volt. Miközben pedig Thrasyllus magabízón és mohón egyre-másra bőven vedelt, az öreg azzal a hazugsággal mentette asszonya késedelmét, hogy beteg apját ápolgatja még. Így könnyű szerrel halálos-mély álomba taszította. Mikor aztán hanyatt terült, szabad prédájára mindennemű bosszúállásnak, az öreg behívta Charitét, aki férfias bátorsággal, kegyetlen elszántság izgalmában belépett s megállt az orgyilkos fölött:

- Íme - szólalt meg - ez hát férjem hűséges kísérője, ez a kitűnő vadász, ez az én drága jövendőbelim. Ez hát a kéz, amely véremet ontotta, ez a kebel, amely boldogtalanságomra szőtt aljas mesterkedéseket, ezek azok a szemek, amelyeket vesztemre megigéztem, amelyek mintha valamiképp az örök sötétséget jósolnák, előre szenvedik az eljövendő bűnhődést. Pihenj békén, álmodj boldogan! Karddal, fegyverrel én rád nem támadok, isten ments, hogy férjemmel akárcsak halálod hasonló módjával is közösségbe juss! Életedben oltom ki szemed világát és nem fogsz látni semmit, csak álmodban. Lesz gondom rá, hogy vetélytársad halálát különb sorsnak érezzed, mint tenmagad életét! Nem fogod látni a fényt, vezető kézre szorulsz, Charitét meg nem kapod, a menyegzőt nem élvezed; nem enyhülhetsz meg a halál nyugalmában, nem lelsz örömet az élet gyönyörében; az alvilág s a napfény között lézengő árnyként fogsz bolyongani, sokáig kutatsz majd a kéz után, amely kiszúrta szemedet, s ami a nyomorúságban legkeservesebb, azt sem fogod tudni, ki ellen ejts panaszt. Én pedig szemed vérét Tlepolemusom sírjára áldozatul öntöm, és szemedet áldott szellemének halotti áldozatul viszem. De mit húzom-halasztom megérdemelt kínodat, minek élvezd talán álmodban végzetes ölelésemet? Hagyd el az álom éjszakáját, ébredj a másik, kínos éjszakára! Emeld fel fénytelen arcodat, ismerd fel a bosszút, értsd meg balsorsodat, vedd észbe nyomorúságodat! Így tetszett a te szemed e szemérmes asszonynak, így ragyogták be menyegzői fáklyák a te nász-szobádat! A bosszúálló fúriák lesznek nászasszonyaid, örök magányosság s mardosó lelkiismeret lesz a kísérőd!

Átszellemülten így beszélt az asszony, aztán kihúzta kontyából egyik hajtűjét s kiszúrta vele Thrasyllus két szemét; teljesen megvakította - miközben annak mámorát s álmát egyszerre elverte a hirtelen fájdalom - végül ott hagyta.

Felkapott egy meztelen kardot, amelyet Tlepolemus viselt annakidején rendszerint, őrült iramban átrohant a városon és nyilván valami borzalmas szándékot forralva szívében, egyenesen a férje sírboltja felé tartott. Az egész lakosság kitódult a házakból, az emberek izgatottan szegődtek nyomába és egymást kölcsönösen buzdították, hogy az őrjöngő asszony kezéből csavarják ki a kardot. De Charite megállt Tlepolemus koporsója mellett s villámló karddal kergetett hátra mindenkit. Amint pedig végignézett a záporosan zokogó és keservesen jajveszékelő népen, elkiáltotta magát:

- Hagyjátok abba a gyáva könnyezést, hagyjátok abba az elszántságommal összeférhetetlen kesergést. Bosszút álltam férjem véreskezű gyilkosán, megbüntettem asszonyi boldogságom átkozott elpusztítóját. Itt az ideje, hogy ezzel a karddal vágjak utat magamnak az én Tlepolemusomhoz!

Aztán mindent rendre elmesélt, amit férje közölt vele álmában, s elmondta, miféle furfanggal csalta lépre és vakította meg Thrasyllust.

Most jobb melle alatt magába döfte a kardot.

Összerogyott és vérében fetrengve érthetetlen, sőt dadogó szavak közt kilehelte hősies lelkét.

Hozzátartozói azonnal gondosan lemosták a szerencsétlen Charite holttestét, férje sírjába temették s immár örök nászban egyesítették vele.

Mikor Thrasyllus minderről értesült, nem tudta, milyen halállal vessen véget szörnyű szerencsétlenségének, csak érezte, hogy rettentő gaztettére a kard nem elegendő büntetés. Eltapogatódzott hát a sírboltig, ahol csak ezt kiabálta:

- Íme, kegyetlen szellemek, itt vagyok, vegyetek önkéntes áldozatul!

Azután gondosan magára zárta az ajtót és eltökélte, hogy éhhalállal emészti el a maga érzése szerint is átkozott életét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Így mesélte el ezt az esetet, keserves sóhajtozás közben s néha-néha fel-felzokogott. A tanyaiak lelkük mélyéig megindultak. Kimondhatatlanul fájt nekik a gazdájuk házára zúdult sorscsapás és félelmükben, hogy most új uraság keze alá kerülnek, szökésre készülődtek. A lovászmester, aki annak idején olyan meleg ajánlás révén vett a gondozásába, a rábízott értékes és féltett holmit mind kihordta a házikójából s fölrakta a hátamra, meg a többi állatra s így hagyta ott eddigi otthonát. Volt a mi hátunkon gyerek, asszony, csirke, madár, gödölye, kölyökkutya, szóval minden, ami gyöngelábú s lassította volna a szökést, a mi lábainkon gyalogolt. De akármilyen rettenetes volt is a terhem, most nem gyötört, hiszen ujjongva menekültem, hogy faképnél hagyhattam azt az átkozottat, aki férfiasságomra fente a fogát.

Miután egy erdőborította hegy meredek gerincén átkeltünk s messzenyúló, végtelen síkságokon átvonultunk, amint az este rásötétedett az útra, gazdag tanyára értünk; rengeteg volt a nép benne. A tanya lakói óva intettek, hogy éjjel, vagy akár csak hajnalban is semmiképp útnak ne induljunk, mert rengeteg sok hatalmas, irtó vaskos testű, bőszült ragadozó farkas garázdálkodik az egész vidéken, sőt már az utakat is elállják és rablók módjára megrohanják a járókelőket, gyötrő éhségük dühében megtámadják a szomszédos majorokat s a tehetetlen barmok mellett most már az emberek életét is veszélyeztetik. Például annak az útnak a mentén, amelyen nekünk is végig kellett haladnunk, félig fölfalt emberi testek hevernek, mindenfelé lerágott csontok fehérlenek és bizony jó lesz nekünk is nagy-vigyázatosan járni arrafelé. Elsősorban is arra kell ügyelnünk, hogy fényes nappal, délfelé induljunk, amikor már erősen tűz a nap, mert a világosság lohasztja a vérszomjas vadállatok támadó kedvét, aztán óvakodjunk a mindenünnen leselkedő veszedelemtől s ne egyenkint, szétszórtan, hanem szoros csapatba tömörülten haladjunk, s így vágjuk át magunkat a veszedelmeken. De a mi gaz szökevény vezetőink vak és vakmerő sietségükben és félelmükben az esetleges üldözéstől, nem hederítettek a jószándékú figyelmeztetésre, nem is várták meg a napfölkeltét, hanem úgy éjfélután megint megraktak minket s útrakeltek velünk. Én bizony rettegtem a megjósolt veszedelemtől, hát erőnek erejével befurakodtam a csapat közepébe s a tömötten szorongó teherhordó állatok közt lapulva megbújtam: így védelmeztem irhámat a vadállatok támadásától. Most aztán olyan szaporán ügettem, hogy valamennyi ló elmaradozott mellőlem: mindenki elálmélkodott rajtam. Csakhogy ez a gyors iram nem fürgeségemnek volt a bizonyítéka, hanem rettegésemnek; eszembe jutott, hogy hiszen az a híres Pegasus is csak ijedtében kapott szárnyra s a hagyomány szerint csak azon a réven szerezte szárnyait, hogy félt a tűzokádó Chimaera harapásaitól és természetesen nagyokat ugrott és szinte az égig dobta fel magát. A pásztorok, akik minket hajtottak, ugyancsak fölfegyverkeztek: ki lándzsát, ki gerelyt, ki hajítódárdát fogott; némelyek dorongot, mások köveket kaptak föl, ami bővében hevert a hepehupás úton. Voltak, akik hegyes karókat ragadtak, mégis legtöbben égő fáklyákat vittek a vadállatok elriasztására. Csak éppen trombita kellett volna még, hogy egészen harc-szerű legyen a sereg.

És ámbár fölöslegesen izgultunk, mert a félelmünk teljesen alaptalannak bizonyult, sokkal keservesebb kutyaszorítóba keveredtünk. Mert a farkasok - talán a zárt csapat zajától, vagy legalább a vakítón lobogó fáklyáktól megriadva, vagy azért, mert éppen másfelé garázdálkodtak - egyáltalán nem is közeledtek hozzánk, sőt még messziről sem mutatkozott egy sem. Ellenben, éppen amint egy major mellett elhaladtunk, a parasztok, akik nagyon vigyáztak a vagyonkájukra és kimondhatatlanul féltek, rablóbandának véltek bennünket, mivel olyan sokan voltunk, s dühös szörnyeteg kutyáikat, amelyek bőszebbek voltak a világ minden medvéjénél és akármilyen ordasnál s amelyeket nagy gonddal idomítottak a házőrzésre, szokott hangos ordítozásukkal és mindenféle vezényszóval ránk uszították. Ezek azután ösztönös vadságukban, meg a gazdák ordítozásától bőszülten ránk rontottak, minden oldalról közrefogtak, egyre-másra ránk ugrottak, válogatás nélkül megtépáztak embert, állatot s vérszomjas dühükben legtöbbünket földre terítettek. Hát szavamra felejthetetlen, de egyúttal szánalmas jelenet következett: a nekidühödt kutyafalka elkapta a menekülőket, belecsimpaszkodott a veszteg állókba, rávetette magát egy-két elesettre is és végigmarta egész csapatunkat. És íme, ezt a rettenetes riadalmat még nagyobb veszedelem tetézte: a háztetőkről és a közeli dombról a parasztok viharos kőzáport zúdítottak reánk, úgyhogy igazán nem tudtuk, melyik veszedelem ellen védekezzünk: a köztünk dühöngő kutyák vagy a felénk repülő kövek ellen-é? Egyszerre csak egy kő fejbetalálta a hátamon ülő asszonyt, aki fájdalmában menten felsikoltott és hangos szóval hívta segítségül férjét, a főlovászt. Ez egyre az istenek irgalmát emlegette, s miközben feleségéről letörölhette a vért, torkaszakadtából ordítozott:

- Mért támadtok ránk, szegény emberekre, elcsigázott utasokra ilyen dühös indulattal? Mért tiportok el? Mit akartok tőlünk zsákmányolni? Mi kárt okoztunk nektek, hogy bosszút álltok rajtunk? Hisz nem laktok vadállatok barlangjaiban, sem barbár módra kősziklák között, hogy embervér ontásában gyönyörűségetek tellenék.

Alighogy befejezte, rögtön szűnt a zuhogó kőzápor és a csitításra megjuhászodott a kutyák fergeteges dühe. Meg is szólalt végre az egyik paraszt valamelyik ciprusfa legtetején:

- Hiszen nem kell nekünk a ti holmitok, nem akarunk mi megrabolni, sőt éppen a ti támadásotokat akartuk elhárítani. De ha így van a dolog, akkor csak menjetek békén utatokra háborítatlanul.

Hát így kedélyeskedett, mi meg folytattuk utunkat, ahányan annyiféle sebbel, ki kődobástól, ki kutyaharapástól sebesült meg, senki sem vitte el szárazon. Mikor már jó darab utat megtettünk, sudár fák sűrű, zöldpázsitos, kellemes erdejébe értünk. Itt vezetőink jónak látták pihenőt tartani, hogy kissé kifújjuk magunkat s mindenki gondosan gyógyítgassa összevissza-marcangolt testét. Hát lehevertek szerteszét a földön s először is csüggedésükből igyekeztek magukhoz térni, aztán siettek sebeikre mindenféle gyógyító írt keresni: némelyek a vért mosogatták le az ott csörgedező patak vizében, mások ecetes szivaccsal kötözték be daganataikat, ismét mások tátongó sebeiket vászonsávokba pólyázták. Efféleképpen próbálta ki-ki gyógyítgatni magát.

Közben a domb tetejéről öreg ember nézte-nézte őket; a körülötte legelésző kecskék nyilván elárulták, hogy csakis juhász lehet. Egyik emberünk megkérdezte, volna-e eladó édesteje vagy sajtja. Az öreg hosszan csóválta a fejét, s végre megszólalt:

- Hát nektek most evésen, iváson s egyáltalán valami frissítőn jár az eszetek? Hát nem tudjátok, miféle helyen ütöttetek tanyát?

Szólt és hátat fordított, elhajtotta gödölyéit és messzire elhúzódott. Menekülése s szavai alaposan megrémítették a mi gazdáinkat. Ijedtükben kérdezősködni akartak a hely mineműsége felől, de nem volt senki, aki felvilágosítást adhatott volna. Hát egyszerre csak egy másik öreg lépdegélt feléjük az úton: magas ember volt, de ránehezedtek az évek, egészen a botjára görnyedt, lassan vánszorgott és csak úgy omlottak a könnyei. Amint meglátott bennünket, felzokogott hangosan, sorra megölelte a férfiak térdeit s így rimánkodott:

- Boldogságotokra s jó szellemeitekre, úgy érjétek meg jó erőben-egészségben, boldogan az én agg koromat, könyörgök, segítsetek rajtam, esendő öreg emberen: mentsétek ki a halál torkából kis unokámat s adjátok vissza őt ősz fejemnek. Mert az unokám, az én édes kis útitársam, meg akart fogni egy madárkát, amely ott trillázott azon a kis sövényen s beleesett a tátongó gödörbe, ott a bokrok tövében. Féllábbal már a sírban van: hallom a sírdogálását, hallom a hangját, amint egyre-másra szólítgatja nagyapját; még él, de az én megrokkant testi erőmmel, láthatjátok, nem segíthetek rajta. De ti fiatalok vagytok, erőtől duzzadók, nektek igazán gyerekjáték segítségére sietni az ilyen szerencsétlen aggastyánnak s megmenteni ezt a fiút, törzsemnek utolsó s egyetlen sarjadékát.

Mindenkinek megesett a szíve az öregen, amint ott rimánkodott s tépte-borzolta ősz haját. De fürgén felugrott az egyik, aki fiatalabb is, bátrabb is volt a többinél s egymaga került ki sebesületlenül az előző küzdelemből; megkérdezte, hol zuhant le a fiú s aztán fürgén nyomon követte az öreget, aki ujjával a közeli tüskés cserjék felé mutatott. Mikor mi már belegeltünk s embereink is frissre gondozták magukat, megint fogta ki-ki a maga poggyászát s nekivágtunk az útnak. Eleinte hangos szóval egyre-másra kiabálták a fiatalember nevét, de aztán furcsállották hosszas távolmaradását s kiküldtek valakit a keresésére, hogy kutassa föl társukat, mutassa meg neki a helyes utat s vezesse utánuk. Kisvártatva azonban visszatért viasz-fehéren a rémülettől és elképesztő hírt hozott cimborájáról: látta, amint hanyatt feküdt, szörnyű nagy sárkány terpeszkedett rajta és marcangolta, már majdnem mindenestül fölfalta - viszont a siránkozó aggastyánt nem találta, csak hűlt helyét. Ezt az értesülésüket egybevetették az öreg juhász szavaival, amelyekkel mintegy megfenyegette őket, hogy a dühös sárkány éppen e tájon tanyáz és ekkor hátat fordítottak a szörnyűséges vidéknek és hanyatthomlok menekülésre fogták a dolgot s minket is előre hajszoltak szüntelen botcsapásokkal. Miután sebes iramban megtettük a hosszú utat, valami faluba érkeztünk s ott pihentük át az egész éjszakát. Itt esett meg az a szörnyű, de nagyon érdekes eset, amelyet szeretnék elmondani.

Azon a hatalmas birtokon, amelyen megszálltunk, egy rabszolga gazdálkodott, s rábízta gazdája az egész cselédség felügyeletét is. A felesége is a cselédségből való rabszolgalány volt, de ő valamelyik falubeli szabad asszonnyal folytatott szerelmes viszonyt. Felesége a bűnös viszony miatt elkeseredett s kétségbeesésében férje valamennyi számadását s egész tömött magtárát felgyújtotta és elégette. De a hitvesi ágyán esett gyalázatért nem elégedett meg ezzel a bosszúval, hanem most már a maga s gyermeke élete ellen is ádázkodott: hurkot kötött magára s férjétől már régebben született kis gyermekét ugyanazzal a kötéllel magához kötözte s nyakában lógó kicsinyével együtt levetette magát a mély kútba. A gazdájuk a kettős öngyilkosságon felháborodott mód felett, elfogatta szolgáját - aki feleségének erre a borzalmas tettre okot szolgáltatott -, levetkőztette, tetőtől talpig bekenette mézzel és szorosan egy fügefához kötöztette, amelynek odvas törzsében hangyák tanyáztak: nyüzsgött a boly s a hangyák sűrű rajokban mászkáltak ki- és befelé. Ahogy megérezték az édes mézszagot, ellepték egész testét, szüntelen ezernyi apró harapással hosszasan megkínozták, kirágták húsát s a belső részeit is, fölfalták az egész embert, lekopasztották minden tagját, úgyhogy csak lerágott, hófehéren fénylő csontváza maradt ott a fa törzsén.

Hátat fordítottunk ennek az átokverte szállásnak is, a tanya népét szomorú gyászban otthagytuk, megint nekivágtunk az útnak, egész nap sík mezőkön vonultunk s végre fáradtan valami népes, fényes városba érkeztünk.

A csikósok úgy döntöttek, hogy itt véglegesen megtelepednek, mert úgy gondolták, hogy idáig nem ér el a nyomozás, itt megbújhatnak biztonságosan, meg aztán a rengeteg élelmiszer boldog bősége is csalogatta őket. Ezután háromnapos pihentetéssel frissítették fel az állatok testét, hogy annál jobb árat kapjanak értük, majd kivittek a vásárra. A kikiáltó harsány hangon hirdette sorra mindegyiknek az árát s a lovak és a többi szamarak csakugyan nagypénzű vevők kezére kerültek, a nyakukon csak én maradtam magam; a legtöbb vevő fitymálva ment tovább. Már torkig voltam vele, hogy mindenki végigtapogatott - mert a fogaimról következtetgettek életkoromra - hát az egyiknek piszkos, büdös kezét, amint épp a foghúsomat kapargatta bűzös ujjaival, elkaptam, beleharaptam és alaposan összeroncsoltam. Ezzel aztán végképpen elvettem a körülállók kedvét az ilyen magamfajta vadállat megvételétől. A kikiáltónak szinte megszakadt a torka, már rekedtre ordította magát s most a rovásomra mulatságos tréfát eresztett meg:

- Mi a csudának kínálgatjuk itt hiába ezt a vénhedt, roggyant patájú, csúf, beteg s csökönyös renyheségében is dühös szamarat? Hisz ez már semmi másra nem jó, csak a bőrét kicserzeni. Éppen ezért amondó vagyok: ajándékozzuk el valakinek, aki nem sajnálja a szénát, amit az etetésére veszteget.

Ezzel aztán a kikiáltó a körülöttük álldogálókat jól megnevettette. De az én kegyetlen Sorsom, akitől - hiába menekültem annyi országon át - megszabadulni nem tudtam s akit eddigi szenvedéseimmel megengesztelni sem tudtam, megint rámfordította vak szemét s csodálatosképpen mégis talált és hozott vevőt, aki mintha azért született volna, hogy betetőzze balsorsomat. Hát idehallgassatok, milyen volt: fiú-kurafi, méghozzá vén fiú-kurafi, kopasz, alig néhány őszbecsavarodó hajtincs a fejebúbján, abból a piszkos söpredék-népségből való, amely cimbalmok és csörgők hangjai mellett hurcolja falun-városon át Syria istennőjét és koldulásra kényszeríti. Nagy vásárolhatnékja volt, odament a kikiáltóhoz s megkérdezte, miféle fajta állat vagyok; az felvilágosította, hogy kappadóciai fajta, izmos állat. Most aztán megkérdezte, hány éves vagyok, mire a kikiáltó tréfálkozva válaszolt:

- Egy csillagjós, aki fölállította a csillagzatát, azt mondja, hogy ötéves, de hiszen ezt maga a szamár bizonyára jobban tudja abból, hogy a hatóságnál mikor jelentkezett. És ámbár én jól tudom, hogy megszegem a Cornelius-törvényt, mikor római polgárt adok el neked rabszolgául, mégis: miért nem veszed meg már ezt a kitűnő és derék jószágot, amely otthon is, házon kívül is, segítséged lehet?

De a kiállhatatlan vevő az aprólékos kérdezősködést még erre sem hagyta abba s utoljára még a szelídségem felől is tövéről-hegyére kíváncsiskodott. A kikiáltó azonban megnyugtatta:

- Valóságos kezes bárány ez, nem is szamár, úgy nézd meg; mindent szívesen dolgozik, nem harapós, nem rugós, szinte azt hinnéd, hogy a szamár bőrében szelíd-lelkű ember lakik. Dugd csak oda az arcodat a combjai közé s azonnal megbizonyosodol felőle, milyen végtelen türelmet tanúsít irántad.

Így csúfolta csípős tréfával a kikiáltó a kurafit, aki elértette a gúnyos célzást és tettetett fölháborodással visszavágott:

- Hogy venné el a szemed világát mindenek anyja, Syria mindenható istenasszonya, a szentséges Sabadius és Bellona és az idai istenanya és Venus, meg az ő Adonisa, te érzéketlen hulla, te félbolond kikiáltó, aki nyegle tréfáiddal egyre-másra piszkálkodol! Hát azt hiszed, hülye, hogy valami bogaras baromra rábízhatnám az istennőt, hogy ha hirtelen megbokrosodik, ledobja az istenszobrot? Akkor aztán téphetném a hajamat, szegény fejem, és szaladhatnék fűhöz-fához keresni valakit, aki a földön heverő istennőmet összetákolja.

Ennek hallatára megvillant bennem hirtelen, hogy eszeveszetten elkezdek rugdalódzni, hátha elmegy a kedve a vásártól, ha meglátja vad tombolásomat. De a nehézkes vevő meghiúsította szándékomat, mert hirtelen lefizette az áramat; gazdám természetesen örült, hogy megszabadult tőlem és szívesen elvette a tizenkét denariust, és kóckötőfékemnél fogva azon nyomban átadott Philebusnak: ezen a néven tisztelték ugyanis új gazdámat. Hát ő fogta újdonsült szolgáját, mármint engem, hazavezetett és már a küszöbön elkezdett kiáltozni:

- Lányok, nini, gyönyörű kis szolgát hoztam nektek a vásárról!

A "lányok" tulajdonképpen egy csomó kurafi volt, akik menten táncra perdültek örömükben s rikácsoló, éktelen lármát csaptak rekedt és elkorcsosult hangjukon, természetesen abban a hiszemben, hogy valami férfi-szolgát vásárolt az öreg szolgálatukra. De mikor látták, hogy - nem is leány helyett szarvastehenet, hanem - férfi helyett szamarat csempésztek be hozzájuk, elfintorították az orrukat és sorra csipkedni kezdték a gazdájukat, hogy ezt a szamarat biztosan nem is szolgául, hanem magamagának hozta férjül haza.

- Hallod-e - mondogatták - aztán föl ne fald egymagad ezt a szép kis csibikét, hanem juttass belőle nekünk is, a te galambocskáidnak.

Ilyesféle fecsegés közben odakötöztek engem a jászol elé. Volt ott egy jól megtermett fiatalember, kitűnő kürtös, akit összerakott garasaikból vettek a rabszolgavásáron, és aki, mikor ide-oda hurcolták az istennőt, velük ment és a trombitát fújta, otthon pedig vállvetett buzgalommal egyik a másik után külön-külön fajtalankodott véle. Hát ahogy meglátott, nagy-szívesen rengeteg halom abrakot rakott elém s örömében így üdvözölt:

- Csakhogy végre itt vagy s magadra veszed gyalázatos terhemet! Sokáig élj, teljék benned gazdáinknak kedvük és segíts az én agyongyötört oldalbordáimon!

Ennek hallatára máris el tudtam képzelni a rám váró újfajta gyötrelmeket.

Másnap tarka-barka ruhákba öltöztek, éktelenül fölékesítették magukat, sűrű festékkel bemázolták az arcukat, aláfestették a szemüket s páváskodón elvonultak. A fejükön szalagok, vállukon sáfrán-sárga csalánszövet és selyempalást, némelyiken párhuzamosan futó vékony bíborsávokkal mintázott, derékban övvel összefogott fehér talár, a lábukon sáfrán-sárga saruk. Az istennőt selyemköpennyel borították és föltették a hátamra. Aztán karjaikat vállig lemeztelenítették s hatalmas pallosokat és szekercéket forgatva, ujjongó táncba lendültek, majd a fuvola hangja eszeveszett tombolásba hajszolta őket. Már végigjártak egész sor szegényes vityillót, amikor egy gazdag birtokosnak a villájához érkeztek. Alighogy betették ide a lábukat, azonnal felzúgott zűrzavaros ordításuk, eszeveszetten végigtáncolták a házat, lehajtották a fejüket és sima mozdulatokkal sokáig körben forgatták a nyakukat, körben pörgették leomló hajfürtjeiket, olykor-olykor az izmaikba haraptak s legutoljára a kezükben villogtatott kétélű karddal fölhasították karjukat. Vakmelyikük még a többinél is eszeveszettebben tombolt, zihálva, sűrűn kapkodta fel a lélegzetet tüdeje mélyéről s mintha átszellemült volna az istenség ihletétől, tomboló őrültséget tettetett, mintha csak nem különbekké, hanem gyöngékké és betegekké válnának az emberek, ha megszállják őket az istenek. Hát most ide hallgassatok: miféle büntetést tartogatott számára az isteni gondviselés. Hangos szóval jósolni kezdett, holmi kieszelt, hazug váddal támadt magára, hogy állítólag szent vallásuk törvénye ellen valamit vétkezett és most súlyos bűneért saját kezével akarja magára mérni a megérdemelt büntetést. Fogta hát a korbácsát, amit az effajta heréltek rendesen magukkal hordanak, s amely bolyhos gyapjú sodrott zsinórja volt, a végén hosszú rojt, kipitykézve sokszögletű kockákká faragott birkacsontokkal. Hát ezzel a százcsontú hadaróval marcangolta testét és elvakultsága mintha sebeinek fájdalma ellen felvértezte volna csodálatosképpen. Szörnyű egy látvány! A kardvágások s a korbácsütések nyomán a heréltek mocskos vérétől ázott a föld! Hát amikor láttam, hogy oly sok sebből a vér csak úgy ömlik, meglehetős nyugtalanság szorított szíven: mi lesz, ha az idegen istennő torka - mint némely embereké szamártejre - majd szamárvérre is szomjazik? De hát végtére is kimerültek, megelégelték a maguk mészárlását s véget vetettek a vérengzésnek. Most a nézők nyakra-főre dobálták oda nekik a rézpénzt, sőt ezüstpénzt is, amit ők felfogtak ruházatuk bő ölében; némelyek azonfelül hordó bort, tejet, sajtot, valamicske gabonát s lisztet, az istennő cipelőjének pedig árpát ajándékoztak. A mieink mohón söpörtek be mindent, erre a koldulásra jóelőre készen tartott zsákjaikba gyömöszölték és fölrakták a hátamra, úgyhogy most már kétféle teher súlya alatt nyögve indultam tovább: magtár is voltam egyszerre és templom is.

Efféle mutatványokkal kóborolták be és zsákmányolták meg azt az egész vidéket. Egyszer aztán, hogy egyik majorban a szokottnál dúsabb, bőséges keresetre tettek szert, örömükben ünnepi lakomát rendeztek. Hamis jóslatot sütöttek ki, hogy Syria istennője éhezik és a gazdától kövér kost csikartak ki áldozatul, hogy jóllakjék az istennő. Miután a lakomát pompásan előkészítették, elmentek a fürdőbe s onnan, tisztálkodás után, markos, keményölű, hatalmas farú parasztlegényt hoztak magukkal a vacsorára vendégül. Alig ettek előétel gyanánt valami kis főzeléket, szörnyű fajtalanságukban máris a természetellenes szenvedély legaljasabb bűneire, legpiszkosabb förtelmeire gerjedtek; levetkőztették, lefektették a legényt s mocskos szájukkal nekiestek egymás hegyen-hátán. Nem bírták szemeim ezt az undok förtelmet, s magamat mindenáron el akartam ordítani: "Hohó, ide polgárok!" - de nem jött ki belőlem egyéb szótag vagy betű, csak egy magányos: "Ó!" - ez azonban tisztán, harsányan és szamárosan. De bizony éppen a legalkalmatlanabb pillanatban. Tudniillik a szomszéd tanyáról előző éjjel elloptak egy szamarat s most egész csapat odavalósi legény kereste mindenfelé; lázas buzgalmukban már minden fogadót átkutattak érte, s most hogy meghallották üvöltésemet, rohanvást, meglepetésszerűn behatoltak a ház belsejébe, abban a hiszemben, hogy a rablott jószág a ház valamelyik zugában van elrejtve, s hogy most majd nyilván elcsípik a szamarukat. Hát uramfia, rajtakapják őket förtelmes fajtalankodásukon. Nosza mindenfelől összecsődítik a szomszédokat, leleplezik a gyalázatos látványt s hozzá még gúnyosan dicsérgetik a papok szűzies tisztaságát. Ennek az aljasságuknak a híre futótűzként terjedt el a nép között és megérdemelt gyűlöletet s megvetést zúdított rájuk. Ijedtükben úgy éjféltájban fölszedték a sátorfájukat s nagy titokban a majorból elillantak. Jó darab utat megtettek még napkelte előtt s mire kinappalodott, úttalan pusztaságra értek. Itt előbb hosszú megbeszélést tartottak, aztán nekigyürkőztek, hogy kivégezzenek. Hátamról levették az istennőt, s elhelyezték a földön, aztán leszedtek rólam mindennemű szőnyeget, odakötöztek egy tölgyfa-törzshöz s azzal a bizonyos, birkacsontocskákból csomózott korbáccsal addig-addig ostoroztak, hogy szinte már agyonvertek. Az egyik fenyegetődzött, hogy a szekercéjével átvágja a térdkalácsomat, természetesen azért, mert hófehér szűziességét olyan csúfosan lelepleztem. A többiek azonban - nem ugyan az én megmentésemért, hanem az ott heverő istenszobor kedvéért - azt javasolták, hogy hagyjanak élnem. Hát megint rámrakták a poggyászt és folytonos kardlapozás közben előkelő városba érkeznek velem. Volt ott egy különösen vallásos főember, az istennőnek hódoló tisztelője, akit kicsalt a cimbalmok csengése, a dobok dübörgése, a phrygiai ének lágy dallama; elébünk sietett, házában vendégül fogadta az istennőt fogadalmához híven, s valamennyiünket bevezetett pompás palotája legbelsejébe, s mindenképpen azon volt, hogy hódoló tisztelettel s kövér áldozatokkal megnyerje az istennő kegyét.

Hát mióta az eszemet tudom, soha olyan veszedelemben nem volt az életem, mint itt. Úgy esett, hogy a gazdánk egyik majorosa a vadászzsákmányából hatalmas szarvasnak csodakövér combját ajándékba küldte neki. Fölakasztották a konyhaajtó mögött, de vigyázatlanul, nem elég magasra, úgy hogy egy kutya, kopó módjára settenkedve rácsapott és örömében zsákmányával a személyzet szeme elől sebtiben megszökött. Amint a szakács a kárt észrevette, elkeseredett hanyagsága miatt, hiábavaló könnyek közt sokáig jajveszékelt és szorongott s bizony kimondhatatlanul rettegett: mi lesz, hiszen a gazda, nemsokára már kéri majd a vacsorát!? Hát elbúcsúzott kisfiától, fogott egy kötelet, hozzákészülődött, hogy felakassza magát. De hűséges felesége megneszelte férjének sötét szándokát, s a gyilkos hurkot mind a két kezével vadul megragadta:

- Hát annyira megzavarodtál ijedtedben e most esett baj miatt, hogy nem veszed észre azt a segítséget, amit az istenek gondviselése, éppen kapóra, kezedre játszott? Ha még van egy kis józan eszed balsorsod örvényének a mélyén, hát hallgass ide s jól figyelj: vidd el valami magányos helyre ezt a jöttment szamarat, vágd le, hasítsd ki az egyik combját épp olyanra, amilyen az elveszett comb volt, sűrű mártásban főzd gondosan jó ízűre, s tálald fel az úrnak, mintha szarvasnak a combja volna.

A gyalázatos bitangnak kedvére való volt az én halálom árán megmenteni a maga bőrét s miután okosságáért az élete párját agyba-főbe dicsérte, máris kezdte élesíteni késeit, hogy földaraboljon úgy, amint kitervezték.

 


KILENCEDIK KÖNYV

Elvetemült hóhérom így fegyverezte gonosz kezét ellenem. Szemtől-szemben a halálos veszedelemmel gyorsan megérett a döntésem: nem sokat gondolkoztam, hanem úgy határoztam, hogy a fenyegető feldarabolás elől megszököm. Hirtelen elszakítottam a kötőféket, amellyel oda voltam kötözve, s inamszakadtából futásnak eredtem, és életem védelmére sűrűn hátrarúgtam patáimmal. Rohanvást átszáguldottam a szomszédos oszlopcsarnokon és se szó, se beszéd hirtelen az ebédlőbe rontottam, ahol a ház ura a papokkal együtt épp az áldozati lakomát lakozta: robogásom közben egész sor asztali készletet, sőt magát az ünnepi asztalt is felborítottam s össze-vissza gázoltam. A ház urát holmijának gyászos pusztulása kihozta sodrából s engem, mint afféle durva és rakoncátlan állatot, egyik szolgájának különös gondjaira bízott, s meghagyta: csak tartsanak elzárva biztos helyen, hogy efféle fickándozásommal a békés lakomát megint szét ne rúgjam. Most, hogy ravaszdi csínyem révén ügyesen biztonságba jutottam, s megmenekültem mészárosom karmai közül, szívből örültem az életmentő börtönbeli őrizetnek.

Csakhogy a Sors akarata ellenére az emberfiának nem sikerülhet ám semmi sem, s az isteni gondviselés sorsas rendelését sem bölcs elmével, sem okos közbelépéssel megváltoztatni vagy másra fordítani nem lehet. Például az az ötletem, amely pillanatnyilag az életemet mentette meg, más nagy veszedelmet, sőt szinte hirtelen halált zúdított énreám. Úgy volt, hogy egyszerre csak izgatottan, dúlt arccal, remegve berohant az ebédlőbe egy szolga - így suttogta a cselédség - és jelentette az úrnak, hogy a szomszéd szűk utcából épp az elébb félelmetes iramban berohant a hátsó ajtón egy veszett kutya s tajtékzó dühében egyenesen a vadászkutyákra vetette magát, aztán beszabadult a szomszédos istállóba, egész sor állatra rárohant lankadatlan dühében s végre még maguknak az embereknek sem kegyelmezett: Myrtilust, az öszvérhajcsárt, Hephaestiont, a szakácsot, Hypataeust, az inast, és Apolloniust, az orvost és még egész sereg rabszolgát - akik el akarták zavarni - összevissza harapdálta és sorra marcangolta. Sőt már nem egy állaton, amelyet mérges harapása ért, épp ilyen veszettség kezd kitörni. Ennek hallatára megrökönyödött az egész társaság; hirtelenében arra gondoltak, hogy engem is ez a nyavalya fertőzhetett s azért vadultam meg. Hát fölkapták fegyverül, ami épp a kezük ügyébe akadt; kölcsönösen lelkesítették egymást a közös veszedelem elhárítására és üldözőbe vettek, pedig talán inkább ők sínylődtek veszettségben. Semmi kétség: lándzsáikkal, gerelyeikkel s kétélű szekercéikkel, amiket egyre-másra adogattak kezükbe a szolgák, darabokra vagdaltak volna, ha a hirtelen veszedelem forgatagának láttára be nem rohanok gyorsan a gazdáim vendégszobájába. Ekkor aztán rám zárták és rámreteszelték az ajtót és lesbe álltak, amíg majd a makacs veszettség halálos mérge egészen elhatalmasodik rajtam, át- meg átitat s belepusztulok, úgyhogy bátran megközelíthetnek. Ezen a réven végre megszabadultam tőlük, boldog magányosságom ajándékát javamra fordítottam: leheveredtem a megvetett ágyra és fejemet hosszú-hosszú idő után megint emberi módon hajtottam álomra.

Fényes nappal volt már, amikor puha ágyamból felüdülten, frissre pihenten fölkeltem és kihallgattam, amint azok, akik egész éjjel őriztek álmatlanul, éberen az állapotom felől így vitatkoztak:

- Hát csak nem hisszük immár, hogy ezt a szegény szamarat gyógyíthatatlan veszettség hányja-veti?

- Sőt valószínűleg kitombolta ő már magát s elhalt a méreg is benne.

A nézeteltérésnek azzal vetettek véget, hogy megvizsgáltak: meg is látták aztán a hasadékon át, hogy épen-egészségesen, nyugodtan álldogálok. Erre aztán bátran kitárták az ajtót s vizsgálgattak, szelíd vagyok-e már vajon? Egyikük - bizonyosan az ég küldte megmenteni engem - egészségem megvizsgálására azt a módszert javasolta a többieknek, hogy adjanak innom teli vödör friss vizet. Ha ellenkezés nélkül hozzányúlok a vízhez s a szokott módon jóízűn kihabzsolom, bizonyosak lehetnek felőle, hogy egészséges vagyok s tökéletesen kigyógyultam a betegségből; ha ellenben nem fogadom el s irtózom még csak látni is, érinteni is a vizet, kétségtelen, hogy még mindig makacsul tart szörnyű veszettségem. Ezt az ismert megfigyelést már igen régi könyvekben is följegyezték. Elfogadták a javaslatot s azon nyomban hatalmas vödör kristálytiszta vizet hoztak a közeli kútból s húzódozva ugyan még mindig, megkínáltak vele. Én bizony meg se vártam, még elébük is mentem, előrenyújtottam a fejem nagy-szomjasan s mindenestül beledugtam és szíttam-szíttam ezt az igazán életet adó vizet. És bizony békén tűrtem, hogy a tenyerükkel megpaskoljanak, csavargassák a füleimet, kötőfékemnél fogva huzigáljanak s minden egyéb próbát, csak hogy mindnyájuk előtt világosan bebizonyítsam szelídségemet s megdöntsem őrült feltevésüket.

Minekutána így két veszedelemből kikecmeregtem, másnap megint fölrakták rám az isteni terhet és csörgő- s cimbalomszó mellett kivezettek az útra, mint afféle vásárról vásárra vándorolgató koldust. Mikor már jó sok major és tanya mellett elhaladtunk, betértünk egy faluba, amely, mint a lakosai emlegették, hajdanában dúsgazdag város félig-meddig még most is álló omladékain épült. Szállásra betértünk a legelső fogadóba, ahol mulatságos történetkét hallottunk arról, hogyan csalt meg a felesége egy szegény embert.

Hadd meséljem el nektek is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hát ez az ember nyomasztó, szűkös szegénységében műhelyben vállalt munkát és sovány keresetéből tengette az életét. Kis felesége éppen olyan földhözragadt szegény volt, mint ő, de szemérmetlen feslettségének messze földön híre kelt.

Egyszer is, mikor a férje reggel, mint rendesen, munkába ment, azon nyomban besurrant házába az asszony vakmerő szeretője. S miközben gondtalanul vívták szerelmi csatájukat, váratlanul hazajött a férj, aki a dologról semmit sem tudott, de ilyesmit még csak gyanítani sem mert volna. Még meg is dicsérte felesége óvatosságát, hogy az ajtó be volt reteszelve és bezárva is.

Megkopogtatta az ajtót s még füttyszóval is jelezte, hogy megérkezett.

Ekkor a ravaszdi s efféle gonoszkodásban csodamód agyafúrt asszony kifejtekezett szeretője kapcsos öleléseiből s beledugta a fiatalurat egy hordóba furfangosan, amely a sarokban állt, csak úgy nagyjából befödve, de egyébként üresen. Aztán kinyitotta az ajtót s még jóformán be sem lépett a férje, máris gorombamód rárivallt:

- Hát mit sétálgatsz itt nekem dologtalanul, zsebredugott kézzel, te naplopó? Mért nem mégy mindennapi munkád után, mért nem gondoskodol megélhetésünkről, mért nem szerzel valami ennivalót? De én szegény éjjel-nappal szövéssel-fonással gyötröm az egészségemet, hogy legalább lámpát gyújthassunk a szobácskánkban. Mennyivel boldogabb nálam Daphne szomszédasszony, aki már reggel bezabál, teleissza magát és a szeretőivel hentereg részegen!

A sarokbaszorított férj erre megszólalt:

- De hát mi a baj? Igaz, ugyan, hogy ma bírósági tárgyalásra ment mesterünk, de mai ebédecskénkről én azért gondoskodtam. Nézd csak azt a semmirevaló, mindig üres hordót: annyi helyet elfoglal s igazán nincs más hasznunk belőle, mint hogy lépten-nyomon elállja utunkat. Nos hát: eladtam valakinek öt denariusért; itt is van, hogy megfizesse s mindjárt elvigye a szerzeményét.

Ebben a kényes pillanatban a furfangos asszony vakmerőn felkacagott:

- Ez aztán a nagyszerű férfiú! Ez aztán az ügyes kereskedő, aki olcsóbban vesztegeti el azt a holmit, amit én asszony létemre, anélkül, hogy a házból kitettem volna a lábamat, már régen hét denariusért adtam el!

Megörült a férj a nagyobb árnak és megkérdezte:

- És hát ki az, aki ennyit adott érte?

- Te ostoba - vágta rá az asszony - hát már az előbb belebújt a hordóba, hogy alaposan megvizsgálja a szilárdságát!

A fiatalúr elértette az asszony beszédét, fürgén kibújt és megszólalt:

- Megmondjam őszintén, asszonyom? A hordó bizony már jó öreg, ütött-kopott, csupa repedés, ócska roncs.

Aztán ravaszul a férjhez fordult:

- Hallod-e, komám, akárki fia vagy, adj ide csak hamarjában valami lámpát, hogy a piszkot alaposan lekaparhassam s megvizsgáljam, hasznát vehetném-e meg a hordónak? Mert csak nem gondolod, hogy loptam a pénzemet?

A kitűnő férj rögtön fürgén térült-fordult - esze ágában sem volt gyanakodni - lámpát gyújtott és odaszólt:

- Hagyd csak, barátocskám, maradj veszteg, én alaposan rendbehozom s aztán megmutatom majd neked.

Azzal nekivetkezett, bebújt a lámpával s elkezdte levakargatni az ócska hordó avétt piszkát.

A szerető pedig, ez a gyönyörűséges mákvirág, a munkás feleségét a hordón hasradöntötte, ráfeküdt és megfurdalta nyugodtan.

Közben az asszony bedugta fejét a hordóba és feslett furfanggal csúfot űzött a férjéből: egyre mutogatta az ujjával, hogy még ezt, még azt, meg amazt is kaparja le, mindaddig, míg végre mind a két férfi készen lett a dolgával.

A póruljárt mesterember megkapta a hét denariust, s még kénytelen volt a hordót is hátára venni s elcipelni a csábító lakására.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Alig néhány napig tartózkodtak itt a mi hótiszta-erényű papjaink s ezalatt jó kövérre híztak a közönség bőkezűségéből, jól megszedték magukat dús adományokból, amiket jóslataikkal harácsoltak, s egyúttal a pénzszerzésnek újfajta módszerét eszelték ki. Akármilyen esetre mindig ugyanazt az egy jóslatot adták, ezt a különféle helyzetekhez alkalmasan fejtegették s ekként lóvátettek rengeteg embert. A jóslat így hangzott:

Azért szántják föl páros ökrök az ugart,
Hogy jövőre dúsan sarjadhasson a vetés.

Most aztán ha például jegyespár intézett hozzájuk kérdést, azt mondták, hogy hiszen benne van a felelet a jóslatban: házaspárrá kell egyesülniük, hogy gyermekek vetése sarjadhasson belőlük. Ha olyasvalaki adta föl a kérdést, aki birtokot akart vásárolni: kétségtelenül javallta szándékát a jóslat, amely páros ökröket, vetéssel dús mezőt emleget. Ha valaki habozott, hogy útra keljen-e vagy sem és isteni útbaigazítást kért, úgy magyarázták, hogy: hiszen már párbafogva útrakészen állnak a világ legszelídebb négylábúi, a föld dús termése pedig jelzi, hogy haszna lesz az útból. Ha valaki csatába vagy rablóbanda üldözésére indult s affelől érdeklődött, vajon tanácsos-e elmennie vagy sem, bizonykodtak, hogy a jóslat félreérthetetlenül győzelmet ígér, mert az ellenség nyakát igába fogja törni s dús és bőséges lesz a zsákmány, amelyet a rablóiktól szerez.

Ezzel a ravasz és csalafinta jósolgatási móddal rengeteg pénzt harácsoltak. De megelégelték már a folytonos unszolást, nem tudtak már mondani semmi újat s útra keltek megint, de ez az út sokkal nehezebb volt annál, amelyet akkor éjjel megtettünk: hogyisne, néhol pocsolyás feneketlen árok, máshol iszamos, ingoványos mocsár, imitt-amott pedig iszapos, süppedékes talaj. Sűrű csetlés-botlás, folytonos bukdácsolás után, miközben összevissza-zúztam lábaimat, végre nagynehezen, kimerülten kivergődtem holmi dűlőutakra. Hát egyszerre csak hátulról megrohan egy dárdákkal fegyverzett lovascsapat. Nagynehezen megállították tajtékosan száguldó lovaikat, rávetették magukat Philebusra és a cimboráira, elmondták őket szentségtörőknek, gazembereknek, közben-közben beléjük vágtak ököllel, hurkot vetettek nyakukra, valamennyit összekötözték kézbilincsekkel s türelmetlen szóval szorongatták őket egyre-másra, hogy jó lesz, ha előadják az aranykelyhet, előadják bűnnel szerzett zsákmányukat, amelyet egyenesen az istenek anyjának templomából loptak el aljasul, titokban megtartott templomi ünnepség leple alatt - mintha bizony megmenekülhetnének ekkora gaztett büntetésétől azzal, hogy csöndben elutaztak s még hajnali szürkületkor átlépték a város határát. Akadt egy, aki ott kotorászott a poggyászomban, kikutatta a hátamon cipelt istennőt s éppen az ölében megtalálta s az egész társaság szemeláttára előhúzta az aranyserleget. De ezek a gyalázatos gazemberek még aljas bűnük bebizonyosodása után sem törtek meg. Egyáltalán meg sem ijedtek, hanem mosolygós arccal hazugságban kerestek kibúvót:

- Hát íme - sápítoztak - ez aztán a kegyetlen, gonosz véletlen, amely oly gyakran veszedelmet zúdít épp a bűntelen emberekre! Egyetlenegy serlegecske miatt, amelyet az istenek anyja vendégajándékul adott nővérének, Syria istenasszonyának, most minket, vallásának papjait, elfogtok bűnösök gyanánt, hogy veszedelembe sodorjatok.

De hiába csűrtek-csavartak, hiába karattyoltak összevissza minden effélét, az emberek visszavitték őket s megkötözve azonnal börtönbe hurcolták, a kelyhet visszaadták, a hátamon levő istenszobrot pedig fölajánlták a templomi kincsesháznak. Engem aztán másnap kivittek a piacra s a kikiáltóval eladásra kínáltattak megint. Egy szomszéd városbeli molnár vett meg, hét sesterciusszal drágábban, mint amennyit annak idején Philebus adott értem. Mindjárt gabonát is bevásárolt, jól megrakott vele s meredek sziklás, mindenféle kiágazó gyökér miatt járhatatlan úton hazahajtott a malmába.

Egész sor négylábú hajtotta itt tarka kavargásban, szakadatlan körforgásban a malomköveket, mégpedig nemcsak nappal, hanem egész álló éjen át és a gépek örök forgásában még lámpavilágnál is ontották a lisztet. Nekem azonban új gazdám egyelőre nagy kényelmet biztosított, bizonyára, hogy ráédesedjem az újfajta munkára. Első nap például pihenőt adott és rogyásig tömte takarmánnyal a jászlamat. De aztán nem is tartott tovább ez a boldog henyélés, zabálás, mert másnap már korán reggel odaállítottak a legnagyobb malomkőhöz, bekötötték a szememet s azon nyomban megindítottak a körben tekergő út görbe pályáján, úgyhogy egyre a magam nyomát taposva újra meg újra visszatérő lépteimmel a kanyargó kör kerületén belül csavarogtam egyhangú keringéssel. De mintha csak egészen cserbenhagyott volna éles elmém s józan eszem, új foglalkozásomban nem mutatkoztam tanulékonynak egyáltalán. Ámbár emberkoromban sokszor láttam, hogyan forgatják az ily gépeket, most mégis tettetett butasággal bambán megálltam, mintha ehhez a munkához nem is konyítanék; természetesen úgy gondoltam, hogy - mivel nem igen vagyok alkalmas, sőt nagyon is hasznavehetetlen vagyok erre a munkára - majd valami más, könnyebb dologra fognak, vagy esetleg nem is dolgoztatnak, csak zabáltatnak. De bizony hiába próbálkoztam ezzel az átkozott ravaszkodással. Mert mindjárt körülálltak egypáran, botokkal a kezükben - én még mindig bekötött szemmel elégült-nyugodtan álltam ott - s hirtelen adott jelre elordították magukat és záporként zúdították rám a csapásokat; a csattogással úgy megrémítettek, hogy rögtön sutba dobtam minden tervemet, teljes erőmből nagy ügyesen megfeszítettem kóckötél istrángomat s fürgén elkezdtem kocogni körbe-körbe. Elveim hirtelen megváltoztatásával azonban az egész társaságot kacagásra fakasztottam.

Mikor már a nap java része elmúlt s én különben is kimerültem, leszedték rólam a kóckötél nyaklót, kifogtak a gépből s odakötöttek a jászolhoz. De én, ámbár a végsőkig elcsigázottan, majdnem fölfordultam éhen és égetőn rászorultam volna fölfrissíteni testemet, mégis inkább hódoltam velemszületett nyughatatlan kíváncsiságomnak, rá se hederítettem az előttem tornyosuló takarmányra sem, hanem inkább bizonyos élvezettel tanulmányoztam ennek a kellemetlen műhelynek a minéműségét. Jóságos istenek, miféle emberkék! Kék csíkok tarkították egész bőrüket, a hátuk csupa hasadás a verésektől, rongyaik inkább csak árnyékolták, mint takarták testüket, némelyik meg valami hitvány kis rongydarabbal éppen csak a szemérmét födte be, de valamennyien úgy voltak öltözve, hogy a testük kilógott cafatjaikból. A homlokukon szégyenbélyeg, hajuk rövidre nyírva, lábukon bilincs, arcuk ijesztő halotti sárga; forró gőz, fekete füst kimarta szemhéjukat: éppen ezért mind rövidlátó. Piszkos-fehérre vonta be őket a liszt hamuja, olyanok voltak, mint az ökölvívók, akik finom homokkal behintve viaskodnak. Hát még hogy s mit mondjak az én négylábú cimboráimról? Micsoda kivénhedt öszvérek, micsoda rokkant gebék! Lógó fejjel álltak ott a jászolnál s rágódtak a nagy halom szénán: nyakukon sebek rothadó gennye buggyant, ernyedt orrlyukaik a szakadatlan zihálás lökéseitől kitágultak, szügyüket a kóckötél-hám folytonos dörzsölése fölsebezte, bordáikról a szüntelen veréstől csontig levált a hús, patáik a végeszakadatlan körforgásban óriási talppá lapultak, bőrüket végesvégig sok éves piszok és rühös soványság cserezte durvára. Megrémültem, hogy én is ennek a csűrnének gyászos sorsára juthatok, felötlött bennem régi, Lucius-korombeli boldog életem s most, hogy ebbe a reménytelen szerencsétlenségbe süllyedtem, lehorgasztottam fejem s búslakodtam. Nem is volt ebben a keserves életben semmi más vígasztalásom, csak a velemszületett kíváncsiság révén jutottam néha üdüléshez, amikor a többiek, ügyet sem vetve arra, hogy én is ott vagyok, kedvükre tettek-vettek, beszélgettek. Nem hiába énekelte az ősi görög hősköltemény isteni szerzője - mikor be akarta mutatni, milyen az utolérhetetlenül bölcs férfiú -, hogy sok várost bejárt, különféle népeket megismert s így szerezte meg a legdicsőbb erényeket, íme szamár-testemnek én is mélységes hálával hálálkodom, mert ennek a leple alatt megbújva változatos sorsban hányt-vetett s ha bölcsebbé nem is tett, de sok tapasztalattal gazdagított. Föltettem például magamban, hogy nektek ezt a páratlanul finom, kedves és érdekes történetet elmesélem.

Nos, hozzáfogok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az a molnár, aki megvásárolt, mindenképpen jóravaló és talpig becsületes ember, de feleségül a világ leggonoszabb, legromlottabb asszonyát kapta: keserves kínszenvedéssel vonszolta házaséletét, úgy hogy nyomorúságán bizisten nem egyszer magam is csendesen szánakoztam. Minden elképzelhető bűn ott burjánzott ebben az aljasul léha asszonyban, s lelkében, mint valami szennyes pöcegödörben, a világ minden gonoszsága összetorladt: szívtelen volt s esztelen, kanos és illatos, nyakas, makacs, piszkosan zsarolt pénzek zsugorgatója, könnyelmű költekezések eszeveszett tékozlója, becsület megvetője, feslettség magvetője. Semmibe vette, sárba tiporta fölséges isteneinket s az igaz vallás helyett hazugul valami állítólagos egyisten-hitet vallott, s mindenféle ostoba vallási kötelességek ürügye alatt a világ szemébe port hintett, egyre-másra csalta szegény férjét, hajnali mámor és szüntelen bujálkodás rabja volt teste.

Ilyen volt ez az asszony.

Engem érthetetlen gyűlölettel üldözött. Már hajnalban, még az ágyából kikiabált, hogy az újon-vett szamarat be kell fogni a malomba s alighogy kijött a hálószobájából, odaállt mellém s kiadta a parancsot, hogy szemeláttára kegyetlenül páholjanak végig. Mikor pedig eljött az ebéd ideje s a többi állatot kifogták, engem csak jóval később köttetett jászolomhoz. Ez a kegyetlensége még jobban felcsigázta bennem a már úgyis élénk kíváncsiságot erkölcsei iránt.

Észrevettem, hogy egy fiatalember állandóan jár a hálószobájába; mindenáron szerettem volna látni az arcát, csakhogy be volt kötve a szemem s így erre nem nyílt alkalmam soha. De én mégiscsak módját ejtettem volna, furfangosan, hogy akármiképpen is, de leleplezzem az elvetemült asszony űzelmeit. Csakhogy napról napra egész álló nap elválhatatlanul vele volt egy vén banya, kéjelgéseinek közvetítője, szeretőinek hírhordozója. Mindjárt közös reggelijük után kölcsönösen a sárga földig itták egymást és a szerencsétlen férj rovására agyafúrt ravaszsággal eszeltek ki mindenféle alattomos mesterkedéseket.

Én pedig, ámbár Fotisra szörnyen dühös voltam, hogy miközben madarat akart csinálni belőlem, tévedésből szamárrá változtatott, mégis enyhülést találtam nyomorúságos megcsúfoltatásomra abban az egyetlen vígasztalásban, hogy legalább hosszú-hosszú füleim voltak s én mindent, még a legtávolabb kiejtett szót is könnyen-tisztán megértettem.

Nos hát valamelyik nap ennek a szemérmetlen vén banyának efféle szavai szűrődtek fülembe:

- Magadra vess, asszonykám, hogy megkérdezésem nélkül ilyen tehetetlen és nyúlszívű szeretőt szereztél magadnak, aki kellemetlen és unalmas férjednek összeráncolt szemöldökétől megriad gyáván, úgy, hogy mire benned kigyúl az ölelkezés vágya, az ő szenvedélye lelankad s tehetetlenségével halálra kínoz. Mennyivel különb fiú Philesitherus: csinos, bőkezű, lankadatlan, fütyül a férjek ostoba féltékenykedésére! Bizisten, csak ő érdemli meg, hogy élvezze minden asszony ölelését, megérdemelné, hogy aranykoszorút viseljen fején, már csak azért az egy pompás csínyeért, amellyel a minapában egy féltékeny férjet rászedett. Nos, hallgasd végig s aztán vonj párhuzamot az ügyefogyott és a talpraesett szerető között.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Bizonyára ismered ezt a Barbarust, városunk tanácsnokát, akit a nép csípős szigorúságáért skorpiónak csúfol. Nos, ez az ember pompás és veszettül csinos feleségét őrizte hihetetlenül gondosan, óvatosan bezárta s otthon tartogatta.

Erre a molnárné közbevágott:

- Hogyne, nagyon jól ismerem. Aretével, akiről beszélsz, együtt jártam iskolába.

- Hiszen akkor - felelte a vénasszony - biztosan hallottad már Philesitherus történetét?

- Fogalmam sincs róla - tiltakozott a molnárné - de nagyon szeretném hallani és kérlek is, öreganyám, szép sorjában meséld el nekem.

Nem sokat kérette magát az öreg s belefogott hosszú lére eresztett locsogásába:

- Nos, Barbarusnak egyszer el kellett utaznia. De mindenáron meg akarta óvni imádott feleségének erényét, ezért nagy-titokban ellátta utasításokkal Myrmex nevű szolgáját, akinek páratlan megbízhatóságára megesküdött volna; lelkére kötötte, hogy szöges gonddal őrizze asszonyát s börtönnel, örökös rabsággal s mi több: gyalázatos kínhalállal fenyegette meg, ha akárkifia, akár csak futtában is, még csak egy ujjal is hozzáér; mindezt a fölséges istenekre tett esküvel pecsételte meg. Miután tehát a kegyetlenül megrémült Myrmexet otthagyta felesége mellett szigorú erénycsősznek, útnak indult nyugodtan. Myrmex halálos aggodalmában megkeményítette a szívét: asszonya soha egy lépést sem tehetett nélküle, elfoglalta házi szövéssel-fonással s elválhatatlanul mellette ült, mikor pedig este kénytelen volt a fürdőbe engedni, mintha csak odaszögezték vagy odaragasztották volna, ott szorongatta markában az asszony ruhájának csücskét. Ilyen csodálatosan hűséges buzgalommal töltötte be Myrmex rábízott tisztét.

De Philesitherus szemfüles ébersége előtt nem maradhatott titokban az előkelő asszonyka szépsége. S erényességének nagy híre és a túlzottan szigorú őrizet különösen izgatta, tüzelte, hogy mindent elkövessen, mindent kockára is vessen; csak a féltve-őrzött, hozzáférhetetlen házba juthasson.

Minden erejével nekigyürkőzött.

Jól tudta, milyen ingatag az emberi becsületesség, hogy a pénz minden akadályt elhárít s hogy az arany még acélkapukat is át tud törni. Egyszer, hogy sikerült Myrmexet egyedül kapnia, felfedte előtte szerelmét s könyörögve kérte: szerezzen gyötrelmére enyhülést, mert - úgymond - öngyilkos lesz, ha vágya minél előbb be nem teljesül; a dolog egyszerű, Myrmexnek semmitől sem kell tartania, csak arról van szó, hogy ő este a sötétség védő leple alatt, egyedül, titkon besurranhasson s rövid idő múlva megint kijuthasson.

Ezeknek s egyéb efféle unszoló szavainak hathatós eszközzel adott nyomatékot, amely a szolga merev-rideg állhatatosságán durván rést ütött: kinyitotta tenyerét s vadonatúj, ragyogó vert aranyakat csillantott meg előtte, amelyekből húszat az asszonykának szánt, tízet pedig szívesen felajánlott neki. Megborzadt Myrmex a becstelen árulástól, befogta fülét s az ifjút azon nyomban faképnél hagyta. De az arany tüzes csillogása egyre ott villódzott a szemében; akármilyen messze is volt már, akármilyen gyors léptekkel iramodott is be a házba, egyre az arany tündöklő csillogását látta csak szüntelen; már gondolatban övé volt a dús arany-zsákmány, már szegénynek viharosan háborgó lelke s bomlott agya tépelődött, ingadozott két elhatározás között: egyfelől a becsület, másfelől a kapzsiság, egyik oldalon a keserves bűnhődés, másikon a kielégülés.

Végre is halálfélelmét lebírta az arany. Még a távolság sem csökkentette forró vágyát a gyönyörűséges pénz után, még éjszaka is gondolataiba furakodott az átkozott kapzsiság, úgy, hogy bár ura fenyegetése otthon tartotta, az arany mégis csak kifelé csalogatta. Végre is sutba dobta szégyenkezését, végét szakította a töprenkedésnek és az üzenetet elmondta asszonyának.

Az asszonyka veleszületett könnyelműségét nem tagadta meg, hanem az átkozott aranyért habozás nélkül eladta tisztességét.

Myrmexen elárad az öröm, mohón rohan - becsülete vesztére! - nem is kézbe fogni, legalább csak megérinteni a pénzt, amelyet vesztére pillantott meg. Izgatott örömmel újságolta Philesitherusnak, hogy nagy fáradság árán sikerült nyélbeütnie, amit kíván és rögtön kérte is a megígért jutalmat. És íme Myrmex tenyerét, amely eddig rézpénzt sem igen látott, aranypénz üti.

Sötét éjjel volt már, amikor Myrmex a vakmerő szerelmest, miután fejét alaposan bebugyolálta, észrevétlenül a házba vezette és bejuttatta asszonya hálószobájába...

Éppen, amint friss ölelkezéssel áldoztak új-ízű szerelmüknek, éppen, hogy - meztelen harcosok - a szerelmi csata első csetepatéit vívták: a férj, ravaszul megválasztva az éjszaka kellő pillanatát - ilyesmire igazán senki sem számított - váratlanul megállt házának kapujában. Már dörömböz, már kiabál, már kővel döngeti a kaput, de hogy senki sem jelentkezik, egyre nagyobb erőre kap gyanúja és megfenyegeti Myrmexet, hogy kegyetlenül fog lakolni. Ez a hirtelen rászakadt bajban fejét veszti, gyáva rémületében tanácstalanul vergődik; nem tehetett egyebet, azt hazudta, hogy az éjjeli sötétség az oka, hogy nem tudja megtalálni a gondosan eldugott kapukulcsot.

Ezenközben Philesitherusnak is megütötte fülét a dörömbözés; sebtében magára kapja ruháját, de fejvesztett izgalmában mezítláb, kirohan a hálószobából. Végre valahára Myrmex bedugta a kulcsot a zárba, kinyitotta a kaput és beengedte gazdáját, aki még akkor is ordítva káromkodott. Ahogy az úr sebbel-lobbal berobogott a hálószobába, Myrmex kiengedte a lopakodva előre surranó Philesitherust. Amint ez kívül került a küszöbön, Myrmex nagyot lélegzett, bezárta a kaput s megint nyugalomra tért.

Csakhogy amint kora reggel Barbarus kifelé indult a hálószobából, megpillantotta az ágy alatt az idegen sarukat, amelyekben az asszonyhoz jött Philesitherus. Ez a körülmény gyanút keltett benne, hogy mi történhetett itt, de sem feleségének, sem másnak a házban nem árulta el, mi fúrja az oldalát, hanem fölvette a sarukat, észrevétlenül zsebrevágta, aztán Myrmexet a pajtásaival megkötöztette s kihurcoltatta a piacra. Dühösen fel-felmordulva magában, bősz sietséggel maga is odarobogott, abban a biztos hiszemben, hogy az áruló saruk révén könnyű szerrel nyomára jut a csábítónak.

De íme, miközben Barbarus dúlt arccal, összeráncolt szemöldökkel dühösen lépdel az utcán s mögötte a bilincsbe vert Myrmex, akit ugyan nem kaptak rajta nyilván a gazságon, de furdalta a rossz lelkiismeret s patakzó sírással, gyáva jajveszékeléssel mindenkit hiábavaló szánakozásra indított: íme éppen szembe jött Philesitherus. Valami más dologgal volt ugyan elfoglalva, de amint ez a látvány hirtelen fölbukkant előtte, meghökkent. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, eszébe idézte a siettében elkövetett baklövést és bölcsen kitalálta, hogy mindez amiatt történt. Azonnal fölébredt benne megszokott határozottsága, félrelökdöste a szolgákat, éktelen ordítással rárohant Myrmexre, öklével jobbról-balról - igaz, hogy kíméletesen - az arcába sújtott és rárivallt:

- Ó te istentől elrugaszkodott gazember, hogy a gazdád s az ég minden istenei, akiket hazug esküvéssel aljasul beszennyeztél, pusztítsanak ki csúful a föld színéről! Te gyalázatos, elloptad tegnap a fürdőben a saruimat! Megérdemled, bizisten megérdemled, hogy bilincs törjön, de még azt is, hogy börtön sötétjében sínylődjél!

A talpraesett ifjú ügyes hazugságának beugrott Barbarus, földerült, ostobán elhitte, aztán visszafordult, hazament, hívatta Myrmexet, odaadta neki a sarukat és lelkére kötötte, hogy adja vissza annak az úrnak, akitől elcsente.

És szívből megbocsátott neki.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végre kifecsegte magát a nénike s most megszólalt a fiatalasszony:

- Ó milyen boldog az, aki ily bátor szerelmessel élheti világát! De én, szerencsétlen asszony, olyan szeretőre akadtam, akinek még a malom zörgésére s ennek a rühös szamárnak a láttára is inába száll a bátorsága!

Erre a vén banya így biztatgatta:

- No majd cserébe elhozom én neked ezt a kívánatos, bátorszívű, tettrekész szeretőt!

Megígérte még, hogy estére visszajön és kicsoszogott a hálószobából.

Az erényes asszonyka rögtön pompás lakomát teríttet, drága borokat deríttet, frissen sült pecsenyét, göngyölt húst vegyesen tálaltat. Csak úgy roskadozott az asztal; mint valami isten látogatását, úgy várta a szeretőjét. Éppen kapóra jött, hogy az ura a szomszéd posztósnál volt vacsorán.

Végre-valahára estére hajlott a nap, kifogtak a járomból s átengedtem magam a gondtalan pihenésnek, de bizisten nem is annyira annak örültem, hagy megszabadultam a robottól, mint inkább annak, hogy levették szememről a kendőt s immár zavartalanul szemlélhettem az elvetemült asszony sokféle mesterkedését.

A nap is lebukott az óceánba s már az alvilág vidékeit ragyogta be, mikor egyszerre, a gonosz vén szipirtyó oldalához simulva, megjelent a hírhedett csábító: még valóságos gyermek, lányos arca még üdén virult, kurafiaknak még maga is jó falat. Az asszonyka csókzáporral fogadta, s hellyel kínálta a terített asztalnál. De alighogy az ifjú kóstolót ivott, alig érintette ajka széléhez az első falat előételt, mikor megérkezett a férj, aki jóval hamarabb jött haza, mint ahogy várták. Derék felesége szörnyű átkokat szórt a fejére s azt kívánta, bár törte volna a lábát, a halálos félelemben remegő ifjút pedig bedugta egy véletlenül ott heverő fateknő alá, amelyben a szemetes gabonát szokás tisztogatni. Aztán veleszületett ravaszsággal takargatva aljas bűnét, nyugodt arcot hazudott magára s megkérdezte férjétől, mért jött haza ily korán, legkedvesebb pajtásának vacsoráját miért hagyta ott? A férfi egészen szomorú hangulatban, sűrű sóhajok közt így válaszolt:

- Elvetemedett feleségének gyalázatos és undorító viselkedését nem bírtam tovább tűrni: megszöktem. Jóságos istenek, hogy ilyen hűséges, ilyen derék asszony efféle förtelmes piszokkal szennyezte be önmagát! Esküszöm a szentséges Ceresre, hogy még most is alig-alig bírom elhinni ezt erről az asszonyról, pedig láttam tulajdon szememmel!

Férjének szavai izgatták a vakmerő asszonyt, szerette volna hallani az esetet, hát egyre-másra zaklatta, hogy csak mesélje el, elejétől végig, az egész történetet. Nem nyugodott, míg a férje a kívánságát nem teljesítette és - a magáéról mit sem sejtve - be nem számolt a szomszéd család szerencsétlenségéről, ilyenféleképp:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Posztós pajtásomnak a felesége úgy szemre tisztes erkölcsű asszony, akinek jó híre messze fénylett, s aki férje háztartását hűséges-szerényen vezette, szeretőt tartott titokban, s derűre-borúra megcsalta férjét. Mivel pedig lépten-nyomon talált alkalmat a titkos szeretkezésre, épp abban a pillanatban is, amikor mi kicsinosítva a vacsorára érkeztünk, ezzel az ifjúval ölelkezett szerelmesen. Megjelenésünk első pillanatban bizony megriasztotta, de hirtelen fellobbanó ötlettel az ifjút egy fűzfavessző-kas alá dugta, amely hajlított vesszőkből fölfelé keskenyedőn kúpalakúra volt fonva; alatta fehér kénfüst terjengett és fehérítette a ráteregetett ruhadarabokat. Miután így, érzése szerint a legbiztosabb helyre, elrejtette az ifjút, velünk együtt nyugodtan vacsorához látott.

Ezen közben a kén maró, nehéz szaga rágta, kábította, gyötörte az ifjút, elakasztotta lélegzetét s mint az már az égő ásványok tulajdonsága, sűrű tüsszögésre ingerelte.

Mikor az asszony tájékáról - a háta mögül - a férj az első tüsszentést felcsattanni hallotta, abban a hiszemben, hogy felesége tüsszentett, a szokásos mondással egészségére kívánta; egy újabb tüsszentésre megint; aztán hogy többször ismétlődött, újra meg újra; végre megsokallta a záporozó tüsszögést és kezdett a dolog nyitjára rájönni.

Hirtelen félrelökte az asztalt, fölemelte a kast, s kihúzta a fickót, aki sűrűn zihált, s már alig-alig szuszogott. Felháborodásában dühre gerjedt a gyalázaton, kardjáért kiabált, s mindenáron meg akarta ölni a halódót. De én ekkor arra hivatkoztam, hogy mind a ketten bajba keveredhetünk; bizonygattam, hogy vetélytársa erőszakos beavatkozás nélkül is hamarosan belepusztul úgyis a kénmérgezésbe, s így nagynehezen lehűtöttem lázadó dühét. Le is csillapodott, de nem az én rábeszélésemre, hanem mert a tények kényszerítették: a fickóban az élet már alig pislogott. Kicipelte hát a szomszéd kis utcába. Én pedig ezalatt a feleségének halkan azt ajánlottam - és ő tanácsomat megfogadta -, hogy kis időre a házból tűnjön el, húzza meg magát egy darabig valamelyik asszony-rokonánál, míg férje háborgó indulatja lassan-lassan lecsillapul; mert bizonyos, hogy ebben a forrongó, féktelen dühében elkeseredetten még valami kárt tesz az asszonyban is, és bizonyára magában is.

Torkig voltam hát ezzel a baráti vacsorával, megszöktem, s hazajöttem családi hű otthonomba.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A szemtelen és elvetemült asszony már a molnár elbeszélése közben a posztósnét egyre szidalmazta átkozódó szavakkal: elmondta hűtlennek, becstelennek, az egész női nem utálatos szégyenének, aki sutba vágta szemérmetességét, lábbal taposta a hitvestársi hűséget, férje otthonát aljas fajtalankodással beszennyezte, a tisztes "feleség" nevet elveszítette, s rászolgált a becstelen "szajha" névre. Azt is megjegyezte, hogy az efféle asszonyokat elevenen kellene tűzre vetni. De lappangva égő szerelmi vágya s szennyes lelkiismerete nem hagyta nyugodni, s a férjét egyre-másra nógatta: menjen minél előbb aludni, hogy minél hamarabb kiszabadíthassa szeretőjét a keserves fedő alól. Csakhogy a férj, mivel megszökött és vacsora nélkül maradt, éhes volt, mint a farkas, hát előbb vacsorát kért barátságosan. Az asszony kénytelen-kelletlen ugyan, gyorsan feltálalta neki azt a vacsorát, amelyet tulajdonképpen másnak szánt, nem neki.

Engem pedig evett a méreg, amint elgondolkodtam ennek az elvetemült asszonynak előbbi becstelenségén s mostani szemtelenségén; és buzgón törtem a fejemet, hogyan járhatnék a gazdám kezére, hogyan leplezhetném le, s tárhatnám a szeme elé felesége alattomosságát, hogyan rúghatnám félre a fedőt, és állíthatnám pellengérre a fickót, aki teknősbéka módjára lapult a teknő alatt? De miközben gazdám meggyaláztatásán emésztem magam, az isteni gondviselés kegyelmesen rám tekintett.

Az a sánta öreg ugyanis, akinek az őrizetére voltunk bízva mi állatok, valamennyiünket csapatba szedett és - mert itt volt az ideje - a közeli tóhoz kihajtott itatni. Ez a körülmény meghozta nekem az alkalmat a régen áhított bosszúra. Mikor a csábító mellett ellépdelek, észreveszem, hogy az ujjai hegye kikukucskál a szűk teknő-takaró alól; félrelépek tehát, patámmal dühösen rátaposok, s palacsintává lapítom az ujjait. Ekkor végre irtózatos fájdalmában hangosan felnyögött, fölemelte s ledobta magáról a teknőt: ott állt a be nem avatottak szeme előtt, s a szemérmetlen asszony mesterkedéseiről lerántotta a leplet.

A molnárra nem hatott valami különösen házi tisztessége megcsúfolása. Derűs arccal s kegyes jóindulattal megsimogatta a halotti sápadtan szepegő fiút s így beszélt hozzá:

- Ne félj, fiam, nem bántalak. Nem vagyok vadember, sem afféle durva, faragatlan paraszt; holmi nekidühödt posztós módjára sem foglak halálos kénfüsttel megfojtani; még csak a szigorú törvény kezére sem adlak, mint házasságtörőt, halálos ítéletre, hiszen olyan bájos, olyan gyönyörű legényke vagy: inkább a feleségemmel igazságosan megosztozom rajtad; mint holmi örökséget, nem osztunk kétfelé, hanem osztatlanul leszel közös birtokunk; s én rajta leszek, hogy mindenféle perpatvar és nézeteltérés nélkül jól érezzük magunkat mind a hárman egy ágyban. Magam is olyan jó egyetértésben éltem mindig a feleségemmel, hogy ránk illett a bölcsek szava: egy test, egy lélek. Meg aztán nem is volna méltányos, hogy a feleségnek több joga legyen, mint a férjének.

Efféle nyájasan gúnyolódó beszéd közben ágyába vonta az ifjút, aki húzódozott ugyan, de végül mégis engedett. Szemérmetes feleségét már előbb más szobába zárta, s most a fiú mellé feküdt és a házasságtörésért élvezetes-édesen bosszút állt rajta.

Mihelyt azonban a Nap fényes szekerén fölhozta a nappalt, előhívta két legmarkosabb szolgáját, levegőbe emeltette a fiút, pálcájával jól megrakta a hátsó felén s ráripakodott:

- Hát te nyálasszájú, éretlen kölyök, fittyet hánysz a magadfajta csinos fiúk kedvelőinek s máris asszonyokra fáj a fogad? Méghozzá szabad, és törvényes házasságban élő asszonyokat csábítasz és időnek előtte a "házasságtörő" nevezetre áhítozol?

Még sok efféle szidalmat zúdított reá, tetejébe kiadósan ellazsnakolta, aztán kirúgatta. Így a híres-nevezetes hódító - alig is remélte már - megmentette az irháját, de hogy habfehér hátsófelét éjjel-nappal úgy meggyötörték, elkeseredetten elkullogott. Ugyanekkor a molnár bejelentette feleségének a válást és azon nyomban kikergette a házból.

Az asszonyt, aki már természeténél fogva gonosz volt, még nagyobb indulatra korbácsolta ez a jól megérdemelt megaláztatás, valósággal konokká edzette, úgyhogy megint fölvette régi hóbortját, és belelovalta magát a rendes asszonyi mesterkedésekbe. Hosszas hajsza után fölfedezett egy javasasszonyt, akiről az a hír járta, hogy varázslással, kuruzslással akármit is nyélbeüt. Ezt ostromolta kéréseivel szüntelen, bőven elhalmozta ajándékaival, s azt követelte tőle, hogy férjét vagy azonnal csillapítsa le s békítse ki, vagy ha ez nem volna módjában, küldjön rá holmi kísértetet vagy gonosz szellemet és erőszakkal oltassa ki életét.

Ez a szellemidéző boszorkány először csak istentelen tudományának legártatlanabb fegyvereit vitte harcba, és csak azon igyekezett, hogy meglágyítsa a férj szívét, akit oly halálosan meggyalázott és megint szerelemre tüzelje. De minthogy a dolog nem sikerült úgy, ahogy elgondolta, megdühödött a szellemekre, és mert az ígért bőséges jutalom éppúgy izgatta, mint a sikertelenség, most már a szerencsétlen férj élete ellen ádázkodott és egy meggyilkolt asszony szellemét piszkálta fel, hogy végezzen vele.

De talán fejedet csóválod elbeszélésemen, kákán is csomót kereső olvasóm, és ezt veted ellenem:

- Hát aztán, te huncut csacsi, a malom négy fala között rostokolva, ugyan honnan szerezhettél tudomást a két asszony állítólagos titkos mesterkedéséről?

Nos, hát hallgasd meg, hogy szamár-alakba bújtatott szemfüles ember létemre milyen úton-módon értesültem: mi mindent követtek el gazdám, a molnár elpusztítására.

Úgy déltájban egyszerre csak megjelent a malomban egy rabruhás, ijesztő szomorúságba torzult mezítlábas asszony. Siralmas rongyai alig takarták, halottas sápadtság éktelenítette aszott testét; zilált, őszülő, a ráhintett hamutól csapzott hajfürtei előrehulltak, s majdnem egészen elfödték az arcát. Ez a kísértet szelíden karonfogta a molnárt, s mintha csak bizalmas mondanivalója volna, hálószobájába vonta, magukra zárta az ajtót s nagyon sokáig bent maradt.

De közben a legények felőröltek minden gabonát, amit munkába vettek, és másikat kellett kérni. Odaálltak hát a molnárlegények az ajtóhoz, szólították a gazdát és újabb őrölnivalót kértek. De mikor a gazda többszöri hangos hívásra se jelentkezett, elkezdték erősebben döngetni az ajtót, amelyet keményen elzárt a jó vasretesz. Most már nagy bajt sejtettek, nekifeküdtek az ajtónak, meg is nyomták és betörtek. Végre kinyílt a szoba; az asszony nyomtalanul eltűnt, de íme egy gerendán felakasztva ott látják lógni gazdájukat: már halott volt. Leoldják nyakáról a hurkot, leemelik holttestét, nagy sírás-rívás és keserves jajveszékelés közben elvégzik az utolsó lemosást, megtartják a halotti szertartásokat, s aztán nagy gyászoló közönség kíséretében eltemetik.

Másnap megjött leánya a szomszéd mezővárosból, ahol már régóta férjnél volt, szomorún, kibomlott haját tépve, mellét verve öklével. A házra zúdult szerencsétlenséget nem jelentette neki senki sem, de azért mindent tudott: mert álmában megjelent előtte atyjának gyászos szelleme, a hurok is ott volt még nyakán, és rendre elmesélte gonosz mostohájának házasságtörését, boszorkánykodását s azt is, hogyan juttatta őt kísértet segítségével az alvilágba. Sokáig gyötrődött a fiatalasszony bánatában, de rokonainak vigasztaló szavai lecsillapították, és lassan-lassan erőt vett búskomorságán.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kilencednapra aztán annak rendje és módja szerint elvégezte a halotti áldozatokat; és a rabszolgákat, valamennyi állatot s minden egyéb holmit, amit örökölt, árverésre vitt. Az egész háztartást százféle szórta szét az árverési meglepetéseknek sok szeszélye. Engem például ötven sesterciusért egy földhözragadt szegény kertész kerített meg; drágállott ugyan, de velem akarta megkeresni a mindennapi kenyerét.

Reggelenkint rendesen megrakott zöldséggel a gazdám, behajtott a szomszéd városba, átadta áruját a kofáknak, fölült a hátamra s hazakocogott a kertjébe. Miközben pedig ő ásogatott, öntözgetett, egyéb munkában keservesen görnyedezett, én azonközben nyugodt semmittevésben loptam a napot s üdültem. De íme: a csillagok szabályos körforgásában múltak a napok, hónapok, fogyott az év s a szüretes ősz gyönyörűségei után a Bak deres telére fordult. Szakadatlanul esett, éjjelenkint dér hullt s én födetlen és szellős istállómba szorulva irtózatosan szenvedtem a szüntelen fagyban. Hiszen a gazdám olyan földhözragadt szegény volt, hogy még maga-magának sem tudott valami kuckót vagy akármilyen szegényes hajlékot összeütni, hát hogy tudott volna nekem? Bizony beérte lombokból összetákolt kis vityillóval: ennek a sátra alatt tengette életét. Ehhez járult, hogy reggelenkint a jeges sárban s a hegyesre fagyott göröngyökön kellett meztelen lábaimmal botorkálva előrevergődnöm s még csak a megszokott abrakkal sem tölthettem meg hasamat. Magamnak is, gazdámnak is szakasztott ugyanaz volt az ételünk - s még hozzá ez is nagyon-nagyon szűkösen: afféle undorító, öreg, felmagzott, piszkos levű, rothadt-keserű saláta, amely seprőnyél módjára magasra burjánzott.

Valamelyik éjjel egy környékbeli tanya gazdája a holdvilágtalan éjszaka sötétjében eltévedt, a zuhogó záporban bőrig ázott, úgy hogy lehetetlen volt útját folytatnia. A lova is kifáradt, betért hát a mi kertecskénkbe; a körülményekhez képest szíves fogadtatásban volt része, s ha nem is valami finom, de alkalmatos pihenésre szállást kapott. A vendég a gazda jóságát meg akarta hálálni s megígérte, hogy a birtokán majd egy kis gabonát, olajat s ezenfelül két hordó bort ajándékoz neki. Gazdám nem is húzta-halasztotta a dolgot, üres tömlőket és zsákot vett magához, csak úgy szőrén megülte a hátamat s elindult velem a körülbelül hatvan stadiumnyi útra. Mikor ennek az útnak a végére vergődtünk, megérkeztünk arra a birtokra, ahol gazdámat a szíves háziúr nyomban fölséges reggelivel vendégelte. És amíg poharazgatás közben beszélgettek, egyszerre csak csodálatos jósjelek rémítették: a nagy csapat tyúk közül az egyik elkezdett az udvar közepén ide-oda futkosni, és harsányan kotkodácsolt, mintha csak tojni készült volna.

Ahogy a gazdája meglátta, lelkendezett:

- Ó, te derék és bő termékenységű szolgálóm, már jó ideje táplálsz tojásaiddal minden áldott nap s amint látom, most is azon jár az eszed, hogy valami kis előételt kínálj fel nekünk.

Aztán hozzátette:

- Hé, fiú, tedd csak oda a rendes sarokba azt a kosarat, amelyikben tojni szoktak a tyúkok!

A szolga a parancs szerint cselekedett, de a tyúk felé se nézett megszokott fészkének, hanem közvetlenül gazdája lábai előtt - annak nagy megrökönyödésére - érett magzatot hozott a világra, de nem ám afféle rendes tojást, hanem kis csibét - tolla, karma, szeme, hangja, mind tökéletesen megvolt - amely azonnal nyomába szegődött az anyjának. De ez nem volt minden: még sokkal nagyobb csoda is történt, ami mindenkit méltán rémületbe ejtett: közvetlenül az asztal alatt, amelyen még ott hevertek a reggeli maradványai, megnyílt a föld s a mélységből vérnek bőséges forrása buggyant elő. A felfröccsenő vércseppek telidestele fröcskölték az asztalt. Éppen abban a pillanatban, amikor valamennyien döbbenten meredtek a csodára s megremegtek erre az isteni jósjelre, valaki a borospincéből azzal a jelentéssel rohant be, hogy a bor, amely már jó régen került a hordókba, most mind erjedve forr és bugyborékol, mintha csak erősen alája tüzeltek volna. Ugyanekkor láttak egy menyétet, amely a fogai közt döglött kígyót hozott. A juhászkutya szájából zöld béka ugrott ki, a kutyának pedig nekiment a mellette álló kos és egyetlen harapásával megfojtotta. Ennyi és ilyen különös jelenség rettentő remegés közben halálos rémületbe hervasztotta a gazda egész házanépe lelkét; vajon mitévők legyenek, mit ne tegyenek, mit előbb, mit később s mennyi és miféle áldozattal gondoskodjanak az égi hatalmak haragjának kiengeszteléséről? Még valamennyien a fekete rémület döbbenetébe feszülten várakoztak, amikor futólépésben hírnök érkezett és jelentette a gyászos szerencsétlenséget, amely a mi földbirtokosunkra oly végzetessé vált.

Volt neki három felnőtt fia; ezeket kitaníttatta, tisztességes emberekké nevelte s most becsületben élte napjait. Ezek a fiatalemberek régi jóbarátságban voltak egy szerény kisbirtok kisvagyonú gazdájával. Csak az volt a baj, hogy a kisbirtok tőszomszédságában egy fiatal, hatalmas és gazdag birtokosnak nagy és dús földjei húzódtak. Ez a fiatalember visszaélt ősi származásának dicsőségével, rengeteg volt a párthíve a városban s így mindent könnyen megengedhetett magának. Ellenség módjára rávetette magát gyámoltalan szomszédja hitvány vagyonkájára: leöldöste birkáit, elhajtotta az ökreit, letaposta be sem ért vetéseit. Mikor már sikerült egész gazdaságát kipusztítani, ki akarta túrni még a földjéből is; valami ürüggyel birtokpert akasztott a nyakába s magának követelte egész birtokát. Ez a különben félénk természetű birtokos, most hogy a gazdag szomszéd kapzsisága koldusbotra juttatta, szorongó félelmében sok-sok barátját meghívta a hivatalos határkijelölésre, hogy legalább a sírja számára megmentsen egy darabot az ősi földből. Eljött a három testvér is, hogy barátjukat nehéz helyzetében annyira-amennyire támogassák. De a megátalkodott szomszédot cseppet sem ijesztette meg, vagy hozta zavarba ennyi polgár jelenléte és nemcsak a rablásban, de még szavaiban sem volt hajlandó mérsékelni magát. Mikor ezek kíméletesen felelősségre vonták s háborgó indulatait udvariasságukkal csillapítgatták, hirtelen szentséges esküt esküdött a maga és kedvesei életére s fogadkozott, hogy ő bizony fütyül erre a sok közvetítőre s a szolgáival füleinél fogva ráncigáltatja ki házából a szomszédot s így dobatja ki birtokából. Erre a beszédre háborgó méltatlankodás ömlött el a hallgatóságon. A három testvér egyike haladéktalanul és önérzetesen visszavágott neki, hogy hiába bízik annyira a gazdagságában s fenyegetődzik zsarnoki gőggel, mert a gazdagok erőszakoskodása ellen a törvények hathatós oltalma megvédi a szegényeket rendszerint. Mint olaj a tüzet, kén a lángot, korbács a Fúriát, ez a pár szó is úgy szította e durva fickó dühét. Már szinte őrjöngött eszeveszett indulatában, ordítozott, hogy akasszák fel magukat a törvénycikkel együtt és parancsot adott, hogy oldják el és uszítsák rájuk a vad és vérszomjas tanyai juhászkutyákat, amelyek föl szokták falni a mezőkön imitt-amott heverő dögöket s azonkívül úgy vannak idomítva, hogy összevissza-marják az arra járó utast. A pásztorok szokott uszítására tűzbe jöttek, nekidühödtek, veszett-vadul nekiiramodtak s embereinket rémületes, éktelen üvöltéssel megrohanták, összevissza-marcangoltak, tépték, sebezték s még a menekülőknek sem kegyelmeztek, hanem annál dühödtebben vetették magukat utánuk. És ekkor a rohanó csapat halálos tolongásában a legfiatalabb testvér megbotlott egy kőben, összezúzta lábujjait s elvágódott: szégyenszemre a feldühödött és megvadult kutyák martaléka lett. Ezek nyomban lecsaptak zsákmányukra s a földön heverő szerencsétlen ifjút darabokra szaggatták. Amint halálkiáltását meghallották testvérei, nekibúsultan segítségére rohantak: bal kezüket ruhájuk csücskébe göngyölték és kőzáport zúdítottak a kutyákra; így próbálták elkergetni őket s megmenteni testvérüket. Csakhogy a vérszomjas állatokat sem elijeszteni, sem leteríteni nem tudták; a szegény-szerencsétlen ifjút pillanatok alatt halálra marcangolták. Utolsó szava az volt bátyjaihoz, hogy álljanak bosszút öccsük haláláért a becstelen gazdagon. A másik két testvér igazán nem kétségbeesésében, hanem inkább mit sem törődve a maga életével, rátámadt a gazdag emberre s egyre-másra vagdosta hozzá a köveket, égő haraggal és eszeveszett lendülettel. Elöntötte a vér, csakhogy, mint afféle régebbi hasonló viaskodások révén gyakorlott gyilkos, kiröpítette lándzsáját s az egyik testvért átdöfte a melle közepén. Az ifjúnak vége volt, nyomban kiadta lelkét, de nem bukott a földre, mert a lándzsa oly vad erővel vágta át, hogy javarésze kijött a hátán, befúródott a földbe s merev egyensúlyban föltámasztotta a holttestet. De most a gyilkosnak segítségére sietett egyik szikár, markos szolgája és messziről célbavette a harmadik ifjú jobbkarját s odahajított egy követ, csakhogy a kő célt tévesztett, az ujjai hegyénél süvöltött el, és - amit igazán senki sem gondolt volna - nem tett benne semmi kárt és lehullt. Ez a szerencsés véletlen azonban kitűnő bosszú-ötletet sugallt az eszes ifjúnak: úgy tett, mintha szétroncsolódott volna a karja s a vérszomjas fiatalemberre ráförmedt:

- Hát csak élvezd egész családunk pusztulását s három testvérnek a vérével csillapítsd telhetetlen vérszomjadat, csak ujjongj kajánul polgártársaid legyilkolásán. De ne feledd, hogy ha minden szegény embert kitúrsz is birtokából s határaidat egyre messzebbre és messzebbre is tolod: azért mégis mindig lesz valamiféle szomszédod! Most a sors kegyetlenségéből íme lehanyatlott jobbom is összezúzva, pedig ezzel csaptam volna le fejedet bizony!

Erre a sértésre a különben is nekivadult zsivány még nagyobb dühre gerjedt, kardot rántott és lihegve rárohant a szerencsétlen ifjúra, hogy egy csapásra végezzen vele. Csakhogy kemény ellenfélre akadt benne, mert az ifjú hirtelen - amire ő egyáltalán nem volt elkészülve - szembeszállt vele, hatalmas markolással megragadta a jobbját, irtózatos lendülettel megsuhintotta a kardját és záporzó csapásokkal kioltotta a gazdag ifjú becstelen életét. Aztán, hogy a rárohanó szolgahad kezére ne kerüljön, az ellenség vérétől beszennyezett kardját hirtelen markolatig döfte torkába.

Hát ez volt az, amit a csodálatos jelek jövendöltek, ez volt az, amit hírül hoztak szerencsétlen házigazdánknak! Ennyi csapás súlya alatt az öreg egy szót sem tudott kiejteni, még csak csöndesen elsírni sem tudta magát. Kapta a tőrét, amellyel éppen sajtot és egyéb ételeket vagdalt föl vendégeinek a reggelinél és boldogtalan fia példájára többször egymásután a torkába döfte, míg végre megingott, holtan zuhant az asztalra és új vérpatakkal mosta le a csoda révén buggyant vér foltjait.

Az én kertészemnek megesett a szíve az ilyen hirtelen-hamar elpusztult család balsorsán, keservesen sóhajtozott a maga balszerencséjén is és egyre-másra összecsapta üres markait - hiszen ebédre való helyett csak könnyeket kapott - aztán nyomban felült a hátamra s visszafelé indult velem azon az úton, amelyiken jöttünk. De bizony még a hazautazása sem folyt le baj nélkül. Mert egyszerre csak elénk toppant egy hórihorgas ember - ruházata és magatartása elárulta, hogy legio-beli katona - s hetykén, hányaveti szóval megkérdezte: hová viszi ezt a poggyásztalan szamarat? A gazdámat még mindig emésztette a bánat, különben sem értett latinul, hát szó nélkül tovább baktatott. De a katona nem tudta türtőztetni megrögzött hencegését, sértésnek vette s fölháborodott rajta, hogy nem kapott választ, és a kezében tartott századosi pálcával elnáspángolta gazdámat: valósággal lebotozta hátamról. A kertész erre alázatosan megszólalt, hogy hiszen nem érti a beszédét, hát nem is tudhatta, mit kérdezett. Most hát a katona görögül tette föl a kérdést:

- Hová viszed ezt a szamarat?

A kertész azt felelte, hogy a szomszéd városba igyekszik vele.

- Csakhogy - erőszakoskodott a katona - nekem szükségem van ám a szamaradra: a többi állattal együtt a parancsnokunk poggyászát kell a közeli várból ideszállítania.

És rögtön odanyúlt, elkapta kantárszáramat és kezdett magával ráncigálni. De a kertész letörölte arcáról az előbbi verés-okozta sebből szivárgó vért s újra könyörögve kérte a katonát, hogy bánjon vele udvariasabban és kíméletesebben. Esküdözve kívánt neki szerencsét, boldogságot és hozzátette:

- Hiszen ez a csacsi olyan gyámoltalan, olyan tehetetlen, úgy megrokkantotta szörnyű betegsége, hogy alig bír a közeli kertecskémből egy-két nyaláb zöldséget beszállítani, azt is csak kínos-keserves nyögéssel, halálos fáradsággal. Hát hogy gondolod, hogy cipelni bírna súlyosabb terheket?

De amikor észrevette, hogy a katona semmi könyörgésre sem lágyul, hanem inkább egyre fokozódó dühvel fenekedik a vesztére, sőt a botját is megfordította, hogy a boldogabb végével szétrepessze koponyáját, az utolsó mentséghez folyamodott: úgy tett, mintha át akarná ölelni a térdeit, hogy benne szánalmat ébresszen; térdre ereszkedett hát, meghajolt, megrántotta mind a két lábát, úgy, hogy a katona, egész hosszában, döngve végig vágódott a földön. Ebben a pillanatban ököllel, könyökkel, fogaival, az útról felkapott kővel összevissza-zúzta arcát, kezeit, oldalbordáit, ott, ahol érte. A katona, ahogy egyszer elterült a földön, sehogysem tudott visszaütni vagy védekezni, de annál jobban fenyegetődzött egyre-másra, hogy csak keljen fel, darabokra aprítja kardjával. Erre a szóra észbekapott a kertész, elvette a kardját, valahova messzire elhajította s aztán a katonát még kegyetlenebb ütésekkel kezdte csépelni. Ez véresre verten, sebekkel borítottan, semmi módot nem tudott találni, hogy megmentse az életét; nem maradt más választása: halottnak tettette hát magát. Most a kertész magához vette a kardot, fölült a hátamra és sebes vágtában egyenesen a városba sietett - kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy akár csak be is kukkantson a kertjébe - s ott betért egyik barátjához. Mindent elmondott neki és megkérte, hogy nagy bajában legyen segítségére és a szamarával együtt legalább csak addig rejtse el, amíg a főbenjáró bűnvádtól megmenekül két-háromnapi rejtőzködés árán. Az illető, tekintettel régi barátságukra, oltalmába vette őt szívesen. Nekem összekötözték a lábaimat s fölcipeltek a lépcsőn az emeletre az ebédlőbe, a kertész pedig odalent a kis szobában bemászott egy ládikába, megbújt benne s aztán a födelet ráborították.

Csakhogy a katona - amint később értesültem - végre-valahára, mintha valami nyomasztó részegségből eszméletre tért volna, mégiscsak feltápászkodott; tántorgott ugyan s rengeteg sebének kínzó fájdalmában botjára támaszkodva is alig tudott a lábán megállani, mégis bebicegett a városba. Szégyellt volna gyengeségéről s gyámoltalanságáról bármit is elárulni akármelyik városbelinek, hát inkább némán magába fojtotta a rajta esett gyalázatot; végre néhány bajtársára akadt és csak ezeknek mesélte el szégyenét. Úgy döntöttek, hogy a pajtásuk egyelőre elbújik - mert arról nem is szólva, hogy mennyire csúffá tették, attól is tartottak, hogy kardjának elvesztése miatt katonai esküjének megszegése címén meggyűlik a baja - ők maguk pedig megjegyzik ismeretetőjeleinket és minden erejükkel hozzálátnak kinyomozásunkhoz, hogy bosszút álljanak bajtársukért. Akadt is egy aljas szomszéd, aki elárulta búvóhelyünket. Erre a katonák odahívták a hatóságot azzal az ürüggyel, hogy útközben elveszítették a parancsnokuknak egy nagyértékű ezüstedényét, amit egy kertész talált meg, de most elbújt valamelyik barátjánál s nem akarja visszaadni. Amint a hatóság értesült a kárról s meghallotta a parancsnok nevét, odavonult a szállásunk kapuja elé és harsány hangon kiadta gazdánknak a rendeletet, hogy adjon ki minket - mert letagadhatatlanul bizonyos, hogy nála rejtőzködünk - különben a fejével játszik. De ez csöppet sem ijedt meg s abban az igyekezetében, hogy megmentse azt, akit oltalmába fogadott, nem árult el bennünket, hanem erősködött, hogy már jó néhány napja színét sem látta annak a kertésznek. Ezzel szemben a katonák megesküdtek a császár életére s bizonykodtak, hogy az atyafi éppen itt rejtőzködik, nem pedig másutt. Végre a hatóság úgy döntött, hogy a konokul tagadó házigazdát házkutatás révén leplezi le. Kiadták hát a parancsot, hogy a törvényszolgák s egyéb hatósági alkalmazottak menjenek be és minden zeget-zugot kutassanak fel tövéről-hegyére. De ezek azzal a jelentéssel jöttek vissza, hogy egy teremtett lélek sincs a házban, sőt a szamárnak sehol sincs nyoma. Most mindkét részről durvábbá fajult a civakodás; a katonák erősködtek s egyre-másra esküdöztek a császár becsületére, hogy de igen, ők biztosan tudják: mi benn vagyunk; a házigazda váltig tagadta s folytonosan esküdözött a fölséges istenekre. A huzalkodás és zajos civakodás hallatára - kíváncsi és nyughatatlanul tolakodó szamár létemre - előrenyújtottam nyakam s éppen ki akartam nézni a kis ablakon, hogy miféle zajongás az ott lenn, amikor az egyik katona véletlenül fölfelé sandított s megpillantotta árnyékomat. Nyomban figyelmeztette rá az egész csődületet, amire azonnal zúgó lárma harsant fel. Néhányan rögtön felrohantak a lépcsőn, megragadtak és fogoly gyanánt levonszoltak. Most aztán nem sokat teketóriáztak: szöges gonddal átvizsgáltak mindent, kinyitották azt a bizonyos ládát is és megtalálták benne a szegény kertészt. Kihúzták, átadták a hatóságoknak, hogy halállal lakoljon bűneért és az állami börtönbe hurcolták. Harsány kacagás közben nem győztek eleget tréfálkozni az én kikukkantásomon. És ezen a réven keletkezett a szamár kikukkantását és a szamár árnyékát emlegető széltében ismert közmondás.

 


TIZEDIK KÖNYV

Hogy másnap mi lett a sorsa gazdámnak, a kertésznek, nem tudom, mert engem az a katona, akit hetyke gorombáskodása miatt olyan csúnyán helybenhagyott, eloldott a jászlamtól és mivel senki sem tiltakozott ellene, magával vitt a szállására - úgy gondolom. Itt megrakott a maga poggyászával, katonásan felcifrázott, fölszerelt és útnak indult velem. Volt a hátamon tudniillik fényesen csillogó sisak, a napfénynél vakítóbb ragyogású pajzs, irdatlan tekintélyes hosszúnyelű lándzsa, amit ugyan ezúttal nem a szolgálat érdekében, hanem a szerencsétlen utasok rémítgetésére biggyesztett föl nagygondosan, harci fölszerelés módjára, a poggyász-toronynak legeslegtetejébe. Az utunk síkságon át vitt, s nem is volt nagyon fárasztó; a végén apró városkába értünk, de nem fogadóban szálltunk meg ám, hanem egy altisztnél. Az én katonám rögtön az egyik szolgára rábízott engem és maga sürgősen a feljebbvalójához indult, aki ezer fegyveres embernek volt a parancsnoka.

Emlékszem, hogy itt jó néhány nap múlva elvetemült és szörnyűséges bűneset történt. Megírom itt a könyvemben: hadd olvassátok ti is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Házigazdánk fia alaposan képzett, szigorúan erkölcsös és kiválóan szerény ifjú volt: mindenki elfogadott volna szívesen ilyen fiút. Az anyja már nagyon régen meghalt, az apja pedig másodszor is megnősült s az új asszonytól is fia született, aki ekkortájt tizenkét éves múlt el éppen. A mostohaanya, inkább szépségéért, mint jelleméért, nagy tiszteletnek örvendett férje házában, de már akár veleszületett szemérmetlensége, akár a végzet hajtotta e szörnyű bűnbe, szemet vetett mostohafiára.

Most tehát, kedves olvasóm, tudd meg, hogy tragédiát olvasol, nem holmi csintalan történetet s a pajzán helyett komor hangulatba kell ringatódznod.

Nos hát az asszony, mikor a kicsinyke Cupido még csak az első lángocskákat élesztgette benne s nem bírt erejével, magába fojtotta gyengéd hevülését s ellenállt. De mikor szíve csordultig telt az őrült szenvedéllyel, s mikor már Ámor őrjöngve dúlt benne, megadta magát az isten hatalmának: gyengélkedőnek tettette magát és lelke sebét testi betegség ürügyével takargatta. Mindenki tudja, hogy a szerelemnek s a testi betegségnek kóros hatásai a közérzésben s az arcon hajszálnyira egyformán nyilvánulnak: arca halványult, szemei bágyadtak, térdei meg-megcsuklottak, álmából fel-felriadt s a lassan emésztő szenvedélytől egyre keservesebben sóhajtozott.

Ha nem sírt volna, azt hihette volna az ember, hogy csak a forróláz miatt hánykolódik.

Ó ostoba orvosok, hogy nem tudjátok, mit jelent a lüktetőbb érverés, az ijesztő sápadás, az elhaló lélegzet és a szüntelen hánykolódás ide-oda, az egyik oldalról a másikra. Pedig milyen könnyű, jóságos istenek, nem egy híres orvosnak, hanem akárkinek, aki ismeri a szerelmi szenvedélyt, mindent kitalálni, mikor látja, hogy valaki testi láz nélkül is tűzben ég.

Nos tehát, tűrhetetlen szenvedélye végre is a végletekig felkorbácsolta; lerázta hosszas tétlenségét s elhatározta, hogy magához hívatja a fiút - ó mily szívesen semmisítette volna meg ezt a nevet, ha tiltakozó pironkodása engedte volna! Az ifjú rögtön engedett beteg mostohája hívásának és öreges-komoran összeráncolt homlokkal belépett a hálószobába, hogy megmutassa illő készségét apjának felesége és öccsének anyja iránt.

De az asszony sokáig kínos némaságban vergődött, a kétség hínárjába bonyolódott; minden szót, amit eddig nagyon alkalmasnak vélt a mostani beszélgetésre, megint ügyetlennek talált s hogy most már szégyenkezése is megingatta, tétovázott: hogyan is foghatna hozzá legalkalmasabban. Az ifjú még mindig nem sejtett semmi rosszat; megszólalt és lesütött szemmel megkérdezte, vajon mi idézte elő anyja betegségét? Most az asszony nem akarta elszalasztani egyedüllétüknek ezt a végzetes pillanatát, bátorságra kapott; patakzottak a könnyei, ruhájával befödte arcát és röviden, remegő hangon így beszélt az ifjúhoz:

- Ennek a betegségemnek eredendő oka, egyúttal orvossága és egyetlen mentsége te vagy magad. Mert a szemed szememen keresztül szívem mélyéig hatolt és velőmben izzó tüzet gyújtott. Könyörülj hát rajtam, aki miattad sorvadok, s egyáltalán ne tartson vissza az atyád iránt érzett tisztelet, hiszen feleségét a halál torkából csak így mentheted meg neki, hiszen igazában csak azért szeretlek, mert a te arcodban is az ő vonásait ismerem fel. Teljesen nyugodt lehetsz, egyedül vagyunk; meg kell tenned, itt a kedvező alkalom. Mert amiről senki sem tud, az talán meg sem történt.

Felzaklatta az ifjút ez a hirtelen rázúduló csapás és bár az efféle bűntől teste-lelke irtózott, úgy gondolta, hogy jobb lesz óvatosan halogató ígérgetésekkel csillapítani, mint hirtelen szigorú elutasítással még jobban elmérgesíteni. Tehát készséggel megígért mindent és a lelkére beszélt, hogy szedje össze magát, erősödjék s gyógyuljon is meg: ha majd aztán az atyja legközelebb elutazik valahova, korlátlan alkalom nyílik szenvedélyük kielégítésére. Ezután pedig azonnal távozott mostohája átkozott társaságából.

Úgy gondolta, hogy ezt a borzasztó családi veszedelmet alaposabban meg kell hányni-vetni; elment tehát egyik tapasztalt és komoly öreg nevelőjéhez. Minekutána tövéről-hegyére megtárgyalták a dolgot, legokosabbnak azt találták, ha az ifjú minél előbb megszökik, hogy így elkerülje a kegyetlen végzet tornyosuló viharát.

De az asszony a legkisebb halogatás miatt is türelmetlenkedett; valami mondvacsinált ürüggyel hihetetlen ügyesen rávette férjét azon nyomban, hogy hamar elutazzék legtávolabbi birtokára. Alighogy távozott, az asszony reménye teljesülésének vak őrületében követelte az ifjútól a megígért ölelkezés gyönyörűségeit. De az ifjú hol ezt, hol azt vetette ürügyül, kerülte mostohája átkos közelségét, míg végre az asszony a fiának kétszínű nyilatkozataiból világosan megértette, hogy megtagadja ígérete teljesítését.

És ekkor aljas szerelmét könnyed fordulattal még aljasabb gyűlöletre váltotta át.

Rögtön elővette egyik, még hazulról hozott, elvetemült és minden gazságra kész szolgáját s beavatta gyalázatos terveibe: megállapodtak abban, hogy legjobb lesz a szerencsétlen ifjút eltenni láb alól. Ez az akasztófavirág tehát megbízásához híven, azonnal rögtönható mérget szerzett, gondosan elkeverte borban s készen tartotta az ártatlan mostohafiú megmérgezésére. Csakhogy, miközben a két gonosztevő azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne alkalmas módon beadni a mérget, a vak véletlen úgy hozta magával, hogy az ifjabbik testvér, az elvetemült asszony édes fia, a reggeli iskolai órák végeztével hazajött, megette reggelijét és szomjúságában egy hajtásra kiitta az ott talált pohár bort - amelyben a mérget feloldották - sejtelme sem lévén a titkos merényletről. Amint kiitta a bátyjának szánt halálos poharat, élettelenül végigvágódott a földön. Nevelője holtraijedt a fiú hirtelen halálán s keserves jajgatásával pillanatok alatt odacsődítette az anyát s az egész családot. Hamarosan megállapították, hogy méregital okozta a halált és az aljas gaztett értelmi szerzőségével valamennyi jelenlevő mást és mást gyanúsított.

De ez a förtelmes asszonyszemély, a mostohai gonoszságnak ez az egyetlen-ritka példánya, sem fia gyászos halálán, sem az orgyilkosság mardosó tudatán, sem a családját ért csapáson, sem férje fájdalmán, sem a temetés keserűségein nem indult meg, hanem a családi szerencsétlenséget bosszútervének javára fordította. Rögtön futárt küldött, hogy úton levő férjét értesítse az otthoni gyászesetről. Amint pedig a férje hanyatthomlok visszatért, meggyanúsította előtte mostohafiát, határtalan vakmerőséggel, hogy annak mérgétől pusztult el édes fia. És ez nem is volt éppen hazugság, mert valóban a mostohafiának szánt mérget itta ki a fiú; hanem ráfogta mostohafiára, hogy azért ölte meg gonoszul az öccsét, mert ő, az anya, nem akarta kiszolgáltatni magát mostohafia aljas szenvedélyének, amellyel meg akarta őt ejteni. És nem is érte be ezekkel az istentelen hazugságokkal: tetézte azzal, hogy őt magát is halállal fenyegette meg a fiú, ha el merné árulni a bűnét. A boldogtalan apát a szörnyű szerencsétlenség vihara dúlta, szíven találta mindkét fiának halála; a fiatalabbikat itt tették ravatalra a szeme láttára, a másik pedig - ezt bizonyosra vette - vérfertőzésért s testvérgyilkosságért menthetetlenül halállal lakol. De imádott feleségének hazug jajveszékelése elkeseredett gyűlöletre ingerelte fia iránt.

Alig hogy a halotti szertartás s a temetés véget ért, a szerencsétlen öreg a fiú sírboltjától azonnal a törvényszékre sietett: arcát még egyre friss könnyek áztatták, ősz haja hamutól szennyesedett. Sírva, könyörögve, az elöljárók térdeit átölelve, izzó szenvedéllyel mozgatott meg fiának vesztére minden követ, hisz nem sejtett semmit feneketlenül gonosz felesége ármánykodásából; elmondta, hogy a fia megfertőzte atyja ágyát, bűnös testvére meggyilkolásában és orgyilkos módjára halállal fenyegette meg mostoháját. Szerencsétlensége végül is annyira megindította s annyira felháborította a bíróságot s a népet, hogy egyhangúlag felkiáltottak: nincs szükség hosszadalmas tárgyalásra, nincs szükség a vádbeszéd amúgy is megdönthetetlen bizonyítékaira, sem a védőbeszéd ravaszul kieszelt mentségeire, meg kell kövezni, hadd töltse mindenki bosszúját e világ szégyenén.

Az elöljáróság azonban aggodalmaskodott, hogy a felháborodásnak ebből a kisebb kitöréséből az állami rend s a hatóság veszedelmére kirobban a lázadás, elkezdte kérlelni a tanácstagokat, csillapítani egyúttal a népet, hogy szabályszerűen s bevett szokás szerint tartsák meg a tárgyalást, vessék mérlegre mindkét fél vallomását és hozzanak törvény szerint ítéletet; műveletlen vadak vagy dühöngő zsarnok módjára ne ítéljenek el valakit meghallgatatlanul, ne adjanak ily szörnyű példát a világnak e boldog békekorszakban. El is fogadták ezt a józan tanácsot, s a kikiáltó azonnal kihirdette, hogy a bírák gyülekezzenek egybe a tanácsházban. Amint ezek elfoglalták a méltóságuk jogán őket megillető helyeiket, a kikiáltó hívó szavára előlépett elsőnek a vádló. Másodszori hívásra bevezették a vádlottat is és ekkor a kikiáltó figyelmeztette az ügyvédeket, hogy az attikai törvénykönyv s az athéni főtörvényszék gyakorlata szerint beszédeikben sem a tárgytól elkalandozniuk, sem a szánalomkeltés eszközeit használniuk nem szabad.

Hogy mindez így ment végbe, azt többektől is tudom, akik egymással erről beszélgettek. A vádló szenvedelmes beszédét, a vádlott védekezését, ellenbizonyítékait, egyáltalán a beszédeket s a szócsatákat nem tudhatom - hisz nem voltam ott, hanem a jászolom mellett - és nem is számolhatok be róluk, mivel nem tudom. De mindazt, amiről tudomást szereztem, előadom ebben az írásomban.

Nos, miután mindkét fél beszédei véget értek, elhatározta a bíróság, hogy bármily valószínű a vád, nem szabad a puszta gyanúra építeni, hanem annak igazságát és bizonyosságát döntő bizonyítékokkal kell tanúsítani és mindenekelőtt azt a szolgát kell kézrekeríteni mindenáron, aki állítólag egyedül tudja, hogy mindez valóban így történt. Ezt az akasztófavirágot sem a nagytekintélyű bíróság, sem a hallgatósággal zsúfolt tanácsterem, sem a maga bűntudata nem riasztotta vissza, hogy hazug meséjét elő ne adja színigazság gyanánt és ne bizonygassa: a mostohaanyjától visszautasított ifjú dühében magához hívatta őt és - bosszúból a megalázásért - megbízta az édes-fiú meggyilkolásával; nagy jutalmat ígért neki, ha megőrzi a titkot és halállal fenyegette meg, ha vonakodni mer; maga keverte a mérget s maga adta néki, hogy adja be öccsének, végül mégis sajátkezűleg adta be a fiúnak, mert gyanakodott, hogy ő, a szolga, el akarja árulni bűnét s ezért tette félre a méregpoharat s húzza-halasztja a dolgot. Mindezt pompásan, tettetett elfogódottsággal tálalta elébük ez a gazember, úgyhogy a dolog nagyon is valószínűnek látszott és ezzel a tárgyalás véget ért.

Egy sem volt a tanács tagjai közt annyira tárgyilagos az ifjú iránt, hogy ne szavazott volna a zsákbavarrásra, mikor bűnössége ily kétségbevonhatatlanul bebizonyult. Végül is a szavazás egyhangú lett; a szavazótáblákra minden íróvessző ugyanazt a szót véste. Midőn a szavazatokat ősi szokás szerint be kellett dobni az érc-urnába - s ha már benne voltak, eldőlt a vádlott sorsa, nem volt mód változtatni rajta, már a hóhér kezére jutott élete - egy idősebb bíró, tisztességeért páratlanul megbecsült, nagytekintélyű orvos, tenyerével befödte az urna nyílását, hogy senki bele ne dobja meggondolatlanul szavazatát, és szép sorjában ezt mondta el:

- Öreg napjaim öröme az, hogy mindeddig becsüléstek övezte életemet: éppen ezért meg nem engedhetem, hogy a vádlott hamis vádak alapján nyilvánvaló gyilkosságnak essen áldozatul, ti pedig, akiket szoros eskü köt az ítélkezésben, e szolga hazudozásától félrevezetve eskütöket megszegjétek. Én a lelkemre nem veszem semmi áron, hogy lábbal tiporjam vallásos kötelességemet, megcsaljam lelkiismeretemet és igazságtalanul ítélkezzem. Az igazságot halljátok meg tehát tőlem.

Nemrégiben fölkeresett ez az akasztófavirág s mindenáron rögtönható mérget akart venni tőlem és tíz kemény aranyat kínált érte; azt mondta, hogy egy betegnek van szüksége rá, aki nem bírja tovább gyógyíthatatlan betegségének szörnyű gyötrelmeit, s mindenképpen meg akar szabadulni kínos életétől. Én, nos én észrevettem, hogy a fecsegő és idétlenül kertelő gazfickó bizonyosan gazemberségben sántikál, hát adtam neki valami italt, igen, adtam, de tekintettel a várható vizsgálatra, a felajánlott pénzt nem fogadtam el rögtön, hanem ezt mondtam neki: - Nehogy később esetleg kiderüljön, hogy felajánlott aranyaid valamelyike hiányos súlyú vagy hamis, tedd valamennyit ebbe az erszénybe s pecsételd le gyűrűddel, holnap aztán majd hitelesítjük őket valamelyik bankár előtt.

Léprement és lepecsételte a pénzt. Amint most a fickót bíróság elé állították, valamelyik szolgámat a bankár boltjába lóhalálban elszalasztottam, hogy rögtön hozza el azt a pénzt. Már itt is van s én íme: megmutatom nektek. Hadd lássa ő is és a saját pecsétjét ismerje meg. Most már: hogyan lehet a testvért gyanúba fogni, mikor ez a gazfickó szerezte a mérget?

Erre a gazembert rettentő szorongás fogta el: emberséges arc-színe halottas-sápadtra változott, hideg verejték verte ki egész testét; izgatottságában hol az egyik, hol a másik lábát kapta fel, hol jobbról, hol balról vakargatta a fejét és félhalkan, dadogva, isten tudja miféle mentegetődzéseket makogott, úgy, hogy senki sem volt, aki ne lett volna azonnal és teljes joggal meggyőződve, hogy bűnös. Aztán lassan megint csak fölülkerekedett benne a ravaszkodás: elkezdett konokul tagadni s egyre az orvost vádolta hazugsággal. Mikor az orvos látta, hogy a bírói esküt s ezenkívül az ő becsületét is így nyilvánosan megtépázza, fokozott buzgalommal kezdte cáfolgatni a gazembert. Végre is az elöljáróság parancsára a törvényszolgák lefogták az elvetemült rabszolga kezeit és lehúztak ujjáról egy vasgyűrűt. Most összehasonlították ezt az erszényen levő pecséttel: az összehasonlítás megerősítette az előbb fölmerült gyanút. És ekkor görög szokás szerint azonnal odakészítették a kereket s a kínpadot, hogy megkínozzák. De ez hihetetlen-arcátlanul megmakacsolta magát, úgy, hogy sem a korbács, sem a tűz nem tudta megtörni.

Ekkor az orvos így szólt:

- Nem engedem, istenemre nem engedem az ártatlan ifjút jog s igazság ellenére halálra ítélni; nem tűrhetem, hogy ez a gazfickó megcsúfolja ítélkezésünket s elkerülje aljas gaztettének büntetését! Én majd a való tényállásra kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatok. Nos, mikor ez az elvetemült minden áron gyorsan ölő mérget akart vásárolni, én úgy gondolkoztam, hogy nem fér össze hivatásommal valakinek az elpusztításában, vagy megölésében közreműködni, hiszen úgy tanultam, hogy az orvosi tudomány célja éppen megmenteni az emberek életét. Attól tartottam, hogy ha kérését megtagadom, idétlen visszautasításommal éppen a gaztett útját egyengetem, mert akkor ez a bitang vagy másvalakitől vásárol halálos mérget, vagy végül is karddal, vagy akármi más fegyverrel hajtja végre gaztettét. Adtam hát mérget, ám ez csak álomital volt, az a bizonyos nadragulya, amely - mint ismeretes - kábító hatásáról híres és halálos mély álmot okoz. Nem csodálom, hogy ez a gonosztevő kétségbeesésében könnyedén tűri a kínzásokat, hiszen enyhébbek, mint a halálbüntetés, amelyre - mint nagyon jól tudja - rászolgált ősi törvényeink értelmében. Különben, ha a fiú valóban a magam-keverte italt itta ki, akkor él s csak nyugszik és alszik s mihelyt kábult álma eloszlik, visszajő a napvilágra. Ha azonban megölték, vagy valamiképpen utolérte a halál, akkor halálának más okai után kellene kutatnotok.

Az öreg orvos felszólalásának értelmében határoztak és azonnal lázas sietséggel kivonultak ahhoz a sírhoz, amelyben a fiú holtteste nyugodott. Az egész tanács, a főrangú emberek s maga a nép is, mindenki egy szálig odatódult nagykíváncsian. Most az apja sajátkezűleg leemelte a koporsó födelét s íme éppen vége volt a halálos álomnak is: a fiú feltámadt a tetszhalálból; apja éppen fölkelő-félben kapja, szorosan átöleli, a rázúduló örömtől szólni sem tud, csak kivezeti a közönség elé. Most a fiút azonmód, a halottas lepedőbe öltözötten, elviszik a bíróság elé.

Itt aztán világosan kiderült az elvetemült szolgának s a még elvetemültebb asszonynak a gaztette: győzött a tiszta igazság. A mostohát holtigtartó számkivetéssel sújtották, a szolgát keresztre feszítették, a derék orvosnak pedig az ügyes altatás jutalmául egyhangú határozattal odaítélték a tíz aranyat. Az öreg családapának borzalmas és szörnyű szerencsétlensége pedig az isteni gondviselés kegyességéből jóra fordult, hiszen rövid időre, úgyszólván csak néhány pillanatra vesztette el gyermekeit s hirtelen ismét két ifjúnak atyja lett.

Nos hát engem ebben az időben így hánytak-vetettek a sors hullámai: az a katona, aki megszerzett - anélkül, hogy fizetett volna értem, anélkül, hogy valaki eladott volna néki - az ezredese parancsának tartozó köteles engedelmességből Rómába készült, hogy elvigyen egy levelet a hatalmas császárnak. Hát eladott engem tizenegy denariusért a szomszédba, két testvérnek, akik egy dúsgazdag úr szolgái voltak. Egyikük cukrász volt, s a kenyereket és süteményeket készítette, a másik szakács, és ez pompásan sütött gőzben párolt pecsenyéket s hozzá ízesen összeállított finom mártásokat. Egyetlen szobában éltek közös háztartásban s engem azért vettek meg, hogy valahányszor a gazdájuk messze földeken ide-oda utazgat, én cipeljem utána a sok mindenféle holmit, amikre különféle célokból szüksége volt. A két testvér tehát magához vett harmadik lakótársnak. Soha még így nem éreztem magamon a sors kegyességét. Esténkint ugyanis a gazdáim a dús vacsorák remek fogásaiból bőséges maradékokat hoztak lakásukba: az egyik rengeteg malac-, csirke-, hal- és egyébfajta pecsenyemaradékokat, a másik kenyereket, cukorsüteményt, kalácsot, patkót, formában sült tésztát és sok egyéb édes nyalánkságot. Mikor aztán elmentek üdülni a fürdőbe s rámzárták a kis szobát, én az isteni rendelésből kínálkozó ételekkel torkig töltekeztem. Annyira tudniillik már mégsem voltam ostoba s igazi szamár, hogy otthagytam volna ezeket a pompás ételeket és szúrós szénát vacsoráztam volna. A torkoskodás művészete sokáig fényesen sikerült nekem, mert hát egyrészt a rengeteg ennivalóból egyelőre óvatosan és csak keveset csíptem el, másrészt a gazdáim egyáltalán nem is álmodtak olyasmiről, hogy a szamaruk meglophatja őket. De egyre jobban elbizakodtam abban, hogy nem csípnek rajta és most már a legpompásabb falatokat faltam föl s kiválogattam és eltorkoskodtam a legfinomabb édességeket. Ekkor azonban sanda gyanú nyilallott a két testvér szívébe és gondosan nyomozni kezdtek a mindennapos megdézsmálás tettese után, ámbár rólam ilyesmit még most sem tételeztek fel.

Végül aztán egymást kezdték vádolgatni a csúf lopással és mindegyikük pontosabban vigyázta, gondosabban megolvasta a maga részét. Végre-valahára egyikük szakított a hímezés-hámozással és rátámadt a másikra:

- Hát bizony igazán nem járja s nem becsületes dolog, hogy a válogatott darabokat naponta elcsened, eladod s titokban így gyarapítod a vagyonodat, abból pedig, ami megmarad, velem egyenlő részt követelsz. Egy szó mint száz: ha nincs ínyedre ez a közösködés, megszüntethetjük a közös gazdálkodást, egyebekben azonban testvéri jó viszonyban maradhatunk. Mert látom, hogy az egyre érzékenyebb károsodás miatt növekvő zúgolódásunk még szörnyű egyenetlenséget is szít közöttünk.

A másik visszavágott:

- Bizisten magam is dicsérem a szemérmetlenségedet: napról napra ellopod titokban a részemet s még a panaszkodásban is megelőzöl, amit pedig én már jó ideje keservesen magamba fojtok, hogy ne legyen olyan színezete, mintha a tulajdon testvéremet piszkos lopással akarnám gyanúsítani. De jó, hogy mind a ketten kimondtuk, ami a szívünket nyomja és keressük a módját: hogyan vegyük elejét a károsodásnak, nehogy aztán alattomban elhatalmasodjék kölcsönös neheztelésünk s eteoklesi ellenségeskedést támasszon közöttünk.

Efféle szemrehányásokkal csipkedték egymást, aztán mind a kettő megesküdött, hogy ő nem csalt, soha semmit el nem lopott. Föltétlenül szükséges, hogy mindenáron kinyomozzák: közös vagyonukat ki dézsmálja meg. Hiszen a szamarat, amely egymaga van otthon, nem csábítják az ilynemű ételek - márpedig naponta a legválogatottabb falatok tűnnek el - meg aztán nem repülhetnek be a szobácskájukba afféle óriás legyek, amilyenek a mondabeli hárpiák voltak, akik fölfalták Phineus lakomáját.

Ezenközben, hogy pompás lakomákkal lakoztam, emberi ételekkel töltekeztem, testem hízott-kövérre gömbölyödött, bőröm hájas-puhára lágyult, szőröm ragyogó-fényesre csinosodott. Csakhogy testemnek ez a szépsége nagy szégyent hozott a fejemre. A hátam feltűnő kövérsége szemet szúrt a gazdáimnak, azt is észrevették, hogy a szénám mindennap egészen érintetlenül ott marad, hát most már minden gyanújuk ellenem irányították. A szokott órában, mintha a fürdőbe mentek volna, annak rendje-módja szerint rámzárták az ajtót, de bekukucskáltak egy kis lyukon. Hát látják ám, hogy sorra eszegetem az ott sorakozó pompás ételeket. Úgy elálmélkodtak a szamaruk csodaszámba menő torkosságán, hogy még a kárukkal sem törődtek; majd megpukkadtak a rengő kacagástól, egymásután hívogatták oda a pajtásaikat s mutogatták nekik az oktalan állat páratlanul érdekes lakmározását. Végre úgy elhatalmasodott valamennyin a harsányan bugyborékoló kacagás, hogy megütötte éppen arra járó uruk fülét. Megkérdezte hát a cselédségtől: mit nevetnek oly jóízűn? Amint elmondták neki az okát, maga is bekukucskált a lyukon és pompásan mulatott. Maga is széles kacagásra fakadt, úgy, hogy a hasa is beléfájdult, majd kinyittatta a szobát, odaállt mellém s közelről jól szemügyre vett. Mert bizony én, amikor láttam, hogy végre a szerencse kissé barátságosabb arccal mosolyog reám, s a jelenlévők derültsége is bátorságra hangolt, a fülem botját se mozdítottam ám, hanem nyugodtan tovább eszegettem, míg végre a ház ura, fölvidulva az újfajta látványosságon, bevezettetett, jobban mondva sajátkezűleg bevezetett az ebédlőbe, asztalt teríttetett s mindenféle pompás ennivalót, érintetlen fogásokat tálaltatott elém. Én pedig, ámbátor már szépecskén megtöltekeztem, mohón nekiláttam a föltálalt ételeknek, mert még jobban meg akartam magam kedveltetni és szerettetni az úrral. Még hozzá ravaszul olyan ételeket gondoltak ki, amiktől minden szamár elundorodott volna és ilyesmit tálaltak elém, hogy próbára tegyék szelíd természetem: fokhagymával tűzdelt pecsenyéket, borssal behintett szárnyasokat, ínyenc mártással leöntött halakat. Miközben falatoztam, az ebédlő csak úgy rengett a harsány kacagástól. Végre valamelyik tréfás vendég odakiáltott:

- Adjatok hát egy ital bort is a cimborának!

A házigazda csatlakozott az indítványhoz:

- Nem is olyan ostobaság a tréfád, te huncut! Nagyon könnyen megeshetik, hogy a cimbora egy pohár mézes bort szívesen ki is hörpint. Hé, fiú - tette hozzá -, öblítsd ki csak azt az aranyserleget, töltsd meg mézes borral s kínáld meg vele a vendégemet. Figyelmeztesd egyúttal, hogy én az egészségére már ittam.

Most feszült várakozás nyűgözte le a vendégeket. Én azonban csöppet sem jöttem zavarba, ajkaim hegyét nyelv módjára összecsücsörítettem s hanyagul és vidáman egy hajtásra kiittam a hatalmas serleget. Egyszerre zúgott fel a társaság harsány zaja, amint egészségemre kívánták valamennyien. Az úr a gyönyörűségtől csak úgy csöpögött s utoljára behívatta azt a két szolgáját, akik engem megvásároltak, négyszeresen visszafizettette nékik a vételárat, engem pedig rábízott egyik nagyon kedves és elég vagyonos volt szolgájára és lelkiismeretes gondjába ajánlott. Ez csakugyan elég emberségesen s elég jóindulattal bánt velem és hogy még jobban megkedveltesse magát a pártfogójával, nagy gonddal tanítgatott engem mindenféle ügyeskedésre, hogy majd örömet szerezzen velem néki. Mindenekelőtt megtanított arra, hogyan kell könyökölve feküdni az asztalnál, aztán megtanított birkózni s két hátulsó lábamon táncolni és - ami a legeslegcsodálatosabb volt - a szavaira igent s nemet inteni. Ha valami nem kellett, fölkaptam a fejemet, ha valami kellett, bólogatással fejeztem ki, ha pedig megszomjaztam, a pohárnokra rápislantottam, hol egyik, hol másik szememmel hunyorítottam és inni kértem. Mindezt igen könnyen megtanultam, hiszen ennyit tanítómester nélkül is tudtam, mégiscsak abban mertem ember-módra viselkedni, amire megtanítottak, mert attól tartottam, hogy különben valami baljóslatot jelentő csodaszörnynek tartanak, lebunkóznak s kövér lakomául odadobnak a keselyűknek. És már a közönség körében is elterjedt a hírem, és csodálatos mutatványaimmal tekintélyt, hírt-nevet szereztem a gazdámnak: ez az - mondogatták -, akinek szamár a pajtása és asztaltársa, birkózó szamár, táncoló szamár, emberi beszédet értő szamár, amely bólogatással magát meg is érteti.

Mindenekelőtt azonban legalább most el kell mondanom nektek - amit mindjárt az elején meg kellett volna tennem -, hogy ki s miféle ember volt a gazdám. Thiasusnak hívták, szülőhazája Corinthus, egész Achaia tartomány fővárosa volt. Előkelő származásához illőn fokról fokra viselte a tisztségeket, míg végre a kormányzótanács tagja lett. Hogy hivatalát kellő fénnyel foglalja el, három napig tartó látványos gladiátor-viadalt hirdetett s határtalanul bőkezűnek mutatkozott. Hogy kivívja a közönség teljes elismerését, még Thessaliába is elutazott, hogy ott nemes vadakat és híres gladiátorokat vásároljon. Most, miután mindent terve szerint elintézett s bevásárolt, készülődött a visszatérésre. De nem kellettek neki pompás kocsijai, nem ült bele függönyös vagy nyitott díszes utazóhintóiba: valamennyit üresen húzták utána a menet végén, thessaliai lovaival s galliai paripáival együtt, amelyeknek délceg tartása elárulta nemes származásukat. Én, aranycsüngőkkel, színes takarókkal, bíborszőnyegekkel, ezüstös szerszámmal, hímzett hevederrel és csilingelő csengőkkel ékesen, én vittem az urat hátamon; ő közben-közben barátságos szavakkal kedvesen szólítgatott s egyebek közt bevallotta: milyen nagy öröme telik bennem, hogy egyszemélyben vagyok hátas-szamara s asztali társa is.

Mikor aztán részben szárazföldi, részben tengeri utazásunk végén Corinthusba érkeztünk, seregestül tódultak elénk a polgárok s én úgy vettem észre, hogy nem is annyira Thiasus tiszteletére, mint inkább azért, mert látni kívántak engem. Mert itt is akkora hírem kerekedett, hogy felügyelőm nagyszerű keresetre tett szert az én révemen. Mikor látta, mily sokan s mekkora kedvvel törik magukat, hogy láthassák ügyeskedésemet, bezárta az ajtót s egyenkint bocsátotta be őket és borsos belépti díjat szedett, így naponta rendesen csinos kis összeget kapart össze.

Volt a látogatóim közt egy vagyonos, előkelő úriasszony. Mint a többiek, ő is megfizette a belépti díjat, hogy láthasson, aztán mindenféle tréfás mutatványomban sokáig csodálattal gyönyörködött, végül pedig csodamód megkívánt. De meg sem próbálta valahogy másképp gyógyítani őrült szenvedélyét, hanem mint valami szamárba-bolondult Pasiphae az ölelésemre áhítozott lángolón. Végre nagy fizetségben megegyezett a felügyelőmmel, hogy velem tölthet egy éjszakát; ez ugyan édes-keveset törődött vele, hogy mi élvezetet adhatok én az asszonynak; a fizetséggel meg volt elégedve, hát beleegyezett.

Végre vacsora után kijöttünk urunk ebédlőjéből és már ott találtuk az úriasszonyt: ott várakozott a szobámban. Jóságos istenek, milyen pazar s királyi felkészülés! Négy herélt finom pehelytollal kövéren dagadozó rengeteg párnából sebbel-lobbal ágyat vetett a földön nekünk, arannyal s tyrusi bíborral hímzett takarót terítettek rá ízlésesen, aztán megszámlálhatatlan, nagyon apró, puha-finom egyéb párnát tornyoztak reá, olyasféléket, amilyenekkel arcukat s nyakukat föl szokták támogatni a fényűző asszonyok. Nem is akarták hosszas jelenlétükkel késleltetni asszonyuk gyönyörűségeit, hát bezárták a szoba ajtaját s máris eltűntek. Odabent ragyogó fénnyel égtek a viaszgyertyák és felderítették a sötét éjszakát. Most az asszony levetette minden ruháját, még a fűzőjét is, amellyel leszorította gyönyörű kebleit, aztán a lámpa mellé állt s valami ólomtégelyből bőven bekente magát balzsamos olajjal, engem is bőségesen s még sokkal gondosabban bedörzsölt vele; még az orrlyukaimat is kikente. Aztán magához szorított s elborított tiszta, szerelmes csókjaival, nem affélékkel, aminőket a bordélyházakban adnak és vesznek, nem jöttmentek és cifralányok potyálkodó vagy pénzsóvár csókjaival. Elhalmozott kedveskedő szavaival: "szeretlek", "kívánlak", "csak téged imádlak", "nem tudok nélküled élni", s efféle sok mással, amikkel az asszonyok az érzelmeiket bizonygatják s a férfiak fejét elcsavarják, aztán megfogott a kötőfékemnél fogva s könnyű szerrel lefektetett, úgy, ahogy be voltam tanítva. Hát bizony láttam, hogy nem kell valami új és nehéz dologra vállalkoznom, amikor annyi idő után szép és szerelmi vágyban égő asszony karjaiba készülök omlani; különben a bőven élvezett pompás bortól kapatos is voltam egy kissé s a kábító illatú kenőcs fölgerjesztette buja szenvedélyemet. Csakhogy szörnyű félelem gyötört, mikor arra gondoltam, hogyan fogok ráfeküdni ilyen vaskos és hatalmas combokkal erre a finom asszonyra, hogyan bírom átölelni durva patáimmal ragyogó, gyöngéd, tejjel-mézzel ápolt tagjait, hogyan bírom megcsókolni ormótlan, idétlen - lapát-fogakkal éktelen - pofámmal isteni, harmatosan bíborló keskeny ajkait és végül, bár a körme hegyéig végigbizsergett a buja vágy, mi módon veszi be majd az asszony szörnyű dorongomat? Jaj szegény fejemnek, ha szétrepesztem ezt az előkelő asszonyt, én is szerepelni fogok a gazdám-rendezte játékokon, mert odavetnek a vadállatok martalékául! Ezenközben az asszony kacsintgatva újra meg újra ismételgette kedveskedő susogásait, záporozó csókjait, édes búgásait s végül is felsivított:

- Enyém vagy, enyém vagy, galambocskám, madárkám, enyém!

Ezzel egyúttal az is kiderült, hogy töprengésem fölösleges volt s a félelmem is alaptalan. Mert most kapcsosan magához ölelt és egészen, de egészen tövig bevett. Valahányszor kímélni akartam és hátrarántottam faromat, mindannyiszor dühös lendülettel utánam nyomakodott, megragadta a gerincemet s még szorosabb öleléssel tapadt hozzám. Szavamra, már-már azt hittem, hogy nem is tudom kielégíteni szenvedélyét s arra gondoltam, hogy a Minotaurus anyja bizonyára nem ok nélkül talált gyönyörűséget bika-szeretőjében. És miután az egész éjszakát szorgalmas munkában átvirrasztottuk, az asszony - még az áruló napvilág beköszönte előtt - eltávozott, de előbb ugyanakkora fizetségben egyezett meg felügyelőmmel a következő éjszakára is. Ez akadékoskodás nélkül beleegyezett, hogy az asszony kedvét töltse velem, mert hiszen busás fizetséget kapott érte, meg aztán az új látványosságot meg akarta mutatni gazdánknak is. Hát nem sokat tétovázott, hanem bemutatta neki elejétől-végig kéjelgésünk egész bohózatát. Az úr fejedelmi jutalmat adott egykori szolgájának s elhatározta, hogy fölléptet a nyilvános játékokon. Minthogy azonban az én pompás ágyastársam, előkelősége miatt, szóba sem jöhetett, mást meg egyáltalán semmi pénzért sem lehetett szerezni, kijelöltek egy alsóbbrendű nőszemélyt - akit a helytartó vadállatok elé vettetésre ítélt -, hogy velem nyilvánosan, az egész nézőtér szemeláttára fellépjen. Hallomásból tudom, miért kellett megbűnhödnie. Íme a története:


Férjének az apja egyszer vidékre utazott s feleségének - a férj anyjának -, akit áldott állapotban hagyott otthon, lelkére kötötte, hogy ha leánygyermeket szül, rögtön a szülés után ölje meg. Az asszonynak férje távollétében leánykája született, de ösztönös anyai érzésből férje parancsát nem teljesítette, hanem odaadta a csecsemőt a szomszédoknak gondozásra, hazatérő férjének pedig azt mondta, hogy leánya született s ő megölte.

De mikor a leány viruló hajadonná serdült s már férjhezmenetelére kellett gondolni, az asszony pedig férje tudta nélkül illő hozományt nem adhatott, felfedte fia előtt féltve őrzött titkát. Különben is attól tartott, hogy fia ifjúi forró hevületében valamiképpen viszonyt kezd a húgával, anélkül, hogy a fiútestvérnek sejtelme volna róla, hogy a lányka testvére.

A derék, jóérzésű fiatalember anyja és nővére iránt tartozó kötelességének hűségesen megfelelt: a családi titkot becsületes hallgatással megőrizte és az emberi szánakozás ürügyének leple alatt tartozó testvéri kötelességét úgy teljesítette, hogy a szomszédok elhagyatott, szülőtlen árva leányát háza oltalmába fogadta, vagyonából hozományt adott neki, s éppen egy nagyon kedves, testi-lelki jó barátjához akarta fényesen férjhez adni. De mikor mindent pompás-nagyszerűen s teljes ünnepélyességgel elrendezett, beleavatkozott a kegyetlen Balsors. Ennek unszolására a szörnyű Féltékenység rögtön bevonult az ifjú házába: s íme a felesége - az, akit a vadállatok elé vettetésre ítéltek - nyomban gyanakodni kezdett a leányra, hogy vetélytársa s férje szeretője, aztán szidta-átkozta s végül életére tört már gyilkos-halálos szörnyű cselvetésekkel. Utoljára aztán efféle bűntényt eszelt ki:

Ellopta férje gyűrűjét, kiment a tanyára s beküldte a lányhoz egyik hozzá húzó szolgáját, aki a becsülettől ugyan messze rugaszkodott, azzal az üzenettel, hogy a fiatal úr kiment a nyaralóba s hívatja, de lelkére köti, hogy egyedül, kísérő nélkül és lehetőleg nagyon hamar jöjjön. Nehogy pedig esetleg kétsége támadjon: kimenjen-e, átadta a szolga a férjtől lopott gyűrűt, hogy ennek láttára szavának a lány hitelt adjon. A leány, főképp hogy a kezébe adott gyűrűt megpillantotta, engedelmeskedett bátyja meghagyásának - csak ő tudta, hogy a fiatalember a bátyja - gyorsan és kívánsága szerint kíséret nélkül sietett hozzá. De hogy a furfangosan kieszelt csalásnak léprement s az alattomosan elkészített csapdába beleesett, a drágalátos feleség, szenvedélyes-dühös indulattól nekivadultan, férje testvérét először is meztelenre vetkőzteti, aztán megkorbácsoltatja kegyetlenül. Végül is a leány odakiáltotta neki a valóságot s hogy éppen azért oktalanul gerjed haragra állítólagos szeretkezésük miatt, majd egyre bátyja nevét hajtogatja; csakhogy az asszony azt mondta rá, hogy ez mindenestül hazugság s elejétől végig mese; combjai közé tüzes dorongot döfet, így gyilkoltatta meg.

Bátyja és vőlegénye, amint megkapták borzalmas halálának lesújtó hírét, odasiettek, keserves jajveszékeléssel elsiratták a lányt s eltemették. A fiatalember azonban nem tudott belenyugodni húgának gyászos és dísztelenül erőszakos halálába; lelke legmélyéig megrázta a fájdalom, dühöngő őrjöngés szörnyű rohamai rendítették meg, majd pedig forró lázban égett, úgy hogy immár neki is nyilvánvalón szüksége volt gyógyításra. Felesége azonban, aki becsülete vesztével már régen méltatlanná vált a "feleség" névre, felkeresett egy rosszhírű orvost - ez hírhedt volt "sikeres" és dicső vállalkozásairól s keze alatt elhullt már rengeteg áldozat - és azonnal ötven sesterciust ajánlott neki, hogy adjon érte hirtelen gyilkoló mérget, ő pedig férje halálát így vásárolja meg. Az orvos felcsapott. A betegnél aztán azt hazudta, hogy belső fájdalmai enyhítésére s az epe eltávolítására azt a híres italt kell bevennie, amelyet a tudósok szent italnak neveznek. Ehelyett azonban odacsempészett egy más, halálba átmentő "szent" italt.

Most az orvos a család, néhány jóbarát és rokon jelenlétében sajátkezűleg odanyújtotta a betegnek a kellőképpen elkészített méregpoharat, de a gonosz asszony, hogy bűnének tanúját is eltegye láb alól s hogy az ígért pénzt is megtakaríthassa, feltűnően elkapta a poharat s így beszélt:

- Nem, kitűnő orvosom, előbb nem fogod odaadni drága férjemnek ezt a gyógyitalt, mielőtt magad is nem iszol belőle jó néhány kortyot. Hiszen nem tudhatom, nincs-e benne valami borzasztó-erős méreg. Okos és tanult ember létedre bizonyára rossz néven veszed, ha mint lelkiismeretes és férjem egészségeért reszkető asszony ezt az elkerülhetetlen óvatosságot alkalmazom.

Az elvetemült asszonynak erre a hallatlan vakmerőségére hirtelenében megrökönyödött az orvos, elvesztette a fejét, de nem volt idő sokat gondolkodnia. Nehogy tehát ijedtségével vagy tétovázásával afféle gyanút keltsen, mintha rosszban sántikálna, az italból jócskán ivott. Ez megnyugtatta a fiatalembert is, fogta az odanyújtott serleget és kiitta.

Az orvos, hogy ekként dolgát egyelőre elvégezte, hanyatthomlok sietett volna haza, hogy valami ellenméreggel gyorsan megtörje a most ivott méreg hatását. De az elvetemült asszony azzal a gonosz megátalkodottsággal, amellyel hozzáfogott, maga mellől egy tapodtat sem engedte el.

- Csak addig - mondta -, míg az ital felszívódik s az orvosság hatása megmutatkozik.

De szüntelen kéréseire, sok könyörgésére meglágyult a nő s végre megengedte elmennie. Közben az orvos belsején végigtombolt a szörnyű méreg, beszivárgott a csontja velejéig, úgyhogy rettentő fájdalmak között, halálos bágyadtságba tompultan vánszorgott nagynehezen hazáig. Éppen csak hogy feleségének mindent elmondott, éppen csak lelkére köthette, hogy hajtsa be a kettős halál kikötött vérdíját és irtózatos kínok közt máris kiadta lelkét a "nagyhírű" orvos.

A fiatalember sem élt sokkal tovább: felesége hazug és tettetett zokogása közben épp úgy aludt ki élete, mint az orvosé.

Alig múlt el a temetés után néhány nap, amelyeken a halottaknak leróják a köteles halotti áldozatokat, mikor az orvos felesége máris jelentkezett s kérte a kettős halál díját. De az asszony most sem tagadta meg magát - magában megtagadta, látszólag állta adott szavát - nyájas-szívesen felelt, mindent bőven és tetézve megígért és határozottan kimondta: azonnal megfizeti a kialkudott díjat, ha az asszony még egy cseppecskét lesz szíves hozni neki abból a méregből, hogy munkába vett tervét egészen végrehajthassa. Egy szó, mint száz: az orvos felesége az aljas furfangnak lépre is ment, igent mondott és hogy minél jobban behízelegje magát a gazdag asszonynál, gyorsan elhozta hazulról az egész doboz mérget s mindenestül odaadta az asszonynak. Most ez, hogy aljas terveihez ilyen bőséges eszközre tett szert, széltében-hosszában kezdte kinyújtogatni véres kezét.

Volt neki az imént megmérgezett férjétől egy kisleánya, Az asszony sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy a törvény ennek a gyermeknek juttatta az apa egész örökségét; fájt a foga leánya teljes vagyonára s ezért életére tört. Mivel bizonyos volt abban, hogy az elhalt gyermekek gyászos hagyatéka az anyjukra száll, gyermekével is épp úgy bánt el, mint a férjével: adott alkalommal ebédet rendezett s az orvos feleségét és a saját leányát ugyanazzal a méreggel etette meg. A kis leánynak törékeny életét s finom, gyenge belső szerveit azon nyomban halálra marta a gyilkoló méreg, de az orvos felesége, amint az átkos méreg ereje belső szerveit halálos kanyargással át- meg átjárta, mindjárt gyanítani kezdte, hogy mi lehet az; mikor aztán egyre elnehezült a lélegzete, felrémlett benne a szentbizonyos bizonyosság. Egyenest a helytartó palotájába rohan, lármát csap - közben népcsődület támad -, igazságossághoz rimánkodik, hogy borzalmas bűnöket akar leleplezni s végre eléri, hogy bebocsátják s a helytartó kihallgatja.

Elejétől fogva töviről-hegyire elmondta az elvetemült asszonynak minden aljas gonosztettét, aztán hirtelen örvényes sötétség borult öntudatára, összeharapta még félig nyitott ajkait, hosszasan csikorgatta összeszorított fogait s ott, a helytartó lábainál élettelen összeroskadt. Ez, mint afféle erélyes ember, nem engedte lagymatag huzavonával elsekélyesíteni ennek a mérges kígyónak sokszoros gonosztetteit, hanem rögtön elfogatta az asszony szolgaszemélyzetét, az igazságot kínvallatással kivette belőlük, az asszonyt magát pedig vadállatok elé vettetésre ítélte; ez ugyan kevesebb, mint amennyire rászolgált, de nem lehetett kitalálni más halált, amelyet bűntettéért megérdemelt volna.


Ezzel az asszonnyal kellett tehát az egész közönség szemeláttára szeretkeznem. Rettentő aggodalomtól vérig gyötrötten vártam az előadás napját. Százszor is megfordult a fejemben, hogy inkább öngyilkos leszek, mintsemhogy ilyen elvetemült asszony ölelésével beszennyezzem magam s ilyen megbecstelenítő nyilvános szerepléssel csúffá tegyem szemérmemet. De nem volt emberi kezem, nem voltak ujjaim s tompa és kerek patámmal sehogy sem tudtam volna kardot rántani. Végső kétségbeesésemben csak azzal a halvány reménnyel vigasztalgattam magam, hogy már fakad a tavasz, tarka virágbimbók színeit szórja szét, a mezőket bíborló ragyogásba öltözteti, tüskepáncéljukat éppen áttörték s fűszeres illatot lehelve pompáztak a rózsák, amelyek majd visszaváltoztatnak régi Lucius-magammá.

Nos, a látványosság napja is fölvirradt: engem díszmenetben vezetnek a nézőtér korlátjáig, ujjongó tömeg kíséretében. A műsor első száma színészek táncos-játéka volt. Én azalatt az ajtóban álltam s jóízűn legelésztem a bejáratnál sarjadó zöldellő friss füvön; közben-közben - mivel az ajtó nyitva volt - kíváncsi szememet az előadás bájos látványosságain legeltettem.

Feltűnően szép, viruló fiatal fiúk és leányok csillogó ruhában, bájos mozdulatok közben lépdelve, görög fegyvertáncot lejteni készülődtek. Miután rendekbe álltak, csinos fordulatokkal kezdtek ide-oda hajladozni: előbb forgó karika módjára kígyóztak, aztán ferdén láncba fogódzkodtak, majd tágas négyszögbe ékelődtek össze s végül kis csoportokra oszladoztak. Mikor aztán felharsant a kürt s a hullámzó tánc kanyargó fordulatainak végét jelezte, a függöny rájuk borult. Majd mikor újra föllebbent, megkezdődött a színjáték.

Fából épült hegy jelképezte most a színpadon ama híres-nevezetes Ida-hegyet, amelyről Homeros, a költő énekelt. Ezt a hatalmas alkotmányt cserjék és élőfák borították, a legtetejéről pedig művészkéztől remekelt forrás folydogált s ontotta magából a csörgedező vizet. Itt is, ott is kecskék tépdesték a füvet s a pásztor szerepét phrygiai juhász módjára csinosan öltözött ifjú játszotta; a válláról keleti köpeny hullámzott alá, fejét aranyszalag abroncsozta körül. Most gyönyörű ifjú lépett föl meztelenül, csak éppen a bal vállát takarta fiús rövid köpeny; szőke hajával csodálatos szép volt: fürtei közül aranyabronccsal összefogott két aranyszárnyacska kandikált ki. Pálcájáról rá lehetett ismerni, hogy Mercurius. Tánclépésben előrelejtett és a jobb kezében tartott, aranyfüsttel bearanyozott almát átadta a nyilván Parist megszemélyesítő pásztornak és Jupiter parancsát némajátékkal adta tudtára. Aztán ügyesen visszatáncolt és eltűnt a színpadról. Most fenséges tekintetű leány lépett fel, aki Juno istennőnek öltözött: hófehér, királyi szalag övezte fejét s kormánypálcát tartott a kezében. Most berobbant egy másik - könnyű volt kitalálni, hogy Minerva -, csillogó sisak a fején, a sisakra olajfa-koszorú borult, pajzsát emelte, rengette lándzsáját, szakasztott mint az istennő, mikor harcba száll. Utánuk harmadiknak szemkápráztató szépségben tündöklő leány lépett a színpadra; isteni alakjának bája mutatta, hogy Venus, mégpedig a szűzi Venus: meztelen teste feltárta tökéletes szépségét; nem volt rajta semmi ruha, csak egy finom selyemfátyol lehelt árnyékot ki-kivillanó ágyékára. Ezt a leplet valami huncut szellő egyszer-egyszer megfújta nagyon pajkosan, hogy félrelebbent s feltárult az istennő bimbós ifjúsága; másszor meg csintalanul belefújt, úgyhogy szorosan testéhez tapadt és kirajzolta a gyönyörök völgyének izgató bájait. Az istennő két színben pompázott: fehér volt a teste, mert az égből szállt alá, s kék a fátyla, mert a tengerből merült fel. Az istennőket megszemélyesítő mindhárom leánynak az őket megillető kísérő sereg járt nyomában: Junót Castor és Pollux kísérte - de ők is színészek bizony mind a ketten - fejükön gömbölyded sisak, sisakjaik csúcsán csillaguk fénylett. A színésznő előrelépett - közben búgott a fuvola változatos ión dallamon - s nyugodt és mesterkéletlen mozdulattal, néhány méltóságteljes intéssel a pásztornak megígérte, hogy egész Ázsia urává teszi, ha neki ítéli a szépség díját. Azt a színésznőt, aki díszes fegyverzetben Minervát személyesítette meg, két színész fogta közre; ezek voltak a hadak istennőjének fegyveres kísérői, a Szörnyűség s a Borzalom: meztelen karddal kezükben lejtették táncukat. Hátuk mögött a fuvolás harcias dór dallamra fújta és néha tompa búgással, néha meg kürthang módjára csendülő harsanással szította viharos táncuk lendületét. Az istennő dacosan fölvetett fejjel, fenyegetőn előreszegzett tekintettel, hadonászó hirtelen mozdulatokkal élénken magyarázta Parisnak, hogy ha a szépségversenyben neki juttatja az elsőséget, akkor hozzásegíti, hogy vitézsége s harci diadalai révén híres-nevezetes hőssé legyen.

Íme, most bájosan megállt a színpad kellős közepén édes mosollyal Venus: a nézőtér elragadtatásban hullámzott. Körülötte hancúrozó fiúcskák csapata nyüzsgött: az ember igazán azt hihette, hogy ezek a pufók tejfehér fiúcskák mindmegannyi Ámor s éppen most röppentek ide az égből vagy a tengerből, mert szárnyacskáikkal, nyilacskáikkal, egész bájos megjelenésükkel szakasztott olyanok voltak. S mintha csak nászlakomára menne úrasszonyuk, lángoló fáklyákkal világították be az útját. Nyomában hajadon leányok gyönyörű gyermekei: a bájos Gráciák, a szépséges Hórák özönlenek; elragadó tánckarba simulnak, koszorúkkal, virágokkal dobálják istennőjüket hódolón: a gyönyörök asszonyának a tavasz ékességeivel udvarolnak. Sokfuratú fuvolák lyd dallamokat édesen zengenek s a nézők lelkét kéjesen simogatják. De még lágyabban-simábban kezdett most mozogni Venus: lassú lépte tétovázik, dereka hullámosan ring, feje könnyedén ingadoz jobbra-balra. Most megindul ím: a fuvolák lágy zenéjére bájos mozdulatokkal hajladoz; szemét hol szelíden lehunyja, hol zordonan villogtatja: így játszadoz s néha már nem is ő táncol, csupán két szeme. Alig hogy a bíró elé libbent, karjának mozdulataival szemlátomást azt ígérte Parisnak, hogy ha őt a másik két istennőnél különbnek ítéli, gyönyörűséges szép feleséget ad majd neki, szakasztott olyat, mint ő maga. Erre a phrygiai ifjú készséges örömmel átnyújtotta a kezében tartott aranyalmát a lánynak, diadalma díjául.

Hát mit csodálkoztok, ti hitvány lelkek, ti tökkelütött ügyvédek, vagy jobban mondva taláros keselyűk, hogy manapság minden bíró pénzért méri az igazságot-jogot, ha már az őskorban is, istenek és emberek közt fölmerült ügyben, részrehajlás fertőzte meg az ítéletet, s a hatalmas Jupiter bölcsességével kiszemelt paraszti-juhász bíró igazságos ítéletét - egész nemzetisége vesztére - jövendő kéjek fejében eladta; Herculesre, az achivok híres vezérei között is esett a későbbi időben ilyen ítélet, mikor például hamis vádak alapján árulás miatt elítélték a bölcs és nagy tudományú Palamedest, vagy amikor a jelentéktelen Ulyxest a harci erényekben páratlan, nagyszerű Ajaxnál különbnek ítélték. Hát a törvényalkotó, művelt athénieknek, minden tudomány mestereinek milyen is volt az a híres ítélete? Ugye, amaz isteni bölcsességű öreget, akit a delphibeli isten bölcsebbnek hirdetett minden halandónál, egy elvetemült banda aljas és irigy módon azzal gáncsolta el, hogy megrontja az ifjúságot, holott pedig inkább nevelte-fékezte? Nemde mérges bürök halálos nedvével ölték meg? Örökös szégyenfoltot ejtett halála polgártársain. Pedig bizony még ma is sóhajtoznak ennek a nagyszerű filozófusnak felséges tanításai után s forró küzdelmükben a boldogságért az ő nevére esküdöznek! De nehogy valaki megnehezteljen heves kifakadásaimért s így morogjon magában:

- Ejnye, hát csak nem tűrjük, hogy ez a szamár filozofáljon itt nekünk?

Inkább megint visszatérek elbeszélésemhez, amelytől elkalandoztam.

Miután tehát Paris ekként ítélt, Juno és Minerva leverten, duzzogva, a mellőztetésen érzett felháborodásukat mozdulatokkal jelezve távoztak a színpadról, Venus pedig egész kíséretével együtt táncra perdült s örömét derűs-vidáman így vallotta meg. Most a hegy csúcsán láthatatlan csövön át borban oldott sáfránlé lövelt fel magasra, aztán permetezve lehullott s a hegyoldalban legelésző kecskéket illatesőben fürösztötte, úgyhogy ragyogó-szép hófehér színüket sáfránsárgára váltották. Már az egész nézőtér ebben az illatárban úszott, amikor egyszerre csak megnyílt a föld s elnyelte a fából épült hegyet.

Íme, most egy katona siet át a tér közepén, hogy a nép követelődzésére elhozza az állami börtönből azt az asszonyt, akit - mint előbb említettem - többszörös gyilkosságért vadállatok elé vettetésre ítéltek s akinek még előbb velem kellett pompázatos-ritka nászt ülnie. Természetesen meg is vetették már nászágyunkat nagy-gondosan; az ágy indiai békateknőből való lemezekkel volt gyönyörűn kirakva, pehelypárnák halmaza dagadozott, színes selyemterítő pompázott rajta. Engem - amellett, hogy szégyelltem a nyilvánosság előtt szeretkezni s irtóztam ily gonosz és szennyes nő érintésétől is - még a halálfélelem is rettentőn gyötört. Mert elgondoltam magamban, hogy miközben mi szerelmes ölelésben összetapadunk s kieresztenek akármiféle vadállatot az asszony szétmarcangolására, bizony nem lesz az sem oly okosan találékony, sem oly művészien idomított, sem oly józanul mérsékletes, hogy a mellettem heverő asszonyt széjjeltépje, engem viszont - mivelhogy ártatlan vagyok és nem ítéltek el - bántatlanul hagyjon. Hát bizony most már nem is a szégyen, hanem a bőröm épsége aggasztott. Miközben felügyelőm elmerülten sürgölődött az ágy kifogástalan összeállítása körül s az egész szolgasereget egyrészt az állatviadal előkészítése foglalta le, másrészt előre izgatta a bizsergető látványosság, én azalatt kényelmesen meghánytam-vetettem tervemet, annál inkább, mert senki sem gondolt olyasmit, hogy valami nagyon őrizni kellene a magamfajta szelíd szamarat. Hát szép lassacskán előrelopakodva kioldalogtam a legközelebbi kapun, száguldó iramban futásnak eredtem s miután vágtában megtettem hat mérföldnyi utat, Cenchreae-be érkeztem; ez a város, a corinthusiak leghíresebb gyarmata, az aegaei tenger saroni öblének partján lapul. Pompásan védett kikötőjében oltalmat találnak a hajók, s rengeteg nép nyüzsög benne. Én nem akartam a hullámzó tömegbe keveredni, kiválasztottam a part egy elhagyatott pontját s miközben a hullámok tört cseppjei rámszitáltak, a bársonyos puha homok ölén elnyújtózkodtam és pihentettem elgyötört testemet. Már a nap szekere is mindennapi útjának végső célja felé hajlott, én tehát éjjeli nyugalomra tértem.

Édes álom szállt reám.

 


TIZENEGYEDIK KÖNYV

Körülbelül az első éjjeli őrváltás ideje táján hirtelen rémülettel fölriadtam s íme láttam, hogy az égboltot a ragyogó Hold vakító fénnyel árasztja el, amely éppen akkor bukkant föl a tenger hullámaiból. Ahogy megejtőn rám borult a félhomályos éjszaka titokzatos némasága, áthatott az a meggyőződés, hogy ez a magasságos istennő kiváltságos, nagyhatalmú felség s az emberek minden dolgát az ő gondviselése igazgatja. Nemcsak a házi és a vadállatok, hanem az élettelen teremtmények is az ő fényének s lényének isteni akaratából élik az életüket; sőt, ha ő növekszik, földön, égen, tengeren minden test vele nő, ha fogy, véle fogy. Minthogy végre a balsors jóllakott annyi s oly szörnyű meggyötörtetésemmel s ha későn, de mégis felcsillantotta előttem a szabadulás reményét, elhatároztam, hogy a jóságos istennő felséges fényéhez imával fordulok. Nyomban fölserkentem ernyedt lustálkodásomból, fürgén-vidáman fölugrottam s hogy megtisztuljak, azonnal a tengerbe vetettem magam fürdeni: hétszer megmerítettem a vízben fejemet, mert az isteni Pythagoras azt tanította, hegy a hetes szám a vallásos szertartásokban a legalkalmasabb. A nagyhatalmú istennőhöz könnyes arccal így fohászkodtam:

- Ég királynője, akár Ceres vagy te - termények felséges ősanyja, aki leányod feltalálásán érzett örömödben megszüntetted a régi, állatokhoz illő makk-evést és emberségesebb táplálkozásra fogtad az emberiséget s aki most Eleusis földjén lakozol; - akár a mennyei Venus vagy - aki az ősidőkben Ámor fiad révén a férfit a nővel párosítottad s az emberi nemet kifogyhatatlan ivadékok révén fenntartottad s akit most Paphos tenger-övezte templomában tisztelnek; - akár Phoebus nővére vagy - aki a vajúdó asszonyok fájdalmait csillapító írral enyhíted s e réven már oly sok népet növeltél nagyra s akit most Ephesus tündöklő templomában imádnak; - akár a háromalakú Proserpina vagy - akit rémítő éjjeli visongásokkal szólogatnak, aki megfékezed a ránk törő kísérteteket, őrzöd az alvilág zárait, bebolyongod mindenfelé a szent ligeteket s ezért százféle szertartással engesztelnek; - ég királynője, aki szűzi fényeddel beragyogod egész világunkat, ködös tüzeddel táplálod a gerjedő magvakat, s ha a nap letűnt, árasztod sápadt fényedet, bármelyik néven, bármilyen szertartással, bármelyik alakodban is szabad hozzád fohászkodnom: te segíts immár rajtam határtalan nyomorúságomban, te támogass fel sorsos összeroskadásomban, te adj békét, adj enyhülést az elviselt kegyetlen keserűségek után. Hadd legyen elég a szenvedésből, hadd legyen elég a rettegésből. Vedd le rólam a gyalázatos állati testet, adj vissza szeretteimnek, adj vissza Lucius-magamnak! Ha pedig megsértettem valamelyik istent s az üldöz engesztelhetetlen-irgalmatlanul: hadd haljak meg legalább, ha emberként élnem itt nem szabad!

Így könyörögtem, így tornyoztam keserves siralmaimat, míg lelkem elbágyadt, megint lefeküdtem homokágyamon, rám borult az álom s elringatott. Még alig szunnyadtam el s íme a tenger közepéből isteni arcnak istenekben is tiszteletet gerjesztő vonásai bukkannak föl. Aztán úgy tűnt föl nekem, hogy a sugárzó alak lassan-lassan egész testével fölmerült a tengerből és előttem megállt. Megpróbálom ecsetelni előttetek csodálatos szépségét, ha ugyan az emberi szó szegénysége megengedi a lendületes leírást és ha maga az istenség is kezemre adja ékesen zengő szavának dús kincseit.

Isteni nyakán dúsan, hullámos csigákban, rendetlen rendben kibontott haja lágyan omlott alá; fenséges fejét tarka virágok ezerszínű koszorúja övezte. Homloka fölött, középütt, körlap szórja ragyogó fényét, mint tükör, vagy inkább mint a Hold jelképe; jobbról-balról vonagló viperák barázdái fogták közre, búzakalászok meredtek föléje. Százszínű finom fátyolból szőtt ruhája hol fényes-fehéren tündökölt, hol rózsás-vörösen lángolt. Már messzi-messziről vakította szememet fekete fényben villódzó éjsötét köpenye, amely testén körös-körül tekergődzött, jobb karja alól a bal vállára kúszott és csomóra kötött, hátravetett csücskéig száz ráncba redőzötten omlott alá, alul a szegélyén pedig rojtjainak csomócskáival együtt hullámosan lengedezett. Beszegett szélén s egész felületén tündöklő csillagokkal volt telehintve, amelyeknek kellős közepén a telihold árasztotta lángoló fényét. És ennek a gyönyörű köpenynek minden hullámos hajlásához szorosan odatűzve, csupa virágból, csupa gyümölcsből font koszorú simult. A kezeiben különféle tárgyakat tartott: jobbjában aranycsörgettyűt, amelynek vékony lemeze körben visszahajlott s néhány pálcikával volt középütt összefogva, amelyek csengő hangon megcsendültek, valahányszor a karját háromszor megrezegtette; bal kezében aranycsészét, amelynek felém néző fülén kígyó kúszott fölfelé, magasra emelt fejjel, kerekre dudorodó nyakkal. Az istennő ambróziás lábait a győzelmi pálma leveleivel telehímzett saruk takarták. Ilyen, szépségesen, ilyen felségesen, Arábia drága illatait árasztva, isteni hangján kegyesen így beszélt hozzám:

- Könyörgéseid, Lucius meghatottak: íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaimmal igazgatom, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség. A legősibb nép, a phrygiaiak pessinusi istenanyának, Attica bennszülöttjei cecropsi Minervának, a tengerövezte cyprusiak paphosi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő siciliaiak styxi Proserpinának, Eleusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, az aethiopsok, akikre először ragyognak le a fölkelő Napisten sugarai, Ária lakói s az ősrégi bölcs tanításokban dús aegyptusiak, akik külön szertartásokkal tisztelnek, igazi nevemen Isis királynőnek neveznek. Íme, itt vagyok kegyes jóindulattal, megesett a szívem balsorsodon. Szárítsd fel könnyeidet, hagyd abba a siralmat, verd el bánatod: szabadulásod napja - így gondoskodtam rólad én - már dereng. Nos tehát parancsaim előtt nyisd meg figyelmesen nyugtalan lelkedet. Azt a napot, amely a mai éjszakából fog születni, ősrégi jámbor hagyomány nekem szentelte rég: ezen a napon elülnek már a téli viharok, lecsillapodnak a tenger tomboló hullámai, hajózható megint a végtelen víz és ekkor papjaim új hajót ajánlanak föl nekem s áldozatul hozzák minden árujuk legjavát. Várd meg ezt a szent ünnepet bizakodón, kegyes áhítattal. Én már figyelmeztettem a főpapot: a nyüzsgő körmenet közepén rózsakoszorút visz majd jobb kezében, a csörgettyűjére felfűzve. Ne tétovázz: furakodj keresztül a tömegen, jóakaratomban bízva fürgén tolakodj előre a menetben s mikor már egészen közel vagy, mintha kezet akarnál csókolni a főpapnak, szép szelíden harapdáld le a rózsákat: azon nyomban kivetkőzöl ennek a hitvány és szememben átkozott állatnak a bőréből. Csöppet se félj, hogy utasításaimat talán nehéz lesz végrehajtani: mert most, ebben a pillanatban, amikor nálad vagyok, egyúttal a főpapomnak is megjelentem álmában és kioktatom: mi fog történni s mit kell tennie. Parancsomra szétnyílik előtted a szorongó menet népe s az ünnepélyes felvonulás ujjongó szertartásai közben senki sem fog megijedni idétlen szamár-külsődtől s tested hirtelen átalakulását senki sem fogja rosszra magyarázni s nem fog belőle gonoszul vádat kovácsolni ellened. Csak semmiképp el ne feledd s örökre vésd szívedbe jó mélyen, hogy életed hátralevő folyását egészen utolsó leheletedig lekötöm a magam szolgálatára. Méltányos is, hogy egész életeddel adósa légy annak, akinek jóvoltából visszatérhettél az emberek közé. És élni fogsz boldogságban, élni fogsz dicsőségben oltalmam alatt s ha életed útját végigjártad és az alvilágba térsz, ott is, a világ földalatti félgömbjén szakadatlanul engem fogsz imádni, akit most itt látsz magad előtt, aki beragyogom az Acheron éjszakáját, aki uralkodom a styxi tartományon s aki magam is az elysiumi mezőkön lakom. És én kegyes leszek hozzád. Ha csüggedetlen alázatossággal, kegyeletes szolgálattal s kitartó böjtöléssel érdemeket szerzel istenségem előtt, majd megtudod, hogy nekem - és csakis nekem - módomban van még az életed is meghosszabbítani, túl a végzettől számodra megszabott idő határain.

Miután a mindenható istenség befejezte szentséges jóslatát, a jelenés szertefoszlott. Kevéssel ezután hirtelen fölocsúdtam álmomból: féltem is, örültem is, csurgott rólam az izzadság, fölkeltem, határtalanul álmélkodtam a hatalmas istennőnek ily kézzelfogható megjelenésén, lemostam magam a tenger vizében s az ő magasságos parancsaira irányítva minden figyelmemet, rendre emlékezetembe idéztem utasításait. Nemsokára aztán, alighogy az arany nap elűzte a fekete éjszaka homályát és fölragyogott, íme hódoló és diadalmasan ujjongó kavarodásban tömegek töltik meg zsúfolásig az utcákat. Különös örömömben úgy tűnt föl nekem, hogy minden-minden ragyogó vidámságra derült; úgy éreztem, hogy boldogságomban mindenféle oktalan állat, sorra minden épület s maga a nap is derűs arccal osztozik. Tudniillik az előző napi dérre minden átmenet nélkül verőfényes, enyhe nap következett, úgyhogy a tavaszi levegőtől megrészegülten még a dalos madárkák is rázendítettek édes énekükre s a csillagok anyját, az idők teremtőjét, a földkerekség úrasszonyát hízelgő himnusszal simogatták körül. Még a fák is, mind a dús gyümölcsöket fakasztók, mind a csupán árnyat adó meddők, föléledtek a déli szélben, levélrügyeik megcsillantak, csöndeskén ingó-ringó ágaik lágy suttogásra zizzentek össze. Elnémult a viharok tomboló zúgása, elült a hullámok tornyos torlódása, a tenger nyugodtan hömpölygötte a part felé habjait, szétfoszlottak a komor fellegek s az ég a maga fényének felhőtlen, szikrázó tüzében tündökölt.

És íme, lassacskán mutatkoztak már a nagyszerű körmenet előjátékai: az emberek, ki-ki a maga kedve szerint, pompás jelmezeket öltöttek. Az egyik kardszíjjal övezetten katonát utánzott, a másik köpenyesen, félcipőben, vadászgerellyel a vadászt adta, a harmadik asszonynak maskarázta magát; a lábán arany cipő, testén selyem ruha s drága ékszerek, fején művészi hajtorony; így lejtett-pípeskedett. A negyedik lábpáncélban, pajzzsal, sisakkal, karddal ékesen, mintha csak a gladiátoriskolából lépett volna ki. Volt olyan is, aki fáklyásan, bíborszegélyesen hatósági személyt mímelt; olyan is, aki köpennyel, bottal, háncs-saruval, kecskeszakállal filozófussá varázsolta magát, olyan is, aki lépvesszővel madarásznak, vagy horgászbottal halásznak öltözködött. Láttam egy szelídített medvét: úriasszonynak öltöztették és gyaloghintóban is vitték. Majmot is láttam, szövetsapkában, phrygiai sárga díszruhában Ganymedes pásztort utánozta s kezében aranyserleget tartott. És hát szamarat is láttam. Tollas szárnyakat ragasztottak rá, ott ballagott valami töpörödött öreg ember oldalán: úgy kellett érteni, hogy ez jelképezte Bellerophont, a szamár pedig a Pegasust. De egyformán mulatságos volt mind a kettő.

Miközben ezek a maskarák a közönség nagy gyönyörűségére széltében-hosszában körülrajzottak, íme már kibontakozott az én mentő istenasszonyomnak káprázatos díszmenete. Hófehér ruhában ragyogó, tavaszi virággal koszorúzott asszonyok ölükből virágokkal szórták tele az utat, amerre a szent körmenet elhaladt. Büszkén vitték a különféle jelvényeket: egyesek hátrafelé fordított csillogó tükrökkel szembe mutatták az istennőnek a nyomában haladó kíséretet; némelyek elefántcsont-fésűt vittek s úgy hajlítgatták karjukat és mozgatták a kezük fejét, mintha fésülnék-csinosítanák az istennő haját, mások mindenféle illatszerrel és cseppenként kiöntött drága-finom balzsammal hintették végig az utcákat. Ezenkívül férfiak, nők nagy tömege lámpával, fáklyával, viaszgyertyával s egyébfajta mesterséges fénnyel hódolt az égi csillagok ősanyjának. Utánuk dallamos zene: sípok s fuvolák édes összhangja zendült. Hófehér díszruhában tündöklő válogatott ifjak kellemes kara zengedezett a zenére: bájos dalt énekeltek újra meg újra, amelyet Camenáktól ihletett költő írt, ügyesen alkalmazkodva a zene ütemeihez; tartalmilag mintegy bevezető-ének volt ez az ünnepélyesebb imákhoz. Utánuk mentek a nagy Sarapis állandó fuvolásai, akik oldalvást jobbra tartott fuvoláikon az istennek és templomának hagyományos dallamát játszották, végül egész sereg szolga, akik egyre kiabáltak a tömegbe, hogy nyissanak utat a szent menetnek. Most a titkos szentségekbe beavatott minden rendű, minden korú, lenruha hófehér fényében tündöklő férfiak és nők áradata hullámzik el: a nők illatszertől nedves haját átlátszó fátyol fedi, a kopaszra nyírt férfiak koponyájának fehérsége kivillog. A magasztos vallásnak ezek a földi csillagai bronz-, ezüst-, sőt arany-csörgettyűikkel élesen csendülő csilingelésre zendítenek. A vallás legfőbb papjai pedig mellükön övvel szorosra fogott, földigérő hófehér lenruhában vitték a mindenható istenek büszke jelvényeit. Az első fényes lánggal égő lámpát emelt; nem olyasmi volt ez, mint a mieink, amelyek esti lakomáinkat beragyogják, hanem afféle aranycsésze, amelynek bő száján szélesebb lángocska lobogott. A második épp úgy volt öltözve, mint az első, de mind a két kezében egy-egy kis oltárt vitt, az úgynevezett Segedelmeket; ezek sajátságos nevüket a nagyhatalmú istennő segítő gondviseléséről kapták. A harmadik arannyal finoman befuttatott pálmalevelet, s a szárnyas Mercurius-botot vitte. A negyedik az igazságosság jelvényét emelte magasra: nagyjából faragott nyitott tenyerű bal kéz volt ez, amellyel veleszületett az esetlenség, nincs benne semmi ügyesség, semmi rugalmasság, s éppen ezért alkalmasabbnak látszott az igazságosság jelképezésére, mint a jobb; ugyancsak ez vitt egy mell-formára gömbölyített kis arany edényt, amelyből tejet áldozott. Az ötödik babérágakkal teli aranykosarat vitt, az utolsó pedig korsót.

Közvetlenül mögöttük jöttek az istenek, akik ezúttal kegyeskedtek emberek lábain felvonulni. Ím, itt a szörnyű Anubis, lelkek túlvilágra kísérője; fönséges alakja félig fekete, félig aranyos, kutyafejét magasan fölveti, baljában tartja a szárnyas pálcát, jobbjában zöldellő pálmaágat lenget. Közvetlenül a nyomában következett egy, hátulsó lábain ágaskodó tehén, termékeny jelképe az istennőnek, mindenek anyjának; a papság egyik tagja büszkén, ringó lépésben vitte a vállain. Egy másik a titokzatos tárgyakkal teli ládikát vitte, amely belsejében rejtette e nagyszerű hitnek a titkait. A harmadik boldogan vitte ölében a felséges istenség imádandó jelképét; nem hasonlított ez sem baromhoz, sem madárhoz, sem vadállathoz, de még emberhez sem, hanem ötletes találmány volt, amely tiszteletet gerjesztett már a különösségével is, mint ennek a magasztos, titokzatos hallgatásba burkolódzó vallásnak szóval ki sem fejezhető bizonysága: csillogó aranyból ötvözött, csodás művészettel vésett kerek fenekű kis veder volt ez, amelynek külseje telisteli volt festve az aegyptusiak bámulatos képírásával; nem valami hosszú nyakon ült a szája, amely hosszú csatorna kinyúló folyókájában csucsorodott előre, míg a másik oldalra messze kiugró, öblösen ívelt füle tapadt, amelyen karikába tekergődzött kígyó feküdt és magasra emelte ráncos, püffedt, pikkelyes nyakát.

És most, íme, közeledett már felém a hatalmas segítő istennőnek megígért mentő-eszköze: erre lépkedett már a főpap, akinek kezében volt szabadulásom; pontosan az isteni ígéret útmutatása szerint jobbjában rózsakoszorús csörgettyűt tartott; a csörgettyűt az istennőnek, a koszorút nekem - és Herculesre, diadalmi koszorú volt ez - mert annyi rettentő megpróbáltatást kiálltam, annyi veszedelmen átvergődtem s a felséges istennő segítségével az ellenem ádázul fenekedő Fortunát legyűrtem. De hirtelen örömöm nem ragadott el, nem rohantam hanyatthomlok felé, mert attól tartottam, hogy ha egyszerre csak belevágtat egy szamár a körmenetbe, fölzavarja ünnepi megszabott rendjét. Inkább nyugodtan, szinte embermódra lépkedve, tétován, oldalogva lopakodtam előre lépésről lépésre lassacskán, miközben a nép, bizonyosan az istennő sugallatára, utat nyitott. A főpapnak - ezt valóban észrevettem - eszébe villant az éjjeli jóslat, elámult, hogy a rábízott feladattal minden úgy összevág, tehát azonnal megállt, kinyújtotta készségesen jobbját s odatartotta elém a nekem szánt koszorút. Ekkor én megremegtem, lázas dobogással zakatolt szívem s a gyönyörű rózsákból font pompás koszorút mohón elkaptam és megettem, a beteljesülés reményében. És nem is hagyott cserben az égi ígéret: ebben a pillanatban lefoszlik rólam idétlen állati testem. Először is piszkos szőröm lehámlik, aztán megfinomodik vastag bőröm, lelappad gömbölyű hasam, talpamon a patákon át kibukkannak lábujjaim, a mellső lábak visszaváltoznak kezekké s egyenes testtartásomhoz igazodnak, hosszú nyakam megrövidül, arcom és fejem kikerekedik, idétlenné nyúlt fülem a régi kicsinnyé zsugorodik, lapátfogaim apró, emberi fogakká törpülnek és a farkam, amelyet eladdig legjobban szégyelltem, a farkam immár nincs sehol! Ámul-bámul a nép, a papok imádják a legnagyobb istennő kézzelfogható mindenhatóságát, nagyszerű és hirtelen visszaváltozásomat, amely olyan volt, mint valami álombéli látomás. Ég felé tárják karjukat s egy szívvel-szóval magasztalják az istennő káprázatos csodatételét. Én a mélységes megrendüléstől döbbenten, némán tétováztam - a lelkem még nem ébredt tudatára ennek az ily hirtelen és ily roppant örömnek - hogy mit is mondjak legelőször, mi legyen az első emberi szó, amit kiejtek, miféle beszéddel szenteljem föl újjászületett nyelvemet, a hatalmas istennőnek miféle válogatott szavakkal adhatok hálát? De a főpap - mint aki az istennő sugallásából elejétől végig ismerte minden hányattatásomat, ámbár azért őt is épp úgy megrendítette a páratlan csoda - egyeden intésével megparancsolta, hogy takaróul mindenekelőtt adjanak vászonruhát rám, mert mióta rólam az átkozott szamártest lefoszlott, összeszorítottam combjaimat, aggodalmasan rájuk borítottam két kezem, s amennyire meztelen létemre megtehettem, ezzel a természetes lepellel takarództam úgy-ahogy. Most az egyik pap gyorsan levette köpenyét és nagy sebbel-lobbal betakart vele. Ennekutána a főpap rám meresztett tekintettel, ám derült és - Herculesre! - átszellemült arccal így beszélt:

- Megjöttél végre, Lucius, a Békesség kikötőjébe, az Irgalmasság oltárához, miután a sok és sokféle nyomorúságot, a Balsors rettentő csapásait átszenvedted s annyi irtózatos vihar hányt-vetett össze-vissza. Nem segített rajtad származásod, sem rangod, sem tudományod, amellyel ékeskedel, mert duzzadó fiatalságod síkos talaján egy cselédlánnyal kéjelgésbe sikamlottál s keserves kárát vallottad átkozott kíváncsiságodnak. És Fortuna, ámbár vak, ámbár szörnyű veszedelmekben gyötört meg, rövidlátó kajánsága ellenére is ide vezérelt téged, ebbe a vallásba, mely boldogít. Hát most már csak menjen, fékevesztett mérgében hadd dühöngjön, kegyetlenségének hadd keressen más áldozatot, mert azoknak ellenében, akiknek életét a felséges istennő a maga szolgálatára rendelte, semmi ereje sincs a balsorsnak. Rablók, vadállatok, rabszolgaság, zordon utazások kanyargós útvesztői, a mindennapos halálfélelem - nos, mit ért el mindezzel a kaján Fortuna? Immár oltalmába vett a látó Fortuna, aki tündöklő fényével a többi isteneket is beragyogja. Derüljön hát zordon homlokod, úgy amint hófehér ruhádhoz illik és kísérd ujjongó lépteiddel a megmentő istenasszony ünnepi körmenetét. Hadd lássanak a hitetlenek, lássanak és ismerjék fel tévelygésüket: íme Lucius a nagy Isis hatalmából megszabadult eddigi nyomorúságaitól s most örömtől repesve ül diadalt balsorsa fölött! És hogy annál keményebben megállhasd helyed, lépj be a mi szent hadseregünkbe, amelyre látomásod már föl is esketett, szenteld magad immár a mi vallásunknak engedelmesen, vedd magadra az istennő szolgálatának igáját szívesen. Mert mihelyt az istennő szolgájául szegődöl, annál édesebben élvezed szabadságodat.

Így beszélt lelkemre a nagyszerű főpap, aztán fáradtan ziháló mellel elhallgatott. Most elvegyültem a papok csoportjában, megindultam s velük együtt mentem tovább a szent körmenetben. Már ismert az egész város, mindenki engem nézett, ujjaikkal mutogattak rám s felém integettek az emberek. Az egész közönség rólam beszélt:

- Ezt ma a mindenható istennő felséges akarata visszaváltoztatta emberré. Herculesre, boldog és százszor áldott, mert bizonyára előbbi erényes és tisztes életmódjával érdemelte ki ezt a páratlan mennyei pártfogást, hogy miután újjászületett ily furcsa módon, rögtön papi szolgálatra válasszák.

Efféle beszélgetések és zengő ünnepi imádságok közben lassacskán előrejutottunk s már közeledtünk a tengerparthoz, mégpedig éppen ahhoz a helyhez érkeztünk, ahol előző nap tanyáztam szamár-magam. Itt szertartásosan elrendezték az istenek képmásait s a főpap, miután magasztos ajkairól elhangzott az ünnepélyes könyörgés, lobogó fáklyával, tojással és kénnel tisztaságossá tisztított s az istennőnek szentelt és ajánlott egy művészi alkotású hajót, amelyet köröskörül bámulatos aegyptusi festmények tarkítottak. Ennek a szent hajónak hófehér vitorlája aranyhímes írással ékeskedett: ez a felirat ismételte az újonnan meginduló hajózás szerencsés folytatásáért tett fogadalmat. Magasra szökkent a vakító fényű, fenyőszálból kerekített, csúcsán remek kétfülű kancsóba faragott árboc, a hajó fara aranylemezekkel borított ragyogó libanyakba görbült, az egész hajó pedig fényezett citrusfából épült s ragyogón tündökölt. Most az egész nép, papok és avatatlanok, vállvetve hordták a fűszerektől s egyéb fogadalmi ajándékoktól roskadozó kosarakat, a hullámokra pedig aludttejet öntöttek, míg végre a bőséges ajándékokkal s a szerencsét esdő áldozatokkal megtelt a hajó. Ezután eloldották a horgony köteleit s a kivételesen szelíd szél kisodorta a tengerre. Amint egyre távolodott s a körvonalai egyre jobban elmosódtak, a szent tárgyak hordozói sorra fölvették megint, ki-ki amit vitt s vidáman megindultak visszafelé a templomba, ugyanúgy elrendezett körmenetben, amint jöttek.

Mikor pedig a templomba érkeztünk, a főpap s azok, akik az istenszobrokat vitték, meg azok, akiket már régebben beavattak a tiszteletre méltó titkokba, bevonultak az istennő szentélyébe és szertartásosan elhelyezték a megszólalásig hű szobrokat. Most egyikük, akit valamennyien titkárnak neveztek, kiállt a templom elé, mintegy gyűlésbe hívta a pastophorusokat - így hívták a szent papi testület tagjait - s magas emelvényről könyvből s írásokból áldást imádkozott a nagyhatalmú császárra, a szenátusra, a lovagrendre, az egész római népre, a hajósokra és hajókra, amelyek a mi birodalmunk területén járják a tengert s végül a szertartás szerint görög szóval hirdette az ünnep nevét: - Ploiaphesia!

Harsányan zúgta rá a néptömeg, hogy hozzon ez az örömhír szerencsét mindenkire. Most az emberek túláradó örömükben zöld gallyakat, koszorúkat s virágos ágakat hoztak, megcsókolták az istennő lábait - ezüstből öntött szobra ott állt a legfelső lépcsőfokon - és hazatértek házi tűzhelyükhöz. Engem sehogyse vitt rá a lelkem, hogy eltávozzam onnét csak egy tapodtat is: elmerültem az istennő szemléletében s visszaidéztem emlékezetembe elmúlt tengernyi szenvedésemet.

De a Hír se volt rest: sebesen röppent röpke szárnyain s hamarosan elhíresztelte hazámban a hatalmas istennő imádatos kegyelmét s az én sok emlékezetes hányattatásomat. Nos hát barátaim, szolgáim s legközelebbi vérrokonaim rögtön letették a gyászt, amelybe halálom hamis hírére öltöztek és a váratlan örömtől boldogan, százféle ajándékkal megrakodva hozzám siettek, hogy színről-színre lássanak, minekutána feltámadtam halottaimból. Jólesett látnom arcukat, amit pedig nem is mertem volna már reményleni, megtisztelő ajándékaikat azonban köszönettel elhárítottam, hiszen családom tagjai jó eleve elláttak annyival, amennyi elegendő volt megélhetésemre s egyéb kiadásaimra bőségesen.

Miután mindegyikükkel elbeszélgettem és elmeséltem nekik egyfolytában eddigi nyomorúságaimat s jelenvaló boldogságomat, megint csak visszatértem az én kegyelmes istennőm közelébe; házat béreltem a templom területén belül s itt rendeztem be ideiglenes otthonom; így részt vettem a magán-istentiszteleteken is, a papokkal szoros testvériségben éltem, s a hatalmas istenséget elválhatatlanul együtt imádtam velük. Nem múlt el egyetlen éjszaka s máskor sem szállt rám anélkül, hogy az istennő meg ne jelent s ne figyelmeztetett volna és sűrű unszolással ne hívott volna föl, hogy végre avattassam be magam titokzatos tiszteletébe, hiszen már rég erre szánt. De engem, bár megvolt bennem az áhítatos szándék, valami lelkiismeretbeli félelem visszatartott, mert folytonos kérdezősködésem során értesültem, hogy a vallási fegyelem szigorú, a böjtös önmegtartóztatás kegyetlenül kemény s hogy gondos óvakodással kell körülbástyázni az életünket, amelyre ezer veszély leselkedik. Mindezt akárhányszor meghánytam-vetettem magamban, de hogy, hogy nem, akárhogy siettettem volna is a dolgot, egyre halogattam.

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a főpap rengeteg holmit hozott számomra az ölében; mikor megkérdeztem, hogy mit jelent ez, azt felelte, hogy ezt a holmit Thessaliából küldték nekem s ezenkívül Pejkó nevű szolgám eljött utánam. Mikor fölébredtem, soká-soká rágódtam magamban ezen a látomáson, hogy mi is az értelme, főképpen mivel bizonyos voltam benne, hogy Pejkó nevezetű szolgám nem volt soha életemben. De már ebben az álomlátásban akármiféle jóslat is rejlett, meg voltam győződve szentül felőle, hogy mindenképpen szerencsét jelent az, hogy holmikat kaptam. Efféle tépelődések közben izgatottan lestem valami kellemes esemény bekövetkezését s így vártam meg a reggeli templomnyitást. Ekkor széthúzták a szentély fehér függönyét s mi imádsággal fordultunk az istennő fenséges arca felé; a főpap végigjárta köröskörül sorra az oltárokat, ünnepélyes szertartások közben végezte az istentiszteletet, szent edényben vizet hozott a szentélyből s ezzel áldozott. Mikor a szertartás szabályszerűn véget ért, fölzendült a papok reggeli éneke, amellyel a nap első óráját köszöntötték. És íme, ekkor meglepetésszerűn betoppantak a legényeim, akiket Hypatában hagytam, mikor Fotis szörnyű tévedésével végzetes kalandokba bonyolított; ezek természetesen értesültek sok hányattatásomról s magukkal hozták az én kedves paripámat is, amelyet sokféle meghurcoltatás után a hátába égetett jel fölismerése révén szereztek vissza. Most ámultam el csak igazán álmom ötletességén: tudniillik nemcsak az az ígérete teljesült, hogy szerencse ér, hanem visszaadta pejparipámat is, amelyre a "Pejkó szolgám" névvel is célzott.

Ez olyan hatással volt reám, hogy most már nagyobb buzgalommal vettem részt az állandó templomi szolgálatban, hiszen ezek a mostani jótétemények reményeim teljesülésének zálogai voltak. Napról napra izzóbban égetett a vágy, hogy a titokba avassanak be s a főpapot esdeklő kéréseimmel szakadatlanul ostromoltam, hogy végre avasson be a szent éjszaka titkaiba. De ez a tiszta vallásos életéről híres, komoly férfiú nyájasan és szelíden elhárította sürgetésemet, mint ahogy a szülők határt szabnak gyermekeik korai kívánságainak és nyugtalan lelkemet szép reménység vigaszával simogatta: az istennő sugallata határozza meg azt a napot, amelyen valakit be lehet avatni, az ő bölcsessége jelöli ki a papot, akinek a szertartást végeznie kell s ugyancsak az ő parancsa állapítja meg a költségeket, amelyek a szertartásra szükségesek. Figyelmeztetett, hogy alázatos türelemmel kell kivárni mindennek sorát: a mohóságtól is, a makacskodástól is óvakodni kell; ezt a két bűnt kerülni kell gondosan és ha hív a szózat, nem szabad tétováznom, ha még nem hívott, nem szabad hirtelenkednem. De nincs is a papi testületnek olyan eszeveszett s az életével könnyelműen játszó tagja, aki az istenasszony külön néki adott parancsa híján merészelné elvégezni a beavatást szentségtörő módon s ezzel halálos büntetést fejére zúdítani. Mert az istennő kezében vannak a túlvilág kulcsai s az üdvösségnek oltalma; tanítását az önként vállalt halál és az ő kegye révén nyert újjászületés jelképe alatt ünnepeljük. Maga a fenséges istennő is olyanokat szokott kiválasztani, akik átvergődtek az élet küzdelmein s már ott állnak hanyatló napjuk alkonyulatánál, mert ezekre nyugodtan rá lehet bízni vallása legnagyobb titkait. Ezek azután az ő mindenhatósága révén valamiképpen újjászületnek s újra megindulnak megújult életük útjain. Ennélfogva nekem is fejet kell hajtanom emez isteni parancs előtt, ámbár a hatalmas istenség különös és nyilvánvaló kegyelméből már régebben kiválasztott és elkötelezett az ő boldogító szolgálatára. Épp úgy, mint többi szolgáinak, már most tartózkodnom kell a tiltott és szentségtelen ételektől, hogy annál egyenesebb úton juthassak el a tisztaságos vallás titokzatos titkaihoz.

Így beszélt a főpap s én az engedelmességet nem törtem meg türelmetlenül, hanem magamat csöndes nyugalomra s tisztes hallgatásra fékezve, naponta buzgón részt vettem a templomi szolgálatban. Nem is hagyott cserben s nem gyötört hosszú halogatással a hatalmas istennő üdvözítő kegyessége, hanem a sötét éjszakában világos paranccsal félreérhetetlenül figyelmeztetett, hogy itt a nap, amelyre mindig vágyakoztam, amelyen betölti legfőbb kívánságomat; meghagyta egyúttal, mekkora költséggel kell gondoskodnom az istentiszteletről s magát a főpapját, Mithrast jelölte ki a szent cselekmény elvégezésére, mert ő, mint mondotta, csillagzataink rejtelmes isteni közössége révén belső kapcsolatban van velem.

A magasságos istennőnek ezekre s egyéb ilyen kegyelmes utasításaira fölfrissült a lelkem és még alig pirkadt a hajnal, fölserkentem ágyamból, s azonnal a főpap lakására siettem; ott fogtam, amint éppen kilépett a hálószobájából s üdvözöltem. Már éppen föltettem magamban, hogy a szokottnál is állhatatosabban, most már mint tartozó kötelességet, fogom tőle követelni a beavattatást, de ő, alighogy megpillantott, meg is előzött:

- Boldog vagy, áldott vagy, ó Lucius, hogy a felséges istennő ilyen kegyes jóindulatára méltatott! Hát most már miért vesztegelsz - folytatta -, miért tétovázol? Itt a nap, amelyet oly olthatatlan vággyal sóvárgottál, amelyen a száznevű istennő parancsára tulajdon kezeimmel avatlak be vallása szent titkaiba.

Átfog jobbjával az öreg barátságosan s egyenesen a hatalmas templom kapujához vezet. Miután szertartásos szolgálattal elvégezte az ünnepélyes templomnyitást és bemutatta a reggeli áldozatot, a szentély mélyéből előhozott ismeretlen betűkkel írt könyveket. Csupa tömör, néhány szavas, hagyományos mondás volt ezekben összegyűjtve; avatatlan olvasók kíváncsiskodásától megvédték őket a betűk, amelyek részint mindenféle állatokat ábrázoltak, részint tekergődztek-kanyarogtak, kerék módjára körben kígyóztak és sűrű vonalakban fonódtak egymásba. Ebből felolvasta nekem, mi mindent kell okvetlenül előkészítenem az avatási ünnepre. Én, részben magam, részben a társaim révén, azonnal lázasan és meglehetős bőkezűn megvásároltam mindent szükségeset. A főpap - mikor kijelentése szerint az ideje elérkezett - nagy papi kísérettel elvezetett a legközelebbi fürdőbe, ott előbb engedett a szokott módon megfürdenem, aztán az istenek bocsánatát esdette rám, végiglocsolt s hófehérre tisztított, végül visszakísért a templomba. Kétharmad része eltelt már a napnak s ekkor odaállított az istennő lábai elé s halk hangon néhány parancsot adott - amelyeket elárulnom nem szabad -, aztán mindenkinek füle hallatára hangosan lelkemre kötötte, hogy tíz álló napig egyfolytában tartózkodjam az étkezés gyönyöreitől, húsételt ne egyem, bort ne igyam.

Áhítatos önmegtartóztatással lelkiismeretesen teljesítettem a parancsait s így ért el a szentséges felavatásomra megszabott nap. Amint a Nap estére hajlott, íme, innen is, onnan is rengeteg ember csődül össze s az istentisztelet ősi hagyománya szerint mindegyik másféle ajándékkal kedveskedik. Most minden avatatlant eltávolítanak, engem nyers lenvászon lepelbe öltöztetnek s a főpap kézen fogva bevezet a szentély legbelsejébe.

Bizonyára izgatottan veted föl itt a kérdést, kíváncsi olvasóm, hogy ezután mi szó esett és mi történt. Elmondanám, de elmondanom nem szabad, megtudhatnád, de meghallanod nem szabad. A szentségtörő kíváncsiskodásért bűnhődést vonnának magukra a fülek s a nyelvek egyaránt. De talán áhítatos vágyakozás csigázott föl s ezért hosszas izgalommal nem gyötörlek. Halld meg tehát és hidd el, mert ez a színigazság. A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé s színről színre imádtam őket. Íme, elmondtam neked mindent s mégis bizonyos, hogy hiába hallod, egy szót sem értesz belőle.

Elmondom tehát azt, amit rá lehet bízni az avatatlanok értelmére szentségtörés nélkül. Fölvirradt a reggel, véget ért az avatóünnep s én - miután fölszenteltek tizenkét talárban - most kiléptem a templomba; most is meglehetősen különös ruhában voltam, de semmiféle fogadalmam se tiltja, hogy erről beszéljek, hiszen ugyanakkor a nagyszámú templomi közönség is láthatott.

A templom kellős közepén az istennő szobra előtt faemelvény állott; erre kellett fellépnem. Minden szem megakadt fátyolszövetből való, színesen hímzett ruhámon: vállamról hátul a sarkamig drága köpeny omlott alá. Akármerről vizsgált is körül valaki, mindenütt tarkabarka állatalakok ékeskedtek ruhámon: itt indiai sárkányok, amott hyperboreus griffek, amelyek a világ végén tenyésznek, s olyanok, mint a szárnyas madár. Ezt a ruhát a felszenteltek olympiai talárnak nevezik. Jobb kezemben lánggal égő fáklyát tartottam, fejemet pompás pálmaágból font gyönyörű koszorú övezte, amelynek levelei sugarak módjára szétálltak. Napisten-öltözetemben szobor módjára álltam ott. Most hirtelen szétvonták a függöny szárnyait s a templom közönsége alig győzött a látvánnyal betelni. Ezek után pompás lakomákkal, jókedvű mulatozással ünnepeltem beavattatásom gyönyörűséges emléknapját. Harmadnap ugyanilyen ünnepélyességgel megismétlődtek a szertartások, aztán vallásos reggeli volt, amivel szabályszerűen véget ért a beavattatás. Néhány napig még ott maradtam ezután és az istennő szobrának közelében kimondhatatlan gyönyörűségeket éltem át, mert meghálálhatatlan jóságával elkötelezett magának. Végre miután szerény viszonyaimhoz képest leróttam hálámat, teljes alázattal ugyan, ámde fogyatékosan, az istennő parancsára fölkészültem jól kitolódott hazautazásomra. Forró vonzalmam szálait alig-alig tudtam elszakítani. Végre is leborultam az istennő színe előtt, hosszan odaszorítottam lábaihoz arcomat, megeredtek a könnyeim s miközben szüntelen zokogástól elakadozott szavam, el-elcsukló hangon így imádkoztam:

- Szentséges és örök fenntartója te az emberi nemnek, aki a halandókat mindig bőkezűn istápolod, édes anyai szeretettel hajolsz a nyomorúságban sínylődök felé. Nincs nap, nincs éjszaka, nincs egyetlen röpke pillanat, amely valamilyen jótéteményed nélkül elmúlna; tengeren és szárazföldön védelmezed az embereket, elűzöd az életükre törő veszedelmeket s odanyújtod nekik mentő jobbodat, amellyel a végzetük összevissza kuszált-bogozott fonalait kibontogatod, a sors viharait lecsillapítod, a csillagzatok gonosz járásának megálljt parancsolsz. Téged tisztel az ég, fél az alvilág, te forgatod a földet, te gyújtod ki a Nap ragyogását, te kormányozod a világot, te sarkad alá taposod a Tartarust. Néked engedelmeskednek a csillagok, váltakoznak az évszakok, vigadoznak az istenek, szolgálnak az elemek. A te intésedre fújnak a szelek, dagadoznak a felhők, csíráznak a magvak, bontakoznak a bimbók. Ég felé ívelő madarak, hegyekben kóborgó vadállatok, földben rejtező kígyók, tengerben úszó szörnyetegek a te felséged előtt megjuhászodnak. De az én tehetségem gyönge a te dicsőséged magasztalására, áldozatok bemutatására az én vagyonom csekély; érzem a te felségedet, de dicsőítésedben elakad ügyefogyott szavam, nem volna rá elég ezer száj, ezer nyelv s a fáradatlanul áradó beszédnek örökkévaló zengése sem. Hadd tegyem tehát azt, aminél egyebet vallásos lelkű, de szegény ember létemre nem tehetek: hadd ringassam magam örökre abban a gondolatban, hogy isteni arcodat és szentséges fölségedet itt őrzöm rejtve szívem rejtekén.

Miután a felséges istennőhöz így imádkoztam, megöleltem Mithrast, a főpapot, immár atyámat, odaborultam mellére, csókjaimmal borítottam s bocsánatáért esedeztem, hogy páratlan jóságát nem tudom viszonozni méltóképp. Kifogyhatatlan szóval sokáig hálálkodtam még neki, s végre távoztam. Én egyenesen hazafelé igyekeztem, hogy annyi idő múltán viszontlássam családi tűzhelyem, amikor, néhány nap múlva, a hatalmas istennő sugallatára sebbel-lobbal összecsomagoltam szerény poggyászomat, hajóra szálltam s Rómának vettem utamat. Biztosan vittek kedvező szelek, nagyon gyorsan Ostia kikötőjébe érkeztem, innen kocsin vágtattam tovább s december tizenkettedikén este a híres-nevezetes fővárosba érkeztem. Innen kezdve legfőbb gondom volt naponta könyörögni Isis királynő isteni felségéhez, akit itt Campensis-nek neveznek, mert a Campus Martiuson emelkedik temploma, amelyben mélységes hódolattal engesztelik. Egy szó mint száz: buzgó tisztelője voltam bizony: templomában ugyan jövevény, ám titkos tiszteletében beavatott.

Íme, a magasságos Nap végighaladt az állatkörön s befejezte az esztendőt, amikor egyszer álomban megint virrasztó gondossággal megszólított a jóságos istennő s figyelmeztetett, hogy újból avattassam be magam a titkos istentiszteletbe. Csodálkoztam: mit akarhat, miféle jövendő eseményre célozhat? Hiszen, úgy gondoltam, engem már a legtökéletesebben beavattak. Magamban is meghánytam-vetettem ezt a vallási kétségeskedésemet, a papok tanácsát is kikértem felőle s ekkor új és egészen csodálatos magyarázatát kaptam: hogy engem még csak az istennő titokzatos szertartásaiba avattak be, de még nem iktattak be a győzhetetlen Osirisnek, a nagy istennek, az istenek felséges atyjának titkos tiszteletébe. Ámbár a két istenség s mindkettejük tisztelete összefügg, sőt egy és ugyanaz, mégis igen nagy különbség van a beavattatásban; ennélfogva úgy kell értelmeznem a figyelmeztetést, hogy a nagy isten szolgájául is elhivattam. A dologra csakhamar világosság derült. Másnap éjjel ugyanis megjelent álmomban egy pap, vászonköpenyben, kezében Bacchus-pálcával, borostyánnal s egyebekkel, amikről azonban beszélnem tilos; mindezt letette a szobámban, leült a székemre s meghagyta, hogy rendezzek lakomát dicsőséges felavattatásomra. Aztán hogy valami biztos jellel kezemre járjon a fölismerésben, lassacskán, sántikáló lépésben megindult, mert bal lábán a sarka kissé kiferdült. Az isteneknek ilyen világos kinyilatkoztatására eloszlott hát végre kétségeskedésem minden sötétsége. Alighogy az istennő reggeli imádását elvégeztem, éles figyelemmel végigvizsgáltam valamennyi papot, hogy melyik sántít úgy, mint az álombéli látomás. És ez sikert is hozott: rögtön észrevettem, hogy az egyik pastophorus nemcsak épp sántít, hanem alakja és ruházata is szakasztott mása az éjjeli látomásnak. Később meg is tudtam, hogy Asinius Marcellus a neve, s ez a név meg éppenséggel vonatkozásban volt az én visszaváltozásommal. Nem is tétováztam, azonnal odaléptem hozzá, de ő már tudta, mit akarok mondani, mert őt is hasonló isteni parancs figyelmeztette felavatásom elvégzésére. A megelőző éjjel ugyanis azt álmodta, hogy miközben a nagy isten szobrát koszorúkkal díszítette, az isten tulajdon szájából - amellyel kinek-kinek előre megszabja sorsát - hallotta, hogy elküld majd hozzá egy Madaurából való nagyon szegény embert, akit azonban titkos tiszteletébe be kell avatnia rögtön; isteni bölcsessége révén ő majd a jelöltnek nagy tudományos hírnevet, a papnak pedig gazdag kárpótlást szerez. Ámbár a beavattatásra így elhivattam, mégis visszatartott tőle - igaz, hogy kedvem ellenére - az, hogy pénz dolgában nagyon szűkösen voltam. Mert csekélyke vagyonomat fölemésztették úti kiadásaim, a fővárosban pedig jelentékenyen nagyobbak voltak a beavatás költségei, mint annak idején a tartományban. Szorongatott kegyetlen szegénységem s mint a régi közmondás tartja: torkomon volt a kés; vergődtem, mert az isten azért tovább is épp úgy ösztökélt, sürgetett. Mikor már ismételten nagyon felzaklatott a nógatása, végre rám parancsolt s ekkor én eladtam, ami csekélyke ruhám még volt s a szükséges pénzecskét így kapartam össze. Ez a parancs különben így hangzott:

- Ugye ha valami élvezet megszerzésén törnéd fejed, könnyű szívvel elkótyavetyélnéd a ruháidat: s most, mikor ily nagyszerű szertartásokba készülsz magad beavattatni, tisztes szegénységre fanyalodni tán tétovázol?

Nos tehát mindent bőven bevásároltam, tíz napig megint beértem hústalan ételekkel, még a hajamat is lenyírattam, s miután a főisten titkos éjjeli tiszteletébe beavattak, e testvér-vallásnak istentiszteleteit is határtalan bizalommal látogattam. Hontalanságomban ez nemcsak megnyugtató vígasztalást adott, hanem egyúttal bőséges keresethez is juttatott: hiszen a kedvező szerencse jóvoltából kövérre hizlalta keresetemet latin nyelvű szónoklataim révén az ügyvédkedés.

És íme, kis idő múlva váratlan és mindenképpen csodálatos paranccsal látogattak meg újra az istenek és követelték, hogy vessem alá magam még egy harmadik avatásnak is. Súlyos gond emésztett, izgatottan évődtem magamban és buzgón törtem a fejemet: mire irányulhat az isteneknek ez az újabb és különös kívánsága, mi híja lehet az immár kétszeres beavattatásnak? Bizonyára hibásan vagy nem tökéletesen avatott be mind a két pap. Szavamra, már-már kezdtem rossz véleménnyel lenni a becsületességük felől. Amikor háborgó gondolataim hullámai már-már az őrültségbe hajszoltak, egy jóságos álombéli jelenés ezzel a kinyilatkoztatással világosított fel:

- Nincs okod félni, hogy előbbi többszörös beavatásod során valamit esetleg elmulasztottak. Inkább derülj vidám örömre, hogy az istenek szüntelenül kegyeikre méltatnak: inkább ujjongj, hogy háromszor lesz részed abban, amihez mások alig jutnak egyszer is! Ennek a hármas számnak révén bízva bízhatsz, hogy örökre boldog leszel. Egyébként erre a most következő beavattatásra szükséged is van okvetlenül; elég, ha arra gondolsz, az istennő ruhái, amelyeket a tartományban reád adtak, ottmaradtak a templomában letétben s így te Rómában ezzel a szent ruhával nem ékesítheted majd magad, sem ünnepnapokon, sem a kötelező könyörgéseken. Váljék tehát boldogságodra, szerencsédre, üdvödre: a nagy istenek sugallatára örvendező szívvel avattasd be magad újból a szent titkaikba!

Így adta értésemre az isteni álom fenséges sugallata, hogy mit kell cselekednem. Ezek után nem hagytam ám annyiban, máról holnapra nem is halogattam, hanem rögtön elmondtam az én papomnak látomásomat, fejemet azonnal a hústalan böjtölés igájába hajtottam, a változhatatlan törvényben megkövetelt ama tíz napot buzgón-önkéntesen meg is sokszoroztam s bőségesen beszereztem a beavattatás megannyi kellékeit, s mindezt nem azért halmoztam így, mintha ennyit követeltek volna, hanem inkább csak áhítatos buzgalomból. De szavamra, sem a költséget, sem a fáradságot én nem sajnáltam, hiszen az istenek bőkezű gondoskodása révén ügyvédi keresetemből már szépecskén megtollasodtam. Végre is alig néhány nap múltán a nagy istenek még nagyobb istene, a nagyok közt legnagyobb, a legnagyobbak közt legfölségesebb, a legfölségesebbek közt király: Osiris, nem valami idegen személy alakjában, hanem színről színre megjelent álmomban és tulajdon imádandó szavával kegyeskedett a lelkemre kötni, hogy - amibe itt vágtam csak bele - folytassam rendületlenül dicsőséges védőügyvédi működésemet, s rosszakaróim konkolyhintésétől ne rettegjek, amit verejtékes tanulással szerzett tudományom kihív ellenem. S hogy ne szolgáljam az ő titkos tiszteletét egyszerű hívei sorában: ő a pastophorusok testületébe, sőt az öt évre választott elöljárók közé beosztott. Hajam tehát megint lenyírattam és boldogan beléptem ebbe az ősrégi, szent testületbe - amelyet még akkor alapítottak, mikor Sulla volt az úr, hajdanán. - Én pedig kopaszságomat dehogy takargattam, dehogy rejtegettem, inkább tüntetőn mindenütt megmutattam.

 

Arisztotelész

Arisztotelész admin

 

ARISZTOTELÉSZ

 

EUDÉMOSZI ETIKA

NAGY ETIKA

 

 

FORDÍTOTTA: STEIGER KORNÉL

 

 

EUDÉMOSZI ETIKA

ELSŐ KÖNYV

1

Aki Déloszon, az istenség környezetében saját véleményének adván hangot a Létó-szentély előcsarnokára feliratot szerkesztett, a jót, a szépet és a kellemest elválasztotta egymástól, mint olyan tulajdonságokat, amelyek nincsenek együttesen jelen ugyanabban a dologban. Ő ugyanis így verselt: „A legszebb az, ami a legigazságosabb, a legjobb az egészség, mindenek között a legkellemesebb pedig, ha az ember elérheti, amire vágyódik.” Mi azonban ne értsünk vele egyet; hiszen a boldogság, amely a legszebb és a legkiválóbb minden dolog közül, egyben a legkellemesebb is.

Minden egyes dolgot és minden egyes lényeget illetően az elmélkedésnek sok olyan fajtája létezik, amely nehézséget rejt magában és vizsgálatot igényel; ezek abban különböznek egymástól, hogy egy részük csak a dolog megismerésére irányul, más részük viszont a dolog megszerzésére és megcselekvésére is vonatkozik. Azokkal kapcsolatban, amelyekre csak az elméleti filozófia vonatkozik, akkor kell elmondanunk azt, ami ezen vizsgálódás körébe vág, amikor erre alkalom adódik. Először viszont azt kell megvizsgálnunk, hogy miben is áll a jó élet, és hogyan tehetünk rá szert. Vajon természet révén válnak-e boldoggá mindazok, akiket boldogoknak mondanak, mint ahogyan nagyok vagy kicsinyek és különböző színűek lesznek, vagy tanulás által válnak ilyenné, mintha a boldogság valamiféle tudás lenne, vagy bizonyos gyakorlás révén lesznek boldogok? (Hiszen sok dolog van, amire az ember nem a természet, nem is tanulás, hanem szoktatás révén tesz szert: hitvány tulajdonságokra a rossz, a jókra pedig a helyes szoktatás útján.) Vagy talán ezen módoknak egyikén sem, hanem a következő kettő valamelyikén érhető el a boldogság; valami természetfölötti lény ihletésére, úgyszólván elragadtatásba esve, mint ahogy az önkívületben levők és az ihlettől megszállottak; vagy a vak­szerencse révén. Sokan ugyanis a boldogságot és a jó szerencsét azonosnak tartják. Már­most az, hogy a boldogság az összes, vagy néhány, vagy egyik ilyen tényező révén van jelen az emberek között, nem kétséges, hiszen a létesülésnek csaknem minden formája ezekre az okokra vezethető vissza, ugyanis az értelemből fakadó valamennyi cselekvést a tudásból származó cselekedetekkel hozhatjuk összefüggésbe. A boldogság birtoklása, valamint a boldog és szép élet főként három dolgon múlik, melyek - a közhit szerint - választásra legmél­tóbbak. Tudniillik némelyek a belátást tartják a legfőbb jónak, mások az erényt, ismét mások a gyönyört. Néhányan vitatkoznak egymással arról, hogy ez a három milyen súllyal esik latba a boldogság szempontjából. Azt mondják, a javak közül az egyik nagyobb résszel járul hozzá a boldogsághoz, mint a többi. Egyesek szerint a belátás nagyobb jó, mint az erény, mások szerint az erény a nagyobbik jó a kettő közül, megint mások a gyönyört fölébe helyezik mindkettőnek. Aztán némelyek úgy vélik, hogy a boldog életet mindezek együtt alkotják, míg mások szerint ezek közül kettő, ismét mások azt tartják, hogy egy valamelyik ezek közül biztosítja a boldog életet.

 

2

Témánk során most annak a kérdésnek szentelünk figyelmet, hogy minden ember, aki képes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz maga elé a derekas életvitel érdekében - ez lehet kitüntetés, vagy hírnév, vagy gazdagság, vagy műveltség -, és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi. (Mert igen nagy oktalanságra vall, ha valaki az életét nem egy bizonyos célnak megfelelően rendezi be.) Így hát először is főként magunkban kell világosan meg­különböztetnünk - nem elhamarkodottan, de nem is hanyagul intézve a dolgot -, hogy egyéni­ségünknek mely része lehet a boldog élet alapja, és melyek azok a feltételek, amelyek nélkül az ember számára ez nem juthat osztályrészül. Mert például az egészség nélkülözhetetlen feltételei és maga az egészség nem azonosak. Sok más esetben is hasonló a helyzet: így a derekas élet sem azonos a derekas élet nélkülözhetetlen feltételeivel. Némelyek nem tartoznak kizárólagosan csak az egészséghez vagy csak az élethez, hanem úgyszólván közös feltételei mindennek: állapotainknak és cselekvéseinknek egyaránt. Így például a lélegzés vagy az ébren­lét nélkül, vagy anélkül, hogy részünk lenne a mozgásban, nem történhetnék velünk semmi: sem jó, sem rossz. Más feltételek viszont inkább egy-egy lényeghez kapcsolódnak. Ilyen a húsevés vagy az étkezés utáni séta. Ezek nem az előbb említett értelemben vett fel­tételei a jó közérzetnek. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Abban a kérdésben ugyanis, hogy mi a boldogság és hogyan jön létre, ezek is okai a véleménykülönbségnek: mert a boldogság nélkülözhetetlen feltételeit néhányan a boldogság alkotórészeinek tartják.

 

3

De fölösleges minden véleményt megvizsgálni, amelyet egyesek a boldogságról alkottak. Hiszen sok olyan dolog ötlik fel a gyermekekben, a betegekben és a gyengeelméjűekben, amelyen egyetlen épeszű ember sem töpreng. Ezekben a dolgokban nem is érvelésre van szük­ség, hanem a gyermekeknek például arra, hogy elérjék azt az életkort, amikor megváltozik a véleményük, a többieknek meg orvosi vagy állami szerre, amely a javulásukat szolgálja. Hiszen a gyógyszer nem kevésbé a javulást szolgáló szer, mint az ütlegek. A sokaság véle­ményével sem érdemes foglalkoznunk, mert a sokaság szinte mindenről, de leginkább a boldogságról meggondolatlanul beszél. Csupán a bölcsek véleményét kell megvizsgálnunk, mert a többiekkel, akiknek érveik nincsenek, csupán érzelmeik vannak, lehetetlenség érvelő beszélgetést folytatni. Mivel minden tudományos tárgynak megvannak a sajátos problémái, világos, hogy a legjobb életformával és a legkiválóbb élettel kapcsolatban is felmerülnek ilyen kérdések. Azért okos dolog megvizsgálnunk ezeket a véleményeket, mert az ellenfelek nézeteinek cáfolata: az ellenük felhozott érvek helyességének bizonyítása. Továbbá hasznos, ha az ilyesféle dolgok nem maradnak magyarázat nélkül. Ez elsősorban abból a szempontból hasznos, amire az egész vizsgálatnak kell irányulnia, ti., hogy minek az alapján lehetséges a jó és derekas életben való részesedés - ha már a „boldog élet” igen hivalkodó kifejezés. És hasznos annak a reménynek a szempontjából, amely a javak mindegyikével kapcsolatban támadhat bennünk. Sok ember helyzete volna reménytelen, ha a derekas élet olyan dolgoktól függene, melyeket a véletlen vagy a természet hoz létre. Hiszen az, hogy birtokába kerülünk-e ilyen dolgoknak, független az ember törekvésétől, nem rajtunk és nem a cselekedeteinken múlik. Ám ha a derekas élet olyasvalami, ami magának az embernek valamilyen tulajdon­sá­gától és cselekedeteitől függ, akkor általánosabb dolog, mert több ember számára lehetséges, hogy részesedjék benne, és istenibb, mert a boldogság mintegy díjként van kitűzve azok számára, akik önmagukat és cselekedeteiket egy bizonyos módon alkotják meg.

 

4

A legtöbb vitatott és kétséges dologra fény derül azonban, mihelyt helyesen meghatározzuk, hogy mit kell vélnünk a boldogság lényegéről. Vajon egyedül a lélek valamiféle minőségében áll ez, ahogyan néhány régebbi filozófus is gondolta, vagy pedig, noha a léleknek is van egy bizonyos minősége, inkább a cselekedetek azok, amelyeknek meghatározott minőségük kell hogy legyen. Különböző életformák vannak. Közülük néhány nem is támaszt igényt az ilyen­fajta szerencsés életre: ezek csak a szükséges dolgok végett fáradoznak; így a közönséges, pénzhajhászó, szolgákhoz illő mesterségek űzői. Közönségesnek nevezem azokat, amelyek csak a hírnévvel törődnek, szolgához illőnek, amelyet ülve végeznek és fizetés fejében, pénzhajhászónak a piaci és a szatócstevékenységet. Mivel a boldog életvitelhez, mint az előbb említettem, háromféle jót rendelünk hozzá, amelyek a legfőbb javak az emberek számára: az erényt, a belátást és a gyönyört - láthatjuk, hogy három a száma azoknak az életformáknak is, amelyeket mindenki, akinek módjában áll megválasztani, hogy milyen módon éljen, előnyben részesít: a közügyekkel foglalkozó, a filozófusi és az élvezethajhászó életforma. Közülük ugyanis a filozófus a belátással, vagyis az igazságra vonatkozó szemlélődéssel, a közügyekkel törődő ember a derekas, vagyis az erényből fakadó cselekedetekkel, az élvhajhász pedig a testi gyönyörökkel kíván foglalkozni. Ezért van az, mint már az előbb is mondtuk, hogy az egyik ezt, a másik azt az embert tartja boldognak. Amikor a klazomenai Anaxagorászt megkérdezte: „Ki a legboldogabb?”, így válaszolt: „Senki azok közül, akikre gondolsz, hanem olyan valaki, aki bizonyára igen különösnek tűnnék számodra.” Azért válaszolt így, mert látta: aki ezt kérdezte, képtelenségnek tartja, hogy ne valamilyen megteremtett és szép vagy gazdag embert illessen ez a név, míg Anaxagorász véleménye valószínűleg az volt, hogy aki fájdalomtól mentesen, a joghoz híven ragaszkodva, vagy valami isteni szemlélődés részeseként él, az - amennyire az emberről elmondható - boldog.

 

5

Bizonyos esetekben - sok ilyen van, és ezek különböznek is egymástól - nem könnyű helyesen dönteni, különösen abban a kérdésben nem, amely a legkönnyebbnek tűnik mindenkinek, és úgy látszik, mintha minden ember ismerné: nevezetesen, hogy melyek az életben azok a dolgok, amelyeket választani érdemes és amelyeknek birtoklásával beteljesülhet az ember vágya. a) Számos olyan esemény van, amelynek következtében az emberek életüket vesztik. Ilyenek a betegségek, a mértéktelen fájdalmak, a viharok. Így hát nyilvánvaló, hogyha valaki lehetővé tenné számunkra a választást, eleve azt volna érdemes választanunk - éppen az effélék miatt -, hogy meg se szülessünk. b) Ráadásul milyen élet az, amit gyermekkorunkban élünk? Hiszen egyetlen értelmes ember sem viselné el, hogy visszatérjen ebbe az életkorba. c) Aztán meg azok a dolgok, amelyek semmiféle gyönyörrel vagy fájdalommal nem járnak, és azok, amelyek ha gyönyört okoznak is, de nem illendő gyönyört - olyanok ezek, hogy jobb lenne nem létezni, mint élni. d) És általában, ha valaki összegyűjtené mindazt, amit az emberek - jóllehet nem önként, mert nem magának a dolognak a kedvéért - megtesznek és el­szenvednek, s mindehhez határtalan terjedelmű időt rendelne hozzá, ezek miatt sem válasz­taná senki az életet inkább, mint a nemlétet. e) Meg aztán, ha valaki meg van fosztva az olyan gyönyöröktől, amilyeneket a megismerés vagy a látás vagy a többi érzékelés nyújt az embereknek, akkor pusztán az evésből vagy a szerelmi élvezetekből fakadó gyönyörök miatt egyetlen ember sem fogja előnyben részesíteni az életet, hacsak nem teljesen rabszolga lelkü­letű. Hiszen világos, hogy aki ezt választja, annak számára teljesen mindegy, hogy baromnak vagy embernek született. Mindenesetre az az egyiptomi bika, amelyet Ápiszként tisztelnek, több efféle gyönyörben tobzódhat, mint sok egyeduralkodó. f) Hasonlóképpen az alvás gyönyöre miatt sem választjuk az életet. Hiszen mi a különbség a között, hogy az ember ébredés nélküli álomban alszik az első naptól az utolsóig, ezer vagy akárhány esztendőn keresztül, vagy ha növényi életet él? Legalábbis úgy látszik, a növényeknek ilyesfajta életben van részük, nemkülönben a magzatoknak, mert ezek is, fejlődésük első szakaszában, az anyatestben, noha már elevenek, az egész időt folyamatosan végigalusszák. Világos ezekből a példákból, hogy a kutatók keze közül kisiklik, hogy mi az életben a helyes és a legfőbb jó. Anaxagorászról mesélik, hogy valakinek - aki effajta dolgokon töprengett és megkérdezte tőle: miért választaná az ember inkább azt, hogy megszülessék, mint hogy ne szülessék meg - így válaszolt: „Azért, hogy szemlélhesse az égboltot és az egész világmindenség rendjét.” Ő tehát úgy gondolta, hogy valamiféle tudomány az, amelynek kedvéért becses dolog az életet választani. Mások azonban Szardanapalloszt tartják boldognak vagy a szübariszi Szmindü­ridészt, vagy más olyanokat, akik élvhajhász életet élnek. Látnivaló, hogy mindezek a gyö­nyör­rel kapcsolják össze a boldogságot. Megint mások nem a belátás valamely formáját és nem is a testi gyönyöröket választják, hanem inkább az erényből fakadó cselekedeteket. Némelyek bizonyára nem csupán a hírnév kedvéért választják az ilyen cselekedeteket, hanem akkor is ezt teszik, amikor nem törekszenek arra, hogy elnyerjék mások tetszését. Ám a köz­ügyekkel foglalkozó emberek többségét valójában nem illeti meg az „államférfi” elnevezés. Ezek ugyanis igazság szerint nem államférfiak, mert míg az államférfi a derekas tettekre maguknak a tetteknek a kedvéért törekszik, addig a többség a vagyon kedvéért és nyerész­kedési vágyból választja ezt az életformát. Az elmondottak alapján világos, hogy három életformának tulajdonítja mindenki a boldogságot; azaz a közügyekkel foglalkozó, a filozófusi és az élvezethajhászó életformának. Ezek közül ami a testi és érzéki jellegű gyönyört illeti, nem kétséges sem a mibenléte, sem minősége, sem pedig az, hogy minek a révén jön létre. Nem azt kell tehát kutatni, hogy mik ezek a gyönyörök, hanem azt, hogy vajon állnak-e valami­féle vonatkozásban a boldogsággal vagy sem, és ha igen, akkor hogyan vonatkoznak rá. Továbbá, ha az életet bizonyos helyes gyönyörökkel kell összekapcsolnunk, vajon ezeket a gyönyöröket kell-e hozzákapcsolnunk, vagy pedig ezekhez más módon kell viszonyulnunk, és másfajta gyönyörök azok, amelyekről megalapozottan vélhető, hogy örömtelivé és nem csupán fájdalommentessé teszik az életet. De ezeket a kérdéseket majd később kell meg­vizsgálnunk. Most először az erényt és a belátást vegyük szemügyre: azt, hogy egyiknek is, másiknak is mi a lényege, és azt, hogy vajon a derekas életnek alkotórészei-e ezek - akár úgy, hogy saját maguk, akár úgy, hogy a belőlük kiinduló cselekvések ilyen alkotórészek. Ezeket ugyanis jóllehet nem minden ember, ám azok, akik említésre méltóak, valamennyien össze­kapcsolják a boldogsággal.

A tiszteletre méltó Szókratész úgy vélte, hogy az erény megismerése a cél, és arról kérdezős­ködött, hogy mi az igazságosság, mi a bátorság és az erény többi alkotórésze. Ezt pedig megalapozottan tette, mert úgy vélte, minden erény tudás, úgy, hogy ha az ember például megismeri az igazságosságot, hát egyidejűleg igazságossá is válik; hiszen ha a geometriát és a házépítést megtanultuk, akkor egyszersmind építőmesterek és mértantudósok vagyunk. Ezért ő azt vizsgálta, hogy mi az erény, nem pedig azt, hogy hogyan keletkezik és melyek a forrásai. De hát ez csak az elméleti tudományokra érvényes. Hiszen sem a csillagászatnak, sem a természettudománynak, sem a geometriának nincs más célja, mint ama dolgok természetének megismerése és szemlélése, amelyek ezeknek a tudományoknak a tárgyai - noha ez nem akadálya annak, hogy számos konkrét esetben ezek a dolgok járulékos módon a hasznunkra ne legyenek. Ám a tudás ama fajtáinak, amelyek valaminek a létrehozásával foglalkoznak, más céljuk van, mint a puszta tudás és megismerés. Így az orvostudomány esetében a gyógyítás, az államtudomány esetében a helyes törvény, vagy más efféle. Szép dolog ugyan, ha az ember minden egyes szép dolgot megismer, ám az erény esetében mégsem az a legbecsesebb, ha azt tudjuk, hogy mi az erény, hanem ha megismerjük, hogy melyek a forrásai. Hiszen nem tudni akarjuk, hogy mi a bátorság, hanem bátrak akarunk lenni, és nem tudni akarjuk, hogy mi az igazságosság, hanem igazságosak akarunk lenni, mint ahogyan inkább akarunk egészségesek lenni, mint tudni, hogy mi az egészség, és inkább akarjuk, hogy jó legyen a közérzetünk, mint tudni, hogy mi a jó közérzet.

 

6

Meg kell próbálnunk, hogy mindezekről a dolgokról érvekkel alátámasztható meggyőződést alkossunk, úgy, hogy ehhez a tapasztalati tényeket használjuk tanúbizonyságul és mintaként. A legkiválóbb ugyanis az volna, ha kitűnnék, hogy minden ember egyetért azzal, amit mondani fogunk. De ha nem így áll is a dolog, az is kiváló, ha legalább bizonyos módon mindenki egyetért vele. És ezt is fogják tenni, ha érveink hatására fokozatosan megváltoz­tatják véleményüket. Hiszen minden emberben van valami, ami rokon az igazsággal. Ebből kiindulva kell bemutatni - ilyen vagy olyan módon - a kérdésekkel kapcsolatos bizonyítékokat. Hiszen az igaz, de nem szabatosan előadott véleményekből kerekednek ki idővel a szabatos nézetek is oly módon, hogy a megszokott, zavaros vélekedések a lehető legpontosabb nézetekké fogalmazódnak át. Ámde minden egyes vizsgálódás esetében különbözőek az érvek: egyeseket filozófiai megalapozottsággal mondunk ki, másokat meg nem filozófiai érvként. Éppen ezért az államférfinak sem kell azt gondolnia, hogy fölösleges elmélkedés az olyan, amelynek segítségével egy dolognak nemcsak a lényegére, de létrejöttének okára is fény derül: éppen az utóbbinak van ugyanis filozófiai jelentősége minden egyes vizsgálódás esetén.

De ebben a kérdésben nagy óvatosságra van szükség. Néhányan ugyanis, mivel a filozófus tulajdonságának tartják, hogy semmit sem találomra mond, hanem megalapozottan beszél, sokszor - anélkül, hogy észrevennék - olyan érveket használnak, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz és hiábavalóak. Ezt részint tudatlanságból, részint kérkedésből teszik. Megesik, hogy tapasztalt és cselekvőképes embereket szédítenek meg így olyanok, akik nem is rendelkeznek építő jellegű vagy gyakorlatias gondolkodással, és a képességük sincs meg rá. Ez pedig a képzetlenségük miatt történik velük. Képzetlenségre vall ugyanis, ha valaki az egyes tárgyak­kal kapcsolatban nem képes különbséget tenni a tárgyhoz tartozó és a tárgytól idegen érvek között. De az is helyes, ha megkülönböztetjük egymástól az okra vonatkozó érvet és a be­mutatott tényt, mégpedig az imént mondottak miatt: az embernek nem mindig az érvekre, hanem sokszor inkább a tapasztalati tényekre kell figyelemmel lennie. Mostanában viszont az a helyzet, hogy az emberek, ha nem képesek ellentmondani az előadott bizonyításnak, arra kényszerülnek, hogy higgyenek neki. Még azért is helyes ez a megkülönböztetés, mert sokszor megtörténik, hogy az, amit érvek segítségével bebizonyítunk, igaznak tűnik ugyan, de nem annak az oknak alapján, amely érvünkben szerepel. Mert téves tételek segítségével is lehet bizonyítani az igazat, amint ez világosan látható az Analütikákból.

 

7

Miután mindezt előadtuk, kezdjük vizsgálatunkat ama első, mint mondottuk, nem világos vélekedéssel, és igyekezzünk világosan meghatározni, hogy mi a boldogság. Abban mindenki egyetért, hogy ez a legjelentősebb és a legkiválóbb az emberi javak között. Emberinek azért mondjuk, mert lehetséges, hogy előfordul boldogság valamely más, magasabbrendű lény, például az istenség esetében is. Mert azoknak a lényeknek, amelyek természetükre nézve alacsonyabbrendűek az embereknél, semmi közük nincs ehhez az elnevezéshez. Hiszen egyetlen ló, madár, hal vagy más létező sem, és egyáltalán semmi sem boldog az egész természetben - kivéve azt, aminek elnevezése folytán valami isteniben van része -, hanem bizonyos másfajta javakban részesedve élnek, az egyik jobb, a másik meg hitványabb életet. Ámde azt, hogy ez így van, később kell megvizsgálnunk. Most arról szóljunk, hogy a javak közül némelyek emberi tevékenység tárgyai lehetnek, mások meg nem. Ezt azért mondjuk így, mivel némely létezőnek semmi része nincs a változásban, következésképp a javakban sem. Természetükre nézve kétségtelenül ezek a legkiválóbbak. A javak közül pedig némelyik lehet ugyan tevékenység tárgya, de nálunk jelesebb lények tevékenységének. A tevékenység tárgya kifejezést kétféle értelemben használjuk. Azokat a dolgokat is jelenti, amelyeknek céljából cselekszünk és azokat is, amelyek e célok elérése végett válnak részeseivé cselekvésünknek. Így egyaránt a tevékenység tárgyának tekintjük mind az egészséget és a gazdagságot, mind pedig azt, amit ezeknek a kedvéért cselekszünk, ti. az egészségessé tevő és a vagyonszerző tevé­kenységet. Világos, hogy az emberi tevékenység tárgyai közül a boldogságot kell a leg­főbb jónak tekintenünk.

 

8

Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy mi a legfőbb jó és hányféle módon használatos ez a kifejezés. Főképp három véleményben jelenik meg. Mondják ugyanis, hogy mindenek között a legfőbb jó: maga a jó. Maga a jó pedig az, amelyre az jellemző, hogy első a jók között, és hogy a többiekben való jelenléte az oka annak, hogy azok is: jók. Mindkét jellemző a jó ideájának sajátja. E két jellemzőn azt értem, hogy ő az első jó, és hogy a többi jóban való jelenléte révén oka annak, hogy azok is: jók. Leginkább ugyanis erről az ideáról állítható valósággal, hogy jó - hiszen a többi javak a benne való részesedés és a hozzá való hasonla­tosság révén jók - és hogy első a jók között. Ha megsemmisül az, amiben a többiek része­sednek, megsemmisülnek azok is, amelyek részesednek az ideában, s amelyeknek éppen abban való részesedésük révén adunk nevet. Ilyenformán itt az előbbi és a későbbi viszonyáról van szó. Így hát maga a jó: a jó ideája. Hiszen ez is, épp úgy, mint a többi idea, elválasztható azoktól, amelyek részesülnek benne. Ennek a felfogásnak a vizsgálata azonban más, mégpedig szükségképpen jóval elméletibb jellegű tanulmány feladata. Mert a cáfoló és egyszersmind az általánost megragadó érvek egyik más tudományhoz sem tartoznak.

De ha röviden szólnunk kell mindezekről, azt mondjuk: először is „az idea létezése” nemcsak a jó, hanem bármely más dolog esetében is elvont és üres kifejezés. Sokféle vizsgálódás található ezzel kapcsolatban mind az exoterikus, mind a szigorúan tudományos iratokban. Továbbá: ha az ideák és a jó ideája a lehető legteljesebb mértékben léteznének is, akkor sem lenne semmi hasznuk sem a jó élet, sem a cselekedetek szempontjából. 1. Hiszen a jóról éppen olyan sokféle értelemben szólunk, mint a létezőről. A létező ugyanis, ahogyan azt másutt kifejtettük, éppúgy jelöli a lényeget, mint a minőséget, a mennyiséget, az időt, és ezenfelül még a mozgatott és a mozgató kategóriájában is használatos. A jó is előfordul e kategóriák mindegyikében. A lényeg kategóriájában: az ész és az isten; a minőségben: az igazságosság; a mennyiségben: a helyes mérték; az időben: a kellő pillanat; a mozgás esetében meg például: aki tanít és akit tanítanak. Mint ahogyan említett kategóriák szempontjából a létező sem egységes valami, ugyanúgy a jó sem az. 2. És nem is csak egyetlen tudomány foglalkozik sem a létezővel, sem a jóval. 3. Sőt, még az egyazon kategóriákba tartozóknak mondott jók, például a kellő pillanat vagy a helyes mérték vizsgálata sem egyetlen tudomány feladata, hanem az egyik az egyik, a másik meg a másik fajta kellő pillanatot és helyes mértéket vizsgálja. Például a táplálkozás esetében a kellő pillanatot és a helyes mértéket az orvostudomány és a testnevelés tudománya, a hadászatban a hadtudomány és ugyanígy más cselekvésekében megint más tudomány vizsgálja, úgyhogy bajosan lehetne magának a jónak a vizsgálata egyetlen tudomány feladata. Továbbá, ami azokat a dolgokat illeti, amelyeknél előbbiről és későbbiről van szó, ott nincs semmiféle, ezeken kívül létező és elválasztható általános. Mert akkor volna valami, ami még az elsőnél is előbbi, mivel az általános és elkü­löníthető előbbre való: hiszen ha az általános elpusztul, el fog pusztulni az első is. Ha például a többszörösök sorában a kétszeres az első, akkor a többszörösség nem lehet önmagában elkülöníthető általános, amiről állítunk valamit. Mert akkor volna valami, ami előbbre való a kétszeresnél, ha az általános azonos volna az ideával, például ha valaki az általánost önma­gában elkülöníthetővé tenné. Mert ha az igazság valami jó és a bátorság is az, akkor - mondják - létezik valami, ami maga a jó. Tehát ezt a kifejezést: maga a... hozzáfűzik az általános meg­határozásához. De mi mást jelent ez, mint azt, hogy az idea: örök és önmagában elkülönít­hető? Ámde az, ami több napja fehér, semmivel sem fehérebb, mint ami egy napja az; ugyanígy a jó sem fokozottabb mértékben jó azáltal, hogy örök, sem az általános jó nem azonos az ideával, hiszen közös jellemzője az összes javaknak.

Bizonyítanunk is éppen ellenkezőleg kell magát a jót, mint ahogyan azt most teszik. Mostanában ugyanis olyan dolgokból indul ki a bizonyítás, amelyekről egyáltalán nem általá­nosan elismert, hogy ezek: jók, és ezekből kiindulva bizonyítják azokat a jókat, amelyekkel kapcsolatban mindenki egyetért abban, hogy jók. Például számokból kiindulva bizonyítják, hogy az igazságosság és az egészség azért valami jó, mert mindkettő rendezettség és szám, és a jó számokban és egységekben található, mivel az Egy maga a jó. Holott kiindulni az olyan dolgokból kell, amelyeknek jó-voltában teljes az egyetértés - ilyen például az egészség, az erő, a mértékletesség -, és ebből kell bizonyítani azt, hogy a változatlan dolgokban még foko­zottabb mértékben - van jelen a szép. Hiszen mindazok a dolgok, amelyeknek jóvoltában egyetértünk, a rendezettség és a nyugalom állapotában vannak. De ha ez így van, a változatlan dolgok még inkább ilyen állapotban vannak, mert rájuk mindez még inkább vonatkozik. Vakmerő dolog azt a tételt, hogy az Egy maga a jó, azzal bizonyítani, hogy a számok az Egy felé irányulnak. Hiszen azt sem mondják meg világosan, hogy hogyan irányulnak, hanem nagyon általánosan beszélnek erről. No meg hogyan tételezhet fel valaki törekvést olyan dolgokról, amelyekben nincs is élet? Ezzel a kérdéssel foglalkozni kell és érvelés nélkül nem szabad elfogadni egyetlen olyan tételt sem, amelynek még az érvelés hatására sem könnyű hitelt adni. És nem igaz az az állítás, hogy minden egyes létező valamely egyetlen jóra irányul. Hiszen mindegyik a neki megfelelő jóra: a szem a látásra, a test az egészségre, és ugyanígy más valami másra törekszik.

Efféle aporiákkal jár az, hogy valamiféle magában álló jó nem létezik, és hogy az állam­tudo­mány­ban ez nem, hanem csak valami sajátos jó használható, éppen úgy, mint a többi tudo­mányok esetében. Például a testnevelésben a jó közérzet. Továbbá az is érvényes, amit az értekezésben leírtunk: maga a jónak a formája vagy egyetlen tudomány számára sem, vagy az összes tudomány számára azonos módon használható. Továbbá, hogy nem tevékenység tárgya. Hasonlóképpen az általános jó nem maga a jó - mert ez benne lehet valami kicsiny jóban is -, sem nem tevékenység tárgya. Hiszen az orvostudomány sem azzal foglalkozik, hogy hogyan hozzon majd létre valami olyasmit, ami bárminek része lehet, hanem azzal, hogy hogyan hozzon létre egészséget. És ugyanígy jár el mindegyik más mesterség. Ámde sokféle a jó, és ennek egy része a szép is, s az egyik tevékenység tárgya, a másik meg nem tevékenység tárgya. Tevékenység tárgya az a fajta jó, amely végett végzünk egy cselekvést; olyan fajtája azonban nincs, amely a változatlan dolgok területén található.

Világos tehát, hogy amit keresünk, a magában álló jó, sem nem a jó ideája, sem nem az általános jó. Hiszen az első változatlan és nem tevékenység tárgya, a második pedig változó ugyan, de szintén nem tárgya tevékenységnek. Az a fajta jó pedig, amely végett cselekszünk, mint a cél: a legfőbb jó, egyszersmind oka azoknak a dolgoknak, amelyek a hatása alatt állnak, és minden jó között az első. Így tehát ez a magában álló jó lehet az emberi cselekvés tárgyainak végcélja. Ez pedig annak a tudománynak a célja, amely az összes többin uralkodik, s ezek az államtudomány és a gazdálkodás tudománya és a belátás. Eme jártasságok ugyanis éppen abban különböznek a többitől, hogy ilyenek. Hogy különböznek-e egymástól is vala­miben, azt később kell kifejtenünk. Azt pedig, hogy a végcél a neki alárendeltek számára: ok, bizonyítja a tanítás példája. A tanítók ugyanis előbb meghatározzák a végcélt, és azután mutatják be a többit, mármint hogy azok közül mindegyik jó. Mert az ok az, ami végett cselekszünk. Így például mivel egészségesnek lenni ezt és ezt jelenti, ezért annak, ami az egészségre nézve hasznos, ilyennek és ilyennek kell lennie. De az, ami egészségessé tesz, oka, mintegy mozgatója az egészségnek, mégpedig az egészség létezésének oka és nem annak, hogy az egészség valami jó. Továbbá azt sem bizonyítja senki, hogy az egészség: jó, hacsak nem szofista az illető, vagy olyasvalaki, aki nem orvos. Mert az ilyenek azok, akik a tárgyhoz nem tartozó érvekkel okoskodnak. - Éppúgy, mint ahogy más alapelveket sem szokás bizo­nyítani.

Azt a jót azonban, amely az ember számára cél, és cselekvésünk tárgyai között a legfőbb jó, meg kell vizsgálnunk abból a szempontból, hogy mivel ez a legfőbb jó, milyen értelemben a legfőbb jó ez mindenek között.

MÁSODIK KÖNYV

1

Az előbbiek után más kiindulópontot választunk, amikor arról kell szólnunk, ami soron következik. Az összes jó vagy külső, vagy lelki jó, s ezek közül a lelki jók a választásra érdemesek, ahogyan ezt az exoterikus iratokban is kifejtettük. Mert a belátás, az erény és a gyönyör lelki jók: általános meggyőződés, hogy közülük az egyik vagy a másik, vagy mind­három: végcél. A lelki jók közül némelyik tulajdonság vagy képesség, némelyik meg tevé­kenység és mozgás. Ezek legyenek hát az előfeltevéseink az erénnyel kapcsolatban is, hogy az a legjobb állapota vagy tulajdonsága, vagy képessége mindannak, amit használnak valamire, vagy ami valamiféle munkát végez. Ez pedig az indukciós eljárásból ismeretes, hiszen minden dologgal kapcsolatban így történik a meghatározás. Például egy köpenynek is van kiválósága, mégpedig valamiféle munkája, valami használata, és a legjobb tulajdonsága az, ami a kiválósága a köpenynek. Hasonlóképpen van ez egy hajóval, egy házzal és a többi dologgal is. S a lélekkel ugyanígy: neki is van egy bizonyos munkája. És minél jobb a tulajdonsága, annál jobb a munkája, s ahogyan a tulajdonságok aránylanak egymáshoz, ugyanúgy aránylanak egymáshoz azok a munkák is, amelyek e tulajdonságokon alapulnak. És a munka minden esetben végcél. Ezért az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a munka jobb a tulajdonságnál. A cél ugyanis mint cél: a legfőbb jó, hiszen az az előfeltevésünk, hogy a legnagyobb és a leg­végső jó az a cél, amely miatt minden más létezik. Ezért hát világos, hogy a munka jobb a tulajdonságnál és az állapotnál.

Ámde a munka kifejezést kétféle értelemben használjuk. Az egyik értelemben a munka: a használat mellett még valami más. Például a házépítés munkája a ház, és nem az építés, az orvostudomány munkája az egészség, és nem a gyógyítás, sem az orvoslás. A másik értelemben a használat a munka, így a szem munkája a látás és a matematikai tudományé az elmélkedő szemlélődés. Tehát abban az esetben, amikor a munka: használat, szükségszerű, hogy a használat előbbre való legyen a tulajdonságnál. Miután ezeket ily módon megállapí­tottuk, azt mondjuk, hogy maga a munka, amely egy dologgal kapcsolatos, kapcsolatban áll a kiválósággal is, noha nem ugyanabban az értelemben. Például a varga mesterségének és a bőrművességnek munkája a lábbeli. Ha pedig létezik olyan kiválóság, amely a bőrműves­ségnek és a derék bőrművesnek sajátja, akkor a munka a derekasan elkészített lábbeli. Ugyanígy van ez a többi mesterséggel is. Továbbá: legyen a lélek munkája az élet létrehozása. Az élet pedig tevékenység és éber állapot - hiszen az álom valamiféle tétlenség és nyugalom. Tehát: mivel a léleknek és kiválóságának a munkája szükségképpen egy és ugyanaz, így a lélek kiválóságának munkája a derekas élet.

Ez pedig a tökéletes jó, amely, mint láttuk: a boldogság.

Mivel a boldogság a legfőbb jó, a végcélok meg, mégpedig a legnemesebb javak, a lélekben vannak - ezek vagy tulajdonságok, vagy tevékenységek -, ezért előfeltevéseinkből világosan következik, hogy mivel a tevékenység jobb az állapotnál és a legjobb tulajdonságból követ­kezik a legjobb tevékenység, a legjobb tulajdonság az erénnyel azonos; az erényen alapuló cselekvés a lélek legfőbb java. De arról is volt szó, hogy a legfőbb jó a boldogság. A boldogság tehát a jó léleknek a tevékenysége. Mivel pedig láttuk, hogy a boldogság olyasmi, ami teljes; és van teljes és nem-teljes élet, s ugyanígy erény is, mivel némelyik erény egész, némelyik meg rész; a nem-teljes dolgok tevékenysége pedig nem-teljes, ezért a boldogság bizonyára a teljes életnek az erény teljében való tevékenysége.

Azt pedig, hogy a boldogság nemét és meghatározását helyesen adtuk meg, bizonyítják valamennyiünk vélekedései.

A helyes tevékenység és a helyes élet azonos jelentésű a boldogsággal, s ezek mindegyike használat és tevékenység; az élet éppúgy, mint a cselekvés, mert a cselekvő élet olyan élet, amely felhasznál dolgokat. Hiszen a kovács készíti a zablát, a lovas meg használja. Van olyan vélemény is, hogy még egy napig sem lehet boldognak lenni, nem boldog a gyermek sem és egyik életkor sem az - helyes ezért Szolónnak az a mondása, hogy életében senkit sem lehet boldognak mondani, csak ha már bevégezte, mert semmi sem boldog, ami nem teljes: hiszen nem egész. Továbbá: az erényt munkái miatt dicsérik, és a magasztalások e munkákról szólnak. És a győzteseket koszorúzzák meg, nem pedig azokat, akik képesek ugyan győzni, de mégsem győztesek. És a munkái alapján ítéljük meg valakinek a minőségét. Aztán miért nem szokás dicsérni a boldogságot? Azért, mert a többi dolgot a boldogság miatt dicsérik: vagy mert ezek a dolgok a boldogságra vonatkoznak, vagy mert részei neki. Ezért más az, amikor boldognak mondanak valakit, és más a dicséret, és más a magasztalás. A magasztaló beszéd ugyanis úgy szól a munkáról, mint egyesről, a dicsérő meg úgy beszél róla, mint egy ember általános jellegéről; amikor pedig boldognak mondanak valakit, akkor befejezettségről szól­nak. És ezeknek alapján világos a megoldása annak az aporiának is, amelyet felhoznak néha: miért van az, hogy a derekas emberek életük egyik felében semmivel sem jobbak a hitvá­nyaknál? - Alvás közben ugyanis mindannyian egyformák. Ennek az az oka, hogy az álom: tétlensége a léleknek és nem tevékenysége. Ezért ha van más része is a léleknek, például a tápláló lélekrész, ennek a kiválósága [erénye] nem része a teljes kiválóságnak, mint ahogyan a test kiválósága sem része ennek. Az álomban ugyanis a tápláló lélekrész tevékenykedik erősebben, míg az érzékelő és a törekvő lélekrész álomban nincs teljes működésben. A derekas emberek álomképei meg, ha valamiképpen részesülnek a mozgásban, jobbak, mint a hitványakéi, hacsak nem gátolja őket betegség, vagy testi fogyatékosság.

Ezek után a lélekről kell elmélkednünk; az erény ugyanis a lélek tulajdonsága, mégpedig nem járulékos módon. És mivel az emberi erényt keressük, tételezzük fel, hogy a léleknek két olyan része van, amely részesül az értelemben: noha nem azonos módon részesül az értelem­ben mindkettő, hanem az egyik parancsolásra termett, a másik meg arra, hogy engedelmes­kedjék és oda figyeljen. Ha pedig létezik egy bizonyos másfajta, értelem nélküli lélekrész, ezt most ne vegyük tekintetbe. Az azután már lényegtelen, hogy részekből áll-e a lélek vagy nem áll részekből, mindenesetre különböző képességei vannak, mégpedig azok, amelyeket emlí­tettünk - ahogyan a köríven szétválaszthatatlan a homorú és a domború, és ahogyan szét­választ­hatatlan az egyenes és a fehér. Jóllehet, az egyenes nem fehér; ezek csak járulékosan, nem pedig lényegük szerint azonosak.

Kihagyjuk most a léleknek egy másik részét is, a növesztő lélekrészt, ha egyáltalán van ilyen. Az említett részek ugyanis csupán az emberi léleknek sajátjai, ezért sem a tápláló, sem a növesztő lélekrész kiválósága nem kizárólagosan tartozik az emberhez. Mert kell hogy az emberben, mint emberben meglegyen a megfontolás, az uralkodás és a cselekvés, ám a megfontolás nem a megfontolást uralja, hanem a törekvést és a szenvedélyeket. Tehát szükségszerű, hogy az ember rendelkezzék ezekkel a részekkel. És miképpen a test jó állapota a részek kiválóságából, ugyanúgy származik a lélek erénye is mint végcél a részerényekből.

Az erénynek pedig két fajtája van; az egyik erkölcsi, a másik észbeli. Hiszen nemcsak az igazságos, de az értelmes és a bölcs embert is dicsérettel illetjük. Mert az volt a feltevésünk, hogy a dicsérendő dolog vagy az erény, vagy a munka. S ezek bár nem tevékenykednek, ám alapul szolgálnak a tevékenységnek.

Mivel az észbeli erények értelemmel párosulnak, az ilyenek az értelmes lélekrészhez tartoz­nak, amely - mint értelemmel rendelkező rész - parancsolója a léleknek, az erkölcsi erények viszont ahhoz a lélekrészhez, amely nem értelmes ugyan, ám a természet folytán az értelmes lélekrésznek engedelmeskedik. Hiszen valakinek az erkölcsi minőségéről szólva nem azt mondjuk, hogy az illető bölcs vagy leleményes, hanem hogy szelíd vagy vakmerő.

Ezek után először az erkölcsi erényt kell vizsgálnunk, hogy mi is az, és milyen részei vannak - a vizsgálat ugyanis erre vonatkozik -, és hogy minek a révén jön létre.

Kutatnunk pedig úgy kell, ahogyan az egyéb területeken is kutatnak mindazok, akiknek már van valamiféle tudomásuk az anyagról: mindig az igaz, de nem szabatos kijelentések segít­ségével kell megkísérelnünk, hogy szert tegyünk olyan kijelentésekre, amelyek igazak és szabatosak is. Jelen pillanatban ugyanis az erényről való tudásunk hasonló ahhoz, mint ha az egészségről annyit tudnánk, hogy az a test legjobb állapota, és Koriszkoszról, hogy az agorán tartózkodók közül neki a legsötétebb a bőre. Hiszen akkor azt, hogy mi az egészség és ki Koriszkosz, nem tudjuk. Mégis az, hogy ilyen módon tudomással bírunk róluk, segítségünkre van ahhoz, hogy őket magunk megismerjük. Az első előfeltevésünk ez legyen: a legjobb állapot a legjobb eszközök segítségével jön létre, és minden egyes lényre jellemző, hogy a kiváló dolgokat mindegyikük a maga kiválóságának eredményeképpen cselekszi. Például a legnemesebb erőfeszítések és a táplálék eredményeként jön létre a test jó állapota, s a jó testi állapot eredményeként képes az ember a legnemesebb erőfeszítésekre. Továbbá: minden állapot ugyanazon eszközök segítségével jön létre és megy tönkre attól függően, hogy hogyan alkalmazzák ezeket az eszközöket. Például az egészség esetében a táplálék, az erőfeszítések és az évszak ilyenek. Mindez világosan kiderül az indukciós eljárásból. Így hát az erény is ilyes­féle állapot, amely a lélek legkiválóbb mozgásai révén keletkezik, és amelynek eredményeként a lélek legkiválóbb munkái és szenvedélyei jönnek létre, és ugyanazon eszközök révén történik ezeknek hol keletkezésük, hol pusztulásuk. És az erény felhasználó tevékenysége ugyanazokra a dolgokra vonatkozik, amelyek révén ő növekszik is, meg el is pusztul - azokra a dolgokra, amelyek bennünket a legjobb állapotba hoznak. Ennek bizonyítéka az, hogy mind az erény, mind a hitványság kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. A büntetés ugyanis gyógyító eljárás, s ahogy a többi gyógyító eljárás, ez is ellentétes hatások - jelen esetben a kellemes és fájdalmas - révén jön létre.

 

2

Az tehát világos, hogy az erkölcsi erény kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. Különben az erkölcs [éthosz], mint a neve is jelzi, olyan valami, ami a szokásból [ethosz] fejlődik ki, s ezt, minthogy nem velünk született, nevelés útján, meghatározott módon végre­hajtott mozgatás segítségével szokjuk meg, s így válik végül tevékenykedő elemmé. Olyasmi ez, amit az életteleneknél nem láthatunk, hiszen a követ akárhányszor felfelé hajítod, az sose fogja magától megtenni ezt, csak erőszakos ráhatásra. Ezért hát határozzuk meg az erkölcsöt így: a lélek egy részének minősége, mégpedig azé a részé, amely - bár nem értelmes -, de a rendelkező értelem útmutatása alapján képes engedelmeskedni az értelemnek. Azt kell most megállapítanunk, hogy mi az a lelki tartalom, amelyre vonatkoztatva az erkölcsök bizonyos minőségek. Nos, hát vonatkoznak az erkölcsök az ember érzelmi képességeire - e vona­tkozásban nevezzük érzőknek az embereket, és vonatkoznak a lelki alkatára - e vonatkozásban mondjuk valakiről, hogy ezeknek az érzelmeknek a tekintetében valamiképpen érző vagy érzéketlen.

Ezután következik - ahogyan a befejezett iratokban áll - az érzelmek és a képességek és a lelki alkatok felosztása. Érzelmeken értem a következőket: haragot, félelmet, szemérmet, vágyat, s általában mindazt, amivel rendszerint együtt jár - és belőle következik, hogy együtt jár - az érzékelésből fakadó gyönyör vagy fájdalom. És ezeknek nem felel meg minőség, hanem a lélek elszenvedi őket, míg a képességeknek minőség felel meg. Képességeken meg azokat a tulajdonságokat értem, amelyeknek megfelelően, az érzelmek szerint elnevezzük a tevékeny­kedő embereket. Például dühös, fájdalom iránt érzéketlen, szerelmes természetű, szemérmes, szemérmetlen.

Lelki alkatok pedig azok, amelyek okai, hogy az érzelmek, például a bátorság, mértékletesség, gyávaság, mértéktelenség, az értelemnek megfelelően vagy az értelemmel ellentétesen vannak-e jelen.

 

3

Miután e megkülönböztetést megtettük, föl kell figyelnünk arra, hogy mindenben, ami folya­matos és osztható, található túlzás és hiány és közép, és ezek vagy a dolgok egymáshoz való viszonyában, vagy a dolog hozzánk való viszonyában ilyenek; így van ez a testnevelésben, az orvostudományban, az építészetben, a hajókormányzás mesterségében, és bármiféle cselek­vésben: mind a tudományos, mind a nem-tudományos, mind a mesterségbeli, mind pedig a mesterséghez nem tartozó cselekvésekben. A mozgás ugyanis folytonos, a cselekvés pedig mozgás. Minden dologban a magunkhoz viszonyított közép a legjobb, mert ez úgy van, ahogyan a tudás és az értelem tanácsolja. És mert ez az, amely a minden tekintetben legjobb lelki alkatot alkotja meg. Ez világos mind az indukciós, mind a szillogisztikus eljárás alapján. Az ellentétek ugyanis lerontják egymást; a szélsők egymással is meg a középpel is ellen­tétesek, mert a közép a két szélső egyikével szemben a másik szélsőnek tűnik, például az egyenlő a kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál meg kisebb. Ezért szükségszerű, hogy az erkölcsi erény is valamiféle középsőkre vonatkozó és egyféle közép legyen. Meg kell tehát határoz­nunk, hogy miféle közép az erény és miféle középsőkre vonatkozik. Nézzük meg hát ábra szerint, és szemléljük mindegyiket a táblázat alapján.

dühösség
vakmerőség
szemérmetlenség
mértéktelenség
irigység
nyereség
tékozlás
fennhéjázás
hízelgés
tetszelgés
elpuhultság
felfuvalkodottság
pazarlás
álnokság

halvérűség
gyávaság
szégyenlősség
érzéketlenség
nincs külön neve
veszteség
fösvénység
gúnyos szerénység
gyűlölet
önhittség
szenvedésben való eltompultság
kishitűség
szűkkeblűség
együgyűség

szelídség
bátorság
szemérem
mértékletesség
jogos felháborodás
jogszerűség
nagyvonalúság
igazság
szeretet
önérzet
állhatatosság
nemes becsvágy
áldozatkészség
belátás

Ezek és ilyenfélék tehát az érzelmek, amelyek előjönnek a lélekben. Nevet pedig mindegyik így kap: az egyik csoport a túlzás, a másik a hiány alapján. A dühös természetű ember ugyanis az, aki a kelleténél nagyobb mértékben és hamarabb jön indulatba, és a kelleténél több emberre haragszik, halvérű meg az, aki hiányosságot mutat abban a tekintetben, hogy kikre, mikor és hogyan kell haragudni. Vakmerő az, aki nem fél azoktól a dolgoktól sem, amelyektől kell, sem akkor nem fél, amikor kell, sem nem úgy fél, ahogyan kell. Gyáva meg az, aki azok­tól a dolgoktól is, akkor is és úgy fél, amelyektől, amikor és ahogyan nem kell. Hasonló­képpen: az a mértéktelen, aki túlzottan sóvárog, és aki túllépi a mértéket, ahol csak lehetséges; érzéketlen pedig az az ember, aki hiányosságot mutat abban a tekintetben, hogy nem kívánja még azt sem, ami jobb, és amit kívánni természetes, hanem érzéketlen, mint a kő. Nyerész­kedő az, aki mindenből telhetetlenül hasznot húz, kárvalló pedig az, aki ha nem veszít is mindenben, de kevés dologban nyereséges. Fennhéjázó az, aki többnek, gúnyosan szerény­kedő meg, aki kevesebbnek mutatja magát, mint amennyi. Hízelgő az, aki többször, gyűlöl­ködő viszont, aki kevesebbszer szól dicsérően, mint ahogyan az helyénvaló. Túlságosan tekin­tettel lenni a mások tetszésére: tetszelgés; míg túl kevéssé és vonakodva: önhittség. Továbbá: aki nem visel el semmiféle fájdalmat, még akkor sem, ha ez hasznos volna a számára: elpuhult. Aki meg mindent egyformán eltűr, azt ugyan általában nem illetjük külön elneve­zéssel, de átvitt értelemben fanyarnak, nyomorultnak és tompának nevezzük. Felfuvalkodott az, aki túl sokra, kishitű, aki túl kevésre értékeli magát. Továbbá: tékozló az, aki mindenben túlzásba viszi a költekezést, de fösvény, aki minden költség tekintetében alatta marad a mértéknek. Hasonlóan áll a dolog a szűkkeblűvel és a kérkedővel is, mert ez túllépi az illő mértéket, az meg alatta marad. És az álnok ember minden módon és mindenhonnan fortélyosan hasznot húz, míg az együgyű onnan sem, ahonnan kell. Akkor irigy valaki, ha több ember szerencséjén bosszankodik, mint kell: hiszen az irigyeket még azok jó sora is bosszantja, akik pedig megérdemelték, hogy jól menjen soruk. Az irigységgel ellentétes érzelmű embernek nincs külön neve; ő ott viszi túlzásba a dolgot, hogy még az érdemtelenül szerencsések miatt sem bosszankodik, hanem könnyen veszi - mint a falánkok az ételt -, míg a másik, irigysége miatt, ezt nehezen tűri el. Az már fölösleges, hogy mindegyikkel kapcso­latban megállapítsuk: nem járulékos módon van így. Hiszen semelyik tudomány: sem az elméleti, sem az, amely valaminek a létrehozásával foglalkozik, nem teszi meg ezt a kiegészítő megállapítást, és nem is ennek szellemében cselekszik, hanem a tudományokkal kapcsolatos dialektikai csűrés-csavarással szemben van rá szükség. Határozzuk meg tehát egyszerűen így, pontosabban pedig majd akkor, amikor az egymással ellentétes lelki alka­tokról szólunk.

Az említett érzelmeknek a fajtáit meghatározott nevekkel jelöljük, az érzelmeknek az időtartam vagy a hatásfok tekintetében megnyilvánuló túlzásuk vagy a tárgyak valamelyikéhez való viszonyuk szerint. Úgy gondolom, hogy például hirtelen haragú az, aki a kelleténél gyorsabban, vad haragú és heves természetű pedig, aki a kelleténél nagyobb mértékben jön indulatba, epés az, aki őrzi haragját, civakodó és gyalázkodó meg az, aki haragjában bosszút áll. Torkos, falánk és borissza az, aki az étel vagy ital élvezése végett az értelemmel ellenkező szenvedélyre képes. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az említett érzelmek néme­lyike nem érthető meg az érzelem módjára vonatkozó kérdés alapján, ha ezen a kelleténél nagyobb mértékű érzelmet értjük. Például nem akkor házasságtörő valaki, ha a kelleténél többször közösül mások feleségével; hiszen itt nem létezik olyasmi, hogy „a kelleténél több”, hanem ez már magában aljasság. Ez esetben az érzelem megnevezése tartalmazza a minőséget is. Ugyanígy áll a dolog az erőszakoskodással. Ezért vitatkozni is szoktak ezen, mondván, hogy együtt voltak ugyan, de mégsem törtek házasságot, mert a dolog tudatlanságban történt, vagy kényszerítve voltak rá. Meg hogy megsebesítettek ugyan valakit, de ez mégsem volt erőszakoskodás. Hasonlóképpen van ez az egyéb ilyen jellegű dologban is.

 

4

Miután ezeket megértettük, ezután arról kell beszélnünk, hogy mivel a léleknek két része van, az erények ezek szerint oszlanak meg: és hogy az értelmes lélekrészhez tartoznak az észbeli erények, amelyeknek munkája az igazság, mégpedig a dolgoknak vagy a létezési módjával vagy a keletkezésével kapcsolatos igazság, míg a többi erény ahhoz a részhez tartozik, amely értelem nélküli, ám törekvéssel bír - mert ha a lélek részekből áll, nem bármelyik rész bír törekvéssel -, szükségszerű, hogy létezzék hitvány erkölcsi jellem és derekas, attól függően, hogy valaki egy bizonyos gyönyört és fájdalmat el akar érni vagy menekül előle.

Ez világos az érzelmekkel, képességekkel és lelki alkatokkal kapcsolatos felosztásokból. A képességek és a lelki alkatok ugyanis az érzelmekkel függnek össze, az érzelmeket pedig a fájdalom és a gyönyör alapján határozzuk meg. Így hát ezekből és az előbbi állításainkból az következik, hogy minden erkölcsi erény gyönyörrel és fájdalommal kapcsolatos. Ugyanis a lélek egésze természeténél fogva ama dolgok által válik rosszabbá vagy jobbá, amely dolgokra vonatkozik és amelyekkel kapcsolatos az alkata. Azokról mondjuk, hogy a gyönyör vagy a fájdalom miatt hitványak, akik azokat a fájdalmakat és gyönyöröket hajszolják, amelyeket nem kell, és úgy, ahogyan nem kell. Ezért van az is, hogy úgy szokta mindenki elhamarko­dottan meghatározni az erényt, hogy az: a gyönyörrel és a fájdalommal szemben megnyil­vánuló érzelemmentesség és nyugalom; az erkölcsi hitványságot meg ezeknek az ellentétéből magyarázzák.

 

5

Miután megállapítottuk, hogy az erény: az olyasféle lelki alkat, amelynek hatására az emberek a legjobbat cselekszik, és amelyhez ha ragaszkodnak, a legkiválóbb helyzetben vannak a legfőbb jót illetően; a legfőbb jó és a legkiválóbb pedig az, ami a helyes értelem szerint való; ami viszont a helyes értelem szerint való, az a túlzó és a hiányos állapot között elhelyezkedő, magunkhoz viszonyított közép. Az erkölcsi erény tehát minden egyes ember esetében szükségképpen az őhozzá viszonyított közép, és bizonyos, a gyönyörökben és fájdalmakban és kellemes és kellemetlen dolgokban található középsőkkel kapcsolatos. A közép tehát egyik esetben a gyönyörök területén lesz - ti. amikor a túlzás és a hiány is itt van -, másik esetben a fájdalmak területén, megint más esetben mindkettőben. Mert aki az örvendezésben túloz, az a gyönyörteli dolgokat illetően esik túlzásba, aki pedig a bánkódásban, az éppen az ellenkező végletbe kerül. És viselkedésük vagy általában, vagy egy bizonyos szabályhoz képest, ilyen, például amikor valaki nem úgy viselkedik, mint a tömeg. A derekas ember azonban úgy viselkedik, ahogy kell. Mivel létezik egy bizonyos lelki alkat, amelynek hatására az, akinek ez a lelki alkata, maga is olyasfélévé lesz, hogy ugyanabban a dologban egyszer a túlzást fogadja el, másszor a hiányt, szükségszerű, hogy ahogyan ezek ellentétesek egymással és a középpel is, úgy a lelki alkatok is ellentétesek egymással és az erénnyel is. Noha megtörténik némely­kor, hogy az összes ellentétek igen világosan megnyilvánulnak, ám néha a túlzás, máskor meg a hiány oldalán tűnik ki az ellentét. Az egyenetlenségnek pedig az az oka, hogy a középhez viszonyítva nem mindig ugyanott helyezkedik el az egyenlőtlenség és a hasonlóság, hanem némelykor a túlzó, némelykor meg a hiánnyal kapcsolatos lelki alkattól könnyebb az átmenet a középsőhöz. Akinek a középtől való távolsága nagyobb, annak, úgy tűnik, ellentétessége is nagyobb. Például a testedzés esetében a túlzás egészségesebb a hiánynál és közelebb van a középhez, míg a táplálkozásban a hiány egészségesebb a túlzásnál. Következésképpen azok az akarati elhatározással kapcsolatos lelki alkatok is nagyobb mértékben lesznek egészség­kedvelőkké, amelyek a testnevelés kedvelésén alapulnak, e kettő közül bármelyikre is irányul a választásuk. Az ilyen lelki alkatú emberek között vannak olyanok, akik túl sokat edzenek, amazok között meg vannak, akik túlságosan sok nehézséget tűrnek el. És a helyes mérték és szabály szerint élő embernek a testnevelés tekintetében mégsem ez a kettő az ellentéte, hanem az, aki eltespedt, a táplálkozást illetően pedig nem az éhező, hanem az élvhajhász. Ez azért van így, mert a természetünk eleve nem áll minden dologban egyformán távol a középtől, hanem kisebb mértékben kedveljük a testedzést, és nagyobb mértékben vagyunk élvhajhászok. Hasonlóképpen van ez a lélekkel is. Az erénnyel ellentétesnek tartjuk azt a lelki alkatot, amelynek birtokában ugyan hibázunk, és amellyel a sokaság rendelkezik; a másik véglet pedig annyira rejtve van előttünk, mintha nem is léteznék, hiszen csekély volta miatt észrevehetet­len. Például a dühöt ellentétesnek tartjuk a szelídséggel és a dühös embert a szelíddel. Jóllehet létezik túlzás a nyájasságban is, a békülékenységben is, meg abban, hogy valaki akkor sem dühös, amikor megpofozzák. Az ilyen emberek azonban kevesen vannak, inkább az ellenkező irányban hajlik el mindenki. Ezért van az, hogy a harag bosszúra vágyik. Mivel megvan a táblázatunk az egyes érzelmeknek megfelelő lelki alkatokról, mégpedig mind a hiányokról, mind a túlzásokról, mind a velük ellentétes lelki alkatokról, amelyek által a helyes értelem szerinti viselkedés létrejön - hogy mi a helyes értelem, és milyen szabályra kell tekintettel lennünk, amikor a középet meghatározzuk, azt később kell megvizsgálnunk -, világos, hogy az összes erkölcsi erény és jellembeli rosszaság: a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos túlzás és hiány, és hogy a gyönyörök és fájdalmak az említett lelki alkatokból és érzelmi állapotokból erednek. De a legjobb lelki alkat persze minden egyes esetben a középső. Nos, hát világos, hogy az erények: vagy valamennyi közép, vagy e közepek némelyike.

 

6

Most pedig vegyünk fel egy másik kiindulópontot a következő vizsgálódáshoz. Minden lényeg természeténél fogva egyben alapelv is, ezért is képes mindegyik sok önmagához hasonlót nemzeni. Például az ember embereket és általában az élőlények élőlényeket és a növények növényeket. Ám az ember - és az élőlények között egyedül ő - ezenfelül még bizonyos tevé­kenységeknek is princípiuma, hiszen egyetlen más élőlényről sem mondhatjuk, hogy tevé­kenykedik. Az olyanfajta princípiumokat, amelyektől a változások elsősorban származnak, alapprincípiumoknak nevezzük; ám a legjogosabban azokat illetjük ezzel a névvel, amelyek­nek működésére az jellemző, hogy ami belőlük indul ki, az másképpen nem is történhetnék. Ezek közül kétségkívül az istenség az első. Ám a mozdulatlan - például a matematikai - princípiumok nem a szó szigorú értelmében vett princípiumok, jóllehet analogikusan így nevezzük őket. Hiszen itt is az a helyzet, hogy ha a princípium mozogna, a lehető legnagyobb mértékben megváltoznának mindazok, amiket a princípium alapján bizonyítottunk. De maguk a bizonyított tételek nem önmaguktól változnak meg, mintegy kölcsönösen megsemmisítve egymást, hanem úgy, hogy az ember megsemmisít egy hipotézist, és éppen ezáltal bizonyít. Az ember azonban egy bizonyos mozgásnak a princípiuma: a cselekvés ugyanis mozgás. Mivel pedig itt is, éppúgy mint a többi esetben, a princípium: oka mindazoknak, amelyek általa léteznek vagy keletkeznek, ugyanúgy kell gondolkodnunk, ahogyan a szigorú bizo­nyí­tások esetében szokás. Mert ha a háromszög szögeinek összege két derékszöget ad, szükség­szerű, hogy a négyszög szögeinek összege négy derékszöget adjon. Nyilvánvaló, hogy ennek ez a tétel az oka: a háromszög szögösszege két derékszöget ad. Tehát ha a háromszög megváltoznék, szükségszerű lenne, hogy megváltozzék a négyszög is, ha például a háromszög szögösszege három derékszöget adna, akkor a négyszögé hatot, ha meg a háromszögé négyet, akkor a négyszögé nyolcat. Ha pedig a háromszög nem változik, hanem olyan marad, amilyen, akkor a négyszög is szükségképpen olyan marad, amilyen. Hogy ezek a szóban forgó dolgok szükségszerű jellegűek, az világos az Analütikákból. Most azonban nem lehetséges sem az, hogy ne szóljunk erről, sem az, hogy tudományos pontossággal szóljunk róla, kivéve az elmondottakat. Hiszen ha semmi egyéb oka nincs a háromszög e sajátosságának, akkor ez a sajátosság bizonyára valamiféle princípiuma és oka annak, ami belőle következik. Követ­kezésképpen ha létezik néhány olyan dolog, amely lehetősége szerint egymással ellentétes sajátosságokkal rendelkezhetik, akkor szükségszerű, hogy ezeknek princípiumai is ilyesfélék legyenek. Ugyanis ami szükségszerűből következik, az maga is szükségszerű, míg ami az imént említett princípiumból ered, annak megvan a lehetősége, hogy önmagával ellentétessé váljék. És azok a dolgok, amelyek az emberektől függenek, túlnyomórészt ebbe a csoportba tartoznak, és princípiumaik is ilyenek. Ezért, amely cselekvésnek az ember a princípiuma és ura, azokban világos, hogy megvan a lehetősége annak is, hogy ne történjenek meg, és hogy megtörténésük vagy meg nem történésük egyaránt az embertől függ, hiszen létezésüknek és nem-létezésüknek ő az ura.

Azoknak a dolgoknak, amelyeknek létrehozása vagy létre nem hozása tőle függ, ő maga az oka. És általában: amely dolgoknak ő az oka, azok tőle függenek. Mivel az erény és a hitvány­ság és a belőlük származó dolgok olyanok, hogy egy részüket dicséret, más részüket gáncs illeti (mert nem azokat a dolgokat gáncsoljuk és dicsérjük, amelyek szükségszerűség vagy vaksors, vagy természet révén léteznek, hanem azokat, amelyeknek magunk vagyunk okai, valamennyi dologban ugyanis, amelynek az oka valaki más, ezt a másvalakit illeti a gáncs meg a dicséret), világos, hogy az erény is és a hitványság is ama dolgok közé tartozik, amelyeknek oka és a velük kapcsolatos tevékenység princípiuma maga az ember. Nos, hát azt kell kiderítenünk, hogy melyek azok a dolgok, amelyeknek oka és a velük kapcsolatos tevékenység princípiuma: maga az ember. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy ki-ki oka mindazon dolgoknak, amelyek önkéntesek és az ő elhatározása szerint történnek, azoknak pedig, amelyek nem önkéntesek, nem az ember az oka. Világos, hogy az ember mindazt, amit azért tesz meg, mert elhatározta, egyben önként is teszi. Ezért világos, hogy az erény és a jellembeli rossz is az önkéntes dolgok közé tartozik.

 

7

Azt kell kiderítenünk, hogy mi az önkéntes és a nem-önkéntes, és mi az elhatározás, mivel az erényt és a hitványságot ezeknek a segítségével határozzuk meg. Először is az önkéntest és a nem-önkéntest kell szemügyre vennünk. Nos, úgy tűnik, hogy ez a következő három dolog egyikétől függ: vagy a törekvésen, vagy az elhatározáson, vagy a gondolkodáson alapul. Ami önkéntes, az ezek szerint, ami nem-önkéntes, az ezek ellenére történik.

Hanem a törekvés három fajtára oszlik: kívánságra, indulatra és vágyra, így hát a vele kapcsolatos dolgokat is eszerint kell felosztanunk.

Lássuk először azt, ami a vágy szerint történik. Úgy látszik, minden, ami a vágyunk szerint történik, önkéntes. Hiszen látható, hogy a nem-önkéntes dolog kényszerű, ami kényszerű az fájdalmas, és minden, amit kényszerítve cselekszünk vagy szenvedünk, fájdalmas, mint Euénosz mondja: „Mert természeténél fogva kínos minden kényszerű tett.” Tehát ha valami fájdalmas, az kényszerű, és ha valami kényszerű, az fájdalmas. Mindaz, ami vágyunk ellenére történik, fájdalmas - hiszen a vágy az örömtelire irányul - tehát kényszerű és nem önkéntes. Így hát, ami vágyunk szerint történik, önkéntes: hiszen a nem-önkéntes és az önkéntes ellenté­tesek egymással. Továbbá: az erkölcsi silányság minden szempontból igazságtalanabbá teszi az embert, a fegyelmezetlenség pedig erkölcsi silányságnak minősül. Fegyelmezetlen az, aki a vágyát követve értelme ellenére képes cselekedni, és akkor fegyelmezetlenkedik, amikor vágyát követve tevékenykedik. Tehát a fegyelmezetlen ember igazságtalanul fog eljárni, midőn vágyát követve cselekszik. Ám az igazságtalankodás: önkéntes. Ő tehát önként fog csele­kedni, és az, amit valaki, vágyát követve cselekszik, önkéntes. Hiszen lehetetlenség is volna, hogy akik fegyelmezetlenül cselekszenek, igazságosabbá váljanak. Az elmondottak alapján úgy tűnik, amit az ember, vágyát követve cselekszik, önkéntes. Ám a következőkből ennek az ellenkezője tűnik ki. Mindazt ugyanis, amit valaki önként tesz meg, meg kívánja tenni, és aki kíván valamit, önként teszi. Senki sem kíván olyasmit, amiről azt gondolja, hogy rossz. De hát a fegyelmezetlen ember nem azt teszi, amit kíván. Hiszen a fegyelmezetlenség éppen abban áll, hogy vágyát követve valaki annak ellenére cselekszik, amit a legjobbnak gondol. Ebből az következik, hogy ugyanaz az ember önként cselekszik és nem is önként. Ez azonban lehetetlen.

Továbbá: a fegyelmezett ember igazságosan fog cselekedni, vagy igazságosabban, mint ahogyan a fegyelmezetlenség alapján lehetséges. A fegyelem ugyanis erény, az erény pedig igazságosabbá tesz. Fegyelmezett valaki, ha a vágya ellenére cselekszik, értelmétől vezérelve. Ha tehát az igazságos cselekvés: önkéntes cselekvés, ahogyan az igazságtalan is az - ugyanis mindkettő önkéntesnek minősül; szükségszerű is, hogy ha az egyik önkéntes, a másik is az legyen -, a vágyunk ellenére történő pedig: nem önkéntes, akkor ezek szerint ugyanaz az ember ugyanazt a dolgot önként teszi és ugyanakkor nem önként.

Ugyanez az érv vonatkozik az indulatra is. Mert úgy látszik, az indulattal kapcsolatban ugyanúgy létezik fegyelmezetlenség és fegyelmezettség mint a vágy esetében. És az indulat ellenére történő cselekvés fájdalmas, s vele szemben a megtartóztatás kényszerű. Tehát ha a kényszerű cselekvés nem önkéntes, akkor bizonyára minden, ami az indulat szerint való, önkéntes. Valószínűleg Hérakleitosz is az indulat erejére felfigyelve mondotta, hogy útját állni fájdalommal jár. „Mert az indulat ellen harcolni nehéz - mondotta -, hiszen amit akar, a lélek árán veszi meg.”

De ha lehetetlenség, hogy ugyanaz az ember ugyanabban a vonatkozásban egyidejűleg önként és nem-önként tegye meg ugyanazt a dolgot, úgy inkább önkéntes jellegű az, amit a kívánsága, mint amit a vágya és indulata szerint tesz. Erre bizonyíték is van: hiszen sok mindent cselek­szünk önként, harag és vágy nélkül.

Hátra van még annak a vizsgálata, hogy amit kívánunk és amit önként cselekszünk, azonosak-e. Ám úgy tűnik, ez is lehetetlen. Feltettünk ugyanis - és az általános vélemény is ez -, hogy a lelki silányság igazságtalanabbá tesz, a fegyelmezetlenség meg a lelki silányság egy fajtájának mutatkozik. De ez ellentmond az előbbi feltevésnek. Mert senki sem kíván ugyan olyasmit, amit hitványnak gondol, ám mégis megteszi, amikor fegyelmezetlenné válik. Ha tehát az igazságtalan cselekvés önként elkövetett dolog, amit meg önként teszünk, az kívánságunk szerint történik, akkor ha valaki fegyelmezetlenné lesz, nem igazságtalankodik többé, hanem igazságosabbá válik, mint amilyen volt, mielőtt fegyelmezetlenné vált volna. Ez azonban lehetetlen. Világos tehát, hogy nem a törekvésünk szerint való cselekvés az, ami önkéntes, és nem a törekvésünkkel szembeszegülő cselekvésünk az, ami nem-önkéntes.

 

8

A következő fejtegetésből kitűnik, hogy az önkéntes nem azonos az elhatározásunk szerint végbemenő dologgal sem. Az már bebizonyosodott, hogy a kívánságunk szerint való dolog nem nem-önkéntes módon történik, sőt, mindaz, amit kíván az ember, inkább önkéntes. De az különösen bizonyos, hogy cselekedhet valaki anélkül is, hogy kifejezetten kívánná a dolgot. Sok mindent, amit kívánunk, hirtelen teszünk meg, de elhatározni senki semmit sem szokott hirtelenül. Ha szükségszerű, hogy az önkéntes dolog a következő három fajta egyikébe: vagy a törekvésünk, vagy az elhatározásunk, vagy a gondolkodásunk szerint végbemenő dolgok közé tartozzék, ámde az első két fajtába nem tartozik, akkor az marad, hogy az önkéntes az olyasféle cselekvésben legyen benne, amelyet valamilyen módon megfontoltunk.

De vigyük még kicsit tovább az érvelést, hogy végére érjünk az önkéntesről és nem-önkén­tesről szóló fejtegetésnek. Nos, látható, hogy a „kényszerű” és a „nem-kényszerű” cselek­vés rokon az említett kifejezésekkel. Hiszen a kényszerű cselekvést nem-önkéntesnek, a nem-önkéntest meg teljességgel kényszerű cselekvésnek mondjuk. Ezért a kényszerűvel kapcsolat­ban először is azt kell megvizsgálnunk, hogy mi az és milyen a viszonya az önkénteshez és a nem-önkénteshez. Ismeretes, hogy a kényszerű és a szükségszerű, valamint a kényszerűség és szükségszerűség ellentétei az önkéntesnek. Általános értelemben azonban a kényszerű és szükségszerű kifejezéseket a lélek nélküli dolgokkal kapcsolatban is használjuk. Mert azt mondjuk, hogy kényszer és szükségszerűség hatására történik az is, hogy a kő felrepül és a tűz lefelé lobog, míg ha ugyanezek a dolgok természetüket és saját törekvésüket követve mozog­nak, azt mondjuk, ez nem kényszer hatására történik - de önkéntesnek sem nevezzük. A kény­szerű mozgás ellentétének nincs neve, míg ami nem saját törekvését követve mozog, annak mozgását kényszerűnek nevezzük. Hasonlóképpen az eleven lényeknél és az állatoknál is megfigyelhetjük, hogy sok mindent kényszerből szenvednek el és tesznek, midőn kívülről támad valamiféle, a saját belső törekvésükkel ellentétes mozgás. De a lélek nélkül való dolgok esetében a mozgató elv egyszerű, az eleven lényeknél meg többféle. A törekvés ugyanis nincs mindig összhangban az értelemmel. Ezért a tevékenység a többi élőlénynél ugyanúgy, mint a lélek nélküli dolgoknál egyszerű, hiszen nincs bennük egymással ellentétes értelem és törekvés, hanem törekvésüket követve élnek. De az emberben mindkettő jelen van; mégpedig egy meghatározott életkorban, abban, amelyben a cselekvést elismerjük. A gyermekről ugyanis nem mondjuk, hogy cselekszik, az állatról sem, hanem csupán arról, aki értelmétől vezettetvén cselekszik. Tudvalevő, hogy a kényszerű dolog teljességgel kellemetlen, és senki sem tesz semmit kényszerből és ugyanakkor örömmel. Ezért vannak igen nagy vélemény­különbségek a fegyelmezett és a fegyelmezetlen kérdésében. Hiszen mindegyikük egymással ellentétes törekvéseket hord magában, amikor cselekszik. A fegyelmezett ember, mondják, erőszakkal tartja távol magát a kellemes vágyaktól. Mert fájdalmas dolog számára, hogy távol tartja magát, szembeszállva az ellenszegülő vággyal. A fegyelmezetlen ember pedig kény­szer­ből cselekszik értelme ellenére. Úgy tűnik, ez a kisebb fájdalom, hiszen a vágy a kellemesre irányul, és az ember ezt örömmel követi, úgyhogy a fegyelmezetlen ember inkább önként cselekszik, és nem kényszer hatására, mivel közben nincs kellemetlen érzése. A meggyőződés ellentétes a kényszerrel és a szükségszerűséggel, a fegyelmezett ember pedig a meggyőződése szerint intézi a dolgát, és nem kényszerből, hanem önként járja az útját. A vágy nem úgy vezet valakit, hogy meggyőzi őt, hiszen nincs része az értelemben. Azt már megbeszéltük, hogy csupán ez a kettő tűnik kényszerű és nem-önkéntes tettnek, mégpedig azért, mert valamiféle hasonlóságot mutatnak a kényszerűségnek azzal a fogalmával, amelyet a lélek nélküli dolgoknál is alkalmaztunk.

Ha valaki azt, amit ott a fejtegetéshez hozzátettünk, ehhez is hozzáteszi, megsemmisíti azt, amit mondottunk. Mert ha valamit a saját törekvése ellenére, kívülről hoznak mozgásba vagy állítanak meg, akkor azt mondjuk, hogy kényszer hatására történt a dolog, ha pedig nem kívülről, akkor hogy nem kényszer hatására. De hát a fegyelmezett és a fegyelmezetlen em­berben a saját törekvésük hat (mert ezzel mindkettő rendelkezik), így hát - annak értel­mében, amit mondottunk - bizonyára egyikük sem kényszerből cselekszik, hanem önként. Nem is szükségszerűségből cselekszenek, mert azt a mozgató elvet nevezzük szükségszerű­ségnek, amely kívülről hat és a belső törekvés ellenére gátol vagy mozgat; például ha valaki megfogja egy másik ember kezét és azzal ütlegel egy harmadikat, miközben az, akinek a kezével ütlegelnek, mind kívánsága, mind vágya szerint ellene van a verésnek. De ha a mozgás elve belülről hat, nem kényszerből történik a dolog.

Továbbá az öröm is, a fájdalom is jelen van mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen emberben. Hiszen a fegyelmezett ember is fájdalmat érez, amikor vágya ellenére cselekszik, meg örvendezik is a remény nyújtotta öröm felett, hogy életmódja később majd hasznot hajt neki, vagy már most is hasznos, mivel egészséges. A fegyelmezetlen meg örvendezik, amikor fegyelmezetlensége révén teljesül a vágya, de fájdalmat érez, amikor az eljövendő fájdalomra gondol, mert sejti, hogy rosszat cselekszik. Ezért van értelme annak, hogy mindkét cselekvést kényszerűnek nevezzük. Az is, amely a törekvés szerint, az is, amely a megfontolás szerint megy végbe, némiképp nem-önkéntes cselekvés. Mert külön vannak választva egymástól, kölcsönösen kiszorítják egymást.

Mivel a lélekhez tartozó dolgok közül egyet ilyennek látnak, innen az egész lélekre átviszik ezt a minősítést. Nos, a részekről ugyan szabad ezt mondani, de a lélek egésze - mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen ember esetében - önként cselekszik, nem kényszerből. Hanem a lélek részei között van olyan, amely kényszerből cselekszik - ugyanis természettől fogva rendelkezünk mindkettővel. Mert az értelem is természettől való, és ezért a rendesen, épen fejlett emberben jelen is van, s a vágy ugyanígy egészen születésünktől fogva kísér és jelen van bennünk.

Nagyjából ezzel a két dologgal határozzuk meg a természettől való kifejezést: egyrészt „ami mindjárt születésünktől fogva mindnyájunkat elkísér”, másrészt „ami rendes, egyenes irányú fejlődés esetén kifejlődik bennünk”, mint pl. az ősz haj és az öregség és más efféle. Ezért a két ember nem a természet szerint cselekszik, de - röviden szólva - mégis a természet szerint cselekszik mindkettő, csakhogy a természet kifejezésnek nem egyazon értelme szerint.

A fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberrel kapcsolatos aporiák tehát ezek: vajon mind­kettejük kényszer hatására cselekszik-e, vagy csak az egyik, valamint, hogy vajon nem-önként cselekszenek-e, vagy bár kényszer hatására, de ugyanakkor önként is; mert ha a kényszerű: nem-önkéntes, akkor ők önként és ugyanakkor nem-önként cselekszenek.

Abból, amit elmondottunk, nagyjából világos, hogy ezekkel az aporiákkal hogyan találkozik az ember. De még egy módon szoktak beszélni arról, hogy az ember kényszerből és szükség­szerűség hatására cselekszik, mégpedig anélkül, hogy értelme és törekvése ellenkeznék egymással. Ez akkor van, amikor olyasmit cselekednek, amiről tudják, hogy fájdalmas és hitvány dolog, de ha nem teszik meg, verés, vagy fogság, vagy halál vár rájuk. Az ilyenről mondják ugyanis, hogy szükségszerűen cselekedték. Vagy nem így van a dolog, hanem ezeket mindenki önként teszi meg? Hiszen megvan a lehetősége, hogy ne tegye meg az ember, hanem vállalja azt a szenvedést.

Továbbá: talán azt mondhatná valaki, hogy némely cselekvés ezek közül önkéntes, más meg nem az. Az olyasféle esetekben ugyanis, amikor a cselekvőtől függ, hogy a dolog nem követ­kezik be vagy bekövetkezik, olyankor ha olyat cselekszik is az ember, amit nem kíván, önként cselekszi és nem kényszerből. Az olyan esetekben pedig, amikor ez nem is cselekvéstől függ, bizonyos módon kényszerből történik a cselekvés; de mégsem abszolút értelemben, tehát nem úgy, hogy nem azt határozza el az ember, amit cselekszik, hanem a célja az, ami kényszerű. Ám az ilyen esetek között is van bizonyos különbség.

Hiszen ha valaki szembekötősdiben halálra sújtja a másikat, nehogy az megfogja őt, nevet­séges is volna, ha azt mondaná, hogy kényszerűen és szükségből tette. Nagyobb rossznak és fájdalmasabb dolognak kell lennie annak, ami a cselekvés elmulasztása esetén bekövetkezhet. Mert ez az az eset, amikor valaki szükségből és kényszerűen cselekszik, vagy legalábbis nem természete szerint: valahányszor a jó érdekében cselekszik hitvány dolgot, vagy azért, hogy nagyobb rossztól szabaduljon meg; és bizonyára nem-önként cselekszik ilyenkor, mert ezek a dolgok őrajta múlnak. Ezért sokan a szerelmi vágyat és az indulat néhány fajtáját és a termé­szetadta ösztönöket is nem-önkéntesnek tekintik, mivel ezek igen hevesek, és meg­haladják az ember erejét. És megbocsátunk nekik, mint olyanoknak, amelyek leigázzák az emberi ter­mészetet. És az a cselekvés, amelynek segítségével valaki heves fájdalmat szeretne elkerülni, inkább minősül kényszerűnek és nem-önkéntesnek, mint az, amelynek révén valami enyhébb rosszat kerülünk el. És általában inkább minősül ilyennek az a cselekvés, amelynek révén fájdalmat kerülünk el, mint az, amelynek révén örömteli dolgokra teszünk szert. Mert ez a kifejezés; tőlünk függ - és ezen múlik minden - azt jelenti: „amit az emberi természet el bír viselni”. Amit az ember nem tud elviselni és ami nem tartozik a cselekvő természetes törek­véséhez vagy nézetéhez, az nem tőle függ. Ezért azokról, akik az ihlet állapotában vannak, és a jósokról sem mondjuk - noha értelmes dolgot tesznek -, hogy „tőlük függ” - akár hogy azt mondják, amit mondanak, akár hogy megtegyék, amit cselekszenek. A vágyakozáson alapuló cselekvéseknél is ez a helyzet. Tehát vagy bizonyos gondolatok és érzelmek olyanok, hogy nem tőlünk függenek, vagy az effajta gondolatokon és nézeteken alapuló cselekvések. De hát mint Philolaosz mondotta, vannak bizonyos érvek, amelyek erősebbek nálunk.

Hogy tehát az önkéntest és a nem-önkéntest a kényszerűhöz való viszonyában is meg kellett vizsgálni, arra szolgáljon ez magyarázatul. Azok az érvek ugyanis, amelyek az önkéntes meghatározását különösképpen akadályozzák, olyasféle érvek, amelyek azt mutatják meg, hogy az emberek kényszer hatására cselekszenek, de mégis önként.

 

9

Miután ezt a témát lezártuk, és az önkéntest sem a törekvés, sem az elhatározás segítségével nem tudtuk meghatározni, az marad hátra, hogy így határozzuk meg: az, ami a gondolkodáson alapul. Nos, az önkéntes a nem-önkéntes ellentétének minősül, és amikor a cselekvő tudja, hogy ki, milyen eszközzel és milyen célból cselekszik (mert előfordulhat, hogy az ember tudja: „ez az apám - és nem azért cselekszik, hogy megölje őt, hanem hogy megmentse, mint például Peliász leányai; vagy tudja, hogy „ez ital”, de úgy tudja, hogy bájital vagy bor, holott valójában méreg) - ellentétesnek minősül azzal, amikor a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy ki és milyen eszközzel cselekszik - mégpedig fontos és nem járulékos dolgokban. Az olyan cselekvés pedig, ahol a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy mit és milyen esz­közzel és ki cselekszik - nem-önkéntes. Az ellentéte tehát önkéntes. Így hát amely dolgokkal kapcsolatban tőlünk függ, hogy ne tegyük meg őket, azokat ha megtesszük, s nem tudat­lanságból és magunktól tesszük: ezek a cselekedetek szükségképp önkéntesek. Ez hát az önkéntes. Amit pedig tudatlanságból és tudatlanságban teszünk: nem-önkéntes. S minthogy az ismeretnek és a tudásnak két oldala van, az egyik a tudás birtoklása, a másik a felhasználása, azt, aki birtokolja ugyan a tudást, de nem él vele, van amikor joggal nevezhetjük tudatlan­ságból cselekvőnek, ám van, amikor nem jogos ez az elnevezés: pl. ha hanyagságból nem használja tudását. Hasonlóképpen gáncsolható az is, akinek nincs birtokában egy bizonyos tudás, ha annak megszerzése könnyű vagy szükséges lett volna, ám ő hanyagságból, vagy gyönyör, vagy fájdalom miatt nem tett rá szert. Ezeket még hozzá kell fűznünk az eddigiek­hez.

Zárjuk le tehát ily módon az önkéntes és a nem-önkéntes meghatározását.

 

10

A következőkben beszéljünk az elhatározásról, és először a vele kapcsolatos aporiákat tekintsük át. Mert bizonytalanságban lehet valaki afelől, hogy természettől milyen nemhez tartozik az elhatározás, és milyen nembe kell helyeznünk, és vajon az önkéntes és az elhatározáson alapuló azonosak-e vagy sem. Nos, mindenekelőtt azt állítják néhányan, és aki vizsgálja, az is vélekedhet így, hogy az elhatározás e kettő egyike: vagy vélemény, vagy törekvés, mert hiszen - úgy tűnik - mindkettő kísérőjelensége az elhatározásnak. Ám világos, hogy törekvés nem lehet: mert akkor vagy kívánság volna, vagy vágy, vagy indulat. Senki sem törekszik ugyanis semmire anélkül, hogy e három közül valamelyik hatással ne volna rá. Nos, az indulat és a vágy megvan az állatokban is, míg az elhatározás nincs meg. Továbbá akikben mindkettő megvan, azok sok mindent szoktak elhatározni indulat és vágy nélkül is, vagy akik e két szenvedély állapotában vannak, azok nem határoznak el semmit, hanem uralkodnak magukon. Továbbá: a vágy és az indulat mindig fájdalommal kapcsolatos, elhatározni meg sok mindent szoktunk fájdalom nélkül is.

Aztán meg bizonyos, hogy nem azonos a kívánság és az elhatározás sem. Hiszen az emberek kívánnak néha olyasmit is, amiről tudják, hogy lehetetlenség, például hogy minden emberen uralkodjanak, vagy hogy halhatatlanok legyenek, míg elhatározni ilyesmit senki sem szokott - hacsak nincs tudatlanságban afelől, hogy ez lehetetlenség. Olyasmit nem határoz el az ember, ami általában lehetséges ugyan, de amiről úgy véljük, hogy megvalósítása vagy meg nem valósítása nem tőlünk függ.

Így hát legalább annyi világos, hogy amit elhatározunk, az szükségképpen valami tőlünk függő dolog. Hasonlóképpen világos, hogy sem a vélemény nem elhatározás, sem pedig az, ha valaki valamiről pusztán ezt meg azt gondolja. Amit elhatározunk, az a tőlünk függő dolgok közé tartozik, ellenben vélekedni sok, nem tőlünk függő dologról is szoktunk, például vélhet­jük azt, hogy a négyzet oldala és átlója összemérhető. Továbbá az elhatározás nem lehet igaz vagy téves, s nem lehet ama dolgokról alkotott vélemény sem, amelyeknek megtétele tőlünk függ, amikor is úgy vélekedünk, hogy ezt és ezt meg kell tennünk, vagy nem kell megtennünk. Ez a véleménynek és a kívánságnak közös jellemzője. Hiszen senki sem a célt határozza el, hanem a célhoz vezető eszközöket. Ezt úgy értem, hogy például senki sem azt határozza el, hogy egészséges marad, hanem azt, hogy az egészsége érdekében sétálni vagy ülni fog. És nem azt határozza el, hogy boldog lesz, hanem hogy vagyonra tesz szert, vagy hogy veszélynek teszi ki magát a boldogsága kedvéért.

És általában: ha valaki elhatározza magát valamire, akkor mindig világosan megmutatkozik, hogy mi az, amit elhatároz és mi az, ami végett ezt elhatározta. Az, ami végett - azt jelenti, hogy evégett határozunk el valami mást, az, ami azt jelenti, hogy ezt határoztuk el valami más végett.

Kívánni pedig leginkább a célt szoktuk és vélekedni szokott úgy az ember, hogy egész­séges­nek kell maradnia és boldognak kell lennie. Ezekből tehát világossá vált, hogy az elhatározás más, mint a vélemény és a kívánság.

A kívánság és a vélekedés ugyanis főként a célokkal kapcsolatos, míg az elhatározás nem.

Nyilvánvaló tehát, hogy az elhatározás sem kívánság, sem vélemény, sem feltevés úgy általában nem lehet. De miben különbözik ezektől, és milyen viszonyban áll az önkéntessel? Ha válaszolunk ezekre a kérdésekre, egyszersmind az is kiderül, hogy mi az elhatározás. Ama dolgok között, amelyeknek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, vannak olyanok, amelyekkel kapcsolatban van helye megfontolásnak, néhánnyal kapcsolatban azonban nincs. Vannak ugyanis dolgok, amelyeknek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, de kelet­kezésük nem tőlünk függ, hanem egyesek a természet, mások meg egyéb okok révén jönnek létre. Ezekkel kapcsolatban senki nem vállalkoznék arra, hogy megfontolja őket, hacsak nem tudatlanságból teszi. Némely dolgoknak ellenben nemcsak létezése és nem-létezése lehetsé­ges, hanem az is, hogy az emberek megfontolják őket: ezek azok a dolgok, amelyekkel kap­csolatban tőlünk függ, hogy megtegyük vagy ne tegyük meg. Ezért nem szoktuk megfontolni az Indiában történő dolgokat, sem pedig azt, hogy hogyan lehetne a kört négyszögesíteni.

Az Indiában történő dolgok ugyanis nem tőlünk függenek, a kör négyszögesítése meg egyszerűen elvégezhetetlen. Ám a tőlünk függő és elvégezhető dolgok közül sem mindegyikre vonatkozik a megfontolás - amiből az is világos, hogy az elhatározás nem azonos a véle­ménnyel -; az elhatározható és elvégezhető dolgok azonban a tőlünk függő dolgok közé tartoznak.

Ezért bárki felvethetné ezt az aporiát: miért van az, hogy az orvosok meg szokták fontolni az ő tudományukkal kapcsolatos dolgokat, a grammatikusok meg nem. Ennek az az oka, hogy hibát kétféleképpen ejthetünk: hibázhatunk a gondolkodásban vagy az érzékelésben, azaz amikor az elgondoltat megcselekedjük. Az orvostudományban mindkét módon lehetséges a hibázás, míg a grammatikában tapasztalati és gyakorlati jellegű a hiba. Ha a grammatikusok ezzel kapcsolatban kezdenének vizsgálódni, ezt a végtelenségig folytathatnák.

Mivel az elhatározás nem vélemény és nem is kívánság, mégpedig sem az egyik a kettő közül, sem mindkettő egyszerre - hiszen senki sem határoz el valamit hirtelen, míg vélni és kívánni hirtelenül is szokták az emberek azt, hogy valamit meg kell tenni - ezért az elhatározás a kettő, a vélemény és a kívánság keveréke. Az emberben ugyanis, amikor elhatározza magát vala­mire, mindkettő jelen van. De azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan jön létre belőlük az elha­tározás. Ezt valamiképpen már maga a neve is megmutatja. Az elhatározás [prohaireszisz] ugyanis választás [haireszisz], de nem pusztán választás, hanem az egyik dolognak a másik előtt [pro] való választása. Ez pedig nem lehetséges vizsgálódás és megfontolás nélkül. Ezért az elhatározás a fontolgató véleményből jön létre.

Mármost, senki sem a célt fontolja meg - ez mindenki számára adott -, hanem a célra vonatkozó eszközöket: hogy vajon ez vagy az vonatkozik-e reá, vagy hogy azt, amiről bizonyos, hogy a célra vonatkozik, hogyan tudnánk megvalósítani. A megfontolást pedig mindnyájan addig folytatjuk, amíg a cselekvés létrejöttének mozgató elvét vissza nem vezettünk önmagunkra. Ha pedig senki sem határoz el semmit anélkül, hogy föl ne készülne rá és meg ne fontolná, hogy a lehetséges eszközök közül ez vagy az jobb-e vagy rosszabb a többinél, és ha minden olyan eszközt megfontolunk, amely tőlünk függ és amelynek mind létezése, mind nem-létezése lehetséges, akkor ezek alapján világos, hogy az elhatározás a tőlünk függő dolgokra irányuló megfontolt törekvés. Mert mindazt megfontoljuk, amit elhatározunk, de nem határozunk el mindent, amit megfontolunk. Megfontoltnak azt a törek­vést nevezem, amelynek mozgató elve és oka a megfontolás, és amikor a törekvés a meg­fontolás révén megy végbe. Ezért az elhatározás nincs meg a többi élőlényben, s az emberben sem minden életkorban és minden állapotban. Hiszen előadódik, hogy nincs sem megfontolás, sem feltevés a miérteket illetően. Abban a kérdésben, hogy egy cselekvést végre kell-e hajtani vagy sem, a puszta vélekedés jelenlétének sok esetben semmi akadálya, míg a mérlegelő gondolkodás soha nincs jelen. Mert a lélek megfontolóképessége: valamely ok szemlélésének a képessége. Ugyanis az, ami végett cselekszünk: az okok egyike. Mert azt, ami miatt cselek­szünk: ok. Ami végett valami van vagy keletkezik, azt okszerűnek nevezzük. Például a járás oka a pénz behajtása, feltéve, hogy az illető ebből a célból jár. Ezért akinek semmiféle célja nincs, az nem is fontol meg semmit. Mivel tehát az ember azt, aminek megtétele vagy meg­nemtétele tőle függ, ha megteszi vagy ha nem teszi meg - és önszántából s nem is tudat­lanságból - önként teszi vagy nem teszi; de másrészt meg sok mindent cselekszünk anélkül, hogy megfontolnánk vagy előre meggondolnánk a dolgot - ezért szükségképpen mindaz, amit elhatározott az ember: önkéntes, de nem minden önkéntes elhatározott is egyben; és mindaz, ami elhatározásunk szerint történik, önkéntes, de ami önkéntes, az nem mind történik elhatározásunk szerint.

Ezekből egyben az is nyilvánvaló, hogy azok a törvényhozók járnak el helyesen, akik a vétségek között megkülönböztetik a nem-önkéntes, önkéntes és előre megfontolt vétkeket. Mert ha nem is vizsgálják teljesen szabatosan a dolgot, legalább valamiképpen érintik az igazságosságot. De ezzel a témával majd az igazságosságról szóló vizsgálódásban fogunk foglalkozni. Ami meg az elhatározást illeti, világos, hogy az nem puszta kívánság és nem is puszta vélemény, hanem vélemény és törekvés, ha ezek a megfontolásból következnek.

Nos hát, aki megfontol valamit, mindig valami végett fontolja meg és mindig van valami célja, amelyhez viszonyítva vizsgálja, hogy mi a hasznos. A végcélt azonban senki sem fontolja meg. Ez kezdet és feltevés, mint az elméleti tudományok hipotézisei, amelyekről röviden a mű elején szóltunk, szabatosan meg az Analütikákban. A célhoz vezető eszközökre vonatkozik minden vizsgálat, a mesterségen alapuló és a mesterség nélkül való egyaránt; amikor például az emberek azt fontolgatják, hogy viseljenek-e vagy ne viseljenek hadat, akkor az effajta eszközökre vonatkozik a megfontolásuk. De ennél előbbre való lesz a cselekvés miértje, azaz, ami végett történik a cselekvés: így például a gazdagság vagy a gyönyör, vagy más efféle, ami végett cselekedni szokás.

Mert aki megfontol, az azt fontolja meg - feltéve, hogy a végcél felől vizsgálja a dolgot -, ami a célra vonatkozik, és aminek segítségével ő a célt önmagára vezetheti vissza, és ami őt képessé teszi arra, hogy a célra irányuljon.

A cél azonban természettől fogva mindig jó, és az egyes esetekben azt vesszük fontolóra, például az orvos megfontolhatja azt, hogy adjon-e gyógyszert, a hadvezér meg, hogy hol verjen tábort. Ezek a dolgok a végcélnak vannak alárendelve, mint jónak, és ez végered­ményben a legfőbb jó. Ami pedig természet ellen való és torzult, az nem jó, hanem látszólagos jó. Ennek az az oka, hogy a létező dolgok közül némelyek nem használhatók egyébre, mint ami természet szerinti rendeltetésük; például a látás. Mert nem lehet látni olyan dolgot, ami nem látható, sem hallani olyat, ami nem hallható, míg a tudomány segítségével alkotható olyan dolog, ami nem annak a tudománynak a tárgya. Mert nem ugyanolyan módon vonat­kozik ugyanaz a tudomány az egészségre és a betegségre, hanem az egészség a természet szerint való, a betegség meg természet ellenére való tárgya. Hasonlóképpen a kívánság termé­szettől fogva a jóra vonatkozik, de természet ellenére való módon a rosszra is vonatkozhatik; és természettől fogva a jót kívánjuk, de természet ellenére a torzultat és a rosszat is. Ámde az egyes dolgokkal kapcsolatban a pusztulás és a torzulás nem tetszőleges valamire vonatkozik, hanem az ellentétes dologra és közbülső állapotaira. Erről az útról ugyanis nem térhetünk le, mivel a tévedés sem tetszőleges dologhoz vezet, hanem - ha van ellentéte a dolognak - az ellentéteshez, mégpedig ahhoz az ellentéthez, amely a tudomány szerint ellentéte a szóban forgó dolognak.

Így hát szükségképpen az a helyzet, hogy mind a csalódás, mind az elhatározás a középtől halad az ellentétek felé. A középpel pedig a több és a kevesebb ellentétes. Ezeknek a kellemes és a fájdalmas az oka, hiszen ezért van az, hogy a lélek számára a kellemes úgy jelenik meg, mint jó és a kellemesebb, mint jobb, a fájdalmas, mint rossz, a fájdalmasabb meg mint rosszabb. Így hát ezekből is nyilvánvaló, hogy az erény és az erkölcsi hitványság a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos. Erény és hitványság ugyanis az elhatározás tárgyaival kapcso­latban fordul elő, az elhatározás pedig a jóra és a rosszra vonatkozik, valamint arra, ami ilyennek tűnik; a gyönyör és a fájdalom meg természettől fogva ilyen dolgok.

Mivel maga az erkölcsi erény valamiféle közép, és teljes egészében a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos, az erkölcsi hitványság meg ugyanezekre az erénnyel kapcsolatos dolgokra vonatkozó hiányban és túlzásban nyilvánul meg, ezért az erény szükségképpen az elhatározásra vonatkozó olyan lelki alkat, amely a gyönyörökben és a fájdalmakban meg­mutatkozó, hozzánk viszonyított középpel kapcsolatos. Az ember erkölcsének minősége a gyönyörök és fájdalmak vonatkozásában állapítható meg, attól függően, hogy az illető minek örül és min bánkódik. Mert pusztán abból, hogy valaki az édeset vagy a keserűt szereti, nem állapítható meg erkölcsének minősége.

 

11

Miután ezeket meghatároztuk, beszéljünk most arról, hogy vajon az erény az elhatározást teszi-e hibátlanná és a célt helyessé, úgyhogy az ember arra határozza el magát, amire kell - vagy pedig, mint ahogy egyesek vélik, a gondolkodást teszi ilyenné. De valójában a fegyel­mezettség az, ami nem engedi megromlani a gondolkodást. Az erény és a fegyelmezettség két különböző dolog. Ezekről majd később beszélnünk kell, mivel azok, akik úgy vélik, hogy a helyes gondolkodás az erény adománya, e véleményüket így okolhatják meg: a fegyelme­zettségnek ilyesféle hatása van, és a fegyelmezettség a dicsérendő dolgok közé tartozik. Miután fölvetettük ezt a kérdést, menjünk tovább. Ugyanis előfordul, hogy a kitűzött cél helyes, a célhoz vezető eszközök tekintetében mégis tévedünk. De az is előfordulhat, hogy a célt tűzi ki rosszul az ember, ám a hozzá vezető eszközök helyesek és az is lehet, hogy egyik sem jó. Vajon az erény a célt határozza-e meg, vagy a célhoz vezető eszközöket? Az az álláspontunk, hogy a célt határozza meg, mivel a cél nem függ sem a következtetéstől, sem a gondolkodástól, hanem mintegy kiindulópontként kell rögzítenünk. Hiszen az orvos sem azt fontolgatja, hogy a betegnek meg kell-e gyógyulnia vagy sem, hanem hogy kell-e sétálnia vagy nem. A tornamester sem azt nézi, hogy az embernek jó erőben kell-e lennie vagy sem, hanem hogy kell-e birkózó edzést végeznie vagy sem. Hasonlóképpen van ezzel a többi mesterség is: egyik sem a végcélt fontolja meg. Mert ahogyan a szemléleti tudományokban a kiinduló­pontok hipotézisek, úgy azokban a tudományokban, amelyek valaminek a létrehozásával foglalkoznak, a cél: kiindulópont és hipotézis. Mivel ez és ez egészséges kell hogy legyen, szükségképpen ennek és ennek kell történnie, hogy egészséges legyen. Éppen így van ez a másik tudományfajtánál is: ha a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő, szükségképpen ez és ez következik. Így hát a gondolkodó tevékenység kiindulópontja a végcél, a cselekvés kiindulópontja pedig az, amiben a gondolkodó tevékenység lezárul. Ha tehát minden helyességnek az oka vagy a gondolkodás, vagy az erény, akkor ha a gondol­kodást kizárjuk, az erény az, amelynek révén a cél helyes lesz. De a célhoz vezető eszközökre ez nem vonatkozik.

A cél az, ami végett cselekszünk. Hiszen minden elhatározás valamire vonatkozik és valami végett van.

Ami végett cselekszünk, az a közép. Létrejöttének oka pedig az elhatározással párosult erény. Ám az elhatározás nem a célra, hanem a célhoz vezető eszközökre vonatkozik. Ezeknek eltalálása - mindannak, amit a cél érdekében cselekedni kell - már más lelki képesség dolga. De annak, hogy az elhatározás célja helyes, az erény az oka. Ezért az ember minőségét az elhatározás alapján ítéljük meg, azaz annak alapján, hogy milyen cél érdekében, nem pedig, hogy mit cselekszik. És ennek megfelelően: az erkölcsi hitványság okozza azt, hogy az elhatározás az ellentétes dolgokra irányul. Ha valaki olyan helyzetben van, hogy tőle függ, hogy a szép dolgot megtegye, a rútat meg elkerülje, és ő fordítva cselekszik, nyilvánvaló, hogy nem derék ember. Ezért szükségképpen önkéntes mind a hitványság, mind az erény. Mert nem létezik semmiféle kényszer, hogy aljasságot cselekedjünk. Ezért is kell hibáztatni a hitvány­ságot és dicsérni az erényt. Mert nem azokat a rút és hitvány tetteket hibáztatjuk és nem azokat a szép tetteket dicsérjük, amelyek nem-önkéntesek, hanem amelyek önkéntesek.

Továbbá: amikor bárkit dicsérünk vagy hibáztatunk, inkább az elhatározásra vagyunk tekintettel, mint a tevékenység eredményére - jóllehet az erény tevékenysége értékesebb -, mert a hitvány dolgot kényszer hatására is cselekedhetik az emberek, de senki sem szokott kényszer hatására elhatározni valamit. Továbbá: mivel nem könnyű felismerni az elhatározás minőségét, ezért az ember minőségét kénytelenek vagyunk tevékenységének eredményei alapján megítélni.

A tevékenység tehát az értékesebb, de az elhatározás az, ami méltóbb a dicséretre. Ez következik az előző tételekből és megegyezik a tapasztalat tényeivel is.

HARMADIK KÖNYV

1

Nos, hogy az erényekben közepek találhatók, és hogy ezek elhatározáson alapulnak, és hogy az erények ellentétei erkölcsi hitványságok, s hogy ezek mifélék - azt általánosságban megtárgyaltuk. De beszéljünk róluk sorban, egyenként tekintve őket, és szóljunk először a bátorságról. Szinte mindenki úgy vélekedik, hogy a bátor ember a félelmetes dolgokkal szemben bátor, és a bátorság az egyik erény. Korábban, a táblázaton szétválasztottuk mint ellentétes dolgokat a vakmerőséget és a félelmet. Hiszen ezek valóban ellenkeznek egymással bizonyos módon. Tehát nyilvánvaló, hogy azok az emberek, akiket e lelki alkatok szerint nevezünk meg, ugyancsak szemben állnak egymással; például a gyáva - mert így nevezik azt, aki jobban fél, mint kell és kevésbé merész, mint kell - és a vakmerő -, mert így meg az olyan embert nevezik, aki kevésbé fél, mint kell, és merészebb, mint kell; ezért is nevezik meg őt származtatott névvel - hiszen a merész embert a merészségből származó néven nevezik. Így hát, mivel a bátorság a legjobb lelki alkat a félelemmel és merészséggel kapcsolatban, ezért sem olyannak nem szabad lennie, mint a vakmerők, ezek ugyanis bizonyos tekintetben hiányos­ságot, másban meg túlzást mutatnak, sem olyannak, mint a gyávák, hiszen ezek is ugyanazt csinálják, mint a vakmerők, csak nem ugyanazokkal a dolgokkal kapcsolatban, hanem éppen fordítva: a merészségben mutatnak hiányt és a félelemben túloznak - nyilván­való, hogy a merészség és a gyávaság között középső állapot a bátorság. Ez ugyanis a legjobb.

Úgy tűnik, a bátor ember rendszerint félelem nélküli, a gyáva meg félénk, és a soktól és a kevéstől, a jelentőstől és a jelentéktelentől egyaránt félelem, mégpedig heves és gyors félelem fogja el. A bátor éppen ellenkezőleg: vagy nem fél, vagy enyhe szorongást érez, ritkán és csupán jelentős dolgokkal kapcsolatban. És helytáll a nagyon félelmetes dolgokkal szemben is, míg a gyáva a kevésbé félelmetessel szemben sem állja meg a helyét. De hát milyen dolgokkal szemben áll helyt a bátor ember? Először is: vajon az ő számára, vagy másnak a számára félelmetesek-e ezek? Hiszen ha más számára félelmetesek, úgy egyáltalán nem tűnik valami tiszteletreméltónak a bátor. Ám ha az ő számára félelmetesek, akkor jelentős és számos félelmetes dolognak kell őt fenyegetnie. Félelmetesek azok a dolgok, amelyek félelmet keltenek mindenkiben, akinek számára félelmetesek, azaz, ha igen félelmetesek, heves a félelem, ha kevésbé, akkor meg gyönge. Ebből az következik, hogy a bátor emberre jelentős és számos félelmes dolog hat, csakhogy éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, a bátorság félelemnélkülivé tesz, azaz olyanná, hogy az ilyen ember egyáltalán nem fél, vagy csupán kicsiny és enyhe és könnyű szorongást érez.

De talán a félelmetes dolog kifejezést is kétféleképp használjuk, ahogyan a kellemest és a t is. Hiszen némely dolog általában kellemes és jó, némely pedig egy bizonyos ember számára ilyen, ám nem általában az, sőt ellenkezőleg: rossz és kellemetlen. Ilyen mindaz, ami az elve­temültek számára hasznos és ami a gyermekeknek mint gyermekeknek kellemes. Hasonló­képpen van ez a félelmetes dolgokkal is: némelyik általában félelmetes, más meg egy bizonyos ember számára az. Azok a dolgok, amelyek a gyáva embert mint gyávát megijesztik, senki más számára nem félelmetesek, vagy könnyű félelmet keltenek csupán. De azokat a dolgokat, amelyek a legtöbb ember számára félemetesek, és mindazokat, amelyek az emberi lény számára természettől fogva ilyenek, általában félelmetes dolgoknak nevezzük. A bátor ember azonban félelem nélkül viselkedik és helytáll az effajta félelmetes dolgokkal szemben, amelyek az egyik értelemben félelmetesek a számára, de a másik értelemben nem. Mint ember számára: félelmetesek, de mint bátor számára nem azok; csupán kicsiny vagy semmi félelmet nem keltenek benne. Ámde ezek mégis félelmetes dolgok, mert a legtöbb ember számára azok.

Ezért is dicsérendő a bátor ember lelki alkata, mert olyan ő, mint az erős és az egészséges ember. Márpedig ezek az emberek nem azért ilyenek, mert az egyiket semmiféle fáradság, a másikat meg semmiféle szertelenség nem csigázza el, hanem azért, mert egyáltalán nem, vagy csak kevéssé érinti őket károsan mindaz, ami a sokaságot és a legtöbb embert. Eszerint a betegeskedő és gyenge és gyáva embert mindaz károsan érinti, ami embert érhet, de hamarabb és nagyobb mértékben, mint a sokaságot, és ezenkívül azok a dolgok, amelyek a sokaságot érintik, rájuk egyáltalán nem, vagy csak kevéssé vannak hatással.

De felvetődik az aporia: vajon a bátor ember számára semmi sem félelmetes, és ő nem érez félelmet? Avagy semmi akadálya annak, hogy az említett módon viselkedjék? A bátorság ugyanis az értelem követése, az értelem pedig azt tanácsolja, hogy az erkölcsileg szépet válasszuk. Ezért aki nem ettől vezérelve áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, az vagy megbomlott, vagy vakmerő. És csupán az a bátor, aki az erkölcsileg helyestől vezérelve van híján a félelemnek. A gyáva ember akkor is fél, ha nem kell, a vakmerő meg akkor is merész, ha nem kell. A bátor ember mindkét esetben úgy viselkedik, ahogy kell, és ily módon ő a közép: mert akkor merész és akkor fél, amikor az értelem így tanácsolja.

Az értelem nem parancsolja azt, hogy a rendkívül nagy, a pusztulásunkat okozó fájdalmakkal szemben is helytálljunk, hacsak nem valami erkölcsileg szép dologról van szó. Eszerint a vakmerő az ilyenekkel szemben akkor is merészen helytáll, ha az értelem nem tanácsolja, a gyáva meg akkor sem, ha tanácsolja az értelem, a bátor pedig csupán akkor, amikor az értelem tanácsolja neki.

Öt fajtája van a bátorságnak, s ezeket a hasonlóságuk alapján nevezik így; mert azok, akiknek a bátorsága ennek az öt fajtának egyikébe tartozik, ugyanazokkal a dolgokkal szemben állnak helyt, mint a bátor ember, csak helyt állásuknak nem ugyanaz az oka. Az egyik ok: állam­polgári bátorság. Ez az, amely [a megfutamodás felett érzett] szégyenen alapul. Második a hivatásos katonák bátorsága. Ez tapasztalaton és tudáson alapul, amely ugyan nem a veszé­lyekre vonatkozik, mint Szókratész állította, hanem arra, ami veszélyben megsegít. A harma­dik fajta a tapasztalatlanságon és a tudatlanságon alapul; ilyen a gyermekeké és az őrjöngőké, mert ezek veszteg tűrik a vihart, amazok pedig kezükbe fogják a kígyókat. Egy további fajtája a bátorságnak az, amely a reményen alapul. Ezért szoktak gyakran szembeszállni a veszéllyel azok, akiknek rendszerint szerencséjük van, és a részegek. A bor ugyanis reménykedővé tesz. Megint más az, amikor valaki eszét veszti a szenvedélytől, szerelemtől vagy haragtól. Ugyanis aki szerelmes, inkább vakmerő mint gyáva és számos veszéllyel szembeszáll, mint például az, aki Metapontionban megölte a zsarnokot és az a férfi, akiről Krétán mesélnek. A düh és a harag is ugyanezt váltja ki, mert a harag hatására önkívületi állapotba kerül az ember. Ezért látszanak bátraknak a vaddisznók is, pedig nem azok; ugyanis, amikor magukon kívül vannak, ilyesfélék, de ha nem, akkor is kiszámíthatatlanok, mint a vakmerő ember. De azért a haragon alapuló bátorság a leginkább természetes dolog. Hiszen a harag legyőzhetetlen; ezért is harcolnak olyan kiválóan a fiatal fiúk. Az állampolgárokat jellemző bátorság a szabályon alapul. Igazság szerint az említett fajták egyike sem bátorság, de abból a szempontból, hogy veszélyes helyzetekben sarkallják az embert, mindegyikük hasznos. A félelmetes dolgokról eddig általánosságban beszéltünk, de célszerűbb pontosabban meghatározni őket. Nos hát, általában a félelmet keltő dolgokat nevezik félelmetesnek, ilyenek pedig azok, amelyekről úgy tűnik, pusztító fájdalmat okoznak. Akik ugyanis valami egyéb fájdalomra várnak, azoknak osztályrészül juthat ugyan valami másfajta rossz vagy másfajta szenvedés, de az nem lesz félelem. Például ha valaki előre látja, hogy olyan fájdalmat fog érezni, amilyet az irigyek éreznek, vagy amilyet a versengők vagy a szégyenkezők. De a félelem a fájdalomnak csupán olyan fajtáival kapcsolatosan jelentkezik, amelyekről úgy látjuk, hogy természetük szerint olyanok, hogy életünk ellen törnek. Ezért némelyik ember, aki meglehetősen elpuhult, bizonyos dolgokkal kapcsolatban bátor, némelyik meg, noha kemény és szívós, gyáva. Azután meg szintén a bátorság sajátosságának minősül a halállal és az azzal járó fájdalommal kapcso­latos magatartás mikéntje. Mert ha az egyik ember a hőséggel és a hideggel és az efféle kelle­metlenségekkel szemben helytáll, ahogyan az értelem tanácsolja, mivel ezek veszélytelen dolgok, a halállal szemben viszont gyönge, és elfogja a rémület, noha más szenvedés nem, csupán a pusztulásé okozza ezt benne - a másik meg a hideggel és egyebekkel szemben gyenge ugyan, ám a halállal szemben érzéketlen, akkor az elsőt gyávának tartjuk, a másodikat bátornak. Mert veszélyről csupán azoknak a félelmetes dolgoknak esetében beszélünk, amikor az efféle pusztulás okozója közel van. És ha az közelinek tűnik, akkor látszik veszélyesnek a helyzet. A félelmetes dolgokról, amelyekkel állításunk szerint a bátorság kapcsolatban áll, azt mondottuk, hogy pusztító fájdalom előidézőinek mutatkoznak, természetesen akkor, ha a közelben jelennek meg és nem távol, és hogy nagyságukra nézve olyanok, vagy olyanoknak látszanak, hogy megfelelnek az ember mértékének. Némely dolog ugyanis szükségképpen félelmetesnek tűnik és rémületbe ejt minden embert. Hiszen semmi nem akadályozza meg azt, hogy a meleg és a hideg és egyéb természeti erők fölébünk, azaz az emberi test állapotának fölébe kerekedjenek, és így áll a dolog a lélek szenvedélyeivel is. A gyávákat és a vakmerőket tehát becsapja a lelki alkatuk, mert a gyáva számára a nem-félelmetes is félelmetesnek tűnik és nagyon félelmetesnek, ami csupán csak kissé vakmerő számára meg fordítva, neki biztonságosnak látszik a félelmetes és csak kissé félelmesnek, ami pedig nagyon is az. A bátor számára viszont olyanoknak tűnnek a dolgok, amilyenek a valóságban. Ezért nem az a bátor, aki tudatlanságból áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, például aki őrültsége követ­keztében szembeszegül a csapkodó mennykövekkel, és nem is az, aki ismeri ugyan a veszély nagyságát, de haragjában száll vele szemben, mint a kelták, akik fegyverrel támadtak a tenger hullámaira. A barbárok bátorsága általában haraggal párosul. Némelyek helytállása meg egyéb gyönyörökön alapul. Hiszen a haragban is van valamiféle gyönyör, ti. a bosszú reményének gyönyöre. De nyilván egyetlen olyan embert sem volna jogos bátornak nevezni, aki ennek vagy egy másik gyönyörnek a kedvéért vagy a nagyobb fájdalom elől menekülvén száll szembe a halállal. Hiszen ha kellemes dolog volna a halál, a fegyelmezetlen emberek sűrűn halnának merő zabolátlanságból, mint ahogy most is, noha maga a halál nem kellemes, okozói viszont igen, sokan ölik meg magukat fegyelmezetlenségből, bár tudják, hogy egyiküket sem fogják bátornak tartani még akkor sem, ha örömest halnak is meg. De azok sem bátrak, akik a megpróbáltatás elől menekülnek el így; ahogyan Agathón mondotta: „Mivel a hitvány emberek a megpróbáltatásra gyengék, kívánják a halált.” Amint Kheirónról is azt mondják a költők, hogy sebének fájdalmai következtében halhatatlan létére a halálért imádkozott. Csaknem ugyanígy vélekedünk azokról, akik tapasztalatukra támaszkodva szállnak szembe a veszélyekkel, ahogyan azt a legtöbb hivatásos katona teszi. Éppen fordítva van ugyanis, mint ahogyan Szókratész gondolta, mert ő úgy vélekedett, hogy a bátorság tudás. Hiszen a tenge­részek, akik tudják, hogyan másszanak fel az árbocra, nem azért nyugodtak, mert ismerik a veszélyt, hanem mert tudják, hogyan segítsenek magukon a bajban. Az az érzés, amely a küzdelemben a merészséget növeli, szintén nem bátorság, hiszen akkor Theognisz szerint az erő és a gazdagság is bátorság lenne: „Mert minden férfiút legyőz a nyomorúság.” Nyilván­való az is, hogy néhány ember a tapasztalat segítségével megállja a helyét, noha gyáva. Ők azért gondolkodnak úgy, hogy amit tesznek, nem veszélyes, mert tudják, hogyan segítsenek magukon. Ennek bizonyítéka, hogy ha úgy gondolják, nincs segítségük, midőn nyakukon a veszély, nem állnak helyt. Ám az összes ilyenféle bátor ember közül úgy tűnik, még azok a legbátrabbak, akik a megfutamodáson érzett szégyen miatt állnak helyt, mint ahogy Homérosz mondja Hektórról, aki ezért vállalta a veszélyt Akhillésszel szemben: „Hektórt meg elfogta a szégyen” és „Polüdamasz lesz az első, aki engem gyalázattal fog illetni”. És ugyanaz az állampolgári bátorság is. A valódi bátorság azonban nem ez, és egyik sem az említettek közül. Ezek csak hasonlók hozzá, mint a vadállatok bátorsága, akik a haragtól vezérelve rontanak egymásra. Az embernek ugyanis nem azért kell helytállnia, mert attól fél, hogy hírbe hozzák, nem is dühében, sem pedig mert nem gondol a halálra vagy mert képes megvédeni magát, hiszen így azt gondolhatja, hogy félelmetes dolog egyáltalán nem létezik. Hanem mivel minden erény elhatározáson alapul - hogy ezt hogyan értjük, azt az előbb elmondottuk: minden választás valamilyen cél érdekében történik, és ez a cél az erkölcsi szép - nyilvánvaló, hogy a bátorság is, erény lévén, valamilyen cél érdekében hat úgy, hogy az ember helytálljon a félelmetes dolgokkal szemben. Ezért helytállni nem tudatlanságból kell - hiszen a bátorság helyesebb ítéletre tesz képessé -, nem is gyönyörtől vezérelve, hanem azért, mert helytállni szép dolog, amikor pedig nem szép, hanem őrültség, az ember nem dacol, mert az szégyen­letes. - Így hát azt, hogy miféle közép a bátorság, és milyen végletek között áll középen és miért, meg hogy milyen hatalmuk van a félelmetes dolgoknak, nagyjából megbeszéltük, a jelenlegi fejtegetésnek megfelelő módon.

 

2

Ezek után a mértékletesség és a mértéktelenség részletesebb meghatározásával kell próbál­koznunk. A mértéktelen kifejezés több értelemben használatos. Mert mondjuk arra is, aki nem javult meg és akit nem kezelnek, mint ahogyan a felvágatlan kifejezést arra alkalmazzuk, amit nem vágtak fel. Ezek a kifejezések tartalmazzák a lehetséges esetet is meg a lehetetlent is: hiszen az is felvágatlan, amit lehetetlen felvágni, meg az is, amit lehetséges ugyan, de még nem vágták fel. Ugyanígy áll a dolog a mértéktelennel. Mert azt is így nevezzük, ami természeténél fogva nem viseli el a javítást és azt is, ami természeténél fogva elviseli ugyan, de nem javult meg, mert olyan dolgokat cselekedett rosszul, amilyeneket a mértékletes ember helyesen cselekszik. Ilyenek a gyerekek.

Erre a mérsékeletlenségre vagyunk tekintettel, amikor mértéktelen emberekről beszélünk. A másik esetben meg azokra használjuk a kifejezést, akik a gyógyító eljárás következtében csak nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyulnak. - De mivel többféle értelemben használjuk a mértéktelenség kifejezést, nyilvánvaló, hogy ezek valamiféle gyönyörrel és fájdalommal kapcsolatosak, és hogy e gyönyörhöz és fájdalomhoz való viszonyukban mind egymástól, mind a többi lelki alkattól különböznek. De korábban már nagy vonalakban megmutattuk, hogy hogyan használjuk átvitt értelemben a mértéktelenség kifejezést. Azok közül meg, akik érzéketlenségük folytán mozdulatlanok ezekkel a gyönyörökkel szemben, némelyeket érzéket­leneknek mondunk, másokat meg más, hasonló nevekkel illetünk. - Nem teljesen ismeretes és nem is világos az a szenvedély, amelynek következtében inkább az ellenkező végletbe esik mindenki; és mindenkivel vele születik az efféle gyönyörökkel szembeni érzékenység és gyengeség. Ebbe a típusba főként azok a darabos viselkedésű emberek tartoznak, akiket a komédiaírók állítanak színpadra, és akik sem a mérték szerinti, sem a szükséges dolgokban nem találnak gyönyörűséget. Mivel a mértékletes a gyönyörökkel kapcsolatos, szükségszerű, hogy kapcsolatban legyen a vággyal is. Azt kell hát megállapítani, hogy melyik ez a vágy.

Hiszen nem mindegyik vággyal szemben és nem mindegyik gyönyörűségben mértéktartó a mértékletes ember, hanem a közfelfogás szerint kétfajta érzékelésben: az ízlelésben és a tapintásban az, ám valójában a tapintásban mértéktartó. Abban a gyönyörben, amelyet a szép dolgok látása - kivéve a szerelmi vágyakozással kapcsolatosakat - vagy a kínban, amelyet a rútnak a látása okoz, valamint a jó és a rossz hangzással kapcsolatos gyönyörben és kínban, aztán abban, amelyet a szaglás: a jó és a rossz szagok okoznak, nem mértéktartó. Hiszen senkit sem mondanak mértéktelennek amiatt, hogy érzékeny ezekre vagy sem. Tehát ha valaki szép szobrot vagy lovat, vagy embert néz, vagy egy énekes dalát hallgatja, de nem kíván közben enni, sem inni, sem szerelmeskedni, csupán szemlélni a szép dolgokat és hallgatni az énekeseket, azt éppoly kevéssé tarthatjuk mértéktelennek, mint azokat, akiket elbájoltak a szirének. Ám mértéktartó a mértékletes ember az érzékelésnek azzal a két fajtájával kapcso­latban, amelyekre - és csak ezekre - a többi élőlény is érzékeny, azaz örül nekik vagy kellemetlen érzést ébresztenek benne. Ez az ízlelés és a tapintás. Az érzékelés egyéb fajtáival kapcsolatos gyönyörűségek, például a jó hangzás vagy a szépség örömei iránt nagyjából egyformán érzéketlen az összes többi élőlény. Hiszen egy sincs köztük, amelyiknek a szép dolog vagy a jó hangzás iránt említésre méltó érzéke volna, hacsak nem valami csoda folytán. De még a jó vagy a rossz szagok iránt sem, noha a szaglása minden állatnak nagyon jó. Még a nekik örömet szerző szag esetében is valami velejáró körülmény, nem pedig maga a szag az, aminek örülnek. Azon, hogy valaki nem magának a dolognak örül, azt értem, amikor örö­münk reménykedéssel vagy visszaemlékezéssel párosul, például az ételek és italok esetében. Ezeknek ugyanis valami más gyönyör, azaz az evés és az ivás gyönyöre miatt örülünk. Magának a dolognak örülünk például a virágok illata esetében. Ezért találóan mondotta Sztratonikosz, hogy a virág illata szép, az ételé meg kellemes. Meg aztán nem is minden jó ízű dolog okoz gyönyörűséget az állatoknak: azok közül, amelyeknek a nyelvünk hegyével érezzük ízét, egy sem, hanem csak azok, amelyeket a torkunkkal ízlelünk, és úgy látszik, a tapintás iránt érzékenyebbek, mint az ízek iránt. Ezért a falánk emberek sem hosszú nyelvet kérnek imájukban, hanem olyan torkot, amilyen a darunak van; mint Philoxénosz tette, Erüxisz fia. Így hát a tapintható dolgok - általánosságban szólva - kapcsolatosak a mérték­te­len­séggel, és ugyanígy a mértéktelen ember is ezekkel áll kapcsolatban. Hiszen az iszákosság, a torkoskodás, az ínyenckedés, a falánkság és az összes efféle az említett érzékelésekkel függ össze. Ezek azok a részek, amelyekre a mértéktelenséget feloszthatjuk. Ám a látás, a hallás, a szaglás gyönyörei miatt senkit sem nevezünk mértéktelennek, ha túllépi a mértéket; az ilyen hibákat anélkül rójuk meg, hogy gyalázatot emlegetnénk. Általában: ahol nem beszélünk fegyelmezettről, illetve fegyelmezetlenről, ott mértéktelenről és mértékletesről sem esik szó. Érzéketlen ember - vagy hogyan is nevezzük - az, aki úgy viselkedik, hogy még azokkal a dolgokkal kapcsolatban is hiányosságot mutat, amelyekben pedig szükséges részesülnünk és amelyeknek többnyire mindenki örül. Aki meg túlzásba viszi, mértéktelen. Hiszen ezeknek a dolgoknak természeténél fogva örül minden ember, és vágyik utánuk, és mégsem mértékte­lenek, és nem is nevezzük annak őket, mert nem esnek túlzásba; nem örülnek jobban a kelleténél, ha részül jut nekik és nem bánkódnak a kelleténél jobban, ha nem részesülnek benne. De nem is eltompultak, hiszen nem mutatnak hiányosságot az örömben vagy a fájdalomban - sőt inkább esnek túlzásba.

Mivel az ilyen dolgok tekintetében létezik túlzás és hiány, nyilvánvaló, hogy van közép is; és ez a lelki alkat a legjobb, egyben mindkettővel ellentétes. Ezért ha a mértékletesség a legjobb lelki alkat azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyekkel a mértéktelen törődik, akkor az értékelések említett gyönyörűségeit illetően a mértékletesség a közép, mivel ez van középütt a mértéktelenség és az érzéketlenség közt. A túlzás a mértéktelenség, a hiányosságot pedig vagy megnevezetlenül hagyjuk, vagy az imént említett nevekkel jelöljük. De a gyönyörnek ezeket a nemeit szabatosabbnak kell kifejtenünk később, a fegyelmezettséggel és fegyelmezetlenséggel foglalkozó tárgyalásban.

 

3

Ugyanilyen módon kell megértenünk a szelídség és a harag természetét is. Mert látjuk, hogy a szelíd kifejezés is fájdalommal, mégpedig az indulat okozta fájdalommal kapcsolatos: egy bizonyos, az indulattal szemben tanúsított magatartást jelent. Táblázatunkban a dühössel, a haragossal és a darabos érzésűvel (mivel az összes efféle név egyazon állapot jele) a rab­szolgalelkületűt és a halvérűt állítottuk szembe. Mert körülbelül ezekkel a nevekkel illetjük azokat, akiknek a haragjuk nem a kellő dolgokra irányul, hanem könnyen vetemednek gyalázatosságra, és megalázkodnak silányságok előtt.

Ellentétes a könnyűvel a nehéz, a csendessel a heves, a hosszan tartóval a rövid - ilyen módon élheti meg az ember azt a fájdalmat, amelyet indulatnak nevezünk. Tehát éppen úgy, ahogy többi esetben is említettük, ebben is létezik hiány és túlzás. Haragos ember az olyan, aki gyorsabban és nagyobb mértékben és hosszabb ideig szenved az indulattól, s akkor haragszik, amikor nem kellene és olyanokra, akikre nem kellene, és sok emberre haragszik. A rabszolga­lelkületű meg az ellenkezője. Ebből világos, hogy van olyan ember, aki középütt áll az egyenlőtlenségben. Mivel tehát mindkét említett lelki alkat hibás, nyilvánvaló, hogy az ezeknek megfelelő középső lelki alkat a helyes. Ő nem támad elhamarkodottan, de nem is lomha ebben, nem dühös azokra, akikre nem kell, de nem is tartóztatja meg a dühét azokkal szemben, akikre dühösnek kell lenni. Mivel az ilyen szenvedélyekkel kapcsolatban a szelídség a legjobb lelki alkat, a szelídség is valamiféle közép, és a szelíd ember középütt áll a haragos és a rabszolgalelkületű közt.

 

4

A nemes becsvágy, a nagylelkűség és a nagyvonalúság is közép, mégpedig a nagyvonalúság a vagyon szerzésének és elvesztésének terén. Mert aki minden szerzésnek jobban örül a kelleténél és minden elvesztést jobban fájlal, mint kell, az fösvény; aki a kelleténél kisebb örömet és fájdalmat érez: tékozló. Aki mindkét esetben úgy érez, ahogyan kell, az nagyvonalú. Az ahogyan kell kifejezést itt is meg egyebütt is abban az értelemben használom, hogy aho­gyan a helyes szabály rendeli. Mivel ezek túlzásba esnek, illetve hiányosságokat mutatnak, ahol viszont szélsőségek vannak, ott van közép is, és az a legjobb, és mivel minden fajtában egyetlen legjobb van, a nagyvonalúság szükségképpen a vagyon szerzésére és elvesztésére vonatkozó, a tékozlás és a fösvénység között található közép. Ámde a vagyon és a vagyon­szerzés kifejezéseket kétféle értelemben használjuk. Mert vagyonnak nevezzük a vagyontárgy­nak, pl. a lábbelinek vagy a köpenynek - magát a használatát, de így nevezzük a járulékos használatát is: amikor valaki nem rendeltetése szerint használja a lábbelit; ilyen például az eladás vagy a bérbeadás, hiszen az is egyfajta használata a lábbelinek. Pénzéhes ember az, aki töri magát, hogy pénzt szerezzen. A pénz pedig olyan vagyon, amely a vagyontárgy járulékos használatáért jár. De a fösvény ember is lehet tékozló a vagyonszerzés járulékos módját illetően, mert a vagyon gyarapítására törekszik a szerzésnek azon a területén is, amely természetszerű. A tékozló ember hiányosságot mutat a szükséges vagyontárgyak tekintetében, a nagyvonalú a fölöslegből ad másoknak. Eme embertípusokon belül különböző elnevezések léteznek a részterületen megnyilvánuló fokozatoktól függően, így a fösvény ember lehet zsugori, garasos és piszkos nyerészkedő. Zsugorisága abban nyilvánul meg, hogy kerül min­denféle kiadást, piszkos nyerészkedése meg, hogy mindent elszed, amit csak lehet. Garasos az, aki buzgón sürög apró nyereségek érdekében, csaló és rabló, aki fösvénységében jogtalan­kodik. A tékozló fajtái ugyanígy: a kicsapongó, aki nyakló nélkül szórja a pénzt és az ostoba, akinek elviselhetetlen kín, hogy számot vessen dolgaival.

 

5

Ami a nemes becsvágyat illeti, annak sajátosságát a nemes becsvágyú embereknek tulaj­donított vonásokból kell megállapítanunk. Mint ahogyan a többi tulajdonságnál is közelségük és hasonlóságuk következtében szinte észre sem vesszük, hogy lényegesen különböznek egymástól, ugyanez a helyzet a nemes becsvágy esetében is. Így előfordul néha, hogy ellentétes lelki alkatúak ugyanarra törekszenek, például a tékozló és a nagylelkű, az önhitt és az önérzetes, a vakmerő és a bátor. Mert ezek ugyanarra a dologra vonatkoznak, és bizonyos fokig határosak egymással, mint a bátor és a vakmerő ember, aki egyaránt helytáll a veszély­ben. Csakhogy az egyik így, a másik meg amúgy teszi; ez pedig nagyon nagy különbséget jelent. Nemesen becsvágyónak a szóban rejlő jelentésnek megfelelően azt nevezzük, akiben van bizonyos lelki merészség és tekintély. Úgy tűnik tehát, az önérzeteshez és az áldozatkészhez is hasonlít, így látnivaló, hogy ez az összes erénnyel együtt jár. Ugyanis a nagy és a kicsiny jókat helyesen megítélni: dicséretes dolog. Nagyoknak azok a dolgok minősülnek, amelyekre a legértékesebb lelki alkatú ember törekszik az efféle gyönyörűségekkel kapcsolatban; a nemes becsvágy pedig a legértékesebb lelki alkat.

Minden egyes erény helyesen ítéli meg a kisebbet és a nagyobbat, mégpedig úgy, ahogyan az okos ember és az erény [az okosság] rendelné. Ezért a nemes becsvágyat követi minden erény, vagy ő követi az összes erényt.

Továbbá úgy látszik, a nemesen becsvágyónak tulajdonsága az, hogy semmibe vesz dolgokat. De mindegyik erény olyanná alakítja az embert, hogy semmibe veszi azokat a „nagy” dolgokat, amelyek nem értelem szerint valók. Például a bátorság a veszélyes dolgokkal szemben tesz ilyenné, mert a bátor ember arra gondol, hogy a veszélyes dolgokat nagynak látni szégyenletes, és hogy a veszélyes dolgoknak nem minden sokasága félnivaló. A mérték­letes ember a hatalmas és nagyszámú gyönyörökkel van így, a nagyvonalú meg a vagyon­tárgyakkal. A nemesen becsvágyónak ez oly módon tulajdonsága, hogy ő kevés dologban buzgólkodik, mégpedig oly dolgokban, amelyek valóban nagyok, nem csupán más valaki számára tűnnek annak. És inkább törődik a nemesen becsvágyó egyetlen okos emberrel, mint számos közönségessel, ahogy Antiphón mondotta elítéltetése után Agathónnak, midőn az dicsérte az ő védőbeszédét. És ez a nemes nemtörődömség a legsajátabb jellemzője a nemesen becsvágyónak. Másrészt meg a megtiszteltetéssel, az életével, a gazdagsággal, amelyre pedig látnivaló, hogy mennyire törekednek az emberek, ő nem gondol, kivéve talán a megtisztel­tetést. Mert fájdalmas volna számára, ha nem becsülnék meg és érdemtelen ember uralkodnék rajta. És a leginkább annak örvend, ha megbecsülésben van része.

Ily módon úgy tűnhetik, hogy ellentmondásba kerül önmagával, mert egyrészt nagyon sokat adni a megtiszteltetésre, másrészt semmibe venni a sokaságot és az emberek véleményét - e kettő nincs összhangban egymással. De ezek között, amikor beszélünk róluk, különbséget kell tennünk. Hiszen a megtiszteltetés, akár a kicsi, akár a nagy, kétféle lehet: különbség van ugyanis a megtiszteltetések között részben aszerint, hogy a közemberek sokaságától vagy tiszte­let­reméltó személyektől kapja valaki, másrészt aszerint, hogy miért kapja. Hiszen a megtiszteltetés nagysága nemcsak azoknak a számától és milyenségétől függ, akik adják, hanem a cselekedet érdemétől is. Valójában az állami tisztségek és egyéb javak csak akkor becsesek és tiszteletreméltók, ha igazán nagyok - így hát egyetlen erény sincs híján a nagy­ságnak. Ezért látszik úgy, ahogy mondottuk, hogy minden erény nemesen becsvágyóvá teszi az embert a saját területén. Ám ugyancsak létezik az egyéb erények mellett egy nemes becs­vágy, úgyhogy voltaképpen azt az embert nevezzük nemesen becsvágyónak, aki ezzel rendel­kezik.

Továbbá egyes javak részint tiszteletreméltóak, részint olyanok, ahogyan korábban megkülön­böztettük őket.

Igazság szerint az ilyen javak közül némelyek nagyok, mások meg kicsinyek. És mivel egyes emberek érdemesek ezekre és érdemesnek is tartják magukat, ezért közöttük kell keresnünk a nemesen becsvágyót. Négyféle embert kell ugyanis megkülönböztetnünk: van, aki nagy javakat érdemel és érdemesnek is tartja magát ezekre, van, aki kicsinyeket, és erre is tartja érdemesnek magát, és létezik mindkettőnek az ellentéte: az olyan, aki kicsiny javakat érdemlő ember létére nagy javakra tartja érdemesnek magát és az, aki nagy javakra érdemes, de azt tartja magáról, hogy kicsinyeket érdemel. Nos az olyan ember, aki kis javakra érdemes, de nagyokra tartja méltónak magát, elmarasztalandó, mert ostoba, és nem szép dolog, ha valaki nem érdeme szerint részesül dolgokban. De azt is el kell marasztalnunk, aki érdemes ember létére nem tartja érdemesnek magát arra, hogy az ilyen javakban része legyen. Maradt tehát az az emberfajta, amely ezzel a kettővel ellentétes: nagy javakra érdemes és ilyennek is tartja magát, tehát olyan, amilyennek magát tartja. Dicsérendő az ilyen, és az előbbi kettő között ő a közép.

Így hát megtiszteltetések és egyéb tiszteletreméltó javak megválasztása és a velük bánni tudás szempontjából a legjobb lelki alkat a nemes becsvágy - és nem a vagyontárgyakkal kapcso­latosan -, még ezt is hozzátesszük a nemes becsvágy meghatározásához. Mivel pedig leg­inkább a közép méltó a dicséretre, nyilvánvaló, hogy a nemes becsvágy: középút. Ellentétei közül pedig, mint azt a táblázatban megmutattuk, az egyik az, amelynek alapján valaki nagy javakra tartja magát érdemesnek, noha nem érdemli meg őket, vagyis a felfuvalkodottság. Ugyanis az olyan embereket nevezzük felfúvalkodottnak, akik érdemtelenül tartanak sokat maguk felől. A másik meg az, amelynek alapján az arra érdemes ember nem tartja érdemesnek magát nagy dolgokra, vagyis a kishitűség.

Kishitűnek minősül ugyanis az, akiben megvannak ugyan azok a feltételek, amelyek alapján az ember nagy dolgokra tarthatja magát érdemesnek, s ő mégsem tartja semmi nagyra érde­mesnek magát. Így az is szükségszerű, hogy a nemes becsvágy a felfuvalkodottság és a kishitűség között álló közép kell hogy legyen. Az előbbi felosztásunk negyedik tagja meg nem is marasztalható el teljesen, meg nem is nemesen becsvágyó: semmilyen vonatkozásban nem nagy. Hiszen nem is érdemes nagy javakra, meg nem is tartja magát annak, ezért nem áll ellentétben a nemesen becsvágyóval, noha úgy tűnhetik, hogy azzal, aki érdemes is nagy javakra, meg ilyennek is tartja magát, az áll ellentétben, aki kicsiny javakra érdemes és ezt is tartja magáról. De hát ő nem áll vele ellentétben, még olyan szempontból sem, hogy elma­rasztalható lenne, hiszen úgy viselkedik, ahogyan az értelem tanácsolja. Ez természete szerint azonos a nemesen becsvágyóval, ugyanis mindkettő arra tartja érdemesnek magát, amire valóban érdemes. És ha az ilyen ember nemesen becsvágyóvá válhatnék, arra tartaná érdemesnek magát, amire érdemes is. De a kishitű, akiben megvannak ugyan a feltételek, hogy érdemes legyen megtiszteltetéssel járó nagy javakra, de ő mégsem tartja ilyennek magát - vajon mit tenne ő, ha kicsiny javakra lenne érdemes? Vagy nagy javakat érdemlőnek vélné magát és akkor felfuvalkodott volna, vagy még kisebb javakra érdemesnek kezdené látni magát. Így hát senki ne mondjon kishitűnek valakit azért, mert az polgárjog nélküli jövevény lévén nem tartja állami tisztségre méltónak magát, hanem engedelmeskedik - de mondja kishitűnek azt, aki előkelő nemzetség sarja ugyan, de az állami hivatalt valami erejét meg­haladó dolognak tartja.

 

6

Az áldozatkész kifejezést sem tetszőlegesen, hanem nagy költséggel járó cselekvéssel és elhatározással kapcsolatban alkalmazzuk, hacsak nem valamiféle átvitt értelemben használjuk a szót. Nagy költség nélkül nincs áldozatkészség, hiszen az erre megfelelő alkalom díszes, dísze pedig nem köznapi, hanem a szükségest meghaladó költségből származik. Áldozatkész az olyan ember, aki a tekintélyes alkalomhoz illően nagy költségre határozza el magát, és arra törekszik, hogy magát az ezzel kapcsolatos, vagyis az efféle gyönyörnek megfelelő középhez tartsa. Annak, aki a kelleténél jobban és összevissza költekezik, nincs külön neve, de valami­féle rokonságban áll azokkal, akiket neveletlennek és kérkedőknek szokás nevezni.

Például, ha valaki kedves emberének a lakodalmi költségeit vállalja, és gazdag létére úgy vélekedik, hogy erre az alkalomra neki olyasféle előkészületeket illik tennie, mintha bizony önmegtartóztató embereket vendégelne csupán, az ilyen: szűkkeblű. Ám aki még az önmeg­tartóztató embereket is lakodalmi készülődéssel fogadja - hacsak nem a tekintély végett vagy hatalma miatt teszi - az hasonló a kérkedőhöz. Aki pedig méltóan rendez ilyet és úgy, ahogy az értelem rendeli, az áldozatkész. Az alkalomhoz illő ugyanis az, ami méltó hozzá, hiszen semmi sem illő, ami nem méltó. Márpedig minden egyes dolognak alkalomhoz illőnek, azaz a cselekvőhöz, a körülményekhez és a módhoz méltónak kell lennie; például mást kíván az illendőség egy házi rabszolga, és megint mást egy kedves emberünk lakodalmával kapcsolat­ban. És a dolognak mind a mennyiségét, mind a minőségét tekintve illenie kell ahhoz is, aki teszi. Például egyesek úgy vélekednek, az olümpiai küldöttség vezetése alacsony származása miatt nem Themisztoklészt illette volna, hanem Khimónt.

Az az ember, aki méltóság tekintetében csak úgy találomra viselkedik, nem tartozik egyik csoportba sem. Ez ugyanígy van a nagyvonalúsággal is: lehet egy ember olyan is, hogy sem nem nagyvonalú, sem nem fösvény.

 

7

Általában véve az összes többi, az erkölcs szempontjából dicsérendő, illetve elmarasztalandó jellemvonás a szenvedélyekre vonatkozik, és közülük egyesek túlzóak, mások hiányosságot mutatnak, megint mások középsők. Vegyük például az irigyet és a kárörvendőt. Ami a lelki alkatukat illeti, amely szerint elnevezzük őket: irigység az, ha valakinek bosszúságot okoz még annak a jó sorsa is, aki megérdemli. A kárörvendő szenvedélyének nincs ugyan külön neve, ám hogy ilyen valaki, azt megmutatja az öröm, amelyet a másokat méltatlanul ért szeren­csétlenség felett érez. A kettő között közép a jogosan felháborodó és az, amit jogos felháborodásnak [nemeszisz] neveztek a régiek: a másokat méltatlanul ért szerencsétlenség és szerencse felett érzett bosszúság, valamint az az öröm, amely a méltó sors láttán fogja el az ilyen embert. Ezért szokás istenségnek is vélni a jogos felháborodást.

A szemérem: közép a szemérmetlenség és a szégyenlősség között. Mert aki semmiféle véle­ményre nem ad, az szemérmetlen, aki meg egyformán ad mindegyikre, szégyenlős. Aki pedig a szemmel láthatóan helyes véleményre ügyel: szemérmes.

A szeretet közép a gyűlölet és a hízelgés között. Aki ugyanis könnyen cselekszik a többiek kénye-kedve szerint, hízelgő, aki nem, mindennek szembeszegül, gyűlölködő.

Az olyan ember, pedig, aki nem fut minden gyönyör után, de nem is áll ellen mindegyiknek, hanem ahhoz igazodik, ami a legjobbnak tűnik, szerető ember.

Az önérzet az önhittség és a tetszelgés közötti közép. Aki ugyanis senki máshoz nem alkalmazkodik, hanem lenézi a többieket, önhitt. Aki meg mindenben máshoz alkalmazkodik és mindenkivel szemben kisebbíti magát, tetszelgő. Aki pedig sem így, sem úgy nem tesz, hanem az arra méltó emberekhez alkalmazkodik, önérzetes. Az igazmondó és természetes ember, akit nyíltnak neveznek, középütt áll a gúnyosan szerénykedő és a fennhéjázó között. Aki ugyanis meglevő jó tulajdonságait eltagadja, az - hacsak nem tudatlanságból teszi - gúnyosan szerénykedő, aki pedig a valóságosnál többet tulajdonít magának, fennhéjázó. Aki meg a valóságnak megfelelően beszél, az igazmondó és Homérosszal szólva - az értelem embere. És röviden szólva: ez az igazság barátja, míg amazok a hazugság barátai. Közép a szellemesség is, és a szellemes ember középütt áll az otromba és bárdolatlan, meg a bohóckodó között. Mert ahogyan az étel tekintetében a finnyás abban különbözik a falánktól, hogy semmit sem eszik, vagy csak keveset és nehezen, amaz könnyen és mindent. Épp ily viszonyban van az otromba is a közönségessel és a bohóckodóval. Ő ugyanis semmit sem fog fel tréfásan, vagy csak nehézkesen teszi, míg amaz mindent könnyen és vidáman fogad. De hát az embernek nem úgy kell viselkednie, ahogyan ezek, hanem némely dolgot így kell felfogni, mást meg amúgy, mégpedig az értelem szava szerint. Aki így viselkedik, szellemes ember. Ennek bizonyítása ugyanaz, mint az eddigieké. Ugyanis ez a fajta szellemesség, s nem az, amelyre átvitt értelemben alkalmazzuk a kifejezést, a legillendőbb lelki alkat. És a közép dicsérendő, a szélsőségeket meg el kell marasztalnunk. A szellemességnek két fajtája van. Az egyik ugyanis az, amikor valaki mulat a tréfán, még akkor is, ha rajta tréfálkoznak, ha valóban mulatságos a dolog. A gúnyolódás is ennek egy formája. A másik fajta az, amikor az ember maga is képes kigondolni ilyesféle tréfákat. A kettő különbözik ugyan egymástól, de mégis mindkettő közép. Hiszen aki tréfás dolgot tud kieszelni, az örömét leli mindazok tréfájában, akik helyesen ítélnek, még akkor is, ha ő maga válik mulatság tárgyává; ezért ő középütt áll a közönséges és a rideg között. Az iménti meghatározás jobb, mint az, hogy „a tréfa ne legyen bosszantó annak a számára, akinek a rovására elhangzott, bárki legyen is az illető”. Hiszen fontosabb, hogy a középső lelki alkatúnak tessék. Ő ítél ugyanis helyesen. Mindezek a közepek dicsérendők ugyan, mégsem erények - és ellentéteik sem hitványságok - tudniillik hiányzik belőlük az elhatározás. Ezek mind a szenvedélyek felosztásában állnak, mert mindegyikük egy bizonyos szenvedély, s minthogy mindegyikük természettől való, ezért a termé­szetes erényekhez tartoznak. Amint ugyanis a későbbiekben meg fogjuk mutatni, mindegyik erény létezik természettől fogva is meg másképp is, azaz belátással párosulva. Ezért az irigység a jogtalankodáshoz tartozik, mivel a belőle fakadó cselekedetek más emberre irányulnak; a jogos felháborodás az igazságossághoz, a szemérem pedig a mértékletességhez. Ezért szokás a mértékletességet úgy is meghatározni, mint az ebbe a nembe tartozó dolgot. Az igazmondó és a hazug: amaz okos, ez ostoba. A közép nagyobb ellentétben áll a szélső­ségekkel, mint ezek egymással, mivel ő az egyik ellentéttel sem fordul elő együttesen, míg az ellentétek gyakran együtt jelennek meg. Néha ugyanazok az emberek vakmerőek meg gyávák is, vagy egyes dolgokban tékozlók, másban meg fösvények, röviden: nem egyforma viselke­désűek a szó rossz értelmében. Mert ha a szó jó értelmében nem egyforma a viselkedésük, úgy középső magatartásúakká válnak. Ez ugyanis valamiképpen tartalmazza a szélsőségeket is.

A két szélsőség és a közép ellentéte nem minősül egyformának mindkét esetben, hanem néha a túlzás, néha meg a hiányosság oldalán nagyobb az ellentét. Ennek az előbb említett két oka lehetséges: egyrészt a példák csekély száma; mint a gyönyör iránti érzéketlenség esetében, másrészt, úgy látszik, a nagyobbik ellentét azon az oldalon van, amelyen nagyobbat hibázunk.

A harmadik ok az, hogy ahol nagyobb a hasonlóság, ott kisebbnek tűnik az ellentét. Ez a helyzet például a vakmerőségnek a valódi merészséghez és a tékozlásnak a nagyvonalúsághoz való viszonyában.

Nos, az egyéb dicséretre méltó erényekről kielégítően szóltunk, most az igazságosságról kell beszélnünk.

HETEDIK KÖNYV

1

A barátságról - arról, hogy mi az és milyen fajtába tartozik; arról, hogy mi teszi a barátot, aztán arról, hogy vajon egy vagy többféle értelemben használjuk-e a barátság kifejezést, és ha többféleképpen, akkor hányféle értelemben; továbbá arról, hogy hogyan kell viselkednünk a barátunkkal szemben, és hogy a barátság vonatkozásában mi az igazságos - mindezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem kevésbé szükséges a vizsgálódás, mint az erkölcsre vonatkozó szép és választásra érdemes dolgok tekintetében. A barátság létrehozása az államtudomány legfőbb feladatának minősül, és erre a célra vonatkoztatva szokás az erényt hasznosnak nevezni. Hiszen elfogadhatatlan, hogy barátai legyenek egymásnak az olyan emberek, akik igazságtalanul viselkednek egymással szemben. Továbbá mindnyájan azt mondjuk, hogy az igazságos és igazságtalan dolog a barátok között fordul elő a leginkább, mert úgy tűnik, hogy a derék férfiú ugyanaz, mint a barátságos férfiú, a barátság pedig valamiféle, az erkölccsel kapcsolatos lelki alkat. És ha valaki azt kívánja elérni, hogy az emberek ne jogtalankodjanak, elegendő, ha barátságot teremt közöttük, igaz barátok ugyanis nem jogtalankodnak egymással. De akkor sem jogtalankodnak egymással az emberek, ha igazságosak. Az igazságosság és a barátság tehát vagy azonosak, vagy igen szoros kapcsolatban állnak egymással. Tegyük még hozzá, hogy a barátot a legnagyobb jók közé soroljuk, a barát hiányát és a magányt pedig a legkeservesebb dolognak tartjuk, hiszen az egész élet és az önként vállalt közösség annyit jelent, hogy barátok között vagyunk. Hiszen napjainkat a háznép, a rokonok, a társak között töltjük, vagy a gyermekekkel, vagy a szülőkkel, vagy a feleségünkkel. És a magánjellegű, a barátainkkal szemben gyakorolt igazságosság egyedül tőlünk függ, míg a többiekkel szemben ezt a törvény szabja meg és nem tőlünk függ. Sok a nehéz kérdés a barátsággal kapcsolatban. Lássuk először azok véleményét, akik mintegy kívülről tárgyalják és tág értelemben beszélnek róla. Ugyanis némelyek úgy látják, hogy a hasonló a hasonlónak barátja. Ezért mondják, hogy „mindig a hasonlót vezeti az isten a hasonlóhoz”, „csóka a csóka mellé telepszik”, „megismeri tolvaj a tolvajt és farkas a farkast”. - A természetfilozófusok meg az egész természetet igyekeztek rendszerbe foglalni azáltal, hogy felvették a „hasonló a hasonlóhoz húz” elvét. Ezért mondotta Empedoklész, hogy a kutya is azért fekszik a cserépen, mert ahhoz hasonlít leginkább. Néhányan tehát így vélekednek a baráti kapcsolatokról. Mások meg azt mondják, hogy az ellentétes az ellentétessel barátkozik, hiszen a szeretett lény és az, aki vágyakozik utána, mindenki szerint barátai egymásnak, márpedig a száraz nem a száraz után, hanem a nedves után vágyakozik. Innen a mondás, hogy „vágyódik záporra a föld” és „mindenben édes a változás”, lévén a változás átmenet az ellentétbe; a hasonló meg ellensége a hasonlónak, mert „gyűlöli a fazekas a fazekast”, és azok az élőlények, amelyeknek táplálékuk azonos, ellenségei egymásnak. Maguk a vélemények tehát ennyire eltérőek. Hiszen egyesek a hasonlót gondolják barátnak és az ellentétest ellenségnek, „a többel mindig ellenségként száll szembe a kevesebb, a gyűlölet napja virrad”, továbbá az ellentétesek helyüket tekintve is távol vannak egymástól, míg a barátság összehozza az embereket. Mások meg az ellentétesekről gondolják, hogy barátok, és Hérakleitosz elítéli a költőt, aki így ír: „bár veszne ki a viszály az istenekből és az emberekből”, hiszen akkor nem volna harmónia, ha nem lenne magas és mély, és élőlények sem lennének nőstény és hím nélkül, ezek pedig ellentétesek egymással. Ez a két vélemény létezik tehát a barátságról, igen általános, hiszen egymástól távol eső vélemények. Más nézetek azonban közelebb vannak egymáshoz és jobban alkalmazhatók a megfigyelt tényekre. Egyesek számára ugyanis képtelenségnek tűnik, hogy hitványak barátai legyenek egymásnak, mert csak a jók lehetnek azok. Mások számára meg az tűnik lehetetlennek, hogy az anyák ne szeressék gyermekeiket. Ez a fajta szeretet az állatokban is megvan, hiszen azok akár a halált is választják ivadékaik érdekében. Megint mások úgy vélekednek, egyedül a hasz­nos dolog szolgálhat barátság alapjául. Bizonyíték erre az, hogy mindenki a hasznos dol­gok­ra törekszik, a haszontalanokat azonban maguk vetik el maguktól, ahogyan a tiszteletre­méltó Szókratész mondotta, a nyálat, a hajat és a körmöt hozva fel példaként - és hogy a haszontalan részeket elvetjük, végül magát a testet is, amikor meghal az ember, hiszen a holttest haszontalan. Csupán ahol hasznot hoz, ott őrzik meg, mint Egyiptomban. - Nos hát, úgy tűnik mindezek kissé ellentmondanak egymásnak. Mert a hasonló nem hasznos a hasonló számára, az ellentét meg a legtávolabb van a hasonlóságtól és az ellentétes a leginkább haszon nélkül való az ellentétes számára, hiszen az ellentétes: ellentétének a pusztulása. Továbbá némelyek úgy gondolják, barátot könnyű szerezni, mások meg úgy vélik, a legritkább dolog, hogy az ember megismer egy barátot és ez nem is lehetséges szerencsétlenség nélkül; hiszen amíg valakinek jól megy sora, mindenki a barátjának akar látszani. Megint mások azt mondják, hogy azoknak sem érdemes hinnünk, akik a bajban kitartanak mellettünk, mert becsapnak bennünket és színlelnek: szerencsétlenségünkben társunkul szegődnek, hogy így szerezzék meg barátságunkat arra az időre is, amikor megint jól megy sorunk.

 

2

Olyan érvelést kell találnunk, amely a lehető legjobban megvilágítja a kérdéssel kapcsolatos nézeteket és megoldja az aporiákat és az ellentmondásokat. Ez akkor következik be, ha kitűnik, hogy az egymással szembenálló nézetek értelmesek. Az ilyen érvelés van leginkább összhangban a tényekkel. Végeredményben az ellentétes nézetek megállják a helyüket, hogyha amit mondunk, az egyik értelemben igaz, a másikban meg nem. Az is nehéz kérdés, hogy vajon a gyönyörködtető vagy a ösztönöz-e a barátságra. Ugyanis ha azt szeretjük, ami után vágyódunk - mindenekelőtt a szerelmi vágy ilyen, hiszen „nem igazán szeret az, aki nem mindig szeret”, a vágy meg a gyönyörködtetőre irányul, így hát a gyönyörteli az, amely iránt barátsággal vagyunk. Ha pedig azt szeretjük, amit kívánunk magunknak, úgy a jó iránt vagyunk barátsággal. A gyönyörködtető és a jó két különböző dolog. Mivel meg kell kísérel­nünk, hogy ezekre és a velük rokon kérdésekre világos magyarázatot adjunk, válasszuk a kö­vetkező kiindulópontot. Amire törekszünk és amit kívánunk, az vagy a jó vagy a látszólagos jó. A gyönyörködtetőre is azért törekszünk, mert valamiféle jónak látszik. Némelyek ugyanis ilyennek vélik, mások meg ilyennek képzelik, ha nem is vélik ennek. Hiszen a léleknek nem azonos részében található a képzelet és a vélekedés. Mármost nyilvánvaló, hogy számunkra mind a jó, mind a gyönyörködtető kedves. Miután ezt megvilágítottuk, más kiinduló tételt kell választanunk. A javak közül egyesek feltétlenül jók, mások meg valakinek a számára jók, de nem feltétlenül azok. És a feltétlenül jók, meg a feltétlenül gyönyörködtetők ugyanazok a dolgok.

Azokról a dolgokról ugyanis, amelyek az egészséges testnek hasznára vannak, azt mondjuk, hogy a test számára feltétlenül jó dolgok, de a beteg test számára hasznos dolgokról, például a gyógyszerekről vagy a műtétekről nem mondjuk ezt. Ugyanígy feltétlenül gyönyörködtető dolgok azok, amelyek az egészséges és ép test számára ilyenek, például ilyen az, hogy az ember fényben él, de nem ilyen, ha sötétben él. Mégis a szembeteg számára fordított a helyzet. És nem az a bor kellemes, amely az iszákosságtól dadogóvá vált emberek számára ilyen, még ha nem is vegyítenek hozzá borecetet, hanem amelyik a romlatlan érzékű ember számára kellemes. Ugyanígy a lélek esetében sem az a feltétlenül kellemes, ami a gyermekek és az állatok számára ilyen, hanem ami a megállapodott ember számára az. Természetesen az a kettő is felmerül bennünk, de csak emezt választjuk. Ahogyan a gyermek és az állat aránylik a megállapodott emberhez, úgy aránylik a hitvány és ostoba a derék és okos emberhez. Az utóbbiak számára azok a dolgok kellemesek, amelyek megfelelnek lelki alkatuknak, az annak megfelelőek meg a jó és a szép dolgok. Mivel a kifejezés több értelmű - hiszen azt is így nevezzük, ami minőségét tekintve jó, meg azt is, ami hasznos és használható -, továbbá a kellemes egyrészt mint feltétlenül kellemes feltétlenül jó is, másrészt, mint valakinek a számára kellemes: látszólag jó - ezért ahogyan az élettelen dolgok körében ezen jellemzők mindegyike szerint kiválaszthatunk és szerethetünk egy dolgot, ugyanígy járhatunk el az emberekkel is: az egyiket szerethetjük a lelki minőségéért és erénye miatt, a másikat azért, mert hasznos és használható, megint egy másikat, mert kellemes, és a gyönyörűség miatt. Barátunkká akkor válik valaki, ha szeretjük, és ő viszonozza, és ez nem marad valamiképp rejtve előttünk. - Szükségszerű tehát, hogy a barátságnak három formája legyen és hogy ezek sem szünonümák, sem egyetlen nemnek a fajtái, sem pedig pusztán homonümák nem lehet­nek. A három formát ugyanis egy bizonyos egyetlen barátság vonatkozásában nevezzük így, amely az első. Így van ez az orvosi kifejezéssel is: beszélünk a lélek és a test orvosi funkció­járól, meg orvosi eszközről és orvosi munkáról, de legfőképpen az elsőt értjük rajta. Az első pedig az, amelynek a meghatározása a többinek a meghatározásában benne van. Például orvosi eszköz az, amelyet az orvos használhat, míg az orvos meghatározásában nincs benne az eszköz meghatározása. Tehát mindenütt az elsőt szokás keresni, mivel pedig az általános: első, az emberek úgy fogják fel a dolgot, hogy az első: általános. Ez azonban helytelen. Ezért van az, hogy a barátság vonatkozásában sem képesek értelmezni minden megfigyelt tényt. Mivel a barátság összes fajtájára nem alkalmazható egyetlen meghatározás, úgy gondolják, hogy a többi fajta: nem barátság. Pedig ezek is azok, csak nem ugyanolyan módon. Ők azon­ban, mihelyt az első meghatározás - amelynek általánosnak kellene lennie, ha már egyszer az első - nem alkalmazható, azt mondják, hogy a többi nem is barátság. Pedig a barátságnak több fajtája van. Ez ama dolgok egyike, amelyekről már szóltunk, minthogy megkülönböztettük a barátság kifejezés háromféle használatát: szétválasztottuk ugyanis az erényen, a hasznon és a gyönyörűségen alapuló barátságot. Ezek közül bizonyára a hasznon alapuló az, amelyhez a legtöbb ember barátsága tartozik. Ugyanis azért szeretik egymást, mert hasznos egyik a mási­ká­nak, és addig tart a szeretet, ameddig a haszon. Ahogy a közmondás tartja: „Glaukosz, a várost védő férfiú addig barátunk, amíg harcol”, és „nem ismerik többé az athéniak a megaraiakat”. A gyönyörön alapuló barátság pedig az ifjaké, mert ők érzékenyek a gyönyö­rűségre. Ezért az ifjak barátsága könnyen változó, mert ahogyan az évek során változik a jellemük, az is változik, hogy mi kellemes számukra. A legderekabb emberek barátsága pedig az erényen alapul. Mindebből nyilvánvaló, hogy az első barátság az, amely a derék embereké: a kölcsönös szeretet és vonzalom. Hiszen kedves a szerető ember számára az, akit szeret; és a szeretett embernek is barátja az, aki szereti őt. A barátságnak ez a formája csupán az emberben van meg, mert egyedül ő képes észrevenni a másik vonzalmát. A többi viszont az állatokban is megtalálható, hiszen láthatóan van bizonyos haszna az emberek és a háziállatok kapcsolatának, de még az állatok egymás közötti kapcsolatának is. Például amit Hérodotosz mond az ökörszem és a krokodil kapcsolatáról és mint ahogy a jósok a madarak együttlétét és különválását magyarázzák. Így hát a hitvány emberek is barátkozhatnak egymással, mind a haszon, mind a gyönyörűség végett. De egyesek azt mondják, hogy mivel a barátság első formájában ezeknek nincs részük, így nem is barátok. Hiszen hitvány a hitvánnyal szemben jogtalankodni fog, akik meg jogtalankodnak egymással, azok nem barátkoznak. Ám ezek az emberek mégis barátkoznak, csak hát nem a barátság első formája szerint; ám az egyéb formák szerint való barátságukat mi sem akadályozza. Hiszen a gyönyör kedvéért, ha egyéb­ként ártanak is egymásnak, kitartanak egymás mellett, ahogy a fegyelmezetlen emberek is teszik. De ha azok, akikről az imént szóltunk, szabatosan vizsgálják a dolgot, akkor nem tartják barátoknak az olyanokat, akik a gyönyörűség kedvéért szeretik egymást, hiszen az nem a barátság első formája. Az első forma ugyanis szilárd, ez pedig nem szilárd. Mégis, mint mondottuk, barátság ez, de nem az első, hanem egy abból származó forma. Ezért ha barátság­nak csupán az elsőt mondjuk, akkor erőszakot teszünk a megfigyelt tényeken és ez szükség­képpen hibás állításokhoz vezet. Lehetetlenség az összes formát egyetlen meghatározás alá vonni. Így tehát egyetlen megoldás marad: a szó egyik értelmében csupán az első a barátság, ám egy másik értelemben az összes fajta az; de nem úgy, hogy homonümák, sem pedig véletlenszerű összefüggés alapján, de nem is úgy, hogy egyazon nemhez tartoznak, hanem inkább olyanformán, hogy egy valamire vonatkoztatva nevezzük meg őket. - Mivel a feltétlenül jó és a feltétlenül gyönyörködtető ugyanazon dologra és ugyanakkor vonatkozik, hacsak ennek nincs valami akadálya, az igaz barát és a feltétlen barát pedig a kifejezés első értelmében barát, az ilyet pedig önmaga kedvéért választjuk - ez szükségszerűen van így, hiszen azt az embert, aki a javakat önmagukért kívánja, szükségképpen mi is önmagáért választjuk. - Az igaz barát feltétlenül kellemes. Ezért van az, hogy aki bármilyen módon barátunk, az kellemes. De erről pontosabb meghatározást kell adnunk. Megfontolandó ugyanis, hogy az ember azt szereti-e, ami számára jó, vagy azt, ami feltétlenül jó, és hogy vajon az aktuális szeretetérzés párosul-e a gyönyörűséggel, oly módon, hogy a szeretet tárgya kellemes is, vagy pedig nem. Egybe kell ugyanis mindkettőt foglalni. Hiszen az olyan javakat, amelyek nem feltétlenül azok, hanem alkalomadtán rosszak is lehetnek valamiképp, kerülnünk kell; és ahhoz, ami valaki számára nem jó, az illetőnek semmi köze sincs. Azt keressük tehát, hogy a feltétlen javak az egyes ember számára is javak legyenek. Választani ugyanis a feltét­len jót kell, az egyes ember mégis azt választja, ami számára jó. Ezeket kell összhangba hozni, és ezt teszi az erény. Az államtudomány meg azon van, hogy akiknél még nem így áll a dolog, azoknál is megvalósuljon. Aki ember, alkalmas is erre az útra, hiszen természettől fogva jók számára a feltétlen javak. Mégpedig a férfiú alkalmasabb az asszonynál és a jóravaló ember alkalmasabb, mint a silány. Az út meg kellemes dolgok közepette vezet - szükségszerű, hogy az erkölcsileg szép dolgok kellemesek legyenek. Ha valakiben ez a kettő nincs összhangban egymással, az erkölcsileg még nem teljesen jó; lehetséges, hogy fegyelmezetlenség támadt benne, ugyanis a jónak és a kellemesnek az érzelmek területén tapasztalható egybenemhang­zása: fegyelmezetlenség. - Mivel az első barátság erényen alapul, ezért az ilyen barátok is feltétlenül jók lesznek - nem úgy, hogy hasznot húznak egymásból, hanem másféleképp. Mert a valaki számára jó és a feltétlen jó: két különböző dolog. És ugyanaz a helyzet a lelki alkatok esetében is, mint a hasznos esetében. Hiszen más a feltétlenül hasznos és a valaki számára hasznos. Így viszonyul egymáshoz a testedzés és a gyógyszerhasználat. Tehát az a lelki alkat is, amely az ember erénye - fogadjuk el, hogy az ember a természetüknél fogva értékes lényekhez tartozik -, vagyis a természettől fogva értékes lény erénye, feltétlenül jó, az olyan lény erénye meg, amely természettől fogva sem értékes, csupán magának a lénynek a számára jó. Nos, ugyanez a helyzet a kellemessel is. - Ezen a ponton ugyanis meg kell állanunk, és meg kell vizsgálnunk, létezik-e barátság gyönyörűség nélkül, és az ilyen barátság miben külön­bö­zik a másiktól, meg hogy a következő kettő közül melyiktől függ a barátság: vajon szeretünk-e valakit azért, mert jó, akkor is, ha nem kellemes, vagy emiatt nem, és - mivel a szeretet kifejezést két értelemben használjuk - vajon a barátság, amely aktuális formájában jó, nem jelenik-e meg a kellemes nélkül?

Nyilvánvaló, hogy amint a tudományos tevékenység során az imént elvégzett szemlélődések és tanulmányok nagyon kellemes érzést keltenek az emberben, ugyanígy hat ránk meghitt barátaink viszontlátása is. Mindkét esetre ugyanaz a meghatározás vonatkozik. Tehát a feltét­lenül jó természettől fogva feltétlenül kellemes, és akik számára jó, azok számára kellemes is. Ebből egyenesen következik, hogy egymásnak a hasonlók örülnek, és az ember számára az ember a legkedvesebb. És ha ez a megállapítás a nem tökéletes dolgokra érvényes, érvényes nyilvánvalóan a tökéletesre is. Tökéletes ember pedig az értékes ember. Ha a tevékeny, gyönyörűséggel párosuló barátság az egymás megismerésén alapuló kölcsönös vonzalom, úgy nyilvánvaló, hogy az első barátság általában: a feltétlen javaknak és a feltétlenül kellemes dolgoknak kölcsönös választása - éppen azért, mert azok jók és kellemesek. Maga a barátság pedig: lelki alkat, amelyből az ilyesféle elhatározás fakad. Ennek a lelki alkatnak a munkája ugyanis tevékenység, amely nem a szerető emberen kívül, hanem benne működik - míg az összes képesség tevékenysége kívül fejti ki hatását, vagy valami másban van, vagy valami más. Ezért az jelent örömet, hogy mi szeretünk, nem pedig az, hogy minket szeretnek. Mert szeretet tárgyául szolgálni a szeretett lény sajátja ugyan, ám a tevékenység a szereteten alapul. És szeretet csak élőlényben ébredhet, míg szeretetet kiváltani élettelen dolog is tud; mert szerethetünk élettelen dolgokat is. Mivel a szeretett lény iránt érzett tevékeny szeretet annyit jelent, mint használni a szeretet tárgyát mint szeretett dolgot, a barát pedig a barátja számára mint barát, nem pedig mint zenész, vagy orvos tárgya a szeretetnek, tehát maga a barátság gyönyörűsége belőle, az ő személyéből fakad. A barátja őt magáért szereti, nem pedig azért, mert ez vagy az. Ahol tehát barát a barátnak nem azért örül, mert az derék, ott nem beszél­hetünk az első értelemben vett barátságról. És nem szabad, hogy [a barátunk] bármiféle járulékos tulajdonsága annyira akadályozzon, hogy emiatt ne tudjunk örülni derék természe­tének. Hogy értem ezt? Könnyen előfordulhat, hogy az illető rossz szagú. Elegendő, ha barátkozunk vele, de együtt már ne éljünk ilyennel.

Ez hát az első értelemben vett barátság, ebben a kérdésben mindenki egyetért. Ami a többit illeti, azok az elsőnek alapján barátságnak is minősülnek, meg vitatni is szokás, hogy valóban azok-e. Hiszen a barátság valami szilárd dolognak tűnik, de csupán az első barátság szilárd. Mert amiről ítéletet mondtunk, szilárd, az ítéletet meg a nem gyorsan és nem egykönnyen változó dolgok teszik helyessé. Bizalom nélkül nincs szilárd barátság. A bizalom csak idővel jön meg, hiszen ki kell állnia a próbát, ahogy Theognisz is mondja: „Mert nem ismered ki sem a férfi, sem az asszony esze járását, míg ki nem próbálod, mint az igavonó állatét.” Bizonyos idő eltelte nélkül nincs barátság, addig csak kívánják, hogy barátok legyenek, és nagyon észrevétlenül válik barátsággá az ilyen állapot. Midőn ugyanis hajlandóságot mutatnak arra, hogy barátok legyenek, és evégett mindenféle szívességeket tesznek egymásnak, úgy gondolják, hogy nemcsak kívánnak barátkozni, de máris barátok. Úgy van ez a barátság esetében is, mint egyéb dolgokkal kapcsolatban. Hiszen ha valaki egészséges szeretne lenni, attól még nem lesz az; ugyanígy, ha emberek barátok szeretnének lenni, nem lesznek máris barátok. Bizonyítéka ennek, hogy azok, akik készek ugyan barátkozni, de nem próbálták ki egymást, ily módon könnyen elfordulnak egymástól. Olyan dolgokon, amelyekre nézve már bizonyságot adtak egymásnak, nem vesznek össze, de amelyekre nézve még nem, azokban összekülönböznek, és elhiszik azokat a rágalmakat, amelyeket az őket összeveszíteni szán­dékozók mondanak. Ugyanakkor világos, hogy hitvány emberekben nincs meg a barátságnak ez a fajtája. A hitvány és sunyi ember ugyanis minden dologban bizalmatlan, mert a maga mértékével mér másokat. Ezért könnyebb becsapni jó embereket, hacsak valamilyen tapasztalat hatására nem váltak bizalmatlanokká. A hitvány emberek meg a természeti javakat választják barát helyett, és egyikük sem szereti az embert jobban, mint a tárgyakat. Ezért nem barátok. Így ugyanis nem jön létre a szeretett dolgok közössége, hiszen a barátot rendelik hozzá a tárgyakhoz, nem a tárgyakat a baráthoz. Tehát sok ember között nem is jön létre az első értelemben vett barátság, hiszen sok embert kipróbálni nehéz. Ehhez ugyanis mindegyi­kükkel együtt kellene élni. Aztán meg nem is lehet barátot ugyanúgy választani, mint köpenyt. Jóllehet minden embernél okosság jele, ha két dolog közül a jobbikat választja: és ha a rosszabbik darab már régóta van használatban, a jobbik meg még sose volt, ezt kell választani - de a régi barát helyett nem az újat kell választani, akiről nem tudjuk, hogy ő-e a jobbik.

Hiszen anélkül, hogy próbára tettük volna, senki sem barátunk, de akkor sem, ha egy nap óta az. Ehhez időre van szükség. Innen a közmondásban az „egy medimnosz só”. Ugyanakkor nem csupán feltétlenül jónak kell lennie, de számodra is jónak, ha a barát a te barátod lesz. Hiszen feltétlenül azáltal jó valaki, hogy: jó, barát pedig azáltal, hogy mással szemben jó. De akkor feltétlenül jó és feltétlenül barát valaki, ha benne ez a kettő összhangban van úgy, hogy ő feltétlenül jó, és más számára is az, vagy úgy, hogy nem feltétlenül derék ember ugyan, de más számára oly módon jó, hogy ezáltal hasznos. Ám azt, hogy az ember egyidejűleg sokak­nak legyen barátja, már a szeretet természete is akadályozza: hiszen nem lehet egyidejűleg sok emberre vonatkozó tevékenységet kifejteni.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy helyes a mondás: a barátság a szilárd dolgok közé tartozik, éppúgy, mint ahogy a boldogság az önmagukban elégséges dolgok közé. És helyes az a mon­dás is, hogy: „Mert a természet szilárd, nem a kincsek”. De sokkal szebb volna azt mondani, hogy az erény szilárdabb a természetnél.

És helyes az a megállapítás is, hogy az idő mutatja meg a barátot és hogy a viszontagságok inkább, mint a jó sors. Hiszen világos az értelme a mondásnak, hogy a „barátok vagyona közös”, mert egyedül a barátok azok, akik a természeti javak és a természettől rossz dolgok helyett - amelyekkel a szerencsés és a szerencsétlen események kapcsolatosak - inkább választják az embert, mint azt, hogy az előbbiek létezzenek, az utóbbiak meg ne létezzenek. És a szerencsétlenség mutatja meg, kik azok, akik nem igaz barátaink, hanem csupán alkal­milag, a haszon végett azok. Az idő azonban megmutatja mindkettőt: hiszen a hasznos barát nem ismerszik meg gyorsan, a kellemes már inkább. Egyébként a feltétlenül kellemes sem ismerhető fel gyorsan. Az emberek ugyanis hasonlítanak a borokhoz és az ételekhez. Ezek közül is a kellemest gyorsan megismerjük, ám egy idő múlva ez már kellemetlen és nem édes a számunkra; az emberek esetében ugyanígy van ez. Azt ugyanis, hogy valami feltétlenül kellemes, a végén és egy idő múlva kell meghatározni. Ezzel a sokaság is egyetérthetne, amely nem csupán a következmények után ítél, hanem úgy, hogy egy italra azt mondja: „ez kelle­mes”. Az ital ugyanis a következményei miatt nem kellemes; ám mivel nem egyszerre isszák meg, ezért beszélnek így. De hát az első benyomás csal.

A barátság első formája tehát - amely után elnevezik a többit -, mint az előbb mondottuk, az erényen alapul, és az erény okozta gyönyörűségen. A barátság egyéb formái a gyermekekben és az állatokban és erkölcsileg hitvány emberekben alakulnak ki. Innen a mondás: „az egy­korúak örülnek egymásnak”, meg „a rossz emberek egyek a gyönyörűségben”. Hitvány emberek is lehetnek kellemesek egymás számára, persze nem mint hitvány vagy közömbös tulajdonságú emberek, hanem például ha mindkettő zenész, vagy az egyik zenekedvelő, a másik meg zenész. És ilyenformán minden emberben van valami jó, ami összekapcsolja őket. Továbbá nyereségesek és hasznosak is lehetnek egymás számára, persze nem feltétlen értelem­ben, hanem a céljukat tekintve, vagy amennyiben sem nem jók, sem nem rosszak. Lehet a derék embernek is barátja a hitvány, a hitvány hasznos lehet a derék elhatározásának végrehajtásánál, ő meg a fegyelmezetlen ember elhatározásának végrehajtásánál, illetve a hitvány ember természet szabta céljának elérésében lehet hasznos. És kívánni fogja barátjának a javakat, mégpedig a feltétlen jókat feltétlenül, azokat pedig, amelyek annak a számára jók, bizonyos feltétel szerint: például amennyiben azok nyomor vagy betegség esetén hasznosak. - Ezeket a feltétlen javak végett fogja kívánni, mint ahogy a gyógyszer használatát. Hiszen nem magát a gyógyszerevést szokás kívánni, hanem azt, aminek a céljából teszi az ember. - Továbbá: a hitvány ember lehet barátja a deréknek a barátság ama fajtái alapján is, ahogyan a nem-derék emberek barátkoznak egymással. Hiszen lehet kellemes is az ilyen ember - persze nem mint hitvány, hanem mint részese a kettejük valamely közös tulajdonságának, például, ha zenész. Továbbá az is szolgálhat a barátságuk alapjául, hogy minden emberben van valami jó - ezért van az, hogy néhány ember, noha nem jó, képes közösségi életre -, vagy az, hogy alkal­mazkodnak egymáshoz. Hiszen minden emberben van valami jó.

 

3

Ez tehát a barátság három fajtája. A barátság kifejezést mindegyikükre valamiféle egyenlőség alapján alkalmazzuk, hiszen akik erényük folytán barátok, azok valamiféle erénybeli egyen­lőség miatt barátai egymásnak. Már másik fajta megkülönböztetése ezeknek a barátságoknak az, amely a fölényen alapul, ahogyan az isteni erény az emberivel szemben fölényben van. Ez ugyanis másik fajtája a barátságnak, és általában a parancsoló és az engedelmeskedő közötti barátságot jelenti. Közöttük az igazságosság formája is más, mert arányosság szerint egyenlő ugyan, de számszerűen már nem az. Ebbe a nembe tartozik az apa és a fia között fennálló barátság és a jótevő barátsága azzal szemben, akivel jót tesz. De ezek között is van különbség. Más az apa barátsága fia iránt, és más a férj barátsága a feleség iránt. Az utóbbi a parancsoló és az engedelmeskedő között fennálló barátság, az előbbi a jótevő barátsága az iránt, akivel jót tettek. Ezekben a barátságokban nincs meg, vagy nem egyenlő mértékben van meg a viszont­szeretet. Hiszen nevetséges is volna, ha valaki váddal illetné az istenséget amiatt, hogy nem szereti viszont az embereket ugyanolyan mértékben, ahogyan azok szeretik őt, vagy ha ezt a vádat az engedelmeskedő hozná fel a parancsolóval szemben. Mert a parancsolóhoz az tartozik hozzá, hogy őt szeressék, nem pedig, hogy ő szeressen, vagy ha szeret, másképpen szeressen. És a gyönyör is különböző: nem egy és ugyanaz a fajta az, amelyet a független ember a vagyonában talál, vagy a fiában, és amelyet valaki akkor érez, ha hozzájut ahhoz, amiben szükséget szenvedett. Ugyanúgy áll a dolog azok esetében is, akik a haszon vagy a gyönyör végett barátkoznak: részint az egyenlőség, részint a fölény alapján barátok. Ezért azok, akik úgy gondolják, barátságuk alapja az egyenlőség, megvádolják barátjukat, ha úgy látják, hogy kettejük haszna meg az egymással szemben gyakorolt jócselekedetek nem egyen­lőek. Ugyanígy a gyönyörön alapuló barátság esetében is, s ez világosan látszik a szerelmi kapcsolatokban; ez az oka gyakori civódásaiknak, ugyanis a szerető nem tudja, hogy kettejük hajlandóságának mértéke nem azonos. Ezért mondta Ainikosz, hogy „ilyet a szeretett mon­dana, nem a szerető”. Mások azonban úgy gondolják, hogy azonos a mérték.

 

4

Tehát mint mondottuk, a barátságnak három fajtája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörű­sé­gen alapuló, és ezek ismét két részre oszlanak: némelyek egyenlőségen, mások meg fölé­nyen alapulnak. Noha barátság mind a két fajta, mégis csupán azok barátok, akiknek a barát­sága egyenlőségen alapul. Hiszen lehetetlenség is volna, hogy egy férfi egy gyermek barátja legyen - mégis szereti, és az is szereti őt. Néha előfordul, hogy valakinek szeretnie kell a nála feljebb állót, de ha az szereti őt, megróják, hogy méltatlant szeret. Mert a szeretet mércéje: a barátok méltó volta és egyfajta egyenlősége. Nos hát, részint a korban fiatalabb emberek nem méltók arra, hogy az ember az övékéhez hasonló szeretetet érezzen irántuk, részint azok, akiket erényben, származásban vagy más effélében múlunk felül. Az azonban méltó a kivá­lóbbik­hoz, hogy kevéssé vagy egyáltalán ne tápláljon szeretetet sem a haszon, sem a gyönyö­rűség szerinti, sem az erényen alapuló barátságban. Kicsiny különbségek esetén nyilvánvaló, hogy vitára kerül sor, hiszen a kicsiny néha semmit sem számít, mint például a tűzifa súlyának mérésekor, de már számít az aranynál. De a kicsinyt helytelenül szokták megítélni, mert az ember saját javát nagynak látja, mivel az közel van, a másikét meg, távolsága miatt, kicsinynek. Ám ha a különbség nagy, akik alulmaradnak, maguk sem kívánják, hogy a másik viszonozza vagy ugyanúgy viszonozza szeretetüket - ilyen volna, ha valaki például az istenségtől kérne ilyesmit. Nyilvánvaló, hogy az emberek akkor barátok, ha egyenlőek, de viszontszeretet létezik anélkül is, hogy barátok lennének. És az is világos, hogy miért keresik inkább az emberek a fölényen, mint az egyenlőségen alapuló barátságot. Ily módon ugyanis egyszerre van részük abban is, hogy szeretik őket, meg abban is, hogy ők a különbek. Ezért becsesebb egyesek szemében a hízelgő a barátnál, mert abban, akinek hízeleg, azt a benyo­mást kelti, hogy ő mindkettőben részelteti a másikat. Kiváltképp, a nagyravágyók számára becsesebb, mert az, hogy csodálják őket, annyit tesz, hogy ők a különbek. A természettől fogva egyesek szerető szívűnek, mások nagyravágyónak születnek. Szerető szívű az olyan ember, aki számára nagyobb öröm, ha ő szeret, mint ha őt szeretik. A másik meg inkább nagyravágyó. Aki tehát annak örül, hogy csodálják és szeretik, az saját fennsőbbsége alapján barátja valakinek, aki meg a másik iránti szeretete fölött érzett gyönyörűségből barátja valakinek, az szerető szívű ember. Hiszen a szeretet szükségképpen a tevékenyben van benne, mert az, hogy valaki szeretet tárgya, járulékos tulajdonsága, ugyanis az, hogy valakit szeret­nek, rejtve maradhat, de hogy valaki szeret, az már nem. Az, hogy az ember szeret valakit, inkább tartozik a barátság formájához, mint az, hogy az embert szereti valaki. Ez utóbbi a szeretet tárgyához tartozik. Ennek bizonyítéka az, hogy egy barát - ha már mindkét lehetőség nem áll számára nyitva - inkább választaná azt, hogy ő ismerje a másikat, mint azt, hogy az ismerje őt; ahogy például azok az asszonyok is, akik másokhoz adják ki a gyerme­küket, vagy Andromakhé az Antiphón tragédiájában. Mert nyilvánvaló, hogy aki ilyen helyzetben azt akarja, hogy őt ismerjék fel, az önmaga érdekében cselekszik, és azért, hogy vele történjék valami jó, nem pedig, hogy ő cselekedjék ilyet, míg amaz, aki azt akarja, hogy ő ismerje fel a másikat, ezt a jó cselekedet és a szeretet végett teszi. Ezért dicsérjük azokat is, akik megőrzik szeretetüket a holtak iránt; mert ők ismerik azokat, de azok őket nem. - Megbeszéltük tehát, hogy a barátságnak több formája van, és hogy mennyi, tudniillik, hogy három; aztán hogy szeretettnek lenni és viszontszeretettnek lenni meg barátoknak lenni különbözőképpen, egyenlőség és fölény alapján lehet.

 

5

Mivel a barát kifejezést - mint erről az elején is szóltunk - általánosabb értelemben is alkalmazzák, mégpedig azok, akik kívülről közelítve foglalják össze a témát: egyesek a hasonlókról állítják, hogy barátok, mások meg az ellentétesekről - ezért ezekről a nézetekről is meg kell mondanunk, hogy hogyan viszonyulnak a barátság megbeszélt fajtáihoz. A hasonló kifejezés kapcsolatba hozható mind a kellemessel, mind a jóval. Ugyanis a jó egyszerű, a rossz meg többféle. És a jó mindig hasonló önmagához és nem változik meg jellegében, a hitvány meg az ostoba reggel ilyen és estére már más. Ezért a hitványak, hacsak nem illenek össze, nem barátaik egymásnak, hanem meghasonlottságban élnek. De a nem szilárd barátság nem barátság. Ezért a hasonló: baráti, mivel a jó: hasonló. Ugyanígy van ez a kellemesen alapuló barátsággal. Hiszen a hasonlók számára ugyanazok a dolgok kellemesek, és önmaga számára természettől fogva kellemes minden. Ezért a hasonló korúak számára egymás hangja, viselkedése és együttlétük a legkellemesebb, és ez így van a többi élőlénynél is. És ily módon a hitvány emberek is szerethetik egymást: ,,a hitványak egyek a gyönyörűségben”. - Az ellentétes pedig hasznossága miatt barátja ellentétének. A hasonló ugyanis önmaga számára haszon nélküli; ezért van szüksége az úrnak a szolgára és a szolgának az úrra, és a férfinak meg a nőnek egymásra. Kellemes az ellentétes, mert hasznos; de nem mint cél, hanem mint a célhoz vezető eszköz. Mert ha valami eléri azt, amire vágyódik, akkor céljánál van, és nem törekszik ellentéte felé, például a meleg a hideg felé és a száraz a nedves felé. Ám az ellentétek barátsága is valamiképpen a jóra irányul, hiszen a közép végett törekszenek egymás felé; mint összetartozók törekszenek ugyanis egymás felé, hogy kettőből ezáltal egyetlen középpé váljanak. Ezért ez a törekvés az ellentétekre csak járulékos módon, lényege szerint a középre irányul, hiszen nem arra törekszenek, hogy egymás ellentéteivé, hanem hogy középsőkké váljanak. A túlságosan átfagyott emberek ugyanis melegedéssel nyerik vissza a középső állapotot, a túlságosan felhevültek meg akkor, ha hűsölnek, és hasonlóképpen van az egyéb dolgokban is. Ha pedig nem nyerik ezt vissza, állandó vágyakozásban élnek, nem a közép állapotában. De a közép embere vágyakozás nélkül örvend a természettől kellemes dolgoknak, míg a többiek mind olyasminek örülnek, ami elfajzott a természetes lelki alkattól. Ez a fajta viszony megtalálható az élettelen dolgok között is, ám szeretet csak akkor támad, ha élők között fordul elő. Ezért van az, hogy az emberek néha azokban lelik örömüket, akik nem hasonlítanak hozzájuk, például a kedélytelen emberek a jókedvűeknek örülnek, a heves természetűek az egykedvűeknek, mert egyik a másikat a közép állapotába hozza. Természe­tesen, mint mondottuk, csak járulékos módon az ellentétük az, amit szeretnek; a céljuk: a jó.

Megbeszéltük tehát, hogy a barátságnak hány fajtája van, és melyek azok a különbségek, amelyek a barátok, szerető emberek és szeretett emberek kifejezések használatakor jelent­keznek, és hogy az emberek barátkozhatnak szeretet és viszontszeretet nélkül.

 

6

Azzal a kérdéssel, hogy lehet-e valaki önmagának a barátja vagy sem, sokféle vizsgálódás foglalkozik. Néhányan ugyanis úgy vélik, minden ember leginkább önmagának a barátja, és ezzel a mércével mérik az egyéb barátok iránti barátságot. A barátok tulajdonságaival foglalkozó tudományos fejtegetések és a vélemények szerint [az önmagunk és a mások iránti barátság] bizonyos szempontból ellentétben állnak, más szempontból meg hasonlók. Ez ugyanis bizonyos analógia szerint: barátság, ám feltétlen értelemben nem az. Hiszen ezek: szeretni és szeretve lenni - két különböző személyt tételeznek fel. Ezért inkább abban az értelemben barátja valaki önmagának, amely értelemben a fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberről megállapítottuk, hogy milyen módon önkéntesek illetve nem-önkéntesek cseleke­deteik - attól függően, hogy a lélek egyes részei milyen viszonyban vannak egymással. Minden efféle kérdés hasonló: hogy vajon lehet-e valaki önmaga barátja és ellensége, és hogy elkövethet-e valaki jogtalanságot önmaga ellen? Mindezek a viszonyok ugyanis két különböző személyt tételeznek fel. Abban az értelemben, hogy a lélek bizonyos szempontból két rész, valamiképpen léteznek számára ezek a viszonyok, de abban az értelemben, hogy nem külön­böző személyekről van szó, nem léteznek.

Az ember önmagához való viszonyából kiindulva történik a barátság egyéb fajtáinak meg­határozása is, amelyeknek alapján a fejtegetésekben bizonyítani szoktunk. Barátnak ugyanis az minősül, aki jókat - vagy olyasmit, amit jónak vél - akar másnak, mégpedig nem önmaga, hanem a másik érdekében. A másik mód, amikor az ember a másiknak a létezését kívánja, annak és nem önmagának az érdekében; és ha javai nincsenek, az életét kínálja neki - ez minősül a legmagasabb rendű barátnak. Megint másik mód, amikor valaki a barátjával való együttélést választja magának az együttlétnek és nem másvalaminek a kedvéért. Mert az apák például azt kívánják ugyan, hogy gyermekeik éljenek, de ők másokkal élnek együtt. - Mind­ezek az esetek ellenkeznek egymással. Mert némely ember nem hiszi el, hogy szeretik, ha a barátja nem kívánja neki ezt és ezt a jót, mások meg akkor kételkednek ebben, ha barátjuk nem kívánja a létezésüket, ismét mások, ha nem akar együtt élni velük. Továbbá barátság az is, ha részt veszünk a másiknak a fájdalmában anélkül, hogy erre egyéb okunk volna. Mert például a szolgák is részesülnek uraik fájdalmában, de azért, mert ha uraiknak fájdalmaik vannak, kegyetlenkednek velük, nem pedig azért, mert együttéreznek gazdáikkal olyanformán, ahogy az anyák együttéreznek gyermekeikkel, és ahogyan a madarak megérzik egymás fájdalmát. Hiszen a barát azt kívánja a leginkább, hogy ne csak együttérezzen barátjával, hanem ugyanazt a fájdalmat is érezze - például, hogy együtt szomjazzon a szomjazóval, és ahol ez nem lehetséges, ott azt kívánja, hogy a lehető leghasonlóbbat érezze. Ugyanez az érvelés vonatkozik az örömre. Ha nem valami más dolog miatt örülünk, hanem azért, mert a barátunk örül, az a barátság egyik jele. Továbbá olyasféléket is szokás mondani a barátságról, mint „barátság - egyenlőség”, meg „igaz barátoknak egy a lelkük”. - Mindezeket szokás egyetlen emberre is vonatkoztatni. Hiszen ilyen módon kíván jót magának az ember, senki sem tesz ugyanis jót magával más valamiért, vagy másnak a kedvéért; és - mint egy­személy­ben jótevő is, meg a jótett élvezője is - nem mondja, hogy „jót tettem magammal”. Mert aki nyilvánosan mutatja, hogy szeret, az - úgy tűnik - nem szeretni kíván, hanem hogy szeressék. És kívánni a másik létezését, és együtt élni vele és megosztani örömét meg bánatát, és hogy „egy lelkük legyen” és képtelennek lenni egymás nélkül az életre, de együtt meghalni - mert így érez az egyes ember, és ily módon társa önmagának - mindezek részéül jutnak a derekas embernek, önmagához való viszonyában. A hitvány emberben, például a fegyelmezetlenben, nincs meg az összhang, ezért úgy látszik, lehetséges, hogy önmaga ellensége legyen. De az ember mint egy és oszthatatlan személy: önmaga törekvésének tárgya. Ilyen a derék ember, vagyis az erény szerinti barát: míg a hitvány nem egy, hanem sok; és egyazon napon is különböző és változékony. Ezért az ember önmaga iránt való barátságát visszavezetjük a derék ember önmaga iránti barátságára. Hiszen ő valamiképpen hasonló önmagához és egy, és önmagával szemben jó; ily módon barátja önmagának és tárgya saját törekvésének. Az meg, hogy ő ilyen: természet szerint van, míg a hitvány ember a természet ellenére olyan, amilyen. A derék emberrel nem fordul elő, hogy cselekvésével egyidejűleg gyalázattal illeti önmagát, mint a fegyelmezetlen, sem az, hogy későbbi önmaga szidalmazza korábbi önmagát, mint az, aki megbánta tettét, sem az, hogy korábbi önmaga szidalmazza későbbi önmagát, mint a csaló. Általában - ha azt a megkülönböztetést kell tennünk, amit a szofisták tesznek -: ezek úgy viszonyulnak önmagukhoz, mint „Koriszkosz a derék Koriszkoszhoz”, hiszen nyilvánvaló, hogy mennyiségét illetően ugyanannyi bennük a jó, midőn váddal illetik és megölik önmagu­kat, holott önmaga számára minden ember jónak tűnik. De hát - mint mondottuk -, aki feltétlenül jó, az önmagának barátja is igyekszik lenni, mivel két összetevőt hordoz önmagá­ban, amelyek természettől fogva baráti viszonyban kívánnak lenni egymással, és lehetetlen, hogy szétváljanak. Ezért az ember esetében úgy áll a dolog, hogy mindegyikük önmaga barátjának minősül, ám a többi élőlénynél nem ez a helyzet. Például a ló önmagának... tehát nem barátja. De még a gyermekek sem, csak amikor már elhatározással rendelkeznek, hiszen csak akkor kerül szembe az ész a vágyakozással. - Az ember önmaga iránt érzett barátsága hasonló a rokonságon alapuló barátsághoz, mert sem ezt, sem azt nem áll módunkban felbon­tani. Amazok, ha összekülönböznek is, rokonok maradnak, az egyes ember meg egyetlen marad, amíg csak él. A mondottakból tehát világos, hogy a barátság kifejezés hányféleképpen használatos, és hogy a barátság összes fajtáját az elsőre szokás visszavezetni.

 

7

Vizsgálatunkhoz hozzá tartozik, hogy szemügyre vegyük az egyetértést és a jóindulatot is. Egyesek számára ugyanis ezek a barátsággal azonosnak, mások számára meg a barátság nélkülözhetetlen feltételeinek minősülnek. A jóindulat nem is különbözik teljesen a barát­ságtól, de nem is azonos vele. Mert ha a barátságnak a felosztás szerint három módja van, a jóindulat nincs jelen sem a hasznot hozó, sem a gyönyörön alapuló módban. Hiszen ha valaki azért, mert ez neki hasznos, a másiknak javakat kíván, nem őmiatta, hanem a maga érdekében kívánja ezt, míg a jóindulat - éppúgy, mint az erényen alapuló barátság - olyan tulajdonságnak tűnik, amely nem annak az érdekében létezik, aki jóindulattal van a másik iránt, hanem annak az érdekében, aki iránt jóindulattal vannak. Ha ez megvolna a gyönyörűségen alapuló barátságban is, úgy az ember élettelen dolgok iránt is jóindulattal lehetne. Ebből világos, hogy a jóindulat az erkölcsi barátsághoz tartozik. De míg a jóindulatú ember sajátossága az, hogy csak kívánja [a jót], a baráté, hogy meg is cselekszi, amit kíván. A jóindulat ugyanis a barátság kezdete. Hiszen minden barát jóindulatú, de nem minden jóindulatú ember barát. A jóindulatú ahhoz hasonlatos, aki még a kezdetén van csupán a dolognak. Ezért ez: kezdete a barátságnak, de nem barátság. [Az egyetértés meg azért áll közel a barátsághoz], mert úgy tűnik, a barátok egyetértenek, és akik egyetértenek: barátok. De a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki, hanem csak arra, ami az egyetértők cselekedeteivel és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos. Aztán meg az sem lehet, hogy csak a gondolkodásban, vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés, hiszen előfordul, hogy ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy, ahogy a fegyelmezetlen emberben sincs a kettő összhangban egymással. És ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért, nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele. Egyetértés a jók között van. A hitvány emberek, ha ugyanaz az elhatározásuk és ugyanarra vágynak, ártanak egymásnak. - Úgy látszik, az egyetértés kifejezést sem egyetlen értelemben használjuk, ahogyan a barátságot sem, hanem az egyik fajtája, első és természettől fogva jó - ezért nem lehetséges az egyetértés hitványak között -, a másik fajtája meg olyan, hogy abban az értelemben a hitvány emberek is egyetértők, ha elhatározásuk és vágyuk ugyanarra vonatkozik. Oly módon kell hát ugyanarra törekedniük, hogy mindkettejük birtokolhassa azt, amire törekednek. Mert ha törekvésük tárgya olyasmi, amiben mindkettő nem részesülhetne, összevesznek. Az egyetértő emberek pedig nem vesznek össze. Egyetértés ott van, ahol a parancsolásra és az engedelmességre nézve a felek elhatározása azonos - persze nem olyanformán, hogy kettőt, hanem csak egyet tesznek meg parancsolónak. Az egyetértés az állampolgárra jellemző barátság. Ennyit tehát az egyetértésről és a jóindulatról.

 

8

Kérdés, hogy a jótevők azokat, akikkel jót tettek, miért szeretik inkább, mint a jótétemények élvezői őket; hiszen éppen az ellenkezője látszik igazságosnak. Feltételezheti valaki, hogy ez a haszon miatt, és amiatt van, mert számukra ez előnyt jelent; nekik ugyanis tartozik valaki, amazoknak meg visszafizetnivalójuk van. De nemcsak ez az oka, hanem természetadta alapja van. A tevékenység ugyanis érdemesebb a választásra; a tevékenység eredménye és a tevé­kenység pedig ugyanúgy aránylik egymáshoz, ahogyan a jótéteményt élvező - mint tevékeny­ség eredménye - a jótevőhöz. Ezért gondoskodnak az élőlények is a kicsinyeikről; arról is, hogy világra hozzák, s arról is, hogy miután világra hozták, védelmezzék őket. S az apák jobban szeretik gyermekeiket - az anyák meg még az apáknál is jobban -, mint amennyire a gyermekek szeretik őket. Aztán emezek ismét saját gyermekeiket szeretik jobban, mint a szüleiket, mert a tevékenység a legkiválóbb. Az anyák meg azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket, mert úgy látják, a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye. Az eredményt ugyanis a dolog nehézsége alapján határozzák meg, és a gyerek világrajövetelében az anyának van több fájdalma. Ilyen módon történjék tehát az ember önmaga és mások iránt érzett barátságának meghatározása.

 

9

Az igazságos valamiféle egyenlőnek tűnik, és a barátság is egyenlőségen alapul, ha igaz a mondás, hogy „barátság - egyenlőség”. Az összes alkotmány meg az igazságosságnak bizo­nyos formája; hiszen az államok közösségek, és minden közös az igazságosság segítségével válik szilárddá. Tehát ahány formája van a barátságnak, ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is. Mindezek pedig érintkeznek egymással, és csekély különbséget mutat­nak. Ám a lélek és a test, a mesterember és a szerszám, az úr és a szolga viszonya is hasonló, és mégis: ezek közül egyik sem közösség. Itt ugyanis nem két társról van szó, hanem az egyik: egy, a másik meg ennek az egynek a tulajdona, de önmaga nem egy. A javuk nem is osztható meg kettejük között, mert mindkettejük java az egyiket illeti, aki végett a másik létezik. A test ugyanis velünk született szerszám, a szolga meg úgy tartozik urához, mint tőle elválaszt­hatatlan rész vagy szerszám, a szerszám pedig a mesteremberhez mint élettel nem rendelkező szolga. - A többi közösség: a polisz közösségének része, mint például a phratriák vagy az orgeónoknak közössége, vagy a kereskedők társasága. Valamennyi államforma - mind a helyes, mind pedig a torz változata együttesen van jelen a családi közösségekben. Hiszen az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet, mint a harmóniafajták esetében. Királyi a családfő helyzete, arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata, politeia a testvérek viszonya. Ezeknek az elferdült formái a türannisz, az oligarchia és a démokratia. Az igazságosság formáinak száma ugyanennyi. - Mivel az egyenlő részben szám szerint, részben arány szerint egyenlő, ezért az igazságosnak, a barátságnak és a közösségnek is ezek lesznek a formái. Szám szerinti közösség a démokratia közössége és a bajtársi barátság, mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek. Arány szerinti az arisztokratia közössége, amely a legjobb, és a királyság állam­formája, mert itt a parancsoló és az alárendelt számára nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket. És hasonló az apa meg a fiú barátsága, és a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet.

 

10

Szokás beszélni a rokonok, a bajtársak barátságáról és a társakéról, amelyeket polgári barátságnak mondanak. A rokonok barátságának több formája van; az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága. Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé, és lehet szám szerinti, mint például a testvéreké, mert ez a bajtársakéhoz áll közel, hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok. Az állampolgári barátság főként a haszon alapján jön létre: innen a nézet, hogy az emberek azért társultak egymással, mert nem voltak önállóak, jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna. Csupán a politeia és annak megromlott formája az, ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre, hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják. Az egyéb formákban ez a fölény alapján történik. Az igazságosság az egymás számára hasznos emberek barátságban van meg leginkább, mert ez a poliszra jellemző igazságosság. Már másféle módon tartoznak egymáshoz a fűrész és a mesterség; nem valami közös cél érdekében - kapcsolatuk ugyanaz, mint a szerszámé és a léleké -, hanem a használó érdekében. Persze ez a szerszám is részesül abban a gondoskodásban, amely munkája szerint megilleti, hiszen evégett létezik. És a fúrónak lenni kettőt jelent, s ezek közül a tevékenység, a fúrás előbbre való. Ebbe a fajtába tartozik a test és a szolga is, amint az előbb megbeszéltük. Nos hát, annak a kutatása, hogy hogyan ápolhatja valaki barátjával a kapcsolatot - az igazsá­gos egy fajtájának a kutatása. Hiszen általában minden igazságos dolog a baráttal kapcsolatos, mivel az igazságos bizonyos, egymással közösségre lépett emberek számára az, a barát pedig közösségben élő ember; részben származása, részben életmódja folytán. Mert olyan lény az ember, aki nemcsak társadalomban, de családban is él, mégpedig nem úgy, mint a többi élőlény, amely hol párban jár - nősténnyel és hímmel, ahogy a szerencse hozza -, hol meg magányosan kóborol, hanem az ember közösségi lény, mégpedig azokkal él közösségben, akikkel természettől fogva rokoni viszonyban áll. Mármost közösség és valamiféle igazsá­gosság akkor is volna, ha polisz nem léteznék. A család a barátság valamilyen formája. Az úr és a szolga viszonya, valamint a mesterség és a szerszámok, meg a lélek és a test viszonya, és az efféle kapcsolatok egyike sem barátság és nem is igazságosság, hanem valami, ami azokkal analóg; ahogy az egészség sem igazságosság, hanem azzal analóg. Az asszony és a férj kap­csolata azonban, mivel hasznos, barátság és közösség. Az apa és a fiú viszonya pedig olyan, mint amilyen az isten és az ember, a jótevő és a jótétemény élvezője és általában azok között van, akik közül az egyik természettől fogva uralkodik, a másik meg természettől fogva engedelmeskedik. A testvérek kölcsönös kapcsolatára leginkább a társak barátsága jellemző, mert ez az egyenlőségen alapul. „Mert nem gúnyolhatna engem fattyúnak; mindkettőnk atyját ugyanúgy hívják: Zeusznak, aki az én uram” - ezt szokták ugyanis idézni azok, akik egyenlő­séget követelnek. Ezért a családban található a barátság, az államrend és az igazságosság kezdete és forrása.

Mivel háromféle barátság van: erényen, hasznon és gyönyörűségen alapuló, és ezek mindegyi­kének két különböző formája, mert mindegyikük vagy fölényen, vagy egyenlőségen alapul, és a róluk folytatott vitákból nyilvánvaló, hogy az egyes fajtákban mi az igazságos: a fölényen alapuló barátságban az arányosságot követelik, de nem az egyenlő mértéket, hanem a fölényben levő fél fordított arányt igényel: ahogyan ő aránylik csekélyebb érdemű társához, olyan legyen az arány a társa és a saját hozzájárulása között. - Ő mintegy a parancsoló helyze­tében van az engedelmeskedővel szemben. De ha ez az állapot nem jön létre, legalább a szám szerinti egyenlőséget igényli. A közösség többi fajtáiban is így történik ez: néha ugyanis a szám, néha az arány szerint egyenlőt kapják. Mert ha szám szerint egyenlő összegű pénzt adtak be, akkor egyenlő, mégpedig szám szerint egyenlő módon kapják meg a részüket, de ha a befolyt összeg nem egyenlő, akkor arány szerint részesülnek belőle. A csekélyebb érdemű társ ellentétesre fordítja az arányt, és átlósan köti össze a tagokat. Úgy tűnik, ily módon a fölényben levő fél meg lesz rövidítve, és a barátság meg a közösség tiszteletbeli állami teherviseléssé válik. Tehát valami más szerint kell az egyenlőséget létrehozni és megalkotni az arányt. Ez a más: az érdem, amely természettől fogva az uralkodó és az isten sajátja az engedelmeskedőhöz való viszonyában. A nyereségnek egyenlőnek kell lenni az érdemmel.

A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság a polgárbarátság, és a polgárbarátság a hasznon nyugszik. És ahogyan a városok barátai egymásnak, úgy barátai egymásnak a polgárok is. És ahogyan „nem ismerik többé az athéniek a megaraiakat”, így vannak ezzel a polgárok is, ha már nem jelentenek hasznot egymás számára; az ő barátságuk amolyan „adok, hogy adj” barátság. Az ilyen barátságokban a vezetés meg az engedelmesség sem természettől adott, és nem is olyan, mint a királyságban, hanem felváltva gyakorolják, és a vezető célja nem az, hogy az istenség mértéke szerint cselekedjék jót, hanem hogy egyenlően vegye ki részét a javakból és a terhekből. Az egyenlőség tehát az, amelyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván. A hasznon alapuló barátságnak két formája van: az egyik a törvény szerinti, a másik az erkölcs szerint való. A polgárbarátság az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel, mint az eladók és a vevők. Ezért szokás mondani: „szabott ár a barát számára”. Ha megegyezésen alapul a barátság, akkor polgárbarátság, mégpedig törvény szerint való, de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást, akkor az erkölcsi és társak között szokásos barátság kíván lenni. Ezért a barátságnak ebben a formájában fordul elő legtöbbször vádaskodás. Ennek az az oka, hogy ez a barátság nem természet szerint való. Más ugyanis a hasznon és megint más az erényen alapuló barátság, de ezek az emberek egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni, mert egyrészt a haszon miatt társulnak, másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik, mint a derék emberek, s ezért, mivel bíznak egymásban, nem pusztán törvényen alapuló az a barátság, amelyet kialakítottak. A háromféle barátság közül általában a hasznon alapulóban fordul elő a legtöbb vádaskodás. Az erény ugyanis nem ad okot vádra, akik meg a gyönyö­rűség végett barátkoznak, azok ha ezt megkapták, és megadták egymásnak, elválnak, de akik hasznosak egymás számára, nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat akkor sem, ha nem törvényes keretek között és társak módjára viselkednek egymással. Habár a haszonszerzésre irányuló kapcsolatok közül abban, amely törvény szerint való, nem fordul elő vádaskodás. A pusztán törvényes kapcsolatok megszűnése a pénztől függ, mert ezzel mérik az egyenlőséget. Az erkölcsi kapcsolatok felbomlása azonban önkéntességen alapul. Ezért néhol törvényt hoztak azok számára, akik barátságból társultak, hogy az önkéntes csereügyleteket ne per útján intézzék, és ez így helyes. Hiszen a jó embereknek természettől fogva sajátjuk az igazságosság, és csereügyleteiket is úgy intézik, mint jó és megbízható emberek. Az ilyen barátságban a vádak mindkettejükre visszaszállnak, hiszen hogyan is állhatna elő váddal bármelyikük, amikor erkölcsileg bíznak egymásban, nem a törvény alapján. Az a kérdés is nehézséget rejt magában, hogy a két módszer közül melyik szerint kell megítélni az igazságot: vajon a teljesített dologra, azaz a mennyiségre kell-e tekintettel lenni vagy a minőségre - an­nak a szempontjából, akinek a számára csinálták. Hiszen úgy is lehetséges, ahogy Theognisz mondja, hogy „számodra istennő, ez csekély dolog ugyan, de nekem nagy”, de úgy is, ahogy a mondás: „ez számodra játék, ám nekem halált jelent”. Mint mondottuk, ebből származnak a vádaskodások. Mert az egyik fél ellenszolgáltatást kíván, hiszen nagy dolgot cselekedett, amikor a másik szükségben volt - vagy valami más effélét mond azzal kapcsolatban, hogy mekkora hasznot hajtott a másiknak, de arról nem beszél, hogy ez neki magának mit jelentett; a másik meg arról beszél, hogy ez mit jelentett annak a számára, aki adta, nem pedig, hogy mit jelentett neki. Máskor megfordul a helyzet. Aki kapta, arról beszél, hogy milyen csekély segítség volt az az ő számára, aki meg adta, arról, hogy neki ez mekkora megerőltetésébe került. Például, ha valaki kockázat árán szerez egy drachmát, ő a kockázat nagyságáról beszél, a másik meg az összeg nagyságáról, ahogy az a pénzösszegek visszafizetésénél szokás. - Mert az ilyen esetekben ezekből van a vita: az egyiknek az fontos, hogyan volt akkor, a másiknak, hogyan van most - hacsak nem egyeztek meg előre. A polgárbarátság tehát a megegyezésre és a megtett dologra fordítja figyelmét, az erkölcsi barátság pedig az elhatározásra. Az utóbbi tehát nagyobb mértékben igazságos, és baráti igazságosság. A vitát az okozza, hogy az erkölcsi barátság szebb, a hasznon alapuló meg szükségesebb. Ez utóbbi kezdetekor azonban a barátok úgy viselkednek, mint akik erkölcsük alapján és az erénynél fogva barátok, ám ha magánérdekeik ellentétbe kerülnek, nyilvánvalóvá válik, hogy másfajta barátok voltak. A sokaság ugyanis fényűzésből törekszik a szépre, így a szebb barátságra is. Világos tehát, hogyan kell megkülönböztetnünk ezeket az eseteket. Ha ugyanis erkölcsi barátok, a szándékot kell nézniök, hogy az egyenlő-e, semmi mást nem követelhet egyik a másiktól. Ha a haszon végett társulnak a polgárbarátok, arra kell tekintettel lenniök, hogy van-e hasznuk a társu­lásból. Ha az egyik azt állítja, hogy az egyik értelemben, a másik, hogy a másik értelemben kötötte a barátságot, és az egyik valaminek a megtételét kéri a barátjától, nem szép dolog, ha az szép szavakkal fizeti ki. Hasonlóképpen áll ez az ellenkezőjére is. S ha nem tudnak meg­egyezni erkölcsi barátok módjára, valaki döntőbíróra van szükség, de azt egyiküknek sem szabad színészkedéssel becsapnia, és mindkét félnek bele kell nyugodnia a határozatába. Hogy az erkölcsi barátság az elhatározáson nyugszik, az világos. És ha egyikük nagy segítséget kapott is a barátjától, de nem áll módjában megfelelően viszonozni, hanem csak amennyire tőle telik, rendben is van a dolog. Hiszen az istenség is szívesen fogadja az áldozatot, amelyet erőnkhöz mérten nyújtunk. Persze, a kalmárt nem elégíti ki, ha valaki azt mondja, hogy nem képes többet fizetni - és a hitelezőt sem. Sok vádaskodás esik az olyan barátságokban, ahol a felek érdeke nem egyenes vonal mentén helyezkedik el, és itt nem könnyű megpillantani, mi az igazság. Nehéz ugyanis ugyanazzal a mértékkel mérni a nem egy vonalba eső érdekeket, ilyenek fordulnak elő a szerelmi kapcsolatokban. Az egyik arra törekszik, hogy a másikkal, aki kellemes a számára, együtt éljen, de néha ez azért vágyik az előbbire, mert az számára hasznos. Aztán ha a szenvedély alábbhagy, az egyik változásával megváltozik a másik is, és akkor számolgatják, hogy kinek mi jár, és meghasonlanak, mint Püthón és Pammenész - és általában mint a tanár és a tanítvány (nincs ugyanis közös mérték a tudás és a pénz számára) - és mint Hérodikosz, az orvos, azzal, aki keveset fizetett neki. Meg ahogyan a lantos és a király tették: a király ugyanis a gyönyörűség végett társult a lantossal, az meg a haszon végett ővele. Aztán hogy fizetésre került volna a sor, azt mondta a király, hogy hát hiszen ő is gyönyö­rűséget szerzett a másiknak: ahogyan az az énekével gyönyörködtette őt, ő azzal szerzett gyönyörűséget, hogy fizetséget ígért neki. Ám világos itt is, hogy hogyan kell döntenünk, mert ebben az esetben is közös mértéket kell alkalmaznunk, de nem szám, hanem arány szerint. Arány segítségével kell ugyanis mérnünk, ahogyan a polgárok közössége méri magát. Hiszen hogyan jöhetne létre közösség a földművelő és a varga között, ha nem arányosság szerint történnék a termékeik kiegyenlítése. Ahol nincs egyenes vonalú kapcsolat, ott az arány a mérték. Például, ha az egyik arra hivatkozik, hogy tudást, a másik meg, hogy ő ezért pénzt adott, azt kell megvizsgálni, hogyan aránylik a tudás a pénzhez, aztán hogy mit kapott mindegyikük? Ha ugyanis az egyik a kisebb értékű dolognak a felét adta, a másik meg az értékesebbiknek csak kis töredékét sem, világos, hogy az utóbbi követett el igazságtalanságot. De már abból is vita támadhat, ha az egyik azt állítja, hogy a haszon miatt társult a másikkal, amaz meg, hogy ő nem emiatt, hanem a barátság valamely egyéb fajtája alapján.

 

11

Azzal kapcsolatban, aki jó, és erénye alapján barátunk, azt kell megvizsgálni, hogy vajon neki kell-e hasznos szolgálatot tennünk és segítséget nyújtanunk, vagy annak, aki viszonozza és képes is rá. Ez ugyanaz a probléma, mint az, hogy vajon azzal kell-e inkább jót cselekednünk, aki barátunk, vagy azzal, aki derekas ember. Hiszen, ha barát is valaki, meg derekas ember is, bizonyára nem túl nehéz a kérdés, hacsak nem tartja valaki igen sokra az egyik tulajdonságot és igen kevésre a másikat; tudniillik igen nagyra tartja azt, hogy valaki barát, de kevésbe veszi, hogy valaki derekas ember. - Ám ha nem esik egybe a kettő, számos probléma adódik. Például, ha az egyik barátja volt ugyan a másiknak, de a jövőben nem lesz az, vagy ha az lesz, de még nem az, vagy ha most az, de nem volt és a jövőben sem lesz az. - De az első kérdés nehezebb. Mert van abban valami, amit Euripidész mond, amikor így versel: „Ha beszédet beszéddel fizetsz, igazságos a bér; de tettet tettel viszonozz.” És nem kell, hogy az ember mindent az apjának adjon; van, ami az anyát illeti, noha az apa előbbre való. Hiszen nem mindent áldoznak Zeusznak sem, nem minden ajándék illeti őt, hanem csak némelyik. Így hát vannak olyan dolgok, amelyeket a hasznos embernek kell nyújtanunk és vannak, amelyeket a jó embernek. Például, ha valaki élelmet ad nekünk, és szükséges holmikat, ezért még nem kell együtt élnünk vele. És arra sincs szükség, hogy akivel együtt élünk, annak olyasmit adjunk, amit nem az ilyen szokott kapni, hanem aki a haszon végett barát. Azok, akik ezt teszik és így, és mindent a szeretőjüknek adnak, amit nem kell, semmirekellő emberek.

A barátság fajtáinak valamennyi, a fejtegetésben szereplő meghatározása bizonyos értelemben a barátság meghatározása, de nem ugyanazé a barátságé. Egyrészt ugyanis az a meghatározás, hogy annak, aki a vagyon alapján barátja valakinek, jellemzője, hogy javakat kíván a másik­nak; és hogy ez jellemzője a jóakarónak és bármely másfajta barátnak is - ez a meghatározás nem jelöli meg a barátság fajta szerinti megkülönböztető jellegét; másrészt meg az, hogy valakinek a létezését kívánjuk, a másik esetben meg a vele való együttélést, és hogy azzal, aki a gyönyörűség végett barátunk, együtt kívánunk szenvedni meg örülni - mindezek bizonyos fajta barátságok meghatározásai, de egyikük sem egyetlen fajtára illik csupán. Ezért sok meghatározás van, és jóllehet úgy tűnik, mindegyikük egyetlen barátságfajtára illik, valójában ez nem így van. Íme például ez a meghatározás: „a barátunk létezésére irányuló szándék”. Hiszen az, akinek a barátsága a fölényen alapul, és aki jót tett valakivel, a saját műve létezését kívánja - és annak, aki létünket adta ellenszolgáltatás jár -, de együtt élni mégsem ezzel, hanem a számára kellemes emberrel kíván. Néhányan, akik barátkoznak, igazságtalanságot követnek el egymással szemben, mert szeretetük inkább a tárgyakra irányul, mint arra az emberre, akié a tárgy. Ezért barátkoznak a tulajdonossal - ahogyan a bort az édessége miatt, a hasznos embert a gazdagsága miatt szokás választani -, mert a tulajdonos hasznosabb. Ezért bosszankodik az ember, ha valaki a többet választja a kevesebb helyett. Mások pedig meg­vádolják a barátjukat, mert most a jó embert keresik benne, korábban pedig a kellemest és a hasznost kutatták.

 

12

Az autarkiával és a barátsággal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kétséges ugyanis, hogy ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára, lesz-e egyáltalán az ilyennek barátja. Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy miben szenved hiányt, a jó ember pedig a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára, és ha az erénnyel párosult élet boldog, mivégre kellene még egy barát is? Hiszen az önmaguk számára elégséges embereknek sem hasznos, sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük, sem arra, hogy együtt éljenek valakivel. Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt. Ez az istenség esetében a leginkább nyilvánvaló. Világos, hogy mivel neki semmire nincs szüksége, így barátra sincs, és nem is lesz barátja, s függeni sem fog senkitől. Így a legboldogabb ember is a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak, kivéve azt az esetet, amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára. Szükségszerű tehát, hogy a leg­kiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja, és hogy ezek is egyre kevesebben legyenek, és hogy ő ne is fáradozzék azon, hogy barátai legyenek, és hogy nemcsak a hasznot hajtó barátokat, de azokat is kevésre tartsa, akiket pedig érdemes választanunk abból a célból, hogy együtt éljünk velük. Úgy tűnik, talán ebből is nyilvánvaló, hogy nem az a barát, aki a haszon végett vagy a nyereség kedvéért, hanem egyedül, aki az erény miatt barátunk. Mert amikor semmire sincs szükségünk, akkor is mindnyájan keressük azokat, akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket, és inkább azokat, akikkel jót tehetünk, mint azokat, akik velünk tehetnek jót. Jobban tudjuk ezt megítélni, amikor önmagunk számára elégségesek vagyunk - tehát amikor olyan barátokra van szükségünk, akik a legnagyobb mértékben méltóak arra, hogy együtt éljünk velük -, mint amikor hiányt szenvedünk valamiben. Ezzel a nehéz kérdéssel kapcsolat­ban meg kell vizsgálnunk, hogy vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy részben helyes a meghatá­rozás, de részben rejtve marad az igazság a párhuzam miatt [amelyet az istenség és az emberek között vontunk]. Világossá ez akkor válik, ha értelmünk segítségével megragadjuk, hogy mi az élet mint tevékenység és mint végcél. Nos, hát nyilvánvaló, hogy érzékelés és megismerés; következésképpen a valakivel való együttélés: együttes érzékelés és együttes megismerés.

Minden ember számára önmaga érzékelése és megismerése a legkívánatosabb, és ezért természettől van meg minden emberben az életre való törekvés, mert az életet egy bizonyos fajta megismerésnek kell tekinteni. Tehát ha valaki a megismerést elkülönítené, és önmagában való megismeréssé tenné, nem akarván az élettel együtt szemlélni azt - jóllehet ez észrevétlen, mint ez a könyvben leírva áll, ám valójában nem szokott teljesen rejtve maradni - ez semmi­ben nem különböznék attól, hogy valaki mást ismerek meg önmagam helyett, ami ugyanaz, mint ha valaki más él helyettem. De valójában önmagunk érzékelése és megismerése a kívánatosabb. Itt ugyanis két, a könyvben említett dolgot kell egybevennünk: azt, hogy az élet és a jó: kívánatos, és azt, ami ezekből következik, hogy azért kívánatosak, mert az ilyesféle természet sajátjuk. Tehát ha az ilyen kettős sorban az egyik sor mindig a kívánatos dolgokhoz tartozik, és a megismert és az érzékelt - általánosan szólva - azáltal létezik, hogy része van a határolt természetében, azért az, hogy valaki önmagát kívánja érzékelni, ugyanaz, mint hogy ilyen természetű kíván lenni. Nem önmagunkban válunk tehát e dolgok egyikévé, hanem azáltal, hogy az érzékelés és a megismerés folyamata révén részesülünk ezekben a képes­ségek­ben. Az érzékelő ugyanis maga is érzékeltté válik oly módon és olyan szempontból, ahogyan korábban érzékelt, az érzékelés mértékétől és tárgyától függően; és a megismerő ugyanúgy megismerhető is. Így hát azért kíván az ember örökké élni, mert örökké megismerni kíván - ami annyit tesz, hogy örökké megismerés tárgya kíván lenni. Nos, bizonyos szempont­ból vizsgálva a dolgot, úgy tűnik, hogy az együttélést kívánatosnak tartani: ostobaság. Elsősorban azoknak a dolgoknak az esetében, amelyekben a többi élőlénnyel közösek vagyunk, például az együttes evésben és ivásban. Hiszen mi a különbség a között, hogy ez valaki társaságában vagy anélkül történik, ha elhagyod a beszélgetést? Másik, ehhez hasonló dolog, ha az ember érdektelen beszélgetésben vesz részt. Ezzel függ össze az, hogy az önma­guk számára elégséges barátoknak a beszélgetés nem tanulást, sem tanítást nem jelenthet. Ha ugyanis valaki tanul, akkor még nincs birtokában szükséges dolgoknak, ha tanít, nem barát, mert hát a barátság egyenlőség. Ám mégis úgy látszik, hogy mindnyájan inkább abban leljük örömünket, ha barátaink körében részesülünk a jókban - már amilyen mértékben az egyes ember számára ezek jók, és a legjobbak ama dolgok közül, melyekben az illető részesülhet; mert hát egyesek számára a testi élvezetek ilyenek, mások számára a művészi dolgok szemlélése, megint mások számára a filozófiai beszélgetés - és persze az, hogy egyidejűleg a barátjukkal is legyenek. Ezért szokás mondani, hogy „a barátok távolléte kínszenvedés”, s minthogy ez a helyzet, nem kellene távol kerülniök egymástól. Ezek alapján a szerelmi vágy is a barátsághoz hasonlónak tűnik. Aki szeret, arra törekszik, hogy együtt éljen a másikkal, de nem olyan módon, ahogyan a leghelyesebb lenne, hanem érzékileg.

Ez az érvelés aporetikus formában beszélt a tárgyáról, ám a tapasztalat számára az utóbb említett módon jelennek meg a dolgok - amiből nyilvánvaló, hogy az aporetikus mód valamiképpen félrevezet bennünket. A következőből kell kiderítenünk az igazságot: a barát, mint a közmondás tartja, „második Héraklész” kíván lenni, barátjának másik énje. De hát külön vannak, és ugyancsak nehéz, hogy egy személy legyenek. Jóllehet természet szerint a legnagyobb mértékben rokonok, de az egyik esetben csak testre hasonlóak, a másik esetben csak lélekre, és előfordul, hogy a hasonlóság ezekben is részletekre terjed ki csupán. De az ember azért nem kívánja kevésbé azt, hogy barátjának mintegy második, elkülönült énjére váljék. Tehát a barátunkat érzékelni bizonyos értelemben szükségképpen azonos azzal, hogy önmagunkat érzékeljük és barátunkat megismerni, hogy önmagunkat ismerjük meg. Követke­zésképpen jó oka van annak, hogy barátunkkal még a közönséges dolgokat is kellemes együtt élvezni és együtt megélni, mert mindig egyszerre támadnak az érzéseink, de a finomabb örömök élvezete még kellemesebb. Ennek az az oka, hogy mindig kellemesebb önmagunkat egy magasabb rendű jóban szemlélni. Ez néha valaminek a megélése, néha cselekvés, néha meg valami egyéb. De ha az kell, hogy az ember jól éljen és barátja ugyanúgy, és együttlé­tükben együtt tevékenykednek, akkor a közösség a legnagyobb mértékben a cél jellegű jók közé tartozik. Ezért kell együtt szemlélődni és együtt ünnepelni - nem a táplálkozásnak meg az alapvető szükségletek kielégítésének a kedvéért, mert az ilyesmi nem társas életnek, hanem élvhajhászásnak minősül -, hanem mindegyiküknek ama célok végett kell kívánnia az együtt­élést, amelyeket ő képes teljesíteni. Ha ez nem megy, akkor a legkívánatosabb dolog az, hogy jót tegyünk barátunkkal, és élvezzük az ő jótéteményeit.

Nyilvánvaló tehát, hogy az együttélés szükséges, és hogy ezt mindenki nagyon kívánja, de a legboldogabb és legkiválóbb ember a leginkább. De hogy az [istenséggel kapcsolatos] érv alapján nem ez derül ki, és hogy annak az érvnek is megvan az alapja, az is igaz állítás. Mivel ugyanis az [isten és az ember közötti] párhuzam érve igaz, a megoldás: ennek az [emberről mondott érvvel való] összekapcsolása. Mert az isten nem olyan, hogy szüksége volna barátokra, és ez az istenhez hasonlatos emberre is érvényes, ámbár ennek az érvnek az alapján a derék ember semmiről sem fog gondolkodni. Csakhogy az istenség nem az ember módján boldog; kiválóbb ő annál, semhogy valami másról is gondolkozzék, mint önmagáról. Ennek az az oka, hogy míg a mi jólétünk alapja valami más, az istenség számára ennek oka ő maga.

Ami a mi kutatásunkat és azt a vágyunkat illeti, hogy sok barátunk legyen, hát az a mondás, hogy egyetlen barátja sincs annak, akinek sok a barátja - kettős értelemben helyes. Mert ha lehetséges, hogy az ember sokkal éljen együtt, és a lehető legtöbbel tegyünk szert élményekre, akkor ez a legkívánatosabb dolog. Csakhogy ez rendkívül nehéz, szükségképpen korlátozni kell tehát a közös élményszerzés tevékenységét. Így hát nemcsak megszerezni nehéz sok barátot - hiszen ki kell próbálni őket -, hanem ha megszereztük, nehéz jól meglenni is velük. - És néha azt kívánjuk, hogy akit szeretünk, annak menjen jól a sora, de legyen távol tőlünk, néha meg azt, hogy közös dolgokban legyen része velünk. A barátság jele, ha az együttlétet kívánjuk. Mert ha lehetséges, hogy egyidejűleg velünk is legyen, meg jól is menjen neki, mindenki ezt választja. Ha ez nem lehetséges egyidejűleg, akkor úgy választunk, mint Héraklész esetében: az ő anyja inkább választotta azt, hogy fia isten legyen mint hogy mellette legyen, de Eurüsztheusz szolgájaként. Az ember azt mondhatná, amit a spártai válaszolt tréfásan, amikor valaki azt tanácsolta neki, hogy a viharban fohászkodjék a Dioszkuroszok­hoz. A szerető ember tulajdonsága, hogy akit szeret, távol tartja attól, hogy a nehéz helyze­tekben vele együtt annak is része legyen; de a szeretett ember tulajdonsága, hogy ő részt kíván venni ebben. Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja. A barát számára semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint ha szenvedni látja barátját, azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza. Ezért szokták megakadályozni, hogy velük együtt ő is részt vegyen az ilyen dol­gokban. Megelégednek azzal, hogy ők szenvedjék el a rosszat, nehogy olyanoknak tűnjenek, akik csak a maguk dolgára ügyelnek, és az örömöt választják, míg a barátjuk szenved, vagy akiknek könnyebb, ha nem egyedül viselik el a rosszat. Mivel a kívánatos az, hogy a barátunk jól is éljen meg együtt is legyen velünk, világos, hogy a kisebb javak mellett is kívánatosabb valamiképp az együttélés, mint nagyobb javak közepette élni, de egymástól távol. Ám mivel nem világos, hogy mekkora jelentősége van az együttélésnek, ebben a kérdésben már meg­oszlanak a vélemények. Egyesek úgy vélik, az a barátság jele, ha mindenben együtt vesznek részt, ahogy például azt szokták mondani, hogy ugyanaz az étel kellemesebb, ha együtt költik el. Mások azonban nem kívánják az együttlétet, noha olyankor, amikor valaki rendkívüli dolgot művel, elismerik, hogy a nagyon rosszat együtt végigcsinálni jobb, mint a nagyon jót külön. Nagyon hasonló ehhez a szerencsétlenségekre vonatkozó kérdés is. Hiszen néha azt kívánjuk, hogy a barátaink távol legyenek, hogy legalább ne szenvedjenek olyan helyzetekben, amikor nem várható tőlük segítség, néha meg a jelenlétük a legkellemesebb számunkra. Ez az ellentmondás azonban nagyon könnyen megmagyarázható. Ez amiatt van így, amiről szóltunk, meg azért, mert általában igyekszünk elkerülni, hogy barátunkat fájdalomban és rossz állapotban lássuk - amint hogy önmagunkkal kapcsolatban is így teszünk. Másrészt barátunkat látni van olyan kellemes, mint a legkellemesebb dolgok bármelyike. Ez az említett ok miatt van így - még akkor is, ha ő nem beteg, mi meg betegek vagyunk. Amely tehát a két kellemes lehetőség közül a kellemesebbik, az nyom többet a latban akkor, amikor ez a kérdés: kívánjuk-e barátunk jelenlétét vagy sem. És ez előfordulhat jelentéktelenebb emberekkel is, mégpedig ugyanezen okból. Hiszen ők is kitesznek magukért, ha barátjuknak nem jól megy a sora, sőt, nem maradnak távol még akkor sem, ha a közellét számukra szükségképpen rossz. Ezért van az, hogy a szeretők néha együtt ölik meg magukat, mert úgy gondolják, hogy a szeretett ember, ha életben marad, még inkább érzi a nyomorúságát. Mint ahogyan hajdani jó sorsára emlékezve jobban érzi szerencsétlenségét az ember, mint ha úgy gondolja, hogy mindig is rosszul ment a sora.

NYOLCADIK KÖNYV

1

Fölvethetné valaki azt a aporiát, hogy vajon használható-e minden egyes dolog rendeltetés­szerűen is és másképpen is, és ez utóbbi esetben úgy is, hogy a dolgot mint magát a dolgot hasz­náljuk, és úgy is, hogy járulékosan használjuk. Például a szemet mint szemet használ­hatjuk látásra és másképpen is: kancsalításra, ha úgy ferdítjük, hogy az egy tárgy kettőnek lássék. Mindkét esetben úgy használjuk a szemet, hogy az: szem. De volna a szemnek másféle használata: járulékos; például, ha el lehetne adni vagy meg lehetne enni. Hasonlóképpen van ez a tudással is, mert ezt is lehet helyesen használni, és lehet hibásan is; például ha valaki szándékosan ír helytelenül, abban a pillanatban tudását mintegy tudatlanságként használja, megcserélve a használatot, ahogy a táncosnők a lábukat kézként, a kezüket meg lábnak használják.

Nos, ha minden erény tudás volna, az igazságosságot is lehetséges volna igazságtalanságként használni. Tehát az, aki jogtalan dolgokat cselekszik, igazságosságból fog jogtalankodni, ahogyan tudatlanul is cselekedhetik valaki a tudás alapján. Ám ha ez lehetetlen, akkor nyil­ván­való, hogy az erények: nem lehetnek a tudás fajtái. Ha pedig nem lehetséges tudás alapján tudatlanul cselekedni, hanem csupán tévedni és ugyanolyanokat tenni, mint amilyeneket tudatlanságból is szokás - akkor bizonyosan senki sem fog igazságosságból semmit úgy tenni, mintha igazságtalanságból tenné. De ha a belátás: tudás volna, és valamiféle igazság, ugyanazt eredményezné, mint a tudás: mert lehetséges volna belátás alapján nem-belátó módon cselekedni, és ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket a belátással nem rendelkező ember szokott. Ha minden egyes dolognak, mint éppen ennek és ennek a dolognak csupán egyszerű használata volna, akkor belátó módon cselekednének, akik így cselekszenek. - Nos, a tudás egyéb fajtáinak esetében más, magasabb rendű tudás az, amely ezeket a fonákjára fordítja. De mi okozza ezt annak a tudásnak az esetében, amely mindnyájuk közül a legmagasabb rendű? Hiszen azon túl már nincs tudás vagy ész! De még erény sem [fordíthatja ezt a visszájára]; az erényt ugyanis a belátás használja, hiszen a vezető lélekrésznek az erénye használja a vezetett lélekrész erényét. Mi ez tehát? Vagy talán ahogy a fegyelmezetlenséget az értelem nélküli lélekrész hitványságának szokás nevezni, a mértéktelen ember is valamiképpen fegyelme­zetlen, bár megvan az esze, csakhogy amikor erős a vágyakozás, az ész a fonákjára fordul és az ellentétesre irányul a fontolgatás? Az is nyilvánvaló viszont, hogy midőn a lélek értelem nélküli részében erény, az értelemben meg tudatlanság van jelen, ezek más módon változnak meg. Így előfordulhat, hogy valaki az igazságosságot nem igazságosan és rosszul, és a belátást nem belátó módon használja - és előfordulhat az ellentétes eset is. Mert lehetetlen, hogy a lélek értelmes részében benne levő erényt az értelemmel nem bíró részben bármikor is kelet­kező hitványság a fonákjára fordítsa és a tudatlan emberre jellemző cselekvést eredményez­zen, az értelem nélküli részben levő erény meg - ha az értelmes részben tudatlanság lakozik - az utóbbit az ellenkezőjére fordítsa, és azt eredményezze, hogy az ember belátó módon és a szükséges dolgokat válassza; és viszont: hogy a belátás, amely az értelemmel bíró részben lakik, azt eredményezze, hogy az értelem nélküli rész mértéktelensége mértékletesen cselekedjék - ami tudvalevően a fegyelmezettség. Így hát az a lehetőség marad, hogy valaki tudatlanságból cselekedjék belátóan. De ez lehetetlenség, különösen az, hogy valaki a belátást tudatlanságból használja belátó módon. Ilyet bizony egyébként sem látunk sehol. Az orvostudományt vagy az írás tudományát a fonákjára fordíthatja a fegyelmezetlenség, a tudatlanságot azonban akkor sem, ha ellentétes volna is vele. Mert az, hogy: különb - nem a fegyelmezetlenségben lakozik, hanem - általánosságban szólva - inkább az erény az, amely ilyen viszonyban áll a lelki silánysággal. Hiszen az igazságos ember képes mindarra, amire az igazságtalan képes. És általában: a képesség tartalmazza a képtelenséget. Így hát nyilvánvaló, hogy az emberek egyidejűleg belátók és jók, és ezek a lelki alkatok más-más lélekrészhez tartoznak. És helyes az a szókratészi mondás, hogy semmi sem erősebb a belátásnál. Ám ezt már nem mondotta helyesen, hogy a belátás: tudás. Ez ugyanis erény, és nem tudás, hanem a megismerés egy másik fajtája.

 

2

De nem csupán a belátás és az erény eredményez helyes cselekvést, hanem a szerencsés emberekről is azt mondjuk: jól cselekszenek; tehát a szerencse is helyes cselekedetet eredményez, mégpedig ugyanolyat, mint a tudás. Ezért meg kell vizsgálnunk, vajon az, hogy az egyik ember szerencsés, a másik meg balszerencsés, természettől van-e, vagy sem, és hogyan áll a dolog ezekkel kapcsolatban. Látjuk ugyanis, hogy egyesek szerencsések: olyan dolgokban, amelyekben a véletlen az úr, sokan érnek el sikert, noha nincs meg a belátásuk. De a véletlen még ama dolgokban is nagy szerepet játszik, ahol a mesterség a fontos: a had­veze­tésben és a hajókormányzásban. Vajon ezek az emberek egy bizonyos lelki alkat következté­ben szerencsések, vagy pedig az, hogy szerencsével járnak tevékenységeikben, nem önmaguk valamiféle minőségének köszönhető? Mert mostanában úgy szokás vélekedni, hogy termé­szet­től ilyenek; a természet bizonyos minőségű embereket alkot, és ezek egészen születésüktől fogva különböznek egymástól: ahogyan némelyeknek kék, másoknak fekete a szemük, mivel egy bizonyos embernek egy bizonyos minőséggel kell bírnia, ugyanígy különböznek egymástól a szerencsés és a balszerencsés emberek. Mert hogy az emberek sikere nem a belátásukon alapul, az nyilvánvaló. Hiszen a belátás nem értelem nélkül való, hanem meg tudja indokolni, hogy miért cselekedett éppen így. De azok, akik sikert érnek el, nem tudják megmondani, hogy a dolog miért sikerült nekik: mert [ha meg tudnák mondani, akkor a siker] szakmai tudás volna. Nyilvánvaló továbbá, hogy ezek az emberek nem rendelkeznek belátással - persze nem az egyéb dolgok tekintetében, bár az sem lehetetlen: például Hippokratész a geometriában jártas volt, de egyebekben ostobának és belátás nélkül valónak tűnt. Hajóútja során, mint mesélik, együgyűsége miatt tetemes összeget szedtek el tőle a bizánci vámosok. - De az nyil­vánvaló, hogy ama dolgok tekintetében nem rendelkeznek belátással az emberek, amelyekben szerencsével járnak. Hiszen a tengeri kereskedelemben sem a leginkább rátermettek járnak szerencsével, hanem úgy van ez, mint a kockajátékban: az egyik vakot dob, a másik meg sokat, attól függően, hogy természettől fogva szerencsés-e, vagy - mint mondják - szereti-e az istenség. Így például rosszul épített hajó is gyakran jobban járja a tengert, csakhogy ennek az oka nem maga a hajó, hanem hogy jó a kormányosa. Ám akkor a szerencsés embernek egy jó szellem a kormányosa. De lehetetlen, hogy az istenség vagy a jó szellem az ilyen embert szeresse, ne a legjobbat és a leginkább belátót. Ha tehát szükségszerű, hogy a siker vagy a természettől, vagy az észtől, vagy valamiféle isteni gyámkodásból származzék - az utóbbi két lehetőség azonban elesik, akkor bizonyára természettől fogva szerencsések egyesek. De a természet éppen annak az oka, ami vagy mindig, vagy a legtöbbször ugyanúgy viselkedik: a véletlen meg az ezzel ellentétesé. Nos, ha a véletlen következményének minősül az, hogy valakinek megmagyarázhatatlan módon sikerül valami, akkor - ha valóban véletlenül szeren­csés valaki - bajosan mondhatnánk, hogy ennek olyasféle oka van, mint annak, ami mindig, vagy legtöbbször ugyanúgy viselkedik. Továbbá ha valaki azért szerencsés, vagy azért balsze­ren­csés, mert ilyen és ilyen ember - ahogy azért nem lát valaki élesen, mert kék a szeme -, annak nem véletlen, hanem természet az oka, ő tehát nem véletlenül szerencsés, hanem szerencsés természetű. Ezért azt kell mondanunk, hogy akiket szerencsésnek nevezünk, azok nem a véletlen folytán azok. Tehát nem is szerencsések ezek, hiszen azok a szerencsések, akiknél a szerencsés véletlen az oka valamennyi javuknak.

De ha így áll a dolog, fölmerül a kérdés: vajon egyáltalán nincs is véletlen, vagy létezik ugyan, de nem okként? Szükségszerű azonban, hogy létezzék is, meg hogy okként létezzék. Bizonyos emberek számára ő lesz tehát az oka a javaknak vagy hitványságoknak. De hogy teljesen ki kell-e küszöbölnünk, és azt kell-e mondanunk, hogy semmi sem történik véletlenül, vagy csak mert nem látjuk, hogy valami további ok fennáll, ezért a véletlent tartjuk oknak, mint ahogy a véletlent meghatározni próbálva, az emberi értelem számára kiszámíthatatlan oknak tartják, mintegy természeti létet tulajdonítva neki - nos, ez már egy másik vizsgálat tárgya. Látjuk viszont, hogy némelyek egyszer szerencsések voltak, miért ne lehetnének máskor is? Hiszen ha egyszer sikerült újra felemelkedniük, sikerülhet máskor is. Ugyanannak ugyanaz az oka. Ez tehát már nem lesz véletlen. De midőn az azonos - számtalan és határozatlan ok következ­ménye, úgy akár jó, akár rossz ez a következmény, nem alakul ki rá vonatkozó, tapasztalaton alapuló tudás. Hiszen ha lenne, néhány szerencsés ember megtanulhatná, vagy ahogy Szókratész mondotta, minden tudás jó szerencse volna. Nos, mi az akadálya annak, hogy valakivel ezek a dolgok sorozatosan, sokszor megtörténjenek - nem azért, mert ő ilyen és ilyen ember, hanem olyanformán, ahogyan például lehetséges volna a kockát mindig szerencsésen vetni? De hát hogyan? Nincsenek a lélekben szándékok, mégpedig mind olyanok, amelyek megfontoláson, mind olyanok, amelyek értelemmel nem párosuló törekvésen alapulnak? És [nem] ez utóbbiak az elsődlegesek? Mert ha a vágyon alapuló törekvés természettől fogva a kellemesre irányul, nyilván a törekvés is természettől fogva haladt afelé, ami minden esetben: jó. Ha némelyek szerencsés természetűek - mint például azok, akik bár nem tanultak énekelni, mégis jól énekelnek, mivel ilyen szerencsésen születtek -, és az értelem irányítása nélkül törekszenek arra, ami a természet szerint való, és vágyuk éppen arra irányul, és akkor és úgy, ahogy kell, és amire és ahogyan kell, az ilyenek sikeresek akkor is, ha történetesen belátás és értelem nélküli emberek, ahogyan a jó énekesek tanulás nélkül is jó énekesek. Az ilyen emberek nyilvánvalóan szerencsések, akik megfontolás nélkül is többnyire sikeresek. Ők tehát bizonyára természettől fogva szerencsések. - Vagy a szerencse kifejezést több értelemben használjuk? Hiszen némely dolgot törekvésünktől indíttatva, elhatározás alapján cselekszünk, másokat meg nem így, hanem az ellenkező módon. És ha az elsőként említett esetben úgy tűnik: rosszul fontolták meg a dolgot, mégis sikert arattak, azt mondjuk, szerencséjük is volt. És akkor is azt mondjuk, ha eredetileg mást fontoltak meg, vagy kisebb jót, mint amit elértek. Nos, az előbb említettek számára a természet révén válik lehetővé, hogy szerencsések legye­nek. Mert a vágyuk és törekvésük arra irányult ugyan, amire kell, és sikerült nekik a dolog; de a gondolkodásuk együgyű volt. Az ilyenek akkor, amikor úgy tűnik, hogy gondol­kodásuk nem helyes ugyan, ám tettük oka, a véletlen helyes, megmenekülnek, más esetben viszont, ha ismét vágyuktól vezérelve gondolkodnak, pórul járnak. De hogyan is áll a dolog a többiek esetében a szerencsével, amely a törekvés és a vágy szerencsés természetén alapul? Hiszen ha itt a szerencse és a véletlen két különböző dolog, a másik esetben meg egy és ugyanaz, vajon több fajtája van a szerencsének? Mivel látjuk, hogy vannak emberek, akik minden tudásnak és helyes gondolkodásnak fittyet hányva aratnak sikert, nyilvánvaló, hogy a siker oka bizonyára valami más. De vajon szerencse-e vagy sem, ha az ember arra vágyik, amire kell, és akkor, amikor kell - midőn az emberi meggondolás nincs jelen a számításban? Hiszen nem nélkülözi teljesen a meggondolást ez a dolog, de nem is természetes ez a vágyakozás, hanem megrontja valami. Az ilyen ember szerencsésnek tűnik, mert a véletlen: az értelemmel nem egyező dolgok oka. Ez a dolog pedig nem egyezik az értelemmel, mert nem egyezik a tudással és az általános elvvel. De úgy látszik, ennek oka mégsem a véletlen, csak annak látszik, ezért ez az érv nem azt bizonyítja, hogy természettől van az, hogy valaki szerencsés, hanem azt, hogy akik szerencsésnek látszanak, nem mindnyájan véletlenül érnek el sikert, hanem a természet révén. És nem is azt bizonyítja, hogy egyáltalán nincs olyasmi, aminek az oka: véletlen, hanem hogy nem mindegyik olyan dolognak ez az oka, amelyről úgy tűnik. Fölvethetné valaki azt a kérdést, hogy vajon a véletlen okozza-e azt, amikor valaki arra vágyódik, amire kell, és akkor, amikor kell. Vagy ha így állna a dolog, ebből az következnék, hogy mindennek a véletlen lesz az oka, még a gondolkodásnak és a megfontolásnak is? Hiszen senki sem kezd el megfontolni valamit, amit már fontolóra vett, mielőtt fontolgatni kezdte volna, hanem van ennek egy bizonyos kezdőpontja. És senki sem kezd el gondolkodni azon, amire már gondolt, mielőtt gondolkodni kezdett volna, és így tovább a végtelenségig. Tehát a gondolkodásnak nem a gondolat, a megfontolásnak nem a megfontolt dolog a kezdőpontja. Mi más hát, mint a véletlen? Tehát minden véletlenül történik. Vagy van valami olyan kezdőpont, amelynek már nincs más, rajta kívül álló kezdete, és amely maga ilyen és ilyen természetű lévén ilyen dolgokat képes létrehozni? Azt keressük, hogy mi a mozgás kezdőpontja a lélekben. Nos, nyilvánvaló: ahogy a mindenségben, úgy itt is mindent az isten mozgat. Ugyanis mindent a bennünk levő isteni mozgat valamiképpen: az értelemnek a kezdőpontja nem az értelem, hanem valami nála erősebb. De az istenségen kívül mi van, ami erősebb a tudásnál és az észnél? Hiszen az erény: az ész eszköze. És amint az őseink mondták, emiatt szokták boldognak nevezni azokat, akik vágyaikat követve sikert érnek el, bár nem gondolták meg a dolgot. Aztán a megfontolásra nincs is szükségük, hiszen olyasféle kezdőpontjuk van, amely erősebb az észnél és a megfontolásnál - míg a többieknek értelmük van, ezzel azonban nem rendelkeznek -, mégpedig az isteni az, amelyről elragadtattak, ezért a másikra [a megfonto­lásra] nem is képesek. Mert ők meggondolás nélkül találják el a dolgot. De világos, hogy a belátók és a bölcsek jósszava is gyorsan beválik, és nem kell elvetni a pusztán az értelmen alapuló jósszót, hanem egyesek a tapasztalat révén, mások a gyakorlás révén használják ezt vizsgálataikban - ám az előbbiek azok, akik egyedül az istenit használják. Ez a tulajdonság ugyanis jól látja mind a jövőt, mind a jelent, és ezek az emberek azok, akiknek az értelmük kikapcsolódik [a vizsgálódás során]. Ezért van az, hogy a melankolikus emberek álomlátók is. Úgy látszik ugyanis, hogy az említett princípium jobban működik, ha az értelem ki van kapcsolva. - Ahogyan a vakok jobban emlékeznek, mert ha a látás munkája kikapcsolódik, az emlékezet nagyobb teljesítményre képes. Nyilvánvaló hát, hogy a szerencsének két fajtája van, és az egyik: isteni. Ezért tűnik úgy, hogy a szerencsés ember az istenség segítségével ér el sikert: ez az az ember, aki vágyát követve arat sikert. A másik [fajtához az tartozik], aki a vágya ellenére [ér el valamit]. Mindkettőjük értelem nélkül való. És inkább az első fajta szerencséje folytonos, a másodiké viszont nem folytonos.

 

3

Nos, az előzőkben minden egyes erényről részletesen szóltunk. Mivel a jelentőségüket részekre bontva szemléltük, részenként kell átvizsgálnunk azt az erényt is, amely ezekből áll össze, és amelyet általában kalokagathiának nevezünk. Nyilvánvaló, hogy akit ez az elnevezés valóban megillet, az szükségképpen birtokában van a részerényeknek is. Nem lehet ez egyetlen más dologban sem másként, hiszen olyan ember sincs, akinek a teste egészséges ugyan, de annak egyes részei nem azok, hanem szükségszerű, hogy testének összes, vagy a legtöbb és legfőbb részei ugyanolyan állapotban legyenek, mint az egész. Nos, e két kifejezés között - jónak lenni és kalokagathosznak lenni - nemcsak elnevezésük, hanem mivoltuk szerint is különbség van. Minden jónak van ugyanis végcélja, amelyet mint éppen azt a célt, önmaga kedvéért szokás választani. Ezek közül erkölcsileg szépek azok, amelyek mint teljesen szépek, még dicséretre méltók is, ezek azok, amelyek dicséretre méltó cselekvésnek szolgálnak alapjául, és maguk is dicséretre méltók. Például az igazságosság maga is az, és a rajta alapuló cselekvések is; és a mértékletes emberek is ilyenek, mert a mértékletesség is dicséretre méltó. De az egészség nem dicséretre méltó és munkája sem az, meg az erős ember sem, hiszen a testi erő sem ez: ezek javak ugyan, de nem dicséretre méltók. Az indukció alapján hasonlóképpen világos ez az egyéb dolgok esetében is. Mármost jó ember az, akinek a számára a természettől jó dolgok a jók. Mert azok a javak, amelyekről vitatkozni szokás, és amelyek a legnagyobbnak tűnnek: a megtiszteltetés, a gazdagság, a testi kiválóság, a szerencse és a hatalom - jóllehet természettől fogva jók, de alkatuktól függően kárt is okozhatnak egyeseknek. Hiszen sem az ostobának, sem a jogtalannak, sem a mértéktelennek nincs hasznára, ha él ezekkel a javakkal, ahogyan a betegnek sem használ, ha az egészséges ember táplálékával él, sem az elgyengült és béna embernek, ha az egészséges és ép ember felszere­lését használja. De akkor kalokagathosz valaki, ha azoknak a javaknak van a birtokában, amelyek önmagukban véve szépek és ha tevékenységében ezeket a javakat valósítja meg, mégpedig maguknak e javaknak a kedvéért. Szépek pedig az erények és azok a tárgyi ered­mények, amelyek az erények alapján jönnek létre. Létezik egy bizonyos lelki alkat, amely az egész poliszra jellemző. Ilyen a spártaiaké, de más emberek is rendelkezhetnek ilyennel, akik olyanok, mint ők. Az ilyen alkat pedig a következő. Vannak, akik úgy vélik, hogy rendelkez­nünk kell ugyan erénnyel, de nem az erény, hanem a természettől fogva jó dolgok kedvéért. Ezért ők jó emberek ugyan - mert számukra azok a javak, amelyek természettől fogva jók -, de a kalokagathiával nem rendelkeznek. Számukra ugyanis nincsenek jelen az önmagukban véve szép dolgok, míg a kalokagathoszok elhatározása ezekre irányul, de nemcsak ezekre: hanem vannak olyan javak is, amelyek természettől fogva nem szépek ugyan, de mivel természettől fogva jók, ezért számukra szépek is. Mert szépek, ha szép az, aminek a kedvéért cselekszik és választják őket. Ezért a kalokagathosz számára szépek azok a dolgok, amelyek természettől fogva jók. Mert szép az, ami egészséges, igazságos meg az, ami érdem szerint való. Az ilyen ember pedig méltó ezekre. És szép az, ami illik. Az ilyen emberhez pedig illenek ezek a dolgok: gazdagság, jó származás, hatalom. Ezért a kalokagathosz számára az ilyenek, amelyek hasznosak is, szépek is egyben, míg a sokaság számára nincs meg az összhang. A feltétlenül jók nem javak az ő számukra is, míg a jó ember számára azok. A kalokagathosz számára ezek szépek is, mert ezek révén hajt végre sok szép cselekedetet. Aki úgy véli, hogy erénnyel a külső javak kedvéért kell rendelkeznünk, az olyan dolgokat cselekszik, amelyek járulékosan szépek. A kalokagathia tehát tökéletes erény.

Beszéltünk a gyönyör minőségéről is, meg arról a módról, ahogyan az valami jó, és hogy a feltétlenül kellemes dolgok szépek is, és a feltétlenül jók kellemesek is egyben. Nem jön létre gyönyör másképp, mint cselekvésben. Ezért a valóban boldog ember fog a legkellemesebben élni, és nem alaptalanul tisztelik őt az emberek. Mivel pedig az orvos számára is létezik valamilyen mérték, amelyhez tartja magát, amikor megkülönbözteti az egészséges testet és a nem egészségest, és amelyhez viszonyít (amikor meghatározza), hogy milyen mértékben kell csinálni mindent, hogy az egészségesnek is hasznára legyen, mert ha kevesebb vagy több, már nincs hasznára többé - ugyanígy azokkal a cselekvésekkel és választásokkal kapcsolatban, amelyek természettől fogva jók ugyan, de nem dicsérni valók, a derekas ember számára is kell hogy létezzék valamilyen mérték, mégpedig olyan, amely mind a vagyon, mind a szerencse tekintetében a soknak és a kevésnek birtoklására, választására és elkerülésére vonatkozik. Nos a korábbiakban azt mondtuk, hogy a mérték: „amit a szabály előír”. Ez olyan, mintha egy, a táplálkozással kapcsolatos kérdésre azt válaszolná valaki: „ahogyan az orvosi tudomány és annak szabálya rendelkezik”. Ez a kijelentés igaz ugyan, de nem világos. Ahogy másutt, úgy itt is a vezető részhez, és annak alkatához és tevékenységéhez igazodva kell élni. Így például a szolgának az ura tevékenységéhez és minden embernek ama princípiumhoz igazodva kell élnie, amely őrá vonatkozik. Minthogy az ember is természettől fogva vezető és engedel­meskedő részből áll, és mindenkinek a saját princípiuma szerint kell élnie - ez a princípium pedig kettős, mert más az orvosi princípium, és más az egészség, és az előbbi az utóbbi végett van -, ugyanez a helyzet a lélek szemlélőképességével is. Az istenség ugyanis nem parancsoló módon uralkodik, hanem ő a végcél, amely végett a belátás parancsot ad - a végcél kifejezés kettős értelmű, ez máshol van kifejezve -, hiszen az istenség nem szenved hiányt semmiben. A természettől fogva jó dolgoknak: akár a testnek, akár a vagyonnak, vagy a barátoknak, vagy egyéb javaknak bármilyen fajta választása és megszerzése az, ami az istenség szemlélését a leginkább elő fogja mozdítani. Márpedig ez a legkiválóbb, és ez a mérték a legszebb. Az a mód azonban, amely valakit - akár túlzás, akár hiány révén - megakadályoz abban, hogy gondozza és szemlélje az istenséget, rossz mód. Ez tehát a helyzet a lélekkel, és a léleknek ez a mércéje a legkiválóbb: a lehető legkisebb mértékben érzékelni a lélek értelem nélküli részét mint értelem nélküli részt.

Ennyit mondjunk el arról, hogy mi a kalokagathia mércéje, és hogy mire irányulnak a feltétlen javak.

NAGY ETIKA

ELSŐ KÖNYV

1

Mivel az erkölccsel kapcsolatos problémákat választottuk témának, először talán azt kell megvizsgálnunk, hogy minek a része az erkölcs. Nos, hogy röviden szóljunk: úgy tűnik, nem egyébnek, mint az államtudománynak a része. Az állami ügyekben ugyanis semmit sem lehet cselekedni, ha [a cselekvőnek] nincs valamiféle minősége, azaz derekassága. Derekasnak lenni meg annyit tesz, mint birtokában lenni az erényeknek. Tehát ha valaki állami ügyekben akar tevékenykedni, az erkölcsére nézve derekasnak kell lennie, látható tehát, hogy az erkölccsel kapcsolatos tanulmány az államtudomány része, sőt kezdete, és általában úgy vélem, az ilyen tanulmánynak akkor volna helyes az elnevezése, ha nem erkölcsinek, hanem államtudományinak [neveznénk]. Látnivaló, hogy először az erényről kell megmondanunk: mi az, és melyek a forrásai. Mert annak nyilván semmi haszna, hogy az erényt ismerjük ugyan, de azt már nem tudjuk, hogy hogyan keletkezik, és melyek a forrásai. Hiszen a vizsgálatnak nem az az egyedüli célja, hogy tudjuk: mi az, hanem azt is szemügyre kell venni, hogy melyek a forrásai. Egyszerre akarjuk ugyanis megismerni, és magunk is olyanok akarunk lenni. Ám erre nem leszünk képesek, ha nem tudjuk azt is, hogy melyek a forrásai, és hogyan keletkezik. Szükségszerű tehát, hogy tudjuk, mi az erény - mert ahogy a mesterségek esetében, úgy itt sem könnyű megtudni, hogy mely forrásokból, és hogyan jön létre, ha tudatlanságban vagyunk afelől, hogy mi az.

De arról sem szabad megfeledkeznünk, ha e kérdésről egyesek korábban már beszéltek. Elsőként Püthagorasz vállalkozott arra, hogy az erényről beszéljen, de nem szólt helyesen. Mert amikor az erényeket a számokra vezette vissza, akkor az erényeket nem a nekik megfelelő módon tanulmányozta, hiszen az igazságosság nem „páros számmal szorzott páros szám”. Ezután Szókratész jött, aki jobban és átfogóbb módon beszélt ezekről a kérdésekről, de ő sem szólt helyesen; az erényeket ugyanis megtette a tudás fajtáinak. De ez lehetetlenség, hiszen a tudás összes fajtája következtetéssel párosul, a következtetés pedig a lélek gondol­kodó részében keletkezik. Mármost őszerinte az erények a lélek értelemmel bíró részében keletkeznek. De amikor az erényeket megtette tudásnak, ez számára azt eredményezte, hogy megszüntette a lélek értelemmel nem rendelkező részét, és ezt téve megszüntette a szenve­délyt és a jellemvonásokat is. Ezért nem járt el helyesen, amikor ilyenformán foglalkozott az erényekkel. Ezután Platón - helyesen - a lelket értelemmel bíró és értelemmel nem rendelkező részre osztotta fel, és mindkettőnek megadta az őket megillető erényeket. Nos, eddig megfelelően járt el - de ezután már semmiképpen sem helyesen. Az erényt ugyanis belekeverte és belekényszerítette a jóról szóló tanításba; s bizony helytelenül - mert ez nem oda való. Amikor ugyanis a „valódi létezőkről” és az igazságról beszélt, nem kellett volna az erényről beszélnie, hiszen semmi sincs, ami az egyikben a másikkal közös. Nos, ezek, ilyen mértékben és így foglalkoztak ezzel. Lezárva ezt, utána azt vizsgáljuk meg talán, hogy mit kell nekünk mondanunk ezekről. Először is látnunk kell, hogy minden tudásnak és képességnek van valami célja, és ez: jó. Hiszen sem a tudásnak, sem a képességnek nincs egyetlen fajtája sem, amely a hitvány végett van. Ha pedig minden képességnek a célja jó, nyilvánvaló, hogy a legjobb képesség célja a legjobb. De hát köztudott, hogy a legjobb képesség az államtudo­mány, így az ő célja a legjobb. Amint látjuk tehát, a jóról kell beszélnünk, mégpedig nem a jóról általában, hanem arról, amely számunkra az. Hiszen nem arról van szó, ami az istenek számára jó - arról más tanítás szól, és annak vizsgálata nem tartozik ide. Nekünk tehát az állami életben megnyilvánuló jóról kell szólnunk. Ezt azonban ismét fel kell osztanunk. Hogyan határozzuk meg a szóban forgó jót? Hiszen ennek a kifejezésnek nem egyetlen jelentése van. Mert vagy azt mondjuk jónak, ami minden egyes létezőben a legjobb - ez az, amelyet a saját természete miatt érdemes választani -, vagy azt, amelyben a többi dolgok részesülnek, és ezáltal lesznek jók, ez pedig a jó ideája. Vajon a jó ideájával kell-e tehát foglalkoznunk, vagy nem ezzel, hanem a mindenben jelen levő, mintegy közös jóval? Mert úgy tűnik, hogy ez talán valami más, mint az idea. Az idea ugyanis a dolgoktól elkülönülten és önmagában létezik, míg a közös jelen van minden egyesben, így nem azonos az elkülönülttel. Hiszen az, ami elkülönülten, és természeténél fogva önmagában létezik, bajosan lehetne jelen mindenben. Vajon erről a benne létező jóról kell-e beszélnünk? Nem. Hát akkor hogyan? A közös kifejezés értelme ez: ahogy a definíció és az indukció rendeli. A definíció az egyes dolgok szubsztanciáját kívánja megadni, például, hogy ez jó, vagy hitvány, vagy bármi egyéb. Azt mondja a definíció, hogy az olyasféle jó egyetemes érvényű, amelyet önmaga véget kell választanunk. Az, ami mindenben benne létezik, hasonlatos a definícióval megadotthoz. A definíció megmondja, hogy ez meg ez: jó - míg saját céljáról egyetlen mesterség és egyetlen képesség sem mondja, hogy az jó; ennek vizsgálata más képesség feladata. Hiszen sem az orvos, sem az építész nem állítja, hogy az egészség, illetve a ház: jó - hanem az egyik azt állapítja meg, hogy ez a dolog egészséget hoz létre, és hogy hogyan hozza létre; a másik meg a házzal kapcsolatban állapítja meg ugyanezt. Nos hát világos, hogy az államtudománynak sem a közös jóról kell beszélnie, hiszen ez is a mesterségek egyike; mi meg azt mondtuk, hogy egyetlen képességnek és egyetlen mesterségnek sem feladata, hogy a jóról mint saját céljáról beszéljen. Tehát az államtudománynak sem feladata, hogy a definíció segítségével meghatá­rozott közös jóról beszéljen, de bizonyára az sem, hogy az indukció segítségével meghatáro­zott közös jóról beszéljen. - Miért? - Mert amikor azt akarjuk bizonyítani, hogy valami: a jónak része, akkor vagy a definícióval bizonyítjuk, hogy ugyanaz a meghatározás illik a jóra és arra, amiről bizonyítani akarjuk, hogy jó; vagy pedig indukciót alkalmazunk, például amikor azt akarjuk bizonyítani, hogy a nemes becsvágy jó. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az igazságos­ság jó, és a bátorság is az, és általában az erények jók; a nemes becsvágy pedig erény, így a nemes becsvágy is: jó. Tehát az államtudománynak sem az indukció szerint való közös jóról kell beszélnie, mert ezzel ugyanazok a lehetetlenségek járnak együtt, mint a definíció szerint való közös jóval. Hiszen az indukciós következtetés ebben az esetben is kimondaná, hogy ez: jó. - Nos nyilvánvaló, hogy a legfőbb jóról kell beszélnünk, mégpedig arról a legfőbb jóról, amely számunkra a legfőbb jó. Összességében azonban - s ezt bárki beláthatja - nem egy és ugyanazon mesterségnek vagy képességnek a feladata a jó valamennyi előfordulását vizsgálni. Miért? - Mert a jó megvan mindegyik kategóriában: a szubsztancia, a minőség, a mennyiség, az idő, a viszony kategóriájában, és általában mindegyikben. De hát az idő kategóriájába tartozó jót az orvostudományban az orvos ismeri, a hajókormányosi mesterségben a kormá­nyos, és mindegyik területen ennek a területnek az ismerője. Mert hogy mikor kell operálni, azt az orvos tudja, azt meg, hogy mikor kell hajózni, a kormányos. Minden szakterületen a szakember lesz az, aki az idő kategóriájában ott megnyilvánuló jót felismeri. Mert sem az orvos nem fogja felismerni a hajózás esetében az idő kategóriájában megnyilvánuló jót, sem a kormányos azt, amely az orvoslásban jelentkezik. Ilyenformán tehát nem a közös jóról kell beszélnünk. Hiszen az idő kategóriája mindegyik mesterségben közös. Hasonlóképpen: a viszony és az egyéb kategóriák szerint való jó közös sajátja ugyan mindegyik szakterületnek, de egyik képességnek vagy mesterségnek sem feladata, hogy mindegyik szakterületre vonatkozóan meghatározza, mikor jó valami - így hát az államtudománynak sem az a feladata, hogy a közös jóról beszéljen. Tárgyunk tehát a jó, a legfőbb jó, mégpedig az, amely szá­munk­ra a legfőbb jó. Ha bizonyítani akarunk valamit, világos, hogy nem szabad nem-nyilvánvaló példákat alkalmaznunk, hanem a nem-nyilvánvaló dolgok bizonyításához nyilvánvaló, a gondolati dolgok bizonyításához meg érzékelhető bizonyítékokat kell használnunk. Ezek ugyanis szembetűnőbbek. Nos, amikor valaki arra vállalkozik, hogy a jóról beszéljen, nem az ideáról kell beszélnie. Mégis úgy gondolják, hogy ezt kell tenniük: amikor a jóról beszélnek, az ideáról kell beszélniök. Azt mondják, hogy arról a jóról kell beszélni, amely a leginkább az, és minden egyes dolog esetében „maga a dolog” az, amely a leginkább tartalmazza saját jellemzőit, ezért - vélik ők - a leginkább jó: az idea. Az ilyesféle érvelés igaz lehet ugyan, de az államtudománynak nevezett mesterség vagy képesség, amivel most foglalkozunk, nem ezt a jót vizsgálja, hanem azt, amely számunkra jó. Mert egyetlen mesterség vagy képesség sem állapítja meg a saját céljáról, hogy az jó, így az államtudomány sem. Ezért nem az idea szerint való jó az, amelyről érvelésünk szól. Csakhogy azt az ellenvetést tehetik, hogy ezt a jót kiindulópontként használják, hogy az egyes jókhoz ebből továbblépve jussanak el. Ez azonban ily módon sem helyes, mert olyan kiindulópontokat kell választanunk, amelyek a tárgyhoz tartoznak. Lehetetlen ugyanis, hogy ha valaki azt akarja bizonyítani, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő, azt válassza kiindulópontjának, hogy a lélek halhatatlan. Ez ugyanis nem tartozik a tárgyhoz, a kiindulópontnak pedig a tárgyhoz tartozónak és vele összefüggőnek kell lennie. Példánkban a lélek halhatatlanságáról szóló tétel nélkül is bebizonyíthatja valaki, hogy a háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszög­gel. Hasonlóképpen van ez a javak esetében is: lehet vizsgálni őket az idea szerint való jó nélkül is, mert az idea mint kiindulópont nem tartozik ehhez a jóhoz. Az sem helyes, hogy Szókratész az erényeket megtette a tudás fajtáinak. Ez a férfiú ugyanis úgy vélekedett, hogy semminek sem szabad hiábavalónak lennie. Ámde abból a tanításból, hogy az erények a tudás fajtái, az következik, hogy az erények hiábavalók. Miért? - Mert a tudás fajtáinak esetében azzal, hogy valaki tudja, mi az a tudás - vele jár, hogy ő maga: tudós ember. Ha ugyanis valaki tudja, hogy mi az orvostudomány, az ilyen ember orvos is egyben; hasonlóképpen van ez a tudás egyéb fajtáinak esetében is. Ám az erény fajtáival ez nem jár együtt. Mert ha valaki az igazságosságról tudja, hogy mi az, ettől nem lesz mindjárt igazságos ember - mint ahogy a többi erény esetében is ez a helyzet. Nos, ebből következik, hogy egyrészt az erények hiábavalók, másrészt, hogy nem a tudás fajtái.

 

2

Miután ezt megállapítottuk, próbáljuk megmondani, hogy hányféle értelemben szokás hasz­nálni a kifejezést. A javak közül egyesek becsülendők, mások dicsérendők, megint mások lehetőségek. Becsülendő javaknak az ilyeneket mondom: az istenséget, a jobbat, amilyen a lélek, az ész, az idősebbik, az irányadó és más effélék. Becsülendők ugyanis azok a javak, amelyeket megbecsülés kísér, az effélék közül pedig mindegyikkel együtt jár a megbecsülés. Tehát az erény is becsülendő, mivel az ember az erény révén derekassá válik. Az ilyen ember ugyanis már az erényes magatartás állapotában van. Vannak javak, amelyek dicséretre méltók: például az erények. Az erények szerint való cselekvések révén jut részéül az embernek a dicséret. Vannak azután javak, amelyek lehetőségek, mint például az uralom, a gazdagság, az erő, a szépség. A derekas ember ugyanis ezeket jól, a hitvány meg rosszul tudja felhasználni. Ezért nevezzük lehetőségeknek ezeket a javakat. Ezek kétségtelenül javak, hiszen aszerint szokás értékelni mindegyiküket, ahogyan a derekas, nem pedig ahogyan a hitvány ember él velük; ám az efféle javak esetében az is megtörténhetik, hogy keletkezésüknek a véletlen az oka. Mert a gazdagság is, az uralom is, meg általában a lehetőség szerint való javak bár­melyike létrejöhet véletlenül. Hátra van még egy negyedik fajtája a javaknak: az, amely megőrzi és létrehozza a jót, mint például a testedzés az egészséget - és ha van még más ilyesféle, az is idetartozik.

Ám létezik a javaknak másféle felosztása is: például némelyik jó mindig és minden körül­mények között méltó a választásra, más javak meg nem. Így az igazságosság és az egyéb erények mindig és minden körülmények között egyaránt méltók arra, hogy őket válasszuk, míg az erő és a gazdagság, a képesség és az effélék nem mindig és nem is minden körül­mények között méltók erre. Sőt még másféle felosztás is van. A javak némelyike ugyanis cél, némelyike meg nem az. Az egészség például cél, de az egészséget létrehozó eszközök nem célok. És ama javak közül, amelyeknél ez a helyzet, mindig a cél a jobbik, ahogyan az egészség jobb, mint az őt létrehozó eszközök. És ez feltétlenül így van: általános, hogy mindig az a jobbik, amely végett, annak eszközeiként léteznek a többiek. - Aztán a célok közül ismét mindig jobb a teljes cél a nem-teljesnél. Teljes cél az, amelyet ha elértünk, semmi egyébre nincs szükségünk, nem-teljes az, amelyet ha elértünk is, szükségünk van egyébre: például ha az igazságosságot elértük is, sok mindenre van még szükségünk, ám ha a boldogságot értük el, nincs már szükségünk semmi egyébre. Tehát ez a „számunkra legjobb”, amelyet keresünk: a teljes cél. A teljes cél pedig a jó és a javak célja.

Ezután ez a kérdés következik: hogyan kell vizsgálni a legfőbb jót? Vajon úgy-e, hogy ezt is a többiek közé számítjuk? De ez értelmetlen! Minthogy a legfőbb jó: teljes cél, a teljes cél pedig, röviden szólva, úgy tűnik, nem lehet semmi egyéb, mint a boldogság, a boldogságot meg sok jóból összetettnek gondoljuk, ha mármost a legjobbat vizsgálva őt magát is a többi közé számítod, a legfőbb jó önmagánál is jobb lesz. Márpedig ő a legjobb. Például az egészséget szolgáló eszközöket és az egészséget egymás mellé állítva vizsgáld meg, melyik valamennyiük közül a legjobb. A legjobb az egészség. De ha valamennyi közül ez a legjobb, akkor önmagánál is jobb. Így ebből valami értelmetlenség következik. A legfőbb jót tehát bizonyára nem így kell vizsgálni, hanem talán úgy, hogy a többiektől valamiképp külön­állónak vesszük? Vagy ez is értelmetlen? A boldogság ugyanis bizonyos javakból áll össze, és azt vizsgálni, hogy ő maga jobb-e azoknál a javaknál, amelyekből összeállt - értelmetlenség. Hiszen a boldogság nem valami egyéb, ami ezektől el van választva, hanem maguk ezek a javak. Vagy talán valahogyan úgy vizsgálhatná valaki helyesen a legfőbb jót, hogy össze­hasonlítja más javakkal; például, ha magát a boldogságot, amely ezekből a javakból áll, összeveti más olyan javakkal, amelyeket a boldogság nem tartalmaz, akkor - így vizsgálva a legfőbb jót - helyesen járna el? Csakhogy nem egyszerű tartalmú a legfőbb jó, amelyet most keresünk! Például azt mondhatná valaki, hogy az összes, vele összehasonlított javak közül a legfőbb jó a belátás. Ám bizonyos, hogy a legfőbb jót nem ily módon kell keresnünk. Hiszen mi a teljes jót keressük, a belátás meg önmagában nem a teljes jó. Tehát nem ez a legfőbb jó, amelyet keresünk, és nem ez az, amely a fenti értelemben a legfőbb jó.

 

3

Ezek után; van még a javaknak egy másféle felosztásuk is. A javak közül ugyanis némelyek a lélekben vannak, például az erények, mások a testben, például az egészség, a szépség, ismét mások külső javak: gazdagság, uralom, kitüntetés, meg ha létezik több efféle, úgy azok is. Ezek közül a legjobbak azok, amelyek a lélekben vannak. A lélekben lakozó javak három részre oszlanak: belátásra, erényre és gyönyörűségre. Mármost ezek után következik az, amelyet mindnyájan a javak céljának és a legteljesebbnek mondunk, és amely annak is minősül: a boldogság. Azt mondjuk, hogy ez azonos azzal, amikor valaki helyesen cselekszik és helyesen él. A cél kifejezés azonban nem egyetlen, hanem kettős értelmű. Némely dolog célja ugyanis maga a tevékenység és a használat, mint ahogyan a szemé a látás. És a használat érdemesebb a választásra, mint a birtoklás. A cél ugyanis a használat, hiszen senki sem kívánná, hogy legyen szeme, ha nem látni akarna vele, hanem csukva akarná tartani. Hason­lóképpen van ez a hallással és más efféle dolgokkal is. Azon dolgok esetében, amelyeket használhatunk és birtokolhatunk is, mindig jobb és választásra érdemesebb a használat, mint a birtoklás. Hiszen a használat és a tevékenység: cél, a birtoklás meg a használat végett van. Ezek után mármost, ha valaki ezt a tudás összes fajtáiban megvizsgálná, azt találná, hogy nem az egyik fajta tudás alkotja meg a házat és a másik fajta a jó házat, hanem mindkettőt a házépítő mesterség alkotja. És amit alkot az építőmester, ugyanabban nyilvánul meg kiválósága: annak a bizonyos dolognak a derekas megalkotása. Hasonlóképpen van ez az összes egyéb mesterséggel is.

 

4

Ezután lássuk most már, hogy nem egyéb, mint a lélek az, amely által élünk. A lélekben pedig erény van. Természetesen valljuk, hogy ugyanaz alkotja a lelket és a lélek kiválóságát. Ám a kiválóság minden egyes dologban azt hozza helyes formában létre, aminek ő a kiválósága, a lélek meg ezeket is, meg azt is, hogy általa élünk. Tehát a lélek kiválósága következtében fogunk helyesen élni. Márpedig az, hogy valaki helyesen él és helyesen cselekszik, nem egyéb, mint amire azt mondjuk: boldog élet. Tehát a boldog élet és a boldogság a helyes életben van meg, helyesen meg az él, aki az erények szerint él. Ez tehát: cél is, meg a boldog­ság is és a legfőbb jó is. Nos, a boldogság egy bizonyos fajta használatban és tevékenységben van benne. Hiszen ahol létezik birtoklás és használat, ott a használat és a tevékenység: cél. A léleknek az erény: birtoklása. De létezik a lélek erényei alapján való tevékenység és az erények használata is. Ezért a lélek célja: a tevékenység és a használat. A boldogság tehát az erény szerinti életben van. Minthogy a legfőbb jó: a boldogság és a boldogság: cél, mégpedig tevékenység révén megvalósított teljes cél; ha az erény szerint élünk, akkor lehetünk boldogok és rendelkezhetünk a legfőbb jóval. Mivel pedig a boldogság: teljes jó és cél, azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az, amelyben található, szintén teljes lesz. Nem a gyermekben lesz ugyanis meg - hiszen a gyermek nem boldog -, hanem a férfiban, mert a férfiú a teljes. - És nem befejezetlen időben lesz benne, hanem a befejezettben. Befejezett idő nyilván az az időtartam, amit az ember megél. Mert helyesen szokták mondani az emberek, hogy a boldog embert élete lehető legnagyobb időtartama alapján kell megítélni, mivel a teljesnek jelen kell lennie mind a teljes időtartamban, mind az emberben. Hogy a boldogságnak tevékenységnek kell lennie, a következőkből ezt is megláthatja bárki. Hiszen egyáltalán nem kívánnánk boldognak nevezni az olyan embert, aki álomba merült - például ha egész életét végigaludná. Az élet ugyanis megvan benne, de az erények szerint való élet, amely a tevékenység értelmé­ben vett élet - nincs meg.

A következő téma, amiről ezután beszélünk, úgy tűnik, talán nem kapcsolódik szervesen az eddigiekhez, de nincs is nagyon távol tőlük. Nevezetesen az, hogy a léleknek nyilván van egy bizonyos része, amelynek a segítségével táplálkozunk, és amelyet táplálónak nevezünk. Az ésszerűség mondja, hogy ilyen van, hiszen látjuk, hogy a kövek képtelenek a táplálkozásra, úgyhogy világos, hogy a táplálkozás a lelkes lények sajátja; ha pedig a lelkes lényeké, akkor ennek oka bizonyára a lélek. De a táplálkozásnak nem oka a lélek egyetlen olyan része sem, amilyen például az értelemmel vagy az indulattal bíró, vagy a vágyódó lélekrész, hanem valami más, ezek mellett létező rész lesz az, amelyet nem is illethetnénk találóbb névvel, mint hogy tápláló. Csakhogy - kérdezhetné valaki - vajon van-e a lélek e részének is erénye? Mert ha van, világos, hogy ennek is tevékenykednie kell, hiszen a boldogság: a teljes erény tevékenysége. Nos, hogy van-e erénye vagy nincs, az más fejtegetés tárgya. De ha van erénye, ennek akkor sincs tevékenysége. Hiszen amiben nincs törekvés, abban tevékenység sem lesz. Ebben a lélekrészben nem vehető észre törekvés, hanem, úgy látszik, a tűzhöz hasonlatos; mert azt is elemészti, amit esetleg belevetsz; de ha nem vetsz belé semmit, magától nem törekszik arra, hogy megragadjon bármi égetnivalót. Ilyen a léleknek ez a része is; ha adsz neki táplálékot, táplál, de ha nem adsz táplálékot, nem törekszik arra, hogy tápláljon. Ezért van az, hogy tevékenység sincs ott, ahol nincs törekvés. Úgyhogy ez a rész semmivel sem járul hozzá a boldogsághoz.

Ezután most arról kell talán beszélnünk, hogy mi az erény, mivel a boldogság ennek a tevékenysége. Nos, egyszerűen szólva az erény a legjobb lelki alkat. De nyilván nem elegendő ilyen egyszerűen szólni, hanem világosabb meghatározásokra van szükség.

 

5

Először is a lélekről, amelyben az erény keletkezik, nem azt kell megmondani, hogy az mi - erről a kérdésről ugyanis más fejtegetés szól -, hanem vázlatos felosztását kell adnunk. A lélek, mint mondani szoktuk, két részre oszlik: az értelmes és az értelem nélkül való részre. Az értelmes lélekrészben jön létre a belátás, az éleselméjűség, a bölcsesség, a jó felfogás, az emlékezés és az effélék, az értelem nélkül való részben meg azok, amelyeket erényeknek nevezünk: a mértékletesség, igazságosság, bátorság, és mindaz, ami erkölcsi alapon minősül dicsérendőnek. Ez utóbbiak alapján mondanak ugyanis bennünket dicsérendőnek, míg az értelmes lélekrészhez tartozó dolgok alapján senkit sem szokás dicsérni. Hiszen senkit sem szoktak megdicsérni amiatt, hogy bölcs, sem amiatt, hogy belátó, és általában az efféle erények egyike miatt sem. Persze az értelem nélkül való lélekrészt sem szokták dicsérni, csak akkor, ha ez szolgálatot tesz, mégpedig az értelmes lélekrésznek tesz szolgálatot.

Az erkölcsi erény a hiány és túlzás állapotában elpusztul. Hogy a hiány és a túlzás pusztít, az az erkölcs területén látnivaló. A nem nyilvánvaló dolgokról szólva a nyilvánvaló dolgokat kell tanúbizonyságul felhasználni; tehát közvetlenül láthatja ezt bárki a testgyakorlásban: mert túl­ságosan sok gyakorlás esetén elpusztul az erő, és ugyanúgy a túlságosan kevés gyakorlás esetén is. Az italokkal és az ételekkel ugyanez a helyzet. Hiszen köztudott, hogy ha ezekből sokat fogyasztunk, elpusztul az egészség, ha meg keveset, nemkülönben, míg ha a mértéknek megfelelően cselekszünk, úgy megóvjuk testi erőnket és egészségünket. Ezekhez hasonlóak a következmények mind a mértékletesség, mind a bátorság és a többi erény esetében. Hiszen ha túlságosan is félelem nélkül cselekszik valaki, úgy, hogy még az istenektől sem fél, akkor nem bátor, hanem őrjöngő; ha mindentől fél, gyáva. Tehát az az ember bátor, aki nem fél minden­től, de nem is olyan, hogy semmitől se féljen. Következésképpen ugyanazok a dolgok növelik és pusztítják el az erényt. Hiszen a túlzott és mindenre kiterjedő félelemérzetek is pusztítóan hatnak, és hasonlóképpen az olyasféle érzések is, amikor az ember semmitől sem fél.

A bátorság a félelemre vonatkozik, úgyhogy a mértékletes félelemérzetek növelik a bátor­ságot. A bátorság tehát ugyanazoktól növekszik és pusztul el, hiszen az emberek a félelem hatására tapasztalják a bátorságot. Hasonlóképpen van ez a többi erény esetében is.

 

6

Továbbá: az erények nemcsak ezek segítségével határozhatók meg, hanem a fájdalom és a gyönyör segítségével is. Hiszen a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, és a fájdalom miatt nem cselekszünk erkölcsileg szép dolgokat. Általában lehetetlen erényre és erkölcsi hitványságra szert tenni fájdalom és gyönyör nélkül. Az erény tehát gyönyörökkel és fájdal­makkal kapcsolatos. Az erkölcsi erény neve ebből származik - ha betű szerint kell vizsgálnunk az igazságot, amelyet kifejez. Az erkölcs [éthosz] ugyanis a szokás [ethosz] alapján kapja elnevezését. Mert erkölcsileg a szoktatás miatt nevezünk valamit - amiből az is nyilvánvaló, hogy az értelemmel nem rendelkező lélekrész erényei nem természettől fogva jönnek bennünk létre. Hiszen egyetlen olyan dolog sem változik meg szoktatás hatására, amely természettől fogva létezik; például a kő és általában a súlyos dolgok természettől fogva lefelé zuhannak. Így hát hajíthatná valaki sokszor fölfelé és szoktathatná arra, hogy fölfelé szálljon, soha nem fog felszállni, hanem mindig lezuhan. Így van ez a többi efféle dologgal kapcsolatban is.

 

7

Ezek után, ha azt akarjuk elmondani, hogy mi az erény, meg kell ismernünk azt, hogy melyek a lelki jelenségek. Ezek a következők: az érzelmek, a képességek, a lelki alkatok. Így világos, hogy az erény: ezek egyike. Érzelmek: az indulat, félelem, gyűlölet, vágyódás, féltékenység, szánalom és az effélék, amelyeket fájdalom és gyönyör szokott kísérni. A képességek azok, amelyek révén az érzelemre képesnek mondanak bennünket, amelyek révén képesek vagyunk például haragudni, bánkódni, szánakozni és más efféléket érezni. Lelki alkatok azok, amelyek révén az érzelmek tekintetében helyesen vagy helytelenül viselkedünk. Ha nagyon harag­szunk, akkor helytelenül viselkedünk a harag tekintetében, ha meg egyáltalán nem haragszunk olyanokra sem, akikre kell, akkor is helytelenül viselkedünk a harag tekintetében. A közép szerint való viselkedés tehát az, amikor az ember sem nem túl haragos természetű, sem nem teljesen érzéketlen. Amikor így viselkedünk, akkor lelkiállapotunk megfelelő. És hasonló­képpen van ez a többi, hasonló érzelemmel kapcsolatban is. Hiszen a helyes harag és a szelídség középütt van a harag tekintetében tanúsított túl heves és érzéketlen állapot között. Hasonlóképpen a fennhéjázás és a gúnyos szerénység esetében. Mert ha valaki azt színleli, hogy a meglevőnél többje van, az fennhéjázás, ha meg azt, hogy kevesebbje van, az gúnyos szerénység. Az a középső tehát, amely kettejük között helyezkedik el: az igazmondás.

 

8

Hasonlóképpen van ez az összes többi esetében is. Ez az, ami a lelki alkattal kapcsolatos: az érzelmek tekintetében tanúsított helyes és helytelen viselkedés. A helyes viselkedés az érzel­mekkel szemben az, amely nem mutat sem túlzást, sem hiányosságot. A helyes viselkedéssel kapcsolatos lelki alkat tehát az ilyesféle dolgokban azokra a középsőkre irányul, amelyek alapján dicsérnek bennünket, az erkölcsileg helytelen viselkedéssel kapcsolatos lelki alkat pedig a hiányra és a túlzásra irányul. Nos, az erény: ezekkel az érzelmekkel kapcsolatos közép, az érzelmek pedig: fájdalmak vagy gyönyörök, vagy legalábbis nem fájdalom vagy gyönyör nélkül való dolgok. Az erény tehát fájdalmakkal és gyönyörökkel kapcsolatos, ez világos a fentiekből.

Vannak azonban egyéb érzelmek is, mint bárki észreveheti, amelyeknek erkölcsileg hitvány volta nem valamiféle túlzásban vagy hiányban áll; például a házasságtörés és a házasságtörő. Ezt az embert nem lehet úgy meghatározni, hogy „aki többször csábít el szabad asszonyokat, mint kellene”. De ez is, meg a többi efféle érzelem is, amely a fegyelmezetlenséggel kapcsolatos gyönyört foglalja magába, ugyanúgy feddést érdemel, mint az, amely túlzó vagy hiányos voltánál fogva ilyen.

 

9

Ezek után most nyilván arról kell beszélnünk, hogy mi ellentétes a középpel: vajon a túlzás, vagy a hiány? Egyes esetekben a középpel a hiány áll ellentétben, más esetekben meg a túlzás; például a bátorsággal nem a vakmerőség - a túlzás - ellentétes, hanem a gyávaság: a hiány. Viszont a mértékletességgel, azaz a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlen­ség közötti középpel nem az érzéketlenség - a hiány - tűnik ellentétesnek, hanem a mérték­telenség, vagyis a túlzás. De mindkettő ellentétes a középpel, mind a túlzás, mind a hiány; a közép ugyanis hiányosabb a túlzásnál, de túlzóbb a hiánynál. Ezért a tékozlók a nagyvonalú embereket fösvényeknek nevezik, a fösvények meg tékozlónak mondják a nagyvonalú embert.

A vakmerő és meggondolatlanul merész emberek gyávának mondják a bátor embert, a gyávák meg vakmerőnek és meggondolatlanul merésznek. Két oka van annak, hogy úgy véljük: a túlzás és a hiány szemben áll a középpel. Vagy magából a tárgyból kiindulva azt vizsgálják, hogy vajon melyik szélsőség van közelebb a középhez, és melyik van távolabb tőle; például hogy a nagyvonalútól a tékozlás vagy a fösvénység esik-e távolabb. A tékozlás ugyanis inkább tűnik nagyvonalúságnak, mint a fösvénység; tehát a fösvénység esik távolabb tőle. Amelyik távolabb áll, az inkább ellentétesnek tűnik a középpel. Tehát magából a tárgyból kiindulva a hiány tűnik inkább ellentétesnek. De van másféle érvelés is, tudniillik, hogy az a szélsőség, amelyhez természettől fogva jobban vonzódunk, inkább ellentétes a középpel. Például természettől fogva inkább fegyelmezetlenek vagyunk, mint rendszeretők. Előrehaladni is inkább abban szoktunk, ami felé természeti hajlamaink vonzanak. Amiben könnyebben haladunk előre, ott lesz nagyobb az ellentét is a középpel szemben. Fegyelmezetlenségben pedig könnyebben jutunk előre, mint az illő magatartásban. Ezért a középpel a túlzás lesz inkább ellentétes. A fegyelmezetlenség ugyanis a mértékletességre vonatkozó túlzás.

Nos, hogy mi az erény, azt megvizsgáltuk; egy bizonyos, az érzelmekkel kapcsolatos középnek tűnik; tehát annak, aki az erkölcs alapján, tiszteletreméltóan kíván élni, figyelemmel kell lennie minden egyes érzelem esetében a középre. Ezért nehéz dolog derekasnak lenni, hiszen minden egyes esetben a közepet megragadni nehéz. Kört rajzolni például mindenki tud, de már a kör középpontját meghatározni nehéz dolog. Hasonlóképpen: haragra lobbanni is könnyű meg az ellenkezője is - de már a közép szerint viselkedni nehéz. Általában mindegyik érzelem esetében látható, hogy az, ami a közepet körülveszi, könnyű, ám a közép, amelynek következtében dicsérnek bennünket - nehéz. Ritka is ezért a derekas tett.

Nos, miután az erényről beszéltünk, azt kell megvizsgálni, hogy lehetséges-e a megvalósítása, vagy pedig ez nem lehetséges, hanem úgy áll a dolog, mint Szókratész mondotta: nem rajtunk múlik, hogy derekassá vagy hitvánnyá válunk. Hiszen ha bárkit megkérdeznénk - mondotta -, hogy vajon igazságos vagy igazságtalan ember szeretne-e lenni, senki sem választaná az igazságtalanságot. Hasonlóképpen: a bátorság és a gyávaság és a többi erény esetében is mindig ugyanez a helyzet. Világos, hogy ha bizonyos emberek hitványak, nem önszántukból lesznek hitványakká, s ebből világos, hogy derekassá sem önszántából lesz az ember. - Az effajta érvelés azonban nem igaz. Hiszen a törvényhozó miért nem engedi meg a hitvány cselekedeteket, és miért javasolja a szép és derekas dolgokat? És a hitvány tettek esetében miért akkor rendel el büntetést, ha elkövetik, a szép tettek esetében meg akkor, ha nem teszik meg őket? Értelmetlen volna, ha olyasmiket rendelne el törvényszerűen, amelyeknek meg­tétele nem rajtunk múlik. Nyilvánvaló azonban, hogy rajtunk múlik, hogy derék vagy hitvány emberek leszünk-e. Ezt tanúsítják továbbá a dicséretek és elmarasztalások is. Hiszen ami az erény szerinti, dicsérjük, ami meg a hitvány szerint való, elmarasztaljuk. A dicséret és az elmarasztalás viszont nem a nem szándékos dolgok közé tartozik. Így hát világos, hogy a derekas és a hitvány cselekvés ugyanúgy rajtunk múlik. Amikor azt kívánják bizonyítani, hogy ez nem önszántunkból való, a következő párhuzamot szokták emlegetni. Mi az oka annak, mondják, hogy ha betegek vagy csúnyák vagyunk, senki sem marasztal el ilyesmiért bennün­ket? - De ez nem igaz. Mert igenis elmarasztalunk embereket efféle dolgokért is, ha úgy véljük, hogy a megbetegedésnek vagy testük csúnyaságának ők maguk az okai, így hát ebben is megtalálható a szándékosság. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény és az erkölcsi hitványság szerint történő cselekvésben is megvan a szándékosság.

 

10

Továbbá még világosabban megláthatta ezt bárki a következőkből. Minden szervezet - így a növények és az állatok - képes arra, hogy önmagához hasonló lényeket hozzon létre. Mindkét fajta képes ugyanis a létrehozásra, mégpedig adott princípiumokból történő létrehozásra. A fa például a magból jön létre, a mag ugyanis egy bizonyos princípium. A princípiumok utáni dolgokkal pedig ez a helyzet; amilyenek a princípiumok, olyanok a princípiumokból létrejövő dolgok is. Még világosabban szemügyre vehető ez a geometria területén. Itt is fel szoktak venni bizonyos princípiumokat, és amilyenek a princípiumok, olyanok a princípiumok után következő dolgok is; például ha a háromszög szögösszege egyenlő két derékszöggel, akkor a négyszög összege négy derékszöggel egyenlő; és ahogyan változnék a háromszög, úgy változnék meg vele együtt a négyszög, mert összefüggésük kölcsönös. És ha a négyszög szög­összege nem volna egyenlő négy derékszöggel, akkor a háromszög szögösszege sem volna egyenlő két derékszöggel.

 

11

Nos, ezekhez hasonló a helyzet az ember esetében is; minthogy az ember képes arra, hogy lényeket hozzon létre, így az ember ama tettek vonatkozásában is, amelyeket megcselekszik, bizonyos princípiumokból létrehozó lény. De mi más lehetne még erre képes? Hiszen az élettelenek közül egyről sem mondjuk, hogy képes ezt tenni, de az élőlényekről sem, kivéve az embert. Világos tehát, hogy a cselekvések létrehozására az ember képes. Mivel látjuk, hogy a cselekedetek megváltoznak, és soha nem cselekedjük ugyanazt, a cselekedetek pedig bizo­nyos princípiumoktól jönnek létre - így hát világos, hogy mivel a cselekedetek megváltoznak, megváltoznak azok a princípiumok is, amelyekből a cselekedetek létrejönnek. Ez ugyanúgy történik, mint a geometria területén azok a párhuzamos változások, amelyekről szóltunk. A cselekvéseknek - mind a derekas, mind a hitvány tevékenységnek - princípiuma az elhatározás és a kívánság, és mindaz, ami az értelmen alapul. Mármost nyilvánvaló, hogy ezek maguk is megváltoznak. De a cselekvéseink során mi magunk önként változunk meg. Így a princípium, azaz az elhatározás is önkéntesen változik meg. Nyilvánvaló tehát, hogy rajtunk áll az is, hogy derekasak, és az is, hogy hitványak legyünk. Csakhogy azt mondhatná valaki: mivel rajtam áll, hogy igazságos és derekas legyek, ezért ha akarom, én leszek a legderekasabb ember a világon. Ez persze nem lehetséges. Miért? - Mert ez a test esetében sem történhetik meg; hiszen ha valaki edzeni kívánja a testét, attól még nem lesz a teste a világon a legkiválóbb. Nemcsak az edzésnek kell ugyanis megtörténnie, hanem az illető testének természettől fogva is szépnek és kiválónak kell lennie. Jobb állapotba kerül ugyan a teste, de nem lesz a világon a legkiválóbb. Hasonlóképpen kell ezt felfogni a lélek esetében is, nem az lesz a legderekasabb, aki ezt elhatározza, hacsak nem ilyen a természete - de mindenképpen jobb lesz, mint volt.

 

12

Mivel úgy látszik, rajtunk múlik, hogy derekasak legyünk, szükséges, hogy ezek után az önkéntesről mondjunk valamit, mégpedig hogy mi az önkéntes. Hiszen az erény szempontjá­ból a legfontosabb - az önkéntes jelleg. Ha így egyszerűen beszélünk róla, önkéntes az a tett, amelyet nem kényszer hatására cselekszünk. De talán világosabban kell erről szólni. Nos, a törekvés az, aminek hatására cselekszünk, a törekvésnek pedig három fajtája van: vágy, indulat, kívánság. Először tehát a vágy hatására történt cselekvést kell megvizsgálnunk, hogy vajon önkéntes-e vagy nem önkéntes. Nos, úgy tűnik, nem önkéntes jellegről itt szó sincs. Miért mondjuk ezt és honnan tudjuk? - Mindazt, amit nem önként cselekszünk, kényszer hatására cselekedjük. De minden kényszer hatására történt cselekedetet fájdalom követ, ám azzal, amit vágy hatására cselekszünk, gyönyör jár együtt; ilyenformán tehát az, amit vágy hatására cselekszünk, nem lehet nem önkéntes, hanem csak önkéntes cselekedet. - Ezzel viszont ismét szemben áll egy bizonyos másik érv, amely a fegyelmezetlenségre épül. Azt szokták ugyanis mondani, hogy hitvány dolgot senki sem cselekszik önként, azaz tudva, hogy hitvány dolog. Ám a fegyelmezetlen ember - mondják - noha tudja, hogy az a dolog hitvány, mégis megteszi, mégpedig a vágy hatására teszi meg. Tehát nem önként - azaz kényszer hatására cselekszik. Itt megint ugyanaz az érv merül fel, mégpedig: ha vágy hatására cselekszik valaki, nem kényszerből cselekszik. A vággyal ugyanis gyönyör jár együtt, amit pedig gyönyör végett cselekszünk, azt nem kényszerből tesszük. Más módon is világossá válhat az, hogy a fegyelmezetlen ember önként cselekszik; az igazságtalan emberek ugyanis önként igazságtalankodnak, márpedig a fegyelmezetlen emberek: igazságtalanok és igazság­talan dolgokat követnek el. Úgyhogy a fegyelmezetlen ember nyilván önként cselekszik olyasmit, ami a fegyelmezetlenségen alapul.

 

13

Van azonban egy másik érv is az ellen, aki azt mondja, hogy ez nem önkéntes: a fegyelmezett ember önként cselekszi meg a fegyelmezettségen alapuló dolgokat. Az ilyet dicsérni szokták, márpedig az embert az önkéntes cselekedetek esetén szokás megdicsérni. Ha viszont a vágyon alapuló cselekvés: önkéntes jellegű, akkor a vágy ellenére bekövetkező cselekvés: nem-önkéntes jellegű. Csakhogy a fegyelmezett ember a vágya ellenére cselekszik, a fegyelmezett ember tehát nem önként volna fegyelmezett. Ám ez nem így van - tehát a vágyon alapuló cselekedet sem önkéntes jellegű.

Az indulaton alapuló cselekvés esetében ismét hasonló a helyzet. Mert ugyanazok az érvek illenek ide, amelyek a vágyon alapuló cselekvésre, következésképpen ugyanazokat a nehéz­sége­ket okozzák. Hiszen az ember, amikor haragszik, lehet fegyelmezetlen és fegyelmezett is.

A törekvés fajtái közül, amelyeket megkülönböztettünk, hátra van még a kívánság, hogy megvizsgáljuk: önkéntes-e. De hát a fegyelmezetlen emberek amire törekszenek, azt rögtön kívánják is. A fegyelmezetlen emberek tehát a hitvány dolgokat úgy cselekszik, hogy közben kívánják is. Senki sem cselekszik azonban önként hitvány dolgot, tudva, hogy ez: hitvány. A fegyelmezetlen ember viszont, a hitványról tudva, hogy hitvány, kívánságától vezérelve megcselekszi. Nem önként teszi tehát, és a kívánság sem önkéntes jellegű. - Ám ez az érv megszünteti a fegyelmezetlenség és fegyelmezetlen fogalmát, hiszen ha nem önként cselekszik az ember, nem is marasztalható el miatta. Ám a fegyelmezetlen ember elmarasztalható; tehát önként cselekszik - a kívánság tehát önkéntes jellegű. Mivel bizonyos érvek egymásnak ellentmondani látszanak, világosabban kell szólnunk az önkéntes jellegűről.

 

14

Először most a kényszerről és a szükségszerűségről kell beszélnünk. A kényszer ugyanis előfordul az élettelen tárgyak körében is, hiszen mindegyik élettelen tárgynak megadatott a maga sajátos helye: a tűznek a fent, a földnek a lent. Mégis előfordul, hogy a követ arra kényszerítik, hogy fölrepüljön, a tüzet pedig, hogy lefelé lobogjon. Lehet kényszeríteni az állatokat is, például ha visszafogjuk az előreszáguldó lovat, hogy megforduljon. Nos, azokban az esetekben, amikor az illető lényen kívül található annak az oka, hogy ez a saját természete vagy kívánsága ellenére tesz valamit, azt fogjuk mondani, hogy amit tesz, kényszer hatására teszi. Azokban az esetekben viszont, amikor ez az ok magukban az illető dolgokban található, egyáltalán nem fogjuk azt mondani, hogy ezekkel szemben kényszert alkalmaztak. Ha nem így áll a dolog, a fegyelmezetlen ember ellent fog mondani, mert letagadja azt, hogy ő hitvány. Ugyanis azt fogja mondani, hogy a vágya kényszerítette arra, hogy hitványságot cselekedjék. Ez legyen hát a kényszerűről a meghatározásunk: „ahol a cselekvésre kényszerítő ok kívül van”. Ahol pedig az ok belül van, mégpedig a cselekvőben, ott nincs szó kényszerről.

 

15

De beszélnünk kell ismét a szükségszerűségről és a szükségszerűről, ám nem kell mindig és minden esetben szükségszerűséget emlegetnünk, például amikor a gyönyör végett cselekszünk valamit. Ha valaki azt állítaná: kényszerítették rá, hogy elcsábítsa barátja feleségét, mégpedig a vágya kényszerítette - ez értelmetlen volna. Hiszen a szükségszerű jelleg nincs jelen minden esetben, hanem csupán a külső körülményekben; például valaki a fennálló viszonyok követ­kez­tében szükségszerűen megkárosodik, de ugyanakkor valami nagyobb jót nyer cserében. Például szükségessé válik számomra, hogy lóhalálában kimenjek a birtokomra, mert ha nem mennék, elpusztítva találnám az ottani vagyonomat. Az ilyen esetekben tehát a dolognak szükségszerű jellege van.

 

16

Mivel az önkéntes jelleg a törekvésnek egyetlen fajtájában sem található, az marad, hogy így határozzuk meg: „Ami a gondolkodásból fakad.” Nem-önkéntes ugyanis, ami szükség­szerűségen és kényszeren alapulva, és - ez a harmadik jellemzője - nem gondolkodással párosulva keletkezik. Nyilvánvaló ez abból, ami az életben történik. Ha valaki megveri vagy megöli a másikat, vagy valami effélét művel anélkül, hogy ezt előre elgondolta volna, azt mondjuk, nem önként tette - mivel az önkéntes jelleg a meggondolásban van benne. Mesélik például, hogy egyszer egy asszony bájitalt adott valakinek, aztán ez az ember meghalt a bájitaltól, az areioszpagosz mégis felmentette az asszonyt. Midőn a törvény előtt állt, nem egyébért mentették fel, mint azért, mert a tette nem volt szándékos. Az italt ugyanis szerelemből adta, de célt tévesztett. Ezért ez nem is minősült önkéntes jellegűnek, mivel az italt nem azzal a gondolattal adta át, hogy megölje a férfit. Itt tehát az önkéntes jelleg a „gondolkodással párosult tett” területére tartozik.

 

17

Továbbá hátra van még, hogy megvizsgáljuk az elhatározást: vajon törekvés-e vagy nem. Törekvés ugyan létrejön a többi élőlényben is, de elhatározás nem. Az elhatározás ugyanis értelemmel párosul, az értelem pedig a többi élőlényben nincs meg - az elhatározás tehát nem lehet törekvés. Akkor talán kívánság? Vagy az sem? A kívánság vonatkozhat lehetetlen dolgokra is - például kívánhatjuk, hogy halhatatlanok legyünk, de nem határozhatjuk el. Továbbá az elhatározás nem a célra vonatkozik, hanem a célhoz vezető eszközökre; például senki sem azt határozza el, hogy egészséges lesz, hanem az egészséghez vezető eszközöket határozzuk el: a sétát, a futást. - A célokat kívánjuk; hiszen az egészség az, amit kívánunk, úgyhogy ebből is nyilvánvaló, hogy a kívánság és az elhatározás nem ugyanaz. Úgy látszik, az elhatározásnak az a jellemzője, ami a nevében is benne van: valamit előnyben részesítünk valamivel szemben: például a jobbat a rosszabbal szemben. Amikor kicseréljük a jobbra a rosszabbat, amely a választásban adva van, akkor ennek az eljárásnak kifejező neve az, hogy előnyben részesítve kiválasztani.

Mivel az elhatározás nem tartozik ezek közé - tehát a gondolkodáson alapuló tett jellege van benne? Vagy ez sem? Hiszen a gondolkodás alapján sok mindent elgondolunk és vélünk. Így hát, amit elgondolunk, azt el is határozzuk? Vagy nem így van? Hiszen gyakran gondol­kodunk az Indiában levő dolgokról, de nem határozunk el velük kapcsolatban semmit. Tehát az elhatározás nem is gondolkodás. - Az elhatározás tehát külön-külön egyik sem ezek közül, viszont ezek azok a jelenségek, amelyek a lélekben jönnek létre, szükségszerű tehát, hogy az elhatározás kapcsolatban álljon a lelki jelenségek közül némelyekkel. Mivel az elhatározás, mint az előbb mondottuk, az eszközjellegű javakra, nem pedig a célokra vonatkozik - mégpedig a számunkra lehetséges javakra, amelyek ellenérvet is nyújtanak arra vonatkozóan, hogy vajon ezt vagy azt kell-e választanunk -, ezért nyilvánvaló, hogy először gondolkodnunk kell a javakon, és meg kell fontolnunk őket, és ha miután gondolkodtunk, valamelyikük helyesebbnek látszik számunkra, ily módon már létezik egy bizonyos cselekvésre vonatkozó ösztönzés, és ha ezt a cselekedetet végrehajtjuk, akkor az elhatározás alapján cselekvőnek számítunk. Ha mármost az elhatározás: egy bizonyos, gondolkodással párosuló megfontolt törekvés, akkor az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval. Hiszen sok mindent megteszünk önként, még mielőtt gondolkoztunk volna rajta vagy megfontoltuk volna - például leülünk és felállunk, és még sok egyéb, efféle dolgot önként teszünk ugyan, de anélkül, hogy gondolkoznánk rajta -, míg mindaz, ami az elhatározáson alapul, gondolko­dással párosul. Tehát az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval, de ami elhatározáson alapul, az önkéntes jellegű. Hiszen ha megfontoltuk a dolgot, és elhatároztuk magunkat a cselekvésre, önként cselekszünk. Úgy látszik, néhány törvényhozó is szétválasztja az önkéntes jellegűt és az elhatározásból fakadót, mint egymástól különbözőket, és kisebb büntetést szabnak az önkéntes jellegű tettekre, mint az elhatározáson alapulókra. Az elhatá­rozás tehát a tettekben van jelen, mégpedig azokban a tettekben, amelyeknek megtétele vagy meg nem tétele, ilyen vagy nem ilyen formában való megtétele tőlünk függ, és amelyekben megragadható a cselekvés oka. Ám az ok nem egyszerű fogalom, hiszen amikor a geometriában azt mondja valaki, hogy a négyszög szögösszege négy derékszöggel egyenlő, és azt kérdezi, hogy miért - erre azt feleli, hogy mert a háromszög szögösszege egyenlő két derékszöggel. Nos, az ilyen dolgokban meghatározott princípiumokból kiindulva szokták megragadni az okot. A tettek területén viszont, ahol az elhatározás van jelen, nem így; itt ugyanis nincs rögzítve semmiféle meghatározott kiindulópont, hanem ha valaki számon kérné tőled: „miért ezt tetted?” - a válasz: „mert nem lehetett másképp”, vagy „mert így volt a jobb”. Az adott helyzetekből indulunk ki, amikor elhatározzuk magunkat arra, ami jobbnak tűnik, és éppen amiatt határozzuk rá el magunkat, mert jobbnak tűnik. Ezért az ilyen dolgokban helyénvaló annak a megfontolása, hogy hogyan is kell eljárnunk - míg a mesterségben ennek nincs helye. Hiszen senki sem szokta megfontolni, hogy hogyan kell leírni Arkhiklész nevét, mert az meg van határozva, hogy Arkhiklész nevét hogyan kell leírni. Itt a hiba nem a gondolkodásban keletkezik, hanem az írás tevékenységében. Ott, ahol a hiba nem jöhet létre a gondolkodásban, nem szokás fontolgatni ezeket a dolgokat, de ott, ahol nincs meghatározva, hogy hogyan kell eljárni, lehetséges a hiba. Meghatározatlanság a tettek területén létezik, és ott, ahol kétféle hibalehetőség is adott. Hibázhatunk tehát a tettekben és hasonlóképpen az erényen alapuló cselekedetekben is. Amikor az erényt tűzzük ki célul, hibát követhetünk el olyan módon, amely természetünkből fakad. Hiszen mind a hiányban, mind a túlzásban hiba van, s mindkét irányba a gyönyör és a fájdalom visz el bennünket, mert a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, és a fájdalom miatt kerüljük a derekas dolgokat.

 

18

Továbbá: a gondolkodás nem olyan, mint az érzékelés: például a látással senki sem tehet semmi egyebet, mint hogy lásson, és a hallással sem, mint hogy halljon. Hasonlóképpen: azt sem fontolgatjuk, hogy a hallással vajon hallanunk kell-e vagy látnunk. A gondolkodással azonban nem így áll a dolog, hanem ezt is megtehetjük a segítségével, meg azt is. Ezért aztán ezen a területen már helye van a megfontolásnak. A javak megválasztásánál a hiba nem a célokkal kapcsolatos - hiszen abban például mindnyájan egyetértünk, hogy az egészség: jó - hanem a célszerűvel van kapcsolatban: például, hogy az egészség szempontjából jó-e, ha ezt és ezt tesszük, vagy nem jó. A gyönyör és a fájdalom csalja meg leginkább az embert ezekben a dolgokban; mert ezt elkerüljük, azt meg választjuk.

Miután meghatároztuk, hogy a hiba mely területen és hogyan jelentkezik, hátra van a kérdés: mire irányul az erény? - vajon a célra vagy a célhoz vezető eszközre-e, például az erkölcs szépre-e vagy az erkölcsi széphez vezető eszközökre? És hogyan van ez a mesterséggel? Vajon az építőmesterségnek az-e a feladata, hogy a célt állítsa elénk helyesen, vagy az, hogy lássa a célhoz vezető eszközöket? Mert ha a célt állítja helyesen elénk - például egy szép ház felépítését -, akkor a célhoz vezető eszközöket sem más fogja meglelni és kieszelni, mint éppen az építész. Hasonlóképpen van ez az összes többi mesterségben. Úgy tűnik, ugyanígy áll a dolog az erénnyel is: inkább feladata a cél szemmel tartása - a célnak kell helyesen állnia előttünk -, mint a célhoz vezető eszközöké. És senki más nem fogja kieszelni azt, amiből ez létrejön, sem meglelni az ehhez szükséges eszközöket. Jó oka van annak, hogy az erény az, ami azt elébünk állítja, hiszen ama dolgoknak, amelyekben a legjobbnak a princípiuma benne van, mindegyike elénk állító és létrehozó jellegű. Nos, semmi jobb nincs az erénynél, hiszen az erény miatt léteznek egyebek is, és őrá vonatkozik a princípium is - márpedig inkább az eszközjellegű dolgok azok, amelyek a cél végett vannak. A cél pedig egy bizonyos princí­piumnak tűnik, és az ő kedvéért létezik minden egyes dolog. Ez pedig igen mély kapcsolat. Következésképpen az erény esetében is nyilvánvaló - mivel ő a legfőbb ok -, hogy inkább a célra, mint a célhoz vezető eszközökre irányul.

 

19

Az erény célja az erkölcsi szép, tehát inkább erre irányul az erény, mintsem azokra, amikből az erkölcsi szép létrejön. Csakhogy ez utóbbiak is az erény körébe tartoznak; mégis úgy tűnik, ezt az odatartozást általános érvénnyel hangoztatni értelmetlenség. Hiszen ha valaki a rajzban jó ábrázolóképességgel rendelkezik, ezért még nem dicsérhetjük - hacsak nem azt tűzte ki célul, hogy a legkitűnőbb dolgokat ábrázolja. Az erénynek valójában tehát az a feladata, hogy az erkölcsi szépet elébünk állítsa. Azt mondhatná valaki: miért van az, hogy az előbb a tevékenységet fontosabbnak mondottuk a birtoklásnál, most meg az erényhez nem azt tesszük hozzá mint szebbet, amiből a tevékenység keletkezik, hanem olyasmit, amiben nincs is tevékenység. Ez valóban így van, de most is hasonlóképpen beszélünk: a tevékenység jobb a birtoklásnál. Amikor a kiváló embert szemlélik a többiek, akkor a tettei alapján ítélik meg, mert azt, hogy kinek-kinek mi az elhatározása, lehetetlenség megmutatni. Hiszen ha minden ember nézetét meg lehetne ismerni, hogy miként viszonyul az erkölcsi széphez, akkor cse­lekvés nélkül is tűnhetnék kiválónak az ember. Miután felsoroltunk bizonyos, az érzelmekre vonatkozó közepeket, azt kell megmondanunk, hogy az érzelmek mely fajtái azok, amelyekre e közepek vonatkoznak.

 

20

Nos, mivel a bátorság a merészségre és a félelemre vonatkozik, azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek mely fajtái a félelemnek és a merészségnek. Vajon ha valaki attól fél, hogy elveszti a vagyonát - az gyáva ember? Ha viszont valaki merésznek érzi magát ebben a helyzetben, akkor bátor? Vagy nem így áll a dolog? Hasonlóképpen: ha a betegség az, amitől fél valaki, vagy amellyel szemben merésznek érzi magát, sem azt nem kell gyávának mondanunk, aki fél tőle, sem pedig bátornak azt, aki nem fél tőle. Tehát a bátorság a félelemnek és a merész­ségnek nem ezekben a fajtáiban jelentkezik. De nem is az olyasféle helyzetekben, amikor valaki például nem fél a mennydörgéstől vagy a villámtól, vagy más, az ember erejét meghaladó szörnyűségtől. Az ilyen ember nem bátor, hanem őrült. A félelem és a merészség emberi méretű fajtái azok, amelyekben valaki bátor lehet. Ezt úgy értem, hogy például aki megőrzi merészségét olyan helyzetekben, ahol a legtöbb, vagy az összes embert elfogja a félelem, az ilyen ember bátor.

Miután ezt megállapítottuk, most a következőt kell megvizsgálnunk: mivel sokféleképpen bátrak az emberek, vajon melyik az igazán bátor? Van, aki a tapasztalata alapján bátor, mint például a hivatásos katonák. Ezek ugyanis tapasztalatból tudják, hogy ezen a bizonyos helyen, vagy éppen ebben az időpontban, vagy ha így viselkednek, lehetetlen, hogy bajuk essék. De hát aki ezt tudja, és emiatt száll szembe az ellenséggel, az nem bátor, mert ha ezek a feltételek nem adottak, nem áll helyt. Ezért a tapasztalatuk alapján bátor embereket nem nevezhetjük bátraknak. Szókratész sem beszélt helyesen, amikor a bátorságot tudásnak mondotta. A tudás ugyanis azáltal válik igazi tudássá, hogy a szoktatásból nyer tapasztalatot. Azokat viszont, akik tapasztalatuk alapján állnak helyt, nem nevezzük bátornak, nem is fogja így nevezni őket senki. A bátorság tehát nem lehet igazi tudás. Vannak azután, akik a tapasztalat ellentéte miatt bátrak. Akik ugyanis nincsenek tisztában a várható következményekkel, tudatlanságuk következtében nem is félnek. Az ilyen embereket sem nevezhetjük igazán bátraknak. Megint mások szenvedély következtében tűnnek bátraknak, mint például a szerelmesek vagy a megszállottak. De hát ezekről sem mondhatjuk el, hogy igazán bátrak, mert ha a szenvedélyük elmúlik, akkor már nem bátrak többé, márpedig a bátor embernek mindig bátornak kell lennie. Ezért a vadállatokat, például a vaddisznókat sem nevezheti senki sem bátornak, amiért véde­keznek kínjukban, miután megsebesítették őket. A bátor embernek sem a szenvedély miatt kell bátornak lennie.

Megint másfélének minősül az állampolgárt jellemző bátorság: például amikor az emberek azért állnak helyt a veszélyekben és tűnnek bátornak, mert tartanak attól, hogy szégyenben maradnak polgártársaik előtt. Erre van példa, hiszen Homérosz is megverselte Hektórt, aki így szólt: „Polüdamasz lesz az első, aki engem gyalázattal fog illetni” -, és ezért véli úgy, hogy harcolnia kell. Ám erről a fajtáról sem állíthatjuk, hogy igazi bátorság, hiszen ugyanaz a meghatározás illik mindegyik fajtára: akinek egy bizonyos tényező megszűntével nem marad meg a bátorsága, nem bátor. Márpedig ha a szégyent, amely miatt az állampolgár bátor, megszüntetem, már ő sem bátor többé. Továbbá megint másképpen bátrak, akik a remény miatt bátrak és azért, mert jót sejtenek. Ezeket sem nevezhetjük bátraknak, mivel értelmet­lennek tűnik, hogy így nevezzünk embereket, akik ilyenek, és az ilyen helyzetekben bátrak. A felsoroltak közül tehát egyikről sem állíthatjuk, hogy bátor. Meg kell hát vizsgálnunk, hogy milyen a bátor ember, és ki bátor. Röviden szólva: az, aki nem az említett körülmények miatt bátor, hanem azért, mert magát a bátorságot szépnek tartja, és ezt teszi akkor is, ha mellette van valaki, de akkor is, ha senki sincs mellette.

Valójában a bátorság sohasem jön létre érzelmek és törekvések nélkül. Ám a törekvésnek az értelemből kell fakadnia, és az erkölcsi szépre kell irányulnia. Akinek a törekvése tehát az értelem révén, az erkölcsi szép végett irányul a veszélyre, és a veszélyes helyzetekben félelem nélkül viselkedik, az ilyen ember: bátor; és a bátorság ezekkel a dolgokkal kapcsolatos. A félelem nélküli kifejezés persze nem helyénvaló olyankor, amikor esetleg egy olyan bátor embert illet, aki egyáltalán nem szokott félni. Hiszen az olyan, akinek számára semmi sem félelmetes, nem bátor, mert akkor lehetne bátor a kő is, meg a többi élettelen tárgy is. Szükséges tehát, hogy a bátor ember érezzen ugyan félelmet, de ennek ellenére megállja a helyét. Mert ha nem úgy állja meg a helyét, hogy közben félelmet érez, nem lehet bátor. - Továbbá, ahogy fentebb is különbséget tettünk: a szörnyűségnek és a veszélynek nem minden fajtájában bátor, hanem abban, amely az életre veszélyes. - Továbbá nem egy esetleges idő­pontban, és nem minden pillanatban bátor, hanem olyankor, amikor a félelmetes és veszélyes dolgok közel vannak. Ha ugyanis valaki egy tíz évvel ezelőtti veszélytől nem fél, attól még nem bátor. Egyesek ugyanis merészek, amikor a veszélytől jó messze vannak, de ha a közelébe kerülnek, meghalnak az aggodalomtól.

Ilyen hát a bátorság és a bátor ember.

 

21

A mértékletesség a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlenség közötti középhatár. A mértékletesség ugyanis és általában valamennyi erény: a legjobb lelki alkat. A legjobb lelki alkat pedig a legjobbra irányul, a legjobb meg a túlzás és a hiány közötti közép. Hiszen mindkettőre: a túlzásra és a hiányra áll az, hogy az ezeken alapuló tetteket elmarasz­taljuk. Következésképp, ha a közép a legjobb, a mértékletességnek valamiféle középnek kell lennie a mértéktelenség és az érzéketlenség között. Nos hát, egyrészt ezek között a közép, másrészt a mértékletesség a gyönyörökre és a fájdalmakra vonatkozik, de nem mindegyikre és nem is mindenre, ami ezekkel kapcsolatos. Hiszen ha valaki egy kép, vagy szobor, vagy más efféle dolog szemlélésével szerez magának örömet, attól még az ilyen nem mértéktelen, hasonlóképpen az sem, akinek az öröme hallással vagy szaglással kapcsolatos, hanem a mértékletesség csupán a tapintással és ízleléssel kapcsolatos gyönyörökre vonatkozik. Ám az az ember sem nevezhető mértékletesnek, akire a gyönyörök egyike sincs hatással - az ilyen ugyanis érzéketlen -, csupán az, akire hat ugyan a gyönyör, de nem olyanformán, hogy túlzásba vigye, és minden egyebet mellékesként kezeljen; továbbá magának az erkölcsi szépnek a kedvéért, nem pedig egyébért kell mértékletesen cselekednie. Az olyan ember ugyanis, aki efféle túlzó gyönyöröktől félelemből vagy valami más ilyesfajta érzés miatt tartja távol magát, nem mértékletes. Az emberen kívül egyetlen más élőlényt sem nevezünk mérték­le­tesnek, mert hiányzik az értelmi képességük, amelynek segítségével megvizsgálhatnák a dolgot, és a szépet választhatnák. Mert minden erény célja a szép, és a széppel áll vonatkozás­ban. Így hát a mértékletesség a gyönyörre és a fájdalomra, mégpedig ezeknek a tapintás és az ízlelés során keletkező fajtáira vonatkozik.

 

22

Ezzel kapcsolatban szóljunk a szelídségről: mi az, és miben nyilvánul meg. Nos, a szelídség közép a harag és a halvérűség között. Általában az erények valamiféle középnek minősülnek. Azt, hogy közepek, így tudná valaki megmagyarázni: ha a legjobb középütt helyezkedik el, az erény pedig a legjobb lelki alkat - a legjobb pedig a közép - így hát az erény a közép. De még nyilvánvalóbbá válik, ha részleteiben megvizsgáljuk. Mivel dühös ember az, aki mindenkire, minden körülmények között és nagymértékben haragszik; az ilyen embert pedig elmarasz­taljuk - hiszen haragudni nem mindenkire, nem is mindenre, és nem minden körülmények között, és nem mindig kell; de az ellenkezőjét sem kell tenni, ti. hogy senkire soha ne haragudjunk, mert ez is elmarasztalandó, az ilyen ember ugyanis tompa lelkű. - Nos hát, mind a túlzáson, mind a hiányon alapuló cselekvés elmarasztalandó. Ezek között közép a szelídség, és ez a tulajdonság dicséretes. Hiszen sem azt nem dicsérhetjük meg, aki hiányosságot, sem azt, aki túlzást mutat a haragban, hanem csak azt, aki a középhez tartja magát ezekben a dolgokban. Az ilyen ember szelíd. A szelídség tehát a közép ezekben az érzelmekben.

 

23

A nagyvonalúság: közép a tékozlás és a fösvénység között. Az efféle érzelmek a vagyon­tárgyakkal vannak kapcsolatban. Tékozló ember ugyanis az, aki olyasmire ad ki pénzt, amire nem kell, többet ad ki, mint kell, és akkor adja ki, amikor nem kell. Fösvény meg az, aki ezzel ellentétben nem ad ki pénzt arra, amire kell, nem annyit, és nem akkor adja, amikor kell. Mindkettőjüket elmarasztaljuk. Egyikük cselekvése ugyanis hiányos, a másiké a túlzáson alapul. A nagyvonalú ember tehát - mivel az ilyen embert dicsérjük - valamiféle közép ezek között. Nos, ki a nagyvonalú? Aki arra, annyit, és akkor költ, amire, amennyit, és amikor kell.

 

24

A fösvénységnek több fajtája van. Például ezeket a kifejezéseket használjuk: garasos, köménymaghasogató, piszkos nyerészkedő, fukar. Ezek a tulajdonságok mind a fösvénység körébe tartoznak. A hitványnak ugyanis sok formája van, a jónak pedig egyetlen; például az egészség egyetlen, a betegség meg sokféle. Hasonlóképpen: az erény egyetlen, a hitványság meg sokféle. Mindezek a vagyonnal kapcsolatos tulajdonságok elmarasztalandók. Vajon a pénz­szerzés meg az üzleti foglalatosság is a nagyvonalú ember dolga, vagy nem az? Nem, mert ehhez egyetlen más erénynek sincs köze. Hiszen a fegyverkészítés sem a bátorság dolga, hanem más mesterségé; a bátorság dolga az, hogy amikor már megkapta a fegyvert, helyesen használja. Hasonlóképpen van ez a mértékletességgel és a többi erénnyel is. Így hát ez nem a nagyvonalúság dolga, hanem a pénzszerző mesterségé.

 

25

A nemes becsvágy: közép a felfuvalkodottság és a kishitűség között. A kitüntetéssel és gyalázattal kapcsolatos - mégpedig nem azzal a kitüntetéssel, amelyet a sokaság, hanem amelyet a derekas emberek adnak; és inkább ezzel áll kapcsolatban. A derekas emberek ugyanis hozzáértés és helyes ítélet alapján adják a kitüntetést. Az ilyen ember tehát inkább azt akarja majd, hogy olyanok tüntessék ki, akik éppoly jól tudják, mint ő, hogy méltó a kitünte­tésre. Mert nem is minden kitüntetés jöhet szóba, csupán a legjobb, ami pedig kitüntetésre érdemes, az jó és az elvek sorába tartozik. Akik kisszerű és hitvány jellemek ugyan, de sokat tartanak magukról, és úgy vélik, mindehhez még kitüntetést is kell kapniok, azok felfuval­kodottak. Akik meg kevesebbre tartják magukat, mint amennyi valóban megilleti őket, azok kicsinyhitűek. Aki tehát középütt áll közöttük és az őt megilletőnél sem nem kisebb, sem nem nagyobb az a kitüntetés, amelyre méltónak tartja magát, meg aztán nem is minden kitüntetésre tartja magát érdemesnek, az ilyen ember nemesen becsvágyó. Ebből nyilvánvaló, hogy a nemes becsvágy középütt van a felfuvalkodottság és a kicsinyhitűség között.

 

26

Az áldozatkészség a kérkedés és a szűkkeblűség közötti közép. Az áldozatkészség arra a költekezésre vonatkozik, amelynek a megfelelő alkalommal kell létrejönnie. Aki tehát olyasmire költ, amire nem kell: kérkedő, például ha valaki egyszerű társas étkezésen úgy lát vendéget, mintha lakodalmat csapna, az ilyen ember kérkedő, mert kérkedő ember az olyan, aki az arra nem alkalmas esetben és időben fitogtatja vagyonát. A szűkkeblű meg ennek az ellentéte: aki arra sem fog nagyvonalúan költekezni, amire pedig kell. Vagy ha tesz is ilyet, például egy lakodalomnak vagy a kórus kiállításának költségeit viseli, nem méltóképpen, hanem szűkösen teszi. Az ilyen ember szűkkeblű. Hogy az áldozatkészség meg olyasféle tulajdonság, ahogyan magyarázzuk, az a nevéből is nyilvánvaló. Mivel az ilyen ember az illendő (prepon) időpontban nagy összeget (to mega) költ, helyesen illeti ezt az erényt, az áldozatkészség (megalogrepeia) név. Tehát az áldozatkészség - mivel dicsérendő dolog - egy bizonyos közép a helyénvaló és szükséges költekezés területén megnyilvánuló hiányosság és túlzás között. Az áldozatkészségnek, úgy vélik, több formája van. Használatos például az a kifejezés, hogy valaki nagy pompával (megaloprepósz) lépett be, meg más efféle áldozat­készségeket emlegetnek a szó átvitt értelmében. - Helytelenül, hiszen az áldozatkészség nem ezekben nyilvánul meg, hanem azokban a dolgokban, amelyeket említettünk.

 

27

A jogos felháborodás közép az irigység és a káröröm között. Mindkét utóbbi elmarasztalandó ugyanis, míg a jogosan felháborodó embert dicsérnünk kell. A jogos felháborodás egy bizonyos fájdalom, amelyet olyan javakkal kapcsolatban érzünk, amelyek arra nem méltó ember birtokába jutnak. Jogosan felháborodó ember az olyan, aki az ilyen dolgok láttán fájdalmat érez. És persze ennek a fordítottja is fájdalmas az ilyen ember számára: amikor valakinek méltatlanul megy rosszul a sora. Nos, a jogos felháborodás és a jogosan felháborodó ember ilyen, az irigy meg ennek az ellentéte. Számára ugyanis egyáltalán az a tény fájdalmas, hogy valakinek jól megy a sora, függetlenül attól, hogy az illető megérdemli-e vagy sem. Hasonlít hozzá a kárörvendő ember, akinek öröme telik abban, hogy valakinek rosszul megy - akár megérdemli ezt, akár nem. A jogosan felháborodó ember azonban nem ilyen, hanem egy bizonyos közép közöttük.

 

28

Az önérzet az önhittség és a tetszelgés között van középütt és a társas élet területén nyilvánul meg. Az önhitt ember ugyanis olyan, aki senkivel sem érintkezik, és senkivel sem elegyedik beszédbe. A nevének nyilván tulajdonsága szolgál alapul: az önhitt (authadész) ugyanis valamiféle önmagának elegendő (autoadész) ember, mivel meg van elégedve önmagával. A tetszelgő meg olyan ember, aki mindenkivel, mindenütt és mindig nyájaskodik. Egyiküket sem illetheti dicséret - ám az önérzetes embert, aki kettejük között van, dicsérnünk kell. Ő ugyanis nem érintkezik mindenkivel, csak azokkal, akik méltók erre, de azt sem teszi, hogy senkivel se érintkezik, hanem csupán azokkal, akiket az imént említettünk.

 

29

A szemérem: középhatár a tettekkel és szavakkal kapcsolatos szemérmetlenség és szégyenlősség között. Szemérmetlen ember ugyanis az, aki minden helyzetben és mindenki előtt azt mondja és azt teszi, ami éppen jön. A szégyenlős viszont ennek az ellentéte: aki mindenkor, mindenki előtt óvatos cselekvésében és beszédében egyaránt. Tettre képtelen ugyanis az olyan ember, aki mindennel szemben elfogódott. A szemérem és a szemérmes ember középhatár ezek között. Nem is mond ki és tesz meg mindig mindent, mint a szemérmetlen ember, de nem is viselkedik úgy, mint a szégyenlős, aki minden helyzetben folyton óvatoskodik - hanem ott, azt és akkor fogja cselekedni és mondani, ahol, amit és amikor kell.

 

30

A szellemesség a bohóckodás és a bárgyúság közötti közép, és az élcekben nyilvánul meg. Bohóckodó ember ugyanis, aki úgy véli, hogy mindig mindenből viccet kell csinálnia, bárgyú meg az, aki sem tréfálni, sem tréfa tárgyául szolgálni nem kíván, hanem megsértődik. A szellemes ember pedig középütt van kettejük között: aki nem akar mindig, mindenből viccet csinálni, de nem is bárgyú. A szellemes kifejezést általában két értelemben használjuk: szellemes ember, aki finoman tud tréfálkozni, és aki elviseli, ha rajta mulatnak. A szelle­messég is ugyanilyen.

 

31

A barátságosság: közép a hízelgés és a gyűlölet között, s a tettekre és a szavakra vonatkozik. Hízelgő ugyanis, aki a másikról többet mond, mint amennyi megilleti, és megfelel a való­ságnak; a gyűlölködő meg rosszindulatú, és a másiknak még a meglevő jó tulajdonságaiból is elvesz. Kettejük közül tehát jogosan egyik sem dicsérhető. Közöttük középen áll a barátságos ember: mert ő nem is fog a valóságnál nagyobbat mondani a másikról, nem fog megdicsérni olyasmit, amit nem illik, viszont kicsinyíteni sem és ellenkezni sem fog a saját meggyőződése ellenére. - Nos hát ilyen a barát.

 

32

Az igazmondás a gúnyos szerénység és a fennhéjázás között áll. A beszéddel kapcsolatos - ám nem mindenféle beszéddel. Fennhéjázó ugyanis, aki a valóságosnál többnek tetteti magát, vagy tudást színlel olyasmivel kapcsolatban, amit pedig nem tud, a gúnyosan szerénykedő viszont - ezzel ellentétben - kevesebbnek tetteti magát a valóságosnál, mivel azt sem mondja el, amit tud, hanem titkolja a tudását. Az igazmondó ember ezek egyikét sem fogja tenni; nem tetteti ugyanis magát sem többnek, sem kevesebbnek a valóságosnál, hanem arról, ami valójában ő, meg fogja mondani, hogy ő: ez, és hogy ő ezt tudja.

Mármost az, hogy ezek erények-e vagy nem erények, más fejtegetés tárgya lehetne. Az viszont világos, hogy középek az említett szélsőségek között, mindazok ugyanis, akik ezeknek meg­felelően élnek, dicsérendőek.

 

33

Hátra van még, hogy az igazságosságról megmondjuk: mi az, miben és milyen dolgokkal kapcsolatban nyilvánul meg. Először is ha meg szeretnénk ragadni, hogy mi is az igazságos, kitűnik, hogy az igazságos kifejezés jelentése kettős; közülük az egyik: a törvény szerint való. Igazságosnak nevezik ugyanis azokat a dolgokat, amelyeket a törvény előír. A törvény pedig azt parancsolja, hogy cselekedjünk bátor meg mértékletes dolgokat, meg általában mindent, amiről azt szokás mondani, hogy az az erényeken alapul. Ezért is minősül az igazságosság - mondják - valamiféle teljes erénynek. Ha ugyanis azok a dolgok, amelyeket a törvény megcselekedni parancsol: igazságosak, a törvény pedig azoknak a dolgoknak a megtételét írja elő, amelyek az erény valamennyi formáján alapulnak, akkor tehát az az ember, aki a törvényen alapuló igazságos dolgokhoz ragaszkodik, teljességgel derekas ember lesz - így hát az igazságos és az igazságosság: valamiféle tökéletes erény. Ez az igazságosnak egy fajtája, amely ilyen területen és ilyen dolgokkal kapcsolatban nyilvánul meg. Ámde mi nem ezt az igazságost és nem az efféle dolgokkal kapcsolatos igazságosságot keressük. Az ilyesmin alapuló igazságos dolgokban ugyanis megvan az a lehetőség, hogy az ember igazságossága önmagára korlátozódjék. Hiszen a mértékletes, meg a bátor, meg a fegyelmezett ember is önmagára korlátozottan rendelkezik ezekkel az erényekkel. Ám a „másra irányuló igazságos” másféle, mint a már említett, a törvényen alapuló igazságos. Azoknak az esetében ugyanis, akik mással szemben igazságosak, nem lehetséges, hogy az igazságos jelleg önmagukra korlátozódjék. Ez az az „igazságos”, amelyet keresünk, és az ezekre a dolgokra irányuló igazságosság. Nos hát, kereken kimondva: a mással szemben megnyilvánuló igazságos: az egyenlő. Hiszen az igazságtalan: egyenlőtlen. Mert midőn az emberek a javakból a nagyobb részt, a rossz dolgokból meg a kisebbet juttatják maguknak: az egyenlőtlen dolog. Általános vélemény, hogy ily módon igazságtalankodik valaki, vagy szenved el igazságtalanságot. Nyilvánvaló tehát, hogy mivel az igazságtalanság az egyenlőtlen dolgokban, ezért az igazsá­gos­ság és az igazságos a szerződésekkel kapcsolatos egyenlőségben nyilvánul meg. Úgyhogy nyilvánvaló, hogy az igazságosság: valamiféle közép a túlzás és a hiány, a sok és a kevés között. Az igazságtalan embernek ugyanis igazságtalankodása révén többje lesz, annak pedig, akivel igazságtalanság történik, ennek következtében kevesebbje. Ezek között a közép: az igazságos. A közép egyenlő, ezért a több és a kevesebb között álló egyenlőt kell igazságosnak tekintenünk, és az az igazságos ember, aki egyenlőt kíván birtokolni. Legalább két ember viszonya az, amelyben az egyenlő jelleg megnyilvánul. Tehát egyenlőnek lenni a másikhoz való viszonyunkban: igazságos dolog, és az igazságos ember ilyen.

Mivel tehát az igazságosság az igazságos dolognak, mégpedig az egyenlőnek és a középnek a létrehozásából áll, az igazságos meg annyit jelent, hogy „bizonyos dolgok és személyek vo­nat­kozásában igazságos”, és az egyenlő, hogy „bizonyos dolgok és személyek vonatkozásában egyenlő”, s a középső, hogy „bizonyos dolgok és személyek vonatkozásában középső” - ezért az igazságosság és az igazságos bizonyos személyek vonatkozásában és bizonyos dolgokban nyilvánul meg.

Mivel az igazságos: egyenlő, ezért az arányosan egyenlő is igazságos lesz. Az arányos egyen­lőség legkevesebb négy tag között jön létre. Mert ahogyan A aránylik B-hez, úgy aránylik C a D-hez. Arányos például az, hogy akinek nagy vagyona van, az sokkal járul hozzá valamihez, akinek meg kicsiny, az kevéssel. Viszont ugyanígy: aki sokat dolgozik, az sokat szerez, aki meg keveset dolgozik, keveset szerez. Ahogyan a munkálkodó aránylik a nem-munkálko­dóhoz, úgy aránylik a sok a kevéshez. Ahogyan a munkálkodó aránylik a sokhoz, úgy aránylik a nem-munkálkodó a kevéshez. Úgy látszik, Platón is az igazságosságnak ezt az arányát alkalmazza az Államban. Mert míg a földműves gabonát termeszt - mondja -, az építőmester házat épít, a takács köpenyt, a varga lábbelit csinál. A földműves az építőmesternek gabonát ad, az építőmester meg a földművesnek házat. Hasonlóképpen az összes többi is így tesz: a maga termékét elcseréli a mások termékeire. Az arány pedig a következő: ahogyan a föld­műves aránylik az építőmesterhez, úgy aránylik az építőmester a földműveshez, és hasonló a helyzet a vargával, a takáccsal - ugyanaz az arány lép fel valamennyiüknek az egymáshoz való viszonyában. És ez az az arány, amely összetartja az államot. Ezért úgy látszik, hogy az igazságos azonos az arányossal. Az államokat az igazságos jelleg tartja össze, az igazságos pedig azonos az arányossal. Mivel az építőmester a saját termékét értékesebbre készíti, mint a varga, a vargának viszont cserére kell lépnie az építőmesterrel - ám a lábbelikért nem lehet házat szerezni -, ezért megállapodtak abban, hogy azt a dolgot fogják használni, amelyért mindent meg lehet vásárolni - vagyis a pénz nevű ezüstöt -, és hogy mindennek megadva a maga árát, kölcsönös csereügyletet alakítanak ki egymás között, és ennek a segítségével tartják össze az állami közösséget.

Nos, mivel az igazságos jelleg ezekben és az előbb elmondottakban rejlik, ezért az a fajta igaz­ságosság, amely ezekre vonatkozik: a lelki alkaton alapuló, elhatározással párosult törekvés, amely ezekre a dolgokra vonatkozik, és bennük nyilvánul meg. - Igazságos a kölcsö­nösség is, ámde nem olyanformán, ahogyan a püthagoreusok mondották. Ezek ugyanis úgy vélték, az az igazságos, hogy amit valaki elkövet, ugyanazt szenvedje is el. Csakhogy ez nem mindenkivel szemben alkalmazható. Mert az igazságos egy rabszolga számára, ha össze­hasonlítjuk egy szabad emberrel, nem ugyanaz. Hiszen ha egy rabszolga megüt egy szabad embert, akkor nem az az igazságos, hogy visszakapja az ütést, hanem az, hogy sokszorosan kapja vissza. Azonban a kölcsönösség is igazságos az arányosság szerint. Mert ahogyan a szabad ember - értékesebb lévén - a szolgához aránylik, úgy aránylik a tett viszonzása magá­hoz a tetthez. Hasonlóan aránylik a szabad ember a szabad emberhez. Ha valaki kiveri a szemét, nem igazságos, ha a viszonzás csupán annyi, hogy az övét is kiverik, hanem: többet kell elszenvednie, követve az arányosságot. Hiszen ő kezdte, és elsőként ő követett el igazságtalanságot, így kettős értelemben igazságtalan, következésképpen ezzel arányos a bűntett is, és úgy igazságos, ha az, amit el kell szenvednie, nagyobb, mint amit elkövetett.

Mivel az igazságos kifejezést több értelemben használják, meg kell állapítanunk, hogy melyik igazságos az, amelyről vizsgálódunk. Létezik egy bizonyos fajta igazságos a szolgának az urához és a fiúnak az apjához való viszonyában. Ám az igazságosnak az a fajtája, amely az ilyesféle kapcsolatokban nyilvánul meg, csupán nevében minősül közösnek az állami igaz­ságossal. - Ez a fajta igazságos ugyanis, amellyel vizsgálatunk foglalkozik: az állami igaz­sá­gos. Ez pedig elsősorban az egyenlőségben jut kifejezésre. A polgárok ugyanis valamiféle közösség tagjai, és természettől fogva hasonlóak kívánnak lenni, csakhogy egyéni sajátos­sá­gaik­ban különböznek. A fiúnak meg az apjával szemben, és a rabszolgának az urával szem­ben, úgy tűnik, semmiféle joga nincs. Hiszen a lábamnak sincs, a kezemnek sincs és hasonló­képpen egyik testrészemnek sincs velem szemben semmiféle joga. Úgy tűnik, ugyanilyen a fiú viszonya is az apjával szemben, hiszen a fiú is mintegy testrésze az apjának - kivéve, ha már férfisorba lépett és elvált tőle, mert akkor már egyenlő az apjával, és hasonló hozzá. A polgá­rok pedig efféle kapcsolatban kívánnak állani egymással. És a rabszolgának ugyanezen ok miatt nincs joga az urával szemben: hiszen a rabszolga tárgya az urának. Ám ha van is joga, a házi jog az, amely őt az urával szemben megilleti. De mi nem ezt kutatjuk, hanem az állami igazságosságot, s az állami igazságosság nyilván az egyenlőségben és a hasonlóságban áll. Az asszony és a férfi közösségében megnyilvánuló igazságos közel áll az állami igazságossághoz. Az asszony ugyanis kevesebb ugyan a férfinál, de közelebb áll hozzá, mint a rabszolga, és bizonyos módon nagyobb egyenlőség is illeti meg. Ezért az ő életük szorosan kapcsolódik az állami közösséghez, úgyhogy az asszony joga a férfival szemben: állami jellegű jog, mégpedig a többi jognál fokozottabb mértékben az, mivel jogon az állami közösségben megnyilvánuló jogot értjük, ezért az igazságosság és az igazságos ember kifejezések, az állami jellegű joggal kapcsolatosak.

A jogok közül néhány a természettől való, mások pedig szokáson alapulnak. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az elsőnek említettek sohasem változhatnak, hiszen a természettől fogva létező dolgoknak is van részük a változásban. Ezt úgy értem, hogy ha például mindnyájan gyakorol­nánk, hogy mindig a bal kezünkkel hajítsunk, akkor kétkezesekké válnánk. Ám a bal kéz természettől fogva bal kéz marad, és a jobb kéz természettől fogva ugyanúgy jobb a balnál - még akkor is, ha mindent a bal kezünkkel csinálunk, mintha az volna a jobb. És nem úgy áll a helyzet, hogy a dolgok azért, mert változnak, „nem természettől valók”. Hanem ha a legtöbb esetben és hosszú időn keresztül a bal kéz bal kéz marad és jobb kéz a jobb - ez már természettől való. Ugyanígy van ez a természettől fogva jogos dolgok esetében is: ha valami a mi használatunk révén megváltozik, az még nem jelenti azt, hogy nem természettől fogva jogos, hanem az marad. Ugyanis az, ami a legtöbb esetben állandóan megmarad ugyanolyan­nak, nyilvánvalóan „természettől fogva jogos”. Mert az, amit esetről esetre fölteszünk és elfogadunk mint szokásban levő dolgot, az is jogos ugyan - mégpedig szokásjog a neve. Nos, a természeten alapuló jogos jobb a szokásoson alapuló jogosnál. Ám amit keresünk, az az államilag jogos. Az államilag jogos pedig szokáson és nem természeten alapul.

A jogtalan dolog és a jogtalan tett ily módon azonosnak látszik, pedig nem az. A jogtalan dolgot ugyanis a törvény határozza meg, például a letétbe helyezett tárgyat eltulajdonítani jogtalan dolog. De csak akkor jogtalan tett valami, ha az ember már megtette a jogtalan dolgot. Hasonlóképpen a jogos dolog és a jogos tett sem azonos. A jogos dolgot ugyanis a tör­vény határozza meg, jogos tett pedig az, ha az ember jogos dolgokat cselekszik. Mikor beszél­hetünk tehát jogos dologról és mikor nem? Röviden szólva, amikor az ember elhatározás alapján és önként cselekszik - hogy ki az önként cselekvő, azt fentebb már megmondtuk -, és midőn tudatában van annak, hogy kinek az érdekében, milyen eszközzel és milyen cél érdekében tesz, akkor cselekszik igazságosan. Hasonlóképpen a jogtalan ember is ugyanígy tudatában van annak, hogy ki ellen, milyen eszközzel és milyen cél érdekében cselekszik. Ám amikor valaki egyik körülménynek sincs tudatában, miközben jogtalan dolgot cselekszik, akkor az ilyen nem jogtalan, hanem szerencsétlen. Mert ha valaki úgy véli, hogy az ellenségét öli meg, közben az apja az, akit megölt, akkor jogtalan dolgot cselekedett ugyan, de nem követett el senkivel szemben jogtalanságot, hanem sorsüldözött ember. Mivel tehát nem mindig követ el jogtalanságot, aki jogtalanul cselekszik, minthogy tudatlanságban van a tette felől - ez az, amit kevéssel előbb mondottunk: midőn nincs tudatában annak, hogy kinek, milyen eszközzel és milyen cél érdekében okozott kárt -, meg kell most már határoznunk a tudatlanságot, hogy jön létre az a tudatlanság, amikor valaki árt és mégsem követ el jogtalan­ságot. Ez legyen a meghatározás: midőn a tudatlanság az oka annak, hogy valamit cselek­szünk, akkor nem önként cselekszünk, úgyhogy nem követünk el jogtalanságot. De ha az ember maga az oka a tudatlanságnak, és olyan tudatlanságból cselekszik valamit, amelynek ő maga az oka, az ilyen ember már jogtalanságot követ el, és joggal nevezik az ilyet jogta­la­nnak. Így van ez például a részegek esetében. Akik ugyanis lerészegednek, és valami hitvány­ságot cselekszenek, azok jogtalanságot követnek el. A tudatlanságuknak ugyanis ők maguk az okai, mert rajtuk állna, hogy ne igyanak annyit, hogy aztán tudatlanságukban megverjék az apjukat. Hasonlóképpen áll a dolog a tudatlanság egyéb állapotaival is, ahányszor csak az emberek maguk az okai ennek, és akik ezek alapján tesznek jogtalanságot, jogtalanságot is követnek el. Akik azonban nem maguk az okai, de az ő esetükben is a tudatlanság okozza, hogy ilyesmit cselekszenek, nem követnek el jogtalanságot. Az efféle tudatlanság a termé­szetben gyökeredzik, például a kisgyermekek tudatlanságukban ütik meg az apjukat, de hát az efféle dolgokban a tudatlanság, minthogy természetből fakadó, nem eredményezi azt, hogy az ilyesféle tett miatt a gyermekeket jogtalanoknak kellene nevezni, mert cselekedetüknek ugyan a tudatlanságuk az oka, de tudatlanságuknak nem ők az okai. Ezért nem is szokás őket jog­talankodóknak nevezni.

De mi a helyzet a jogtalanság elszenvedésével? Vajon önszántából szenved-e az ember jogtalanságot, vagy nem? Mert akik jogosan és akik jogtalanul cselekszenek, azok ezt önként teszik, de jogtalanságot nem önként szenvednek az emberek. A büntetést igyekszünk elkerülni - amiből nyilvánvaló, hogy aligha szenvedhetünk el önszántunkból jogtalanságot, hiszen önszántából senki sem vall kárt. Jogtalanságot szenvedni ugyanis annyi, mint kárt vallani. Igen ám, de vannak emberek, akik noha jogosan igényelnek valami egyenlőt, mégis engednek az igényükből mások javára. Mármost ha egyenlővel rendelkezni: jogos, akkor kevesebbel rendelkezni annyi, mint jogtalanságot elszenvedni. De az ilyen ember önként rendelkezik kevesebbel, tehát - mondják - önként vállalja, hogy jogtalanság történjék vele. A következők­ből viszont nyilvánvaló, hogy nem önként vállalja. Mindazok, akik a kevesebbet veszik el, ezt vagy kitüntetésért, vagy dicséretért, vagy hírnévért, vagy barátságból, vagy valami más hasonlóért teszik. Aki pedig arra cserél el valamit, amire akarta, azzal semmiféle jogtalanság nem történt. Ha pedig nem történt jogtalanság, természetesen önként vállalt jogtalanság sem történt. Továbbá: akik a kevesebbet veszik el és ezért jogtalanság történik velük, mert nem az egyenlőt veszik el, azok büszkélkednek és tiszteletre méltónak mutatkoznak a többiek előtt, mondván: „Noha megvolt a lehetőségem rá, hogy egyenlő részt vegyek el, de nem tettem, hanem átengedtem az idősebbnek vagy a barátomnak.” Márpedig azzal, hogy jogtalanság történt vele, senki sem kérkedik. Ha pedig a jogtalan sérelmekkel senki sem kérkedik, az ilyenekkel viszont kérkednek, akkor az ily módon megrövidítettek egyáltalán nem is szenved­hettek el jogtalanságot. Ha pedig nem történt velük jogtalanság, persze önként vállalt jogtalanság sem történt.

Az ilyen és ehhez hasonló érvekkel ellentétben áll a fegyelmezetlen emberről mondott érv. A fegyelmezetlen ember ugyanis önmagának okoz kárt azáltal, hogy hitvány dolgokat cselek­szik, mégpedig önként cselekszik ilyesmit, tehát tudatosan árt önmagának, így önként, ön­magától szenved jogtalanságot. De itt fölvethető egy olyan megkülönböztetés, amely lerontja ezt az érvet. Ez a megkülönböztetés az, hogy jogtalanságot elszenvedni senki sem kíván. A fegyelmezetlen ember azonban önként cselekszik olyasmit, ami a fegyelmezetlenségen alapul, így hát önmagával szemben követ el jogtalanságot, mert hát hitvány dolgot akar cselekedni önmagával szemben. De azt, hogy jogtalanságot szenvedjen, nem kívánja senki; így a fegyel­me­zetlen ember sem követhet el önként jogtalanságot önmagával szemben. Itt ismét fölvethetné valaki azt az aporiát: lehetséges-e, hogy az ember önmagával szemben kövessen el jogtalanságot. A fegyelmezetlen emberrel kapcsolatos vizsgálódásunkból úgy látszik, lehetsé­ges. Aztán meg a következő módon is lehetséges: amiről a törvény úgy rendelkezik, hogy meg kell tenni, az jogos. Aki ezt nem teszi meg, jogtalanságot követ el. És ha az ember azt, amire vonatkozóan a törvény úgy rendelkezik, hogy meg kell tenni, nem teszi meg, jogtalanságot követ el. A törvény úgy rendelkezik, hogy legyünk mértékletesek, szerezzünk vagyont, edzzük a testünket, meg más efféléket cselekedjünk - tehát aki ezt nem teszi meg, jogtalanságot követ el önmagával szemben: hiszen nem másra irányul az efféle jogtalankodás. Csakhogy ez az érvelés semmiképpen sem lehet igaz, és az ember nem követhet el jogtalanságot önmagával szemben. Az sem lehetséges ugyanis, hogy valakinek ugyanazon időpontban többje is legyen meg kevesebbje is, sem az, hogy egyidejűleg önként is, meg nem is önként cselekedjék. De hát aki jogtalankodik, annak, mivel jogtalankodik, „többje van”, aki meg jogtalanságot szenved, annak, mivel jogtalanságot szenved, „kevesebbje van”. Tehát ha önmagával szemben jogtalankodik, akkor lehetséges, hogy neki ugyanazon időpontban többje is van, meg kevesebbje is. De ez lehetetlen. Így hát nem lehetséges, hogy az ember önmagával szemben jogtalanságot kövessen el. Továbbá: aki jogtalankodik, az ezt önként teszi, míg akivel jogta­lanság történik, ezt nem önként szenvedi el - így hát ha lehetséges volna, hogy valaki ön­magával szemben kövessen el jogtalanságot, az is lehetséges volna, hogy valamit egyidejűleg nem-önként és önként cselekedjünk. Ez viszont lehetetlen. Így nem lehetséges tehát, hogy az ember önmagával szemben jogtalanságot kövessen el. Továbbá a jogtalan cselekedetek egyes fajtáiból is meríthetne valaki érveket. Hiszen jogtalanságot mindenki úgy követ el, hogy eltulajdonítja a zálogtárgyat, vagy házasságot tör, vagy lop, vagy valami másfajta jogtalan cselekedetet követ el. De hát senki soha nem lopta még el saját zálogtárgyát, nem tört házasságot a saját feleségével, és nem lopott a saját vagyonából. Így hát ha a jogtalankodás ilyen dolgokból áll, ezek közül viszont egyiket sem követheti el senki magával szemben, lehetetlen, hogy valaki magával szemben jogtalankodjék. De ha mégis, akkor ez nem állami, hanem házi jellegű jogtalan cselekedet. A léleknek ugyanis, mivel több részből áll, van rosszabb és van jobb része. Így hát, ha a lélekben valamiféle jogtalan tett merül fel, ezt a lélek részei egymás ellen követik el. A házi jellegű jogtalan tetteket aszerint különböztetjük meg, hogy azok a rosszabb vagy a jobb ellen irányulnak, s úgy az ember magával szemben lehet igazságos vagy igazságtalan. De mi nem ezt vizsgáljuk, hanem az állami jellegű jogtalan­kodást. Így hát a jogtalan tettek ama fajtáiban, amelyeket mi vizsgálunk, nem lehetséges, hogy valaki önmagával szemben kövessen el jogtalanságot.

De ismét feltesszük a kérdést: ki követ el jogtalanságot és kin múlik a jogtalan tett? Azon-e, aki jogtalanul kap valamit, vagy azon, aki igazságtalanul dönt és juttat valakinek valamit, ahogyan ez a versenyeken szokott történni? Jogtalanságot nem az követ el, aki elfogadja a pálmát a játék felügyelőjétől, és az így döntő bírótól - még ha igazságtalanul adták is neki -, hanem aki helytelenül döntött, és adta át a díjat, az járt el igazságtalanul. Ez a bíró egyrészt lehet, hogy igazságtalanságot követett el, másrészt viszont lehetséges, hogy nem volt igazság­talan. Amennyiben nem úgy döntött, ahogy az az igazságnak és a természetnek megfelelően jogos lett volna, igazságtalanul járt el, amennyiben viszont úgy döntött, ahogyan ez számára jogosnak tűnt, nem követett el igazságtalanságot.

 

34

Miután az erényekről megmondottuk, hogy mik azok, milyen területen jelennek meg, és mire vonatkoznak; és mivel mindegyikükkel kapcsolatban megállapítottuk, hogy a legjobban akkor cselekszünk, ha cselekvésünk megfelel a helyes szabálynak - ezért az a kifejezés, hogy a helyes szabálynak megfelelően cselekedni hasonló ahhoz, mint ha valaki azt mondaná, hogy az egészség akkor lesz a legkiválóbb, ha valaki az egészségre hasznos szereket alkalmazza. Csakhogy az efféle kijelentés nem világos. Azt fogják mondani nekem: „magyarázd meg világosan, hogy melyek az egészségre hasznos szerek!” Ugyanígy a szabállyal kapcsolatban: „Mi a szabály, és melyik a helyes szabály?”

Először nyilván ama dolgok között kell különbséget tennünk, amelyekben a „szabály” meg­jelenik. Vázlatosan már korábban tettünk a lélekkel kapcsolatban megkülönböztetést: magának a léleknek van egy értelemmel bíró és egy értelemmel nem rendelkező része. Azután van még egy kettős felosztása a lélek értelemmel bíró részének: egyikük a megfontoló, a másik a megismerő lélekrész. Hogy ezek különböznek egymástól, az a tárgyukból válhat világossá. Ahogyan különbözik egymástól a szín, az íz, a zaj és az illat, ugyanúgy a természet is más-más érzékelőképességet adott ezek számára. A zajt ugyanis hallásunkkal, az ízt ízlelő érzésünkkel ismerjük meg, a színt meg a látásunkkal - és hasonlóképpen a többi dolgot is ugyanilyen módon kell felfognunk: mivel különböző a tárgyuk, ezért a lélek ama részei is, amelyekkel e tárgyakat megismerjük, különböznek egymástól. Más az, amit elgondol az ember, és más, amit érzékel. Ezeket a lélek segítségével ismerjük meg. Tehát bizonyára más az a lélekrész, amely az érzékelhetőre, és megint más, amely az elgondolhatóra vonatkozik. A megfontoló és elhatározó lélekrész az érzékelhetőre és mozgásban levőre vonatkozik - röviden szólva mindarra, aminek van keletkezése és pusztulása. Megfontolni ugyanis olyasmit szoktunk, amivel kapcsolatban tőlünk, az elhatározásunktól függ mind az, hogy megtesszük, mind pedig, hogy nem tesszük meg a dolgot - vagyis olyasmit, aminek mind a megtételére, mind a megnemtételére vonatkozóan helye van a megfontolásnak és az elhatározásnak. Ezek a dolgok érzékelhetőek, és a változással járó mozgás állapotában vannak. Tehát az elhatározó lélekrész a meghatározás szerint az érzékelhető dolgokra vonatkozik.

Miután ezt meghatároztuk, azt követően azt kell megmondanunk, hogy mivel fejtegetésünk az igazságra vonatkozik, és azt vizsgáljuk, milyen is az igazság - a megismerés formái pedig: a tudományos megismerés, a belátás, az ész, a bölcsesség és a föltevés -, nos hát, külön-külön mire vonatkoznak ezek a dolgok? - A tudományos megismerés a tudományosan megismer­hetőre vonatkozik, azaz arra, amit bizonyítás és érvelés segítségével lehet megismerni, a belátás pedig azokra a tettekre, amelyeket választani és elkerülni egyaránt lehet, és amelyekkel kapcsolatban tőlünk függ az is, hogy megtegyük, és az is, hogy ne tegyük meg. A megalkotás és a megcselekvés folyamatában nem azonos az „alkotó”- és a „cselekvő”-elem. Az alkotások esetében ugyanis az alkotótevékenység mellett létezik még egy másik cél, például az építőtevékenység mellett, minthogy házalkotást jelent, a létrehozó folyamat mellett ott van még célként a ház is. Hasonlóképpen az ácsmesterség és a többi alkotó mesterség esetében. A cselekvő elem esetében azonban a cselekvés folyamata mellett nem áll semmi egyéb cél, például a lantjáték esetében nincs semmi egyéb cél, hanem éppen az a célunk: a tevékenység és a cselekvés. Nos hát, a cselekvésre és a megcselekedett dolgokra a belátás vonatkozik, az alkotásra és a megalkotott dolgokra meg a mesterség. A mesterségbeli képesség ugyanis inkább a megalkotandó, mint a megcselekedni való dologra vonatkozik. Így hát a belátás: egy bizonyos lelki alkat, ami azok elhatározására és megcselekvésére vonatkozik, amely dolgok megtétele vagy meg nem tétele rajtunk múlik - mindarra, ami a hasznosra irányul. Úgy tűnik tehát, a belátás: erény, nem pedig gyakorlati megismerés. A belátó emberek ugyanis dicséretre méltóak - már pedig az erény sajátja az, hogy dicséretre méltó. Továbbá: a gyakorlati megismerés minden fajtájának van erénye, a belátásnak viszont erénye nincs, hanem úgy tűnik, ő maga valamiféle erény. Az ész a gondolkodás tárgyainak és a létezőknek az elveivel kapcsolatos. A tudományos megismerés ugyanis a bizonyítást igénylő dolgok területén működik, az elvek pedig bizonyíthatatlanok, úgyhogy az elvekkel is, meg az elvekből bizo­nyítás útján nyert tételekkel foglalkozik. A bölcsesség a tudományos megismerésből és az észből tevődik össze. A bölcsesség ugyanis foglalkozik az elvekkel is, meg az elvekből bizonyítás útján nyert tételekkel is, amelyekre a megismerés vonatkozik. Amennyiben tehát az elvekkel kapcsolatos, az észben van része, amennyiben az elvekből bizonyítás útján nyert tételekkel, a megismerésben van része. Ebből nyilvánvaló, hogy a bölcsesség az észből és a megismerésből tevődik össze, úgyhogy mindarra vonatkozik, ami az ésszel és a megisme­réssel kapcsolatos. A feltevés meg olyasmi, amelynek segítségével minden dologgal kapcso­lat­ban két tekintetben is bizonytalanságban maradunk: tudniillik, hogy vajon ez a bizonyos dolog így létezik-e vagy nem így?

Azonos-e vajon a belátás és a bölcsesség, vagy nem? A bölcsesség tárgyai ugyanis a bizonyít­ható és mindig ugyanúgy létező dolgok, a belátás viszont nem ezekre, hanem a változásban levő dolgokra vonatkozik. Ezt úgy értem, hogy például az egyenes vagy domború és a homorú és más effélék mindig azonosak; a hasznossal azonban már korántsem áll úgy a dolog, hogy az sohasem változnék meg, mert igenis változik, és most ez az, ami hasznos, de holnap már nem; az egyiknek hasznos, a másiknak nem, így hasznos, úgy viszont nem. A hasznos dolgokra tehát a belátás vonatkozik, ám a bölcsesség nem vonatkozik rá. A bölcsesség és a belátás tehát különbözőek.

Vajon erény-e a bölcsesség, vagy nem? Hogy erény, magából a belátásból válik nyilván­valóvá. Ha ugyanis a belátás erény, mint állítjuk, mégpedig az értelemmel bíró telekrészek egyikének erénye, ám a belátás kevésbé értékes, mint a bölcsesség - tárgya ugyanis alacso­nyabb rendű, hiszen a bölcsesség, mint mondottuk, az örök és isteni dolgokkal foglalkozik, míg a belátás azzal, ami az ember számára hasznos -, ha tehát az alacsonyabb rendű: erény, akkor természetes, hogy a magasabb rendű is: erény; ebből nyilvánvaló, hogy a bölcsesség: erény.

De mi az értelmesség és mire vonatkozik? Ugyanazon a területen nyilvánul meg az értel­messég, mint a belátás, tudniillik a cselekvés területén. Arra mondjuk ugyanis, hogy értelmes ember, aki képes a megfontolásra, és adott esetben helyesen tud dönteni és ítélni. Csakhogy döntése kis dolgokkal kapcsolatos, és jelentéktelen helyzetekben nyilvánul meg. Az értelmes­ség és az értelmes tehát a belátásnak és a belátónak része, és az utóbbiak nincsenek is meg nélkülük. Az értelmest a belátótól nem választhatod el.

Úgy tűnik, hasonló a helyzet az ügyesség esetében is. Az ügyesség és az ügyes ugyanis nem azonos a belátással és a belátóval, mégis: a belátó ember ügyes, ezért a belátással bizonyos mértékig együtt jár az ügyesség is. Ámde ügyesnek szokták nevezni a hitványat is, Mentór például ügyes embernek számított, de belátó nem volt. A belátó embernek ugyanis és a belátásnak az a jellemzője, hogy a legjobbra törekszik, mindig erre irányul az elhatározása és erre törekszik tevékenységével, az ügyességnek és az ügyes embernek viszont az a jellemzője, hogy megvizsgálja, milyen eszközökkel hajthatja végre az egyes tetteket, azután megszerzi az eszközöket. Úgy tűnik tehát, az ügyes ember ezekben a helyzetekben mutatkozik meg, és ezekre a dolgokra irányul a tevékenysége. Elgondolkozhat és csodálkozhat valaki azon, hogy az erkölcsről, tehát az államtudományos jellegű témáról beszélve miért szóltunk a bölcses­ségről. Nos hát, először is úgy tűnik, hogy a vele kapcsolatos kutatás nem idegen a tárgytól, hiszen a bölcsesség, mint mondottuk: erény. Továbbá a filozófusnak az a feladata, hogy mindent megvizsgáljon, ami csak ugyanarra a területre vonatkozik. És minthogy a lélekkel kapcsolatos dolgokról beszélünk, szükséges, hogy szóljunk mindarról, ami csak kapcsolatos vele. Márpedig a bölcsesség is a lélekben lakik, nem idegen tehát a tárgyunktól, ha róla beszélünk.

Ahogyan az ügyesség viszonyul a belátáshoz, olyannak tűnik az összes erény viszonya. Ezt úgy értem, hogy például vannak erények, amelyek természettől fogva is megvannak minden emberben. Például mindenkiben él egy megfontolás nélküli törekvés a bátor és igazságos dolgok és az egyes erényeknek megfelelő viselkedésformák felé. De vannak olyanok is, amelyek szoktatáson és elhatározáson alapulnak. Csupán ezek, amelyek megfontolással párosulnak, tekinthetők teljes erényeknek és ezek dicséretre méltóak is, midőn a törekvéshez csatlakozva megjelennek. Az előbbi: természetes erény, megfontolás nélkül való. A meg­fontolástól elkülönített lévén ez csekély, és elmarad attól, hogy dicséretre méltó legyen, de hozzátéve a megfontoláshoz és az elhatározáshoz, tökéletessé teszi az erényt. Ezért az erényre irányuló természetes törekvés együttműködik a megfontolással, és nincs is híjával ennek. Másrészt a megfontolás és az elhatározás sem válhat teljesen tökéletessé mint erény, a természetes törekvés nélkül. Ezért nem beszélt helyesen Szókratész, amikor azt mondogatta, hogy az erény azonos a megfontolással, semmi értelme ugyanis, hogy valaki bátor és igazsá­gos dolgokat cselekedjék, ha nem tudatosan és megfontolt elhatározással cselekszik. Ezért azt mondotta - helytelenül -, hogy az erény azonos a megfontolással. Manapság erről helyesebben beszélnek, mert azt mondják: az az erény, amikor az ember a helyes szabály alapján cselekszik szép dolgokat. - Ám nekik sincs igazuk. Cselekedhetnék valaki igazságos dolgot úgy is, hogy semmiféle elhatározással nem rendelkezik, nem ismer semmiféle erkölcsi szépet, hanem valamiféle értelem híján való törekvés alapján cselekszik, mégis helyesen teszi a dolgot, mégpedig a helyes szabály alapján. Ezt úgy értem, hogy úgy cselekszik, ahogy a szabály, a helyes szabály parancsolja. Ámde az efféle cselekvésen sincs mit dicsérni. Jobb az, ahogyan mi határozzuk meg: „megfontolással párosult törekvés az erkölcsi szépre”. Ami ugyanis ilyen, az erény is, meg dicséretre is érdemes.

Fölvethetné valaki azt az aporiát, hogy vajon a belátás erény-e vagy sem. Nos a következő érvből talán nyilvánvaló lesz, hogy erény. Mivel az igazságosság és a bátorság meg a többi erény amiatt, hogy az erkölcsileg szép dolgok megvalósítása a céljuk, dicsérendők is, nyilvánvaló, hogy a belátás is valamiféle dicsérendő dolog, és olyasmi, ami az erények sorába tartozik. Hiszen amely dolgok megcselekvésére a bátorság, ugyanazokéra indít a belátás is. Általában igaz az, hogy ahogyan a belátás rendeli, úgy cselekszik a bátorság is. Így hát, ha a bátorság dicsérendő, akkor amiatt az, mert azt teszi, amit a belátás rendel el neki; vagyis a belátás teljes mértékben dicsérendő is, meg erény is.

Azt pedig, hogy vajon a belátás a cselekvésre vonatkozik-e vagy sem, megláthatja bárki abból, ha szemügyre veszi a gyakorlati ismereteket, például az építőmesterséget. Az építőmester­ségnél ugyanis, mint mondani szoktuk, van egy úgynevezett tervező építőmester, és van egy olyan mester, aki neki segédkezik. Ez a ház készítője. A ház készítője azonban a tervező építőmester is, akinek az utasításai alapján amaz a házat készíti. Hasonló a helyzet a többi létrehozó mesterség esetében is, amelyekben van tervező mester és ennek van segédje. Bizo­nyos értelemben tehát „készítő” a tervező mester is, meg ugyanennek a dolognak „készítője” az is, aki neki segít. Nos, ha az erények esetében is hasonlóan áll a dolog - ami valószínű és jó érvek szólnak mellette -, akkor a belátás is a cselekvésre irányul. Hiszen az összes erény a cselekvésre irányul, a belátás meg mintegy tervező mester az erények között, mert ahogyan ő előírja, úgy cselekszenek az erények és hordozóik. Mivel pedig az erények a cselekvésre irányulnak, a cselekvésre irányul a belátás is.

Vajon a belátás uralkodik-e mindazon, ami a lélekben található - mert így látszik, és ezen vitatkozni is szokás - vagy nem? Mert bajosan gondolhatnánk, hogy azon is uralkodjék, ami kiválóbb nála; például a bölcsességen nem uralkodik. Ámde - vetik ellene - a belátás gondos­kodik mindegyik erényről, és parancsoló úrnőjük. - Inkább olyan azonban a helyzete, mint a háztartásban a felügyelőnek. Ez ugyanis ura mindennek és gondoskodik róluk, de semmi­képpen nem uralkodik mindegyiken, hanem szabad időről gondoskodik a gazdája számára; és így az, nem akadályoztatván a szükséges dolgoktól, nem marad kizárva annak lehetőségéből, hogy erkölcsileg szép és illendő dolgokat cselekedjék. Így hát, ehhez hasonlóan a belátás is mintegy felügyelő a bölcsesség mellett, és gondoskodik számára a szabad időről meg arról, hogy az a maga munkáját végezze - azáltal, hogy az érzelmeket zabolázza és mérsékli.

MÁSODIK KÖNYV

1

Ezek után a méltányosságot kellene talán megvizsgálnunk, hogy mi az, milyen területen nyilvá­nul meg, és milyen dolgokra vonatkozik. A méltányosság és a méltányos az, aki enyhíteni igyekszik a törvénnyel szabályozott dolgokat. Amit ugyanis a törvényhozó nem képes esetről esetre pontosan meghatározni, hanem csak általánosan - nos, aki az ilyen esetek­ben engedékeny, és ugyanazt választja, amit a törvényhozó is szeretett volna az egyes esetekben választani - csak hát nem volt képes rá -, az ilyen ember: méltányos. Ám ő nem a jogokat általában igyekszik enyhíteni; a természetadta és az igazságnak megfelelő jogokat ugyanis nem enyhíti, hanem a törvénnyel szabályozott jogokat, amelyeket a törvényhozó, nem lévén képes pontosan szólni, elhanyagolt.

 

2

A megértő gondolkodás és a megértő gondolkodású ember ugyanarra vonatkozik, mint a mél­tá­nyosság, a jogos dolgokra, mégpedig azokra, amelyek a törvényhozó pontatlan meghatáro­zásai következtében kimaradtak. Aki döntést hoz a törvényhozó által elhanyagolt dolgokban, és felismeri, hogy ezek, noha a törvényhozó elhanyagolta őket, mégis jogos dolgok - az ilyen ember: megértő gondolkodású. A megértő gondolkodás nincs meg méltányosság nélkül. Dönte­ni ugyanis a megértő ember feladata, de már a döntés szellemében cselekedni - a méltá­nyos dolga.

 

3

Noha a jó megfontolásnak ugyanaz a tárgya, mint a belátásnak - mivel a választható és elkerülhető dolgokra vonatkozik - mégis: nincs meg a belátás nélkül. A belátás ugyanis a cselekvő elem ezen a területen, a jó megfontolás pedig lelki alkat vagy lelki felépítés vagy más efféle, ami igen alkalmas arra, hogy a cselekvések területén megtalálja a legjobbat és a leghasznosabbat. Ezért aztán ama dolgok nem is tartozhatnak a jó megfontoláshoz, amelyek önmaguktól a legjobb módon történnek. Azokról a dolgokról ugyanis, amelyekkel kapcsolat­ban nem az értelem vizsgálja meg, hogy a legjobb, sohasem mondhatjuk, hogy ami így történt, az jól meg volt fontolva, csupán hogy szerencsésen zajlott le. Hiszen az értelem döntése nélkül elért sikerek szerencsés esetek csupán.

Vajon feladata-e az igazságos embernek az, hogy a társas élet területén mindenkinek egyenlőt nyújtson? Ezt úgy értem, hogy amilyen egy-egy ember, ahhoz váljék hasonlóvá ő is. Vagy nem így áll a dolog? Hiszen az ilyesmi a hízelgő és a tetszelgő tulajdonságának számít. Ám a társas érintkezésnek azt a formáját nyújtani minden egyes esetben, amely a másikat megilleti - ezt olyasminek tarthatjuk, ami általában jellemző az igazságos és derekas emberre.

Fölvethetné valaki a következő aporiát is. Mivel a jogtalankodás azt jelenti, hogy az ember kárt okoz, mégpedig önként és tudva, hogy a dolog ki ellen, hogyan és milyen célból irányul, és ha a károkozás és a jogtalankodás a javak területén történik, és a javakkal kapcsolatos; a jogtalankodónak és a jogtalan embernek tudnia kell, hogy melyek a jó és melyek a rossz dolgok. Márpedig az a vonás, hogy az ilyesmiről tudomása van, a belátó embernek és a be­látás­nak sajátja. Ebből az a lehetetlen következtetés adódik, hogy a jogtalansággal a leg­nagyobb jó: a belátás jár együtt. Vagy nem fogadhatjuk el, hogy a jogtalansággal együtt jár a belátás? Hiszen a jogtalan ember nem vizsgálja és nem is képes eldönteni, hogy mi az általában vett jó, sem hogy mi az ő számára való jó, hanem ebben véteni szokott. A belátásnak éppen az a sajátja, hogy helyesen képes szemlélni ezeket a dolgokat. Hasonló itt a helyzet, mint az orvostudományban. Azt ugyanis általában, hogy mi az egészséges és mi tesz egész­sé­ges­sé, mindnyájan tudjuk - tudniillik, hogy a hunyor és a hashajtó, meg a vágások és égetések egészségesek, és helyreállítják az egészséget - ettől azonban még nem rendelkezünk orvosi szakismerettel. Hiszen nem tudjuk, hogy az egyes esetekben mi a jó, ahogyan az orvos tudja, hogy ennek ez a szer jó, mégpedig ekkor és ilyen állapot esetén. Az orvosi tudomány ugyanis ebből áll. Mi, jóllehet ismerjük az egészséges dolgokat általában, de ettől még nincs birtokunkban az orvosi mesterség, és ezzel az általános ismerettel nem is jár együtt. Ugyanígy van a jogtalan ember is. Általánosságban tudja ugyan, hogy az uralom, az államhivatal, a hatalom: jó, de már azt, hogy számára jó-e vagy sem, vagy hogy mikor és milyenfajta ember számára jó, nem tudja. Ez elsősorban a belátás sajátossága - így hát a jogtalansággal nem jár együtt a belátás. A jogtalankodó ugyanis kiválasztja azokat a javakat, amelyekkel kapcsolat­ban jogtalanságot fog elkövetni: a javakat általában, nem pedig azokat, amelyek az ő számára javak. Hiszen a gazdagság meg az államhivatal általában javak ugyan, de az ilyen ember számára bizonyára nem azok. Mert ez, ha hatalomra kerül és hivatalt visel, sok rosszat fog okozni mind önmagának, mind a barátainak, mert nem tud helyesen élni a hatalommal.

Nehézséget okoz és vizsgálatra szorul az is, hogy vajon létezik-e jogtalanság a hitvány emberrel szemben is, vagy nem? Ha ugyanis a jogtalanság abból áll, hogy kárt okozunk, a károkozás meg javaktól való megfosztásból, akkor úgy tűnik, mintha nem okozhatnánk kárt az ilyennek. Hiszen azok a javak, amelyekről ő úgy véli, hogy azok jók a számára, nem javak. A hivatal ugyanis és a gazdagság kárt fog okozni a hitvány embernek, mivel nem tud helyesen élni velük. Ha tehát jelenlétükkel kárt okoznak neki, úgy tűnik, hogy aki megfosztja tőlük, nem követ el jogtalanságot. Az efféle érv azonban a tömeg számára látszólag ellentmondásnak tűnhet. Arról ugyanis mindenki meg van győződve, hogy a hivatallal, a hatalommal és a gazdagsággal helyesen tud élni - csak hát ezt nem gondolják helyesen. Ez világos a törvény­hozó tevékenységéből is. A törvényhozó nem mindenkinek engedi meg, hogy hivatalt viseljen, hanem megszabja, hogy milyen korú és milyen vagyonú legyen az, aki hivatalt akar viselni - azért, hogy ne viselhessen mindenki hivatalt. Ha pedig valaki bosszankodnék amiatt, hogy nem viselhet hivatalt vagy hogy senki nem engedi, hogy kormányozzon, azt mondhatnák neki: „Mert nincs semmi olyan a lelkedben, amitől képes lennél a hivatalra vagy a kormányzásra.” Vagy a test esetében is láthatjuk, hogy nem képesek meggyógyulni, akik testüknek csak az általában vett jót nyújtják. Ha valaki a beteg testét akarja gyógyítani, először is vizet kell magá­hoz vennie és kevés táplálékot. Akinek viszont a lelke beteg, annak - hogy ne követ­hessen el semmi rosszat - nem kell-e vajon a gazdagságtól, hivataltól, hatalomtól és általában minden effélétől távol tartania magát - mégpedig annyival inkább, amennyivel a lélek mozgékonyabb és változékonyabb a testnél? Mint ahogyan a testileg hitvány ember számára ez az életmód alkalmas, úgy annak számára, aki lélekben hitvány, ez a megfelelő eljárás, tudniillik, ha az említett javak egyikének sincs birtokában.

Adódik még a következő aporia: ha valaki nem cselekedhet egyidejűleg bátor és igazságos dolgot, akkor melyiket tegye a kettő közül? Azt mondottuk, hogy a természetes erények területén az erkölcsi szép felé csupán értelem nélkül való törekvés létezik. Aki választhat, annak számára az értelemben és az értelemmel bíró lélekrészben adott a választás. Így hát egyidejűleg adott a választás lehetősége, és létezik a tökéletes erény, amelyről azt mondottuk, hogy belátással párosul, és nem nélkülözi az erkölcsi szépre irányuló természetes törekvést sem. Erény az erénnyel nem ellenkezik, hiszen az értelemnek természeténél fogva engedel­mes­kedik: úgy tesz, ahogyan az értelem rendeli, tehát arrafelé hajlik, amerre az értelem vezeti. Az értelem ugyanis az, ami a legjobbat választja. Hiszen belátás nélkül nem jön létre a többi erény; de a teljes belátás sem jön létre a többi erény nélkül: ezek bizonyos módon kölcsönösen együttműködnek és kísérik a belátást. Nem kisebb nehézséget jelent a következő kérdés sem: vajon ugyanaz-e a helyzet az erényekkel is, mint a többi, a külső és a testre vonatkozó javakkal? Ezek ugyanis ha túlzott mértékűvé válnak, rosszabbá teszik az embert; a nagy vagyon például pökhendivé és kellemetlenné tehet. Hasonlóképpen van ez az egyéb javak: a hivatal, a kitüntetés, a szépség és a derék termet esetében is. Az erénnyel is ez tehát a helyzet, vagyis ha valakibe túlságosan sok igazságosság és bátorság szorul, rosszabbá válik, vagy nem? Azt mondják, nem. Hanem az erényből kitüntetés származik, a kitüntetés naggyá válva rosszabbá teszi az embert. Tehát világos - mondják -, hogy az olyan erény, amely a nagyság növekedésének irányában halad, az embert rosszabbá teszi. A kitüntetésnek ugyanis az erény az oka, úgyhogy az erény, ha túl naggyá válik, rosszabbá teheti az embereket. Vagy talán ez nem igaz? Nem. Hiszen ha az erény - mint a tények mutatják - egy sereg dolgot visz is végbe, mégis elsősorban azt eredményezi, hogy az említett javakkal, meg azokkal, amelyek ha­sonlóak hozzájuk, helyesen tudjunk élni, ha megszereztük őket. Ha a derekas ember, miután nagy kitüntetésre vagy hivatalra tett szert, ezekkel nem tudna helyesen élni, akkor nem is volna derekas ember. Hiszen aki derekas, azt sem a kitüntetés, sem a hivatal nem teszi rosszabbá - így hát az erény sem. Mivel általánosságban már kezdetben megállapítottuk, hogy az erények közepek, a nagyobb erény: fokozott mértékben közép. Az erény tehát, ha naggyá nő, nemhogy nem rosszabbá, de jobbá tesz. A közép ugyanis: az érzelmekben megnyilvánuló hiány és túlzás közötti közép. Erről ennyit.

 

4

Ezután más kiindulópontot kell elfoglalnunk - azért, hogy a fegyelmezettségről és a fegyel­mezetlenségről beszéljünk. Mert ahogyan maga ez az erény és ez az erkölcsi hitványság eltér a többitől, ugyanúgy szükségszerű, hogy az érvek is, amelyeket velük kapcsolatban elmondunk, a többitől eltérőek legyenek. Ez az erény ugyanis nem hasonló a többihez. A többi erény esetében ugyanazon irányba törekszik az értelem és az érzelem, s nem állnak szemben egy­mással; ennek esetében viszont az értelem és az érzelem egymással ellentétesek. Három olyan lelki jelenség van, amelynek az alapján hitványnak nevezünk embereket: a lelki rosszaság, a fegyelmezetlenség és az állatiasság. Nos hát a lelki rosszaságról meg az erényről e műben már föntebb megmondtuk, hogy mi az, s milyen területen nyilvánul meg. Most a fegyelmezetlen­ségről és az állatiasságról kell beszélnünk.

 

5

Az állatiasság valamiféle túlzott rosszaság. Mert ha valakiről azt látjuk, hogy minden tekintetben hitvány, azt mondjuk róla, hogy nem is ember, hanem állat - ezzel feltételezve, hogy az állatiasság: a rosszaságnak egy bizonyos formája. Az erénynek, amely ezzel áll szemben, nincs külön neve, ez emberfeletti jellegű - például valamiféle héroszra vagy istenre jellemző erény. De nincs neve ennek az erénynek, mert az istennek nincsen erénye. Az isten ugyanis magasabb rendű, mint az erény, és a „derekassága” nem erényen alapul, hiszen ily módon az erény jobb volna az istennél. Ezért nincs külön neve annak az erénynek, amelyik ezzel az erkölcsi rosszal: az állatiassággal áll szemben. Ezzel természettől fogva az isteni és emberfölötti áll szemben, mert ahogyan ez az erkölcsi rossz: az állatiasság is túl van az emberi mértéken, ugyanúgy a vele szemben álló erény is.

 

6

A fegyelmezetlenségről és fegyelmezettségről először is a vitás kérdéseket és a látszatnak ellentmondó érveket kell elmondanunk, hogy aztán a vitás kérdésekből és a látszatnak ellentmondó érvekből kiindulva, miközben e tárgykörben közösen vizsgálódunk, megismerjük a dologgal kapcsolatos igazságot is, már amennyire ezt a tárgy engedi. Ily módon ugyanis könnyebb lesz megismernünk az igazságot. Mármost a tiszteletreméltó Szókratész teljesen törölte ezt a fogalmat, és azt állította, hogy fegyelmezetlenség nem létezik, mondván, hogy senki sem választaná a hitvány dolgot, ha tudná, hogy az hitvány. A fegyelmezetlen ember azonban olyannak tűnik, aki tudja, hogy ez meg ez hitvány dolog, de mégis - érzelmétől sarkallva - azt választja. Ilyesféle érv alapján vélekedett ő úgy, hogy fegyelmezetlenség nem létezik - csakhogy nem helyesen. Hiszen értelmetlenség ettől az érvtől meggyőzetvén meg­tagadni a szemmel láthatót. Mert vannak fegyelmezetlen emberek, és ezek tudják ugyan, hogy ez meg ez hitvány dolog, mégis megteszik. Mivel pedig létezik fegyelmezetlenség, az a kérdés, hogy vajon a fegyelmezetlen embernek van-e valamiféle meghatározott ismerete, amelynek a segítségével szemléli és vizsgálja a hitvány dolgot? De ismét úgy tűnik, ez nem lehet így, mert értelmetlenség volna, hogy ami bennünk a legerősebb és legszilárdabb, alá legyen vetve valaminek. Ugyanis a tudás az, amely a bennünk levő összes dolog közül a legállandóbb és leginkább kényszerítő erejű, így hát ez ismét egy érv az ellen, hogy az [ami a fegyelmezetlen embernek birtokában van] tudás. De ha nem tudás, akkor vélekedés? De ha a fegyelmezetlen embernek vélekedése van, nem marasztalhatjuk el, mert ha valami hitvány­ságot cselekszik, de ennek nincs pontosan tudatában, csupán vélekedik róla, akkor bárki megbocsáthat neki amiatt, hogy a gyönyörűségnek pártjára állt, és hitványságot cselekszik - hiszen nem tudja pontosan, hogy az hitványság, csupán véli. Akiknek pedig megbocsátunk, azokat nem marasztaljuk el, tehát a fegyelmezetlen ember, mivel csak vélekedése van, nem marasztalható el. De mégis elmarasztalják. Az ilyesféle érvek aporiát idéznek elő. Egyesek ugyanis azt állították, hogy itt nincs szó tudásról - és valami lehetetlen következményhez jutottak, mások viszont azt, hogy vélekedésről sem lehet szó - és ezek ismét csak valami lehetetlen következményre jutottak. Fölvethető azonban a következő aporia is: mivel a mértékletes ember fegyelmezettnek is minősül, vajon lehetséges-e, hogy heves vágyakozást ébresszen valami a mértékletes emberben? Hiszen ha fegyelmezett, akkor heves kell hogy legyen ez a vágyakozás - mert nem neveznénk fegyelmezettnek az olyat, aki csupán mérsékelt vágyain lesz úrrá. De ha a vágyai hevesek, ő már nem lehet mértékletes - hiszen az a mértékletes, aki sem nem vágyakozik semmire, sem nem szenved semmitől. A következő kérdésben ismét aporia rejlik. Az érvekből az következik, hogy néha a fegyelmezetlen ember dicsérendő, a fegyelmezett meg elmarasztalandó. Legyen valaki - mondják -, aki tévedett a megfontolásban, és amikor mérlegel, tűnjék számára hitványnak a szép, de a vágya vezesse el a széphez. Mármost az értelem nem fogja engedni, hogy megtegye a dolgot, de vágyától vezérelve megteszi. Ilyen ugyanis a fegyelmezetlen ember. Így hát szépet fog cselekedni, mert vezérelje erre a vágya. Az értelme visszatartja majd, mert tételezzük fel, hogy megfonto­lásában vétette el az erkölcsi szépet. Nos, ez az ember fegyelmezetlen lesz ugyan, mégis dicséretre méltó, mert amennyiben szép dolgot cselekszik, dicséretre méltó. Ez azonban értelmetlen eredmény. Vegyük megint azt az esetet, hogy értelmével véti el az erkölcsi szépet; a szép számára ne tűnjék szépnek, de vágyakozása vezesse a szépre. Fegyelmezett azonban az, aki vágyakozik ugyan, de értelmére hallgatva nem cselekszi meg a dolgot. Mármost, minthogy gondolkodásával elvétette a szépet, így akadályozva lesz annak megtételében, amire vágyik; tehát abban van akadályozva, hogy megtegye a szép dolgot - vágya ugyanis erre vezérelte. Aki azonban nem teszi meg azt a szép dolgot, amit meg kellene tenni - elmarasztalandó. Tehát a fegyelmezett ember bizonyos esetben elmarasztalandó lesz. Bizony, így is értelmetlen az eredmény.

De vajon a fegyelmezetlenség és a fegyelmezetlen ember minden helyzetben jelen van-e, és minden dologgal kapcsolatos-e, például a vagyonnal, a megbecsüléssel, a haraggal és a hírnévvel - ez ugyanis mind olyannak számít, amellyel a fegyelmezetlenek kapcsolatban vannak - vagy nem, hanem azt is fölvethetnénk aporiaként, hogy egyáltalán egyes meghatáro­zott területekkel kapcsolatos-e a fegyelmezetlenség. Ezek tehát azok a dolgok, amelyek aporiát okoznak. De szükségszerű, hogy meg is oldjuk az aporiákat. Először is a tudásra vonatkozókat. Lehetetlennek tűnik ugyanis, hogy valaki, aki birtokában van a tudásnak, elveszítse azt vagy megváltozzék tudásában. A vélekedésre ugyanez az érv áll. Hiszen semmi különbség nincs a között, hogy tudásról vagy vélekedésről van-e szó. Mert ha a vélekedés - szilárdsága és befolyásolhatatlansága folytán - igen erős, akkor semmiben sem fog különbözni a tudástól, mivel a vélekedés képes elhitetni, hogy úgy állnak a dolgok, ahogyan vélik; az epheszoszi Hérakleitosznak például saját vélekedésével kapcsolatban ilyesféle véleménye volt. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a fegyelmezetlen ember - akár tudása van a dologról, akár meg olyasféle vélekedése, amilyenről beszélünk - valami hitvány dolgot cselekedjék. Ennek a kifejezésnek ugyanis, hogy tudni valamit, kettős értelme van; az egyik: tudással rendelkezni - mert akkor beszélünk tudásról, ha valaki tudással rendelkezik -, a másik: a tudás alapján tevékenykedni. Fegyelmezetlen az olyan ember, akinek van ugyan tudása az erkölcsileg szép dolgokról, de nem aszerint cselekszik. Ha pedig nem e tudása szellemében cselekszik, egyáltalán nem lehetetlen, hogy bár megvan a tudása, hitvány dolgot cselekedjék. Hasonló a helyzet, mint az alvók esetében: ezek is rendelkeznek ugyan tudással, álmukban mégis sok visszásságot követnek és szenvednek el. A bennük levő tudás ugyanis nem tevékeny. Éppen ez a helyzet a fegyelmezetlen emberrel is, mert hasonlít az alvóhoz, és nem tudása szellemében cselekszik. Az aporia ily módon oldódik meg: a kérdés ugyanis az volt, hogy vajon a fegyelmezetlen ember elhagyja-e a tudását vagy megváltozik tudásában. Mindkettő lehetetlennek tűnik. Ám a következőből ez ismét világossá válik. Ahogyan az Analütikákban mondottuk, két premisszából adódik a konklúzió. A két premissza közül az első: általános kijelentés, a második pedig ennek alárendelt és részleges.

Például: Minden lázbeteg embert meg tudok gyógyítani.

Ez az ember lázbeteg.

Tehát ezt az embert meg tudom gyógyítani.

Mármost vannak dolgok, amelyeket általános tudásom révén ismerek, ám részleges tudásom révén nem. Nos, ilyen esetben a tudással bíró ember is hibázhat; például előfordulhat, hogy minden lázbeteg embert meg tudok ugyan gyógyítani, mégis, ha ez az ember lázbeteg, nem tudom. Ugyanígy megtörténhet ugyanaz a tévedés a tudással rendelkező, ám fegyelmezetlen ember esetében. Mert lehetséges, hogy a fegyelmezetlen ember rendelkezik ugyan általános tudással arra vonatkozóan, hogy az efféle dolgok hitványak és kártékonyak, részlegesen azonban nem ismeri, hogy az éppen adott dolog rossz, úgyhogy az efféle tudás birtokában fog hibázni. Mert az általános tudással rendelkezik ugyan, de a részlegessel már nem. Tehát egyáltalán nem lehetetlen az sem, hogy ez történik a fegyelmezetlen emberrel: a tudás birtokában valami hitványságot cselekszik. Úgy van ez, mint a részeg emberekkel. A részegek ugyanis, midőn a részegségük elmúlt, ismét olyanok, mint annak előtte voltak. Sem értelmük, sem tudásuk nem esett ki belőlük, csupán a részegség kerítette őket hatalmába, de ha elszáll a mámor, ismét olyanok, mint voltak. Hasonlóan viselkedik a fegyelmezetlen ember. A szenve­dély, ha erőt vesz rajta, hallgatásra kényszeríti megfontolását. Ám midőn a szenvedély, mint a részegség elszállt, ismét önmaga lesz.

Volt még egy másik érv is a fegyelmezetlenségre vonatkozóan, amely aporiát kínált: az, hogy néha a fegyelmezetlen ember dicséretet érdemelhet és a fegyelmezett megrovást. De nem így áll a dolog. Mert nem az a fegyelmezett és a fegyelmezetlen ember, aki értelmében megcsalatkozik, hanem aki a helyes szabály birtokában és ezt alkalmazva ítéli meg a rosszat és a jót; és fegyelmezetlen, akit az ilyen szabály nem győz meg, fegyelmezett pedig az, akit meggyőz, és akit nem a vágyai vezetnek. Ha ugyanis valaki úgy véli, hogy az apját megverni nem szégyenteljes cselekedet, és vágyat is érez, hogy megverje - az az ember, ha meg­tartóztatja magát a dologtól, még nem tekinthető fegyelmezettnek. Következésképpen: ha az efféle esetekben nincs szó sem fegyelmezettségről, sem fegyelmezetlenségről, akkor nem érdemelhet dicséretet a fegyelmezetlenség, sem megrovást a fegyelmezettség - pedig a látszat ez volt.

A fegyelmezetlenségnek vannak formái, amelyek a betegségre hasonlítanak és vannak formái, amelyek természettől valók. A betegségre hasonlítanak például a következők. Vannak emberek, akik kitépik a hajukat és lerágják a körmüket. Ha valaki úrrá lesz ezen az élvezeten, attól még nem érdemel dicséretet - ahogyan megrovást sem, vagy legalábbis nem nagy megrovást, ha nem lesz úrrá rajta. Természettől való fegyelmezetlenségre példa annak a fiúnak az esete, akit - mint mesélik - perbe fogtak, hogy veri az apját. A törvényszéken azt hozta fel védelmére, hogy „hiszen ő is verte az apját”, - és felmentették, mert a bírák úgy látták, hogy ez a hiba természettől való. De ha valaki úrrá lesz azon a vágyán, hogy az apját megverje, még nem érdemel dicséretet. Mi most nem is az efféle fegyelmezetlenséget és fegyelmezettséget keressük, hanem azt, amelynek alapján azt mondják rólunk, hogy feltétlenül megrovást vagy dicséretet érdemelünk.

A javak közül némelyek külsők - ilyen például a gazdagság, hivatal, kitüntetés, barátok, hír­név -, mások meg szükségszerűek, és a testtel kapcsolatosak, mint például a tapintás, az ízle­lés és a testi gyönyörök. Aki ezekkel kapcsolatban fegyelmezetlen, az feltétlenül fegyelmezet­lennek számít. Így hát arra a fajta fegyelmezetlenségre, amelyet keresünk, érvényes kell, hogy legyen a megállapítás: ezekre a dolgokra vonatkozik. Aporiát rejtett magában az a kérdés, hogy vajon mire vonatkozik a fegyelmezetlenség. Nos, a kitüntetés tekintetében nem fegyel­mezetlen az ember a szó szoros értelmében. Bizonyos értelemben ugyanis még dicséretet is érdemel az, aki a kitüntetéssel kapcsolatban „fegyelmezetlen”, mert az ilyen ember nagyra­vá­gyó. De általában az ilyen esetekre is alkalmazzuk a fegyelmezetlen kifejezést: „fegyelmezet­len a kitüntetés, vagy a hírnév, vagy haragja tekintetében”. Az olyan esetben viszont, amikor valaki feltétlenül fegyelmezetlen, nem tesszük hozzá, hogy mivel kapcsolatban ilyen - mert ott jelen van az a tárgy és világos anélkül is, hogy hozzátennénk: mivel kapcsolatban fegyel­mezetlen. A feltétlenül fegyelmezetlen ember ugyanis a testi gyönyörökkel és fájdalmakkal kapcsolatban ilyen. Ám a következőkből is nyilvánvaló, hogy a fegyelmezetlenség ezekkel kapcsolatos. Minthogy a fegyelmezetlen ember megrovást érdemel, cselekvésének tárgya is elmarasztalandó kell hogy legyen. Ám a kitüntetés, a hírnév, a hivatal, a vagyon és mindaz, amellyel kapcsolatban fegyelmezetlennek szokás nevezni embereket, nem elmarasztalandó dolgok, míg a testi gyönyörök elmarasztalandók. Ezért rendjén való, hogy aki ezekkel a kelleténél többet foglalkozik, azt a szó teljes értelmében fegyelmezetlennek nevezzük.

Mivel a fegyelmezetlenség olyan formái közül, ahol hozzátesszük, hogy az mivel kapcsolatos, a haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenség érdemel a leginkább megrovást; vajon inkább érdemel-e megrovást az, amely a haraggal, mint amelyik a gyönyörrel kapcsolatos? A haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenség hasonlatos azoknak a házi szolgáknak a viselkedéséhez, akik túl­ságosan buzgón igyekeznek szolgálni. Mert ezek is, midőn az uruk azt mondja: „adj nekem”, már el is rohannak buzgalmukban, még mielőtt hallanák, hogy egyáltalán mit kell adniuk, aztán már adják is, de persze eltévesztik a dolgot. Gyakran, amikor a könyvtekercset kellene adniok, az írószerszámot adják. Hasonlóképpen jár az is, aki a haraggal szemben fegyel­mezetlen. Mihelyt meghallja ugyanis az első szót, hogy „jogtalanság történt”, már kitör haragos indulata, hogy bosszút álljon, és meg sem várja, hogy meghallgassa: egyáltalán kell-e haragudnia vagy sem, és ha kell is, ilyen hevesen kell-e. Nos, az efféle haragos indulatot, amely a haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenségnek számít, nem kell túlságosan kárhoztatni, a gyönyörre irányuló törekvés viszont megrovást érdemel. Ez ugyanis különbözik az előbbitől az értelem miatt, ami visszatartja a cselekvéstől, de ő mégis cselekszik - mégpedig az értelem ellenére. Ezért érdemel inkább megrovást, mint a haragból fakadó fegyelmezetlenség. A haragból fakadó fegyelmezetlenség ugyanis: fájdalom - senki sem haragszik úgy, hogy ez ne okozna neki fájdalmat, a vágyakozáson alapuló fegyelmezetlenség azonban gyönyörrel párosul. Ezért érdemel fokozottabb mértékben megrovást. A gyönyörön alapuló fegyelmezet­lenség ugyanis - úgy tűnik - önhittséggel párosul.

Vajon azonos-e a fegyelmezettség és az állhatatosság, avagy sem? [Nem], mert a fegyelme­zett­ség a gyönyörökkel kapcsolatos, és fegyelmezett ember az, aki uralkodik a gyönyörökön, míg az állhatatosság a fájdalmakkal van kapcsolatban. Aki ugyanis állhatatosan és türelemmel viselkedik a fájdalmakkal szemben, az olyan ember: állhatatos. Viszont a fegyelmezetlenség és az elpuhultság sem azonos. Az elpuhultságra és az elpuhult emberre ugyanis az a jellemző, hogy a viszontagságok közepette nem állja meg a helyét - itt persze nem az összes viszontag­ságra gondolunk, csupán azokra, amelyekkel szemben más ember szükségszerűen helytállna, fegyelmezetlen ember pedig az, aki nem képes ellenállni a gyönyöröknek, hanem elpuhultan viselkedik és hagyja, hogy ezek elragadják.

Aztán használjuk még a mértéktelen kifejezést. Azonos-e vajon a mértéktelen és a fegyel­mezetlen, vagy sem? [Nem], mert mértéktelen az olyasféle ember, aki úgy véli, hogy amit tesz, az számára a legjobb és a legkedvezőbb, és aki nem rendelkezik semmiféle helyes szabállyal, amely ellenkezésbe kerülne mindazzal, ami számára gyönyörűségnek tűnik. A fegyelmezetlen emberben viszont megvan a helyes szabály, amely ellenkezésbe kerül vele [amikor azt követi], amire vágya ragadja.

Vajon melyik gyógyítható könnyebben, a mértéktelen vagy a fegyelmezetlen ember? Nos hát, a látszat mindenesetre az, hogy nem a fegyelmezetlen. A mértéktelen ugyanis könnyebben gyógyítható, mert ha létrejön benne a helyes szabály, amely megtanítja rá, hogy [ez meg ez] hitvány dolog, akkor nem teszi többé. Ámde a fegyelmezetlen emberben jelen van a helyes szabály, és mégis megteszi [a hitvány dolgot], úgyhogy az lehet a látszat, hogy az ilyen: gyógyíthatatlan. Csakhogy melyikük vajon a rosszabbik, akiben semmi jó nincs, vagy akiben van ugyan valami jó is, de megvannak ezek a rosszak is? Avagy világos, hogy az előbbi, annál is inkább, mert a legnemesebb az, amely őbenne rossz állapotban van. Mármost a fegyel­mezetlen emberben van valami jó, mivel őbenne megvan a helyes szabály, míg a mértéktelen emberben nincs meg. Továbbá a helyes szabály mindegyik ember számára princípium. A fegyelmezetlen emberben ez a legnemesebb princípium jó állapotban van, a mértéktelen emberben viszont rossz állapotban, így hát a mértéktelen bizonyára rosszabb a fegyelmezet­lennél. Továbbá itt is az a helyzet, mint az állatiasság esetében, amelyről azt mondottuk, hogy nem az állatban, hanem az emberben figyelhető meg. Az állatiasság ugyanis a túlzott hitványság neve. - Miért? Nem egyébért, hanem azért, mert a hitvány princípium az állatban nem található. A princípium pedig a szabály. Mert hát vajon ki követheti el a legnagyobb rosszat: egy oroszlán vagy egy Dionüsziosz, egy Phalarisz, egy Klearkhosz, vagy valamelyik e gonosz emberek közül? Világos, hogy az utóbbiak. A bennük levő hitvány princípium ugyanis nagyban hozzájárul [tevékenységükhöz], míg az állatban egyáltalán nincs princípium. A mértéktelen emberben hitvány a princípium. Mert ha ő hitvány dolgokat cselekszik, az értelme is ugyanezt tanácsolja neki, és számára úgy tűnik, hogy ezeket is kell cselekednie - a princípium, amely benne van, nem egészséges. Ezért számít a fegyelmezetlen ember jobbnak a mértéktelennél.

A fegyelmezetlenségnek két fajtája van. Az egyik valamiféle hebehurgyaság, megfontolat­lanság, és hirtelen keletkezik - például midőn meglátunk egy szép nőt, elfog hirtelen valami­féle szenvedély, s e szenvedélyből vágy keletkezik bennünk, hogy megtegyünk valamit, amit pedig nem volna szabad. A másik egyfajta erőtlen jelenség, amely akadályozó jellegű meg­fontolással párosul. Az első fajta nem kárhoztatható túlságosan, hiszen efféle megjelenik a derekas emberekben is, mégpedig azokban, akik forróvérűek és tehetségesek. A másik fajta viszont a hideg és melankolikus emberekben jelenik meg; az ilyenek megrovást érdemelnek. Továbbá lehetséges, hogy egyáltalán ne ragadjon el a szenvedély, ha értelmünkkel előre megfontoljuk: „Szép asszony közeledik, tehát meg kell tartóztatnunk magunkat.” Aki értel­mével ily módon előre tisztázza a dolgokat, még ha a friss élményekkel kapcsolatban fegyel­mezetlen is, akkor sem ragadja el a szenvedély, és semmi szégyenletes dolgot nem fog elkövetni. Ám aki értelmével látja ugyan, hogy ezt meg ezt nem kellene megtennie, mégis átadja magát a gyönyörnek és elpuhultan viselkedik, az ilyen fokozottabb mértékben érdemel megrovást. A derekas ember soha nem is lehet ilyen módon fegyelmezetlen - hiszen akkor az előrelátó értelem nem fejtene ki semmiféle gyógyító hatást. Az előbb említett emberben ugyan az értelem a vezető, de ő nem engedelmeskedik neki, hanem átadja magát a gyönyörnek, és így valamiképp elpuhul és elerőtlenedik.

Vajon a mértékletes ember fegyelmezett? - az előbb felvetődött ez az aporia, most válaszol­junk rá. Igen, a mértékletes ember fegyelmezett is. Mert nemcsak az a fegyelmezett ember, aki miután már feltámadtak benne a vágyak, ezeket értelme segítségével megfékezi, hanem az olyan is, aki megfékezi azokat is, amelyek majd keletkeznek - ha pillanatnyilag nincsenek is vágyai. Mértékletes az olyan ember, akinek nincsenek hitvány vágyai, de rendelkezik az ezekre vonatkozó helyes szabállyal, fegyelmezett ember meg az, akinek vannak ugyan hitvány vágyai, de ő is rendelkezik az ezekre vonatkozó helyes szabállyal. Így hát azzal, hogy valaki mértékletes, együtt jár, hogy fegyelmezett is. És a mértékletes ember egyben fegyelmezett is, míg a fegyelmezett ember nem mértékletes is egyben. Mértékletes ember ugyanis az, akinek nincsenek szenvedélyei, fegyelmezett pedig az, akinek vannak ugyan szenvedélyei, de uralkodik rajtuk, vagy aki olyan, hogy lehetnek szenvedélyei. Ám a mértékletes ember esetében egyik lehetőség sem áll fenn. Ezért nem mértékletes a fegyelmezett ember.

De vajon a mértéktelen ember fegyelmezetlen, vagy a fegyelmezetlen ember mértéktelen? Vagy egyik jellemvonás sem jár együtt a másikkal? Hiszen a fegyelmezetlen ember az, akinek értelme harcban áll a szenvedélyeivel, a mértéktelen viszont nem ilyen: őbenne egyetértés uralkodik a hitvány tett elkövetése és az értelem között. Tehát sem a mértéktelen ember nem olyan, mint a fegyelmezetlen, sem a fegyelmezetlen ember nem olyan, mint a mértéktelen. Továbbá a mértéktelen ember hitványabb a fegyelmezetlennél, mert nehezebben gyógyíthatók azok, akik természetüknél fogva ilyenek, mint akik a szokás révén válnak ilyenné. Hiszen a szokás is azért számít annyira erősnek, mert természetté válik. Nos, a mértéktelen ember olyan, aki természettől fogva hitvány: azért és annak a következtében ilyen, mert hitvány benne az értelem. Ám a fegyelmezetlen emberrel nem ez a helyzet. Az ő értelme nem azért nem derekas, mert ő eleve ilyen. Akkor állna így a dolog, ha természeténél fogva volna olyan, mint a hitvány ember. A fegyelmezetlen ember tehát nyilván a szokás révén, a mértéktelen pedig természeténél fogva hitvány. A mértéktelen az, aki nehezebben gyógyítható. Egy szokást ugyanis más szokás segítségével kiűzhetünk valakiből, a természetét viszont nem űzhetjük ki senkiből.

Minthogy a fegyelmezetlen ember olyan, aki tudással rendelkezik, és akit nem vezet félre az értelme, viszont a belátó ember is olyasféle, aki minden dolgot a helyes szabály birtokában szemlél - vajon lehetséges-e, hogy a belátó ember fegyelmezetlen legyen, vagy nem lehetséges? Ezt az aporiát szegezhetné ugyanis szembe valaki az elmondottakkal. De ha hívek maradunk az előbb elmondottakhoz, úgy a belátó ember nem azonos a fegyelmezetlennel. Azt mondottuk ugyanis, hogy a belátó ember nemcsak azért belátó, mert megvan benne a helyes szabály, hanem mert azt is cselekszi, ami számára értelme szerint a legjobbnak tűnik. Ám a belátó ember a legjobbat cselekszi, nem lehet fegyelmezetlen a belátó ember, az ellenben lehetséges, hogy a fegyelmezetlen ember különlegesen okos legyen. Az előbbiekben ugyanis úgy határoztuk meg az okos embert és a belátó embert, hogy azok különböznek egymástól. Tárgya ugyan mindkettőnek ugyanaz, de míg az egyik cselekvő erővel hat arra a tárgyra, amelyre kell, a másik nem hat rá cselekvő erővel. Lehetséges tehát, hogy az okos ember fegyelmezetlen legyen - mert ő nem hat cselekvő erővel arra a tárgyra, amelyre kell -, ám a belátó ember nem lehet fegyelmezetlen.

 

7

Ezek után a gyönyörről kell beszélnünk, mivel fejtegetésünk tárgya a boldogság, a boldog­ságról meg úgy szokott mindenki vélekedni, hogy az: gyönyör és kellemes élet, vagy legalábbis nincs híján a gyönyörnek. Azok viszont, akik idegenkednek a gyönyörtől, és úgy gondolják, a gyönyört nem kell a javak közé számlálni, ezt a meghatározást javasolják: „fájdalomtól mentes”. Tehát a „fájdalomtól mentesen” közel áll a gyönyörhöz. Ezért kell beszélnünk a gyönyörről - nemcsak azért, mert a többiek is azt hiszik, hogy így kell tenniök, hanem mert számunkra szükségszerű, hogy a gyönyörről beszéljünk. Mivel fejtegetésünk tárgya a boldogság, a boldogságot pedig meghatároztuk és azt mondtuk, hogy az: „az erény tevékenysége az egész életen keresztül”, az erény pedig a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos; szükségszerű tehát, hogy beszéljünk a gyönyörről, mivel boldogság nem létezik gyönyör nélkül. Először arról szóljunk, amit egyesek érvként felhozva úgy vélekednek, hogy a gyönyör nem fogható fel jónak a javak sorában. Első érvük az, hogy a gyönyör: keletkezés, a keletkezés meg valami befejezetlen dolog, a jó pedig sohasem tartozhat a befejezetlen dolgok közé. A második érv: léteznek hitvány gyönyörök, a jó pedig sohasem létezhet hitványságban. Aztán a gyönyör minden lényben létrejön: a hitványban éppúgy, mint a derekasban, a vad­állatban éppúgy, mint a szelíd jószágban. A jó viszont nem keveredik a hitványakkal, és nem olyasmi, ami sokakkal közös. Majd meg: a dolgok legjava nem gyönyör, a jó viszont legjava a dolognak. És [a gyönyör] akadálya annak, hogy szépet cselekedjünk, ami meg akadálya a szép dolgoknak, az nem lehet jó. Először is az első érvre kell válaszolnunk, a keletkezés érvére, és meg kell kísérelnünk megcáfolni ezt az érvet - mert nem igaz. Elsősorban azért nem, mert nem minden gyönyör keletkezés. Hiszen a szemlélődésből eredő gyönyör sem keletkezés, és az sem, amely a hallásból, látásból és szaglásból ered. Ezek ugyanis nem valamiféle hiány hatására keletkeznek, mint a többiek, például az evésből és az ivásból fakadó gyönyörök. Azok ugyanis hiány és túlzás hatására keletkeznek, tudniillik vagy a hiányzót pótolják, vagy a túlzottból vesznek el. Ezért minősül [az ilyen gyönyör] keletkezésnek. A hiány és a túlzás fájdalom. Fájdalom tehát ott van, ahol gyönyör keletkezik. Ám a látás, a hallás és a szaglás esetében nincs szó előzetes fájdalomról, hiszen senki sem érzett fájdalmat azelőtt, hogy a látás vagy a szaglás gyönyört okoz neki. Hasonlóképpen a gondolkodás esetében: aki szemlél valamit, az gyönyörűséget érez anélkül, hogy előbb fájdalma lett volna. Tehát létezik egyfajta gyönyör, amely nem keletkezés. Így hát ha a gyönyör - mint ahogy azok érve mondja - azért nem jó, mert keletkezés, de létezik egy bizonyos gyönyör, amely nem keletkezés, akkor az a gyönyör jó. És általában: egyetlen fajta gyönyör sem keletkezés, mert még maguk az evésből és ivásból származó gyönyörök sem azok, hanem tévednek, akik azt állítják, hogy ezek a gyönyörök keletkezések, ők ugyanis úgy vélik, hogy mivel az étkezéssel egyidejűleg jön létre a gyönyör, ezért keletkezés. De nem az. Minthogy a léleknek van egy bizonyos része, amellyel - egyidejűleg azzal, hogy magunkhoz vesszük, amire szükségünk van - gyönyört érzünk, ez a lélekrész tevékenykedik és mozog, s mozgása és tevékenysége a gyönyör. Miután e lélekrész tevékenysége egyidejű azzal, hogy magunkhoz veszünk valamit - mintegy: a tevékenység következtében [érezzük a gyönyört] - ezért vélik, hogy a gyönyör keletkezés, ugyanis az a moz­zanat, hogy magunkhoz veszünk valamit: szemmel látható, míg a lélekrész nem figyel­hető meg világosan. Hasonló ez ahhoz, mint ha valaki az embert [csak] testnek gondolja, mert a test érzékelhető, a lélek meg nem az. Pedig a lélek is létezik. Hasonlóképpen van ebben az esetben is: mert a lélek valamely része az, amellyel érezzük a gyönyört, s ez azzal egyidejűleg tevékenykedik, hogy magunkhoz veszünk valamit. Ezért hát egyetlen gyönyör sem keletkezés. Ámde - mondják - a gyönyör: érzékelhető visszatérés a természetes állapotba. [Nem az], mert azok is éreznek gyönyört, akik nem térnek vissza ebbe az állapotba. Hiszen a visszatérés azt jelenti, hogy létezik egy természetes hiány, és ennek megtörténik a pótlása. Csakhogy, mint mondottuk, lehetséges gyönyört érezni hiány nélkül is. A hiány ugyanis fájdalom, s ezt mondjuk, hogy lehet gyönyörűséget érezni fájdalom nélkül és a fájdalom előtt is. Ezért a gyönyör nem „visszatérés a hiány állapotából”. Az ilyesféle gyönyörökben ugyanis nincs semmiféle „hiányos”. Tehát: ha a gyönyör azért nem számít jónak, mert keletkezés, ámde egyik gyönyör sem keletkezés, akkor a gyönyör: jó. Ám ezután azt mondják: nem minden gyönyör jó. De erről is megszerezheti bárki a helyes ismeretet, mégpedig a következő módon. Mivel azt szoktuk mondani, hogy a jóról minden kategóriával kapcsolatban beszélünk - így a szubsztancia, a viszony, a mennyiség, az idő kategóriájában és általában mindegyikben -, ez ilyenformán már világos is, hiszen a jó minden tevékenységével valamilyen gyönyör jár együtt. Ezért, mivel a jó előfordul mindegyik kategória területén, a gyönyör is: jó. Mivel minde­gyikükben előfordul a jó is meg a gyönyör is, és a jókból származó gyönyör: gyönyör - ezért minden gyönyör: jó. Ebből egyidejűleg az is világos, hogy a gyönyörök fajta szerint különbözők, hiszen különbözők a kategóriák is, amelyekben a gyönyör előfordul. Itt ugyanis nem az a helyzet, mint a gyakorlati tudás fajtáinál, például az írás, vagy valamely más fajta esetében. Ha ugyanis Lamprosz elsajátítja az írás tudományát, ugyanazon írástudomány alapján lesz írástudó, mint más ember, aki ezt elsajátítja; az írás tudományának nincsen két fajtája, teszem az egyik Lamproszban, a másik Neleuszban. A gyönyörrel azonban nem ez a helyzet. Hiszen a részegségből és a szerelmi együttlétből fakadó gyönyör nem tartozik azonos fajtához. Ezért kell a gyönyöröket fajta szerint különbözőknek tartanunk.

Ám mivel vannak bizonyos hitvány gyönyörök is, ők ezért nem tartják a gyönyört jónak. Az ilyen érv és az ilyen ítélet azonban nemcsak a gyönyörre jellemző, hanem a természetre és a gyakorlati tudásra is. Hiszen létezik hitvány természet is: például a férgeké és a ganajtúró bogaraké, és általában az alacsonyrendű lényeké. Ám a természet ezért még nem tartozik a hitvány dolgok közé. Hasonlóképpen a gyakorlati tudásnak is vannak hitvány fajtái, például a kétkezi munkák, de ezért még nem hitvány dolog a gyakorlati tudás sem, hanem nemük szerint mind a gyakorlati tudás, mind a természet: jó. Mert ahogyan egy szobrász milyenségét sem azok alapján kell szemlélnünk, amiket elhibázott vagy rosszul dolgozott ki, hanem annak alapján, amit jól csinált, ugyanúgy sem a tudást, sem a természetet, sem semmi mást nem a hitvány, hanem a derekas teljesítményeiből kell megítélnünk. Hasonlóképpen a gyönyör is jó neme szerint, jóllehet a mi figyelmünket sem kerülte el, hogy vannak hitvány gyönyörök is. Hiszen az élőlények természete is különböző, így vannak hitványak is meg derekasak is; pél­dául az ember természete jó, míg a farkasé vagy valamely más vadállaté hitvány. Hasonló­képpen más a természete a lónak és az embernek, a szamárnak és a kutyának. A gyönyör pedig mindegyikük számára visszatérés a természetük ellen valótól a saját természetükhöz. Így hát éppen ez a jellemzőjük: hitvány természettel hitvány gyönyör jár együtt. Nem ugyanaz a gyö­nyör az ember számára, mint a ló számára, és ez hasonlóképpen van a többi élőlény esetében is. Minthogy a természetek különbözők, ezért különbözők a gyönyörök is, s mert a gyönyör: visszatérés, és a visszatérés - mondják - a [saját] természethez való visszatérés, úgyhogy a hitvány természet esetében hitvány, derekas természet esetén derekas a visszatérés. Akik meg azt mondják, hogy a gyönyör nem jó, úgy járnak, mint azok, akik - mivel nem ismerik a nektárt - úgy vélik, hogy az istenek bort isznak, és hogy nincs semmi kellemesebb a bornál. A tudatlanságuk miatt járnak így. Ezekhez hasonlóan jártak azok is, akik azt állítják, hogy minden gyönyör keletkezés és nem jó. Mivel a testi gyönyörökön kívül nem ismernek egyéb gyönyört, ezekről meg azt látják, hogy keletkezések és nem derekas dolgok, úgy vélik, hogy a gyönyör általában nem jó. Nos, mivel gyönyör létezik ott is, ahol a természet visszatér és ott is, ahol már visszatért - visszatérés például a hiány állapotából való feltöltés, már visszatért állapotfajták pedig a látásból, hallásból és más efféléből fakadó gyönyörök -, ezért a „már visszatért” természet tevékenysége bizonyára értékesebb. Ugyanis a kétféle mód bármelyike szerint beszélünk is a gyönyörökről, azok a tevékenység fajtái. Ezért nyilvánvaló, hogy a látásból, hallásból, gondolkodásból fakadó gyönyörök jobbak, mivel a testi gyönyörök a feltöltésből származnak.

Továbbá a következőt is mondják, [annak bizonyítására, hogy a gyönyör] nem jó: ami mindenben előfordul és mindennel közös, az nem jó. Nos, az efféle érv inkább áll a nagyra­vágyó emberre, és a nagyravágyás jellemzője. Mert a nagyravágyó ember az, aki egyedül kíván valamit birtokolni, és ezáltal a többiek fölé akar kerülni. Tehát a gyönyörnek is, ha jó akar lenni, valami effélének kell lennie. Vagy nem így áll a dolog, hanem ellenkezőleg: azért minősül valami jónak, mert minden erre törekszik? Hiszen természettől fogva minden arra törekszik, ami jó, így hát ha minden törekszik a gyönyörre, a gyönyör - neme szerint - jó.

Aztán [azt is mondják], hogy a gyönyör: akadály, azért nem lehet jó. Az az állításuk, hogy a gyönyör akadály, azért tűnik számukra [magától értetődőnek], mert nem vizsgálják helyesen a dolgot. A cselekvő ember cselekvéséből fakadó gyönyör ugyanis nem akadály. Ha másfajta gyönyörről van szó, az persze akadály, például a részegségből fakadó gyönyör akadálya a cselekvésnek. De ilyen módon az egyik fajta gyakorlati tudás is akadálya lehetne a másiknak, hiszen nem lehet egyszerre tevékenykedni mindkettő szerint. De miért ne volna jó a gyakorlati tudás, ha létrehozza a gyakorlati tudásból fakadó gyönyört? És vajon akadály lesz-e ez a gyönyör? Vagy nem az lesz, sőt [hatására] az ember még tevékenyebb lesz? Hiszen a gyönyör, ha a tevékenységből fakad, még fokozottabb tevékenységre serkent. Tegyük fel, hogy a derekas ember cselekvése az erényen alapul, és számára kellemes, hogy ezt cselekszi. Vajon cselekvése során nem lesz-e még tevékenyebb? És ha örömmel cselekszik: derekas ember; ha meg fáj neki, hogy erkölcsileg szép dolgot cselekszik, nem derekas. Fájdalom ugyanis ott van, ahol kényszerből történik valami, így hát ha fájdalmat érez valaki, amikor szép dolgot cse­lekszik, akkor kényszerből cselekszik. Aki pedig kényszerből cselekszik, nem derekas ember. De nincs olyan, az erényen alapuló dolog, amit ne fájdalommal vagy örömmel tennénk. Középút nincs. - Miért? Mert az erény az érzelmekben nyilvánul meg, az érzelem meg a fájdalomban és a gyönyörben, és nincs semmi, ami a kettő között lenne. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény is fájdalommal és gyönyörrel párosul. Ha valaki fájdalmat érez, amikor szép dolgot cselekszik: nem derekas ember. Következésképpen az erény nem párosulhat fájda­lommal - tehát gyönyörrel párosul. A gyönyör nemcsak hogy nem akadály, de egyenesen a cselekvésre buzdító valami, és általában lehetetlenség, hogy ami belőle következik, gyönyör nélkül való legyen.

Másik érv az volt, hogy egyetlen gyakorlati tudás sem okoz gyönyört. De ez sem igaz. Mert a szakácsok, koszorúkészítők és azok, akik illatos kenőcsöket készítenek, gyönyört okoznak. Ám a gyakorlati tudás egyéb fajtái esetében a gyönyör nem célként létezik, hanem [maga a tudás olyan, hogy] gyönyörrel párosul, és nem létezik gyönyör nélkül. Nos hát, a gyakorlati tudás is okoz gyönyört.

Továbbá egy másik érv úgy szólt, hogy a gyönyör nem a legfőbb jó. Ám ily módon és ennek az érvnek az alapján megsemmisíthetnéd az egyenként elősorolt erényeket is. Hiszen a bátorság sem a legfőbb jó. Ezért tehát nem is jó? Ez értelmetlenség volna. Hasonlóképpen van ez a többi erény esetében is. Így a gyönyör is: attól még, hogy nem a legfőbb jó, jó.

Ha valaki átlép az erények területére, fölvetheti a következő aporiát: az értelem néha úrrá lesz az érzelmeken - ezt szoktuk mondani ugyanis a fegyelmezett emberről; viszont fordítva is megtörténik: az érzelmek lesznek úrrá az értelmen - ahogyan ez a fegyelmezetlen ember esetében történik. Mivel tehát ez utóbbi esetben az értelem nélküli lélekrész van birtokában a rossznak, úrrá lesz a jó állapotú értelmen - hiszen ilyen a fegyelmezetlen ember -, és hasonló­képpen: ha az értelem van hitvány állapotban, úrrá lesz az érzelmeken, amelyek jó állapotban vannak és rendelkeznek saját erényeikkel; ha ez lehetséges, megtörténhet, hogy az ember rosszul használja az erényét, hiszen ha az értelem rossz állapotban van, és használja az erényt, rosszul fogja használni. De hát az effajta eredményt értelmetlennek kell minősítenünk. Az ilyen aporiára könnyű ellenérvet hozni és megoldani - abból kiindulva, amit az erényről korábban mondottunk. Azt mondottuk ugyanis, hogy csak akkor létezik az erény, amikor az értelem - jó állapotban lévén - az érzelmekkel, amelyek a megfelelő erénnyel rendelkeznek, össz­hangban van, és az érzelmek is összhangban vannak az értelemmel. Így ugyanis a kölcsönös összhang állapotában vannak, úgyhogy az értelem mindig a legjobbat parancsolja, a jó állapot­ban levő érzelmek pedig könnyen megteszik, amit az értelem parancsol. Ha meg az értelem hitvány, az érzelmek viszont jó állapotban vannak, akkor nincs erény, hiszen az érte­lem hiányzik. Az erény ugyanis mindkettőből áll. Ezért az erényt rosszul használni lehetet­lenség.

Általában kimondhatjuk: az erény princípiuma és vezetője nem az értelem - ahogyan a többiek vélik -, inkább az érzelmek. Először ugyanis az szükséges, hogy az emberben egy bizonyos, értelem nélkül való törekvés keletkezzék a szép iránt - amely keletkezik is -, majd azután, későbbi mozzanatként, az értelmes megfontolás, amely ezzel egyetért és megítéli. Bárki láthatja ezt a gyerekek és az értelem nélküli állatok példájából. Ezekben ugyanis előbb az érzelmek értelem nélkül való törekvése ébred fel a szép iránt, majd ehhez később csatlakozik az értelem, amely az érzelmekkel egyetértésben a szép dolgok cselekvését eredményezi. De nem ez történik, ha [az érzelmek] az értelemből nyerik a szép iránti törekvés princípiumát; ekkor nem követik ezt egyetértésben az érzelmek, hanem gyakran ellentétbe kerülnek vele. Ezért úgy tűnik, inkább a jó állapotú érzelem, mint az értelem az, amely az erényhez vezet.

 

8

Mivel témánk a boldogság, ezekhez kapcsolódva szólnunk kell a szerencséről. A sokaság úgy gondolja ugyanis, hogy a boldog élet: a szerencsés vagy legalábbis a nem szerencse nélküli élet - és ezt valószínűleg helyesen gondolják. A külső javak nélkül ugyanis, amelyeknek a területén döntő szerepet játszik a szerencse, lehetetlenség boldognak lenni. Ezért beszélnünk kell a szerencséről, mégpedig általában arról, hogy ki a szerencsés ember, és hogy ez milyen területen nyilvánul meg és mely dologra vonatkozik? Nos először is, ha valaki elérkezett ehhez a témához és szemügyre vette, fölvetődik egy aporia. Azt ugyanis senki sem állíthatja a szerencséről, hogy [azonos] a természettel; mert aminek a természet az oka, azt az esetek leg­nagyobb részében, vagy éppen mindig ugyanúgy alkotja meg. A szerencse azonban sohasem így tesz, hanem rendszer nélkül és véletlenszerűen [hoz létre dolgokat]. Ezért szerencséről az ilyen esetekben beszélünk. De azt sem mondhatja senki, hogy a szerencse: valamiféle ész, vagy helyes szabály. Hiszen a rendezett jelleg és a mindig ugyanúgy történés jellege nem kevésbé föllelhető ezeken a területeken is - míg a szerencse nem. Ezért ahol a leginkább van jelen az ész és a szabály, ott a legkevésbé a szerencse, és ahol a leginkább van jelen a szerencse, ott legkevésbé az ész. A szerencse tehát valamiféle isteni gondviselés? Vagy nem vélekedhetünk így róla? Nem, mert azt tartjuk, hogy az istenség az ilyen dolgok uraként azoknak oszt jót, illetve rosszat, akik megérdemlik, a szerencse és a belőle származó dolgok viszont valójában véletlenül keletkeznek. Ha az ilyesféléket az istenségnek tulajdonítjuk, rossz vagy nem igazságos bíróvá tesszük őt. Ez pedig nem illik az istenséghez. Csakhogy az említetteken kívül máshová senki sem sorolhatja a szerencsét, így hát nyilvánvaló, hogy ezek egyikének kell lennie. Úgy tűnik, az ész, a szabály és a tudás valami ettől teljességgel idegen dolog. De az isteni gondviselés és jóakarat sem tartható szerencsének, mert a szerencse a hitvány emberek között is megjelenik, az pedig nem valószínű, hogy az istenség gondját viselné a hitványaknak. Így hát az marad hátra - és ez is felel meg a legjobban a szerencsének - hogy ez: természet.

A szerencse és a sors a nem tőlünk függő dolgok közé tartoznak, azok közé, amelyeknek nem vagyunk urai és amelyeket megcselekedni nem áll hatalmunkban. Ezért az igazságos embert, mint igazságos embert senki sem mondhatja szerencsésnek; de a bátor sem, és általában egyetlen erényes ember sem mondható szerencsésnek. Hiszen tőlünk függ az is, hogy birtokában legyünk, és az is, hogy ne legyünk birtokában ezeknek. Ám a következő esetekben a tárgynak már inkább megfelel, ha szerencséről beszélünk. Az előkelő származású embert ugyanis szerencsésnek nevezzük - és általában azt, akinek olyan javak jutnak osztályrészül, amelyeknek nem ő az ura. De itt sem teljesen helyénvaló talán szerencséről beszélni. A szerencsés kifejezést sok értelemben használjuk. Hiszen akinek a számítása ellenére sikerül valami jót cselekednie, szerencsésnek mondjuk, és akinek számítása szerint veszteséggel kellene zárnia egy ügyet, az ilyen embert, ha mégis nyereséges, szerencsésnek nevezzük. Akkor beszélünk tehát szerencséről, ha számításunk ellenére jön létre valami jó, és ha nem szenvedjük el azt a kárt, amire számíthatunk. De úgy tűnik, inkább és sajátosabban van jelen a szerencse ott, ahol az ember valami jóra tesz szert. Hiszen az, hogy szert teszünk a jóra, már önmagában szerencsés esetnek számít, míg az, hogy nem szenvedünk kárt, járulékos módon szerencsés eset. A szerencse tehát értelem nélküli természet. Szerencsés ember ugyanis az, aki az értelem irányítása nélkül rendelkezik a jóra irányuló törekvéssel, és el is éri a célját. Ez a természet hatása. Mert a lélekben természettől fogva megvan az, aminek segítségével az értelem irányítása nélkül törekszünk arra, ahol megvan számunkra a jó állapot lehetősége. És ha azt, aki ilyen állapotban van, valaki megkérdezné: „miért elégít meg téged, ha így cselek­szel?” - ő így válaszolna: „nem tudom, de megelégít” -, vagyis az ilyen hasonlatos az ihletett állapotban levőkhöz. Hiszen azokban is, akik ihletett állapotban vannak, értelem nélkül való az a törekvés, hogy valamit cselekedjenek. A szerencsét nem tudjuk megfelelő és sajátos névvel illetni, hanem sokszor azt mondjuk róla, hogy ok. De az ok olyan kifejezés, amely idegen a [szerencse] nevétől. Az ok ugyanis más, mint az okozat, és azt a fajta szerencsét is oknak mondjuk, amely híján van a javakra irányuló törekvésnek - például, hogy nem ér semmi rossz, vagy hogy szert teszünk valami jóra, holott nem gondoltuk, hogy szert tehetünk rá. Ez a most említett szerencse különbözik attól, amelyről az előbb beszéltünk; úgy tűnik, ez a dolgok változékonyságából ered, és járulékos értelemben szerencse. Ezért - noha az ilyesféle is szerencse - mégis a szó sajátabb értelmében szerencse az olyan, amely a boldogságra irányul, és ahol magában az emberben benne van a javakra irányuló törekvés princípiuma. Mivel tehát a boldogság nincs meg a külső javak nélkül, ezek pedig a szerencséből fakadnak, mint az imént mondottuk, ezért a szerencse elősegíti a boldogságot. Ennyit a szerencséről.

 

9

Mivel egyenként már minden erényt megbeszéltünk, az van még hátra, hogy - általános értelemben vett összefoglalásként - az egyes erényeket alárendeljük valaminek. Nos hát, a teljesen derekas emberre egy nem rosszul hangzó nevet szokás alkalmazni: a kalokagathiát. Szép [kalosz] és jó [agathosz], mondják, ha valaki teljesen derekas. A szép és kifejezéseket az erényre szokás alkalmazni, például szépnek és jónak mondják az igazságos embert, a bátrat, a mértékletest - általában véve az erények hordozóit. Mivel kettős osztást szoktunk alkalmazni, és a dolgok egy részéről azt mondjuk, hogy szépek, más részükről meg, hogy jók; és a jók közül némelyek feltétlenül jók, mások meg nem feltétlenül azok; és szépek például az erények és az erényekből fakadó cselekedetek, jók például a hivatal, a gazdagság, a hírnév, a becsület és más effélék - ezért erkölcsileg szép és jó az olyan ember, aki számára a feltétlenül jó dolgok: jók, és a feltétlenül szép dolgok szépek. Az ilyen ember ugyanis erkölcsileg szép és jó. Aki számára azonban a feltétlenül jó dolgok nem jók, az erkölcsileg nem szép és jó, mint ahogyan az az ember sem számít egészségesnek, akinek a számára a feltétlenül egészséges dolgok nem egészségesek. Ha valakinek a gazdagság és a hivatal, amelyre szert tett, kárára van, akkor számára ezek nem tartoznak a választásra érdemes dolgok közé - ő olyasmit fog kívánni, ami nem árt neki. Aki azonban valami jótól visszatartja magát, nehogy része legyen benne, az nem számíthat kalokagathosznak. Akinek a számára pedig minden jó: jó, és a hatá­sukra - például a vagyon és a hivatal hatására - nem silányul el, az ilyen ember: kalokagathosz.

 

10

Az erényeken alapuló helyes cselekvést megbeszéltük ugyan, csakhogy nem kellő mértékben. Mert említettük ezt a kifejezést: a helyes szabály alapján cselekedni. De talán mivel éppen ezt nem ismeri, felvetheti valaki a kérdést, hogy mit jelent „a helyes szabály alapján”, és hogy hol van a helyes szabály. Vajon a helyes szabály alapján cselekedni kifejezés azt jelenti, hogy „midőn a lélek értelem nélkül való része nem akadályozza az értelemmel bíró lélekrészt abban, hogy az a maga tevékenységét végezze”? Mivel a lelkünknek van egy gyengébbik és van egy jobbik része, a gyengébbik pedig mindig a jobbik kedvéért van, amint a test és a lélek esetében is a test van a lélek kedvéért, és csak akkor fogjuk azt mondani, hogy a test jó állapotban van, midőn állapota olyan, hogy nem akadályozza, sőt elősegíti azt a helyzetet és maga is törekszik rá, hogy a lélek elvégezze a saját munkáját - hiszen a gyengébbik van a jobbik kedvéért, azért, hogy együttműködjék a jobbikkal. Nos, midőn az érzelmek nem akadályozzák az észt abban, hogy saját munkáját végezze - ez az, ami a helyes szabály alapján történik. Igen ám, de azt mondhatná valaki: „Milyen állapotban legyenek az érzelmek, hogy ne akadályozzanak, és mikor vannak ilyen állapotban? Ezt ugyanis nem tudom.” Ezt azonban nem is könnyű megmondani, hiszen még az orvos sem tudja. Hanem midőn a lázas betegnek árpaitalt rendel, [megkérdezik]: „Miből vetted észre, hogy láza van?” - így felel: „Látod, hogy sápadt.” - „De azt, hogy sápadt, miből láthatom?” - „Ezt viszont az orvosnak észre kell vennie - fogja mondani -, mert ha az efféle dolgok meglátása nincs meg benned, nem tudok többet mondani.” Ugyanígy: az egyéb, ehhez hasonló dolgokra közös érvelés vonatkozik, tehát az érzelmek felismerésével is hasonló a helyzet. Hiszen az embernek magának is hozzá kell járulnia, hogy észrevegyen valamit. Ugyanúgy föltehetné valaki ezt a kérdést is: „Ha tehát tudom mindezt, tényleg boldog leszek?” Így gondolják ugyan, de valójában nem így áll a dolog. Hiszen egyetlen tudomány, így a többi sem adja meg a tanulónak a tudás használatát és tevékennyé tételét, hanem csupán a birtoklását. Így tehát ezen a területen sem adja meg ezek ismerete a használatot is - a boldogság ugyanis, mint mondottuk, tevékenység -, hanem csupán a birtoklást [a lelki alkatot]. A boldogság nem abban áll, hogy ismerjük mindazt, amiből létrejön, hanem akkor jön létre, ha mindazt használjuk. Csakhogy ennek használatát és e tevé­kenységet átadni - nem ennek az értekezésnek a feladata, hiszen egyetlen más tudomány sem a használatot, hanem a birtoklást nyújtja.

 

11

Mindehhez ráadásként a barátságról kell még elmondanunk, hogy mi az, milyen helyzetekben nyilvánul meg és mire vonatkozik. Mivel azt látjuk, hogy az egész életen végighúzódik, és minden kedvező pillanatban jelen van, meg hogy jó - ezért hozzá kell vennünk a boldog­sághoz. Helyesebb talán, ha először azt a részt vesszük elő, amellyel kapcsolatban aporiák és kérdések szoktak felmerülni. Tehát: vajon a barátság - ahogyan ezt vélik és hangoztatni szokták - a hasonlók között jön-e létre? Mert azt mondják, hogy „csóka a csókához ül”, meg hogy „bizony mindig a hasonlót vezeti az isten a hasonlóhoz”. Azt is mesélik, hogy volt egy kutya, melyik mindig ugyanazon a cserépen aludt, s amikor megkérdezték Empedoklészt, hogy miért alszik a kutya mindig ugyanazon a cserépen, azt válaszolta: mert van valami hason­latosság a cserép és a kutya között, azaz emiatt a hasonlóság miatt megy oda a kutya. Mások számára viszont úgy tűnik, hogy ellentétesek között inkább alakul ki barátság. Azt mondják ugyanis, hogy „vágyódik záporra a föld, midőn száraz a talaj”. Az ellentétes - mondják - ellentétének kíván a barátja lenni, s hasonlók között ez sohasem jöhet létre, a hasonlónak ugyanis nincs szüksége a hasonlóra - ezt mondják, és ilyesféle érveket. Továbbá: vajon nehéz-e, hogy barátja legyünk valakinek vagy könnyű? Hiszen a hízelgők, akik hevesen ostromolják a másikat, nem barátok, bár barátoknak látszanak.

Kérdés továbbá az is, hogy vajon lehet-e a derekas ember barátja a hitványnak, vagy nem? Hiszen a barátság a bizalomban és szilárdságban nyilvánul meg, a hitvány ember pedig a legkevésbé ilyen - s hitvány ember a hitványnak lehet-e barátja, vagy ez sem lehetséges?

Először is azt kell meghatároznunk, hogy a barátságnak mely formáját vizsgáljuk. Létezik barátság az istenség meg élettelen dolgok iránt is, mint egyesek gondolják - de az a vélemény nem helyes. Barátságról ugyanis ott beszélünk, ahol létezik viszontszeretet. Az istenség iránt érzett barátság esetében pedig a viszontszeretet, sőt, egyáltalán a szeretet lehetetlen. Hiszen értelmetlenség volna, ha valaki azt mondaná: szereti Zeuszt. De az élettelen tárgyaknál sem beszélhetünk viszontszeretetről. Mégis létezik „barátság” az élettelen dolgok iránt is, mint egyesek gondolják - de ez sem nem az istenség, sem nem az élettelen tárgyak, hanem az élők iránti barátságot vizsgáljuk, mégpedig ott is azt a formát, ahol létezik viszontszeretet.

Ha valaki ezek után azt vizsgálja, hogy mi a barátság tárgya - nos, nem egyéb, mint a jó. Mármost a barátság tárgya és amit szeretnünk kell: különböznek egymástól, aminthogy a kívánság tárgya különbözik attól, amit kívánnunk kell. A kívánság tárgya ugyanis a feltétlenül jó, amit kívánnunk kell az, ami számunkra jó. Így a barátság tárgya is a feltétlenül jó, míg amit szeretnünk kell az, ami számunkra jó. Így hát az, amit szeretnünk kell, egyben a barátság tárgya is, míg a barátság tárgya nem olyasmi, amit szeretnünk is kell. Ebben rejlik tehát és ezért merül fel az aporia: vajon lehet-e barátja a derekas ember a hitványnak vagy sem? A jó ugyanis valamiképpen kapcsolódik a számunkra jóhoz, és amit szeretnünk kell, kapcsolódik a barátság tárgyához. A jónak pedig jellemzője és velejárója, hogy kellemes és hasznos is. A derekas emberek között akkor van barátság, mihelyt viszontszeretik egymást. Szeretik egymást, amennyiben tárgyai [egymás] barátságának. Tárgyai egymás barátságának, amennyi­ben jók. Ezért a derekas ember - mondják - a hitványnak nem lehet barátja. De az a helyzet, hogy mégis lehet barátja. Mivel a jóval együtt jár a hasznos és a kellemes jelleg is, ezért a hitvány ember, amennyiben kellemes, lehet a barátja. És a hasznos ember, amennyiben hasznos, lehet a barátja. Ám az efféle barátság nem a „barátság tárgyán” alapul. A barátság tárgya ugyanis a jó, a hitvány ember pedig nem lehet tárgya a barátságnak. Tehát ez a barátság nem ezen alapul, hanem „azon, amit szeretnünk kell”. A barátság tökéletes fajtájából, amely a derekas emberek sajátja, származnak a barátság egyéb formái is: az, amelyik a kellemesen és amelyik a hasznoson alapul. Aki a kellemes alapján barátja valakinek, az nem szereti a jón alapuló barátságot, sem az, aki a haszon alapján barát. Ezek a barátságformák: a jón, a kellemesen és a hasznoson alapulók, ha nem is azonosak, de nem is teljesen idegenek egy­mástól, hanem valamiképpen ugyanazon alapsajátosságtól függenek, ahogyan például „orvosinak” mondjuk az operálókést, „orvosinak” az embert és „orvosinak” a szaktudást is, noha nem azonos értelemben nevezzük őket így. Az operálókést ugyanis azért mondjuk orvosinak, mert az orvosi mesterség számára hasznos, az embert azért, mert ő hozza létre az egészséget, a szaktudást pedig, mert oka és elve ennek. Hasonlóképpen a barátság fajtái sem ugyanazon értelemben szerepelnek: létezik a derekas embernek barátsága, amely a jón alapul, és létezik még kellemesen és a hasznoson alapuló barátság. De nem is a homonümiáról van itt szó, hanem arról, hogy ezek - bár nem azonosak - mégis valamiképpen ugyanarra vonatkoz­nak, és eredetük is azonos. Ha valaki így szólna: „Akinek a barátsága a kellemesen alapul, az nem barátja a másiknak, mert nem a alapján barátja” - az ilyen a derekas emberek barát­sá­gának területére lép át, amely a jellemzők mindegyikéből: mind a jóból, mind a kellemesből, mind a hasznosból tevődik össze; úgyhogy valójában nem a barátság e fajtája szerint barát az ilyen, hanem a kellemesen vagy a hasznoson alapuló barátságfajta értelmében.

Vajon lehet-e a derekas ember barátja a derekasnak, vagy sem? Azt szokták ugyanis mondani, hogy a hasonlónak a hasonlótól semmire sincs szüksége. Nos, az ilyen érv a barátságot a hasznon alapuló barátság értelmében kutatja. Mert amennyiben egyik a másiknak nyújt valamit, annyiban a hasznon alapuló barátság értelmében barátok. De el kell különítenünk a hasznon alapuló barátságot attól, amelyik az erényen és amelyik a gyönyörön alapul. A derekas emberek nyilván sokkal nagyobb mértékben barátok, számukra ugyanis minden adva van: a jó is, a kellemes is, a hasznos is. Hanem a derekas ember is [lehet barátja] a hitványnak. Amennyiben ugyanaz hasznos nekik, annyiban barátja lehet. És a hitvány ember is lehet barátja a hitványnak. Amennyiben ugyanaz hasznos nekik, annyiban barátok. Azt látjuk ugyanis, hogy a következő történik: amikor ugyanaz hasznos a számukra, a haszon miatt barátok lesznek, mert hát semmi akadálya annak, hogy hitvány emberek lévén, ugyanaz legyen a hasznos a számukra.

A legszilárdabb, legtartósabb és legszebb a derekas emberek barátsága, ami természetesen az erényen és a jón alapul. Az erény ugyanis, amin a barátság alapul, változatlan, nyilvánvaló tehát, hogy az ilyen barátság is változatlan marad. A hasznos viszont sohasem marad ugyanaz. Ezért a hasznon alapuló barátság nem is szilárd, hanem a haszonnal együtt változik. Hasonló­képpen a gyönyörön alapuló is. Nos, a legjobbak barátsága az erényen alapul, a tömegé viszont a hasznoson, a gyönyörön alapuló barátság meg a durva lelkű emberek között található. Előfordul, hogy az emberek bosszankodnak azon, hogy barátaik, akikkel kapcsolatot tartanak, hitványak, és csodálkoznak, pedig semmi különös nincs benne. Ha ugyanis a barát­ság a gyönyört választja princípiumnak - amelynek révén barátokká válnak - vagy a hasznot, mihelyt ez a princípium megszűnik, a barátság sem tart tovább. Gyakran viszont a barátság megmarad ugyan, de az egyik rosszul bánik a barátjával, és ezért neheztelnek. Pedig ennek is megvan az oka. Barátságot ugyanis nem az erény alapján táplálsz az ilyen ember iránt, ezért aztán semmi különös sincs abban, hogy az ő tettei sem az erényen alapulnak. Ilyenkor tehát alaptalanul neheztelnek, mert bár a gyönyör alapján kötötték meg a barátságukat, úgy vélik, olyannak kellene lennie, mint az erényen alapulónak. Ez azonban nem lehetséges. Hiszen a gyönyörön és a hasznon alapuló barátságnak nincs köze ahhoz, amely az erényen alapul. Ezek, jóllehet a gyönyörben váltak közössé, erényt keresnek - s helytelenül. A gyönyörrel és a haszonnal ugyanis nem jár együtt az erény, míg az erénnyel mindkettő együtt jár. Képtelenség volna ugyanis, ha egyáltalán feltételezné valaki, hogy a derekas emberek nem a legkelle­mesebbek egymás számára. Hiszen, mint Euripidész mondja, még a hitványak is kellemesek egymásnak: „egybeolvad rossz a rosszal”. A gyönyörrel nem jár együtt az erény, de az erénnyel gyönyör jár együtt.

Vajon kell-e, hogy a derekas emberek barátságában gyönyör legyen, vagy nem? Képtelenség volna azt mondani, hogy nem kell. Mert ha elveszed tőlük annak a lehetőségét, hogy gyönyört szerezzenek egymásnak, más barátokat szereznek arra a célra, hogy együtt éljenek velük: kellemes barátokat. Az együttélés szempontjából ugyanis nincs fontosabb dolog, mint hogy kellemesek legyenek egymás számára. Értelmetlenség volna tagadni, hogy a derekas emberek számára a legfontosabb, hogy együtt éljenek egymással. Ez pedig gyönyör nélkül nem létezik. Nyilvánvalóan szükséges tehát, hogy nekik különösen meglegyen a lehetőségük arra, hogy kellemesek legyenek.

A barátságokat három fajtára osztottuk, és ezekkel kapcsolatban a következő aporia szokott felmerülni: vajon a barátság az egyenlőség vagy az egyenlőtlenség állapotában jön létre? - nos, mindkét esetben létrejöhet. A hasonlóságon alapul ugyanis a derekas emberek barátsága és a tökéletes barátság, hasonlótlanságon pedig az, amely a hasznon alapul. A jómódúnak a szegény azért barátja, mert neki hiánya van abban, amivel a gazdag jól el van látva, és a derekasnak a hitvány ugyanezért barátja; tudniillik, mert ő hiányt szenved az erényben, és úgy véli, a másik társaságában ő is erényes lesz, ezért barátja neki. Egyenlőtlen felek között tehát a hasznon alapuló barátság keletkezik. Ezért mondja Euripidész is, hogy „vágyik záporra a föld, midőn száraz a talaj”, vagyis hogy ezekben - ellentétesek lévén - a haszon miatt ébred a barátság. Hiszen ha a legnagyobb ellentétet veszed, azt, ami tűz és a víz között van - ezek is hasznosak egymás számára. Hiszen a tűz - mint mondani szokták -, ha nem kap valami nedvet, elhamvad, mert a nedvesség mintegy valamiféle táplálékot nyújt neki, mégpedig annyit, amennyin a tűz úrrá lehet. Ha ugyanis a nedvességet fokozod, az kerül fölénybe és a tűz kialszik, míg ha egyensúlyban vannak, hasznosak. Nyilvánvaló tehát, hogy a haszon miatt a legellentétesebb dolgokban is barátság keletkezik.

A barátság összes fajtája - mind az egyenlőségen, mind az egyenlőtlenségen alapuló - az említett háromra vezethető vissza. A barátság minden fajtájában létezik különbség a felek között, ha nem hasonlóképpen szeretik egymást, vagy tesznek jót, vagy szolgálatot, vagy valami más effélét egymásnak. Mert ha az egyik szolgálatkészséget tanúsít, a másik meg hiányosságot mutat, akkor a hiányosság következtében jön a szemrehányás és a panasz. Ez bizonyosan így van olyan esetekben, amikor a barátságnak mindkét fél számára azonos a célja: például ha mindketten a haszon vagy a gyönyör, vagy az erény alapján barátkoznak egymással, ilyenkor az egyik fél részéről tapasztalható hiányosság könnyen kiderül. „Ha te velem nagyobb jót cselekszel, mint én veled, nem kétséges: jobban kell, hogy szeresselek.” Az olyan barátságban viszont, ahol a felek nem ugyanazért barátkoznak, inkább viszálykodások vannak, az egyik fél részéről tapasztalható hiány ugyanis nem nyilvánvaló, például ha egyikük a gyönyör, a másik a haszon végett kötötte a barátságot, ebből keletkezik a vita. Mert egyrészt az a fél, aki a nagyobb hasznot nyújtja, úgy véli, hogy a gyönyör, amelyet cserébe kap, nem megfelelő ellenértéke a haszonnak, másrészt az, aki a nagyobb gyönyört nyújtja, úgy véli, hogy a gyönyörért nem kap megfelelő ellenértéket a haszonban. Ezért van az, hogy az ilyesféle barátságokban keletkeznek inkább viszályok.

Azoknál, akiknek a barátsága az egyenlőtlenségen alapul, az a helyzet, hogy akik gazdag­ság­ban vagy más egyébben felülmúlják egymást, úgy vélekednek, hogy nem nekik kell szeret­niök, hanem - vélik - a másik, akinek oldalán a hiány tapasztalható, kell hogy szeresse őket. Pedig jobb, ha mi szeretünk, mint ha minket szeretnek. A szeretet ugyanis valamiféle gyönyör­rel párosuló tevékenység és jó, míg az, hogy az embert szeretik, a szeretett lény számára semmiféle tevékenységet nem nyújt. Továbbá jobb megismerni, mint megismerés tárgyául szolgálni. Megismerés és szeretet tárgyául szolgálni ugyanis olyasmi, amiben élettelen dolgoknak is lehet részük, míg szeretni és megismerni csak élők tudnak. Aztán: jót cselekedni jobb, mint nem cselekedni jót. A barátok közül az egyik jótevője a másiknak, minthogy szereti őt, míg a szeretett fél, minthogy őt szeretik: nem jótevő. Ám az emberek - nagyravágyásuk folytán - inkább kívánják azt, hogy őket szeressék, mint hogy ők szeressenek, mivel abban a tényben, hogy őket szeretik, valamiféle fölény rejlik. Akit ugyanis szeretnek, az mindig többet élvez a gyönyörből, a vagyonból vagy az erényből, a nagyravágyó ember meg éppen erre a többre törekszik. És úgy vélik, nekik, akik ilyen fölényes helyzetben vannak, nem is kell szeretniök, mert azzal, amiből fölényük származik, ellenszolgáltatást nyújtanak azoknak, akik szeretik őket. Továbbá amazok kevesebbek náluk. Ezért gondolják úgy, hogy nekik nem kell szeretniök, csupán tárgyául szolgálni a szeretetnek. Aki meg hiányt szenved a vagyonban, vagy gyönyörökben, vagy az erényben, csodálja azt, aki bővelkedik ezekben, és szereti, mert így neki is jut belőlük, vagy reméli, hogy kapni fog.

Léteznek olyan barátságok, amelyek a rokonszenvből táplálkoznak, abból a kívánságból, hogy a másiknak jó legyen. Ám az a barátság, amely így jön létre, nem rendelkezik a barátság összes jellemvonásával. Hiszen sokszor előfordul, hogy másnak kívánjuk a javakat, és mással kívánunk együtt élni. Vajon ezt a barátság általános jellemvonásának kell-e tartanunk, vagy csupán a tökéletes, az erényen alapuló barátságénak? Ez utóbbi fajtában ugyanis mindegyik vonás benne van. Hiszen együtt élni senki mással nem akarunk, mert a derekas emberben megvan a kellemes, a hasznos és az erény - és ő az, akinek elsősorban kívánjuk a javakat. És akinek a létezését és a jólétét kívánjuk, az nem más, hanem éppen ő.

Azt a kérdést, hogy vajon létezik-e barátság, amelyet az ember önmaga iránt táplál, most mellőznünk kell. Később majd beszélünk róla. Mindazt, amiről fentebb szóltunk, kívánjuk önmagunknak. Hiszen kívánunk együtt élni önmagunkkal - ez természetesen szükségszerű is -, és önmagunknak kívánjuk az életet, a jólétet, a javakat, nem másnak. Tehát ,,rokon­érzületűek” elsősorban önmagunkkal vagyunk. Hiszen ha kárt szenvedünk, vagy valami ehhez hasonló baj történik velünk, azonnal fájdalmat érzünk. Ezért tűnik úgy, hogy az emberben létezik önmaga iránti barátság. Az ilyesféle kifejezéseket, mint rokonérzület, jólét meg egyebek - vagy az önmagunk iránti, vagy a tökéletes barátságra vonatkoztatjuk. Mindez ugyanis mindkettőben megvan, hiszen az, hogy együttélni, élni és jól élni kívánunk, meg az összes többit kívánjuk, ezek a vonások a barátság e fajtáiban találhatóak.

Továbbá valószínűnek tűnik, hogy ahol a jog, ott a barátság is fellelhető. Ezért ahány fajtája van a jognak, ugyanannyi van a barátságnak is. Létezik jogi kapcsolat idegen és polgár, szolga és úr, polgár és polgár, fiú és apa, asszony és férfi között. Általában: ahányféle egyéb közös­ség létezhet, annyiféle barátságforma lehet bennük. A legszilárdabbnak talán az idegennel kötött barátság látszik. Ezeknek ugyanis nincs semmiféle olyan közös céljuk, amelyen össze­különbözhetnének, mint az ugyanazon városállam polgárai. Az utóbbiak ugyanis a fölény kérdésében összekülönbözhetnek, és nem maradnak barátok. Ezzel kapcsolatban most talán arról kellene beszélni, hogy létezik-e önmagunk iránti barátság vagy sem. Mivel látjuk azt - mint kevéssel előbb mondottuk -, hogy egyes jellemvonásaiból ismerni meg a barátságot, és az egyes jellemvonásokat elsősorban önmagunknak kívánjuk - tudniillik a javakat, az életet és a jólétet; rokonérzületűek leginkább önmagunkkal szemben vagyunk, és együtt élni is első­sorban önmagunkkal kívánunk. - Így hát, ha a barátságot az egyes jellemvonásokból lehet megismerni, az egyes jellemvonásokkal kapcsolatban meg azt kívánjuk, hogy számunkra legyenek meg - nyilvánvaló, hogy létezik önmagunk iránti barátság, mint hogy beszélünk önmagunkkal szemben elkövetett jogtalanságról is. De mert más az, aki elköveti, és más, aki elszenvedi a jogtalanságot, míg minden egyes ember: egy, ezért úgy tűnik, nem létezik önmagunkkal szemben elkövetett jogtalanság. Mégis létezik, mint mondottuk, amikor a lélek részeit vizsgáljuk. Mivel több részből áll, ezért ha ezek nem értenek egyet, ez az állapot önmagunkkal szemben elkövetett jogtalanság. Ehhez hasonlóan fogadhatjuk el azt is, hogy létezik önmagunk iránti barátság. Mivel a barátság, mind mondottuk, a következő: amikor azt akarjuk kifejezni, hogy nagyon erős a barátságunk, azt mondjuk, hogy „nekem meg neki egy a lelkünk”. Mivel pedig a léleknek több része van, akkor lesz „egy lélek”, midőn az értelem és az érzelmek összhangban vannak egymással. Ekkor ugyanis egyek. Ezért amikor egy a lélek, ez az önmagunk iránt táplált barátság állapota. Ez a fajta, az önmaga iránt táplált barátság van jelen a derekas emberben. Mert egyedül az ő lelkének részei állnak egymással jó viszonyban azáltal, hogy nem hasonlanak meg, míg a hitvány ember sohasem barátja önmagának, hiszen mindig harcban áll saját magával. Például a fegyelmezetlen ember, ha olyasmit cselekszik, ami a gyönyörrel kapcsolatos, nemritkán megbánja és szidni kezdi önmagát. A hitvány hasonló­képpen viselkedik az erkölcsi rossz egyéb formáival szemben is, mert állandóan harcban és ellentétben áll önmagával.

Létezik barátság az egyenlőség állapotában is. A társak barátsága például a javak számszerű és jelentőségbeli egyenlőségén alapul. Köztük ugyanis egyik sem érdemesebb a másiknál arra, hogy számszerűen vagy jelentőség, vagy nagyság szerint nagyobb javak legyenek a birtoká­ban, hanem egyenlőt érdemelnek. A társak ugyanis egyenlőek kívánnak lenni. Egyenlőtlen viszonyban van viszont az apa a fiával, az uralkodó az alattvalójával, az erősebb a gyengébbel, az asszony a férfival szemben, és általában mindazok, akik barátságukban a gyengébb és az erősebb viszonyának alapján állnak. Ez az egyenlőtlenségen nyugvó barátság ugyanis arány szerint való. Hiszen a javak elosztásakor sem ad soha senki egyenlő részt a derekabbnak és a hitványabbnak, hanem a nagyobb részt annak adja, aki előbbre való. Ez az arányosan egyenlő. Ha ugyanis az egyik kisebb részt kap, mert ő a hitványabb, a másik nagyobb részt, mert ő a derekabb, ez bizonyos értelemben megfelel az egyenlőségnek.

 

12

A barátság összes említett formái közül a rokonok barátságában jelentkezik leginkább a szeretet, ott is az apa fia iránti barátságában. Miért van az, hogy az apa jobban szereti a fiát, mint a fiú az apját? Vajon azért, mert - mint egyesek mondják, és ami sok esetben helyes is - az apa jótevője a fiának, a fiú meg hálával tartozik a jótéteményért? Nos, ez az ok, úgy tűnik, a hasznon alapuló barátság esetében áll fenn. Ám ebben az esetben az a helyzet, mint ahogyan a gyakorlati tudásnál láttuk. Ezt úgy értem: vannak dolgok, ahol a cél és a tevékenység azonos, és a tevékenység mellett nincs más cél; például a fuvolajáték esetében ugyanaz a tevékenység és a cél - ugyanis mind célja, mind tevékenysége a fuvolázás. Ám a házépítéssel már nem így van, mert annak van más célja is az építőtevékenységen kívül. Mármost a barátság valamiféle tevékenység, de a szeretet tevékenységén kívül semmi más célja nincs, hanem ez maga a cél. Az apa pedig valamiképpen mindig tevékenyebb - megfelelően annak a ténynek, hogy fia az ő teremtménye. Ezt másutt is megfigyelhetjük, hiszen mindenki egy bizonyos jóakarattal viseltetik az iránt, amit ő teremtett. Az apa tehát emlékezéstől és reménytől vezetve bizonyos jóakarattal viseltetik a fia iránt, mivel az az ő teremtménye. Ezért szereti jobban az apa a fiát, mint a fiú az apját.

De a barátság többi fajtájáról is, amelyeket említettünk, és amelyek ennek minősülnek, meg kell vizsgálnunk, hogy vajon valóban a barátság fajtái-e? Például a jóakarat barátságnak számít. Ám nem feltétlenül számít barátságnak a jóakarat, hiszen sokszor megtörténik, hogy jóakaratúvá válunk valaki iránt - vagy mert megláttuk, vagy mert valami jót hallottunk felőle. Következik-e ebből, hogy már barátok is vagyunk, vagy sem? Nem következik. Hiszen ha a perzsák közül valaki jóakarattal volt Dareiosz iránt - és valószínűleg volt ilyen ember -, azért ez még nem volt mindjárt barátja Dareiosznak. A jóakarat, úgy látszik, kezdete a barátságnak, de maga csak akkor válik barátsággá, ha hozzájárul a kívánság, hogy az ember jót tegyen - feltéve, ha képes rá - azzal, aki iránt jóakarattal van. A jóakarat: része az erkölcsnek és az erkölcsre irányul. Hiszen senki sem szokott olyasmit mondani, hogy jóakarattal van a bor, vagy valami más jó és kellemes dolog iránt, amely élettelen. De ha valaki erkölcsére nézve derekas, az iránt már megnyilvánul a jóakarat. Továbbá a jóakarat nem létezik a barátságtól elválasztva, hanem annak a területén nyilvánul meg. Ezért is tűnik barátságnak.

Az egyetértés közeli kapcsolatban áll a barátsággal, ha az egyetértés kifejezést a szó szoros értelmében használod. Ha valakinek hasonló a felfogása, mint Empedoklésznek, és úgy vélekedik az elemekről, mint ő - akkor ez az ember egyetért Empedoklésszel, vagy sem? Nem, mert az egyetértés másra vonatkozik. Először is: az egyetértés nem a gondolati dolgokra, ha­nem a cselekvés területére vonatkozik, és arra sem úgy, hogy az emberek ugyanazt gondolják, hanem úgy, hogy azonos gondolatukkal egyidejűleg az elgondolt dolgokra vonatkozó elhatá­rozásuk is ugyanarra irányul. Mert ha mindkét fél ugyanannak a hivatalnak a megszerzésére gondol, de egyik is, másik is önmagának kívánja megszerezni, akkor egyetértenek-e vagy sem? Nem. De ha én is önmagamnak kívánom a hivatalt, és a másik is nekem kívánja - akkor már egyetértünk. Az egyetértés a cselekvés területén jelentkezik, párosulva az azonos célra vonatkozó kívánsággal. Egyetértésről a szó legfőbb értelmében a cselekvés területén beszé­lünk, és a kifejezés arra vonatkozik, hogy ugyanaz az ember töltsön be egy hivatalt.

 

13

Mivel, mint mondottuk, létezik önmagunk iránti barátság, kérdés, hogy vajon a derekas emberben van-e önző önszeretet vagy sem. Önzően önmagát szerető ember az, aki mindent önmaga érdekében cselekszik, olyan helyzetekben, amelyek számára hasznosak. Az önmagát önzően szerető ember tehát a hitvány, mert mindent önmaga érdekében cselekszik - de nem a derekas. Hiszen ő azért derekas, mert más érdekében cselekszik. Ezért benne nincs önző önszeretet. Csakhogy minden ember a javakra törekszik, és mindegyik úgy véli, elsősorban neki kell hogy legyenek javai. Ez leginkább a gazdagság és a hivatal esetében látható. A derekas ember lemond ezekről más javára, nem mintha nem őt illetné meg leginkább, hanem mert látja, hogy más ezekkel többre képes, mint ő. A többiek tudatlanságuk folytán nem tesznek így - mert nem gondolnak arra, hogy ők esetleg rosszul élnek ezekkel a javakkal -, vagy a hivatallal kapcsolatos nagyravágyásuk miatt. A derekas embert egyik ilyen vélekedés sem csalja meg. Ezért nincs is benne önző önszeretet ezekkel a javakkal kapcsolatban. Ha mégis van benne ilyen, a széppel kapcsolatban van. Ez az egyetlen, amit nem enged át másnak - a hasznos és kellemes dolgokat átengedi. A szép választásával kapcsolatban ugyanis „önző önszeretet” lakik benne. A haszonnal és a gyönyörrel kapcsolatban pedig, amelyeket említet­tünk, nem a derekas, hanem a hitvány ember ilyen.

 

14

De vajon önmagát szereti-e leginkább a derekas ember, vagy sem? Nos, egyrészt önmagát szereti leginkább, másrészt meg nem. Minthogy mondottuk, hogy a derekas a hasznos javakról lemond a barátja javára, ekkor a barátját jobban szereti önmagánál. Igen ám, de amikor erről lemond a barátja javára, ezzel megszerzi önmagának a szépet - ezért mond le amazokról. Tehát egyrészt a barátját önmagánál jobban szereti, másrészt önmagát szereti jobban. A haszonnal kapcsolatban a barátját szereti inkább, míg a széppel és a jóval kapcsolatban elsősorban önmagát. Az erkölcsileg legszebb dolgokat ugyanis önmagának szerzi meg. Benne tehát a jó szeretete, nem pedig önző önszeretet lakik. Hiszen önmagát egyedül azért szereti, mert ő: jó ember. A hitvány emberben viszont önző önszeretet lakozik. Hiszen neki semmi olyanja nincsen - például valami jó tulajdonság -, ami miatt szeresse önmagát, hanem minden ilyesmi nélkül szereti önmagát mint önmagát. Ezért az ilyen emberre szokták elsősorban mondani, hogy önző önszeretet lakik benne.

 

15

Ezzel kapcsolatban kell szólni az autarkiáról és az önmaga számára elégséges emberről. Vajon az önmaga számára elégséges embernek van-e szüksége barátságra, vagy nincs, hanem ő ebben a tekintetben is elegendő önmagának? A költők ugyanis ilyen értelemben mondják, hogy „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ez az aporia abból szárma­zik, hogy vajon annak, aki minden jóval rendelkezik, és önmaga számára elégséges, szüksége van-e barátra. Vagy éppen ebben az esetben van rá szükség a legnagyobb mértékben? Olyanra, akivel jót tehet, és akivel együtt élhet? Hiszen egyedül nyilván nem tudja eltölteni az életét. Ám ha minderre szüksége van, ez pedig barátság nélkül nem lehetséges, akkor az önmaga számára elegendő embernek szüksége van barátságra. A szokásos analógia, melyet az istenséggel kapcsolatos érvekből szoktak levezetni, sem ott nem helyes, sem itt nem hasznos. Mert abból, hogy az istenség elégséges önmaga számára, és nincs szüksége semmire, nem következik, hogy nekünk sincs szükségünk semmire. Azután ilyesféle érvet is szokás az istenséggel kapcsolatban használni. Mivel az istenség - hangzik az érv - birtokában van minden jónak, és elégséges önmaga számára, vajon mit fog csinálni? Csak nem fog aludni? Szemlélni fog valamit - mondják, ez ugyanis a legszebb és hozzá leginkább illő foglalatosság. De mit fog szemlélni? Mert ha valami mást szemlél, akkor önmagánál kiválóbb dolgot szemlél. De az lehetetlen, hogy létezzék valami más, ami kiválóbb az istenségnél. Tehát önmagát fogja szemlélni. Ez viszont értelmetlenség. Hiszen azt az embert is ostobának tartanánk, aki önmagát nézegetné. Tehát az is értelmetlenség - fejeződik be az érv -, hogy az istenség önmagát szemlélje. Nos, hogy az istenség szemlélődésének mi a tárgya, azzal most ne foglalkozzunk. Nem az istenség, hanem az ember autarkiáját vizsgáljuk: azt, hogy vajon önmaga számára elégséges embernek szüksége van-e a barátságra, vagy sem. Ha valaki szemügyre veszi a barát kifejezést, és megnézi: mi a barát és milyen tulajdonságokkal rendelkezik, azt találja, hogy az mintegy másik énje az embernek. Hát még ha közeli barátodat vizsgálod? Annak a mondásnak az értelmében, hogy „ez egy második Héraklész” - a barát: második én.

Mivel önmagunkat megismerni egyrészt a legnehezebb dolog, mint ezt bizonyos bölcsek állították, másrészt meg a legkellemesebb - hiszen ismerni önmagunkat kellemes dolog -, és önmagunkból kiindulva nem szemlélhetjük önmagunkat -, hogy saját magunkat nem vagyunk képesek szemlélni, nyilvánvaló abból a tényből, hogy másokat megvádolunk, de nem vesszük észre azt, hogy magunk is elkövetjük ugyanazt. Ez vagy az önmagunk iránt megnyilvánuló jóindulat, vagy a szenvedély következménye, ez sokunk számára bizonytalanságot teremt önmaga helyes megítélésének tekintetében. Mint midőn ha a saját arcunkat akarjuk megnézni, tükörbe tekintünk, hogy lássuk, ugyanúgy, midőn megismerni kívánjuk önmagunkat, a barátunkra tekintve ismerjük meg. A barát ugyanis, mint mondottuk, második énünk. És ha önmagunkat megismerni kellemes dolog, de ez az ismeret a másik, a barát nélkül lehetetlen, akkor az önmaga számára elégséges embernek szüksége van barátságra, hogy megismerje önmagát. Továbbá: ha erkölcsileg szép dolog - aminthogy az - a szerencse javakkal jót cselekedni, kivel cselekedjék jót? Kivel éljen együtt? Mert nyilván nem tudja egyedül tölteni az életét, hiszen az együttélés kellemes és szükséges dolog. És ha ezek a dolgok erkölcsileg szépek és kellemesek és szükségesek, ám barátság nélkül lehetetlenek, az önmaga számára elégséges embernek szüksége van barátságra.

 

16

Vajon sok barátot kell-e szereznünk vagy keveset? Röviden szólva sem nem sokat, sem nem keveset. Mert ha sok a barátunk, nehéz dolog mindegyiket részesíteni szeretetünkben. Hiszen minden egyébbel kapcsolatban így van ez: természetünk, gyenge lévén, képtelenné tesz ben­nünket arra, hogy sok dologgal foglalkozzunk. Hiszen látóérzékünkkel se láthatunk messzire, hanem ha aránytalanul nagy távolságra van a tárgy, cserbenhagy a látás természetünk gyenge­sége miatt. Hallásunkkal és az összes többi készségünkkel sincs másképp. Ám ha valaki képességünk e fogyatékosságára hivatkozva hiányosságot mutatna a szeretetben, joggal érné vád, és nem is volna barát az ilyen, mivel nem viselkedik barátian - csupán a szavakban. Márpedig a barátság nem ezt kívánja. Továbbá: ha sokan vannak a barátok, vége-hossza nincs az aggodalomnak, mert mivel sokan vannak, nyilván mindig történik egyikükkel valami szerencsétlen dolog, ami szükségképpen aggodalmat kelt. Viszont kevés barátunk se legyen - egy vagy kettő -, hanem mindig annyi, amennyi megfelel az alkalomnak és a barátkozás iránti hajlamunknak.

 

17

Ezek után azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan kell bánnunk a barátunkkal. Ez a vizsgálat azonban nem minden barátságra vonatkozik, csupán arra, amelyben a legkönnyebben támadhat vádaskodás a barátok között. Ez nem mindenütt hasonló módon fordul elő, például az apának a fia iránti barátságában nem létezik olyasféle vádaskodás, amely a barátság némely fajtájában előjön, mint az, hogy „ahogy én veled szemben, te is úgy velem szemben”, és ha nem, akkor heves vádaskodás következik. De az egyenlőtlen barátok között nem szempont az „egyenlő”. Az apa barátsága fia iránt az egyenlőtlenségen alapul. Hasonlóképpen az asszony barátsága a férfi iránt, a szolgáé ura iránt, és általában a hitványabb és a derekabb kapcsolata ilyen. Nálunk nincs szó ilyesféle vádaskodásról. De már egyenlő barátok között és az ilyen barátságban megjelenik az efféle vádaskodás. Ezért kell megvizsgálnunk, hogy hogyan kell bánnunk barátunkkal a barátság ama fajtájában, ahol a barátok egyenlőek.

-&-

Bhagavad-gíta - A Magasztos szózata

Bhagavad-gíta - A Magasztos szózata admin

Forrás: http://mek.oszk.hu

 

BHAGAVAD-GÍTÁ

A Magasztos Szózata

 

Szanszkrit eredetiből magyar prózára fordította szó szerint,
az utószót és a jegyzeteket írta: Vekerdi József

Terebess Kiadó, Budapest, 1997

Tartalom

I. Ardzsuna kétségbeesése
II. A szánkhja jógája
III. A cselekvés jógája
IV. A tudás jógája
V. A cselekvésről lemondás jógája
VI. Az elmélkedés jógája
VII. A tudás és megismerés jógája
VIII. Az Örök Brahman jógája
IX. A királyi tudás és királyi titok jógája
X. A megnyilvánulások jógája
XI. A Mindenség Látomása
XII. A szeretet jógája
XIII. A mező és mező-ismerő jógája
XIV. A hármas jelleg megkülönböztetésének jógája
XV. A Legmagasabb Lélek jógája
XVI. Az isteni és démoni sors megkülönböztetésének jógája
XVII. A háromféle hit megkülönböztetésének jógája
XVIII. A lemondás és megváltás jógája
Utószó

 

 


I. Ének - Ardzsuna kétségbeesése

Dhritarástra szólt:
1. Mondd, Szandzsaja, mit műveltek a Kuru-síkon, a szent mezőn csatára egybegyűlt Pándu-fiak és az enyéim?[1]

Szandzsaja szólt:
2. A hadrendbe állított Pándava-sereg láttán Durjódhana király tanítója elé lépett, és így beszélt:
3. "Tanítóm, nézd a Pándu-fiak hatalmas seregét, melyet bölcs tanítványod, Drupada fia állított hadrendbe.
4. Nagy íjászok vannak köztük, csatában Bhíma és Ardzsuna párjai: Jujudhána és Viráta, s nagy harciszekerén Drupada,
5. Dhristakétu, Csékitána, és Kásí vitéz királya, és Purudzsit, Kuntibhódzsa, és Sibi ura, férfiak vezére,
6. rettenthetetlen Judhámanju, vitéz Uttamaudzsasz, Szubhadrá fia, Draupadí fiai, mind híres kocsiharcosok.
7. Most pedig figyeld, legnemesebb bráhman, kik a mi seregünk legkiválóbb vezérei; felsorolom, hogy tudj róluk.
8. Te magad, Bhísma és Karna, a viadalokban győztes Kripa, Asvattháman és Vikarna, velük Szómadatta fia,
9. és sok más hős, akik érettem lemondtak életükről; mind harcban jártasak, fegyverforgatáshoz értők.
10. Csekély számú a mi haderőnk, de Bhísma őrködik fölötte; nagy számú az ő haderejük, Bhíma őrködik fölötte.
11. Vigyázzatok hát Bhísmára mindannyian, ahogy ki-ki saját hadsorában hadrendben áll!"
12. Ekkor a vitéz Bhísma, a Kuru-nemzetség éltes ősatyja, hangos csatakiáltást hallatott, és csigakürtjébe fújt, megörvendeztetve Durjódhanát.
13. Majd tüstént felharsantak a kürtök és az üstdobok, verőlantok, csörgők, tülkök. Kavargó hangzavar támadt.
14. Most fehér lovak vonta, nagy harciszekerükön állva Krisna és Ardzsuna is megfújta csodás kürtjét:
15. Krisna a Páncsadzsanját, Ardzsuna a Dévadattát, a farkasgyomrú, rettentő Bhíma a nagy Paundra kürtöt,
16. Judhisthira király, Kuntí fia, a Győzedelmest, Nakula a Búgóhangút, Szahadéva az Ékkövest,
17. és Kásí ura, a páratlan íjász, és a vitéz kocsiharcos Sikhandin, Dhristadjumna, Viráta, a győzhetetlen Szátjaki,
18. Drupada, Draupadí fiai, az erőskarú Szubhadrá-fi, külön-külön mind fújta csigakürtjét, uralkodóm.
19. Az eget-földet betöltő, kusza rivalgás megszaggatta a Dhritarástra-fiak szívét.
20. Ekkor a felsorakozott Dhritarástra-sereg láttán, midőn a fegyverek már-már összecsapni készültek, a majom-lobogós Ardzsuna felemelte íját,
21. és így szólította meg Krisnát, uralkodóm:

Ardzsuna szólt:
Állítsd meg szekeremet, Krisna, a két hadsereg között,
22. hadd vegyem szemügyre e harcrakészen felsorakozottakat, kikkel kell megküzdenem ebben a vészes ütközetben.
23. Látni akarom, kik azok, akik ide gyűltek csatára, hogy a balga Dhritarástra-fi javát szolgálják.

Szandzsaja szólt:
24. Király, Ardzsuna szavára Krisna a két hadsereg között középen megállította a pompás kocsit,
25. s Bhísma, Dróna és a többi fejedelem színe előtt így szólt: "Nézd, Ardzsuna, az összesereglett Kauravákat!"
26. És Ardzsuna látta, hogy ott állnak az atyák, nagyatyák, tanítók, nagybátyák, testvérek, fiak, unokák, barátok,
27. apósok, ismerősök mind a két hadseregben. Összes rokonait szembenállva látta Ardzsuna,
28. s ekkor végtelen szánalom fogta el, és kétségbeesetten szólt:

Ardzsuna szólt:
Krisna, enyéimet látva összecsapásra készen,
29. tagjaim elzsibbadnak, nyelvem kiszárad, testemet remegés bénítja, hajam égnek mered,
30. íjam kihull kezemből, bőröm tűzben ég, lábamon állni nem bírok, fejem kóvályog.
31. És baljós előjeleket látok, Krisna! Nem is várhatok jót, ha hozzátartozóimat gyilkolom le csatában.
32. Nem vágyom a győzelemre, Krisna, sem királyságra, sem pompára. Mit ér nekem a királyság, mit a gyönyörök, mit az élet?
33. Akik kedvéért királyságra, gyönyörökre, pompára vágynék, azok itt állnak csatára készen, életükről és vagyonukról lemondva:
34. tanítók, atyák, fiak, nagyatyák, nagybátyák, apósok, unokák, sógorok, atyafiak.
35. Nem akarom megölni őket, még ha ők ölnek is meg engem, Krisna, a Három Világ uralmáért sem, nemhogy a föld birtokáért.[2]
36. Ha kiirtanánk Dhritarástra népét, mi örömünk származna belőle, Krisna? A mi fejünkre szállna a bűn, ha legyilkolnánk ezeket a gyilkosokat.
37. Így hát nem szabad megölnünk Dhritarástra fiait, rokonainkat. Lehetnénk-e boldogok, ha hozzátartozóinkat gyilkolnánk meg, Krisna?
38. Ha ők kapzsiság-nyűgözte eszükkel nem látják a családírtás vétkét és barátok elpusztításának bűnét,
39. nekünk, akik tisztában vagyunk a családírtás vétkével, tudnunk kell távol tartani magunkat ettől a bűntől, Krisna.
40. A család pusztulásával odavesznek a család örök hagyományai; a hagyományok vesztével eluralkodik a törvénytelenség minden családban.
41. Ha eluralkodik a törvénytelenség, a hű hitves elzüllik; ha az asszonyok elzüllenek, kasztkeveredés támad, Krisna.[3]
42. A kasztkeveredés pokolra juttat családírtót és családot; halotti víz-áldozatukat vesztő őseik lebuknak a mennyből.[4]
43. Családirtók kasztkeveredést teremtő bűne lerombolja a nemzetség és család örök törvényeit.
44. A családi törvényeket tipró emberek menthetetlenül pokolra jutnak, így tartja a hagyomány, Krisna.
45. Óh jaj, nagy bűn elkövetésére szántam magamat, hogy királyság gyönyörére áhítozva, hozzátartozóim meggyilkolására keltem fel.
46. Jobban járnék, ha ellenállás nélkül, fegyvertelenül megölnének a csatában Dhritarástra fegyveres kezű fiai!

Szandzsaja szólt:
47. Így beszélt Ardzsuna, és bánat-felkavarta lélekkel leroskadt szekerén a harcmezőn, elejtve íját és nyilát.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
az Ardzsuna kétségbeesése
című első tanítás.

 

II. Ének - A szánkhja jógája

Szandzsaja szólt:
1. Szánalommal eltelt, könny-fátyolozta szemű, kétségbeesett Ardzsunának e szókkal válaszolt Madhu leverője:[5]

A Magasztos szólt:
2. Honnan támadt benned ez a csüggedtség veszély idején? Nem méltó vitézhez, nem vezet mennybe, nem hoz dicsőséget, Ardzsuna.
3. Kislelkűségnek sose engedj, Prithá fia; ez nem méltó hozzád. Űzd el szíved hitvány gyengeségét, kelj csatára, ellenségeid ostora!

Ardzsuna szólt:
4. Madhu leverője, hogyan támadjak csatában nyíllal Bhímára és Drónára, akiket tiszteletet illet meg tőlem, ellenségeid lesújtója?
5. Inkább éljem világomat koldusként kegyelemkenyéren, de fennkölt lelkű mestereim bántalmazása nélkül; ha megölném mestereimet - még akkor is, ha ők hatalomra vágynak -, vér szennyezné be a gyönyöröket, amelyeket élveznék.
6. Nem is tudom, mivel járunk jobban: ha mi győzünk, vagy ha bennünket győznek le; hiszen azok állnak velünk szemben - Dhritarástra fiai -, akiknek legyilkolása esetén magunk sem kívánhatunk tovább élni.
7. Gyengeség hibája béklyózza lelkemet, elmém nem tud a Törvényben eligazodni. Téged kérdezlek, világosíts fel: mi a helyes? Tanítványként esdek hozzád: oktass!
8. Mert elgondolni sem tudom, mi űzhetné el ezt a minden érzékemet kiszikkasztó bánatot, ha az egész föld gazdag királyságát nyerném is el vetélytárs nélkül, vagy akár az istenek fölötti uralmat.

Szandzsaja szólt:
9. Így beszélt Góvindához, az Érzékek Urához, a Tömör fürtű, ellenfelei ostora, majd szólt: "Nem fogok harcolni", és elhallgatott.
10. Az Érzékek Ura elmosolyodott, és e szavakkal válaszolt a két hadsereg között a kétségek-gyötörte Ardzsunának:

A Magasztos szólt:
11. Okos szavakat szólsz, de olyanokért bánkódsz, akikért nem szabad bánkódnod. Bölcsek nem bánkódnak sem élőkért, sem az életből távozottakért.
12. Mert nem volt olyan idő, hogy ne léteztem volna én, vagy te, vagy ezek az uralkodók, és ezután sem lesz úgy, hogy ne létezzünk mindannyian.
13. Ahogy az embernek [vagy: léleknek] ebben a testben osztályrésze a gyermekkor, ifjúság, öregség, ugyanúgy másik testet is fog nyerni. Értőt ez nem zavarhat meg.
14. Kuntí fia, a hideg és meleg, öröm és bánat érzését csak az anyagi világhoz fűződő kapcsolatok keltik; ezek jönnek és eltűnnek, nem állandóak; viseld őket közönnyel, Bhárata.
15. Akit ezek nem zavarnak, s egyformán fogadja a bánatot és örömet, az a szilárd lelkű ember megérett a halhatatlanságra, férfiak vezére.
16. A nem-létező nem juthat létbe, a létező nem juthat nemlétbe; a kettő határát jól látják a valóságot felismerők.
17. Tudd meg, hogy nem múlhat el az, amely ezt a Mindenséget kifeszítette; ennek az Örökkévalónak az elmúlását senki sem képes előidézni.
18. Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen, örök emberi léleknek csak a testei végesek; kelj hát csatára, Bhárata!
19. Aki egyiket ölőnek véli, másikat megöltnek hiszi - mindketten tévesen tudják: ez nem öl és nem ölhető.
20. Nem születik, és nem hal sohasem meg; ha létrejött, nem válhat nem-létezővé; ezt a születetlen, örök, állandó, ősit nem ölik meg, ha megölik a testet.
21. Aki tudja, hogy ez elpusztíthatatlan, állandó, nem születő, örökkévaló, az olyan ember kit és hogyan ölethet meg? kit ölhet meg, Prithá fia?
22. Ahogy elviselt ruháját leveti és másik, új ruhát ölt az ember, ugyanúgy vetkőzi le elviselt testét a lélek, hogy másik, új testbe költözzék.
23. Ezt kard nem vághatja, tűz nem égetheti, víz el nem áztatja, szelek nem szikkasztják.
24. Nem vágható, nem égethető, nem ázhat el, nem szikkad ki; változatlan, mindent áthat, szilárd, mozdulatlan, örökkévaló.
25. Láthatatlan, felfoghatatlan, megmásíthatatlan, így tudhatod. Ha tehát így megismerted, nem szabad többé bánkódnod.
26. De ha úgy gondolod, hogy szüntelenül születik és szüntelenül meghal, akkor sem szabad emésztened magadat miatta, erőskarú.
27. Mert ami születik, annak elkerülhetetlen a halála, és a megholtnak elkerülhetetlen a születése; ami pedig elkerülhetetlen, amiatt nem szabad bánkódnod.
28. Ismeretlen az élők kezdete, ismert létük középső szakasza, elmúlásuk megint ismeretlen, Bhárata; mire jó a síránkozás?
29. Egyik ember mint csodát bámulja; másik mint csodáról beszél róla; van, aki mint csodáról hall felőle, de ha hallotta, sem ismeri senki.
30. Mindenkinek a testében ez a soha meg nem ölhető lélek lakozik, Bhárata; ezért egyetlen lény miatt sem szabad bánkódnod.
31. Ha kötelességedre gondolsz, szintén nem szabad visszarettenned, mert harcosnak semmi sem fontosabb, mint a kötelességből vállalt harc.
32. Ezt a harcot a szerencsés harcosok úgy fogadják, Prithá fia, mint a menny váratlanul elébük táruló kapuját.
33. Ám ha kitérsz e kötelesség-parancsolta ütközet elől, akkor hivatásodtól és becsületedtől tántorulsz el, bűn súlyosul rád.
34. Az emberek lemoshatatlan gyalázatodat fogják emlegetni, és aki megbecsülésre vágyik, annak a gyalázat a halálnál is keservesebb.
35. Az erős kocsiharcosok azt fogják hinni, hogy félelemből futottál meg a csatából, és akik eddig tiszteltek, megvetéssel fognak sújtani.
36. Ellenségeid gyalázó szavak özönét fogják rád szórni, vitézségedet ócsárolva, s van-e ennél keservesebb?
37. Ha elesel, a mennybe jutsz; ha győzöl, birtokod lesz a föld. Kelj hát csatára, Kuntí fia, szánd el magadat az ütközetre!
38. Fogadj egyformán örömet és bánatot, nyereséget és veszteséget, győzelmet és vereséget, így szállj csatába, s ekkor nem hárul reád bűn.
39. Erre a bölcsességre tanít a szánkhja, de most hallgasd meg a jógát, mert ha annak a bölcsességével fegyelmezed magadat, lerázod a tettek bilincsét, Prithá fia.[6]
40. Ebben nincs sikertelen erőfeszítés, nincs csalódás; ebből a tanból egy szemernyi is nagy veszedelemtől szabadít meg.
41. Ebben egyetlen célra összpontosul a határozott gondolat, Kuru-sarj; határozatlanok gondolatai vég nélkül, sokfelé ágaznak.
42. Szóvirágokat ismételgetnek a balgák, a Véda-igék tisztelői, s azt vallják: egyéb nincs, Pártha.[7]
43. Vágyaik rabjai, égi örömökre vágynak, s szertartások özönével kísérik, hogy gyönyörökhöz, hatalomhoz jussanak, ám tetteik gyümölcséül csak újjászületést nyernek tőlük.
44. A gyönyörökön-hatalmon csüggők elméjét elbódítják ezek az igék, s nem érik el elmélyedésben a gondolat határozottságát.
45. A Védák a dolgok hármas jellegére vonatkoznak; te szabadulj meg e hármasságtól, Ardzsuna. Ellentétpárokkal szemben közönyösen, szilárdan állva az igazságban, birtoklás vágyát levetkőzve, uralkodj magadon.[8]
46. Amennyi haszna egy kútnak van, amikor mindenfelől vízözön árad, annyi haszna van az összes Védából a tisztán látó bráhmannak.
47. A tetthez jogod van, de annak gyümölcséhez soha; ne a tett gyümölcse legyen indítékod. Ám a tétlenség se vonzzon!
48. Tetteidet jógában tedd, vonzódástól távol tartva magadat, Kincs Győztese! Közömbösen fogadd a sikert vagy sikertelenséget, mert a közömbösséget hívják jógának.
49. Mert a tett messze mögötte marad a tudat jógájának [vagy: megkötésének], Kincs Győztese. A tudatban keress menedéket; szánalmasak, akiket a tett gyümölcse indít.
50. Aki jógával köti meg tudatát, az egyformán távol tartja magát jótettektől és gaztettektől. Ezért kösd meg magadat jógába; a jóga igazít el a cselekvésben.
51. A bölcsek, akik megkötik tudatukat és lemondanak a tett gyümölcséről, felszabadulnak az újjászületés kényszere alól, és nem-múló helyre jutnak el.
52. Amikor tudatod túljut a káprázatok sűrűségén, akkor közömbössé válsz mindennel szemben, amit a Védákból hallottál és hallani fogsz.
53. Amikor a Védák tanításaitól megzavart tudatod mozdulatlanul, szilárdan megáll révületben, akkor érted el a jógát.[9]

Ardzsuna szólt:
54. Mi a jellemző arra, aki elnyugodott elmével révületbe mélyedt, Fürtöshajú? Az elnyugodott lelkű egyén beszél-e? ül-e? jár-e?

A Magasztos szólt:
55. Aki szívének minden vágyáról lemond, Prithá fia, és megelégszik önmagával önmagában, azt nevezik elnyugodott elméjűnek.
56. Akit a baj nem rendít meg, az örömöt nem kívánja, szenvedélyt, félelmet, haragot elhagyott, azt a bölcset mondják elnyugodott lelkűnek.
57. Aki nem vonzódik semmihez, s ha jó vagy rossz éri, nem örvend és nem haragszik, annak elméje elnyugodott.
58. Ha - mint tagjait a teknősbéka - visszavonja minden érzékét az érzékelt dolgoktól, akkor elméje elnyugodott.
59. A benyomások leperegnek a táplálék nélkül maradó lélekről, csak emlékük íze marad meg; de amikor megpillantja a Legmagasabbat, az emlék is lepereg.
60. Mert még a törekvő, bölcs férfi érzelmeit is erővel elragadják az izgató érzékek, Kuntí fia.
61. Fojtsa el minden érzékét, és egyedül velem törődjön jógában [vagy: önfegyelemben]; mert aki uralkodni tud érzékein, annak elméje elnyugodott.
62. Az érzékelt dolgokkal törődő ember gondolatai ezekhez ragaszkodnak [vagy: vonzódnak]; a ragaszkodásból (vonzódásból) vágy támad, a vágyból harag születik,
63. a haragból tévelygés keletkezik, a tévelygésből emlékezetzavar, az emlékezetzavarból tudatvesztés, s a tudatvesztő elpusztul.
64. Ám aki önmagát legyőzi, és önuralommal, szenvedélytől és gyűlölettől mentes érzékekkel veszi tudomásul az érzékelt dolgokat, az nyugalomra lel.
65. A nyugalomban minden szenvedés megszűnik; mert a nyugodt lelkű egyén tudata hamarosan megállapodik.
66. Fegyelmezettség [vagy: Megkötés] nélkül nincs (igazi) tudat, megkötés nélkül nincs elmélyültség, elmélyültség nélkül nincs béke, s béke nélkül hogyan lehetne boldogság?
67. Mert akinek gondolatai a csapongó érzékeket követik, azok magukkal ragadják elméjét, mint szél a hajót a tengeren.
68. Tehát, erőskarú hős, aki visszavonja minden érzékét az érzékelt dolgoktól, annak elméje elnyugodott.
69. Amikor éjszaka van minden élőnek, akkor az önmagán uralkodó egyén ébren van; amikor az élők ébren vannak, a tisztán látó bölcsnek éjszaka van.
70. Akibe minden vágy úgy ömlik, ahogyan a folyók ömlenek a szakadatlanul megtelő és mégis változatlanul maradó óceánba, az éri el a békét, nem az, aki vágyra vágyik.
71. Aki minden vágyról lemondva, közönnyel, érdektelenül, önösség nélkül éli életét, az a férfi békére jut.
72. Ez a Brahman-lét, Prithá fia; aki ezt eléri, nem tévelyeg tovább. S ha ebben éri halála, a Brahman-nirvánába jut.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A szánkhja jógája
című második tanítás.

 

III. Ének - A cselekvés jógája

Ardzsuna szólt:
1. Lelkek Leigázója, ha értékesebbnek tartod a tettnél a tudatot, akkor miért ösztönzöl szörnyű tettre, Fürtöshajú?
2. Elmémet megzavarod kétértelmű szavaiddal; nevezd meg világosan azt az egyet, amelyik inkább javamra válik.

A Magasztos szólt:
3. Bűntelen hős, már beszéltem arról, hogy kétféle irányzat van e világon: a szánkhja követői a tudás jógáját [vagy: megkötését, fegyelmezését, módszerét], a jóga követői a cselekvés jógáját hirdetik.
4. A cselekvéstől tartózkodás nem szabadítja meg az embert a tettek következményétől [: az újjászületéstől], és a puszta lemondás sem vezet tökéletességre.
5. Mert senki sem élhet egy pillanatig sem cselekvés nélkül, mivel akaratán kívül is cselekvésre kényszerül mindenki a Természetből fakadó adottságok folytán.
6. Aki visszafogja érzékszerveit a cselekvéstől, de gondolataiban az érzékek tárgyainál időzik, az a balgatag ember képmutató nevet érdemel.
7. Aki viszont gondolataival féken tartja érzékszerveit, és cselekvő érzékszerveivel a cselekvés jógája [vagy: fegyelmezése] újtára lép a tettekhez ragaszkodás (vonzalom) nélkül, az kiválik a többiek közül.
8. Tedd meg a rádszabott tettet, mert tétlenségnél több a tett; tétlenséggel testedet sem bírnád fenntartani.
9. A cselekvés gúzsba köti az embereket, kivéve, ha áldozat kedvéért cselekszenek. Ennek kedvéért végezd a cselekvést, Kuntí fia, vágyaktól távol tartva magadat.
10. Egykor az Alkotó az emberekkel együtt teremtette az áldozatot is, és szólt: "Ezzel tartsátok fenn fajotokat, ez legyen kívánságaitok fejőstehene.
11. Ezzel tiszteljétek az isteneket, s az istenek is tisztelni fognak benneteket. Ha így kölcsönösen tisztelitek egymást, a legnagyobb áldásban lesz részetek."
12. Mert az áldozattal megtisztelt istenek megadják nektek a kívánt élveket. Aki adományaikat viszonzás nélkül élvezi, az tolvaj.
13. Az áldozatból visszamaradt étellel táplálkozó, igazlelkű emberek megszabadulnak minden bűntől. A gonoszok, akik csak saját maguknak főznek, kárhozatot esznek.
14. Az élők élelemből élnek, az élelem az esőtől fakad, az eső az áldozatból támad, az áldozat tettből születik,
15. e tettről tudnod kell, hogy a Brahmanból keletkezett, a Brahman az Óm szóból [vagy: az Elmúlhatatlanból] származik, így a mindent átható Brahman örökké jelen van az áldozatban.[10]
16. Aki ezt a körforgást nem lendíti tovább e földön, annak a bűnös, élvhajhász embernek az élete hiábavaló, Prithá fia.
17. Ám az a halandó, aki önmagában leli boldogságát, önmagának örvend, önmagával megelégszik, annak már nincs mit tennie.
18. Annak már nincs oka sem tettre, sem tétlenségre, s nincs semmi ok, amelyért bármely élőlényhez kellene fordulnia a földön.
19. Ezért mindenkor végezd kiszabott teendődet, anélkül, hogy ragaszkodnál hozzá. A ragaszkodás nélkül cselekvő egyén a legfelső célt éri el.
20. Mert cselekvéssel érte el a tökéletességet Dzsanaka és a többi király.[11] És népeid irányítására való tekintettel is cselekedned kell.
21. Amit a kiválóbbak tesznek, azt követik a többiek. Amit ő példaként művel, azt utánozza a nép.
22. Prithá fia, nincs semmi a Három Világon, amit nekem tennem kellene; nincs elérendő, amit nem értem volna el, mégis szüntelenül cselekszem.
23. Mert ha nem cselekedném ernyedetlenül, mindenben az én példámat követnék az emberek, Prithá fia.
24. Romba dőlne a Mindenség, ha nem végezném tettemet. Felfordulást okoznék, és elpusztítanám a teremtményeket.
25. Ahogy a tetteikhez ragaszkodó tudatlanok cselekesznek, úgy cselekedjék a bölcs is, de ragaszkodás nélkül, pusztán azért, hogy a népet irányítsa.
26. Ne keltsen bizonytalanságot a tettükhöz ragaszkodó tudatlanokban: végezze minden tettét készséggel a tudó, de magát jógával megkötve [vagy: fegyelmezve].
27. Minden dolgot a Természet törvényei művelnek, csupán az önösségtől megtévesztett egyén gondolja: "Én vagyok a cselekvő".[12]
28. Ám aki a törvényszerűség és a tett megoszlását helyesen ismeri, az tisztában van vele, hogy törvények érvényesülnek (automatikusan) a törvényszerűségekben, és nem ragaszkodik (a tett gyümölcséhez).
29. Akik a Természet törvényeit nem látják világosan, azok e törvények végezte tettekhez ragaszkodnak (mint saját tettükhöz). Ám a teljesség-tudó mégse keltsen kétséget e rész-tudó balgákban.
30. Minden tettedet ajánld nekem, a Legfelső Énre függesztett gondolattal, remény és haszonvágy nélkül, s harcolj, elvetve aggályaidat.
31. A halandó, aki ernyedetlenül követi e tanításomat, hittel és ellentmondás nélkül, tettei révén szintén megváltást nyer.
32. Ám akik ellenzik és nem követik tanításomat, elkárhoznak e minden tudásukban tévedő ostobák.
33. A bölcs is cselekszik, saját természetének megfelelően; minden lény a maga természetét követi; mit ér, ha valaki elfojtja a természetet?
34. Minden egyes érzékszerv tárgyaihoz [érzeteihez] vonzalom vagy ellenszenv tapad; ne légy e kettőnek rabja, mert mindkettő akadály utadon.
35. Jobb, ha saját kötelességedet eredménytelenül végzed, mint ha más kötelességét sikeresen; saját kötelességed teljesítése közben a halál is jobb; más kötelessége veszélybe sodor.[13]

Ardzsuna szólt:
36. De hát akkor milyen kényszer hatására követ el bűnt az ember saját akarata ellenére is, Vrisni-nép ura, mintha erőszak hajtaná?

A Magasztos szólt:
37. A vágy az oka, a harag az oka, amely a szenvedélyből fakad, s igen falánk, igen vétkes; ez a legnagyobb ellenség a földön.
38. Mint tüzet a füst, mint tükröt a szenny beborítja, mint anyaméh a magzatot borítja, úgy borítja ez a Mindenséget.
39. Ez az ezer alakot öltő, örök ellenség telhetetlen tűzként beborítja a tudó tudását, Kuntí fia.
40. Befészkeli magát az érzékekbe, a gondolatokba, a tudatba, ezek segítségével vezeti félre a tudást, és beborítja a lelket.
41. Ezért legelőször is érzékeidet fékezd meg, Bháraták hőse. Sújtsd le e gonoszt, amely elemészt észt, tudást.
42. Erősnek mondják az érzékeket, az érzékeknél erősebb a gondolkozás, a gondolkozásnál erősebb az értelem, de az értelemnél is erősebb ez.
43. Ha felismerted, hogy ez erősebb az értelemnél, légy magad önmagad támasza, erőskarú hős, és sújtsd le ezt az ezer alakú, veszedelmes ellenséget.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A cselekvés jógája
című harmadik tanítás.

 

IV. Ének - A tudás jógája

A Magasztos szólt:
1. Ezt az örök jóga-tant egykor Vivaszvánnak nyilatkoztattam ki, Vivaszván Manunak adta tovább, Manu Iksvákunak mondta el.[14]
2. Így hagyományozódott sorra a királyi bölcsekre ez a tudás, azonban a hosszú idő sodrában feledésbe merült ez a jóga.
3. Most azonban neked nyilatkoztattam ki ezt az ősi jógatant, mert hívem és barátom vagy. A legnagyobb titok ez.

Ardzsuna szólt:
4. Te később születtél Vivaszvánnál, ő régebben született. Hogyan értsem, hogy kezdetben te nyilatkoztattad ki neki?

A Magasztos szólt:
5. Sok születésem volt már a múltban, s neked is, Ardzsuna. Én valamennyit ismerem, te azonban nem ismered, ellenségeid ostora.
6. Noha születetlen és haláltalan vagyok, s noha minden lény ura vagyok, saját természetem fölött is uralkodva megszületek a magamteremtette káprázat révén.
7. Valahányszor az igazság aláhanyatlik, Bhárata, és eluralkodik a törvénytelenség, én megalkotom önmagamat.
8. Az igazak oltalmára, a gonoszok elpusztítására, az igazság uralomra juttatására koronként testet öltök.
9. Aki valósághoz híven így ismeri születésemet és csodálatos működésemet, teste elhagyása után nem születik újjá: belém olvad, Ardzsuna.
10. Szenvedélyt, félelmet, haragot levetkőzve, velem eltelve, nálam keresve oltalmat, tudás vezeklésével megtisztulva, sokan egyesültek már lényemmel.
11. Akik hozzám fordulnak, azokat én is ugyanúgy szeretem. Bármilyen úton indulnak, hozzám jutnak az emberek, Prithá fia.
12. Akik tetteikben sikerre vágynak, azok az isteneknek áldoznak; az emberek világában gyors sikerre vezet a tett.
13. Én teremtettem a négy rendet, kiszabva teendőiket és jellegüket; értsd meg, hogy én cselekedtem ezt is, bár örök nem-cselekvő vagyok.[15]
14. A tett engem nem szennyez be, tett gyümölcsére nem vágyom; aki ilyennek ismer fel, azt nem béklyózza meg a tett.
15. Ezzel a felismeréssel végezték tetteiket az egykori megváltást keresők is; te is végezd tetteidet, amint egykor a régiek tették.
16. A látnokok is zavarban vannak, hogy mi a tett, és mi a tétlenség; én felvilágosítalak arról a tettről, amelynek ismerete megszabadít minden bajtól.
17. Ismerned kell a tett, ismerned kell a bűntett, s ismerned a tétlen tett titkos útját.
18. Aki felismeri a tettben a tétlenséget és a tétlenségben a tettet, az olyan ember a bölcs, az olyan az önmagát fegyelmező, bármely tettet végez.
19. Aki minden tettéhez vágy és ábrándok nélkül kezd, azt tetteit a tudás tüzében felperzselő bölcsnek nevezik a tudók.
20. Aki levetkőzte a tett gyümölcsének óhaját, mindennel elégedett, minden kapcsolatról lemondott, az elmerülhet a tettekben, mégsem tesz semmit.
21. Aki remények nélkül, visszafogott elmével, minden birtokvágyról lemondva, pusztán testével cselekszik, azt nem szennyezi vétek.
22. Aki elégedett azzal, amit véletlenül kap, irígységet nem ismer, sikert-balsikert egyformán fogad, ellentét-párokon túljutott, azt ha cselekszik sem bilincseli a tett.
23. Aki minden ragaszkodást elvetve, felszabadultan, tudásban szilárd elmével, áldozatként végzi cselekvését, annak minden tette semmibe olvad.
24. A felajánlás Brahman, az áldozat Brahman, Brahman-tűzben a Brahman mutatja be; ezzel jut el a Brahmanba a Brahman-tettbe merülő.
25. Egyes jógik az isteneknek mutatnak be áhítattal áldozatot, mások a Brahman tüzében áldozattal áldozzák fel az áldozatot.
26. Egyesek a hallást és többi érzékszervüket ajánlják fel áldozatul az önfegyelmezés tüzében, mások az érzékszervek tüzében a hangot és a többi érzetet ajánlják fel áldozatként.
27. Ismét mások minden érzékszervük működését vagy a lélegzés folyamatát áldozzák fel önuralmuk tudásgyújtotta jóga-tüzében.
28. Mások anyagi javakkal áldoznak, vezekléssel áldoznak, jógával áldoznak, és a Védák tanulásával áldoznak a fogadalmukban szilárd aszkéták.
29. Mások a lélegzet visszatartásához folyamodnak, és a leheletben áldozzák fel a lélegzetet, vagy a lélegzetben a leheletet, elzárva a ki- és belélegzés útját.[16]
30. Ismét mások élelemtől tartóztatják meg magukat, és életerejükben áldozzák fel életerejüket. Mindezek az áldozat-értők áldozattal eltörlik bűneiket.
31. Áldozat maradékának élet-eledelével táplálkozók az örök Brahmanba jutnak; aki nem áldozik, itt a földön sincs helye, nemhogy ott túl, Kuruk vitéze.
32. Így a Teremtő szájából sokféle áldozat áradt ki. Tudd, hogy tettből születik valamennyi; ha ezt tudod, megszabadulsz [eléred a megváltást].
33. Anyagi javak áldozatánál többet ér a tudás áldozata, ellenségeid ostora; mert minden tettet teljességgel magában foglal a tudás, Prithá fia.
34. Tudd meg, hogy erre a tudásra alázat, kérdezősködés, szolgálat jutalmául tanítanak meg a valóságot látó tudók.
35. S ha ezt megismerted, többé nem fogsz tévedni, Pándu fia; ennek birtokában minden lényt önmagadban fogsz látni, és ugyanakkor énbennem.
36. Ha minden bűnöző közül a legbűnösebb volnál is, minden bűnön átkelsz a tudás bárkáján.
37. Mint ahogy a lobogó tűz minden fát hamuvá hamvaszt, Ardzsuna, ugyanúgy hamuvá hamvaszt minden tettet a tudás tüze.
38. Nincs semmi, ami a tudáshoz hasonló tisztító erővel bírna. Aki a jógában tökéletességre jutott, ezt idővel önmagában találja meg.
39. A hívő, aki érzékeit megfékezi, elnyeri a tudást, ha minden erejével erre törekszik. Ha a tudást elnyerte, igen hamar a legteljesebb nyugalmat is eléri.
40. A tudatlan, a nem hívő, a kételkedő elpusztul; a kételkedőnek sem itt a földön, sem ott túl nincs helye, s boldogsága sincsen.
41. Aki a jóga segítségével lemondott a cselekvésről, kételyét tudással metszette szét, s önmaga ura, azt nem béklyózzák többé tettei, Kincs Győztese.
42. Így hát tudatlanságból fakadó, szívedbe férkőzött kételyedet mesd szét a tudás kardjával, s kövesd a jógát! Indult csatára, Bhárata!

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A tudás jógája
című negyedik tanítás.

 

V. Ének - A cselekvésről lemondás jógája

Ardzsuna szólt:
1. A cselekvésről lemondást hirdeted, Krisna, majd pedig a jógát; mondd meg világosan, hogy a kettő közül melyik a célravezetőbb?

A Magasztos szólt:
2. A lemondás is, a cselekvés jógája is egyaránt a legfőbb üdvhöz vezet, azonban a kettő közül a cselekvésről lemondásnál értékesebb a cselekvés jógája.
3. Azt tekintsd véglegesen lemondónak, aki nem gyűlöl és nem kíván; aki szenvtelen, könnyen megszabadul kötelékeitől, erőskarú hős.
4. A szánkhját és a jógát együgyűek vallják különbözőnek, nem a bölcsek. Aki az egyiket helyesen követi, mindkettőnek a gyümölcsét elnyeri.
5. Azt a célt, amelyhez a szánkhja hívei eljutnak, a jóga követői is elérik; aki egynek tekinti a szánkhját és a jógát, az lát helyesen.
6. Jóga nélkül viszont nehéz a lemondásig eljutni, erőskarú; ám a jógába merülő bölcs hamarosan eléri a Brahmant.
7. Aki jógába merülve, tisztult lélekkel, önmagán uralkodva, érzékein uralkodva, önmagát minden más lénnyel azonosnak tekinti, ahhoz a cselekvésből sem tapad szenny.
8. A valóságot felismerő jógi így gondolkozzék: "Semmit sem én teszek", akár lát, hall, tapint, szagol, eszik jár, alszik, lélegzik,
9. beszél, ürít, fog, szemét behúnyja, kinyitja. "Az érzékek kapcsolódnak az érzékelt tárgyakhoz" - vélje így.
10. Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról.
11. A jógik testükkel, gondolataikkal, tudatukkal és puszta érzékeikkel úgy végzik tetteiket, hogy a ragaszkodásról lemondanak énjük megtisztítása érdekében.
12. Aki jógával fegyelmezi magát, az lemond a tett gyümölcséről, és így örök békére jut; aki nem fegyelmezi magát, s a gyümölcshöz ragaszkodik, azt a vágy bilincsbe veri.
13. Ha gondolatban minden tettről lemondott, akkor a lélek nyugalomban pihen kilenc kapujú várában [a testben], maga uraként, és nem tesz, nem indít tettre.
14. Ez a király nem követel tetteket, nem tűz ki feladatot alattvalóinak [az érzékszerveknek], nem biztatja őket a tett gyümölcsével. Csak természetük működik magától.
15. Ez az úr nem veszi át senkitől vétkét vagy jótettét. A tudást tudatlanság burkolja, ez megtéveszti az embereket.
16. De aki tudással megsemmisíti önmagában ezt a tudatlanságot, abban a tudás napfényként felragyogtatja a Legfelsőt.
17. Akik tudatukkal és egyéniségükkel ebbe merülnek, ehhez fordulnak, ennél keresnek menedéket, a tudás letörli vétkeik szennyét, és több újjászületés nem vár rájuk.
18. A bölcs szemében egyforma a szertartástudó, jámbor pap, a tehén, elefánt, kutya, kutyahús-evő pária.
19. Akiknek gondolatait ez az egyformaság uralja, már ezen a földön legyőzték a születést és halált; mert a hibátlan Brahman egyforma, s így ők a Brahmanban lakoznak.
20. A Brahman-ismerő, Brahmanban lakozó, rendíthetetlen elméjű, tévedhetetlen bölcs ne örvendjen, ha jó éri, s ha baj éri, ne bánkódjék.
21. Külvilág ingerei elől elzárkózva, önmagában találja meg boldogságát a lelkét Brahman-jógával megkötő bölcs, s nem múló boldogságot élvez.
22. Az ingerek-szülte élvezetek szenvedés szülőanyjai, kezdetük van és végük van, Kuntí fia; a bölcs nem leli bennük örömét.
23. Aki még e földön, teste elhagyása előtt el tudja fojtani vágyból és haragból fakadó indulatait, az jógi, az boldog ember.
24. Akit belső boldogság, belső öröm, belső világosság hat át, az a jógi a Brahmannal azonossá válik, és a Brahman-nirvánába jut.
25. A bűntől megtisztult, kételyektől megszabadult, magukon uralkodó, minden lény üdvének örülő látnokok elnyerik a Brahman-nirvánát.
26. Vágyat, haragot levetkőző, elméjükön uralkodó, önmagukat ismerő aszkéták előtt nyitva áll a Brahman-nirvána.
27. A bölcs, aki a külvilág ingereit kizárva, tekintetét két szemöldöke közé szegezve, orrlyukán egyenletesen lélegezve ki s be,
28. érzékeit, gondolatait, tudatát megzabolázva, kívánságot, félelmet, haragot örökre elvetve, egyetlen célként a megváltásra törekszik, az megváltódott.
29. Aki felismeri, hogy én vagyok az áldozat és vezeklés elfogadója, az egész világ legfőbb ura, minden élő barátja, az elnyeri a békét.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A cselekvésről lemondás jógája
című ötödik tanítás.

 

VI. Ének - Az elmélkedés jógája

A Magasztos szólt:
1. Aki a tett gyümölcsével nem törődve végzi köteles munkáját, az az igazi jógi, nem pedig az, aki nem gyújt áldozati tüzet, nem végzi a szertartásokat.[17]
2. Tudd meg, Pándu fia, hogy amit lemondásnak hívnak, az nem más, mint a jóga; mert aki nem mond le elképzeléseiről, nem lehet jógi.
3. A jóga útjára lépő bölcsnek a tett a talpköve; a jóga csúcsára érkezettnek a nyugalom a talpköve.
4. Amikor sem érzékei tárgyához, sem a tettekhez nem ragaszkodik, minden elgondolásáról lemond, akkor mondják, hogy a jóga csúcsára érkezett.
5. Saját énjével emelje fel énjét, ne hagyja lesüllyedni énjét; mert saját énje lehet barátja saját magának, és saját énje lehet ellensége saját magának.
6. Ön-énje ön-barátja annak, aki önmagával legyőzte önmagát; ám aki nem ura önmagának, annak ön-énje ellenségesen ön-ellenfelévé válik.
7. Az önmagát legyőző, megbékélt egyén a Legfelső Szellemet találja meg hidegben és melegben, jóban és rosszban, tisztességben és megvetésben.
8. A tudással és megismeréssel megelégedő, érzékeit legyőző, az elért csúcson szilárdan megálló, göröngyöt, követ, aranyat egyformának tekintő jógit nevezik fegyelmezettnek.
9. Barát, társ, ellenség mindegy neki, rosszakarók és jóindulatuak között középen áll, igazakra és gonoszakra ugyanúgy gondol, ezért különb mindenkinél.
10. A jógi magányba vonulva, egyedül, elméjét megfékezve, reményről és birtokvágyról lemondva, szüntelenül fegyelmezze magát.
11. Tiszta helyen készítsen magának szilárd ülőhelyet, ne túl magasat és ne túl alacsonyat, kusa-fűvel, őzbőrrel és ruhával letakarva,[18]
12. azon az ülőhelyen ülve összpontosítsa gondolatait egy pontra, állítsa meg elméje és érzékszervei tevékenységét, így végezze a jógát önmaga megtisztítása érdekében.
13. Egyenesen tartsa törzsét, nyakát, fejét, mozdulatlanul, szilárdan; tekintetét szegezze orra hegyére, ne tekintgessen szerteszét.
14. Békés lélekkel, gondoktól menten, önmegtartóztatás fogadalmában, gondolatait megfékezve, elméjét rám irányítva, egyedül velem törődve üljön jógában.
15. Ha állandóan így fegyelmezi magát a jógi, gondolatait kordában tartva, eléri a bennem rejlő, legfelső nirvána békéjét.
16. Nem végez jógát az, aki sokat eszik, de az sem, aki folyton koplal; ugyanígy az sem, aki túl sokat alszik vagy virraszt, Ardzsuna.
17. Aki fegyelmezetten táplálkozik és pihen, dolgait fegyelmezetten végzi, fegyelmezetten alszik és van ébren, az valósította meg a szenvedéstől mentesítő jógát.
18. Ha a kordában tartott elme önmagába vonul vissza, akkor a semmiféle vágytól nem érintett egyént fegyelmezettnek nevezik.
19. Mint szélcsendes helyen a mécs lángja nem libeg - ezt a hasonlatot szokták a féken tartott elméjű jógira alkalmazni, aki jógával fegyelmezi magát.
20. Midőn a jóga szolgálata megállítja az elmét és az elpihen, s midőn önmaga önmagát szemléli és önmagával megelégszik,
21. akkor megismeri a csak tudattal megközelíthető, érzékek fölötti, végtelen boldogságot; és ha ebben maradva, nem szakad el a (megismert) igazságtól,
22. ennek elnyerése után más nyereséget nem tart többre, s ebben maradva, a legsúlyosabb csapás sem ingatja meg.
23. Ennek a szenvedés kötődésétől oldódásnak a neve jóga, így kell tudni; ezt a jógát kell végezni eltökélten, ernyedetlen akarattal.
24. Elgondolásaiból fakadó vágyait mindenestül, csírájukban fojtsa el, érzékei seregét értelme kerítse be, zabolázza meg,
25. fokozatosan merüljön nyugalomba szilárdan eltökélt tudattal, gondolatait csak magára irányozza, és ne gondoljon semmire.
26. Bármerre elkalandoznék a csapongó, ingatag gondolat, mindenhonnét terelje vissza, hajtsa önmaga uralma alá.
27. Mert a gondolatait elaltató, szenvedélyeit elpihentető, mindentől megtisztult jógi Brahmannal azonosul, a legfőbb boldogság tölti el.
28. A hibáktól megtisztult jógi, aki magát örök fegyelem alatt tartja, könnyűszerrel eléri a Brahmannal egyesülés végtelen boldogságát.
29. Aki jógával köti meg énjét, az minden lényben magát látja és magában lát minden lényt, azonosnak tekint minden dolgot.
30. Aki mindenben engem lát, és mindent bennem lát, az nem szakadhat el tőlem, s én sem szakadok el tőle.
31. Aki minden lényben engem szeret, mert meglátta, hogy minden egy, az a jógi énbennem él, bárhol tartózkodik.
32. Aki mindent önmagához hasonlít, és egyformának néz örömet és bánatot, Ardzsuna, azt tartsd a legtökéletesebb jóginak.

Ardzsuna szólt:
33. Mandhu leverője, azt tanítod, hogy e közömbösséggel elérhető a jóga, de úgy hiszem, hogy ez nem lehet tartós, hiszen minden ingatag.
34. Ingatag a gondolkozás, Krisna, és erőszakosan, szakadatlanul felkavarja az embert; úgy vélem, hihetetlenül nehéz féken tartani, akár a szelet.

A Magasztos szólt:
35. Erőskarú hős, a gondolkozás kétségkívül ingatag, nehezen fékezhető, de gyakorlás és szenvtelenség féken tartja, Kuntí fia.
36. Aki nem fékezi önmagát, nem érheti el a jógát, így mondom. De aki ura önmagának és kitartó, a megfelelő módszerek segítségével eljut hozzám.

Ardzsuna szólt:
37. Aki hívő, de nem elég kitartó, és gondolkozása elpártol a jógától, s így nem éri el a jóga tökéletességét, milyen célhoz jut el, Krisna?
38. Vajon nem fog-e szétfoszló felhőként elenyészni, mindkét lehetőségtől megfosztva, támasz nélkül, lebukva a Brahmanhoz vezető útról?
39. Oszlasd el maradéktalanul ezt a kételyemet, Krisna; rajtad kívül nincs senki, aki ezt a kételyt eloszlathatná.

A Magasztos szólt:
40. Prithá fia, sem itt, sem ott túl nem vész el az ilyen ember; mert aki erényes volt tetteiben, azt nem sújthatja balsors.
41. Az igazak világába jut jutalmul, s miután végtelen hosszú ideig ott lakott, tisztalelkű, jómódú emberek házában születik újjá az, aki gyönge volt a jógához.
42. De az is lehet, hogy bölcs jógik családjában ölt testet, noha az ilyen származás érhető el legnehezebben e világon.
43. Itt újra visszanyeri azt a jóga-bölcsességet, amelyre előző testében eljutott, s annál buzgóbban törekszik tovább a tökéletességre, Kuru-sarj.
44. Előző igyekezete akaratlanul is tovább sodorja; ha valaki pusztán megismerni kívánja a jógát, az is többet ér, mint a Véda-szövegek.
45. Ám a kitartóan igyekvő jógi megtisztul bűneitől, születések sorozatán át tökéletesedik, s végül a legfőbb célhoz ér.
46. A jógi fölötte áll az aszkétáknak, fölötte áll a tudás birtokosainak, s fölötte áll a tevékenységbe merülőknek is. Légy hát jógi, Ardzsuna!
47. De valamennyi jógi közül azt tartom legigazibb jóginak, aki felém forduló lélekkel, hittel szeret engem.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
Az elmélkedés jógája
című hatodik tanítás.

 

VII. Ének - A tudás és megismerés jógája

A Magasztos szólt:
1. Most hallgasd meg, Prithá fia, hogyan ismerhetsz meg teljességemben, kétségektől menten, gondolataidat reám irányítva, bennem bízva, a jógát követve.
2. Maradéktalanul feltárom előtted ezt a tudást és megismerést, s ha ezt ismered, nem marad semmi, amit ezen kívül ismerned kellene.
3. Emberek ezrei közül alig egy törekszik tökéletességre, s a tökéletességet elérő törekvők közül alig egy ismer igazi valómban.
4. Föld, víz, tűz, szél, éter [űr], gondolkozás, értelem, én-tudat - erre a nyolc részre osztottam fel természetemet.
5. Ez az alacsonyabbrendű; de ismerd meg másik, magasabbrendű természetemet is, erőskarú hős, amely lélekké válva, fenntartja a mindenséget.
6. Ebből az anyaméhből születik minden élőlény, értsd meg ezt; én vagyok az egész világ kezdete és ugyanúgy pusztulása.
7. Nincs semmi, ami fölöttem állna, Kincs Győztese; a mindenség reám van felfűzve, mint fonálra a gyöngyszemek.
8. Én vagyok a víz íze, Kuntí fia, én vagyok a Nap és Hold fénye, az Óm szó az összes Védában, hang a levegőben, bátorság a férfiban,
9. tiszta illat a földben, hő a tűzben, élet az összes élőlényben, vezeklés a vezeklőkben.
10. Minden élő csírájának engem ismerj, Prithá fia. Bölcsek bölcsessége, dicsők dicsősége én vagyok,
11. s én vagyok a hatalmasok hatalma - amíg az vágytól és szenvedélytől távol van -, s az élőlények szerelmi vágya is én vagyok - amíg az törvénysértéstől távol van -, Bháraták hőse.
12. És minden jóság, szenvedély vagy sötétség uralta jelenség [az anyagi világ] tőlem nyeri e jellegét, tudd meg; nem én létezem bennük, ők léteznek bennem.
13. E hármas jelleggel felruházott jelenségek megtévesztik az egész világot, s nem ismerik fel, hogy én ezek fölött állok, örökkévaló vagyok.
14. Mert nehéz átlátni ezen a jellegekben megmutatkozó, csodás káprázaton; csak akik hozzám fordulnak, azok jutnak túl ezen a káprázaton.
15. Nem fordulnak hozzám a gonoszok, balgák, e leghitványabb emberek, mert a káprázat megfosztotta őket a tudástól, és démoni létformát öltöttek.
16. Az igaz emberek négyféle csoportja szeret engem, Ardzsuna: a szenvedők, a tudásra vágyók, a célratörők és a bölcsek, Bháraták hőse.
17. Legkülönb közülük a szüntelen jógában élő, egyedül engem szerető bölcs; mert mindennél kedvesebb vagyok neki, és ő is kedves nekem.
18. Mindannyian nemes lelkűek, de a bölcset magammal azonosnak tekintem, mert fegyelmezett lélekkel hozzám fordul, mint legfőbb menedékéhez.
19. Sok újjászületése végén hozzám fordul a bölcs, felismerve; "Vászudéva [Krisna] a mindenség". Ám igen ritka az ilyen emelkedett lelkű egyén.
20. Akiket különféle vágyak megfosztottak tudásuktól, azok más istenekhez fordulnak, különféle szertartásokat végeznek, és így saját természetük [egyéniségük] veri bilincsbe őket.
21. De bármilyen testet imád egyik vagy másik hívő igaz hittel, ezt a tántoríthatatlan hitet mindegyikőjüknek én adom.
22. Ebben a hitben elmélyülve igyekszik annak a kegyét elnyerni, és utána megkapja, amit kíván, de ezt én adományozom neki.
23. Ám az ilyen csekély eszűek jutalma véges; aki isteneknek áldozik, az istenekhez jut el, az én híveim hozzám jutnak el.
24. A tudatlanok azt hiszik, hogy látható alakban létezem én, a láthatatlan, mert nem ismerik örök, legmagasabbrendű felsőbb lényemet.
25. Nem nyilvánulok meg mindenki előtt, mert jógám káprázata burkol. A balga népség nem fogja fel, hogy születetlen, elmúlhatatlan vagyok.
26. Én ismerem az egykor volt, a most létező és a leendő lényeket, Ardzsuna, de engem senki sem ismer.
27. A teremtésben minden lény tévedésben él, Bhárata, ellenségeid ostora, mert megtéveszti a kívánságból és gyűlöletből fakadó ellentét-pár.
28. De a mindig jót cselekvő emberek, akikben véget ért a bűn, megszabadulnak az ellentét-pár okozta tévedéstől, és szilárd elhatározással engem szeretnek.
29. Akik öregségtől és haláltól szabadulni igyekezve, hozzám fordulnak oltalomért, azok teljességében megismerik a Brahmant, a Legfelsőbb Ént, és a cselekvés minden vonatkozását.
30. Akik felismerik, hogy egy vagyok a Felsőbb Lénnyel, Felsőbb Istenséggel, Felsőbb Áldozattal, azok haláluk pillanatában jógába merült elmével megismernek engem.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A tudás és megismerés jógája
című hetedik tanítás.

 

VIII. Ének - Az Örök Brahman jógája

Ardzsuna szólt:
1. Mi ez a Brahman, mi a Felsőbb Én, mi a tett, mit neveznek Felsőbb Lénynek, Felsőbb Istenségnek, emberek ura?
2. Mi a Felsőbb Áldozat, és ki végzi ebben a testben, Madhu leverője? S hogyan ismernek meg a lelküket fegyelmezők haláluk pillanatában?

A Magasztos szólt:
3. Az el-nem múlót nevezik Legfelső Brahmannak; saját lényed a Felsőbb Én; a lények létrejöttének születését okozó teremtésnek a neve tett.
4. A Felsőbb Lény az elmúló életforma, a Felsőbb Istenség a lélek. A Felsőbb Áldozat én vagyok ebben a testben, testben-élők vezére.[19]
5. S aki halála pillanatában rám gondolva válik meg testétől, az az én lényembe olvad; ne kételkedj ebben.
6. Mindenki abba a lénybe jut el, amelyre halála pillanatában gondolva távozik testéből, mert mindig annak a lénye fogja áthatni [vagy: új létre kelteni].
7. Ezért mindenkor reám gondolj, és most kezdd a harcot; ha szíved és elméd rajtam csügg, bizonnyal hozzám jutsz el.
8. Aki elméjét kitartó jógával fegyelmezi, nem engedi elcsapongani, a legfelső isteni lélekkel egyesül, ha arra gondol, Prithá fia.
9. Aki az ősi Látnokról, Parancsolóról, paránynál kisebb s mégis felmérhetetlen nagyságúról, mindenség Teremtőjéről, sötétségen túl Nap fényében tündöklőről emlékezik meg
10. távozása pillanatában, s áhítattal és jóga erejével fegyelmezi magát, életerejét szilárdan két szemöldöke közé összpontosítja, gondolatai nem kalandoznak el - az egyesül azzal a legfelső isteni lélekkel.
11. Most röviden szólok neked arról a helyről, amelyet a Véda-tudók örökkévalónak neveznek, szenvedélyt levetkőző aszkéták elérnek, keresői önmegtartóztatást fogadnak.
12. Aki a test minden kapuját elzárja, gondolatait szívébe rekeszti, életerőit fejében rögzíti, a jóga rendíthetetlen nyugalmába mélyed,
13. az egyetlen Óm szótagban rejlő Brahmant suttogja, reám gondol, úgy távozik a testből s kél útra, az a legfelső célhoz ér.
14. Könnyűszerrel elér engem a jógi, Prithá fia, ha szüntelenül fegyelmezi magát, szüntelenül reám gondol, s figyelme nem fordul más felé.
15. E nagy lelkek, ha hozzám eljutottak, többé nem születnek újjá a szenvedések múlandó honában: elérték a legfőbb tökélyt.
16. A világok, Brahmá egétől kezdve, újra és újra visszatérnek, Ardzsuna; ám aki hozzám eljutott, arra nem vár több újjászületés, Kuntí fia.
17. Brahmá egy napja ezer világkorig tart, és ezer világkorig tart egy éjszakája, így tudják, akik tudnak éjet és napot.[20]
18. Nappal virradtakor a láthatatlanból előtámad miden látható; éjszaka leszálltakor ugyanabban a láthatatlanban semmisülnek meg.
19. Így az élők serege újra és újra keletkezik, majd elpusztul az éjszaka leszálltakor, és akaratától függetlenül újra létrejön a nappal virradtakor, Prithá fia.
20. De ezen a láthatatlanon túl van egy másik, örökkévaló, láthatatlan létezés, amely nem semmisül meg az összes lény megsemmisülésekor.
21. Ennek neve El-nem-múló Láthatatlan; ezt tudják a legfőbb üdvnek; aki ebbe eljutott, többé nem tér vissza. Ez az én legmagasságosabb székhelyem.
22. Ez a Legfelső Szellem odaadó áhítattal érhető el, Prithá fia. Ebben lakozik minden lény; a Mindenséget ez feszítette ki.
23. Bharaták hőse, most feltárom előtted, hogy melyik időszakban távoznak az életből a jógik úgy, hogy többé nem térnek vissza, és melyikben térnek vissza.
24. Tűz, világosság, nappal, növő hold, észak felé haladó Nap hat hónapja - az ekkor távozó Brahman-ismerők a Brahmanba jutnak.[21]
25. Füst, éjszaka, fogyó hold, dél felé haladó Nap hat hónapja - ekkor a jógi a Holdba jut és visszatér.
26. A világnak öröktől fogva ez a két útja van, a világos és a sötét, így tudják; egyiken haladva nincs több visszatérés, a másikon vissza kell térni.
27. Egyetlen jógi sem téved el, ha ismeri e két ösvényt, Prithá fia; ezért mindenkor fegyelmezd magadat jógával, Ardzsuna.
28. Amit Véda-tudás, áldozat, vezeklés, bőkezűség az erény jutalmául ígér, mindazt felülmúlja, amit a jógi ezzel a tudással elér; eljut a legfelső, öröktől való helyre.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
Az Örök Brahman jógája
című nyolcadik tanítás.

 

IX. Ének - A királyi tudás és királyi titok jógája

A Magasztos szólt:
1. Mivel engedelmes hívem vagy, most feltárom előtted a legtitkosabb tudást és megismerést, amelynek ismerete megszabadít minden bajtól.
2. Legszentebb, bűnt eltörlő, királyi tudás, királyi titok ez, világosan érthető, igaz, örökkévaló, igen könnyen követhető.
3. Akik nem hisznek ebben az igazságban, ellenségeid ostora, nem jutnak el hozzám, és visszatérnek a halál körforgásának útján.
4. Én feszítettem ki ezt a világegyetemet láthatatlan alakomban; minden élőlény énbennem lakozik, s nem én tartózkodom bennük.
5. Sőt az élőlények sem énbennem tartózkodnak; lásd meg fenséges jóga- varázslatomat]! Az élőket hordozza és nem az élőkben tartózkodik élőket éltető énem.
6. Ahogy az erős szél a légben szüntelenül szerteszét száll, az összes élőlény is úgy tartózkodik énbennem, így fogd fel.
7. Kuntí fia, a világkorok végén minden lény az én természetembe olvad, majd új világ kezdetén kibocsájtom őket magamból.
8. Önnön természetemből kiindulva bocsájtom ki újra meg újra az élőlények teljes seregét, akaratuktól függetlenül, a Természet hatalmából.
9. S e cselekvésem mégsem béklyóz meg, Kincs Győztese, mert közömbösen hajtom végre, nem kötődöm e tettekhez.
10. A Természet az én irányításommal szül mozgót és mozdulatlant; én vagyok az Ok, amely forgásban tartja a világot, Kuntí fia.
11. Az ostobák lenéznek, amikor emberi testbe öltözöm; nem ismerik fel magasabb lényemet, minden élő legfőbb urát.
12. Téves a reményük, tévesek a tetteik, téves a tudásuk ezeknek az eszteleneknek, s megtévesztő ördögi, démoni természet hatja át őket.
13. De a nagy lelkeket isteni természet hatja át, Prithá fia, s engem imádnak, más felé gondolatban sem fordulva, mert ismernek, hogy minden lét örök kezdete én vagyok.
14. Örökké engem magasztalnak, szilárd igyekezettel törekednek, áhítattal hódolnak nekem, szüntelen önfegyelemmel szolgálnak.
15. Mások tudás áldozatával áldoznak, így szolgálnak nekem, aki különböző módokon mindenütt jelen vagyok, egyként és sokféleként.
16. Én vagyok az áldozat, én vagyok a szent szertartás, én vagyok az ősöknek öntött ital, a gyógyfű, a varázsige, a tűz és a tűzbe csorgó vaj, én vagyok az áldozás.
17. Én vagyok a világ atyja, anyja, a Teremtő, az Ősatya, a megismerendő, a megszentelő, az Óm ige, a Rig-, Száma- és Jadzsur-véda,
18. elérendő cél, fenntartó, úr, tanú, barát, hajlék, védelmező, kezdet és enyészet, szilárd alap, kincs, romolhatatlan csíra.
19. Én adom a hőt; az esőt én bocsájtom ki és fogom vissza; halhatatlanság és halál, lét és nemlét én vagyok, Ardzsuna.
20. A Három Védát ismerő, bűntől megtisztult szómaivók[22] áldozat bemutatásával óhajtanak az égbe jutni. Ezek Indra boldog egébe emelkednek, s a mennyben csodás, isteni gyönyörökben lesz részük.
21. Élvezik a tágas menny gyönyörűségeit, de azután érdemeik kimerültével újra halandó világba kerülnek. Akik vágyaikat hajszolják, s a Hármas Tanban [a Védákban] keresik az üdvöt, jövő s eltűnő lesz az osztályrészük.
22. Akik másra nem gondolva, egyedül engem tisztelnek, e lankadatlan jógában élőknek én osztom ki jutalmukat.
23. Akik más isteneket imádnak, s azoknak áldoznak hittel, azok is nekem áldoznak, Kuntí fia, bár tévesen indulnak el.
24. Mert én vagyok minden áldozat átvevője és ura. Ők nem ismernek fel igazi valómban, ezért újra lebuknak a földre.
25. Az istenek tisztelői az istenek közé jutnak; az ősök tisztelői az ősök közé jutnak; a szellemeknek áldozók a szellemek közé jutnak; a nekem áldozók hozzám jutnak el.
26. Ha valaki áhítattal ajánl fel nekem egy falevelet, virágot, gyömölcsöt, vizet, a hívő lélek áhítattal nyújtott adományát én átveszem tőle.
27. Amit teszel, amit eszel, amit áldozol, amit adsz, amiért vezekelsz, Kuntí fia, nekem tett felajánlásként végezd.
28. Így szabadulsz meg a tettek bilincsétől, amelyek jó vagy rossz gyömölcsöt teremnek. Ha a lemondás jógájával fegyelmezed lelkedet, megszabadulsz és hozzám érkezel.
29. Nekem egyforma minden élő; nem gyűlölök, nem szeretek. De akik áhítatos szeretettel tisztelnek, azok énbennem vannak, és én őbennük vagyok.
30. Ha akár a legnagyobb gonosztevő engem szeret, mást nem imád, jámbor lelkűnek kell azt is tartani, mert jó szándék vezeti.
31. Hamarosan megigazul, örök béke útjára lép. Hidd meg, Kuntí fia, nem vész el, aki bennem hisz.
32. Aki nálam keres oltalmat, legyen bár bűnből sarjadt pária, nő, közrendű vagy szolga, a legfelső célhoz jut el.
33. Mennyivel inkább a kegyes bráhmanok, hívő királyi bölcsek! Amíg ebben a múlandó, szenvedéssel teli világban időzöl, szeress engem!
34. Reám gondolj, engem szeress, nekem áldozz, engem tisztelj! Ha önmagadat így fegyelmezed, s bennem bízol, eljutsz hozzám.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A királyi tudás és királyi titok jógája
című kilencedik tanítás.

X. Ének - A megnyilvánulások jógája

A Magasztos szólt:
1. Erőskarú hős, halld tőlem tovább is a legfenségesebb igét; javadat akarva szólok, mert te is kedvelsz engem.
2. Eredetemet nem ismeri az istenek serege és a szent látnokok, mert minden isten és szent látnok létrehívója én vagyok.
3. Aki felismeri, hogy nem születtem, nincs kezdetem, s a világ legfőbb ura vagyok, az a halandó nem téved, és minden bűnétől mentesül.
4. Értelem, tudás, tisztán látás, türelem, igazság, fegyelem, nyugalom, öröm, bánat, lét, nemlét, félelem, biztonság,
5. nem-ártás, egykedvűség, elégedettség, vezeklés, bőkezűség, dicsőség, dicstelenség - az élők e sokféle lét-formája mind éntőlem származik.
6. Az egykori hét szent látnok, a négy Manu, akiktől e világon a teremtmények származnak, tőlem nyerték létüket, gondolatom szülöttei.[23]
7. Aki e fenséges hatalmamat és jógámat a maga valójában felismeri, az megingathatatlan jógával kötötte meg magát, ebben kétségnek helye nincs.
8. Én vagyok a mindenség eredete, minden általam létezik: így gondolkoznak és engem imádnak a létet felfogó bölcsek.
9. Elméjüket reám irányítják, életük belém olvad, s egymást buzdítva, állandóan rólam beszélgetve, elégedettek és boldogok.
10. E szüntelen önfegyelemben élő, szerető híveimet megajándékozom az értelem jógájával, amely eljuttatja őket hozzám.
11. Irgalmam jeléül ön-lényemből kiindulva elűzöm belőlük a tudatlanság-szülte homályt az értelem ragyogó mécsesével.

Ardzsuna szólt:
12. Te vagy a legfelső Brahman, a legfelső hajlék, a legfőbb megszentelő erő, örök, égi szellem, legelső istenség, születetlen úr -
13. így mondta mindegyik látnok, s Nárada, az isteni bölcs, és Aszita Dévala, Vjásza, s magad is így mondod nekem.[24]
14. Igazságként fogadom el mindazt, amire oktatsz, Fürtöshajú. Megnyilvánulásaidat nem ismerik sem istenek, sem démonok.
15. Csak te ismered önmagadat, legmagasztosabb szellem, lét létrehozója, létezők ura, istenek istene, világ kormányzója.
16. Lényed hatalmának megnyilvánulásai csodálatosak; tárd fel hiánytalanul, milyen megnyilvánulásaid hatalmával hatod át örökkön a világot?
17. Hogyan ismerjelek fel, jógi, rólad töprengve szüntelenül? Milyen létformákban képzeljelek el, Magasztos?
18. Folytasd, fejtsd ki részletesen, Lelkek Leigázója, valód jógáját és hatalmának megnyilvánulását, mert nem tudok eltelni szavaid élet-italának hallgatásával.

A Magasztos szólt:
19. Legyen. Feltárom előtted a legfőbbeket, mert végtelen hatalmamnak nincs határa, Kuruk legkülönbike.
20. Tömör fürtű vitéz, én vagyok minden lény bensőjében lakozó énje: én vagyok az élők kezdete, közepe és vége.
21. Az Áditják között én vagyok Visnu, a fény-adók között a sugárzó Nap, a szelek között Marícsi, a csillagok között a Hold,[25]
22. a Védák közt a Száma-véda, az istenek között Indra, az érzékszervek között a gondolkozás, az élőlényekben a tudat,
23. a Rudrák között Siva, jaksák és ráksaszák között a Kincsek Ura, a Vaszuk között a Tűz, a hegycsúcsok között a Méru,
24. a házi papok között a legfőbb vagyok, Brihaszpatiként ismerj, Prithá fia; a hadvezérek között a Hadisten, vizek között az óceán,
25. a szent látnokok között Bhrigu, a hangok között az Óm ige, áldozatok között az ima, hegységek között a Himálaja,
26. minden fa közül a szent füge, az égi bölcsek között Nárada, gandharvák közt Csitraratha, tökéletesek között a bölcs Kapila,
27. lovak között az élet-italból született Uccsaihsravasz, erős elefántok között Airávata, az emberek között király,
28. fegyverek között Indra villáma, a tehenek között a Csodatehén, nemzőként a Szerelem istene, a kígyók között Vászuki,
29. a kígyó-démonok között Ananta, vízi lények között Varuna, az ősatyák között Arjaman, élet-kioltók között Jama,
30. démonok között Prahláda, a Végzet a véget-vetők között, erdei vadak között az oroszlán, madarak között Garuda,
31. légmozgások között a vihar, fegyveresek között Ráma, halak között a cápa, folyók között a Gangá,
32. a világteremtések kezdete, vége és közepe én vagyok, Ardzsuna, ismeretek közül az Önvaló ismerete, szónokok szava én vagyok,
33. betűk között az A betű, szópár az összetett szavak között, az örök Idő én vagyok, teremtők közt a Négyarcú Brahmá,
34. a mindent elsöprő Halál és a leendők létrejötte én vagyok, nőkben az erény, szépség, szó, s az emlékezet, ész, kitartás türelem,
35. himnuszok között a Nagy Himnusz, versformák közt a Véda-vers, hónapok között az évkezdő, évszakok között a rügyfakasztó,
36. csalók csalása, vitézek vitézsége én vagyok, a győzelem, az elszántság, igazak igazsága én vagyok,
37. a Vrisni-nép között Krisna, a Pándavák közt Ardzsuna, a bölcsek között Vjásza, a látnokok között Usanasz,
38. büntetők botja, győzni vágyók ügyessége, a titokban a hallgatás, a tudókban a tudás én vagyok,
39. minden élőlény csírája én vagyok, Ardzsuna, s nincs mozgó-mozdulatlan lény, amely nélkülem jött volna létre.
40. Csodás hatalmam megnyilvánulásainak nincs vége, ellenségeid ostora; mindezt csak példaként hoztam fel hatalmam terjedelmére.
41. Bármely lényben hatalom, fenség vagy erő van, tudd meg, hogy az én dicsőségem töredékéből származik.
42. De mit érsz azzal, ha mindezt a sokféleséget ismered, Ardzsuna? Énem egyetlen töredékével tartom fenn a Mindenséget.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A megnyilvánulások jógája
című tizedik tanítás.

 

XI. Ének - A Mindenség Látomása

Ardzsuna szólt:
1. Kegyes voltál hozzám, s feltártad előttem a legnagyobb titkot, a Felsőbb Én mibenlétét, és szavad eloszlatta tévedésemet.
2. A létezők létrejöttét és enyészetét teljességében hallottam tőled, Lótuszlevél-szemű, s nem-enyésző fenségedet szintén.
3. Most úgy, ahogy kinyilatkoztattad magadat, Legmagasztosabb Úr, szeretnélek látni felséges alakodban, emberek ura!
4. Uram, jóga mestere, ha úgy véled, hogy elég erős vagyok elviselni a látványt, mutatkozz meg előttem örök valódban!

A Magasztos szólt:
5. Nos, Prithá fia, lásd meg százféle és ezerféle megjelenésben, más-más színben és alakban, más-más módon megnyilvánuló, csodás formáimat.
6. Lásd az Áditjákat, Vaszukat, Rudrákat, Asvinokat, Marutokat, s amit még senki sem látott, láss számtalan csodát, Bháraták hőse![26]
7. Lásd meg, hogy mozgók és mozdulatlanok teljes mindensége egyetlen helyen: az én testemben összpontosul, - s ha még bármi mást látni vágysz: lásd, Tömör fürtű!
8. De saját szemeddel nem bírod elviselni látványomat; égi szemet adok néked, hogy úgy nézd fenséges jógámat.

Szandzsaja szólt:
9. Király, midőn így beszélt Visnu, a jóga hatalmas ura, megmutatkozott Ardzsunának legfelső, fenséges alakjában.
10. Számtalan szája és szeme, számtalan csodás arca volt, számtalan égi ékszert, számtalan sújtásra emelt égi fegyvert viselt,
11. égi virágfüzérek és köntösök ékítették, égi illatszerek és kenetek illatosították, minden csodát megtestesítő isten volt, végtelen, mindenfelé arccal tekintő.
12. Mintha az égen egyszerre ezer Nap fénye tűnne fel, annak a tündöklése hasonlíthatna e Nagy Lélek ragyogásához.
13. Ekkor Pándu sarja megláthatta a számtalan formára bomló, de az istenek istene testében egyetlen pontban összpontosuló, teljes világot.
14. Csodálat fogta el a Kincs Győztesét, haja égnek állt, főt hajtott az istenség előtt, s összekulcsolt kézzel így beszélt:

Ardzsuna szólt:
15. Istenség, a te testedben látom az összes istent, az élők minden fajtájának tömkelegét, lótusz-trónján ülve Brahmát, a Teremtőt, az összes szent látnokot, az égi kígyószellemeket.
16. Számtalan karodat, hasadat, szájadat, szemedet látom; alakod mindenfelől határtalan; sem véget, sem közepet, sem kezdetet nem látok benned, Mindenség Ura, Minden-alakú.
17. Diadémmal, buzogánnyal, hajítókoronggal, mindenfelől sugárzó fénygomolyként látlak, szemnek alig elviselhetően, lobogó tűz és Nap fényében égve minden irányban határtalanul.
18. Te vagy a megismerendő legszentebb Óm ige [vagy: Brahman], te vagy a mindenség végső alapzata, te vagy az Örök Törvény változatlan őre, az örökkévaló szellemet látom benned.
19. Nincs kezdeted, közeped, véged, erődnek nincs határa, karjaid végtelenbe nyúlnak, szemed a Nap és Hold, lobogó tűznek látom szájadat, izzásod perzseli az egész világot.
20. Egymagad betöltöd az ég és föld közötti teret s minden égtájat; csodás, iszonyú tested látványa remegéssel tölti el a Három Világot.
21. Az istenek seregei benned tűnnek el; sokan reszketve, összetett kézzel zengik nevedet. "Üdv!" szóval, ékes dicshimnuszokkal magasztalnak szent látnokok és tisztult szellemek seregei.
22. A Rudrák, Áditják, Vaszuk, Visvák, Szádhják, Asvinok, Marutok, Ősatyák, gandharvák, jaksák, démonok, sziddhák seregei mindannyian csodálattal tekintenek rád.
23. Hatalmas tested, sok szájad, szemed, sok hosszú karod, combod, lábad, sok hasad, sok fogad rémítő látványa, Erőskarú, megremegteti a világokat, s velük engem.
24. Égig érő, számtalan színben lángoló, tátott torkod, izzó, tárt szemed láttán egész bensőmet remegés fogja el, erőm s nyugalmam odavan, Visnu.
25. Végpusztulás tüzeként izzó, szörnyű agyarakkal rakott szájad láttán elhomályosulnak előttem az égtájak, nem találok menedéket. Irgalmazz, istenek ura, mindenség otthona!
26. Íme, Dhritarástra fiai mindannyian, s velük a földőrző fejedelmek csapatai, Bhísma, Dróna, a Kocsihajtó-fi, az engem követő hadvezérekkel együtt
27. borzadály-keltő, szörnyű agyarakkal rakott szájaidba özönlenek irammal, és sokan már szétmorzsolt fejjel csüggenek ki fogaid közéből.
28. Mint folyamok tajtékzó hullám-áradata rohan a tengerbe, úgy özönlenek lángoló torkaidba e vitézek tömkelegei.
29. Mint éji lepkék csapódnak a tűz lángjába ön-pusztulásukra heves irammal, úgy áradnak ön-pusztulásukra heves irammal szájaidba a népek.
30. Láng-nyelveiddel felnyalod-felfalod valamennyi népet szerte a világon. Szörnyű sugaraid beborítják-felperzselik az egész mindenséget, Visnu.
31. Tárd fel, uram, ki vagy, te szörny-alak? Leborulok elébed, istenek feje; kegyelmezz! Ismerni vágylak, mindenek elseje, mert nem tudom átlátni művedet.

A Magasztos szólt:
32. A Végzet vagyok, a feltámadt világveszítő, s most megjelentem, hogy elsöpörjem a világokat. Nélküled sem marad életben senki a szembenálló két hadseregből.
33. Kelj hát csatára, szerezz hírt magadnak, győzd le ellenfeleidet, élvezd a dús királyságot! Én már ezeket régesrég megöltem - te csak eszköz légy, Balkézzel-is-vívó vitéz!
34. Drónát és Bhísmát, Dzsajadrathát, Karnát és a többi vitéz harcost én öltem meg - öld meg őket te is, ne tétovázz! Harcolj! Mindnyájukat le fogod győzni az ütközetben.

Szandzsaja szólt:
35. A Fürtöshajú szavai hallatán a Diadémos vitéz összetett kézzel, remegve hódolt ismét Krisna előtt, s elcsukló hangon, rettegő félelemmel, meghajolva szólt:

Ardzsuna szólt:
36. Érzékek ura, joggal örvend a világ neved dícséretének, s ragaszkodik hozzád, míg a ráksaszák rettegve futnak világgá, de a tisztult szellemek mind magasztalnak.
37. Hogyan is ne borulnának le előtted, Nagy Lélek, aki a kezdet teremtője vagy, Brahmánál nagyobb, istenek végtelen ura, mindenek hajléka, elmúlhatatlan, túl léten és nemléten.
38. Az első isten vagy, az ősi Lélek, e mindenség végső alapzata, az ismerő és a megismerendő, a legfőbb törvény, te feszítetted ki a mindenséget, végtelen alakú.
39. Szél, Halál, Tűz, Víz, Hold, Teremtés Ura, Ősatyák Ősatyja, ezerszeres üdv, üdv neked, s újólag, ismét üdv, üdv neked!
40. Üdv színed előtt és üdv hátad mögött, üdv mindenfelől, te Minden! Erőd végtelen, hatalmad végtelen; magadba foglalod a Mindent, és te vagy a Minden.
41. Ha barátomnak vélve, olykor sértőn szóltam: "Hej, Krisna! Hej, Jávada! Hej, barátom!", akár önteltségből, akár szeretetből, mert nem ismertem eme nagyságodat,
42. vagy tréfálkozva, tiszteletlen voltam pihenés közben, fekve, ülve, étkezéskor, akár magunk között, akár a többiek előtt, Rendíthetetlen, bocsánatodért esdem érte, Beláthatatlan!
43. Te vagy a mozgó és mozdulatlan világ atyja, legdicsőbb, tisztelendő mestere; nincs hozzád hasonló a Három Világon, nemhogy nagyobb, te megközelíthetetlen hatalmú.
44. Ezért hódolattal, egész testemmel leborulva előtted könyörületedért esedezem, imádandó istenség; mint atya fiának, barát barátjának, szerető szerelmesének, bocsáss meg, isten!
45. Csodálat fog el e sosem-látott látványra, de félelem kavarja fel lelkemet; mutatkozz ismét a szokott alakban, istenség [vagy: megszokott isteni alakodban]; légy kegyes, istenek ura, mindenség hajléka!
46. Diadémmal, buzogánnyal, kezedben hajítókoronggal szeretnélek újra látni; jelenj meg ugyanabban a négykarú alakban, ezerkarú, minden-alakú![27]

A Magasztos szólt:
47. Ardzsuna, kegyemet élvezed, ezért mutatkoztam meg előtted énem jógája erejével magasabbrendű, ragyogó, mindent felölelő, végtelen, őseredeti alakomban, amelyet rajtad kívül még senki sem látott.
48. Sem Véda-tudással, sem áldozatokkal, sem tanulással, sem alamizsnával, sem szertartásokkal, sem szigorú önsanyargatással nem pillanthatott meg senki az emberi világban ebben az alakomban kívüled, Kuruk vitéze.
49. Ne rettegj, elmédet meg ne zavarja, hogy ezt a szörnyű alakomat láttad; szűnjék félelmed, nyugodjék meg lelked; láss ismét szokott alakomban.

Szandzsaja szólt:
50. Így beszélt Ardzsunához Vászudéva, s újra saját alakjában jelent meg előtte. Visszaváltozott nyájas külsejébe a Nagy Lélek, s nyugalmat öntött a rettegő Ardzsunába.

Ardzsuna szólt:
51. Lelkek leigázója, szokott nyájas emberi alakod láttán magamhoz tértem, visszanyertem öntudatomat.

A Magasztos szólt:
52. Nagyon nehéz meglátni ezt az alakomat, amelyet most te láttál; az istenek is szüntelenül arra vágynak, hogy ezt az alakomat megpillanthassák.
53. Sem a Védák, sem önsanyargatás, sem adományok, sem áldozatok segítségével nem vagyok úgy látható, ahogyan most te láttál.
54. Csak odaadó áhítattal lehet engem ilyen alakomban megismerni és valómban látni, Ardzsuna, s belém olvadni, ellenségeid ostora.
55. Aki érettem cselekszik, engem tekint legfőbb céljának, engem szeret, dolgokhoz nem ragaszkodik, egyetlen lény iránt sem táplál ellenséges érzületet, az jut el hozzám, Pándu sarja.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A Mindenség Látomása
című tizenegyedik tanítás.

 

XII. Ének - A szeretet jógája

Ardzsuna szólt:
1. Kik tökéletesebbek a jóga ismeretében: akik téged szolgálnak áhítatosan, szüntelen önfegyelemben, vagy azok, akik az örökkévaló, láthatatlan (Brahmant) tisztelik?

A Magasztos szólt:
2. Akik gondolataikat reám függesztve, folytonos önfegyelemben [vagy: jógában], igaz hittel engem tisztelnek, azokat tartom legtökéletesebb jógiknak.
3. De akik az örökkévaló, meghatározhatatlan, mindenütt jelenvaló, felfoghatatlan, változatlan, mozdulatlan, szilárd Láthatatlant tisztelik,
4. érzékeik hadát megfékezve, mindenre egyformán tekintve, minden élő javának örülve, azok is eljutnak hozzám.
5. De többet kell azoknak fáradniuk, akik a Láthatatlanra függesztik elméjüket, mert nehezen jut el láthatatlan célhoz a testben élő.
6. Akik viszont minden tettüket reám bízzák, csak velem törődnek, odaadó jógával csak reám gondolva tisztelnek,
7. belém olvadó lélekkel, azokat hamarosan kiragadom a halál és újjászületés tengeréből.
8. Gondolataidat reám irányítsd, tudatodat hozzám kapcsold, s akkor ettől fogva bennem fogsz lakozni, bizonyos lehetsz benne.
9. De ha elméd nem képes szilárdan elmélyedni bennem, akkor a gyakorlat jógájával igyekezzél hozzám jutni, Kincs Győztese.
10. Ha a gyakorlatra is képtelen vagy, érettem cselekvés legyen a célod; ha tetteidet az én kedvemért végzed, akkor is eléred a tökéletességet.
11. Ha jógám útjára léptél, de ezt sem bírod teljesíteni, válaszd a lemondást minden tetted gyümölcséről, uralkodva magadon.
12. Gyakorlatnál hasznosabb a tudás; a tudásnál üdvösebb az elmélyedés; az elmélyedésnél a tettek gyümölcséről lemondás; a lemondást közvetlenül követi a nyugalom.
13. Aki egyetlen halandó lényt sem gyűlöl, jóindulatú, könyörületes, önzetlen, magára nem gondol, örömet-bánatot egyformán fogad, megbocsátjó,
14. örökké elégedett, jógi, uralkodik magán, szilárdan eltökélt, gondolatait és tudatát reám irányítja, engem szeret, azt kedvelem.
15. Akitől nem retteg a világ, s aki nem retteg a világtól, mentes örömtől, felindulástól, félelemtől, aggodalomtól, azt kedvelem.
16. Aki érdektelen, tiszta, szorgos, elfogulatlan, szenvtelen, minden kezdeményezésről lemondott, s engem szeret, azt kedvelem.
17. Aki nem örül, nem gyűlöl, nem bánkódik, nem vágyakozik, lemondott jóról és rosszról, engem hívőn imád, azt kedvelem.
18. Aki ellenséghez-baráthoz egyforma, egyformán fogad tisztességet és megvetést, hideget-meleget, örömet-bánatot, ragaszkodástól távol tartja magát,
19. szidás-dícséret mindegy neki, hallgatag, akármivel elégedett, otthontalan, szilárd eszű, engem hívőn imád, az olyan embert kedvelem.
20. Ám akik e beszédem igazságát élet italaként tisztelik, hisznek bennem, legfőbbre tartanak, az én híveim, azokat különösképpen kedvelem.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A szeretet jógája
című tizenkettedik tanítás.[28]

 

XIII. Ének - A mező és mező-ismerő jógája

Ardzsuna szólt:
A Természetet és a lelket, a Mezőt és a Mező-ismerőt, a tudást és a megismerendőt szeretném megérteni, Fürtöshajú.[29]

A Magasztos szólt:
1. Ennek a testnek a neve mező, Kuntí fia, s aki ezt ismeri, azt nevezik mező-ismerőnek a hozzáértők.[30]
2. De tudd meg, Bhárata, hogy minden mezőben én vagyok a mező-ismerő, és mező és mező-ismerő együttes ismeretét mondom (igazi) ismeretnek.
3. Hallgasd meg összefoglalva, hogy mi ez a mező és milyen, s hogyan változik és miért, - és amaz kicsoda, és milyen képességekkel rendelkezik.
4. Látnokok Véda-himnuszokban sokféleképpen megénekelték, s ugyanúgy az Upanisadok versei is világosan okadatolva kifejtették.[31]
5. Az öt elem, az én-tudat, az értelem, a láthatatlan, a tizenegy érzékszerv, az érzékszervek öt tárgya,
6. kívánság, ellenszenv, öröm, bánat, anyagi test, ész, erő - röviden ezt és változásait nevezik mezőnek.[32]
7. Szerénység, tisztesség, nem-ártás, türelem, becsületesség, tanító tisztelete, tisztaság, szilárdság, önmérséklet,
8. lemondás az érzékek tárgyairól [az anyagi világról], önzetlenség, a születésben-halálban-öregségben-betegségben rejlő szenvedés nyomorúságának felismerése,
9. ragaszkodás elvetése, gyermek-hitves-ház vágyának távoltartása, állandó kiegyensúlyozottság a kívánatos és nemkívánatos események közepette,
10. lankadatlan szeretet irántam más felé nem forduló jógával, magányba vonulás, népes társaság kerülése,
11. kitartás a Világlélek ismeretében, a valóságismeret lényegének kutatása - ezt nevezik tudásnak, s ami ennek ellentéte, az a tudatlanság.
12. Most elmondom, mi a megismerendő, aminek ismeretében halhatatlanságot élvezel: ennek neve Kezdet Nélküli, Legfelső Brahman, amely sem lét, sem nemlét.
13. Minden oldalról kéz és láb, minden oldalról szem, fej, arc, minden oldalról fül a világ felé, magába foglalja a mindenséget.
14. Minden érzékszerv jellegeit tükrözi, s kívül áll minden érzéken; nem kapcsolódik semmihez, s mégis mindent hordoz; jellegekkel nem rendelkezik, mégis minden jellegben részesül.
15. A lényeken kívül áll és bennük van, mozdulatlan és mozgó; oly fínom, hogy észrevehetetlen; távol van és közel.
16. A lényekben osztatlanul és felosztódva tartózkodik; a lények fenntartójaként fogd fel, aki elnyeli és szüli őket.
17. A fényességek fénye ő, túl a sötétségen; ő a tudás, ő a megismerendő, a tudás számára elérhető; minden élőlény szívében ott lakik.
18. Így összefoglalólag elmondtam, hogy mi a mező, mi a tudás, mi a megismerendő. Ha a bennem hívő ezt felfogja, az én lényembe olvad.
19. Tudd meg: a Természet [az anyag] és a lélek egyaránt öröktől való; a változásokat és a jellegeket a Természet [anyag] hozza létre.
20. A tettnek, indítéknak, cselekvésnek okozója az anyag; a lélek az öröm és szenvedés elviselésének okozója.
21. Mert az anyagban tartózkodó lélek az anyagból fakadó jellegeket vesz fel, s e jellegek hozzátapadása az oka jó vagy rossz életre születésnek.[33]
22. Ebben a testben a felsőbb lelket nevezik tanúnak, engedélyezőnek, megtartónak, élvezőnek, Legnagyobb Úrnak, Legfelső Szellemnek.
23. Aki így ismeri a lelket és az anyagot annak jellegeivel, az bárhogyan éli életét, többé nem születik újjá.
24. Egyesek meditációval szemlélik énjüket saját énjükkel önmagukban, mások a szánkhja jógájával, ismét mások a cselekvés jógájával.
25. Másoknak nincs ilyen tudásuk, de hallomás alapján tisztelik; akik a hallomásban kerestek menedéket, azok is legyőzik a halált.
26. Tudd meg, Bharaták hőse, hogy amikor bármely mozgó vagy mozdulatlan lény keletkezik, ezt a mező és a mező-ismerő egyesülése hozza létre.
27. Aki meglátja, hogy minden létezőben egyformán ez a Legfőbb Úr lakozik, amely nem pusztul el, amikor azok elpusztulnak, az lát helyesen.
28. Mert ha látja, hogy az Úr mindenütt egyformán jelen van, nem veszejti el maga magát, s azután a legfelső célba jut.
29. Aki meglátja, hogy minden cselekvést az anyag végez, nem ő maga cselekszik, az lát helyesen.
30. Ha meglátja, hogy a lények külön-külön léte egyetlen helyen összpontosul, és onnan terjed szét, akkor eljut a Brahmanhoz.
31. Ez az örök Legfelső Szellem nem cselekszik, tett nem tapad hozzá, akkor sem, ha a testben tartózkodik, mert kezdete nincs, jellegek nem fűződnek hozzá, Kuntí fia.
32. Ahogy a mindent betöltő éterre [világűrre] semmi sem tapad, mert oly fínom, úgy a minden testben jelenvaló Önvalóra [ világlélekre] sem tapad semmi.[34]
33. Ahogy a Nap egymaga ezt az egész világot bevilágítja, úgy az egész mezőt megvilágosítja a mező ura, Bhárata.
34. Akik így felismerik a tudás szemével a mező és a mező-ismerő közötti különbséget, és az élők szabadulását az anyag hatalmából, azok eljutnak a Legfelsőhöz.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A mező és mező-ismerő
megkülönböztetésének jógája

című tizenharmadik tanítás.

 

XIV. Ének - A hármas jelleg megkülönböztetésének jógája

A Magasztos szólt:
1. Most tovább haladva, feltárom előtted minden tudás közül a legmagasabbrendű tudást, amelynek birtokában valamennyi bölcs a legfelső tökéletességre emelkedett ebből a világból.
2. Akik e tudás ismeretében az én lényemmel azonosultak, az új világteremtéskor sem fognak újjászületni, s a végpusztulás sem ingatja meg őket.
3. A nagy Brahman az én anyaméhem, s én vetek magot is belé; minden lény létrejötte innét sarjad, Bhárata.
4. Bármely forma fakad valamennyi méhben, Kuntí fia, azok méhe a nagy Brahman, nemző atyjuk én vagyok.
5. Jóság, szenvedély, sötétség - ez az anyagból fakadó hármas jelleg bilincsbe veri a testben az örök lelket, erőskarú hős.[35]
6. Ezek közül a jóság folttalan, ragyogó, ép; ezért az örömhöz ragaszkodással és a tudáshoz ragaszkodással bilincsel meg, bűntelen vitéz.
7. A szenvedélyről tudd, hogy érzelmek fűtik, a vágyhoz ragaszkodás szüli; ez a tettekhez ragaszkodással bilincseli meg a lelket, Kuntí fia.
8. A sötétségről tudd, hogy tudatlanságból ered, minden lelket eltompít; ez hanyagsággal, restséggel, álommal bilincsel meg, Bhárata.
9. A jóság az örömhöz ragaszkodásra, a szenvedély a tettekhez ragaszkodásra késztet, Bhárata; a sötétség elborítja a tudást, és a hanyagsághoz ragaszkodásra késztet.
10. A szenvedély és a sötétség legyőzése esetén jóság keletkezik, Bhárata; a jóság és sötétség legyőzése esetén szenvedély; a jóság és szenvedély legyőzése esetén sötétség.
11. Ha a test minden kapuján felragyog a világosság és tudás, akkor tudhatod, hogy a jóság került túlsúlyba.
12. Kapzsiság, igyekvés, tettvágy, nyughatatlanság, kívánság - ezek keletkeznek, ha a szenvedély kerül túlsúlyba, Bháraták hőse.
13. Homály, tétlenség, hanyagság, tompultság - ezek keletkeznek, ha a sötétség kerül túlsúlyba, Kuru sarja.
14. Ha a jóság van túlsúlyban, amikor a halandó elhúny, akkor a Legfőbbet ismerő bölcsek folttalan világába jut.
15. Ha szenvedély közben húnyt el, tetteiken csüngők között születik újjá; aki sötétségben múlik ki, ostoba méh szüli újjá.
16. A helyes cselekvés folttalan, jósággal telt gyümölcsöt terem; a szenvedély gyümölcse szenvedés, a sötétség gyümölcse tudatlanság.
17. A jóságból tudás sarjad, a szenvedélyből kapzsiság, a sötétségből hanyagság, tompultság és tudatlanság fakad.
18. Felfelé emelkednek a jóságban élők; középen maradnak a szenvedélyesek; a leghitványabb jellegben, a sötétségben leledzők lefelé süllyednek.
19. Ha a szemlélő átlátja, hogy minden cselekvést csak az anyag jellegei végeznek, és tudja, ki az, aki fölötte áll e jellegeknek, az én lényembe olvad.
20. Ha a lélek túljut ezen a testből eredő hármas jellegen, megszabadul születéstől, haláltól, öregségtől, szenvedéstől, és halhatatlanságot élvez.

Ardzsuna szólt:
21. Mi a jele annak, hogy valaki túljutott ezen a hármas jellegen, uram? Hogyan él? Hogyan győzi le e hármas jelleget?

A Magasztos szólt:
22. Aki sem a világosságot, sem a tevékenységet, sem a tompultságot nem gyűlöli, ha megjelennek, s nem kívánja, ha eltűnnek, Pándu fia,
23. közömbös nyugalmából e jellegek nem zökkentik ki, s emellett marad: "A jellegek működnek maguktól", és nem inog meg,
24. mindegy neki öröm-bánat, mindegy neki göröngy, kő, arany; önálló, jót és rosszat, szidalmat-dícséretet egyformán fogad, kitartó,
25. megvetést vagy megbecsülést, barátot és ellenséget azonosnak tekint, minden célkitűzésről lemondott - arról mondják, hogy túljutott a hármas jellegen.
26. És aki engem szeretet-jógával szolgál ernyedetlenül, az túljut e jellegeken, és megérett a Brahman-létre.
27. Mert én vagyok a halhatatlan, el-nem-múló Brahmannak, az Örök Törvénynek és a beteljesült üdvösségnek a fenntartója.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A hármas jelleg
megkülönböztetésének jógája

című tizennegyedik tanítás.

 

XV. Ének - A Legmagasabb Lélek jógája

A Magasztos szólt:
1. Mondják, hogy van egy gyökerével felfelé, ágaival lefelé álló, örökkévaló Fügefa; levelei a Védák; aki ezt ismeri, az Véda-ismerő.[36]
2. Ágai lefelé és felfelé nyúlnak, a hármas jellegből sarjadnak, hajtásai az érzékbenyomások, míg gyökerei lefelé elágaznak és a tettekhez bilincselik az emberek világát.
3. Ennek alakját senki sem fogja fel így a földön, sem végét, sem kezdetét, sem fennállását. E szívós gyökerű fügefát a szenvtelenség kemény fejszéjével döntsd ki.
4. Azután keresd azt az utat, amelyen elindulva nincs több visszatérés: "Ahhoz az ősi Lélekhez igyekszem, akiből a létezés valaha kiáradt".
5. Akik dölyföt-balgaságot levetkőznek, ragaszkodás hibáját legyőzik, örökké a Legfelső Szellem felé fordulnak, vágyakat felejtenek, öröm-bánat ellentét-párjától megszabadulnak, azok tévedhetetlenül eljutnak arra az örök helyre.
6. Nem a Nap világít ott, nem a Hold és nem a tűz, ahonnét nem tér vissza az oda jutó; ez az én legfelső székhelyem.
7. Énemnek egy örök része az élők világában az élők lelkévé válik, és magára ölti az anyagból az öt érzéket és a gondolkozást.
8. Midőn a lélek egy testbe költözik vagy távozik belőle, ezeket magával viszi, mint szél az illatot, úgy megy tovább előző helyéről.
9. Ő kormányozza a hallást, látást, tapintást, ízlelést, szaglást és gondolkozást, s használja ezeket az érzékeket.
10. De akár benn van, akár távozik, akár élvezi ezeket, a balgák nem látják, mert a hármas jelleg rátapad; csak a tudás szeme látja meg.
11. A törekvő jógik meglátják önmagunkban; ám a tudatlan, fegyelmezetlen eszű hiába törekszik, nem látja meg.
12. A Napban rejlő fény, amely megvilágítja az egész földet, s a Hold és a tűz fénye az én fényem, tudd meg.
13. S a talajba hatolva én táplálom életerőmmel az élőket, és élet-nedvvel telt Holddá válva, sarjasztom az összes növényt.
14. Mint belső tűz lakozom minden lélegző testében, s belélegzés-kilélegzés segítségével végzem a négyféle étel megemésztését.[37]
15. Minden ember szívében lakozom, s tőlem származik az emlékezet, a tudás, a tagadás. Az összes Véda az én megismerésemet célozza, s én vagyok a Védánta [upanisadok] szerzője és a Véda értője.
16. Kétféle lélek létezik ezen a világon: múlandó és örökkévaló. A múlandót az élőlények összessége képezi, a tökéletességre jutottat nevezik örökkévalónak.
17. De létezik egy más, magasabbrendű lélek is, amelyet Legfelső Szellem néven említenek; ez romolhatatlan úr, áthatja és fenntartja a Három Világot.
18. Mivel én fölötte állok a múlandónak és magasabb vagyok az örökkévalónál is, Legmagasztosabb Lélek néven magasztal a világ és a Védák.
19. Aki világosan látva így ismer, mint Legmagasztosabb Lelket, az mindent tud, és engem fog imádni egész lényével, Bhárata.
20. Íme, feltártam előtted a legtitkosabb tanítást, bűntelen hős; aki ezt felfogja, bölcs lesz és elérte célját, Bhárata.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A Legmagasabb Lélek jógája
című tizenötödik tanítás.

 

XVI. Ének - Az isteni és démoni sors megkülönböztetésének jógája

A Magasztos szólt:
1. Biztonság, lénye megtisztulása, tudás jógájában kitartás, adakozás, mérséklet, áldozás, Véda-tanulás, vezeklés, becsületesség,
2. nem-ártás, igazmondás, nem-haragvás, lemondás, béke, jóakarat, könyörület, igénytelenség, szelídség, szemérem, megbízhatóság,
3. életerő, megbocsájtás, kitartás, tisztaság, engedékenység, szerénység - ezek jellemzik azt, aki isteni sorsra született, Bhárata.
4. Álnokság, gőg, önteltség, harag, durvaság, tudatlanság jellemzi a démoni sorsra születőket, Prithá fia.
5. Az isteni sors megváltásra, a démoni kötöttségre vezet, így tudják. Te ne aggódj, Pándu fia: isteni sorsra születtél.
6. Kétféle teremtett lény van e világon: isteni és démoni. Az isteniről bővebben szóltam, most halld meg a démonit, Prithá fia.
7. A démoni emberek nem tudják, mit kell tenni és mit nem szabad tenni. Sem tisztaság, sem illendőség, sem igazság nem található bennük.
8. Azt hirdetik, hogy a világ valótlan, alaptalan, nincs irányítója, véletlenszerűen jött létre, létrehozó oka a vágy, semmi más.
9. Ilyen nézeteket táplálnak e romlott lelkű, rövid eszű emberek, s gaztetteikkel a világ romlását idézik elő e kártevők.
10. Hamissággal, gőggel, fennhéjázással eltelve, kielégíthetetlen vágyaikat hajszolják, balgaságukban aljas eszközökhöz nyúlnak, tisztátalan célokra törnek.
11. Korlátlan képzelgéseiknek csak a halál vet véget; kéjek élvezetébe merülnek, vallva: csak ez van.
12. Száz meg száz remény pányvája hurkolja be őket, minden gondjuk a vágy és a harag, s vágyaik kielégítése kedvéért igaztalan úton kincsek halmozására igyekeznek.
13. "Ma ezt szereztem; emezt az óhajomat el fogom érni; ez az enyém; legközelebb ez a vagyon is az enyém lesz.
14. Ezt az ellenségemet megöltem, a többit is meg fogom ölni; úr vagyok, élvezek; sikeres vagyok, erős, boldog.
15. Gazdag vagyok, előkelő; ki mérhető hozzám? Áldozni fogok, adományt osztok vígan élek" - gondolják tudatlanságukban elvakulva,
16. számtalan elgondolásukba belezavarodva, káprázatok hálójával befonva, kéjeik élvezetéhez kötődve, és szennyes pokolra zuhannak.
17. Önteltek, felfuvalkodottak, vagyonuktól és tekintélyüktől megmámorosodtak, áldozatuk csak névleges, képmutató, szabálytalan.
18. Önzés, erőszak, gőg, vágy, harag tölti el őket; engem mind saját testükben, mind másokéban gyűlölnek, gyaláznak.
19. Ezeket a megátalkodott, mocskos gyűlölködőket, emberek legalantasabbjait újra meg újra démoni méhbe vetem az újjászületések során.
20. Démoni méhbe kerülnek születésről születésre az ostobák, nem jutnak el hozzám, Kuntí fia, s a legmélyebb helyre süllyednek.
21. Három lélek-emésztő kapuja van ennek a pokolnak: kéjvágy, harag, kapzsiság; ezért e hármat kerülni kell.
22. Aki megmenekül a sötétség e három kapujától, Kuntí fia, az saját üdvén tud munkálkodni, utána a legmagasabb célhoz ér.
23. Aki a szent könyvek utasításait figyelmen kívül hagyja, és kénye-kedve szerint él, az nem éri el a tökéletességet, a boldogságot, a legmagasabb célt.
24. Ezért a szent könyvek iányítsanak annak eldöntésében, mit szabad tenni, és mit nem; a szent könyvek rendeléseinek ismeretében kell végezned dolgaidat e földön.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
Az isteni és démoni sors
megkülönböztetésének jógája

című tizenhatodik tanítás.

 

XVII. Ének - A háromféle hit megkülönböztetésének jógája

Ardzsuna szólt:
1. Aki a szent könyvek utasításait figyelmen kívül hagyja, de hittel áldozik, az milyen helyzetben van, Krisna? Jóság, szenvedély, vagy sötétség állapotában?

A Magasztos szólt:
2. Háromféle az emberek hite, egyéniségüktől függőleg: jó, szenvedélyes, vagy sötét. Hallgasd meg.
3. Mindenkinek a hite olyan, amilyen az egész lénye, Bhárata; az ember lényegét a hit adja: ki miben hisz, azzal azonos.
4. A jók az isteneknek áldoznak; a szenvedélyesek jaksáknak és ráksaszáknak; a sötétség rabjai kísérteteknek és lidérceknek.[38]
5. Akik a szent iratokban nem javallott, kegyetlen önsanyargatással vezekelnek, álnokságtól és önzéstől fűtve, vággyal, szenvedéllyel, erőszakkal eltelve,
6. ostobán gyötörve a testüket alkotó elemeket és engem is, aki testük belsejében lakozom - azokat démoni beállítottságúnak tudhatod.
7. Táplálékot is ki-ki háromfélét kedvel, s ugyanígy áldozatot, vezeklést, adakozást; hallgasd meg, mi a különbség ezek között.
8. Hosszú életet, jellemet, erőt, egészséget, boldogságot, kedvet növelő, ízes, puha, tápláló, jóleső ételt szeretnek a jók.
9. Keserű, savanyú, sós, forró, csípős, kemény, maró ételt kívánnak a szenvedélyesek, ami fájdalmat, bánatot, betegséget eredményez.
10. Állott, ízetlen, büdös, romlott, tisztátalan, maradék ételt szeretnek a sötétség rabjai.
11. Jó az az áldozat, amelyet jutalom vágya nélkül, szabály szerint mutat be az áldozó, azzal az elgondolással, hogy áldozni kötelesség.
12. Szenvedélyes az az áldozat, Bharaták hőse, amelyet jutalomra számítva vagy képmutatásból mutatnak be.
13. A szabályokat felrúgó, étel felajánlását mellőző, áldozati igéket sem mondó, a papot nem jutalmazó áldozatot sötétnek tekintsd.
14. Istenek, papok, tanítók, bölcsek tisztelete, tisztaság, becsületesség, önmegtartóztatás, nem-ártás - ezt nevezik a test vezeklésének.[39]
15. Senkit sem sértő, igaz, kellemes, hasznos beszéd, és a Véda-szövegek gyakorlása - ezt nevezik a beszéd vezeklésének.
16. Derűs elme, szelídség, hallgatagság, önfegyelem, tisztalelkűség - ezt nevezik a gondolkozás vezeklésének.
17. Ezt a háromféle vezeklést, amelyet igaz hittel, jutalom vágya nélkül végeznek a jógát követő emberek, tekintsd jónak.
18. A jutalom, hírnév vagy tisztelet kedvéért, vagy képmutatásból végzett vezeklést nevezik szenvedélyesnek; ez ingatag, bizonytalan.
19. Az ostoba szeszélyből, önkínzással vagy mások elpusztítása érdekében történő vezeklést mondják sötétnek.
20. "Az adakozás kötelesség" - aki így gondolkozva, ellenszolgáltatás nélkül, megfelelő helyen és időben, méltó személynek ad adományt, annak adománya jónak tekintendő.
21. Ám amit viszonzás reményében, vagy hasznot remélve, vagy kelletlenül adnak, az ilyen adomány szenvedélyesnek tekintendő.
22. A nem megfelelő helyen és időben, méltatlan személynek, tiszteletlenül, megvetéssel nyújtott adományt sötétnek nevezik.
23. A hagyomány szerint az ÓM, TAT, SZAT hármas utasítást adta a Teremtő [vagy: ÓM, TAT, SZAT - ezt tartják Brahmá hármas meghatározásának]; ezzel rendelkezett hajdan a papok, Védák és áldozatok felől.[40]
24. Ezért rendelésének megfelelően az ÓM ige kiejtésével kezdik mindig az áldozat, az adakozás és a vezeklés szertartását a Brahman-hirdetők.
25. TAT ('Ez') szóval kísérik az áldozat és vezeklés szertartását, valamint a különféle adakozási szertartásokat a megváltást keresők, nem számítva jutalomra érte.
26. A SZAT ('Létező', 'Jó') szó használatos létezés (szad-bháva) és szentség (szádhu-bháva) értelemben, és a dícséretes tettre is a szat kifejezést alkalmazzák, Prithá fia.
27. Áldozásban, vezeklésben és adakozásban a buzgalmat szintén szat ('helyes') szóval illetik, és az erre irányuló cselekvésre is a szat kifejezést használják.
28. A hit nélkül végzett áldozatra, adakozásra, vezeklésre és bármely cselekvésre azt mondják: a-szat ('nem jó', 'nem igazi'), és az ilyen semmis itt e létben is, a halál után is, Prithá fia.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A háromféle hit
megkülönböztetésének jógája

című tizenhetedik tanítás.

 

XVIII. Ének - A lemondás és megváltás jógája

Ardzsuna szólt:
1. Erőskarú, szeretném megismerni a lemondás lényegét, és külön a tartózkodásét, Érzékek Ura, Kési lesújtója.

A Magasztos szólt:
2. A vágy-szülte tettek elvetését tartják lemondásnak a bölcsek, és bármely tett gyümölcsével szembeni közönyt nevezik tartózkodásnak a tisztán látók.
3. Minden cselekvés káros, tartózkodni kell tőle - tanítják egyes igyekvők, mások szerint az áldozás, adakozás és vezeklés olyan cselekvés, amelytől nem kell tartózkodni.
4. Halld meg tőlem a bizonyosságot a lemondásról, legnemesebb Bhárata. A lemondás háromféle, így hirdetik, férfi-tigris.
5. Az áldozás, adakozás, vezeklés cselekvéséről nem kell lemondani, ezt végezni kell; az áldozat, adakozás és vezeklés megtisztítja az igyekvőket.
6. De ezt a három cselekvést is a ragaszkodásról és gyümölcsükről lemondva kell végezni, Prithá fia, ez az én legszentebb rendelésem.
7. Helytelen a lemondás a köteles cselekvésről; ennek balgatag mellőzése sötétségből származik, így hirdetik.
8. Aki egy tettről azért mond le, mert bajjal jár, és ő fél a testi fáradalmaktól, az szenvedélyes lemondást gyakorol, s lemondása nem terem gyümölcsöt.
9. Ha valaki kötelességtudatból elvégzi a kiszabott cselekvést, a ragaszkodást és jutalmat elvetve, az ilyen lemondást a jóságból származtatják.
10. Nem undorodik a kellemetlen tettől, s nem ragaszkodik a kellemeshez a jósággal eltelt, kétségeit eloszlató bölcs.
11. Mert aki testben él, nem tud maradéktalanul lemondani a cselekvésről; de aki a cselekvés gyümölcséről lemond, a lemondó nevet az érdemli ki.
12. Haláluk után tetteik háromféle gyümölcse jut osztályrészül azoknak, akik nem voltak képesek tartózkodásra: kívánatos, nem kívánatos, vegyes; de a lemondani tudóknak soha semmi.
13. Most pedig tanuld meg tőlem, erőskarú hős, mi az az öt ok, amellyel a célhoz juttató szánkhja-tan bármely cselekvés megtörténését magyarázza.
14. A helyzet, a cselekvő egyén, a cselekvés különböző eszközei, a különféle, sokirányú törekvések, végül ötödikül a sors.
15. Bármely tetthez fog az ember testtel, beszéddel vagy gondolattal, legyen az helyes vagy helytelen, ez az öt ok idézi elő.
16. Ha mármost ez így van, akkor nem lát helyesen az ostoba, aki tudatlanságból kizárólag önmagát tekinti cselekvőnek.
17. Akinek lénye mentes az önzéstől, elméjét nem szennyezi semmi, habár az egész világot kiírtja, nem öl, és tette nem köti meg.
18. Háromféle indítéka van a tettnek: ismeret, megismerendő, megismerő; háromféle összetevője van a tettnek: eszközök, cselekvés, cselekvő.
19. Hallgasd meg azt is: hogyan minősíti háromféleképpen a jellegek szerinti osztályozás jellegük különbözősége alapján az ismeretet, a tettet és a cselekvőt.
20. Jóságból származó ismeretnek azt tekintsd, amely minden lényben egyetlen, örök létezőt lát, sokfélében az osztatlant.
21. Szenvedélyesnek azt az ismeretet tekintsd, amely az egyes lényekben különállásuk miatt külön-külön, önálló lényeket vél látni.
22. Sötétnek pedig azt mondják, amely korlátoltan, valótlanul, ok nélkül egyetlen dolgon úgy csüng, mintha az a teljesség volna.
23. Jóságból származónak mondják a ragaszkodás nélkül, szenvedély és gyűlölet nélkül, jutalom reménye nélkül, kötelességszerűen végzett tettet.
24. Szenvedélyesnek nevezik azt a tettet, amelyet vágyaktól fűtve, vagy önzéstől hajtva, sok fáradsággal végeznek.
25. Sötétnek mondják azt a tettet, amelybe görcsös ragaszkodással, rombolóan, gyűlölködéssel, erején felül, balgatagon fog bele valaki.
26. Jóságtól indítottnak nevezik a ragaszkodástól megszabadulva, önzetlenül, elhatározása mellett kitartva, siker vagy sikertelenség iránt közömbösen cselekvőt.
27. Szenvedélyesnek minősítik a heves természetű, tetteinek gyümölcsére sóvárgó, kapzsi, másnak ártó, tisztátalan, örömbe vagy bánatba merülő cselekvőt.
28. Sötétnek mondják a fegyelmezetlen, közönséges, makacs, csalfa, rosszindulatú, lomha, gyáva, halogató cselekvőt.
29. Most hallgasd meg az értelem és kitartás hármas tagolását a jellegek szerint; egyenként, teljes egészében kifejtem, Kincs Győztese.
30. Jóságból származik az az értelem, amely tudja, mit kell tenni és mit kell kerülni, mi a kötelesség és mi a tilalom, veszély és biztonság, kötöttség és szabadulás, Prithá fia.
31. Szenvedélyes az az értelem, amely tévesen fogja fel, mi a törvényes és törvénytelen, köteles és tilos, Prithá fia.
32. Sötét az az értelem, amelyet homály burkol, és a törvénytelent törvényesnek véli, és minden dolgot ellenkezőleg értelmez, Prithá fia.
33. Jóságból származik az a kitartás, amely töretlen jógával szabályozza a gondolkozás, lélegzés és érzékszervek tevékenységét, Prithá fia.
34. Szenvedélyes az a kitartás, amely törvényt, szerelmet, vagyont haszonvágyón, görcsös ragaszkodással hajszol, Prithá fia.
35. Sötét az a kitartás, amellyel a dőre eszű kapaszkodik az álomba, félelembe, bánatba, kétségbeesésbe, téveszmékbe, Prithá fia.
36. Most pedig hallgasd meg, Bháraták hőse, milyen a háromféle boldogság. Amely erőfeszítés után örömet okoz és véget vet a szenvedésnek,
37. kezdetben olyan, mint a méreg, de végül élet-ital ízű - a saját elméd derűjéből fakadó boldogságot jóságból származónak nevezik.
38. Szenvedélyesnek tartják azt a boldogságot, amely azáltal keletkezik, hogy az érzékszervek az érzékelt dolgokhoz kapcsolódnak; ez kezdetben élet-ital ízű, de végül olyan, mint a méreg.
39. Sötétnek mondják azt a boldogságot, amely álom, restség, tévhitek terméke, s kezdetben is, végül is puszta önámítás.
40. Nincs olyan lény a földön, az égben vagy akár az istenek között, amely mentes volna ettől a természetből folyó hármas jellegtől.
41. A papok, harcosok, közrendűek és szolgák kötelességei a velükszületett jellegek szerint oszlanak meg, ellenségeid ostora.
42. Nyugalom, mérséklet, vezeklés, tisztaság, türelem, becsületesség, tudás, belátás, vallásos hit a papok veleszületett dolga.
43. Vitézség, erő, kitartás, ügyesség, csatában nem hátrálás, bőkezűség, uralkodói jellem a harcos veleszületett dolga.
44. Földművelés, jószágtartás, kereskedés a közrendű veleszületett dolga. A szolga veleszületett dolga pedig az, hogy urának szolgáljon.
45. Az az ember éri el a tökéletességet, aki saját dolgait örömmel végzi. Hallgasd meg, hogyan nyerik el a tökéletességet azok, akik saját dolgukat örömmel végzik.
46. Aki az élőlényeket létrehozta, aki ezt a világmindenséget kifeszítette - ha azt tiszteli tetteivel a halandó, tökéletességre jut.
47. Jobb a sikertelenség saját kötelességed teljesítésekor, mint más kötelességének sikeres végzése; aki veleszületett kötelessége szerint cselekszik, sohasem terheli vétek.
48. Veleszületett kötelességéről akkor se mondjon le az ember, Kuntí fia, ha az bűnnel jár; hiszen minden tetthez bűn tapad, mint füst a tűzhöz.
49. Akinek elméjét nem köti ragaszkodás semmihez, és legyőzte önmagát, s a kívánságok távoztak tőle, ezzel a lemondásával eléri a tett-nélküliség legfelső tökélyét.
50. S most tanuld meg tőlem röviden, Kuntí fia, hogy aki ezt a tökélyt elérte, az hogyan éri el ugyanúgy a Brahmant is; ez a tudás legfelső szintje.
51. Akinek elméje megtisztult, kitartóan fékezi önmagát, lemondott a hangról és minden más érzetről, szenvedélyt és gyűlöletet elvetett,
52. magányba vonult, mértékletesen étkezik, szavát-testét-gondolatait féken tartja, szüntelenül jóga-meditációba merül, vágytalanságban él,
53. önösséget, erőszakot, gőgöt, vágyat, haragot, kapzsiságot eltávoztatott magától, önzetlen, békés, - az megérett a Brahmannal egyesülésre.
54. Így a Brahmannal egyesülve, derült lélekkel, nem bánkódik és nem vágyódik, minden lényre egyformán tekint, és megvalósul benne az irántam való tökéletes szeretet.
55. Szeretete révén megismer engem, hogy valójában ki és mekkora vagyok, és ha valómban megismert, utána belém olvad.
56. Ha bennem bizakodva, utána tovább végzi is minden dolgát, kegyem folytán elnyeri a nem-múló, örök helyet.
57. Gondolatban reám bízd minden tettedet, egyedül velem törődj, fegyelmezd értelmedet, mindig csak reám gondolj.
58. Ha reám gondolsz, kegyemből átkelsz minden akadályon; de ha önteltségből nem hallgatsz rám, elpusztulsz.
59. Ha önteltségből így döntesz: "Nem fogok harcolni", hasztalan ez az elhatározásod, mert a Természet kényszeríteni fog.
60. Veledszületett kötelességed folytán kötve vagy, Kuntí fia, s amit ostobaságból nem kívánsz megtenni, akaratod ellenére is tenni fogod.
61. Az Úr minden lény szívében ott lakozik Ardzsuna, és káprázatával mozgat minden élőlényt, mint bábjátékos a bábukat.
62. Nála keress oltalmat egész valóddal, Bhárata; az ő kegyelméből elnyered a legfőbb békét, az örök helyet.
63. Így feltártam előtted a titkosnál titkosabb tudást; vedd fontolóra alaposan, s utána tégy, amint akarsz.
64. Végül halld meg tőlem a mindennél titkosabb, legmagasztosabb igét; fölöttébb kedvellek, ezért javadra szólok.
65. Mindig reám gondolj, engem szeress, nekem áldozzál, engem imádj; így hozzám jutsz el, igaz ígéretemmel ígérem, mert kedves vagy előttem.
66. Hagyd el minden kötelességedet, egyedül nálam keress oltalmat, s én minden bűntől feloldozlak, ne aggódjál.
67. Erről soha nem szabad szólnod olyannak, aki nem végez vezeklést, nem hívem, nem hallgat rám, megvet engem.
68. De aki e legnagyobb titkot híveimnek továbbadja, végtelen áhítattal irántam, az bizonnyal hozzám jut el.
69. Nincs senki, aki jobban kedvemre cselekednék, mint az ilyen ember, és nem lesz a földön senki, akit nála jobban kedvelek.
70. Aki pedig e kettőnk között lefolyt szent beszélgetést tanulmányozni fogja, azt úgy tekintem, hogy tudás áldozatával áldozott nekem.
71. S aki pusztán meghallgatja, hittel, ellenvetés nélkül, az is elnyeri a megváltást, és eljut az igazak boldog világába.
72. De te, Prithá fia, vajon minden figyelmedet erre összpontosítva hallgattad-e? Vajon téves tudásból fakadó bizonytalanságod eloszlott-e, Kincs Győztese?

Ardzsuna szólt:
73. Kegyelmedből, Megingathatatlan, eloszlott félreértésem, visszanyertem helyes emlékezetemet [vagy: felfogtam a szent hagyomány értelmét]. Kételyeim szétfoszlottak, készen állok, eleget teszek utasításodnak.

Szandzsaja szólt:
74. Így hallottam Vászudévának és Prithá hőslelkű fiának csodálatos, hajmeresztő párbeszédét.
75. Vjásza kegyéből hallhattam ezt a legszentebb titkot, a jógát, közvetlenül a jóga urától, Krisnától, aki maga tárta fel,
76. s ha újra meg újra emlékezetembe idézem a Fürtöshajúnak és Ardzsunának ezt a csodálatos, szentséges beszélgetését, újra meg újra öröm jár át, király.
77. S ha újra meg újra emlékezetembe idézem Hari (Krisna) minden képzeletet felülmúló, csodás megjelenését, végtelen csodálat fog el, király, s ismét, ismét öröm jár át.
78. Ahol Krisna, a jóga ura van, ahol Prithá íj-feszítő fia van, ott dicsőség, győzelem, jólét, szilárd erkölcs honol, hiszem.

Így hangzik A Magasztos Szózatában
A lemondás és megváltás jógája
című tizennyolcadik tanítás.

Ezzel véget ér
a legszentebb titkos tanítás,
A Magasztos Szózata.


 

Utószó
(Vekerdi József)

A Bhagavad-gítá ("A Magasztos Szózata") szanszkrit nyelvű vallásbölcseleti költemény, a hindu vallás legfontosabb szent könyve. Keletkezésének kora ismeretlen; valószínűleg a Krisztus születése körüli évszázadokra tehető. Szerzője szintén ismeretlen.

A költemény a Mahábhárata című eposz részlete (VI. könyv 25-42. fejezete). Az eposz tárgya két rokon uralkodó család trónviszálya. A két sereg döntő ütközetre sorakozik fel, ám ekkor az egyik sereg fővezére, Ardzsuna királyfi, megirtózik a rokonvér ontásának gondolatától. Barátja és kocsihajtója, Krisna herceg (akiről hamarosan kiderül, hogy Visnu isten földi megtestesülése) eloszlatja kétségeit. Lelket önt belé tanításával, amelynek lényege, hogy a csatában csak a testet ölik meg, a lélek halhatatlan; s egyébként is, a harcosnak veleszületett kötelessége az ölés.

A csata lefolyásáról a másik uralkodóház fejét, a vak Dhritarástra királyt, kocsihajtója, Szandzsaja tudósítja. Szandzsaját a szent Vjásza remete természetfölötti látás képességével ruházta fel, hogy a király palotájából láthassa a távolban lezajló eseményeket. Mindebből látható, hogy az eposz tárgya nem történeti esemény.

A Bhagavad-gítá az időszámításunk kezdete körüli indiai metafizikai nézeteket igyekszik egységbe foglalni. A különböző filozófiai iskolák tanításai erősen eltértek egymástól, ennek következtében egységesítésük nem volt törésmentesen megoldható. Az európai filológia rámutat, hogy a Gítá egyes részei között éles ellentmondások vannak. A költemény egészét aforizmagyűjeménynek foghatjuk fel, amelyben gyakran ismétlődnek a gondolatok, s azoknak ellenkezői is.

Krisna-Visnu mindenekelőtt a cselekvés, kötelességteljesítés szükségességét hirdeti, azzal a megszorítással, hogy érdek nélkül, teljes közönnyel kell végezni a cselekvést. Más helyen a cselekvésről való teljes lemondást javasolja, s helyette a meditációt, révülethez vezető elmélyedést (jóga) tűzi ki célul; ezért a költeményt a jóga egyik alapművének tekintik. Végezetül az istenség (azaz ő maga) áhítatos szeretetét, a bhaktit jelöli meg követendő út gyanánt. Mindezeknek a célja az, hogy elvezessenek a megváltáshoz, a lélekvándorlás forgatagából, az újjászületések kényszeréből való szabaduláshoz.

A megváltottság állapotát a nirvána "kialvás" szóval jelöli az indiai vallásbölcselet. A szó a buddhizmusból (Kr. e. 6. század) került át a hindu vallásba. A nirvána mibenlétét sohasem határozták meg, csupán legfőbb üdvnek nevezték, amelyből nincs többé újjászületés. Lényegében a megsemmisülést, az öntudat, egyéniség megszűnését jelenti. Tehát gyökeresen különbözik a keresztény üdvösség eszméjétől.

A nirvána tana azon a gondolaton alapul, hogy az egész élet szenvedés, tehát meg kell szabadulnunk az újjászületéstől. Ezzel a kérdéssel foglalkoznak a legrégibb indiai filozófiai szövegek, az upanisadok (kb. Kr. e. 8-1. század). Alapgondolatuk panteista: az egész mindenséget egyetlen szellem, világlélek (brahman) hatja át, illetve alkotja, és az ember lelke azonos a világlélekkel. Aki ezt felismeri, beolvad a világlélekbe, többé nem születik újjá. A Gítá számos gondolatot, sőt egész versszakokat átvesz az upanisadokból, s magát is így nevezi. Teljes címe: Bhagavad-gítá-upanisad "A Magasztos énekelte titkos tanítás".

Az upanisadok misztikus világmindenség-magyarázata után hamarosan megjelentek a racionalisztikus értelmezési kísérletek is. Az anyagi világ szerkezetét, alkotórészeit sorolja fel a szánkhja "felsoroló" iskola. Kiinduló tétele az, hogy az emberi lélek független az anyagi világtól (amelyet prakriti "természet", "anyag" néven nevez a szánkhja), és aki ezt felismeri, azt ez a "tudás" megváltja az újjászületéstől. A Gítá misztikus-spiritualista szellemétől tulajdonképpen teljesen idegen ez a materialisztikus szemlélet, azonban elvégzi a fából-vaskarika feladatot, a jóga és a szánkhja egyesítését. A misztikus jóga tanítása szerint az anyagi világ nem létezik; létezése csak érzékcsalódás, káprázat (májá). Az egyéni lélek, az én sem létezik, ennek a léte is csak káprázat. (Tehát a nem létező én nem létező érzékei képzelik el a nem létező világot.) Egyedüli létező a világlélek, a brahman. Ennek a tudásnak a felismerése jelenti a megváltást. Ezt a felismerést a gondolkozás megszüntetésével, révületbe merüléssel kell elérni, aminek eszközei a különböző testgyakorlatok, a lélegzés szabályozása, majd a gondolkozás fegyelmezése. A révület állapotában az egyéni lélek beolvad a világlélekbe, a Gítában az ezzel azonos Krisnába.

A jóga szó etimológiai jelentése "megkötés", ami módszerére: az érzések és gondolatok megkötésére, fegyelmezésére utal. Azonban a Gítá meglehetősen lazán, több értelemben használja a jóga szót, gyakran pusztán "módszer" jelentéssel; pl. a dnyána-jóga "tudás módszere" kifejezést a szánkhja körülírására. A jóga főnévhez tartozó junakti "megköt" igét és a jukta "megkötött", "fegyelmezett" igenevet szintén gyakran alkalmazza a "jóga követője" értelemben.

Régi indiai közhelyet ismétel a Gítá a tudás megváltó erejének hangoztatásával. A költemény nem határozza meg pontosan, mi értendő tudáson: a brahman gondolatának ismerete, a szánkhja vagy a jóga tanításainak elfogadása, és mindenekelőtt Krisna áhítatos tisztelete, a bhakti.

A költemény központi gondolata a bhakti, az istenszeretet eszméje. A bhakti tanítását először a Bhagavad-gítá fogalmazta meg, és azóta az egész hindu vallásrendszer alapvető gondolata maradt. Krisna áhítatos tisztelete-szeretete mindennél hatalmasabb megváltó erő. A bhakti természetesen személyes, monoteista isteneszmét feltételez, így az európai logika számára ellentétben áll a költeményben egyidejűleg hangoztatott panteista (brahman) világképpel.

Fordításunkban a legteljesebb filológiai pontosságra törekedtünk, mellőzve bármiféle filozófiai vagy vallási értelmezést, ami mind az Indiában, mind nyugaton készült fordítások többségére jellemző az újabb időkben, s amit az angol átdolgozásból készült Az eredeti Bhagavad Gitá, második kiadásban a Bhagavad Gitá úgy, ahogy van című magyar nyelvű változat is képvisel. A prózai fordításban az eredetileg verses szöveg költői szépsége természetesen nagyrészt elvész. A költői szépséget érzékelteti a prózai szöveg versbe szedett alakja, Lakatos István költői műve, amely 1987-ben jelent meg, A Magasztos Szózata, Bhagavad-Gítá címen. A versbe foglaló költő elsősorban a lírai szépségre törekedett, teljes sikerrel. Ezt a kiadványt kimerítő magyarázó jegyzetekkel láttuk el, ezért az érdeklődőt e kötet jegyzeteihez utaljuk. Éppen ezért jelen fordításunkban csak a legszükségesebb fogalmak magyarázatára szorítkoztunk.

 


JEGYZETEK

1. A Mahábháratában leírt nagy csata eseményeit Szandzsaja kocsihajtó mondja el a vak Dhritarástra királynak (lásd az Utószóban). Dhritarástra fia Durjódhana. Az ellentábort Dhritarástra fiatalon elhúnyt testvéröccsének, Pándunak öt fia vezeti (Pándavák), élükön Ardzsunával. A Kuru-mező (Kuruksétra) az ókori India "szent földje", a mai Delhitől északra. A monda szerint itt zajlott le a Mahábhárata nagy csatája (a mondának nincs történeti alapja). [VISSZA]

2. Három Világ - a Világmindenség állandó megjelölése: ég, föld, alvilág, vagy: ég, levegő, föld. [VISSZA]

3. Kasztkeveredés - a kasztok közötti vegyes házasság, a kasztok keveredése szigorúan tilos volt, bár gyakorlatilag mindig előfordult. [VISSZA]

4. Halotti áldozat - a fiúutódok legfontosabb kötelessége a halotti áldozat (víz és rizsmorzsalék) rendszeres bemutatása volt; ennek elmaradása esetén az ősök lezuhantak az égből. [VISSZA]

5. Madhu leverője: Krisna. A szövegben Krisna és Ardzsuna különböző neveken szerepel: Krisna Érzékek Ura, Fürtöshajú, Góvinda, stb.; Ardzsuna Prithá fia, Tömör fürtű, stb. Az első énekben ezeket a jelzőket érthetőség kedvéért Krisna ill. Ardzsuna alakban egységesítettük, a továbbiakban változatlanul fordítjuk. [VISSZA]

6. A szánkhjára való hivatkozás nem a kötelességteljesítésre, hanem a lélek halhatatlanságára vonatkozik (lásd az Utószóban). A tettek bilincse a karma-tanra utal, amely szerint minden tett következménnyel, tehát végső fokon elkerülhetetlenül újjászületéssel jár. [VISSZA]

7. A Védák a hindu vallás szent szövegei, himnuszok, amelyeket a papok áldozatbemutatáskor énekeltek. [VISSZA]

8. A dolgok hármas jellege: lásd a XIV. énekben. A versszak értelme valószínűleg az, hogy a Védák csak a hármas jellegnek alávetett anyagi világra vonatkoznak, a lélek ettől független. [VISSZA]

9. Révület - szamádhi, gondolkozás nélküli állapot, lásd az Utószóban. Szokásos fordítása elmélyedés, elmélkedés, összpontosítás, meditáció (contemplation, concentration, meditation, Versenkung, stb.). [VISSZA]

10. Óm - misztikus varázsige, ezzel kezdik az áldozatot, és a régebbi mágikus fejtegetések ebből a varázsigéből származtatták a Teremtést. Az Óm igét az aksara 'elmúlhatatlan' szóval írják körül, ezért e szöveghelyet többnyire így értelmezik: A Világlélek az Örökkévalóból született. [VISSZA]

11. Dzsanaka - félig legendás, jámbor lelkű király, számtalan áldozat bemutatója. [VISSZA]

12. A Természet törvényei - szó szerint: A Természet [vagy: az anyag] hármas jellege, lásd a XIV. énekben. [VISSZA]

13. A versszak a hirhedt kasztrendszer ideológiai alátámasztása, amire a későbbiekben is visszatér. [VISSZA]

14. Vivaszván - a Napisten, Manu atyja. Manu az indiai Noé, az emberiség törvényadója. Iksváku Manu fia, mitikus király. [VISSZA]

15. Négy rend - papok, nemesek vagy harcosok, közrendűek (földművesek, iparosok), szolgák. A három jelleg szerint (lásd XIV. ének) a papokra a jóság vagy igazság, a harcosokra a szenvedély (némi jósággal), a közrendűekre a szenvedély (némi sötétséggel), a szolgákra a sötétség jellemző. [VISSZA]

16. Lehelet, lélegzet - kilélegzés, belélegzés (a jóga lélegzetszabályozási gyakorlata). [VISSZA]

17. Aki nem gyújt áldozati tüzet - a világtól elvonuló, kolduló aszkéta. [VISSZA]

18. Kusa-fű - sásfű, amelyet áldozati szertartásnál hintettek a földre. [VISSZA]

19. A Felsőbb Lény az elmúló életforma - a sor értelme nem világos, különbözőképpen magyarázzák. [VISSZA]

20. Brahmá egy napja - Brahmá, a Teremtő (hímnemű; nem azonos a semleges nemű Brahman 'Világlélek' fogalommal!) minden világkor elején megteremti a semmiből a világot, majd a világkor végén megsemmisíti. Egy világkor Brahmá egy napja, 4320 millió földi évnek felel meg. Utána Brahmá éjszakája, majd újabb napja következik. Brahmá száz Brahmá-évig (tehát 311 billió 40 milliárd földi évig) létezik, utána ő is megsemmisül. [VISSZA]

21. A szerencsés és szerencsétlen időszakok tana az indiai csillagjóslás legalapvetőbb tétele a legrégibb upanisadok kora óta. Az egész VIII. ének összefüggés nélkül kiragadott upanisad-szövegeket idéz. [VISSZA]

22. Szóma - áldozati szertartásnál használt bódító ital, amelyet egy ma már azonosíthatatlan növény szárából sajtoltak a papok. [VISSZA]

23. Hét szent látnok - a Védák állítólagos szerzői, akik a Göncölszekér hét csillagává váltak. A négy Manu - az emberiség ősatyái a négy világkorszakban. [VISSZA]

24. Nárada - az istenek követe. Aszita Dévala - mitikus szent. Vjásza - a Bhárata-nemzetség ősatyja. [VISSZA]

25. A felsorolásban a különböző isten- vagy szellem-csoportok említésekor az illető kategória legfőbbjét (királyát) nevezi meg; ugyanígy egyéb fogalmaknál (betűk, stb.) a legelsőt. Részleteiben lásd Lakatos István fordításának jegyzeteiben. [VISSZA]

26. Itt és későbbiekben különböző isteni és félisteni csoportok vannak felsorolva, egyedi jelentőség nélkül. [VISSZA]

27. Négykarú alakban - az ikonográfia Visnu istent négy karral ábrázolja. Tehát a rettegő Ardzsuna nem is emberként akarja újra látni Krisnát, hanem legalább emberi ésszel felfogható, személyes istenként a személytelen panteista látomás helyett. Erre utal az előző versszak is. A továbbiakban azonban Krisna emberi alakban jelenik meg. [VISSZA]

28. A szeretet jógája - bhakti-jóga, lásd az Utószóban. Az engem szeret, engem hívőn imád (mad-bhakta) kifejezések ugyanazt a fogalmat fejezik ki. [VISSZA]

29. A bevezető versszakot csupán egyes kéziratok tartalmazzák, valószínűleg későbbi betoldás. [VISSZA]

30. Mező - a szánkhja a ksétra 'mező', 'terület', 'külvilág' elnevezéssel jelöli a külső világot, mint az érzékelés tárgyát, "területét". A lelket, mint az érzékelés irányítóját, a külvilág megismerőjét, ksétra-dnya 'mező-megismerő' névvel illeti. [VISSZA]

31. Véda-himnuszokban - a hivatkozás alaptalan, mert a Védákban még teljesen ismeretlenek ezek a fogalmak. [VISSZA]

32. Az öt elem, stb. - az anyagi világ kategóriáit sorolja fel a szánkhja alapján, amelyekbe beletartoznak az érzékelés, gondolkozás folyamatai is. Érzékszerv pl. a fül, másik érzékszerv a hallás (!), érzékszerv tárgya (inger, érzékelt dolog) a hang. [VISSZA]

33. Jelleg - guna, lásd a következő énekben. [VISSZA]

34. Önvaló - átman, Világlélek, az upanisadok jellegzetes fogalma; a Brahmannal azonosították. [VISSZA]

35. A szánkhja tanítása szerint a világ valamennyi alkotóelemét - beleértve az érzékelést és gondolkozást is - három alkotóelem, három jelleg (guna 'szál', 'fonál', 'tulajdonság') alkotja vagy hatja át: jóság vagy igazság, szenvedély, sötétség. Az ősanyagban a három egyensúlyban van, az ősanyagból kibontakozó világban az egyensúly megbomlik, és valamelyik jelleg dominál. E jellegek az anyag tulajdonságai (anyagon értve a gondolkozást is), a lelket nem érintik, tehát a léleknek meg kell szabadulnia tőlük. [VISSZA]

36. Fügefa - az anyagi világot jelképezi, amely a múltból a jövőbe sarjad, s amelyhez a lélek a léthez ragaszkodás miatt hozzátapad. [VISSZA]

37. Négyféle étel - rágható, lenyelhető, nyalható, iható. Az ind fiziológia szerint a lélegzet végzi a testben az emésztést. [VISSZA]

38. Jaksák - jóindulatú, kincsőrző szellemek; ráksaszák - emberevő, ördögi lények. [VISSZA]

39. Vezeklés - tapasz 'önsanyargatás', 'aszkézis', nem valamely bűn elkövetéséért, hanem - középkori keresztény kolostori gyakorlathoz hasonlóan - megigazulás kedvéért, vagy valamely cél elérése érdekében vállalt megtartóztatás vagy szenvedés, amelynek varázserőt tulajdonítottak. [VISSZA]

40. Óm, Tat, Szat - a hely értelmezése bizonytalan; nyelvtanilag akár Brahmá teremtő istenre, akár Brahman 'világlélek' fogalmára vonatkoztatható. Az egész szakasz a korai upanisadok mágikus szómagyarázatainak szellemében fogant. [VISSZA]

 

Buddha beszédei

Buddha beszédei admin

Forrás: www.terebess.hu

 

BUDDHA BESZÉDEI

Vekerdi József fordítása

Tartalom

 

Buddha élete

 

Buddha születése

Buddha távozása otthonából

Buddha megvilágosodása

Buddha tanító útjának kezdete

Buddha ellenfelei

Buddha halála

 

Beszédek

 

A tan kerekének elindítása

A tűzbeszéd

A szerzetesi élet szabályai

Az indulatok megsemmisítése

Félelem és rettegés

Megtisztulás

A szenvedések láncolata (hosszabb beszéd)

A szenvedések láncolata (rövidebb beszéd)

Erdei remeteség

A gondolatok kordában tartása

Példázat a fűrészről

Példázat a kígyóról

Csalétek

Példázat a keményfáról

A csordapásztor (hosszabb beszéd)

A csordapásztor (rövidebb beszéd)

Szaccsaka

A létszomj kioltása

Az asszapurai beszéd

Életelvek

Pótalija

Dzsívaka

Kutyautánzó

Abhaja királyfi

Málunkjáputta

Vaccshagotta; példázat a tűzről

Mágandija

Szakuludáji

Amit szeretünk

Asszalájana

Észukári

 

BUDDHA ÉLETE

BUDDHA SZÜLETÉSE
[NIDÁNAKATHÁ II.]

Egy alkalommal Kapilavatthu városban kihirdették a nyári holdtölteünnepséget. Nagy tömeg mulatozott az ünnepségen. Májá királyné a holdtöltét megelőző hetedik naptól kezdve megtartóztatta magát a részegítő italoktól, s virágfüzérekkel és illatos kenetekkel ékesen vett részt a holdtölte-ünnepségen. A hetedik nap reggelén felkelt, illatos vízben megfürdött, bőkezű adakozás során négyszázezer pénzt szétosztott, minden ékszerével felékesítette magát, a legfinomabb ételeket fogyasztotta, elvégezte az ünnepi szertartásokat, majd ünnepi öltözet­ben hálóházába lépett, lepihent fényes nyoszolyájára, álomra szenderedett, és ezt az álmot álmodta:

Négy mahárádzsa nyoszolyástul felemelte, a Himálajára vitte, a hatvan mérföld széles Manószilá-fennsíkon letették egy hét mérföld magas szálafa tövében, és távolabb léptek. Ekkor megjelentek a mahárádzsák hitvesei, az Anótatta-tóhoz vezették a királynét, megfürösz­tötték minden emberi vétket lemosó vizében, égi köntösbe öltöztették, illatszerekkel hintették be, égi virágokkal ékesítették, majd a közelben lévő Ezüst-hegyen, a hegy belsejében, egy aranypalotában égi ágyat vetettek kelet felé fordított fejrésszel, arra fektették a királynét.

Eközben a Bódhiszattva pompás fehér elefánt alakjában a közeli Arany-hegyen legelészett. Onnét leereszkedve, fellépkedett az Ezüst-hegyre, s észak felől közeledve, ezüstfonadék-színű ormányában fehér lótuszt tartva, elefánttrombitálást hallatva, belépett az aranypalotába, háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját, majd megbökte jobb oldalát, és úgy tűnt, hogy behatol méhébe. Így öltött újra testet a nyári holdtölte ünnepén.

Reggel a királyné felébredt, és elmondta a királynak, hogy mit álmodott. A király magához hívatta hatvannégy legbölcsebb papját, zöld levelekkel és virágokkal behintett földön kényel­mes ülőhelyeket készíttetett nékik ünnepélyes szertartással, s mikor a papok helyet foglaltak, arany- és ezüstedényeket töltetett meg vajban-mézben-cukorban főtt tejberizzsel, arany- és ezüstfedővel fedve nyújtotta át nekik, viseletlen ruhákkal, barna tehenekkel és egyéb ajándé­kok­kal tisztelte meg őket. Miután mindennémű kívánatos dologgal megtisztelte őket, elmondta az álmot, és megkérdezte:

- Mi fog történni?

A papok így szóltak:

- Ne aggódj, mahárádzsa! Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni, s ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha elhagyja otthonát, és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.

.................................................................................................................................................

Májá királyné tíz hónapig hordozta méhében a Bódhiszattvát, mint edényben a szézámolajat. Mikor terhességének végéhez közeledett, szülei házába kívánkozott, és szólt Szuddhódana mahárádzsának:

- Felség, rokonaimhoz szeretnék menni Dévadaha városba.

- Rendben van - egyezett bele a király, és a Kapilavatthuból Dévadaha városba vezető utat elegyengette, zászlókkal, lobogókkal és hordókba ültetett platánfákkal felékesítette, a királynét aranyos hintóba ültette, ezer tanácsosát mellé rendelte, és nagy kísérettel útnak indította.

A két város között, mindkét város lakóinak tulajdonában, volt egy Lumbiní-liget nevű, kies szálafaerdő. Ebben az időben minden fa virágpompában állt, tövétől az ágak hegyéig, s az ágak között és a virágok körül ötszínű méhek raja és mindenféle madársereg röpködött, édes daluk zsongott. Az egész Lumbiní-liget olyan volt, mint Indra isten égi kertje, mint nagy hatalmú király vigalomra felkészített mulató csarnoka. Amikor a királyné megpillantotta, kedve támadt sétálni a szálaerdőben. A tanácsosok lesegítették a királynét, és bementek vele a szálaerdőbe. A királyné egy hatalmas szálafa tövéhez lépett, és le akart törni egy gallyat. A szálafa ága lehajlott, mint egy nádszál meghajló vége, úgyhogy a királyné kézzel elérte. Kinyújtotta kezét, és megfogta az ágat. Eközben rájöttek a szülési fájdalmak. A kísérő sokaság lepelt vont köré, és visszalépett. A szálafa ágába kapaszkodva, álló helyzetben hozta világra a magzatot.

Ekkor négy szentséges világteremtő Brahmá jelent meg, kezükben aranyhálóval. A Bódhiszattvát felfogták az aranyhálóba, anyja elé helyezték, és így szóltak:

- Örvendezz, királyné, dicsőséges fiad született!

 

BUDDHA TÁVOZÁSA OTTHONÁBÓL
[NIDÁNAKATHÁ II.]

Egy napon a Bódhiszattvának kedve támadt kikocsikázni a palotája melletti parkba. Hívatta kocsisát, szólt neki:

- Fogj be a kocsiba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen. Minden ékességgel felékesítette a legszebbik, pompás kocsit, befogott négy, lótuszszirom színű fehér paripát, és jelentkezett a Bódhiszattvánál. A Bódhiszattva felült az istenek hintóihoz hasonló kocsira, és elindult a parkba.

- Elérkezett Sziddhattha királyfi megvilágosodásának ideje, mutassunk neki jelet! - szóltak az istenek. Egy istenfiút átváltoztattak vénségtől roskatag, csorba fogú, ősz hajú, görnyedt, botorkáló, botra támaszkodó, reszketeg aggastyánná, és elébe küldték. A Bódhiszattva és kocsisa megpillantotta. Ekkor a Bódhiszattva - a Mahápadána-szuttában megőrzött hagyo­mány szerint - megkérdezte kocsisától:

- Kedvesem, ki ez az ember? A haja sem olyan, mint másnak!

Amikor a választ meghallotta, összeszorult a szíve:

- Óh jaj, átkozott a születés, ha a megszületőnek az öregséget is meg kell ismernie!

Megfordult, és visszatért palotájába. A király megkérdezte:

- Mi történt, hogy fiam ilyen hamar visszafordult?

- Roskatag aggastyánt látott, felség, roskatag aggastyánt látott, és remeteségbe fog vonulni - szóltak.

- Miért akartok megölni? Tüstént rendezzetek fiamnak színjátékokat! Ha szórakozásokban leli kedvét, nem gondol a remeteségre - szólt a király, és megerősítette az őrséget. Minden irányban fél mérföldenként őrszemeket állított.

Egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy beteget, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Megerősítette az őrséget, minden háromnegyed mérföldre őrszemeket állított.

Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy halottat, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Meg­erősítette az őrséget, minden mérföldre őrszemeket állított.

Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy remetét, egyszerű ruhában, hagyományos öltözetében, akit az istenek varázsoltak elé. Megkérdezte kocsisától:

- Kedvesem, ki ez az ember?

Bár a kocsis a Buddha fellépése előtt nem volt tisztában a remeteséggel és a remeteség érdemével, az istenek sugallatára így válaszolt:

- Felség, ez remete - és kifejtette a remeteség érdemét.

A Bódhiszattvában feltámadt az érdeklődés a remeteség iránt, és azon a napon a parkban maradt.

.................................................................................................................................................

Ebben az időben történt, hogy Szuddhódana mahárádzsa értesült róla, hogy [menye,] Ráhula anyja, fiat szült.

- Közöljétek az örömhírt fiammal! - adta ki a parancsot.

Amikor a Bódhiszattva meghallotta, így szólt:

- Ráhula született, bilincsem született!

A király megérdeklődte:

- Mit mondott a fiam?

Fia szavait meghallva, így szólt:

- Nos, akkor mostantól fogva legyen unokám neve Ráhula!

Ebben az időben történt, hogy egy Kiszágótamí nevű, nemes származású hölgy palotája tető­teraszáról csodálta a várost körbejáró Bódhiszattva szépségét és méltóságát, s gyönyörű­ségében és lelkesedésében ezt a kinyilatkoztatást tette:

Boldog az apja és anyja, akiknek ő a gyermekük,
és az az asszony is boldog, akinek ő a hitvese.

Ennek hallatán a Bódhiszattva így gondolkozott:

- Ez a nő azt mondja, hogy e szép külső láttára megnyugszik az anya szíve, megnyugszik az apa szíve, megnyugszik a hitves szíve. De vajon minek kell elnyugodnia ahhoz, hogy saját szívem is megnyugodjék?

Ekkor vágyaktól megcsömörlött lelkében ez a gondolat támadt:

- A szenvedélyek tüzének elnyugodtával nyugalom támad, a bűnök tüzének és balgaság tüzének elnyugodtával nyugalom támad, gőg és tévhitek elnyugodtával, minden vágy és kín elnyugodtával nyugalom támad. Ettől a nőtől bölcs tanítást tanultam. Hiszen én megnyugvást keresve bolyongok. Most feladom a házban lakást; elmegyek, remeteségbe távozom, hogy megnyugvást találjak. Ennek a nőnek pedig ezzel a fizetséggel fizetek tanításáért.

Ekkor leakasztotta nyakából százezret érő gyöngyfüzérét, és odaküldte Kiszágótamínak. Annak lelkét boldogság töltötte el:

- Sziddhattha királyfi ajándékot küld nekem, mert szíve felém fordult!

A Bódhiszattva nagy pompával és fénnyel visszatért palotájába, és lehevert fényes nyoszo­lyájára. Eközben köréje sereglettek tündérleány szépségű, tánchoz és énekhez mesterien értő, minden ékszerrel felékesített asszonyai. Különféle zeneszerszámokat fogtak kezükbe, és tánc­cal, énekkel, zenével igyekeztek szórakoztatni. De a Bódhiszattva vágyaktól megcsömörlött lelkének nem szerzett örömet sem tánc, sem semmi más, és rövid időre elszenderedett.

- Akinek kedvéért táncba és énekbe fogtunk, az álomba merült. Minek fárasszuk magunkat tovább? - szóltak a nők, földre dobálták a kezükben tartott zeneszerszámokat, és lefeküdtek. Az illatos olajjal töltött mécsesek kihamvadtak. A Bódhiszattva felébredt, felült nyoszolyáján, és ültében végignézett az asszonyokon, amint zeneszerszámaikat szanaszét dobálva aludtak. Egyesek szájából nyál folyt, testüket váladék szennyezte be, egyesek fogukat csikorgatták, egyesek horkoltak, egyesek álmukban beszéltek, egyesek szája tátva volt, egyesekről lecsú­szott a ruha, és fedetlenül hagyta takarandó testrészeiket. Visszataszító megjelenésük láttán még inkább elment a kedve minden gyönyörűségtől. Felékesített, díszes palotája, Indra égi lakának hasonmása, olybá tűnt szemében, mintha szanaszét heverő hullákkal borított dög­temető volna, és a lét minden formáját olyannak látta, mintha lángokban álló ház volna.

- Ó jaj, minden undorító! Ó jaj, minden visszataszító! - ejtette ki az igét, és végleg eltökélte, hogy remeteségbe vonul.

- Még ma távoznom kell a nagy eltávozásra - gondolta, felkelt fekhelyéről, az ajtóhoz lépett, és kiszólt:

- Ki van itt?

Fejét a küszöbre hajtva, ott feküdt kocsisa, Cshanna.

- Én vagyok itt, uram, Cshanna - szólt.

- Még ma távozni akarok a nagy eltávozásra. Nyergelj fel egy lovat!

- Igen, felség - szólt, fogta a lószerszámot, kiment az istállóba, és az illatos olajjal telt mécse­sek fényénél megpillantotta a virághímes baldachin alatt, ékes hídláson álló Kanthaka paripát.

- Ma ezt a lovat kell felnyergelnem - gondolta, és Kanthakát nyergelte fel. A ló nyergelés közben észrevette:

- Ez a heveder igen szoros. Más napokon, amikor a parkba mentünk sétalovaglásra, mintha nem is lett volna rajtam heveder. Ma a nagy eltávozásra készül távozni rajtam gazdám!

Örvendezésében hangos nyerítéssel nyerített fel. A hang az egész városon végigharsogott, az istenek azonban elfojtották a hangot, és nem engedték, hogy valaki is meghallja.

A Bódhiszattva, miután Cshannának utasítást adott, ezt gondolta:

- Közben megnézem fiamat.

Leszállt a kerevetről, Ráhula anyjának lakosztályába ment, és kinyitotta a hálószoba ajtaját. A hálószobában égett az illatos olajjal telt mécses. Ráhula anyja jázminvirághímes takaróval borított nyoszolyáján aludt, kezét fia fején nyugtatva. A Bódhiszattva a küszöbre lépett, megállt, elnézte őket:

- Ha elmozdítom a királyné kezét, és ölembe veszem fiamat, a királyné felébred, és megnehezíti távozásomat. Majd ha Buddha leszek, visszatérek, és megnézem őket.

Ezzel távozott a palotából.

 

BUDDHA MEGVILÁGOSODÁSA
[MADDZSHIMA-NIKÁJA 36.]

[Buddha szól:]

- És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: „Az otthon rabság, szemét­gödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.”

És egy idő múltán, még ifjúkorom virágában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távoztam. Remete lettem, s az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Álára Kálámát. Álára Kálámához érkezve, így szólítottam meg:

- Álára Káláma testvér, ezt a tant és életmódot követve szeretnék aszkétaéletet élni.

Álára Káláma így válaszolt szavaimra:

- Maradj itt, tiszteletreméltó úr! Ez a tan olyan, hogy értelmes ember rövid idő alatt felfogja, megérti és magáévá teheti.

És én rövid idő alatt, igen hamar felfogtam ezt a tant. Meggyőződtem róla, hogy mindent megtanultam, megismertem és megértettem, amit a száj és beszéd közölhet: a tudás igéit és a régiek igéit, én magam is, a többiek is.

Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Álára Káláma nem közölte velünk a teljes tant, ilyen meggondolással: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem.” Álára Káláma bizonyára többet is tud erről a tanról.” Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, meg­kérdeztem:

- Káláma testvér, mennyiben közölted velünk ezt a tant, úgy, ahogyan te magad felfogtad, megértetted és magadévá tetted?

Ekkor Álára Káláma feltárta a semmiség birodalmát. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Nemcsak Álára Káláma tett szert bizonyosságra, én is szert tettem bizonyosságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert szilárdságra, én is szert tettem szilárdságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert felfogóképességre, én is szert tettem felfogóképességre. Nemcsak Álára Káláma tett szert elmélyedésre, én is szert tettem elmélyedésre. Nemcsak Álára Káláma tett szert bölcsességre, én is szert tettem bölcsességre. Jobb lesz, ha ezt a tant, amelyről Álára Káláma így beszél: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem”, megpróbálom saját erőmből elsajátítani.” És rövid idő alatt, igen hamar felfogtam, megértettem és magamévá tettem ezt a tant.

Ekkor ismét Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:

- Káláma testvér, ebben áll ez a tan, ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted?

- Testvér, valóban ebben áll ez a tan, ahogyan én felfogtam, megértettem és magamévá tettem.

- Testvér, ezt a tant most én is ugyanúgy felfogtam, megértettem és magamévá tettem.

- Boldog vagyok, testvér, szerencsés vagyok, testvér, hogy ilyen kiváló személyt tisztelhetek aszkétatársamként. Ahogyan én felfogtam, megértettem, magamévá tettem és hirdetem a tant, úgy fogtad fel, értetted meg és tetted magadévá te is; ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted a tant, úgy fogtam fel, értettem meg, tettem magamévá és hirdetem én is. Ahogyan én ismerem a tant, úgy ismered te is; ahogyan te ismered a tant, úgy ismerem én is. Amilyen én vagyok, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan vagyok én is. Jöjj, testvér, irányítsuk ketten a tanítványokat!

Így tanítóm, Álára Káláma, engem, tanítványát, magával egyenlőnek ismert el, és nagy tiszte­letben részesített. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Ez a tan nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, csillapodáshoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, nirvá­ná­hoz, csupán a semmiség birodalmába jutáshoz.” És elégtelennek találtam ezt a tant, elfor­dul­tam ettől a tantól, és távoztam.

Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Uddaka Rámaputtát. [Megismétlődik a szöveg; „semmiség birodalma” helyett most „sem tudat, sem öntudatlanság birodalma” szerepel.] És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.

Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, egyik helyről a másikra vándoroltam Magadha tartományban, és Uruvélá település közelébe értem. Ott gyönyörűséges tájra bukkantam, kies erdőségre, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyóra, körös-körül mezőkre és szántóföldekre. Ekkor ez a gondolatom támadt: „Valóban gyönyörűséges ez a táj: kies erdőség, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyó, körös-körül mezők és szántóföldek. Ennyi elég a tisztes családból származó, elmélyedésre vágyó embernek az elmélyedésre.” És ott maradtam, mondván: „Ennyi elég az elmélyedésre.” [...]

És ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet száj­pad­lásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám gondolko­zásomat?”

És ekkor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. És amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat, veríték borította el hónom alját. Mint amikor egy erős ember a gyengébb embert fejénél fogva megragadja, vagy vállánál fogva megragadja, lefogja, fojtogatja, megbénítja, ugyanúgy elborította a veríték hónom alját, amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogó­képességem zavartalan és megingathatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És az így keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha most lélegzetvétel nélküli révületbe merülnék?”

És visszatartottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. És amikor vissza­tar­tottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át, őrjítő fájdalom támadt a fejemben. Mintha egy erős ember kemény szíjköteggel korbácsolná a fejemet, olyan őrjítő fájdalom támadt a fejemben, mikor visszatartottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogóképességem zavartalan és megingat­hatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És így a keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha csak kevés, kevés táplálékot vennék magam­hoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet?” És csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet. És amikor csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet, testem rendkívül lesoványodott. Karom és lábszáram olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a nádszál, vagy lián szára. Ülepem olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a teve patája. Hátgerincem kiugró csigolyáival olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint golyók füzére. Bordáim úgy meredtek ettől a szűkös táplálkozástól, mint rozzant ház tetőgerendái meredeznek. Szemüregem mélyén a beesett szemgolyók úgy ültek ettől a szűkös táplálkozástól, mint mély kút fenekén megcsillanó víztükör. Fejbőröm ráncos és aszott lett ettől a szűkös táplálkozástól, ahogyan a száráról levágott tök megráncosodik és összeaszik a széltől és a nap hevétől. És amikor a hasamat megtapintottam, a gerincemet érintettem, és amikor a gerincemet megtapintottam, a hasamat érintettem, olyan közel került egymáshoz a hasam és a gerincem ettől a szűkös táplálkozástól. És amikor vizeletemet és székletemet akartam üríteni, előrebuktam ettől a szűkös táplálkozástól. Hogy testemet erősítsem, kezemmel dörzsöltem tagjaimat; és miközben kezemmel dörzsöltem tagjaimat, elcsenevészedett szőrzetem kihullott a dörzsöléstől ettől a szűkös táplálkozástól.

Amikor az emberek láttak, így szóltak: „Megkékült Gótama remete!” Mások így szóltak: „Nem megkékült Gótama remete, megbarnult Gótama remete!” Ismét mások így szóltak: „Nem megkékült Gótama remete, és nem megbarnult Gótama remete, megsárgult Gótama remete!” Ennyire kikezdte tiszta, világos testszínemet ez a rendkívül szűkös táplálkozás.

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a múltban átéltek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jövőben át fognak élni, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jelenben átélnek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. Mégis e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez. Bizonyára más út vezet a megvilágosodáshoz.”

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Emlékszem, hogy egyszer, miközben atyám, Szakka, mezei munkában szorgoskodott, én egy gránátalmafa hűs árnyékában ültem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület (dzshána) állapotába jutottam. Bizonyára ez az út vezet a megvilágosodáshoz.” [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Ezt a boldogságot nem könnyen lehet elérni ilyen mérhe­tetlenül legyengült testtel. Jobb lesz, ha ismét elegendő táplálékot veszek magamhoz, főtt rizst fogyasztok.” Ekkor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam.

Ebben az időben öt szerzetes volt, akik követőimül szegődtek, mondván: „Ha Gótama remete valamilyen felismerésre jut, közölni fogja velünk.” De amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam, akkor ez az öt szerzetes elfordult tőlem és otthagyott: „Gótama remete falánk lett, felhagyott az igyekezettel, falánkságba merült.”

Amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, megerősödtem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Az elmélkedést és gondolkozást feladva, elértem a belső nyugalmat, az érzések egybe­olvadását, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet; a második révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Az örömről is lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldog­ságot éreztem testemben, amelyről az igaz emberek ezt mondják: „Az egykedvűen emlékező boldogan él.” Így a harmadik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

A boldogságon és a szenvedésen túllépve, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elértem a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést; a negyedik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondol­kozásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, készsé­ges, szilárd, nyugodt lélekkel, korábbi létezéseim visszaemlékező felismerésére irányítottam gondolataimat. Visszaemlékeztem sok különböző korábbi létezésemre, ilyeténképpen: egy életre, két életre, három életre, négy életre, öt életre, tíz életre, húsz életre, harminc életre, negy­ven életre, ötven életre, száz életre, ezer életre, százezer életre, majd világkorok kelet­kezésének időszakaira, majd világkorok pusztulásának időszakaira, majd világkorok pusz­tulása és keletkezése közötti időszakokra. „Ott voltam, ez volt a nevem, ebben a családban, ebben a kasztban születtem, ez volt a foglalkozásom, ilyen örömet és bánatot értem, így végeztem életemet, onnan távozva amott születtem újra.” Így emlékeztem vissza sok különböző korábbi létezésemre, azok formájára és jellegére. Először ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka első óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, kész­séges, szilárd, nyugodt lélekkel az élőlények távozásának és újraszületésének felismerésére irányítottam gondolataimat. Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza: „Ezek a kedves lények tetteikben a rosszat követik, szavaikban a rosszat követik, gondolataikban a rosszat követik, a helyeset ócsárolják, helytelen nézeteket táplálnak, helytelen nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után rossz útra kerülnek, gonosz ösvényre, mélységbe, pokolra buknak. Amazok a kedves lények viszont tetteikben a jót követik, szavaikban a jót követik, gondolataikban a jót követik, nem ócsárolják a helyeset, helyes nézeteket táplálnak, helyes nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra kerülnek, égi világba jutnak.” Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal így láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza. Másodszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka középső óráiban. Lanka­datlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolko­zásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, kész­séges, szilárd, nyugodt lélekkel, az indulatok legyőzésére irányítottam gondolataimat. „Ez a szenvedés” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés oka” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés megszüntetése” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ezek az indulatok” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok oka” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok megszüntetése” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok megszüntetéséhez vezető út” - értettem meg a valóságnak megfelelően.

Amikor ezt felismertem, amikor ezt megláttam, gondolataim megszabadultak a kívánságok indulatától, megszabadultak a létezés indulatától, megszabadultak a tudatlanság indulatától. Felismertem: „A megváltás a megváltottban van.” Megértettem: „Legyőztem a születést, beteljesítettem az aszkétaéletet, elvégeztem munkámat, többé nem kell e világra kerülnöm.” Harmadszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka utolsó óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat, Aggivesszana.

 

BUDDHA TANÍTÓ ÚTJÁNAK KEZDETE
[MAHÁVAGGA I. 1, 5-8.]

Ebben az időben a magasztos Buddha Uruvélában, a Nérandzsará folyó partján, a bódhifa tövében ült, miután a megvilágosodása bekövetkezett. És a Magasztos keresztbe tett lábbal ült a bódhifa tövében hét napig egyfolytában, a megvilágosodás boldogságában. [...]

Hét nap elmúltával a Magasztos visszatért révületéből, és a fa tövéből átment egy adzsapála vadfügefa alá. Odaérve, leült az adzsapála vadfügefa tövében.

Miközben a Magasztos egyedül, magában ült ott, ez a gondolata támadt:

- Ez a tan mély, nehezen felfogható, nehezen érthető, nyugalmat adó, magasrendű, ésszel fel nem érhető, titkos, csak bölcseknek szóló. Számomra világos lett. Ám az emberek vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik. Ezért az emberek, akik vágyaik rabjai, vágyai­kon csüggenek, vágyaikat élvezik, nem fogják megérteni az okok és okozatok láncolatának összefüggését, nem fogják megérteni a létcsírák kioltását, az érzelmek elvetését, a létszomj elfojtását, a szenvedély eltávoztatását, a nyugalmat, a nirvánát. Ha tehát hirdetni fogom a tant, és a többi ember nem érti meg tanításomat, csak baj háramlik belőle rám, fölösleges fáradság háramlik belőle rám.

És ekkor ez az addig nem hallott vers ötlött fel a Magasztos előtt:

Nehezen jöttem én is rá, másnak hiába mondanám.
A gonoszság, a gyűlölség elzárja más elől a Tant.

Ár ellen úszó, mély, titkos, alig látszó szikrányi fény;
a gonoszság sötétsége nem hagyja megpillantani.

Mikor a Magasztos mindezt végiggondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant. Ám ekkor Brahmá, a Teremtő, gondolata erejével meglátta a Magasztos elhatározását, és ezt gondolta:

- Óh jaj, a világra romlás vár, a világra pusztulás vár, ha a Beérkezett, a Szentséges, a Tökéletesen Megvilágosult úgy dönt, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant!

Ekkor Brahmá, a Teremtő, elhagyta a brahmanvilágot, és megjelent a Magasztos előtt, annyi idő alatt, ameddig egy erős ember kinyújtja behajlított karját, vagy behajlítja kinyújtott karját. És Brahmá, a Teremtő, felső ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost:

- Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! A Megvilágosultnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akiknek lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek meg fogják érteni a Tant.

Így beszélt Brahmá, a Teremtő, majd így folytatta:

Magadha földjén ezelőtt a tiszta Tant
gyarló személyek tanították tévesen.
Halhatatlanság kapuját te tárd ki most!
Hallják világosan a tiszta, szent igét!

Ki hegytetőre, fel a sziklabércre jut,
fentről körülnéz az alanti tájakon.
Te mindent-látó, te is így tekints alá
az igazság várfokáról a szenvedő,
szakadatlanul születő-kiszenvedő
lényekre, mert te legyőzted a szenvedést.

Kelj fel, te nagy csata vitézi győztese!
Járd a világot, seregek vezére!
Tanítsd a Tant, magasztos Szent!
Lesznek, akik megértenek.

És másodszor is így beszélt Brahmá, a Teremtő [megismételve]. És harmadszor is így beszélt Brahmá, a Teremtő [megismételve].

Ekkor Brahmá buzdítása hallatán a Magasztos végigtekintett a világon Buddha-pillantással, az élőlények iránti részvéttől eltelve. És amikor a Magasztos végigtekintett a világon Buddha-pillantással, látott olyanokat, akiknek szemeit alig fedte por, és látott olyanokat, akiknek szemeit sűrű por fedte. Látott éles elméjű lényeket és tompa elméjű lényeket, jóakaratú lényeket és rosszakaratú lényeket, könnyen taníthatókat és nehezen taníthatókat, akik közül némelyik látta az eljövendő életek és a bűn veszedelmét. Éppúgy, mint ahogy kék lótuszok vagy fehér lótuszok vagy rózsaszín lótuszok tavában némelyik kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel, de nem emelkedik a víz színe fölé, hanem a víz alatt rejtve növekszik; és némely más kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel és a víz színéig emelkedik; és némely más kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel, és kiemelkedik a vízből, és virágával nem érinti a vizet - ugyanúgy látott a Magasztos olyanokat, amikor végigtekintett a világon Buddha-pillantással, akiknek szemeit alig fedte por, és látott olyanokat, akiknek szemeit sűrű por fedte; látott éles elméjű lényeket és tompa elméjű lényeket, jóakaratú lényeket és rosszakaratú lényeket, könnyen taníthatókat és nehezen taníthatókat, akik közül némelyik látta az eljövendő életek és a bűn veszedelmét. És amikor a Magasztos mindezt látta, így válaszolt Brahmának, a Teremtőnek:

Halhatatlanság kapuja kitárva.
Kinek füle van, fogadja be hittel.
Azért vártam a Tan igéivel, hogy
fölös vesződség ne legyen szavamból.

Ekkor Brahmá, a Teremtő, megértette:

- A Magasztos eleget tesz kérésemnek, hirdetni fogja a Tant.

Meghajolt a Magasztos előtt, jobb kéz felől megkerülte, és eltűnt.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Itt van Álára Káláma, aki okos, bölcs, tudós. Elméje szemeit régóta alig fedi por. Mi volna, ha először Álára Kálámának hirdetném a Tant? ő könnyűszerrel meg fogja érteni ezt a tanítást.

Ekkor egy láthatatlan istenség így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, Álára Káláma hét nappal ezelőtt meghalt.

Ekkor a Magasztos felfogta elméjében: „Álára Káláma hét nappal ezelőtt meghalt.” És a Magasztos ezt gondolta:

- Álára Káláma fennkölt lelkű személy volt. Ha hallotta volna tanításomat, könnyűszerrel megértette volna.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Itt van Uddaka Rámaputta, aki okos, bölcs, tudós. Elméje szemeit régóta alig fedi por. Mi volna, ha először Uddaka Rámaputtának hirdetném a Tant? ő könnyűszerrel meg fogja érteni ezt a tanítást.

Ekkor egy láthatatlan istenség így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, Uddaka Rámaputta tegnap este meghalt.

Ekkor a Magasztos felfogta elméjében: „Uddaka Rámaputta tegnap este meghalt.” És a Magasztos ezt gondolta:

- Uddaka Rámaputta fennkölt lelkű személy volt. Ha hallotta volna tanításomat, könnyűszerrel megértette volna.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Az öt szerzetes szolgálatomra volt, gondoskodtak rólam önsanyargatásom idején. Mi volna, ha először az öt szerzetesnek hirdetném a Tant?

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Vajon hol tartózkodik most az öt szerzetes?

És a Magasztos emberfeletti, isteni, világos látásával meglátta, hogy az öt szerzetes Benáresz mellett, az Iszipatana vadaskertben tartózkodik. És amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, elindult Benáreszbe. Félúton a bódhifa és Gajá között találkozott egy Upaka nevű meztelen remetével. Amikor megpillantotta a Magasztost, megszólította:

- Testvérem, vonásaid nyugalomról tanúskodnak, arcszíned derült, tiszta. Kinek indítására távoztál a remeteségbe, testvérem? Ki a mestered? Kinek a tanítását követed?

A Magasztos így válaszolt Upaka szavaira:

- Mindent legyőztem, felismertem mindent.
Lepergett rólam a világ hatalma.
Elhagytam mindent, el az élet szomját,
segítő nélkül, a saját erőmből.

Nincs szükségem tanítóra. Hozzám hasonló senki sincs.
Istenek és halandók közt vetélytársat nem ismerek.

Én vagyok a világ szentje. A legfőbb mester én vagyok.
Világosságra ébredtem, lehűltem és kihamvadtam.

Benáreszbe megyek, s útnak indítom a Tan kerekét.
A vak világban döndüljön halhatatlanság dobszava!

- Testvér, ezek szerint azt vallod magadról, hogy te vagy a Szent, a Győztes?

- A győztes az, aki, mint én, úrrá lett indulatain.
Legyőztem minden bajt és bűnt; így, Upaka, Győztes vagyok.

E szavakra így válaszolt Upaka, a meztelen remete:

- Ám legyen, testvér!

Megcsóválta a fejét, és másik úton indult tovább.

A Magasztos egyik helyről a másik helyre vándorolva, megérkezett Benáreszbe, az Iszipatana vadaskertbe, ahol az öt szerzetes tartózkodott. Az öt szerzetes messziről megpillantotta a közeledő Magasztost. Amikor megpillantották, megtárgyalták egymással:

- Testvérek, ott jön Gótama remete, aki bőségben él, feladta az önmegtartóztatást, és bővel­kedő életre tért át. Ne üdvözöljük, és ne álljunk fel ültünkből, amikor közelünkbe ér, és ne vegyük át kezéből alamizsnás szilkéjét és felsőruháját. Csupán egy széket tegyünk ide, és ha akarja, leülhet.

Ám amikor a Magasztos közelebb ért az öt szerzeteshez, az öt szerzetes nem tartotta be megállapodását. Elébe mentek a Magasztosnak, hogy fogadják. Egyikük alamizsnás szilkéjét és felsőruháját vette át, másik ülőhelyet készített neki, harmadik lábmosáshoz hozott vizet, zsámolyt és törülközőt. Ekkor a Magasztos leült az odakészített székre, és miután leült, megmosta lábát. Ekkor a szerzetesek nevén szólították a Magasztost, és Testvérnek nevezték. Ám amikor így szólították meg, a Magasztos ezt mondta az öt szerzetesnek:

- Szerzetesek, ne szólítsátok nevén a Beérkezettet, és ne nevezzétek Testvérnek. Szerzetesek, a Beérkezett maga a tökéletes, szentséges Megvilágosult. Halljátok meg, szerzetesek! Meg­találtam a halhatatlanságot, és megismertetem veletek; hirdetem nektek a Tant. Ha az általam kijelölt útra léptek, hamarosan eljuttok az igazsághoz, magatoktól megismeritek, és szemtől szembe láthatjátok. Eléritek a szent élet legmagasabb célkitűzését, amelynek kedvéért tisztes családok fiai remeteségbe és otthontalanságba távoznak.

Amikor a Magasztos így beszélt, az öt szerzetes így szólt hozzá:

- Gótama testvér, önsanyargatásoddal, megtartóztatásoddal, fogadalmaiddal nem tudtál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára. Most, amikor feladtad az önmegtartóztatást és bőségben élsz, bővelkedő életre tértél át, hogyan tudnál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára?

Amikor az öt szerzetes így beszélt, a Magasztos így szólt hozzájuk:

- Szerzetesek, a Beérkezett nem él bőségben, nem adta fel az önmegtartóztatást, nem tért át bővelkedő életre. A Beérkezett maga a tökéletes, szentséges Megvilágosult. Halljátok meg, szerzetesek! Megtaláltam a halhatatlanságot, és megismertetem veletek; hirdetem nektek a Tant. Ha az általam kijelölt útra léptek, hamarosan eljuttok az igazsághoz, magatoktól meg­ismeritek, és szemtől szembe láthatjátok. Eléritek a szent élet legmagasabb célkitűzését, amelynek kedvéért tisztes családok fiai remeteségbe és otthontalanságba távoznak.

[A párbeszéd még kétszer megismétlődik.]

- És én erre a belátásra, erre a felismerésre jutottam: „Gondolataim felszabadulása nem mehet veszendőbe. Ez az utolsó születésem; többször nem fogok újjászületni.”

Így beszélt a Magasztos, és az öt szerzetes örömmel és egyetértéssel hallgatta meg a Magasztos beszédét. [...]

És a Magasztos így szólt:

- Jöjjetek, szerzetesek! A Tant világosan kinyilatkoztattam. Járjatok a szentség útján, hogy minden szenvedésnek véget vessetek!

Így történt e tiszteletreméltó személyek tanítvánnyá avatása. Így ebben az időben hat Tökéletes volt a földön.


Ebben az időben élt Benáreszben egy Jasza nevű, tisztes családból származó, jó nevelésű ifjú, egy kereskedő céhmester fia. Három palotája volt, egy téli, egy nyári és egy az esős évszakra. Az esős évszakra szolgáló palotából, ahol zeneszerszámokhoz értő nők vették körül, négy hónapon keresztül nem mozdult ki. Egyszer azonban Jasza nemesifjú, akinek az öt érzékszerv minden gyönyörűsége rendelkezésére állott, birtokában volt, szórakozására szolgált, a meg­szokottnál hamarabb tért nyugovóra. Utána környezete is nyugovóra tért. Egész éjszaka égett egy olajmécses.

Ekkor azonban Jasza nemesifjú a megszokottnál hamarabb ébredt fel, és alva találta környezetét. Egyik nőnek hóna alatt volt a lant, annak a nyaka alatt volt a dob, annak a hóna alatt volt a csörgőtányér, annak a haja szétzilálódott, annak a nyála folyt, némelyek álmukban beszéltek. Mintha dögtemetőbe vetődött volna. A látvány feltárta előtte a lét nyomorát, és csömör fogta el szívét. És ekkor Jasza nemesifjú ezt a kijelentést tette:

- Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!

Ekkor Jasza nemesifjú felhúzta aranysaruját, és lakosztálya ajtaja felé indult. Emberfölötti lények kitárták előtte az ajtót, hogy senki se tartsa vissza Jasza nemesifjút, amikor otthonából az otthontalanságba készül távozni. Ekkor Jasza nemesifjú a városkapu felé indult. Ember­fölötti lények kitárták előtte a kaput, hogy senki se tartsa vissza Jasza nemesifjút, amikor otthonából az otthontalanságba készül távozni.

Ekkor Jasza nemesifjú az Iszipatana vadaskert felé indult. Ez idő tájt a Magasztos kora hajnalban felkelt, és a szabadban sétált. A Magasztos messziről megpillantotta a közeledő Jasza nemesifjút. Amikor meglátta, félbeszakította sétáját, és leült az odakészített székre. Ekkor Jasza nemesifjú a Magasztos közelében megismételte a mondást:

- Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!

Ekkor a Magasztos így szólt Jasza nemesifjúhoz:

- Jasza, itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító. Jöjj, Jasza, ülj le, oktatni foglak a tanra.

Jasza nemesifjú megörvendett, és megnyugodott: „Itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító!” Levetette aranysaruját, és a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő Jasza nemes­ifjúnak, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsösségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. Amikor a Magasztos látta, hogy Jasza nemesifjú elméje tiszta, befogadóképes, előítéletmentes, érdeklődő, jószán­dékú, akkor feltárta előtte azt, ami a Buddhák alapvető tanítása: a szenvedést, annak okát, megszüntetését, az ahhoz vezető utat. És miként a tiszta, folttalan szövet könnyen magába szívja a festéket, éppolyan tisztán, világosan megnyílt a szeme Jasza nemesifjúnak a Tan befogadására ott ültében: „Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Eközben azonban Jasza nemesifjú anyja felment a palotába, és nem találta Jasza nemesifjút. Indult a családapához, a céhmesterhez, s odaérve, szólt a családapának, a céhmesternek:

- Családapa, nem találom a fiadat, Jaszát!

Ekkor a családapa, a céhmester, lovas küldöncöket indított a négy égtáj felé, ő maga pedig Iszipatana felé indult. Itt a családapa, a céhmester, észrevette az aranysaru nyomát, s amint észrevette, elindult a nyomokon.

A Magasztos messziről megpillantotta a közeledő családapát, a céhmestert. Amikor meglátta, ezt gondolta:

- Jobb lesz, ha most olyan varázslatot művelek, hogy a családapa, a céhmester, itt ültében ne lássa a szintén itt ülő Jasza nemesifjút.

Ekkor a Magasztos ilyen varázslatot művelt.

És a családapa, a céhmester, a Magasztos elé járult. Odaérve, megszólította a Magasztost:

- Uram, nem látta-e a Magasztos Jasza nemesifjút?

- Ülj le, családapa! Lehetséges, hogy itt ültödben meglátod a szintén itt ülő Jasza nemesifjút.

A családapa, a céhmester, megörvendett és megnyugodott:

- Talán itt ültömben meglátom a szintén itt ülő Jasza nemesifjút!

Köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő családapának, a céhmesternek, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsös­ségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. És a családapa, a céhmester, megismerte a Tant, felfogta a Tant, megértette a Tant, átkelt a kételyeken, bizonytalansága elmúlt, tudása bővült, semmi másban nem bízott, és így beszélt a Magasztoshoz:

- Pompás, uram! Pompás, uram! Uram, mint hogyha valaki talpára állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról a Magasztos. Uram, én most a Magasztoshoz folyamodom oltalomért, és a Tanhoz, és a szerzetesek gyülekeze­téhez. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

Így ő volt az első világi hívő, aki a hármas fogadalmat kimondta.

Miközben a Magasztos az atyát a Tanra oktatta, Jasza nemesifjú a meglátott, megismert fel­emelkedésről elmélkedett, és elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszko­dásról. Ekkor a Magasztos ezt gondolta:

- Miközben az atyát a Tanra oktattam, Jasza nemesifjú a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, és elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetetlen, hogy ezek után Jasza nemesifjú visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, amíg otthonában élt. Nos, most inkább feloldom a varázslatot.

Ekkor a Magasztos feloldotta a varázslatot. A családapa, a céhmester, meglátta az ott ülő Jasza nemesifjút. Amikor meglátta, így szólt Jasza nemesifjúhoz:

- Jasza, édes fiam, anyádat elemészti a szomorúság, bánat. Add vissza anyádnak életét!

Ekkor Jasza nemesifjú a Magasztosra tekintett. A Magasztos így beszélt a családapához, a céhmesterhez:

- Családapa, azt gondolod, hogy Jasza a kívülállók tudásával, a kívülállók látásával fogta fel a Tant, úgy, mint te? Mialatt ő a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, azalatt elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetséges-e, hogy ezek után Jasza visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, míg otthonában élt?

- Nem lehetséges, uram.

- Valóban, családapa, Jasza nemesifjú először a kívülállók tudásával, a kívülállók látásával fogta fel a Tant, úgy, mint te, de mialatt a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, azalatt elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetetlen, hogy ezek után Jasza nemesifjú visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, amíg otthonában élt.

- Uram, nyereség Jasza nemesifjúnak, nagy szerencse Jasza nemesifjúnak, hogy Jasza nemes­ifjú elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Fogadja el meghívá­somat a Magasztos ma ebédre Jasza nemesifjúval, mint kísérő szerzetessel!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

Amikor a családapa céhmester megértette a Magasztos beleegyezését, felállt ültéből, elkö­szönt a Magasztostól, jobb kéz felől megkerülte, és távozott. Röviddel a családapa céhmester távozása után Jasza nemesifjú a Magasztoshoz fordult:

- Szeretném a Magasztostól elnyerni a felavatást és a felvételt a Rendbe.

- Jöjj, szerzetes! - szólt a Magasztos. - A Tant teljességében kifejtettem neked. Élj önmegtar­tóztató életet, hogy örökre véget vess a szenvedésnek!

Így történt a tiszteletreméltó Jasza felvétele a rendbe.

Így ebben az időben hét Tökéletes volt a földön.

Délelőtt a Magasztos felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és a tiszteletreméltó Jaszával, mint kísérő szerzetessel, elindult a családapa céhmester házába. Odaérve, leült az előkészített székre. Ekkor a tiszteletreméltó Jasza anyja és volt felesége a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötték a Magasztost, és leültek előtte. A Magasztos sorjában beszélt nekik a dolgokról, a következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsös­ségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. És tisztán, világosan megnyílt a szemük a Tan befogadására ott ültükben. És így szóltak a Magasztoshoz:

- [...] Uram, mi most a Magasztoshoz folyamodunk oltalomért, és a Tanhoz, és a szerzetesek gyülekezetéhez. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életünk végéig világi tisztelőiül, akik hozzá folyamodunk oltalomért!

Így ők voltak az első női világi hívők, akik a hármas fogadalmat kimondták.

 

BUDDHA ELLENFELEI
[CSULLAVAGGA VII. 3.]

Ebben az időben a Magasztos népes gyülekezet körében ült, és a Tant fejtegette a királynak és kíséretének. Ekkor Dévadatta felállt ülőhelyéről, és felsőruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, a Magasztos már elgyengült, megöregedett, megvénült, útját végigjárta, életét leélte. Uram, a Magasztos most már ne törődjék semmivel, élvezze az e világon elért nyugalmat, bízza reám a szerzetesek gyülekezetét, én fogom vezetni a szerzetesek gyülekezetét.

- Elég, Dévadatta! Ne kívánd vezetni a szerzetesek gyülekezetét!

Dévadatta másodszor is így beszélt a Magasztoshoz.

[A párbeszéd kétszer megismétlődik.]

- Dévadatta, még Száriputtára és Moggallánára sem akarom rábízni a szerzetesek gyüleke­zetét, nemhogy reád, hitvány, jellemtelen emberre.

Dévadatta megharagudott:

- A Magasztos a király és egész kísérete előtt jellemtelennek nevezett, és megszégyenített, Száriputtát és Moggallánát pedig felmagasztalta.

Elköszönt a Magasztostól, jobb kéz felől körüljárta, és elégedetlenül távozott. Ez volt Dévadatta első sértődése a Magasztossal szemben.

A Magasztos pedig így szólt a szerzetesekhez:

- Szerzetesek, a gyülekezet tegye közzé Rádzsagahában Dévadattáról, hogy Dévadatta erkölcse valaha más volt, és most más lett, és amit tettekben vagy szavakban elkövet, abban sem a Buddha, sem a Tan, sem a gyülekezet nem nyilatkozik meg. [...]

Ekkor Dévadatta felkereste Adzsátaszattu királyfit. Adzsátaszattu királyfi elé járulva, így szólította meg:

- Királyfi, régebben az emberek sokáig éltek, most azonban rövidre van szabva életük ideje. Lehetséges, hogy a te időd is lejár, miközben csak trónörökös maradsz. Öld meg atyádat, királyfi, és légy te a király! Én pedig megölöm a Magasztost, és én leszek a Buddha.

Adzsátaszattu királyfi ezt gondolta:

- Az érdemes Dévadattának nagy az ereje és hatalma; ő jobban tudja.

Ezzel tőrt övezett combja mellé, és szokatlan napszakban berontott a király szobájába, félve, ijedten, rettegve, felindultan. Amikor a király szobájánál szolgálatot teljesítő tanácsosok meg­látták, feltartóztatták. Megmotozták, és megtalálták a combja mellé övezett tőrt. Megkér­dezték:

- Mire készültél, királyfi?

Meg akartam ölni atyámat.

- Ki beszélt rá?

- Az érdemes Dévadatta.

Ekkor némelyik tanácsos ezt javasolta:

- Ki kell végezni a királyfit, Dévadattát, és minden szerzetest.

Mások ezt javasolták:

- A szerzeteseket nem kell kivégezni, mert ők nem vétettek, csak a királyfit és Dévadattát.

Mások viszont ezt javasolták:

- Sem a királyfit, sem Dévadattát, sem a szerzeteseket nem kell kivégezni, hanem jelenteni kell az ügyet a királynak, és a király parancsa szerint kell eljárni.

Ekkor a tanácsosok a királyfival Magadha királyához, Széníja Bimbiszárához mentek, és jelen­tették a történteket. [...] És Magadha királya, Széníja Bimbiszára, megkérdezte Adzsátaszattu királyfitól:

- Miért akartál megölni, királyfi?

- A királyságot akartam, király.

- Ha a királyságot akarod, királyfi, legyen a tiéd ez a királyság!

Ezzel átruházta a királyságot Adzsátaszattu királyfira.

Ekkor Dévadatta felkereste Adzsátaszattu királyfit. Adzsátaszattu királyfi elé járulva, így szólította meg:

- Mahárádzsa, adj parancsot embereidnek, hogy oltsák ki Gótama remete életét!

Ekkor Adzsátaszattu királyfi kiadta a parancsot embereinek:

- Mondom: amint az érdemes Dévadatta rendelkezik, úgy cselekedjetek!

Ekkor Dévadatta parancsot adott egy férfinak:

- Barátom, indulj! Gótama remete itt és itt tartózkodik. Oltsd ki életét, azután ezen az úton térj vissza!

Ezután két embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik egy ember, oltsátok ki életét, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután négy embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik két ember, oltsátok ki az életüket, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután nyolc embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik négy ember, oltsátok ki az életüket, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután tizenhat embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik nyolc ember, oltsátok ki az életüket, azután térjetek vissza!

Ekkor az első ember kardot és pajzsot fogott, íjat és tegezt vetett vállára, és elindult a Magasz­toshoz. Odaérve, a Magasztos közelében félelem fogta el, megijedt, megrettent, felindult. Mozdulatlanná dermedt testtel megállott. A Magasztos megpillantotta a félő, ijedt, rettegő, felindult, mozdulatlanná dermedt testtel álló embert, és megpillantva, megszólította:

- Jöjj ide, barátom, ne félj!

Ekkor a férfi letette kardját és pajzsát, ledobta íját és tegezét, és a Magasztos elé járult. Odaérve, fejével a Magasztos lábához borult, és így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, bűnös szándék fogott el balgaságomban, esztelenségemben, tudatlanságomban, mert gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal indultam ide. Uram, fogadja el a Magasztos bűnvallo­másomat bűnbánatul, hogy a jövőben tartózkodjam tőle!

- Valóban, barátom, bűnös szándék fogott el balgaságodban, esztelenségedben, tudatlansá­godban, mert gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal indultál ide. De mivel, barátom, bűnnek tekinted bűnödet, és illő megbánást tanúsítasz, elfogadom. [...]

És a Magasztos ezt mondta a férfinak:

- Barátom, ne ezen az úton távozzál; menj amazon az úton! - És így másik úton bocsátotta el. [...]

Ekkor az első ember visszatért Dévadattához. Odaérve, így szólt Dévadattához:

- Uram, nem vagyok képes a Magasztos életét kioltani. Nagy a Magasztos hatalma, nagy az ő szentsége.

- Rendben van, barátom. Ne te oltsd ki Gótama remete életét. Én fogom kioltani Gótama remete életét.

Ez idő tájt a Magasztos a Keselyű-szikla hegycsúcs alján sétált. Ekkor Dévadatta felmászott a Keselyű-szikla hegycsúcsra, és lezúdított egy hatalmas sziklatömböt:

- Ezzel oltom ki Gótama remete életét!

Két hegycsúcs összehajolt, és felfogta a sziklatömböt. Egy szilánk lepattant róla, és véresre sebezte a Magasztos lábát. Ekkor a Magasztos felnézett, és így szólt Dévadattához:

- Balgatag ember, nagy vétket követtél el, hogy gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal véresre sebezted a Beérkezettet.

Ezután a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, ez volt az első olyan tette Dévadattának, amelyért már ebben az életben el kell nyernie büntetését, amiért gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal véresre sebezte a Beérke­zettet.

Mikor a szerzetesek értesültek róla, hogy Dévadatta a Magasztos életére tör, nagy zajjal és kiáltozással körjáratba kezdtek a kolostor körül a Magasztos védelmére. A zaj hallatára a Magasztos megkérdezte a tiszteletreméltó Ánandát, hogy mi az. Ánanda válaszára a Magasz­tos így szólt:

- Hívd össze nevemben a szerzeteseket: „A Mester kéreti a tisztelendőket!”

Erre azok összegyűltek, köszöntötték a Magasztost, és leültek előtte. Amikor leültek, a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

- Szerzetesek, nem lehetséges és nem történhetik meg, hogy a Beérkezettek életét erőszakkal kioltsák. A Beérkezettek kellő időben, természetes halállal múlnak ki.

 

BUDDHA HALÁLA
[MAHÁPARINIBBÁNA-SZUTTA, RÉSZLETEK]

...Amikor a Magasztos elegendőnek látta a Nádikában töltött időt, szólt a tiszteletreméltó Ánandának:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Vészálíba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda. Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Vészálíba. Ott egy ideig Vészálíban tartózkodott a Magasztos, Ambapálí ligetében. [...]

Ambapálí táncosnő hírét vette:

- A Magasztos Vészálíba érkezett, Vészálíban tartózkodik, az én mangóligetemben!

Ekkor Ambapálí táncosnő befogatott pompásnál pompásabb kocsikba, maga is felszállt az egyik pompás kocsira, és pompásnál pompásabb kocsikon kihajtatott Vészálíból, mangó­ligetébe hajtatott. Ameddig kocsiút volt, kocsin ment, majd leszállt a kocsiról, és gyalog ment tovább a Magasztoshoz. Odaérkezve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örvendeztette az előtte ülő Ambapálí táncosnőt. Ezután Ambapálí táncosnő, akit a Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatott, buzdított, serkentett, örvendeztetett, így szólt a Magasztoshoz:

- Fogadja el meghívásomat a Magasztos holnap ebédre a szerzetesek gyülekezetével együtt!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését. [...]

Miután a Magasztos evett, és befejezte az étkezést, Ambapálí táncosnő fogott egy alacsony széket, és leült előtte. Amikor leült, így szólt a Magasztoshoz Ambapálí táncosnő:

- Uram, ezt a ligetet Buddhának és a szerzetesek közösségének ajándékozom.

A Magasztos elfogadta a ligetet. [...]

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Ambapálí ligetében töltött időt, szólt a tiszteletre­méltó Ánandának:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Béluva faluba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda. Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Béluva faluba. Ott egy ideig Béluvában tartózkodott a Magasztos. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, induljatok Vészálí vidékére, és igyekezzetek barátságos, kellemes, tetszetős helyet keresni az esős évszakra. Én itt, Béluva faluban akarom eltölteni az esős évszakot.

- Igen, urunk - válaszolták engedelmesen a Magasztosnak a szerzetesek, és Vészálí vidékén igyekeztek barátságos, kellemes, tetszetős helyet keresni az esős évszakra. A Magasztos Béluva faluban töltötte az esős évszakot.

Az esős évszak idején súlyos rosszullét fogta el a Magasztost. Halálos, heves fájdalmai támadtak. A Magasztos mindezt eszméleténél maradva, világos tudattal, panasz nélkül viselte el, és így szólt magában:

- Nem volna helyes, ha az engem kiszolgálók értesítése nélkül, ha a szerzetesek közösségének megtekintése nélkül távoznám a nirvánába. Inkább erővel eltávoztatom magamtól ezt a betegséget, és az életerőt visszatartva magamban, várakozom.

Ekkor a Magasztos erővel eltávoztatta magától a betegséget, és az életerőt visszatartva magában, várakozott. Ekkor elmúlt a Magasztos betegsége.

Amikor elmúlt a Magasztos betegsége, és megszűntek fájdalmai, kilépett az épületből, és az épület árnyékos oldalán leült az odakészített ülőhelyre. Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda a Magasztos elé járult, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz a tiszteletreméltó Ánanda:

- Uram, örvendetes, hogy a Magasztos jobban van! Uram, öröm, hogy a Magasztos jobban érzi magát! Uram, a Magasztos rosszullétekor az én testem is mintha részegítő italtól ittasodott volna meg. Nem láttam az égtájakat, és a tanításokra sem tudtam gondolni. Csupán egyben bizakodtam, uram: „Nem fog a Magasztos a nirvánába távozni, mielőtt a szerzetesek közösségéről még egyszer rendelkeznék.”

- Mit várhat még tőlem a szerzetesek közössége, Ánanda? Feltártam a Tant, Ánanda, és nem tettem különbséget belső és külső között. A Beérkezett nem szorította markába tanításait, Ánanda. Ha valaki ezt gondolja: „Nekem kell a szerzetesek közösségét vezetnem”, vagy „Reám van bízva a szerzetesek közössége”, az esetleg rendelkezhetik a szerzetesek közös­ségéről. A Beérkezett nem gondolja ezt: „Nekem kell a szerzetesek közösségét vezetnem”, vagy „Reám van bízva a szerzetesek közössége”. Így tehát, Ánanda, milyen vonatkozásban rendelkezhetnék még a Beérkezett a szerzetesek közösségéről? Én most már megtört, koros, öreg ember vagyok, életutam végét járom, nyolcvanadik évemet töltöm. Mint ahogyan, Ánanda, a rozoga szekér akadozva vonszolja magát, ugyanolyan akadozva vonszolja magát a Beérkezett teste. [...]

Önmagatokban keressetek tehát világosságot, Ánanda, önmagatokban keressetek menedéket, más menedék nélkül. A Tanban keressetek világosságot, a Tanban keressetek menedéket, más menedék nélkül. [...]

Az a szerzetes, Ánanda, aki akár most, akár távozásom után önmagában keres világosságot, önmagában keres menedéket, más menedék nélkül, és a Tanban keres világosságot, a Tanban keres menedéket, más menedék nélkül, az ilyen tanulni vágyó szerzetes méltó a szerzetesi névre. [...]

Ánanda, az imént odajött hozzám a Gonosz, a kísértő, és megállt előttem. Előttem állva, így beszélt hozzám a Gonosz, a kísértő:

- Most távozzék a nirvánába a Magasztos, most távozzék a nirvánába a Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos. Hiszen egykor ezt a kijelentést tette a Magasz­tos: „Mindaddig nem távozom a nirvánába, Gonosz, amíg szerzetesek nem szegődtek tanít­vá­nyaimul, amíg apácák nem szegődtek tanítványaimul, amíg irányításom alatt a szerzetesrend meg nem erősödött, mindenfelé el nem terjedt a népek között, mindenki számára elérhetően, mindenki számára nyilvánvalóan.” Most azonban a szerzetesrend már megerősödött a Magasz­tos irányítása alatt, mindenfelé elterjedt a népek között, mindenki számára elérhetően, mindenki számára nyilvánvalóan. Most távozzék a nirvánába a Magasztos, most távozzék a nirvánába a Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos! - Amikor a Gonosz, a kísértő, így beszélt hozzám, én ezt válaszoltam neki, Ánanda:

- Légy nyugodt, Gonosz: hamarosan elérkezik a Magasztos kialvásának ideje. Három hónap múlva a nirvánába távozik a Magasztos.

Ánanda, az imént Pávában világos tudattal elbocsátotta magától az életerőt a Magasztos.

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a Magasztoshoz:

- Maradjon életben a Magasztos ebben az egész világkorban, maradjon életben a Beérkezett ebben az egész világkorban, sokaknak üdvére, sokaknak javára, a világ iránti könyörületből, istenek és emberek hasznára, üdvére, javára!

- Hagyd el, Ánanda, ne kérleld a Magasztost! Elmúlt az ideje a Magasztos kérlelésének.

Azonban Ánanda másodszor is (... harmadszor is) így szólt a Magasztoshoz:

- Maradjon életben a Magasztos ebben az egész világkorban, maradjon életben a Beérkezett ebben az egész világkorban, sokaknak üdvére, sokaknak javára, a világ iránti könyörületből, istenek és emberek hasznára, üdvére, javára!

- Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, meg­változik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el. [...]

Ezután egyik reggelen a Magasztos felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és elindult Vészálíba alamizsnáért. Miután végigjárta alamizsnáért Vészálít, leült az előkészített ülőhelyre, elfogyasztotta az ételt, majd elefántpillantást vetett Vészálíra, és így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:

- Utoljára látta Vészálít a Beérkezett, Ánanda. [...]

Ezután a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Pávába. Pávába érkezve, Csunda nevű aranyműves mangóligetében állt meg a Magasztos.

Csunda aranyműves hírét vette:

- A Magasztos Pávába érkezett, Pávában tartózkodik, az én mangóligetemben.

Ekkor Csunda aranyműves felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örven­dez­tette az előtte ülő Csunda aranyművest. Ezután Csunda aranyműves, akit a Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatott, buzdított, serkentett, örvendeztetett, így szólt a Magasz­toshoz:

- Fogadja el meghívásomat a Magasztos holnap ebédre a szerzetesek gyülekezetével együtt!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

Csunda aranyműves a Magasztos beleegyezése láttán felkelt ülőhelyéről, elköszönt a Magasz­tostól, jobb kéz felől tisztelettel megkerülte, és távozott. Ezután Csunda aranyműves másnap virradattól kezdve válogatott ételeket sütött-főzött házában, egyebek között nagy mennyiség­ben vaddisznógombát [vagy: vaddisznó kövérjét]. Majd megüzente az időt a Magasztosnak:

- Itt az idő, uram! Elkészült az ebéd.

Ekkor a Magasztos a délelőtti időben felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és a szerzetesek gyülekezetével együtt elindult Csunda aranyműves házába. Odaérve, leült a számára készített ülőhelyre. Amikor leült, így szólt Csunda aranyműveshez:

- Csunda, a vaddisznógombát, amit készítettél, nekem tálald fel. A többi sült és főtt ételt, amit készítettél, a szerzetesek gyülekezetének tálald fel.

- Úgy lesz, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak Csunda aranyműves, és a vaddisznó­gombát, amit készített, a Magasztosnak tálalta fel, a többi sült és főtt ételt, amit készített, a szerzetesek gyülekezetének tálalta fel. Ekkor a Magasztos így szólt Csunda arany­műveshez:

- Csunda, ami a vaddisznógombából megmaradt, ásd el gödörbe. Nem látok senkit a világon, sem az isteneket, sem Brahmát, sem az ördögöt, sem remetéket, sem papokat, sem égieket, sem földieket, aki meg tudná emészteni, ha eszik belőle, a Beérkezett kivételével.

- Úgy lesz, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak Csunda aranyműves, és ami a vaddisznógombából megmaradt, elásta gödörbe. Ezután a Magasztos elé járult. Odaérve, leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örvendeztette az előtte ülő Csunda aranyművest. Ezután felkelt ülőhelyéről, és távozott.

Ekkor Csunda aranyműves ételének elfogyasztása után súlyos rosszullét fogta el a Magasztost. Halálos kimenetelű, véres hasmenése támadt, heves fájdalmak kíséretében. A Magasztos mindezt eszméleténél maradva, világos tudattal, panasz nélkül viselte el. Majd így szólt Ánandához a Magasztos:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Kuszínárába!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda.

Így hallottam: mikor a Szent megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét, halálos végű gyötrelem.

Mikor a vaddisznógombát megette,
súlyos betegségbe esett a Mester.
Kiürült testtel a Magasztos így szólt:
- Induljunk Kuszínárá városába! [...]

Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt a Hirannyavatí folyó túlpartján fekvő Kuszínárá vidékére, a Mallák szálaerdejébe. Amikor odaérkeztek, szólt a tiszteletre­méltó Ánandának:

- Kedves Ánanda, készíts fekhelyet, fejjel észak felé, két egymás mellett nőtt szálafa között. Fáradt vagyok, Ánanda, le akarok feküdni.

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda, és két egymás mellett nőtt szálafa között fekhelyet készített, fejjel észak felé. A Magasztos lefeküdt jobb oldalára, két lábát egymásra helyezve, mint az oroszlán, teljes öntudatban. A két szálafa teljes virágpompában állt, bár nem volt virágzás ideje. Viráguk behintette, beszórta, beborí­totta a Beérkezett testét, a Beérkezett tiszteletére. [...]

- Ne foglalkozzatok a Beérkezett halotti szertartásával, Ánanda. Inkább saját üdvötökre gondoljatok, saját üdvötökön munkálkodjatok, saját üdvötöket szolgáljátok ernyedetlenül, kitartó buzgalommal. Vannak bölcs nemesek, bölcs papok, bölcs családapák, igaz hívei a Beérkezettnek, azok fogják intézni a Beérkezett halotti szertartását, Ánanda [...]

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda bement a hajlékba, az ajtófélfára borult, és ott állva zokogott:

- Tovább kell küzdenem, tovább kell törekednem, míg mesteremnek, aki könyörülettel volt irántam, végső kialvása közeledik.

A Magasztos azonban megszólította a szerzeteseket:

- Szerzetesek, hol van Ánanda?

- Uram, a tiszteletreméltó Ánanda bement a hajlékba, az ajtófélfára borult, és ott állva zokog: „Tovább kell küzdenem, tovább kell törekednem, míg mesteremnek, aki könyörülettel volt irántam, végső kialvása közeledik.”

Ekkor a Magasztos az egyik szerzetest szólította:

- Menj, szerzetes, és közöld nevemben Ánandával: „A Mester hívat, Ánanda testvér!”

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a szerzetes, felkereste a tiszteletre­méltó Ánandát, és szólt neki:

- A Mester hívat, Ánanda testvér!

- Úgy legyen, testvér - válaszolta a szerzetesnek a tiszteletreméltó Ánanda, a Magasztos elé járult, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólt az előtte ülő Ánandához:

- Hagyd el, Ánanda, ne búslakodjál, ne siránkozzál. Nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik, elmúlik? Hogyan is volna lehetsé­ges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el. Sokáig szolgáltad a Beérkezettet, Ánanda, szerető tettekkel, határtalan barátsággal és odaadással, szerető szavakkal, határtalan barátsággal és odaadással, szerető gondolatokkal, határtalan barátsággal és odaadással. Te jót cselekedtél, Ánanda. Folytasd tovább elmélkedésedet, nemsokára megszabadulsz minden indulattól. [...]

Ezután a Magasztos így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:

- Lehetséges, Ánanda, hogy valamelyikőtök ezt gondolja: „Tanítóját veszítette a tanítás, nincs többé mesterünk.” Azonban nem szabad így gondolkoznotok, Ánanda. A Tan és a szerzetesi fegyelem, amelyre oktattalak és tanítottalak, az legyen mesteretek eltávoztom után, Ánanda. [...]

Ekkor a Magasztos megszólította a szerzeteseket:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy valamelyik szerzetesnek kétségei vannak, vagy eltérő véle­ménye van a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról vagy az elindu­lásról. Kérdezzetek, szerzetesek, hogy utólag meg ne bánjátok: „Jelen volt előttünk a Mester, és mi nem tudtuk a Magasztostól jelenlétében megkérdezni.”

A megszólított szerzetesek azonban hallgattak.

A Magasztos másodszor is (... harmadszor is) megszólította a szerzeteseket:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy valamelyik szerzetesnek kétségei vannak, vagy eltérő véle­mé­nye van a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról, vagy az elindulásról. Kérdezzetek, szerzetesek, hogy utólag meg ne bánjátok: „Jelen volt előttünk a Mester, és mi nem tudtuk a Magasztostól jelenlétében megkérdezni.”

A megszólított szerzetesek azonban másodszor is (... harmadszor is) hallgattak. Ekkor a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy a Mester iránti tiszteletből nem mertek kérdezni. Akkor kérdezzen a barát a barátja helyett, szerzetesek.

A megszólított szerzetesek azonban hallgattak. Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, csodálatos dolog, uram, bámulatos dolog ez! Meg vagyok győződve, uram, hogy ebben a közösségben nincs egyetlen szerzetes sem, akinek kétségei volnának, vagy eltérő véleménye volna a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról, vagy az elindulásról.

- Meggyőződésből beszéltél, Ánanda. A Beérkezett ellenben tudja, Ánanda, hogy ebben a közösségben nincs egyetlen szerzetes sem, akinek kétségei volnának vagy eltérő véleménye volna a Buddháról vagy a Tanról vagy a gyülekezetről vagy az útról vagy az elindulásról. Mert az itt lévő ötszáz szerzetes közül a legutolsó szerzetes is belépett a folyamba, nem fog alacsonyabb létben születni, biztos irányban halad, minden gondja a megvilágosodás.

Ezután a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, még egyszer figyelmeztetlek: a létező dolgok elmúlók; ernyedetlenül töreked­jetek!

Ezek voltak a Beérkezett utolsó szavai.

Ekkor a Magasztos az első révületbe emelkedett. Az első révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemelkedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a negyedik révületbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve a tér végtelenségének állapotába emelkedett. A tér végtelensége állapotába olvadás­ból kiemelkedve a tudat végtelenségének állapotába emelkedett. A tudat végtelensége állapotába olvadásból kiemelkedve a semmiség állapotába emelkedett. A semmiség állapotába olvadásból kiemelkedve a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába emelkedett. A sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába olvadásból kiemelkedve az érzékelés és észlelés megszüntetésébe emelkedett.

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a tiszteletreméltó Anuruddhához:

- Anuruddha úr, elkövetkezett a Magasztos végső kialvása.

- Nem, Ánanda testvér, még nem következett el a Magasztos végső kialvása, csak az érzékelés és észlelés megszüntetésébe emelkedett.

Ekkor a Magasztos az érzékelés és észlelés megszüntetésébe olvadásból kiemelkedve a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába emelkedett. A sem érzékelés, sem érzéketlenség állapo­tába olvadásból kiemelkedve a semmiség állapotába emelkedett. A semmiség állapotába olvadásból kiemelkedve a tudat végtelenségének állapotába emelkedett. A tudat végtelensége állapotába olvadásból kiemelkedve a tér végtelensége állapotába emelkedett. A tér végtelen­sé­ge állapotába olvadásból kiemelkedve a negyedik révületbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemelkedve az első révületbe emelkedett. Az első révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemel­kedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a negyedik révü­letbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve közvetlenül elkövetkezett a Magasztos végső kialvása [nirvánája].

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, nagy földrengés támadt, félelmes, rémítő; és mennydörgés dübörgött.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, Brahmá, a Teremtő, ezt a verset mondta:

A testi lét ruhájából minden élő kivetkezik,
úgy, amiként kihunyt végleg a bölcs, a megvilágosult,
páratlan tanító mester, az önmagán uralkodó.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, Indra, az istenek királya, ezt a verset mondta:

Keletkezik s el is múlik, nem örök, ami létezik;
és ha a lét feloldódik, fő boldogság a megszűnés.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, a tiszteletreméltó Ánanda ezt a verset mondta:

A Mindenséget átjárta a borzadály, a félelem,
mikor a Megvilágosult a nirvánába távozott.

.................................................................................................................................................

Ekkor a kuszínárái Mallák megkérdezték a tiszteletreméltó Ánandától:

- Ánanda úr, mit kell tennünk a Beérkezett holttestével?

- Amit világuralkodó királyok holttestével, azt kell tenni a Beérkezett testével is.

- Ánanda úr, mit szokás tenni a világuralkodó királyok testével?

- A világuralkodó király holttestét vadonatúj lepelbe csavarják, a vadonatúj lepelbe csavart testet tépett gyapotba burkolják, a tépett gyapotba burkolt testet vadonatúj lepelbe csavarják. Ötszázszor így burkolják be kétszeresen a világuralkodó királyok holttestét, ezután olajjal töltött vasládába helyezik, vasfedéllel lefedik, illatos fákból máglyát raknak, és elhamvasztják a világuralkodó király holttestét. Négy út kereszteződésénél emlékhalmot emelnek a világ­uralkodó király fölé. Ez a teendő a világuralkodó király holttestével. Amit a világuralkodó királyok holttestével, azt kell tenni a Beérkezett testével is. Négy út kereszteződésénél emlékhalmot kell emelni a Beérkezett fölé. És aki koszorút, vagy virágot, vagy szantálport helyez rá, vagy tiszteletet tesz előtte, vagy áhítatos szívvel fordul felé, hosszú ideig üdvére és örömére fog szolgálni. [...]

.................................................................................................................................................

Amikor a Magasztos teste elhamvadt, zápor zúdult a levegőből, és kioltotta a Magasztos máglyáját. A szálafákról is víz csöpögött, és kioltotta a Magasztos máglyáját. A kuszínárái Mallák is illatos vizet hoztak, és kioltották a Magasztos máglyáját. [...]

Ekkor a kuszínárái Mallák kijelentették az egybegyűltek előtt:

- A Magasztos a mi földünkön hunyt el; a Magasztos maradványaiból senki másnak nem adunk.

E kijelentés után azonban Dóna pap így beszélt az egybegyűltekhez:

Urak, halljátok meg az én tanácsom.
Buddha örökké szeretetre intett.
Nem volna illő, hogy a Mester teste
fölött kitörjön a vetélkedés most.

Az összesek közt, akik egybegyűltek,
elosztom nyolc részre a csontmaradványt.
Minden égtájon egy sírhalom álljon,
hiszen minden nép tiszteli a Látót.
[...]

Így tehát nyolc emlékhalom van a maradványok fölött, kilencedik a hamvveder fölött, tizedik a máglya hamuja fölött.

Így történt egykoron.

Hódolat annak a Magasztosnak, Szentségesnek, tökéletesen Megvilágosultnak!

 

BESZÉDEK

A TAN KEREKÉNEK ELINDÍTÁSA
[MAHÁVAGGA I. 6.]

[Buddha szól:]

- Szerzetesek, két véglettől kell távol tartania magát annak, aki remeteségbe távozik. Milyen két véglettől? Az egyik az, amely elmerül a gyönyörökben, a gyönyörök élvezetében; ez üres, hitvány, közönséges, nemtelen, értéktelen. A másik az, amely elmerül az önkínzásban; ez fájdalmas, nemtelen, értéktelen. Szerzetesek, a Beérkezett mindkét végletet elkerülve rátalált a középútra, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra [nirvánára] vezet.

És mi ez a középút, szerzetesek, amelyre a Beérkezett rátalált, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet?

Ez a nemes nyolcágú ösvény, úgymint ez: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés. Ez az a középút, szerzetesek, amelyre a Beérkezett rátalált, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet.

És ez a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés is szenvedés, az öregség is szenve­dés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.

És ez a szenvedés okának nemes igazsága, szerzetesek: az ok a Szomj [vágy], amely újjá­szü­letéshez vezet, élvezet és szenvedély kíséri, örömet talál különböző dolgokban. Ez [a szomj] a következő: gyönyörök szomja, lét szomja, birtok szomja.

És ez a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága, szerzetesek: a szomjnak teljes vágy­talanság révén történő megszüntetése, elvetése, feladása, elhagyása, elutasítása.

És ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek: ez a nemes nyolc­ágú ösvény, úgymint ez: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés.

 

A TűZBESZÉD
MAHÁVAGGA I. 21.]

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, tovább vándorolt Gajászísza felé, nagyszámú szerzetes kíséretében. Ezer szerzetes kísérte, akik előzőleg mind­annyian remeték voltak. Ott Gajá város mellett, a Gajászísza hegyen tartózkodott a Magasztos az ezer szerzetes társaságában. Ekkor a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

- Minden lángban áll, szerzetesek. Mi minden áll lángban szerzetesek?

Lángban áll a szem, szerzetesek. Lángban állnak a jelenségek, lángban áll a látás, lángban állnak a látványok, lángban állnak a látványok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a fül szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások. Lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az orr, szerzetesek. Lángban állnak a szagok, lángban áll a szaglás, lángban állnak az illatok, lángban állnak az illatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a nyelv, szerzetesek. Lángban állnak az ízek, lángban áll az ízlelés, lángban állnak az ízlelés okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés, lángban állnak az érintkezések, lángban állnak az érintkezések okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az értelem, szerzetesek. Lángban állnak az igazságok, lángban áll a gondolkozás, lángban állnak a gondolatok, lángban állnak a gondolatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Ha egy okos, nemes tanítvány ezt belátja, akkor elfordul a szemtől, elfordul a jelenségtől, elfordul a látástól, elfordul a látványoktól, elfordul a látványok okozta érzésektől, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak.

Elfordul a fültől is, elfordul a hangoktól, elfordul a hallástól [...].

Elfordul az orrtól is, elfordul a szagoktól, elfordul a szaglástól [...].

Elfordul a nyelvtől is, elfordul az ízektől, elfordul az ízleléstől [...].

Elfordul a testtől is, elfordul a tárgyaktól, elfordul az érintéstől [...].

Elfordul az értelemtől is, elfordul az igazságoktól, elfordul a gondolkozástól, elfordul a gondo­latoktól [...].

Ha mindezektől elfordult, eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén megszabadul. Ha megszabadult, tudatára ébred: „Megszabadultam”, s felismeri, hogy megszűntek a születések, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, nincs többé köze az élethez.

 

A SZERZETESI ÉLET SZABÁLYAI
(MAHÁVAGGA I. 56, 60.)

A szerzetesnövendékek körében felmerült a kérdés:

- Hány szabályt kell megtartanunk, hányban kell gyakorolnunk magunkat?

A Magasztoshoz fordultak a kérdéssel.

- Szerzetesek, tíz szabályt írok elő a szerzetesnövendékek számára, ezekben kell gyakorolniuk magukat:

Tartózkodás élet kioltásától.

Tartózkodás annak elvételétől, amit nem adtak.

Tartózkodás a nemi élettől.

Tartózkodás a hazugságtól.

Tartózkodás a részegítő italoktól, amelyek mámort okoznak.

Tartózkodás meg nem engedett időben evéstől.

Tartózkodás tánctól, énektől, zenétől, színjátékok nézésétől.

Tartózkodás koszorúk, illatszerek, kenetek használatától, ékszerek viselésétől.

Tartózkodás magas és széles ágytól.

Tartózkodás arany és ezüst elfogadásától.

.................................................................................................................................................

- Szerzetesek, előírom, hogy a következő tíz esetben zárjátok ki a növendéket a szerzetből:

Ha életet olt ki. Ha lop. Ha tisztátalan életet él. Ha hazudik. Ha részegítő italt iszik. Ha a Buddhát szidalmazza. Ha a Tant szidalmazza. Ha a Közösséget szidalmazza. Ha tévtanokat hirdet. Ha apácával viszonya van.

AZ INDULATOK MEGSEMMISÍTÉSE
[MADDZSHUMA-NIKÁJA 2.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták tisztelettudóan a Magasztosnak a szerzetesek. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, feltárom előttetek a különféle indulatok megfékezésének módját. Hallgassátok meg, fontoljátok meg jól, elmondom.

- Úgy lesz, urunk - válaszolták tisztelettudóan a Magasztosnak a szerzetesek. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, mondom nektek, az indulatokat az tudja kiirtani, aki ismeri őket, látja őket, nem pedig az, aki nem ismeri őket, nem látja őket. Ám aki ismeri őket, aki látja őket, kiirtásukat megkísérelheti okos elgondolással, vagy oktalan elgondolással. Aki oktalan elgondolással kíséreli meg, abban feltámadnak a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig erősödnek. Aki viszont okos elgondolással kíséreli meg, abban nem támadnak fel a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig megsemmisülnek.

Szerzetesek, vannak indulatok, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni. Vannak indu­latok, amelyeket megfékezéssel lehet megsemmisíteni. Vannak indulatok, amelyeket meg­felelő használattal lehet megsemmisíteni. Vannak indulatok, amelyeket tűréssel lehet megsemmisíteni. Vannak indulatok, amelyeket kerüléssel lehet megsemmisíteni. Vannak indulatok, amelyeket elűzéssel lehet megsemmisíteni. Vannak indulatok, amelyeket gyakor­lással lehet megsemmisíteni.

Melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni?

Szerzetesek, vannak tanulatlan, közönséges emberek, akik nem gondolnak a nemes dolgokkal, nem hallottak a nemes tanról, járatlanok a nemes tanban; nem gondolnak az igaz emberekkel, nem hallottak az igaz emberek viselkedéséről, járatlanok az igaz ember viselkedésében. Az ilyenek nem ismerik fel a fontos tanokat, nem ismerik fel a fölösleges tanokat. Mivel nem ismerik fel a fontos tanokat, és nem ismerik fel a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal foglalkoznak, és a fontos tanokkal nem foglalkoznak.

Melyek azok a fölösleges tanok, szerzetesek, amelyekkel foglalkoznak? Ha egy tannal való foglalkozás következtében feltámad a még fel nem támadt örömvágy indulata, a már feltámadt örömvágy indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt létezni vágyás indulata, a már feltámadt létezni vágyás indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt balgaság indulata, a már feltámadt balgaság indulata pedig erősödik, az ilyen tan fölösleges, és ők ezzel foglalkoznak.

Melyek azok a fontos tanok, szerzetesek, amelyekkel nem foglalkoznak? Ha egy tannal való foglalkozás következtében nem támad fel a még fel nem támadt örömvágy indulata, a már feltámadt örömvágy indulata pedig megsemmisül, nem támad fel a még fel nem támadt létezni vágyás indulata, a már feltámadt létezni vágyás indulata pedig megsemmisül, nem támad fel a még fel nem támadt balgaság indulata, a már feltámadt balgaság indulata pedig megsemmisül, az ilyen tan fontos, és ezzel nem foglalkoznak.

És mivel a fölösleges tanokkal foglalkoznak, a fontos tanokkal viszont nem foglalkoznak, fel­támadnak bennük a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig erősödnek.

Az ilyen ember ostobán ezt fontolgatja: „Léteztem én régebbi korokban, vagy nem léteztem régebbi korokban? Mi voltam régebbi korokban? Hogyan léteztem régebbi korokban? Miből mivé lettem régebbi korokban? Létezni fogok-e jövendő korokban, vagy nem fogok létezni jövendő korokban? Mi leszek jövendő korokban? Hogyan fogok létezni jövendő korokban? Miből mivé leszek jövendő korokban?” És a jelenben is kétségei támadnak saját maga felől: „Létezem-e én, vagy nem létezem? Mi vagyok? Hogyan létezem? Ezek az élőlények honnét jöttek, és hová fognak távozni?”

Miközben az ilyen ember ostobán ezt fontolgatja, a következő hat tévhit valamelyike alakul ki benne: „Van énem” - alakul ki benne szilárd meggyőződésként a tévhit. Vagy: „Nincs énem” - alakul ki benne szilárd meggyőződésként a tévhit. Vagy: „Énemmel ismerem meg önmaga­mat” - alakul ki benne szilárd meggyőződésként a tévhit. Vagy: „Énemmel ismerem meg azt, ami nem én vagyok” - alakul ki benne szilárd meggyőződésként a tévhit. Vagy: „Azzal isme­rem meg önmagamat, ami nem én vagyok” - alakul ki benne szilárd meggyőződésként a tévhit. Vagy pedig ez a tévhit alakul ki benne: „Jelenlegi énem itt és itt el fogja nyerni jó és rossz cselekedeteim jutalmát, és ez az énem állandó, szilárd, örökkévaló, változatlan, minden­kor ugyanaz marad.”

Ezt nevezik, szerzetesek, tévhitek útvesztőjének, tévhitek sűrűjének, tévhitek bozótjának, tévhitek szemfényvesztésének, tévhitek zűrzavarának, tévhitek béklyójának. A tévhitek béklyójába bonyolódó, tanulatlan, közönséges ember nem szabadul meg a születéstől, öregségtől, haláltól, bánattól, szomorúságtól, fájdalomtól, keserűségtől, kétségbeeséstől, nem szabadul meg a szenvedéstől, mondom nektek.

Ám a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes tant, járatos a nemes tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ilyen ember felismeri a fontos tanokat, felismeri a fölösleges tanokat. Mivel felismeri a fontos tanokat és felismeri a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal nem foglalkozik, a fontos tanokkal foglalkozik. [...] És mivel a fölösleges tanokkal nem foglalkozik és a fontos tanokkal foglalkozik, nem támadnak fel benne a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig megszűnnek. Bölcsen megfontolja: „Ez a szenve­dés.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés oka.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetése.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út.” Ha ezt megfontolja, három béklyója leoldódik: egyénisége létezésének tévhite, kétkedés, jótettekbe és szertartásokba vetett hit.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfékezéssel lehet megsemmisíteni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen megfékezik és féken tartják látásukat. Mert aki nem fékezi meg és nem tartja féken látását, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki megfékezi és féken tartja látását, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Meggondoltan, bölcsen megfékezik és féken tartják hallásukat (~ szaglásukat, ~ ízlelésüket, ~ tapintásukat, ~ gondolkozásukat). Mert aki nem fékezi meg és nem tartja féken hallását (~ szaglását, ~ ízlelését, ~ tapintását, ~ gondolkozását), annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki megfékezi és féken tartja hallását (~ szaglását, ~ ízlelését, ~ tapintását, ~ gondolkozását), azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok. Mert aki nem fékezi meg önmagát, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki megfékezi önma­gát, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfékezéssel lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfelelő használattal lehet megsem­misí­teni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen arra használják felsőruhájukat, hogy védjék magukat a hidegtől, védjék magukat a hőségtől, védjék magukat legyektől, szúnyogoktól, forró széltől, rovarok csípésétől, hogy eltakarják szemérmüket. Meggondoltan, bölcsen arra használják az alamizsnát, hogy táplálják és fenntartsák testüket, megóvják a pusztulástól, alkalmassá tegyék az aszkétaéletre, nem pedig arra, hogy dőzsöljenek és élvezzenek, dísz­tárgyaik és ékszereik legyenek. „Ezáltal régebbi érzéseimet megszüntetem, és újabb érzéseim nem születnek; megélhetésem meglesz, gáncs nem ér, nyugodtan élem az életet.” Meg­gondoltan, bölcsen arra használják a hajlékot, hogy védjék magukat a hidegtől, védjék magukat a hőségtől, védjék magukat legyektől, szúnyogoktól, forró széltől, rovarok csípésétől, az időjárás viszontagságaitól, élvezzék a magány nyugalmát. Meggondoltan, bölcsen arra használják a betegek ápolására szolgáló orvosságot, hogy a fellépő fájdalmakat csillapítsák, a betegséget megszüntessék. Mert aki mindezeket nem megfelelően használja, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki megfelelően használja, azon nem uralkod­nak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfelelő használattal lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket tűréssel lehet megsemmisíteni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen tűrik a hideget, meleget, éhséget, szomjú­ságot, legyeket, szúnyogokat, forró szelet, rovarok csípését, szidalmakat, gyalázkodó beszédet. Elviselik a testükben fellépő, fájdalmas, gyötrő, kínzó, keserves, bántó, kellemetlen, életet kioltó érzéseket. Mert aki mindezeket nem tűri el, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki eltűri, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket tűréssel lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket kerüléssel lehet megsemmisíteni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen elkerülik a megvadult elefántot, elkerülik a megvadult lovat, elkerülik a megvadult bikát, elkerülik a megvadult kutyát, a kígyót, tönköt, tövisbozótot, szakadékot, vermet, pocsolyát, mocsarat. Ha tapasztalt rendtársaik óvják őket alkalmatlan ülőhelyre üléstől, járhatatlan úton járástól, hamis barátokkal barátkozástól, akkor meggondoltan, bölcsen kerülik azt az alkalmatlan ülőhelyet, járhatatlan utat, hamis barátokat. Mert aki mindezeket nem kerüli el, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki elkerüli, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket kerüléssel lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket elűzéssel lehet megsemmisíteni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen feladják, elűzik, eltávolítják, megsemmi­sítik, nem hagyják megerősödni a bennük feltámadó kívánság gondolatát. Feladják, elűzik, eltávolítják, megsemmisítik, nem hagyják megerősödni a bennük feltámadó ártás gondolatát (~ gyűlölet gondolatát, ~ bármely feltámadó bűnös, gonosz elgondolást). Mert aki mindezeket nem űzi el, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki elűzi, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket elűzéssel lehet megsemmisíteni.

És melyek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket gyakorlással lehet megsemmisíteni?

Vannak, szerzetesek, akik meggondoltan, bölcsen gyakorolják magukat az emlékezet képessé­gében, amelyhez magány szükséges, vágytalanság szükséges, lemondás szükséges, s amely az elfordulást érleli. Meggondoltan, bölcsen gyakorolják magukat a helyes és helytelen meg­különböztetésének képességében (~ az akaraterő képességében, ~ a lelki derű képességében, ~ a közöny képességében), amelyhez magány szükséges, vágytalanság szükséges, lemondás szükséges, s amely az elfordulást érleli. Mert aki mindezeket nem gyakorolja, szerzetesek, annak pusztító, perzselő indulatai támadnak. De aki gyakorolja, azon nem uralkodnak a pusztító, perzselő indulatok.

Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket gyakorlással lehet megsemmisíteni.

Ha tehát egy szerzetes megfontolással megsemmisítette a megfontolással megsemmisítendő indulatokat, megfékezéssel megsemmisítette a megfékezéssel megsemmisítendő indulatokat, megfelelő használattal megsemmisítette a megfelelő használattal megsemmisítendő indula­to­kat, tűréssel megsemmisítette a tűréssel megsemmisítendő indulatokat, kerüléssel megsemmi­sítette a kerüléssel megsemmisítendő indulatokat, elűzéssel megsemmisítette az elűzéssel meg­semmisítendő indulatokat, gyakorlással megsemmisítette a gyakorlással megsemmisí­tendő indulatokat, az ilyen szerzetesről mondják, hogy minden indulat megfékezésével bástyázta magát körül, elmetszette a létszomjat, letépte a bilincseket, úrrá lett a tévelygéseken, és véget vetett a szenvedésnek.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

FÉLELEM ÉS RETTEGÉS
[MN 4.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Itt Dzsánusszóni pap felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Dzsánusszóni pap:

- Gótama, ezek a tisztes családból származó ifjak Gótama úr kedvéért, benne bízva távoztak otthonukból az otthontalanságba. Gótama úr a vezetőjük, Gótama úr a gondviselőjük, Gótama úr a serkentőjük, és ez a csapat Gótama úr nézeteit vallja.

- Úgy van, pap, úgy van, pap. Ezek a tisztes családból származó ifjak az én kedvemért, bennem bízva távoztak otthonukból az otthontalanságba. Én vagyok a vezetőjük, én vagyok a gondviselőjük, én vagyok a serkentőjük, és ez a csapat az én nézeteimet vallja.

- Igen, Gótama, de nem könnyű az erdő sűrűjében, magánosan élni az életet; nehéz az egyedüllétet elviselni, szorongató a magány. Bizonyára elcsüggeszti a szerzetes szívét az erdő, ha nem tud elmélyedésbe merülni.

- Úgy van, pap, úgy van, pap. Nem könnyű az erdő sűrűjében, magánosan élni az életet; nehéz az egyedüllétet elviselni, szorongató a magány. Bizonyára elcsüggeszti a szerzetes szívét az erdő, ha nem tud elmélyedésbe merülni. Megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosod­tam volna, amikor még csak bódhiszattva voltam, én is így gondoltam: „Nem könnyű az erdő sűrűjében, magánosan élni az életet; nehéz az egyedüllétet elviselni, szorongató a magány. Bizonyára elcsüggeszti a szerzetes szívét az erdő, ha nem tud elmélyedésbe merülni.” Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Mindazokat a remetéket és papokat, akik nem tisztultak meg testi tevékenységükben (~ beszédükben, ~ gondolataikban, ~ életmódjukban), mielőtt az erdő sűrűjében magános életre szánták magukat, mindezeket a tiszteletreméltó remetéket és papokat szorongató félelem és rettegés fogja el, éppen azért, mert még nem tisztultak meg testi tevékenységükben (~ beszédükben, ~ gondolataikban, ~ életmódjukban). Én viszont már nem voltam megtisztulatlan testi tevékenységemben (~ beszédemben, ~ gondolataimban, ~ életmódomban), amikor az erdő sűrűjében magános életre szántam magamat. Testi tevékeny­ségemben (~ beszédemben, ~ gondolataimban, ~ életmódomban) már megtisztultam, és azok közé az igaz emberek közé tartozom, akik testi tevékenységükben (~ beszédükben, ~ gondo­lataikban, ~ életmódjukban) megtisztulva szánták magukat magános életre az erdő sűrűjében.” Amikor felismertem, pap, hogy testi tevékenységemben (~ beszédemben, ~ gondolataimban, ~ életmódomban) megtisztultam, még inkább örömet találtam az erdei életben.

Ekkor, pap, ez a gondolatom támadt: „Mindazokat a remetéket és papokat, akik mohó vágyak és vad szenvedélyek rabjai (~ rosszindulatúak és gyűlölködők, ~ lomhaságban és restségben henyélnek, ~ ingerültek és nyugtalanok, ~ kétkedők és határozatlanok, ~ önteltek és másokat lenéznek, ~ félénkek és ijedősek, ~ ajándékra, tiszteletre, hírnévre vágynak, ~ lusták és erély­telenek, ~ zavaros fejűek és figyelmetlenek, ~ összpontosításra képtelenek, és gondolataik elkószálnak, ~ balgák és tudatlanok), miközben az erdő sűrűjében magános életre szánják magukat, mindezeket a tiszteletreméltó remetéket és papokat szorongató félelem és rettegés fogja el, éppen azért, mert mohó vágyak és vad szenvedélyek rabjai (~ rosszindulatúak és gyűlölködők stb.). Én viszont nem voltam mohó vágyak és vad szenvedélyek rabja (~ rossz­indulatú és gyűlölködő stb.), amikor az erdő sűrűjében magános életre szántam magamat. Levetkőztem a mohóságot (~ rosszindulatot stb.), és azok közé az igaz emberek közé tartozom, akik mohóság nélkül (~ jóindulattal eltelve stb.) szánták magukat magános életre az erdő sűrűjében. Amikor felismertem, pap, hogy levetkőztem a mohóságot (~ rosszindulatot stb.), még inkább örömet találtam az erdei életben.

Ekkor, pap, ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha baljós csillagállású éjszakákon, hold­fogytakor, újholdkor és holdnegyedkor, ilyen éjszakákon félelmes, borzongató helyeken erdei sírhalmokat, fák tövében emelt sírhalmokat, parkokban emelt sírhalmokat keresnék fel, és ott tanyáznék? Akkor talán megismerném a félelmet és rettegést.” És következő alkalommal baljós csillagállású éjszakákon, holdfogytakor, újholdkor és holdnegyedkor, ilyen éjszakákon félelmes, borzongató helyeken erdei sírhalmokat, fák tövében emelt sírhalmokat, parkokban emelt sírhalmokat kerestem fel, és ott tanyáztam. És miközben ott tanyáztam, olykor egy őz közeledett felém, olykor egy páva alatt tört le a gally, olykor a szél kavarta fel az avart. Én pedig azt gondoltam, hogy most fogom átélni a félelmet és rettegést.

Ekkor azután ez a gondolatom támadt: „Miért töltsem szüntelenül azzal az időt, hogy a félelemre várakozom? Nem volna-e jobb, ha amikor és ahogyan rám tör az a félelem és rettegés, akkor és azon módon oszlatnám el azt a félelmet és rettegést?” És előfordult, hogy miközben járkáltam, azalatt tört rám az a félelem és rettegés. Ekkor nem álltam meg, nem is ültem le, nem is feküdtem le, amíg azt a félelmet és rettegést jártomban el nem oszlattam. És előfordult, hogy miközben álltam, azalatt tört rám az a félelem és rettegés. Ekkor nem indultam el, nem is ültem le, nem is feküdtem le, amíg azt a félelmet és rettegést álltomban el nem oszlattam. És előfordult, hogy miközben ültem, azalatt tört rám az a félelem és rettegés. Ekkor nem feküdtem le, nem is álltam fel, nem is indultam el, amíg azt a félelmet és rettegést ültömben el nem oszlattam. És előfordult, hogy fektemben tört rám az a félelem és rettegés. Ekkor nem ültem fel, nem is álltam fel, nem is indultam el, amíg azt a félelmet és rettegést fektemben el nem oszlattam.

Vannak egyes remeték és papok, akik az éjszakát nappalnak tartják, és a nappalt éjszakának tartják. Én azonban azt mondom, hogy az ilyen remeték és papok összezavarják a dolgokat. Én az éjszakát éjszakának tartom, és a nappalt nappalnak tartom.

.................................................................................................................................................

Lehetséges, pap, hogy úgy gondolod: „Gótama remete még most sem szabadult meg a szenvedélyektől, gyűlölettől, balgaságtól, ezért van az, hogy az erdő sűrűjében magános életre szánja magát.” Ezt azonban nem szabad feltételezned, pap. Két okból szántam magamat az erdő sűrűjében magános életre: mert saját jelenlegi létemben nyugalmat találok benne, és mert részvétet érzek az eljövendő nemzedékek iránt.

- A tiszteletreméltó Gótama részvétet tanúsít az eljövendő nemzedékek iránt, ahogyan a tökéletesen megvilágosult szenttől várható! Pompás, Gótama, pompás, Gótama! Gótama, mint hogyha valaki talpára állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról Gótama úr. Én most Gótama úrhoz, és a Tanhoz, és a szerzetesek gyülekezetéhez folyamodom oltalomért. Fogadjon el Gótama úr a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

MEGTISZTULÁS
[MN 8.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a tiszteletreméltó Mahácsunda egyik este áhítatos elmélkedése befejeztével felállt, és felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost a tiszteletreméltó Mahácsunda:

- Uram, a sok különböző nézetből, amelyek az egyén létére vonatkozólag vagy a külvilágra vonatkozólag a közvéleményben kialakulnak, a szerzetesnek ugyebár elegendő, ha a kezde­tüket teszi megfontolás tárgyává, és ilyen módon tud elfordulni ezektől a nézetektől, ilyen módon tudja elvetni ezeket a nézeteket?

- Csunda, a sok különböző nézetről, amelyek az egyén létére vonatkozólag vagy a külvilágra vonatkozólag a közvéleményben kialakulnak, amikor ezek a nézetek kialakulnak, és meg­gyökereznek, és elterjednek, a valóságnak megfelelően fel kell ismerni és helyesen kell tudni: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem.” Ilyen módon lehet elfordulni ezektől a nézetektől, ilyen módon lehet elvetni ezeket a nézeteket.

Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapo­tába jut, és így gondolkozik: „Elértem a megtisztulást.”

Ám ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.

Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes az elmélkedést és gondolkozást feladva, eléri a belső nyugalmat, az érzések egybeolvadását, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet, a második révület állapotát, és így gondolkozik: „El­értem a megtisztulást.” Azonban ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak neve­zik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegye­lemben.

Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes az örömről lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldogságot érzi testében, amelyről az igaz emberek ezt mondják: „Az egykedvűen emlékező boldogan él.” Így a harmadik révület állapotába jut, és így gondolkozik: „Elértem a megtisztulást.” Azonban ezt a nemes rendi fe­gye­lemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.

Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes a boldogságon és a szenvedésen túllépve, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után eléri a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést. Így a negyedik révület állapotába jut, és így gondol­ko­zik: „Elértem a megtisztulást.” Azonban ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegye­lemben.

Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes túllép az alakok észlelésén, megszünteti a benyomások észlelését, eltörli a dolgok különbözőségének észlelését, és eléri a tér végte­lenségének állapotát, (~ a tudat végtelenségének állapotát, ~ a semmiség állapotát, ~ a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotát), és így gondolkozik: „Elértem a megtisztulást.” Ám ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a nyugalom elérésének nevezik a nemes rendi fegyelemben.

A megtisztulást így kell megvalósítanotok, Csunda: „Mások erőszakosak, mi viszont nem vagyunk erőszakosak”; így kell megvalósítanotok a megtisztulást. „Mások életet oltanak ki, mi viszont tartózkodunk az élet kioltásától”; így kell megvalósítanotok a megtisztulást. „Mások elveszik azt, amit nem adtak nekik (~ kicsapongók, ~ hazugok, ~ rágalmazók, ~ szitkozódók, ~ fecsegők, ~ önzők, ~ álnokok, ~ téves nézeteket vallanak, ~ téves célokat követnek, ~ tévesen szólnak, ~ tévesen cselekesznek, ~ téves megélhetést folytatnak, ~ téves erőfeszítéseket tesznek, ~ tévesen emlékeznek, ~ téves révületbe esnek, ~ téves tudással rendelkeznek, ~ téves megváltást érnek el, ~ fáradtak és restek, ~ fennhéjázók, ~ ingatagok, ~ haragvók, ~ kötözködők, ~ képmutatók, ~ irigyek, ~ kapzsik, ~ fukarok, ~ álnokok, ~ csalók, ~ durvák, ~ dölyfösek, ~ akaratosak, ~ gonoszokkal barátkoznak, ~ hanyagok, ~ bizalmat­lanok ~ szemérmetlenek, ~ lelkiismeretlenek, ~ tanulatlanok, ~ lomhák, ~ feledékenyek, ~ ostobák), ... amit megpillantanak, azt megkívánják, megragadják, nem eresztik el; mi viszont nem kívánjuk meg, nem ragadjuk meg, eleresztjük, amit megpillantunk.” Így kell meg­valósítanotok a megtisztulást. [...]

Mint ahogyan egy járhatatlan utat egy másik, járható úton meg lehet kerülni, mint ahogyan egy járhatatlan gázlót egy másik, járható gázlón meg lehet kerülni, ugyanígy, Csunda, az erőszakos egyént meg lehet kerülni az erőszaktól tartózkodással, az életet kioltó egyént meg lehet kerülni az élet kímélésével [stb.], az olyan egyént, aki megkívánja, megragadja, nem ereszti el, amit megpillant, meg lehet kerülni azzal, hogy nem kívánjuk meg, nem ragadjuk meg, eleresztjük, amit megpillantunk.

Mint ahogyan minden rossz tulajdonság alacsonyabb létformába juttat, minden jó tulajdonság magasabb létformába juttat, ugyanígy, Csunda, az erőszakos egyént az erőszaktól tartózkodás juttatja magasabb létformába, az életet kioltó egyént az élet kímélése juttatja magasabb létformába [stb.], az olyan egyént, aki megkívánja, megragadja, nem ereszti el, amit meg­pillant, az juttatja magasabb létformába, ha nem kívánja meg, nem ragadja meg, elereszti, amit megpillant.

Nincs olyan eset, Csunda, hogy aki maga is mocsárba süllyedt, ki tudja húzni a mocsárba süllyedt másik embert. Ám olyan eset előfordul, Csunda, hogy aki maga nem süllyedt mocsárba, ki tudja húzni a mocsárba süllyedt másik embert. Nincs olyan eset, Csunda, hogy aki maga is féktelen, fegyelmezetlen, nem jutott el a nirvánához, az meg tudja fékezni, fegyelmezni, a nirvánához eljuttatni a másik embert. Ám olyan eset előfordul, Csunda, hogy aki maga megfékezett, fegyelmezett, eljutott a nirvánához, az meg tudja fékezni, fegyelmezni, a nirvánához eljuttatni a másik embert. Ugyanígy, Csunda, az erőszakos egyént az erőszaktól tartózkodás juttatja el a nirvánához, az életet kioltó egyént az élet kímélése juttatja el a nirvánához [stb.].

Nos, Csunda, ezzel megmutattam a megtisztulás útját, megmutattam a helyes eltökéltség útját, megmutattam a megkerülés útját, megmutattam a magasabb létformába jutás útját, meg­mutattam a kialvásba (nirvánába) jutás útját. Amit a tanítványai javát akaró, együttérző tanítónak kell nyújtania, azt nyújtottam én nektek együttérzésből. Itt van előttetek a fák töve, itt vannak előttetek a magános hajlékok. Mélyedjetek el, Csunda, ne lankadjatok, hogy ne kelljen később megbánnotok; erre tanítalak benneteket.

Így beszélt a Magasztos. A tiszteletreméltó Mahácsunda örömmel és elégedetten hallgatta a Magasztos szavait.

 

A SZENVEDÉSEK LÁNCOLATA
Hosszabb beszéd [MN 13.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kert­jében tartózkodott. Itt egyik reggelen számos szerzetes felöltözött, magukra öltötték felső­ruhájukat, fogták alamizsnagyűjtő szilkéjüket, és elindultak Szávatthiba alamizsnáért. Ekkor azonban a szerzeteseknek ez a gondolatuk támadt:

- Túlságosan korán van még alamizsnagyűjtő útra indulni Szávatthiba. Jobb lesz, ha inkább a más nézeteket valló remeték szállását keressük fel.

Ekkor a szerzetesek a más nézeteket valló remeték szállását keresték fel.

Odaérve, üdvözletet váltottak azokkal a más nézeteket valló remetékkel, és illendő üdvözlő szavak után leültek velük szemben. Amikor leültek velük szemben, a más nézeteket valló remeték így szóltak a szerzetesekhez:

- A tiszteletreméltó Gótama remete az élvezetek helyes felismerését tanítja; mi is az élvezetek helyes felismerését tanítjuk. A tiszteletreméltó Gótama remete az alakok helyes felismerését tanítja; mi is az alakok helyes felismerését tanítjuk. A tiszteletreméltó Gótama remete az érzetek helyes felismerését tanítja; mi is az érzetek helyes felismerését tanítjuk. Ilyeténképpen mi a különbség, mi az eltérés, mi a változtatás Gótama remete véleménye és a miénk között, tiszteletreméltó urak, akár a tanok tanításában, akár az életszabályok megszabásában?

Ekkor a szerzetesek a más nézeteket valló remeték beszédére sem igenlő választ nem adtak, sem elutasító választ nem adtak, hanem igenlő válasz nélkül és elutasító válasz nélkül felálltak ülőhelyükről, és eltávoztak:

- A Magasztostól fogjuk megtudakolni, mi a helyzet ebben a kérdésben - határoztak.

Ezután a szerzetesek bejárták Szávatthit alamizsnáért, majd az étel elfogyasztása után vissza­tértek alamizsnagyűjtő útjukról, és a Magasztos elé járultak. Elébe járulva, üdvözölték a Magasztost, és leültek előtte. Előtte ülve, így szóltak a Magasztoshoz a szerzetesek:

- Urunk, ma reggel felöltöztünk, magunkra öltöttük felsőruhánkat, fogtuk alamizsnagyűjtő szilkénket, és elindultunk Szávatthiba alamizsnáért. Ekkor azonban ez a gondolatunk támadt: „Túlságosan korán van még alamizsnagyűjtő útra indulni Szávatthiba. Jobb lesz, ha inkább a más nézeteket valló remeték szállását keressük fel.” Ekkor a más nézeteket valló remeték szállását kerestük fel. Odaérve, üdvözletet váltottunk azokkal a más nézeteket valló remetékkel, és illendő üdvözlő szavak után leültünk velük szemben. Amikor leültünk velük szemben, a más nézeteket valló remeték így szóltak hozzánk: „A tiszteletreméltó Gótama remete az élvezetek helyes felismerését tanítja; mi is az élvezetek helyes felismerését tanítjuk. A tiszteletreméltó Gótama remete az alakok helyes felismerését tanítja; mi is az alakok helyes felismerését tanítjuk. A tiszteletreméltó Gótama remete az érzetek helyes felismerését tanítja; mi is az érzetek helyes felismerését tanítjuk. Ilyeténképpen mi a különbség, mi az eltérés, mi a változtatás Gótama remete véleménye és a miénk között, tiszteletreméltó urak, akár a tanok tanításában, akár az életszabályok szabályozásában?” Ekkor mi a más nézeteket valló remeték beszédére sem igenlő választ nem adtunk, sem elutasító választ nem adtunk, hanem igenlő válasz nélkül és elutasító válasz nélkül felálltunk ülőhelyünkről, és eltávoztunk. „A Magasz­tostól fogjuk megtudakolni, mi a helyzet ebben a kérdésben” - így határoztunk.

- Szerzetesek, a más nézeteket valló remeték beszédére így kellett volna válaszolnotok: „Tiszteletreméltó urak, miben áll az élvezetek gyönyörűsége, nyomorúsága, és a menekvés tőlük? Miben áll az alakok gyönyörűsége, nyomorúsága, és a menekvés tőlük? Miben áll az érzetek gyönyörűsége, nyomorúsága, és a menekvés tőlük?” Ha ezt kérdeztétek volna, szer­zetesek, akkor a más nézeteket valló remeték nem tudtak volna válaszolni, és zavarba jöttek volna. Miért? Azért, mert ez túlhaladja ismereteiket. Szerzetesek, nem látok senkit a halhatatlanok és halandók között, az egész teremtett világban, sem remetét, sem papot, sem istent, sem embert, aki e kérdésekre kielégítő felelettel tudna szolgálni, csupán a Beérkezett, vagy a Beérkezett tanítványai, vagy aki tőlük hallotta.

Miben áll az élvezetek gyönyörűsége, szerzetesek? Ötféle élvezet létezik, szerzetesek. Mi ez az öt? A szemmel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, csábos, elragadó ala­kok. A füllel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, csábos, elragadó han­gok. Az orral érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, csábos, elragadó szagok. A nyelvvel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, csábos, elragadó ízek. A testtel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, csábos, elragadó tapintások. Ez az ötféle élvezet létezik, szerzetesek. Az élvezetek gyönyörűsége abban a boldogságban és örömben áll, amely ennek az ötféle élvezetnek a nyomán támad.

És miben áll az élvezetek nyomorúsága, szerzetesek? Ha egy tisztes családból származó ember valamilyen foglalkozással tartja fenn magát, mint írnok, tiszttartó, számvevő, föld­műves, kereskedő, állattenyésztő, katona, királyi tisztviselő, vagy bármi más foglalkozás folytatója, akkor ki van téve a hidegnek, ki van téve a hőségnek; legyek és darazsak csípése, kígyók és férgek csípése gyötri, szél és perzselő napsütés kínozza, éhség és szomjúság epeszti. Ez az élvezetek nyomorúsága, a szenvedésnek ebben a létben megvalósuló láncolata, amely­nek oka az élvezet, gyökere az élvezet, fenntartója az élvezet, és újabb élvezetek gerjesztője lesz.

És ha ez a tisztes családból származó ember így fáradozik, iparkodik, töri magát, és mégsem tudja megszerezni a kívánt javakat, akkor elkeseredik, emészti magát, bánkódik, mellét veri, kétségbeesik: „Hiábavaló volt a fáradozásom, eredménytelen maradt az iparkodásom!” Ez az élvezetek nyomorúsága, a szenvedésnek ebben a létben megvalósuló láncolata, amelynek oka az élvezet, gyökere az élvezet, fenntartója az élvezet, és újabb élvezetek gerjesztője lesz.

És ha ez a tisztes családból származó ember így fáradozik, iparkodik, töri magát, és megszerzi a kívánt javakat, akkor ezeknek a javaknak a megőrzése és felhasználása szenvedést és kese­rűséget okoz neki: „Nehogy javaimat a királyok elragadják, tolvajok ellopják, tűz eleméssze, víz elsodorja, gonosz rokonok elorozzák!” És hiába őrzi és védi javait, a királyok elragadják, tolvajok ellopják, tűz elemészti, víz elsodorja, gonosz rokonok elorozzák. Ekkor elkeseredik, emészti magát, bánkódik, mellét veri, kétségbeesik: „Amim volt, most nincs!” Ez az élvezetek nyomorúsága [stb.].

Továbbá, szerzetesek, élvezetek miatt, élvezetek okából, élvezetek céljából, élvezetek érde­ké­ben viszálykodnak királyok királyokkal, viszálykodnak harcosok harcosokkal, viszálykodnak papok papokkal, viszálykodnak családapák családapákkal, viszálykodik anya a fiával, viszály­kodik fiú az anyjával, viszálykodik apa a fiával, viszálykodik fiú az apjával, viszálykodik testvér a testvérrel, viszálykodik fivér a nővérrel, viszálykodik nővér a fivérrel, viszálykodik barát a barátjával. És így viszályba, vitába, tusára kelve, ököllel támadnak egymásra, kövekkel támadnak egymásra, bottal támadnak egymásra, fegyverrel támadnak egymásra. [...] És kardot és pajzsot ragadnak, íjjal és tegezzel övezik fel magukat, csatába rohannak, nyilak és gerelyek repülnek, kardok villognak. És nyíllal döfik át egymást, gerellyel döfik át egymást, és égő anyaggal öntik le és hajítófegyverrel dobják meg egymást, és karddal széthasítják egymás fejét. És végül halált vagy halálos fájdalmakat szenvednek. Ez az élvezetek nyomorúsága [stb.].

Továbbá, szerzetesek, élvezetek miatt, élvezetek okából, élvezetek céljából, élvezetek érde­ké­ben szegnek szerződést, fosztogatnak, rabolnak, vetnek cselt, környékezik meg más feleségét. Az ilyen embert azután a királyok elfogatják, és különböző büntetésekkel sújtják: korbáccsal verik, bottal verik, vesszővel verik, levágatják a kezüket, levágatják a lábukat, levágatják ke­zü­ket és lábukat, levágatják a fülüket, levágatják az orrukat, levágatják fülüket és orrukat, [...] forró olajjal öntik le, kutyákkal tépetik szét, elevenen karóba húzatják, karddal lefejez­tetik. És ezek így végül halált vagy halálos fájdalmakat szenvednek. Ez az élvezetek nyomorúsága [stb.].

Továbbá, szerzetesek, élvezetek miatt, élvezetek okából, élvezetek céljából, élvezetek érdekében vétkeznek testtel, vétkeznek beszéddel, vétkeznek gondolattal. És mivel vétkeztek testtel, vétkeztek beszéddel, vétkeztek gondolattal, testük pusztulása után, haláluk után mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságba, pokolba kerülnek. Ez az élvezetek nyomorúsága [stb.].

És miben áll a menekvés az élvezetektől, szerzetesek? Az élvezetek kapcsán a kéjeket és szenvedélyeket féken tartani, a kéjekről és szenvedélyekről lemondani, ebben áll a menekvés az élvezetektől, szerzetesek.

Szerzetesek, nincs rá példa, hogy egy remete vagy pap, ha nem ismerte fel helyesen az élve­zetek gyönyörűségét mint gyönyörűséget, nyomorúságukat mint nyomorúságot, a menekvést tőlük mint menekvést, enélkül akár saját maga tisztába kerülhetne az élvezetekkel, akár másokat hozzásegíthetne ahhoz, hogy tanítása nyomán tisztába kerüljenek az élvezetekkel. Arra viszont van példa, hogy ha egy remete vagy pap helyesen felismerte az élvezetek gyönyörűségét mint gyönyörűséget, nyomorúságukat mint nyomorúságot, a menekvést tőlük mint menekvést, akkor akár saját maga tisztába kerülhet az élvezetekkel, akár másokat hozzásegíthet ahhoz, hogy tanítása nyomán tisztába kerüljenek az élvezetekkel.

Miben áll az alak gyönyörűsége, szerzetesek? Például egy nemesúr leánya, vagy egy pap leánya, vagy egy polgár leánya, tizenöt vagy tizenhat éves korú, nem túl magas és nem túl alacsony termetű, nem túl sovány és nem túl kövér, nem túl sötét bőrű és nem túl sápadt, ugyebár, szerzetesek, ebben a korában szépsége és bája teljében van?

- Úgy van, urunk.

- Szerzetesek, az alak gyönyörűsége abban a boldogságban és örömben áll, amely ennek a szépségnek és bájnak a nyomán támad.

És miben áll az alak nyomorúsága, szerzetesek? Ha ugyanezt a nővért idő múltával, nyolcvan­éves, vagy kilencvenéves, vagy százéves korában látnátok, összeaszottan, kétrét görnyedve, roskatagon, botra támaszkodva, reszketegen botorkálva, sorvadtan, fonnyadtan, fogatlanul, megőszülve, kihullott hajjal, remegő fejjel, ráncosan, bőrén foltokkal - nemde, azt gondol­nátok, szerzetesek: „Aki valaha szép és bájos volt, annak szépsége eltűnt, és nyomorúság lépett helyére?”

- Úgy van, urunk.

- Ebben áll az alak nyomorúsága, szerzetesek.

Továbbá, szerzetesek, ha ugyanezt a nővért nagybetegen, kínlódva, szenvedve, saját vizele­tében és ürülékében fetrengve látnátok, amint mások emelik, mások látják el - nemde, azt gondolnátok, szerzetesek: „Aki valaha szép és bájos volt, annak szépsége eltűnt, és nyomorúság lépett helyére?”

- Úgy van, urunk.

- Ebben áll az alak nyomorúsága, szerzetesek.

Továbbá, szerzetesek, ha ugyanezt a nővért holtan látnátok a földön, mint egynapos, vagy kétnapos, vagy háromnapos hullát, felpüffedve, megkékülve, oszlásnak indulva, [...] vagy amint varjak tépdesik, vagy hollók tépdesik, vagy keselyűk tépdesik, vagy kutyák szaggatják, vagy sakálok szaggatják, vagy mindenféle férgek rágják, [...] vagy amint csontvázán hús, vér és inak tapadnak, vagy vérfoltos csontvázáról lefoszlott a hús és inak fedik, vagy hústalan és vértelen csontvázát inak tartják össze, vagy az inak is lefoszlottak csontvázáról, és a csontváz szanaszét hullott, itt egy kézfej csontja, ott egy lábfej csontja, amott egy lábszárcsont, ott egy combcsont, ott a medencecsont, ott a gerinc, ott a koponya - nemde, azt gondolnátok, szerze­tesek: „Aki valaha szép és bájos volt, annak szépsége eltűnt, és nyomorúság lépett helyére?”

- Úgy van, urunk.

- Ebben áll az alak nyomorúsága, szerzetesek.

És miben áll a menekvés az alaktól, szerzetesek? Az alak kapcsán a kéjeket és szenvedélyeket féken tartani, a kéjekről és szenvedélyekről lemondani, ebben áll a menekvés az alaktól, szerzetesek.

Szerzetesek, nincs rá példa, hogy egy remete vagy pap, ha nem ismerte fel helyesen az alak gyönyörűségét... [stb.].

Miben áll az érzetek gyönyörűsége, szerzetesek? Például egy szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület (~ második révület, ~ harmadik révület, ~ negyedik révület) állapotába jut, és abban marad. Miközben ez a szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első (~ második, ~ harmadik, ~ ne­gye­dik) révület állapotába jut, és abban marad, aközben nincs olyan gondolata, amellyel önmagát bántaná, nincs olyan gondolata, amellyel másokat bántana, nincs olyan gondolata, amellyel mindkettőt bántaná. Eközben tehát a nem bántás érzetét érzi. A nem bántás érzetét nevezem az érzetek gyönyörűségének, szerzetesek.

És miben áll az érzetek nyomorúsága, szerzetesek? Az érzetek elmúlók, fájdalommal teljesek, tünékenyek; ebben áll az érzetek nyomorúsága, szerzetesek. És miben áll a menekvés az érzetektől, szerzetesek? Az érzetek kapcsán a kéjeket és szenvedélyeket féken tartani, a kéjekről és szenvedélyekről lemondani, ebben áll a menekvés az érzetektől, szerzetesek.

Szerzetesek, nincs rá példa, hogy egy remete vagy pap, ha nem ismerte fel helyesen az érzetek gyönyörűségét mint gyönyörűséget, nyomorúságukat mint nyomorúságot, a menekvést tőlük mint menekvést, enélkül akár saját maga tisztába kerülhetne az érzetekkel, akár másokat hozzásegíthetne ahhoz, hogy tanítása nyomán tisztába kerüljenek az érzetekkel. Arra viszont van példa, hogy ha egy remete vagy pap helyesen felismerte az érzetek gyönyörűségét mint gyönyörűséget, nyomorúságukat mint nyomorúságot, a menekvést tőlük mint menekvést, akkor akár saját maga tisztába kerülhet az érzetekkel, akár másokat hozzásegíthet ahhoz, hogy tanítása nyomán tisztába kerüljenek az érzetekkel.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

A SZENVEDÉSEK LÁNCOLATA
Rövidebb beszéd [MN 14.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szakka-földön, Kapilavatthuban, a Fügefa-ligetben tartózkodott. Itt a Szakka-nemzetségbeli Mahánáma felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözölte a Magasz­tost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost a Szakka-nemzetségbeli Mahánáma:

- Uram, régóta elfogadom a Tant, ahogyan a Magasztos hirdeti: „A mohóság az elme gyötrelme, a gyűlölet az elme gyötrelme, a tévedés az elme gyötrelme.” Ám noha elfogadom a Tant, ahogyan a Magasztos hirdeti: „A mohóság az elme gyötrelme, a gyűlölet az elme gyötrelme, a tévedés az elme gyötrelme”, mégis olykor mohóság keríti hatalmába elmémet, gyűlölet keríti hatalmába elmémet, tévedés keríti hatalmába elmémet. Emiatt ezen töprengek, uram: vajon mi az, amitől még nem szabadult meg a lelkem, hogy olykor mohóság keríti hatalmába elmémet, gyűlölet keríti hatalmába elmémet, tévedés keríti hatalmába elmémet?

- Éppen ez az, Mahánáma, amitől még nem szabadult meg a lelked, hogy tudniillik olykor mohóság keríti hatalmába elmédet, gyűlölet keríti hatalmába elmédet, tévedés keríti hatalmába elmédet. Mert ha ettől megszabadult volna a lelked, Mahánáma, nem laknál többé házadban, nem gyönyörködnél az élvezetekben. De mivel ettől még nem szabadult meg a lelked, azért laksz házadban, és gyönyörködsz az élvezetekben.

Ha egy nemes tanítvány felismeri és belátja a valóságot: „Az élvezetek rövid gyönyörűséget nyújtanak, sok szenvedést, sok gyötrelmet okoznak, túlteng bennük a nyomorúság”, ám az élvezeteken kívül, a káros dolgokon kívül nem talál örömet és boldogságot, vagy valami jobbat ezeknél, akkor még mindig nem mondott végleg búcsút az élvezeteknek. De ha egy nemes tanítvány felismeri és belátja a valóságot: „Az élvezetek rövid gyönyörűséget nyújta­nak, sok szenvedést, sok gyötrelmet okoznak, túlteng bennük a nyomorúság”, és az élveze­teken kívül, a káros dolgokon kívül más örömet és boldogságot talál, vagy valami jobbat ezeknél, akkor végleg búcsút mondott az élvezeteknek, Mahánáma.”

.................................................................................................................................................

Egy alkalommal, Mahánáma, Rádzsagahában tartózkodtam, a Keselyűcsúcs-hegyen. Ez idő tájt az Iszigili-hegy lejtőjén, a Feketekő-sziklánál, nagyszámú dzsaina szerzetes folytatott önsanyargatást olyan módon, hogy lemondtak az ülésről, szüntelenül álltak, és ezáltal súlyos, kínos, gyötrő fájdalmat szenvedtek. Egyik este, miután befejeztem elmélkedésemet, felálltam, és felkerestem azokat a dzsaina szerzeteseket az Iszigili-hegy lejtőjén, a Feketekő-sziklánál. Odaérve, így szólítottam meg a szerzeteseket:

- Dzsaina szerzetes testvérek, miért folytattok önsanyargatást olyan módon, hogy lemondtok az ülésről, szüntelenül álltok, és ezáltal súlyos, kínos, gyötrő fájdalmat szenvedtek?

A dzsaina szerzetesek így válaszoltak szavaimra:

- Testvér, Náthaputta szerzetes mindent tud, mindent ismer, maradéktalan tudás és ismeret birtokosának vallja magát: „Akár járok, akár állok, akár alszom, akár ébren vagyok, állandóan teljes tudás és ismeret birtokában vagyok.” Márpedig ő mondta: „Szerzetesek, ti előzőleg bűnös cselekedeteket követtetek el, azokat ezzel a gyötrelmes önsanyargatással kell levezekel­netek. Minthogy a jelenben megzabolázzátok testeteket, megzabolázzátok beszédeteket, meg­zabolázzátok gondolataitokat, a jövőre vonatkozólag nem halmoztok fel bűnös cselekedeteket. Így tehát ha a régebbi cselekedeteket vezekléssel megsemmisítitek, új cselekedeteket pedig nem halmoztok fel, a jövőben nem érvényesül hatás. Ha a jövőben nem érvényesül hatás, a cselekedetek következménye is megsemmisül. Ha a cselekedetek következménye megsemmi­sül, a szenvedés is megsemmisül. Ha a szenvedés megsemmisül, az érzetek is megsemmisül­nek. Ha az érzetek megsemmisülnek, minden szenvedés véget fog érni.” Ezzel mi egyet­értünk, jónak látjuk, kielégít bennünket.

E beszéd hallatára így válaszoltam azoknak a dzsaina szerzeteseknek:

- Dzsaina szerzetes testvérek, tudjátok-e: léteztetek-e korábban, vagy nem léteztetek?

- Nem tudjuk, testvér.

- Hát azt tudjátok-e, dzsaina szerzetes testvérek: elkövettetek-e korábban bűnös cseleke­dete­ket, vagy nem követtetek el?

- Nem tudjuk, testvér.

- Hát azt tudjátok-e, dzsaina szerzetes testvérek: ilyen és ilyen bűnös cselekedetet követtetek el?

- Nem tudjuk, testvér.

- Hát azt tudjátok-e, dzsaina szerzetes testvérek: ennyi és ennyi szenvedésnek végére értetek, ennyi és ennyi szenvedésnek még végére kell érnetek, s ha ennyi és ennyi szenvedés véget ér, minden szenvedés véget fog érni?

- Nem tudjuk, testvér.

- Hát azt tudjátok-e, dzsaina szerzetes testvérek: hogyan lehet a jelen életben a káros dolgoktól megszabadulni, és az üdvös dolgokat elérni?

- Nem tudjuk, testvér.

- Tehát, dzsaina szerzetes testvérek, ti nem tudjátok: léteztetek-e korábban, vagy nem létez­tetek? [stb.] Ha pedig ez így van, akkor a dzsaina szerzetesek bizonyára azok közül az egykori kegyetlen, véres kezű gonosztevők közül kerülnek ki, akik ismét emberek között születtek újjá?

- Gótama testvér, nem lehet boldogság árán nyerni el a boldogságot; szenvedés árán lehet elnyerni a boldogságot. Ha boldogság árán lehetne elnyerni a boldogságot, akkor Széníja Bimbiszára, Magadha királya nyerné el a boldogságot, mert Széníja Bimbiszára, Magadha királya boldogabban él, mint a tiszteletreméltó Gótama.

- A tiszteletreméltó dzsaina szerzetesek elhamarkodott és meggondolatlan szót szóltak, amikor ezt mondták: „Gótama testvér, nem lehet boldogság árán nyerni el a boldogságot; szenvedés árán lehet elnyerni a boldogságot. Ha boldogság árán lehetne elnyerni a boldog­ságot, akkor Széníja Bimbiszára, Magadha királya, nyerné el a boldogságot, mert Széníja Bimbiszára, Magadha királya, boldogabban él, mint a tiszteletreméltó Gótama.” Először ellenkérdést kellett volna hozzám intézni: A két tiszteletreméltó úr közül ki él boldogabban: Széníja Bimbiszára, Magadha királya, vagy a tiszteletreméltó Gótama?

- Igaz, Gótama testvér; elhamarkodott és meggondolatlan szót szóltunk, amikor ezt mondtuk: „Gótama testvér, nem lehet boldogság árán nyerni el a boldogságot [stb.].” Így állván a dolog, most csakugyan megkérdezzük a tiszteletreméltó Gótamától: „A két tiszteletreméltó úr közül ki él boldogabban: Széníja Bimbiszára, Magadha királya, vagy a tiszteletreméltó Gótama?”

- Nos, dzsaina szerzetes testvérek, visszakérdezlek benneteket, s válaszoljatok legjobb belátásotok szerint. Mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: képes volna-e arra Széníja Bimbiszára, Magadha királya, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsön el mozdulatlanul és szótlanul hét napot és éjszakát?

- Semmiképpen sem, testvér.

- Mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: képes volna-e arra Széníja Bimbiszára, Magadha királya, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsön el mozdulatlanul és szótlanul hat napot és éjszakát, vagy öt napot és éjszakát, vagy négy napot és éjszakát, vagy három napot és éjszakát, vagy két napot és éjszakát, vagy akár egyetlen napot és éjszakát?

- Semmiképpen sem, testvér.

- Én viszont, dzsaina szerzetes testvérek, képes vagyok arra, hogy tökéletes boldogság állapo­tában töltsek el mozdulatlanul és szótlanul egy teljes napot és éjszakát. Képes vagyok arra, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsek el mozdulatlanul és szótlanul két napot és éjszakát, három napot és éjszakát, négy napot és éjszakát, öt napot és éjszakát, hat napot és éjszakát, hét napot és éjszakát. Nos, mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: így állván a dolog, ki él boldogabban: Széníja Bimbiszára, Magadha királya, vagy én?

- Így állván a dolog, a tiszteletreméltó Gótama boldogabban él Széníja Bimbiszáránál, Magadha királyánál.

Így beszélt a Magasztos. A Szakka-nemzetségbeli Mahánáma örömmel és elégedetten hallgatta a Magasztos szavait.

 

ERDEI REMETESÉG
[MN 17.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, feltárom előttetek az erdei remeteségben tartózkodás módját. Hallgassátok meg, fontoljátok meg jól; elmondom.

- Úgy lesz, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, előfordul, hogy egy szerzetes erdei remeteségbe vonul el, és mialatt abban az erdei remeteségben tartózkodik, csapongó figyelme nem összpontosul, fegyelmezetlen gondolkozása nem fegyelmeződik, féktelen indulatai nem fékeződnek meg, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat nem éri el, és amire a remetének élete fenntartásához szüksége van: köntösre, alamizsnára, fekhelyre, betegség esetén orvosságra, abban csak szűkösen részesül. Szerzetesek, az ilyen szerzetes vegye fontolóra: „Én ebbe az erdei remeteségbe vonultam el, és itt tartózkodom. És mialatt ebben az erdei remeteségben tartózkodom, csapongó figyelmem nem összpontosult, fegyelmezetlen gondolkozásom nem fegyelmeződött, féktelen indulataim nem fékeződtek meg, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat nem értem el, és amire a remetének élete fenntartásához szüksége van: köntösre, alamizsnára, fekhelyre, betegség esetén orvosságra, abban csak szűkösen részesülök.” Szerzetesek, az ilyen szerzetes akár éjjel, akár nappal távozzék az erdei remeteségből, ne maradjon ott.

Az is előfordul szerzetesek, hogy egy szerzetes másik erdei remeteségbe vonul el, és ott tartóz­kodik. És mialatt abban az erdei remeteségben tartózkodik, csapongó figyelme nem összpontosul, fegyelmezetlen gondolkozása nem fegyelmeződik, féktelen indulatai nem fékeződnek meg, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat nem éri el, azonban amire a remetének élete fenntartásához szüksége van: köntösre, alamizsnára, fekhelyre, betegség esetén orvos­ságra, abban bőségesen részesül. Szerzetesek, az ilyen szerzetes vegye fontolóra: „[...] Én nem köntös kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem alamizsna kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem fekhely kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem orvosság kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba.” Szer­ze­tesek, az ilyen szerzetes e számvetés után távozzék az erdei remeteségből, ne maradjon ott.

Viszont előfordul, szerzetesek, hogy egy szerzetes másik erdei remeteségbe vonul el, és ott tartózkodik. És mialatt ott tartózkodik, csapongó figyelme összpontosul, fegyelmezetlen gondolkozása fegyelmeződik, féktelen indulatai megfékeződnek, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat eléri, de amire a remetének élete fenntartásához szüksége van: köntösre, alamizs­nára, fekhelyre, betegség esetén orvosságra, abban csak szűkösen részesül. Szerzetesek, az ilyen szerzetes vegye fontolóra: „Én ebbe az erdei remeteségbe vonultam el, és itt tartóz­ko­dom. És mialatt ebben az erdei remeteségben tartózkodom, csapongó figyelmem összpon­tosult, fegyelmezetlen gondolkozásom fegyelmeződött, féktelen indulataim megfékeződtek, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat elértem, de amire a remetének élete fenntartásához szük­sége van: köntösre, alamizsnára, fekhelyre, betegség esetén orvosságra, abban csak szűkösen részesülök. Én azonban nem köntös kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem alamizsna kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem fekhely kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba, nem orvosság kedvéért távoztam otthonomból az otthontalanságba.” Szerzetesek, az ilyen szerzetes e számvetés után maradjon ott az erdei remeteségben, ne távozzék.

Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy szerzetes másik erdei remeteségbe vonul el, és ott tartózkodik. És mialatt ott tartózkodik, csapongó figyelme összpontosul, fegyelmezetlen gondolkozása fegyelmeződik, féktelen indulatai megfékeződnek, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat eléri, és amire a remetének élete fenntartásához szüksége van: köntösre, alamizs­nára, fekhelyre, betegség esetén orvosságra, abban bőségesen részesül. [...] Az ilyen szerzetes élete fogytáig maradjon ott az erdei remeteségben, ne távozzék.

Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy szerzetes egy falu (~ egy település, egy város, ~ egy tartomány, ~ egy személy) közelébe vonul el, és ott tartózkodik. És mialatt annak a falunak (~ tele­pülésnek, ~ városnak, ~ tartománynak, ~ személynek) a közelében tartózkodik, csapongó figyelme nem összpontosul [stb.]. Szerzetesek, az ilyen szerzetes akár éjjel, akár nappal távozzék a falu [stb.] mellől, ne maradjon ott. Viszont előfordul, szerzetesek, hogy egy szerzetes másik falu (~ település, stb.) közelébe vonul el, és ott tartózkodik. És mialatt annak a falunak (~ településnek stb.) a közelében tartózkodik, csapongó figyelme összpontosul [stb.]. Szerzetesek, az ilyen szerzetes élete fogytáig maradjon ott annak a falunak [stb.] a közelében, ne távozzék.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

A GONDOLATOK KORDÁBAN TARTÁSA
[MN 20.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordul:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, ha egy szerzetes magasabb rendű gondolkozásra törekszik, ötféle képzetet kell időről időre átgondolnia. Mi ez az öt?

Előfordul, hogy miközben egy szerzetes valamely képzetet megjelenít magának, valamely képzetre gondol, aközben bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévelygést gerjesztők. Ilyenkor a szerzetes azzal a képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondoljon. Hogyha azzal a képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondol, akkor azok a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő képzetek eltűnnek, elenyésznek. Ezek elenyésztével lelke és elméje megnyugszik, megszilárdul, össz­pontosul, elmélyed. Mint ahogyan az ügyes kőművesmester vagy kőművessegéd egy vékonyabb ékkel a durvább éket kiüti, kilöki, eltávolítja, ugyanúgy, szerzetesek, miközben egy szerzetes valamely képzetet megjelenít magának, valamely képzetre gondol, és aközben bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévelygést gerjesztők, ilyenkor a szerzetes azzal a képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondoljon, s hogyha azzal a képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondol, akkor azok a bűnös, gonosz, mo­hó­ságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő képzetek eltűnnek, elenyész­nek, és ezek elenyésztével lelke és elméje megnyugszik, megszilárdul, összpontosul, elmélyed.

És ha ennek a szerzetesnek, noha azzal a képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondolt, mégis bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévelygést gerjesztők, akkor az a szerzetes vegye fontolóra azoknak a gondolatoknak a hitványságát: „Óh, hiszen ezek a gondolatok gonoszak, szennyesek, ezek a gondolatok szenvedést terem­nek!” Hogyha fontolóra veszi azoknak a gondolatoknak a hitványságát, akkor azok a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek, elenyésznek. Mint hogyha egy asszonynak, vagy szépen öltözött, daliás, ifjú férfinak a nyakába döglött kígyót, vagy döglött kutyát, vagy emberi hullát akasztanának, akkor ő el­ször­nyedne, felháborodnék, undorodnék - ugyanúgy, szerzetesek, [...] a szerzetes vegye fontolóra ezeknek a gondolatoknak a hitványságát, [...] és akkor azok a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek, elenyész­nek, és ezek elenyésztével lelke és elméje megnyugszik, megszilárdul, összpontosul, elmélyed.

És ha ennek a szerzetesnek, noha fontolóra vette azoknak a gondolatoknak a hitványságát, mé­gis bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévely­gést gerjesztők, akkor az a szerzetes ne vegye figyelembe ezeket a gondolatokat, ne törődjék velük. Ha nem veszi figyelembe ezeket a gondolatokat, nem törődik velük, akkor ezek a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek, elenyésznek. Mint ahogyan a jószemű ember, ha nem akarja látni a szeme elé kerülő alakot, akkor behunyja a szemét, vagy másfelé fordítja tekintetét - ugyanúgy, szerzetesek, [...] a szerzetes ne vegye figyelembe ezeket a gondolatokat, ne törődjék velük.

És ha ennek a szerzetesnek, noha nem vette figyelembe ezeket a gondolatokat, nem törődött velük, mégis bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesz­tők, tévelygést gerjesztők, akkor az a szerzetes gondolja végig azt a gondolatsort, amely azoknak a gondolatoknak a megszületéséhez vezetett. [...] Mint hogyha egy ember gyorsan menne, és eszébe jutna: „Miért menjek gyorsan? Mehetek lassan is”, és lassan menne. Ekkor eszébe jutna: „Miért menjek lassan? Meg is állhatok”, és megállna. Ekkor eszébe jutna: „Miért álljak? Le is ülhetek”, és leülne. Ekkor eszébe jutna: „Miért üljek? Le is fekhetek”, és lefeküdne. Így ez az ember fokozatosan feladja a hevesebb mozdulatokat, és fokozatosan nyu­godtabbakra tér át. Ugyanígy, szerzetesek, [...] a szerzetes gondolja végig azt a gondolatsort, amely azoknak a gondolatoknak a megszületéséhez vezetett. [...]

És ha ennek a szerzetesnek, noha végiggondolta azt a gondolatsort, amely azoknak a gondola­toknak a megszületéséhez vezetett, mégis bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévelygést gerjesztők, akkor az a szerzetes szorítsa össze a fogát, feszítse nyelvét szájpadlásához, gondolkozása erejével fékezze meg, bénítsa meg, gyűrje le elméjét. Ha összeszorítja fogát, nyelvét szájpadlásához feszíti, és gondolkozása erejé­vel megfékezi, megbénítja, legyűri elméjét, akkor ezek a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek, elenyésznek. Mint ahogy az erős ember a gyengébb embert fejénél megragadva vagy vállánál megragadva megfékezi, megbénítja, legyűri - ugyanúgy, szerzetesek, [...] a szerzetes szorítsa össze a fogát, feszítse nyelvét szájpadlásához, gondolkozása erejével fékezze meg, bénítsa meg, gyűrje le elméjét, [...] és akkor azok a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek, elenyésznek, és ezek elenyésztével lelke és elméje megnyugszik, megszilárdul, összpontosul, elmélyed. [...]

Szerzetesek, az ilyen szerzetesről mondják, hogy uralkodik a gondolatok menetének útján. Amilyen gondolatra akar, olyan gondolatra gondol; amilyen gondolatra nem akar, olyan gon­do­latra nem gondol. Elmetszette a létszomjat, letépte a bilincseket, úrrá lett a tévelygéseken, és véget vetett a szenvedésnek.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

PÉLDÁZAT A FűRÉSZRőL
[MN 21.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Ekkortájt a tiszteletreméltó Mólijaphagguna túlságosan sok időt töltött meg­hitt együttlétben az apácákkal. Olyan meghitt együttlétben töltötte az időt az apácákkal a tisz­te­letreméltó Mólijaphagguna, hogy ha valamelyik szerzetes elmarasztaló szót ejtett az apá­cák­ról a tiszteletreméltó Mólijaphagguna jelenlétében, akkor a tiszteletreméltó Mólijaphagguna megharagudott, kikelt magából, és civakodásba kezdett. Ha pedig valamelyik szerzetes elma­rasztaló szót ejtett a tiszteletreméltó Mólijaphaggunáról az apácák jelenlétében, akkor az apácák megharagudtak, kikeltek magukból, és civakodásba kezdtek. Ilyen meghitt együttlét­ben töltötte az időt az apácákkal a tiszteletreméltó Mólijaphagguna.

Ekkor az egyik szerzetes felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz az a szerzetes:

- Uram, a tiszteletreméltó Mólijaphagguna túlságosan sok időt tölt meghitt együttlétben az apácákkal... [Megismételve.]

Ekkor a Magasztos odaszólított egy másik szerzetest:

- Eredj, szerzetes, hívd ide nevemben Mólijaphagguna szerzetest: „A Mester hívat, Phagguna testvér!”

- Igen, uram - válaszolta a szerzetes engedelmesen a Magasztosnak, és felkereste Mólijaphaggunát. Odaérve, így szólt a tiszteletreméltó Mólijaphaggunához:

- A Mester hívat, Phagguna testvér!

- Rendben van, testvér - mondott igent a szerzetesnek a tiszteletreméltó Mólijaphagguna, és a Magasztos elé járult. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Mólijaphaggunát:

- Igaz-e, Phagguna, hogy te túlságosan sok időt töltesz meghitt együttlétben az apácákkal?... [Megismételve.]

- Úgy van, uram.

- Ugyebár, Phagguna, te mint tisztes család sarja, hitbuzgalomból távoztál otthonodból az otthontalanságba?

- Úgy van, uram.

- Akkor pedig, Phagguna, nem méltó hozzád, aki mint tisztes család sarja, hitbuzgalomból távoz­tál otthonodból az otthontalanságba, hogy most túlságosan sok időt töltesz meghitt együttlétben az apácákkal. Így tehát, Phagguna, ha jelenlétedben valaki elmarasztaló szót ejt az apácákról, akkor is távoztass el magadtól minden köznapi indulatot, minden köznapi gondolatot, Phagguna. Ilyenkor ezt kell erősítgetned magadban: „Elmém nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogok kiejteni, kitartok a jóindulatban és együtt­érzésben, nem táplálok gyűlöletet szívemben.” Ezt kell erősítgetned magadban, Phagguna. Ugyanígy, Phagguna, ha jelenlétedben valaki kézzel megütné az apácákat, kővel megdobná az apácákat, bottal megütné az apácákat, fegyverrel megütné az apácákat, akkor is el kell távoz­tatnod magadtól minden köznapi indulatot, minden köznapi gondolatot, Phagguna. Ilyenkor ezt kell erősítgetned magadban: „Elmém nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogok kiejteni, kitartok a jóindulatban és együttérzésben, nem táplálok gyűlöletet szívemben.” [...]

Ezután a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, valaha megelégedéssel töltötte el elmémet a szerzetesek viselkedése. Akkoriban elég volt, ha e szavakkal fordultam a szerzetesekhez: „Szerzetesek, én magánosan étkezem. Mivel magánosan étkezem, egészségesnek, frissnek, könnyűnek, erősnek, nyugodtnak érzem magamat. Ezért ti is magánosan étkezzetek. Ha magánosan étkeztek, szerzetesek, ti is egész­ségesnek, frissnek, könnyűnek, erősnek, nyugodtnak fogjátok érezni magatokat.” Szerzetesek, akkoriban nem volt szükség rá, hogy szabályokat szabjak a szerzeteseknek; elég volt, ha felhívtam a figyelmüket.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha sima talajon, négy út találkozásánál pompás kocsi állna befogott lovakkal, oldalára akasztott ösztökével, és felszállna rá egy lovakhoz értő, gyakorlott kocsihajtó, bal kezébe fogná a gyeplőt, jobb kezébe fogná az ösztökét, és oda hajtana, ahová akarna. Ugyanígy, szerzetesek, nem volt szükség rá, hogy szabályokat szabjak a szerzete­seknek; elég volt, ha felhívtam a figyelmüket. Tehát, szerzetesek, távoztassátok el a rosszat, buzgólkodjatok a jóban, akkor ti is gyarapodni, erősödni, növekedni fogtok ebben a rendi fegyelemben.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy falu vagy város közelében volna egy nagy szála­faerdő, amelyet benőtt a bozót, és arra vetődne egy jó szándékú, jóindulatú, jóakaratú ember, és a görbe, burjánzó vadhajtásokat lemetszené, eltávolítaná, és az erdőt tisztára tisztogatná, viszont az egyenes, szépen nőtt szálahajtásokat gondosan gondozná, akkor ez a szálafaerdő gyarapodásnak, erősödésnek, növekedésnek indulna. Ugyanígy, szerzetesek, távoztassátok el a rosszat, buzgólkodjatok a jóban, akkor ti is gyarapodni, erősödni, növekedni fogtok ebben a rendi fegyelemben.

Szerzetesek, élt valaha itt Szávatthiban egy Védéhiká nevű háziasszony. Védéhiká házi­asszony jó hírnek örvendett: „Védéhiká háziasszony békés, Védéhiká háziasszony szelíd, Védéhiká háziasszony nyugodt.” Védéhiká háziasszonynak volt egy Kálí nevű, szorgalmas, dolgos, ügyes kezű szolgálója. Egyszer Kálí szolgálónak ez a gondolata támadt: „Úrnőm jó hírnek örvend: „Védéhiká háziasszony békés, Védéhiká háziasszony szelíd, Védéhiká házi­asszony nyugodt.” Vajon úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, vagy egyáltalán nem ismer haragot? Vagy pedig én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos? Mi volna, ha próbára tenném úrnőmet?”

Ekkor Kálí szolgáló csak fényes nappal kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Kálí szolgálóra:

- Hé, te Kálí!

- Mi az, úrnőm?

- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel?

- Semmi különös, úrnőm.

- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?

Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában összeráncolta a szemöldökét. Ekkor Kálí szolgáló így gondolkozott:

- Úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, noha haragos. Én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos. Mi volna, ha még jobban próbára tenném úrnőmet?

Ekkor Kálí szolgáló még későbben kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Káli szolgálóra:

- Hé, te Kálí!

- Mi az, úrnőm?

- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel?

- Semmi különös, úrnőm.

- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?

Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában haragos szavakat szalasztott ki a száján. Ekkor Kálí szolgáló így gondolkozott:

- Úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, noha haragos. Én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos. Mi volna, ha még jobban próbára tenném úrnőmet?

Ekkor Kálí szolgáló még későbben kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Kálí szolgálóra:

- Hé, te Kálí!

- Mi az, úrnőm?

- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel?

- Semmi különös, úrnőm.

- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?

Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában felkapta az ajtóreteszt, fejbe vágta vele, beszakí­totta a fejét. Ekkor Kálí szolgáló beszakadt fejjel, ömlő vérrel fellármázta a szomszédságot:

- Nézzétek, mit tett a békés asszony, nézzétek, mit tett a szelíd asszony, nézzétek, mit tett a nyugodt asszony! Megharagudott egyetlen szolgálójára, mert nappal keltem fel, felkapta az ajtóreteszt, fejbe vágott vele, beszakította a fejemet!

Ettől fogva Védéhiká háziasszony rossz hírbe került: „Indulatos Védéhiká háziasszony, durva Védéhiká háziasszony, veszekedős Védéhiká háziasszony.”

Ugyanígy, szerzetesek, némelyik szerzetes csak addig béketűrő, csak addig marad szelíd, csak addig őrzi nyugalmát, amíg bántó szóval nem illetik. Ám amikor a szerzetest bántó szóval illetik, akkor bizonyítsa be béketűrését, akkor bizonyítsa be szelídségét, akkor bizonyítsa be nyugalmát. Nem azt a szerzetest nevezem szelíd szavúnak, aki csak akkor szelíd szavú, csak akkor szelíd viselkedésű, ha megkapja a szükséges ruházatot, táplálékot, fekhelyet, betegség esetén orvosságot. Miért mondom ezt? Mert az ilyen szerzetes nem marad szelíd szavú, nem marad szelíd viselkedésű, ha nem kapja meg a szükséges ruházatot, táplálékot, fekhelyet, betegség esetén orvosságot. Amelyik szerzetes a Tant tiszteli, a Tant becsüli, a Tant követi, és ezért szelíd szavú, ezért szelíd viselkedésű, azt nevezem valóban szelíd szavúnak. Ezért ezt véssétek elmétekbe, szerzetesek: „A Tant tisztelve, a Tant becsülve, a Tant követve leszünk szelíd szavúak, szelíd viselkedésűek.”

.................................................................................................................................................

Szerzetesek, még hogyha rablók és útonállók kétélű fűrésszel fűrészelnék is le egyik tagotokat a másik után; amelyikőtök ettől haragra gerjedne lelkében, az nem követi az én tanításomat. Még ebben az esetben is ezt kell erősítgetnetek magatokban: „Elménk nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogunk kiejteni, jóindulatúak és együttérzők mara­dunk, nem táplálunk gyűlöletet szívünkben. Ezt a személyt barátságos érzülettel fogjuk áthatni, s tőle kiindulva az egész világot barátságos érzülettel, végtelen, határtalan, mérhe­tetlen barátság és szelídség érzületével fogjuk áthatni.” Ezt kell erősítgetnetek magatokban, szerzetesek.

Ezt a fűrész hasonlatával megvilágított intelmet tartsátok állandóan emlékezetben, szerze­tesek. Ismertek-e olyan beszédet, akár finomat, akár durvát, amelyet ne bírnátok elviselni?

- Nem ismerünk, urunk.

- Akkor tehát, szerzetesek, tartsátok állandóan emlékezetben ezt a fűrész hasonlatával meg­világított intelmet; ez hosszú időre javatokra, üdvötökre fog szolgálni.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

PÉLDÁZAT A KÍGYÓRÓL
[MN 22.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Ez idő tájt egy Arittha nevű szerzetes, aki előzőleg keselyűvadász volt, ilyen téves nézeteket táplált:

- Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy azok a tényezők, amelyeket a Magasztos akadályozóknak nevez, nem szükségszerűen okozzák az elkövető akadályoztatását.

Számos szerzetes meghallotta, hogy Arittha szerzetes, aki előzőleg keselyűvadász volt, ilyen téves nézeteket táplál: „Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy azok a tényezők, amelyeket a Magasztos akadályozóknak nevez, nem szükségszerűen okozzák az elkövető akadályoztatását.”

Ekkor azok a szerzetesek felkeresték Arittha szerzetest, az egykori keselyűvadászt. Odaérve, így szóltak Arittha szerzeteshez, az egykori keselyűvadászhoz:

- Igaz-e, Arittha testvér, hogy ilyen téves nézeteket táplálsz: „Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy azok a tényezők, amelyeket a Magasztos akadályozóknak nevez, nem szükségszerűen okozzák az elkövető akadályoztatását”?

- Úgy van, testvérek, valóban így értelmezem a Tant...[Megismételve.]

Ekkor azok a szerzetesek le akarták beszélni téves nézeteiről Arittha szerzetest, az egykori keselyűvadászt, és vitába szálltak vele, érveltek, magyaráztak:

- Ne beszélj így, Arittha testvér, ne magyarázd félre a Magasztos tanítását, mert nem helyes a Magasztos tanítását félremagyarázni, a Magasztos pedig nem állít ilyesmit. Arittha testvér, a Magasztos különböző vonatkozásokban szólt az akadályozó tényezőkről, amelyek szükség­szerűen az elkövető akadályoztatását okozzák. A Magasztos azt mondta, hogy az élvezetek kevés örömmel és sok szenvedéssel, sok gyötrelemmel járnak, mindig túlteng bennük a nyomorúság. Puszta csontvázhoz hasonlította az élvezeteket a Magasztos, húscafatokhoz hasonlította az élvezeteket a Magasztos, szalmalánghoz hasonlította az élvezeteket a Magasztos, parázzsal telt gödörhöz hasonlította az élvezeteket a Magasztos, álomképekhez hasonlította az élvezeteket a Magasztos, kölcsönkapott javakhoz hasonlította az élvezeteket a Magasztos, fák gyümölcséhez hasonlította az élvezeteket a Magasztos, vágóhídhoz hasonlí­totta az élvezeteket a Magasztos, lándzsahegyhez hasonlította az élvezeteket a Magasztos, kígyófejhez hasonlította az élvezeteket a Magasztos, amelyek kevés örömmel és sok szenvedéssel, sok gyötrelemmel járnak, túlteng bennük a nyomorúság.

Ám hiába szálltak vitába a szerzetesek Arittha szerzetessel, az egykori keselyűvadásszal, hiába érveltek, magyaráztak, ő makacsul kitartott téves nézetei mellett, ragaszkodott hozzájuk: „Testvérek, én így értelmezem a Tant...” [Megismételve.]

Amikor a szerzeteseknek nem sikerült lebeszélniük téves nézeteiről Arittha szerzetest, az egykori keselyűvadászt, felkeresték a Magasztost. Odaérve, üdvözölték a Magasztost, és leültek előtte. Előtte ülve, így szóltak a Magasztoshoz a szerzetesek:

- Urunk, Arittha szerzetes, az egykori keselyűvadász, ilyen téves nézeteket táplál: ... [Meg­ismételve a jelenet.] Urunk, amikor nem sikerült lebeszélnünk téves nézeteiről Arittha szerzetest, úgy gondoltuk, hogy jelentjük az ügyet a Magasztosnak.

Ekkor a Magasztos az egyik szerzetest szólította:

- Eredj, szerzetes, hívd ide nevemben Arittha szerzetest, az egykori keselyűvadászt: „A Mester hívat, Arittha testvér!”

- Igen, uram - válaszolta a szerzetes engedelmesen a Magasztosnak, és felkereste Arittha szerzetest. Odaérve, így szólt Arittha szerzeteshez:

- A Mester hívat, Arittha testvér!

- Rendben van, testvér - mondott igent a szerzetesnek Arittha szerzetes, és felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Arittha szerzetest:

- Igaz-e, Arittha, hogy ilyen téves nézeteket táplálsz: „Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy azok a tényezők, amelyeket a Magasztos akadályozóknak nevez, nem eredményezik szükségszerűen az elkövető akadályoztatását”?

- Igen, uram, valóban így értelmezem a Tant... [Megismételve.]

- Balgatag ember, honnét veszed, hogy én ilyen tanítást hirdetek? Nem szóltam-e különböző vonatkozásokban az akadályozó tényezőkről, amelyek szükségszerűen az elkövető akadályoz­tatását eredményezik? Azt mondtam, hogy az élvezetek kevés örömmel és sok szenvedéssel, sok gyötrelemmel járnak, mindig túlteng bennük a nyomorúság. Te viszont, balgatag ember, értetlenségedben félremagyarázod az én tanításomat, pusztulásba kergeted önmagadat, és sok kárt okozol. Nyomorúságod, szenvedésed fog származni belőle hosszú időre, balgatag ember!

Ekkor a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Mit gondoltok, szerzetesek: nem okozott-e forrongást a rendi fegyelemben ez az Arittha szerzetes, az egykori keselyűvadász?

- Hogyan történhetnék ilyesmi, urunk? Semmiképpen sem, urunk!

E szavak hallatára Arittha szerzetes némán, magába roskadva, görnyedt háttal, lesütött szem­mel, lángvörös arccal, zavartan ült. Amikor a Magasztos látta, hogy Arittha szerzetes némán, magába roskadva, görnyedt háttal, lesütött szemmel, lángvörös arccal, zavartan ül, így szólt Arittha szerzeteshez:

- Balgatag ember, le fogsz lepleződni egyéni téves nézeteiddel. Most rögtön megkérdezem a szerzetesek véleményét.

Ekkor a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, ti is úgy értelmezitek a Tant, amelyet hirdetek, mint ez az Arittha szerzetes, aki értetlenségében félremagyarázza az én tanításomat, pusztulásba kergeti önmagát, és sok kárt okoz?

- Semmiképpen sem, urunk! Hiszen a Magasztos különböző vonatkozásokban szólt az akadá­lyozó tényezőkről, amelyek szükségszerűen az elkövető akadályoztatását eredményezik. A Magasztos azt mondta, hogy az élvezetek kevés örömmel és sok szenvedéssel, sok gyöt­relemmel járnak... [Megismételve.]

- Helyes, szerzetesek; helyesen értelmezitek a Tant, amelyet hirdetek. Különböző vonatko­zásokban szóltam az akadályozó tényezőkről... [Megismételve.] Szerzetesek, elképzelhetetlen, hogy ez az Arittha szerzetes az élvezeteken túlmenőleg, az élvezetek észlelésén és elképzelésén túlmenőleg élvezetei beteljesülését élvezhesse.

Szerzetesek, vannak balgatag emberek, akik szó szerint megtanulják a Tant, azonban noha szó szerint megtanulták a Tant, a tanítások értelmét nem fogják fel. Minthogy a tanítások értelmét nem fogták fel, azok nem szolgálnak szellemi gyarapodásukra. Csupán ellentmondás kedvéért és vitatkozás kedvéért tanulják meg a Tant, de a lényeget, aminek kedvéért a Tant tanulni érdemes, a Tan lényegét nem értik. Az ilyen embereknek a helytelenül felfogott tanításokból nyomorúságuk és szenvedésük származik hosszú időre. És miért? Azért, mert helytelenül fogták fel a tanításokat, szerzetesek. Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy kígyót kereső, kígyófogásra induló kígyóvadász meglátna egy nagy kígyót, és a törzsénél vagy a farkánál fogva ragadná meg, s ekkor a kígyó rátekerőzne, és a kezébe vagy a karjába vagy más testrészébe marna, és ő belehalna a harapásba, vagy halálos kínokat szenvedne. És miért? Azért, mert helytelenül fogta meg a kígyót, szerzetesek [...].

Viszont vannak tisztes családból származó emberek, akik szó szerint megtanulják a Tant, és miután szó szerint megtanulták a Tant, a tanítások értelmét is felfogják. Minthogy a tanítások értelmét felfogták, azok szellemi gyarapodásukra szolgálnak. ők nem ellentmondás kedvéért és vitatkozás kedvéért tanulják meg a Tant, és a lényeget, aminek kedvéért a Tant tanulni érdemes, a Tan lényegét megértik. Az ilyen embereknek a helyesen felfogott tanításokból üdvük és boldogságuk származik hosszú időre. És miért? Azért, mert helyesen fogták fel a taní­tásokat, szerzetesek. Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy kígyót kereső, kígyó­fogásra induló kígyóvadász meglátna egy nagy kígyót, és egy villás végű bottal erősen leszorítaná, majd a villás végű bottal erősen leszorítva, erősen megfogná a nyakánál. És ha a kígyó tekervényeivel rátekerőzne az ember kezére vagy karjára vagy más testrészére, ő ebbe nem halna bele, és nem szenvedne halálos kínokat. És miért? Azért, mert helyesen fogta meg a kígyót, szerzetesek. [...]

Ezért, szerzetesek, ha valamelyik beszédem értelmét felfogtátok, jegyezzétek meg jól. Ha viszont valamelyik beszédem értelmét nem fogtátok fel, engem kell újra megkérdeznetek, vagy valamelyik jól tájékozott szerzetest.

A tutaj hasonlatával világítom meg a Tant, szerzetesek, amely átkelésre szolgál, nem meg­őrzésre való. Hallgassátok meg, véssétek jól emlékezetbe, elmondom.

- Igen, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, úgy van ez, mint amikor egy ember hosszú útra kel, és széles, megáradt vizet talál maga előtt. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkelhetne, vagy híd, amelyen átjuthatna a túlpartra. Ekkor az az ember így gondolkozik: „Ez itt széles, megáradt víz. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkeljek, vagy híd, amelyen átjussak a túlpartra. Legjobb lesz, ha most nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtök, tutajjá kötöm össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutok a túlsó partra.” Így ez az ember nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtene, tutajjá kötné össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutna a túlsó partra. A vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: „Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt a fejemre téve, vagy a hátamra véve indulok tovább utamra.” Mit gondoltok, szerzetesek: ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Hát hogyan járna el helyesen a tutajjal ez az ember, szerzetesek? Ha a vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: „Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt kihúzom a szárazra, vagy pedig a vízre bocsátom, és tovább megyek utamra.” Ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal.

Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken.

Idevonatkozólag hat téves nézet létezik, szerzetesek. Mi ez a hat? A tanulatlan, közönséges emberek, akik nem ismerik a nemes dolgokat, nem hallottak a nemes Tanról, járatlanok a nemes Tanban, nem ismerik az igaz embereket, nem hallottak az igaz emberek tanításáról, járatlanok az igaz emberek tanításában, ezek ezt gondolják a testről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az érzetekről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják a tudatról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az adottságokról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról, amit látnak, hallanak, gondolnak, megismernek, elérnek, kívánnak, elméjükben fontolgatnak: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem.”

Viszont a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes Tant, járatos a nemes Tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ezt gondolja a testről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az érzetekről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja a tudatról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az adottságokról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról, amit lát, hall, gondol, megismer, elér, kíván, elméjében fontolgat: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Aki így gondolkozik, az nem bánkódik nem létező dolgok miatt.

E szavak hallatára az egyik szerzetes így szólt a Magasztoshoz: - Uram, lehetséges-e bánkódás nem létező külső dolgok miatt?

- Lehetséges, szerzetes - válaszolta a Magasztos. - Előfordul, hogy például így gondolkozik valaki: „Megvolt nekem, de most már nincs meg; bárcsak megvolna, de nem fogom meg­kapni!” Az ilyen ember szomorkodik, gyötrődik, jajveszékel, mellét veri, magán kívül van. Így lehetséges az, hogy valaki bánkódik nem létező külső dolgok miatt.

- Hát az lehetséges-e, uram, hogy valaki ne bánkódjék nem létező külső dolgok miatt?

- Lehetséges, szerzetes - válaszolta a Magasztos. - Előfordul, hogy például valaki nem gon­dolkozik így: „Megvolt nekem, de most már nincs meg; bárcsak megvolna, de nem fogom megkapni.” Az ilyen ember nem szomorkodik, nem gyötrődik, nem jajveszékel, nem veri a mellét, nincs magán kívül. Így lehetséges az, hogy valaki nem bánkódik nem létező külső dolgok miatt.

- Uram, lehetséges-e bánkódás nem létező belső dolgok miatt?

- Lehetséges, szerzetes - válaszolta a Magasztos. - Előfordul, hogy például ilyen nézeteket vall valaki: „A világ azonos az Énnel, halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok.” Ez az ember meghallja, hogy a Beérkezett vagy a Beérkezett valamelyik tanítványa a minden tévtant, elfogultságot és előítéletet eloszlató, minden előzetes adottságot megsemmisítő, minden ragaszkodást feloldó, a létszom­jat kioltó, lemondáshoz, vágytalansághoz, kialváshoz (nirvánához) vezető Tant hirdeti. Ekkor ez a gondolata támad: „Óh, elpusztulok, óh, megsemmisülök, óh, nem fogok létezni!” Az ilyen ember szomorkodik, gyötrődik, jajveszékel, mellét veri, kétségbe esik. Így lehetséges az, hogy valaki bánkódik nem létező belső dolgok miatt.

- Hát az lehetséges-e, uram, hogy valaki ne bánkódjék nem létező belső dolgok miatt?

- Lehetséges, szerzetes - válaszolta a Magasztos. - Előfordul, hogy például valaki nem vall ilyen nézeteket: „A világ azonos az Énnel, halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok.”...[stb.] Az ilyen ember nem szomor­kodik, nem gyötrődik, nem jajveszékel, nem veri mellét, nem esik kétségbe. Így lehetséges az, hogy valaki nem bánkódik nem létező belső dolgok miatt. - Szerzetesek, esetleg szeretnétek olyan birtokot birtokba venni, amelynek birtoklása állandó, örök, változatlan, nem mulandó, mindörökre megmarad. Nos, szerzetesek, ismertek-e olyan birtokot, amelynek birtoklása állandó, örök, változatlan, nem mulandó, mindörökre meg­marad?

- Nem, urunk.

- Helyes, szerzetesek; én sem ismerek olyan birtokot, amelynek birtoklása állandó, örök, változatlan, nem mulandó, mindörökre megmarad. - Szerzetesek, esetleg szeretnétek olyan egyéniségelméletet követni, amelynek követőjét nem éri bánat, szomorúság, szenvedés, keserűség, gyötrelem. Nos, szerzetesek, ismertek-e ilyen egyéniségelméletet? [...]

- Nem, urunk.

- Helyes, szerzetesek; én sem ismerek ilyen egyéniségelméletet. [...] - Szerzetesek, esetleg szeretnétek olyan vallási nézeteket vallani, amelyeknek vallóját nem éri bánat, szomorúság, szenvedés, keserűség, gyötrelem. Nos, szerzetesek, ismertek-e ilyen vallási nézeteket? [...]

- Nem, urunk.

- Helyes, szerzetesek; én sem ismerek ilyen vallási nézeteket. [...] - Szerzetesek, ha léteznék Én, akkor ugyebár Enyém is léteznék?

- Úgy van, urunk.

- És ha Enyém léteznék, akkor ugyebár az egyén Énje is léteznék, szerzetesek?

- Úgy van, urunk.

- De mivel, szerzetesek, valójában és ténylegesen nem észlelhető Én és Enyém, ez a tévtan: „A világ azonos az Énnel, halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok”, nemdebár, kizárólag és teljesen együgyűség?

- Mi más lehetne, urunk, mint kizárólag és teljesen együgyűség?

.................................................................................................................................................

- Szerzetesek, ezekért a beszédeimért, ezekért a tanításaimért, egyes remeték és papok igaz­talanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul ezzel vádolnak: „Gótama remete nihilista, a létező lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti.” Szerzetesek, ezek a tiszteletreméltó remeték és papok igaztalanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul azzal vádolnak, ami nem vagyok és amit nem állítok, amikor azt mondják, hogy Gótama remete nihilista, a létező lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti. Ezelőtt is, most is, csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését hirdetem, szerzetesek.

Szerzetesek, ha egyesek a Beérkezettet szidják, támadják, gyűlölik, a Beérkezett nem bántódik meg, nem kedvetlenedik el, nem gerjed haragra. Szerzetesek, ha egyesek a Beérkezettet dicsérik, magasztalják, becsülik, tisztelik, a Beérkezett nem örül, nem támad jó kedve, nem érez elégedettséget. Amikor egyesek a Beérkezettet dicsérik, magasztalják, becsülik, tisztelik, akkor a Beérkezett ezt gondolja: „Mivel mindezt hamarébb felismertem, azért ér most ez az elismerés.” Ugyanígy, szerzetesek, ha egyesek titeket szidnak, támadnak, gyűlölnek, akkor ti se bántódjatok meg, ne kedvetlenedjetek el, ne gerjedjetek haragra. Ugyanígy, szerzetesek, ha egyesek titeket dicsérnek, magasztalnak, becsülnek, tisztelnek, akkor ti se örüljetek, ne támadjon jó kedvetek, ne érezzetek elégedettséget. Ugyanígy, szerzetesek, amikor egyesek titeket dicsérnek, magasztalnak, becsülnek, tisztelnek, akkor ti is gondoljátok ezt: „Mivel mindezt hamarébb felismertük, azért ér most ez az elismerés.” [...]

- Mi a véleményetek, szerzetesek: ha itt a Dzsétavana-ligetben az emberek elhordanák vagy felégetnék vagy elhasználnák az itt lévő füvet, fát, ágakat, leveleket, ezt gondolnátok-e: „Bennünket hordanak el, égetnek fel, használnak el az emberek”?

- Semmiképpen sem, urunk, hiszen ez nem a mi Énünk, nem is a miénk!

- Ugyanígy, szerzetesek, mondjatok le arról, ami nem a tiétek. Ha lemondotok róla, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Mi az, ami nem a tiétek? A test, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre.

Íme, szerzetesek, előadtam, megmagyaráztam, kifejtettem, megvilágítottam, feltártam a Tant. Miután így előadtam, megmagyaráztam, kifejtettem, megvilágítottam, feltártam a Tant, mind­azok a szerzetesek, akik a szentséget elérték, az indulatokat legyőzték, célba jutottak, cselek­vé­süket bevégezték, terhüket letették, az üdvöt elnyerték, a létezés kényszerétől megszaba­dultak és a megváltás birtokosaivá lettek, azok többé nem térnek vissza a lét forgatagába. [...]

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

CSALÉTEK
[MN 25.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, a vadfogó nem ezzel a szándékkal szórja a csalétket az erdei vadaknak: „Fogyasszák el az erdei vadak ezt az eledelt, amelyet elébük szórtam, és legyenek tőle egészségesek, jól tápláltak, éljenek sokáig, hosszú ideig!” A vadfogó ezzel a szándékkal szórja a csalétket az erdei vadaknak: „Az erdei vadak rá fogják vetni magukat erre a csal­étekre, amelyet elébük szórtam, és elcsábulva falni fogják a jó falatokat. Ha rávetik magukat, és elcsábulva falják a jó falatokat, megfeledkeznek az éberségről. Ha megfeledkeznek az éberségről, figyelmetlenekké válnak. Ha figyelmetlenekké válnak, kedvem szerint zsákmányul ejthetem őket a csalétek mellett.”

Ekkor, szerzetesek, az első falka rávetette magát a csalétekre, amelyet a vadfogó elébük szórt, és elcsábulva falták a jó falatokat. Amikor rávetették magukat, és elcsábulva falták a jó falatokat, megfeledkeztek az éberségről. Megfeledkezve az éberségről, figyelmetlenekké váltak. Amikor figyelmetlenekké váltak, a vadfogó kedve szerint zsákmányul ejtette őket a csalétek mellett. Így az első falka a vadfogó hatalmába esett.

Ekkor a második falka így gondolkozott: „Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, amelyet a vadfogó elébük szórt... [stb.], a vadfogó kedve szerint zsákmányul ejtette őket a csalétek mellett. Jobb lesz, ha mi most gondosan elkerüljük a csalétket, és a veszedelmes ételt elkerülve, az erdő mélyére rejtőzünk, és ott maradunk.” Ezek gondosan elkerülték a csalétket, és a veszedelmes ételt elkerülve, az erdő mélyére rejtőztek, és ott maradtak. Azonban a nyár utolsó hónapjában, amikor fű és víz kiszáradt, testük rendkívül lesoványodott. Testük rendkívüli lesoványodása folytán ellenálló erejük kimerült. Ellenálló erejük kimerülte folytán visszatértek a csalétekhez, amelyet a vadfogó elébük szórt. Rávetették magukat, és elcsábulva falták a jó falatokat... [stb.]. Így a második falka is a vadfogó hatalmába esett.

Ekkor a harmadik falka így gondolkozott: „Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. Amikor a második falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. Jobb lesz, ha mi most letanyázunk a csalétek közelében, amelyet a vadfogó elébünk szórt. Ott letanyázunk, de nem vetjük rá magunkat a csalétekre, amelyet a vadfogó elébünk szórt. Ha nem vetjük rá magunkat, nem csábulunk el, miközben a jó falatokat faljuk. Ha nem csábulunk el, miközben a jó falatokat faljuk, nem feledkezünk meg az éberségről. Ha nem feledkezünk meg az éberségről, nem válunk figyelmetlenekké. Ha nem válunk figyelmetlenekké, nem ejt bennünket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.” Ezek letanyáztak a csalétek közelében, amelyet a vadfogó elébük szórt. Ott letanyáz­va, nem vetették rá magukat a csalétekre, [...] nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.

Ekkor a vadfogónak és a vadfogó segédeinek ez az ötletük támadt: „Ez a harmadik falka ravasz és óvatos. Talán varázstudománnyal rendelkezik ez az ördöngös harmadik falka, mert a kiszórt csalétekből fogyasztanak, de nem kapjuk rajta őket, amikor jönnek vagy mennek. Jobb lesz, ha most mindenfelől körülkerítjük nagy hálókkal az elébük szórt csalétket, akkor talán megtaláljuk ennek a harmadik falkának a tanyáját, ahol rejtőzködnek.” Ekkor az elébük szórt csalétket mindenfelől körülkerítették nagy hálókkal. Ezután a vadfogó és segédei rátaláltak a harmadik falkának a tanyájára, ahol rejtőzködtek. Így a harmadik falka is a vadfogó hatalmába esett.

Ekkor a negyedik falka így gondolkozott: „Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. [...] Amikor a második falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. [...] Amikor a harmadik falka letanyázott a csalétek közelében, [...] nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett, [...] mégis a vadfogó és segédei rátaláltak a harmadik falkának a tanyájára, ahol rejtőzködtek. Így a harmadik falka is a vadfogó hatalmába esett. Jobb lesz, ha mi most olyan helyen tanyázunk le, ahol nem tud elérni bennünket a vadfogó és a vadfogó segédei.” [...] És olyan helyen tanyáztak le, ahol nem tudta elérni őket a vadfogó és segédei. Ott letanyázva, nem vetették rá magukat a csalétekre, [...] és nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.

Ekkor a vadfogónak és a vadfogó segédeinek ez az ötletük támadt: „Ez a negyedik falka ravasz és óvatos. Talán varázstudománnyal rendelkezik ez az ördöngös negyedik falka, mert a kiszórt csalétekből fogyasztanak, de nem kapjuk rajta őket, amikor jönnek vagy mennek. Jobb lesz, ha most mindenfelől körülkerítjük nagy hálókkal az elébük szórt csalétket, akkor talán megtaláljuk ennek a negyedik falkának a tanyáját, ahol rejtőzködnek.” Ekkor az elébük szórt csalétket mindenfelől körülkerítették nagy hálókkal. Azonban a vadfogó és segédei nem találtak rá a negyedik falka tanyájára, ahol rejtőzködtek.

Ekkor a vadfogónak és segédeinek ez az ötletük támadt: „Ha elriasztjuk ezt a negyedik falkát, a felriadt falka a többieket is el fogja riasztani, és az összes erdei állat el fogja kerülni a kiszórt csalétket. Jobb lesz, ha lemondunk erről a negyedik falkáról.” Ezzel a vadfogó és segédei lemondtak a negyedik falkáról. Így a negyedik falka nem esett a vadfogó hatalmába.

Ezt a hasonlatot, szerzetesek, az igazság feltárása kedvéért mondtam, és jelentése a következő. A csalétek az öt érzékszerv érzéki örömeit jelképezi. A vadfogó a Kísértőt, a Gonoszt jelké­pezi. A vadfogó segédei a Kísértő segédeit jelképezik. Az erdei vadak a remetéket és papokat jelképezik.

A remeték és papok első csoportja ráveti magát a világi gyönyörűségekre, amelyeket a Kísértő csalétekül elébük szór, és elcsábulva falják a jó falatokat. Ha rávetik magukat, és elcsábulva falják a jó falatokat, megfeledkeznek az éberségről. Ha megfeledkeznek az éberségről, figyel­metlenekké válnak. Ha figyelmetlenekké válnak, a Kísértő kedve szerint zsákmányul ejti őket a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségek mellett. Így a remeték és papok első csoportja a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak első falkájának hasonlatával a remetéknek és papok­nak erre az első csoportjára céloztam.

A remeték és papok második csoportja így gondolkozik: „Amikor a remeték és papok első csoportja rávetette magát a világi gyönyörűségekre, amelyeket a Kísértő csalétekül elébük szórt, [...] a Kísértő hatalmába estek. Jobb lesz, ha mi most gondosan elkerüljük a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségeket, és a veszedelmes tápláléktól elfordulva, elvonulunk az erdő mélyére.” Ezek gondosan elkerülik a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségeket, és a vesze­delmes tápláléktól elfordulva, elvonulnak az erdő mélyére. Ott vadnövényekkel táplálkoznak, kölessel, rizzsel, gabonaszemekkel, szittyóval, növények szárával és nedvével, szézámmaggal, fűvel, tehéntrágyával, gyökerekkel, bogyókkal, hullott gyümölccsel táplálkoznak. Azonban a nyár utolsó hónapjában, amikor fű és víz kiszárad, testük rendkívül lesoványodik. Testük rendkívüli lesoványodása folytán ellenálló erejük kimerül. Ellenálló erejük kimerülte folytán gondolataik fölötti uralmuk is megszűnik. Gondolataik fölötti uralmuk megszűnte folytán visszatérnek a csalétekhez, amelyet a Kísértő elébük szórt: a világi gyönyörűségekhez. [...] Így a remeték és papok második csoportja is a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak második falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a második csoportjára céloztam.

A remeték és papok harmadik csoportja így gondolkozik: „Amikor a remeték és papok első cso­portja... [stb.] Jobb lesz, ha mi most letanyázunk a csalétek mellett, amelyet a Kísértő elé­bünk szórt: a világi gyönyörűségek mellett. Ott letanyázunk, de nem vetjük rá magunkat a Kísér­tő csalétkére: a világi gyönyörűségekre.” [...] Ezek azonban fölösleges töprengésbe kezde­nek: „Vajon örökkévaló a világ?” „Vajon nem örökkévaló a világ?” „Véges-e a világ?” „Vég­telen-e a világ?” „Azonos-e a lélek a testtel?” „Különbözik-e a lélek a testtől?” „Létezik e a Beérkezett a halál után?” „Nem létezik a Beérkezett a halál után?” „Létezik is, nem is a Beérkezett a halál után?” „Az sem mondható, hogy létezik, és az sem mondható, hogy nem létezik a Beérkezett a halál után?” Így a remeték és papok harmadik csoportja is a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak harmadik falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a harmadik csoportjára céloztam.

A remeték és papok negyedik csoportja így gondolkozik: „Amikor a remeték és papok első csoportja... [stb.] Jobb lesz, ha mi most olyan helyen tanyázunk le, ahol nem tud elérni bennünket a Kísértő és a Kísértő segédei.” [...] Így a remeték és papok negyedik csoportja nem esik a Kísértő hatalmába. Az erdei vadak negyedik falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a negyedik csoportjára céloztam.

Mi ez a hely, ahol nem tudja elérni őket a Kísértő és a Kísértő segédei, szerzetesek? Ha a szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgon­dolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jut. Az ilyen szerzetesről ezt mondják: „Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szeme világát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.”

Utána pedig az elmélkedést és gondolkozást feladva, a szerzetes eléri a belső nyugalmat, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet: a második révület állapotába jut (~ harmadik révület állapotába, ~ negyedik révület állapotába, ~ a tér vég­telenségének állapotába, ~ a tudat végtelenségének állapotába, ~ a semmiség állapotába, ~ a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába, ~ az érzékelés és észlelés megszüntetésébe jut). Az ilyen szerzetesről ezt mondják: „Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szemevilágát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.”

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

PÉLDÁZAT A KEMÉNYFÁRÓL
[MN 29.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagahában, a Keselyűcsúcs-hegyen tartózkodott, nem sokkal Dévadatta kilépése után. Ekkor a Magasztos így intette a szerzeteseket, Dévadattára utalva:

- Előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttatva otthonából az otthontalanságba távozik. „Elborít a születés, öregség, halál, bánat, keserűség, szenvedés, fájdalom, kín; elmerültem a szenvedésben, elsüllyedtem a szenvedésben. Bárcsak végét tudnám vetni ennek az egész szenvedésözönnek!” Ezzel a gondolattal remeteségbe vonul, és mint ilyen, alamizsnát, megbecsülést és tiszteletet élvez. Az alamizsna, megbecsülés és tisztelet elégedetté és magabiztossá teszi. Az alamizsna, megbecsülés és tisztelet alapján saját magát nagyra tartja, a többieket lenézi: „Engem ellátnak és tisztelnek, a többieket nem ismerik, nem becsülik.” Az alamizsna, megbecsülés és tisztelet figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá teszi, és hanyagsága következtében megreked a szenvedésben.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, keményfát szeretne találni, keményfa keresésére indul, és meglát egy keményfa törzsű, terebélyes fát, és felmászik a törzsön, felmászik a fa vékonyabb részén, felmászik a kérgen, felmászik az ágakon, és letör egy leveles hajtást, gondolva, hogy keményfa, és azzal távozik. Egy jó szemű ember meglátja, s magában így szól: „Ez az ember nyilván nem ismeri a keményfát, nem ismeri a vékony fát, nem ismeri a kérget, nem ismeri az ágat, nem ismeri a leveles hajtást. Így történ­hetett, hogy amikor keményfára volt szüksége, keményfát szeretett volna találni, kemény­fa keresésére indult, és meglátott egy keményfa törzsű, terebélyes fát, akkor felmászott a törzsön, felmászott a fa vékonyabb részén, felmászott a kérgen, felmászott az ágakon, és letört egy leveles hajtást, gondolva, hogy keményfa, és azzal távozott. Csakhogy azt, amihez keményfára lett volna szüksége, nem tudja elkészíteni belőle.” Ugyanígy van, szerzetesek, ha egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttatva otthonából az otthontalanságba távozik,... [stb.] Az ilyen szerzetesről azt mondják, hogy a megtartóztató életnek csak leveles hajtását törte le, és megelégedett vele. Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttatva otthonából az otthontalanságba távozik, [...] az alamizsna, megbecsülés és tisztelet nem teszi elégedetté és önhitté, [...] és gondos igyekezete az erény tökéletességére juttatja. Erénye tökéletessége elégedetté és önhitté teszi, s erénye tökéletessége alapján saját magát nagyra tartja, a többieket lenézi. „Én erényes és igaz vagyok, a többi szerzetes rossz erkölcsű és gonosz.” Erénye tökéletessége figyelmetlenné, könnyel­művé és hanyaggá teszi, és hanyagsága következtében megreked a szenvedésben.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, [...] letör egy ágat, gondolva, hogy keményfa, és azzal távozik. [...] Az ilyen szerzetesről azt mondják, hogy a megtartóztató életnek csak az ágát törte le, és megelégedett vele.

Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttat­va otthonából az otthontalanságba távozik, [...] erénye tökéletessége elégedetté teszi, de nem teszi önhitté, erénye tökéletessége alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többie­ket, erénye tökéletessége nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete az elmélyedés tökéletességére juttatja. Elmélyedése tökéletessége elégedetté és egyben önhitté teszi, [...] figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá teszi, és hanyagsága következtében megreked a szenvedésben.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, [...] letör egy darab kérget, gondolva, hogy keményfa, és azzal távozik. [...] Az ilyen szerzetesről azt mondják, hogy a megtartóztató életnek csak a kérgét törte le, és megelégedett vele.

Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttat­va otthonából az otthontalanságba távozik, [...] elmélyedése tökéletessége elégedetté teszi, de nem teszi önhitté, elmélyedésének tökéletessége alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket, elmélyedésének tökéletessége nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete a tudás megismeréséhez juttatja. A tudás megismerése elége­detté és egyben önhitté teszi, figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá teszi, és hanyagsága következtében megreked a szenvedésben.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, [...] letör egy darab vékonyabb fát, gondolva, hogy keményfa, és azzal távozik. [...] Az ilyen szerze­tesről azt mondják, hogy a megtartóztató életnek csak a vékonyát törte le, és megelégedett vele.

Az is előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttat­va otthonából az otthontalanságba távozik, [...] a tudás megismerése elégedetté teszi, de nem teszi önhitté, a tudás megismerése alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket, a tudás megismerése nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete időleges megváltáshoz juttatja. Előfordul azonban, hogy ez a szerzetes újra elveszíti az időleges megváltást.

Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, keményfát szeretne találni, keményfa keresésére indul, és meglát egy keményfa törzsű, terebélyes fát, és kivágja a törzs keményét, és azzal távozik, tudva, hogy keményfa. Egy jó szemű ember meglátja, s magában így szól: „Ez az ember nyilván ismeri a törzset, ismeri a fa vékonyabb részét, ismeri a kérget, ismeri az ágat, ismeri a leveles hajtást. Így történhetett, hogy amikor keményfára volt szüksége, keményfát szeretett volna találni, keményfa keresésére indult, és meglátott egy keményfa törzsű, terebélyes fát, akkor kivágta a törzs keményét, és azzal távozott, tudva, hogy keményfa. És azt, amihez keményfára volt szüksége, el is tudja készíteni belőle.”

És az is előfordul, szerzetesek, hogy egy tisztes családból származó ifjú hitbuzgalomtól indíttatva otthonából az otthontalanságba távozik. „Elborít a születés, öregség, halál, bánat, keserűség, szenvedés, fájdalom, kín; elmerültem a szenvedésben, elsüllyedtem a szenve­désben. Bárcsak végét tudnám vetni ennek az egész szenvedésözönnek!” Ezzel a gondolattal remeteségbe vonul, és mint ilyen, alamizsnát, megbecsülést és tiszteletet élvez. Az alamizsna, megbecsülés és tisztelet nem teszi elégedetté és önhitté; az alamizsna, megbecsülés és tisztelet alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket; az alamizsna, megbecsülés és tisztelet nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete az erény tökéletességére juttatja. Erénye tökéletessége elégedetté teszi, de nem teszi önhitté; erénye tökéletessége alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket; erénye tökéletessége nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete az elmélyedés tökéletességére juttatja. Az elmélyedés tökéletessége elégedetté teszi, de nem teszi önhitté; elmélyedésének tökéletessége alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket; elmélyedésének tökéletessége nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete a tudás megismeréséhez juttatja. A tudás megismerése elégedetté teszi, de nem teszi önhitté; a tudás megismerése alapján nem tartja saját magát nagyra, nem nézi le a többieket; a tudás megismerése nem teszi figyelmetlenné, könnyelművé és hanyaggá, és gondos igyekezete időtlen megváltáshoz juttatja. Az pedig, szerzetesek, lehetetlen és nem történhetik meg, hogy ez a szerzetes újra elveszítse az időtlen megváltást.

Így tehát, szerzetesek, a megtartóztató élet haszna nem az alamizsna, megbecsülés és tisztelet, nem az erény tökéletessége, nem az elmélyedés tökéletessége, nem a tudás megismerése. Az elme végleges megváltása a megtartóztató élet célja, a megtartóztató élet lényege, a meg­tartóztató élet értelme.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

A CSORDAPÁSZTOR
Hosszabb beszéd [MN 33.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Tizenegy olyan tulajdonság van, szerzetesek, amelyek alkalmatlanná teszik a csordapásztort a marhacsorda őrzésére és felhizlalására. Mi ez a tizenegy? Ha a csordapásztor nem ismeri a tehenek testalkatát, nem ismeri jellegzetességeiket, nem tudja eltávolítani a férgeket, nem tud sebet bekötözni, nem ért a füstöléshez, nem ismeri a gázlót, nem ismeri az itatót, nem ismeri az ösvényt, nem ért a legeltetéshez, túlságosan kifeji a tejet, és nem tartja kellő becsben a bikákat, a csorda apaállatait és vezetőit. Ez az a tizenegy tulajdonság, szerzetesek, amelyek alkalmatlanná teszik a csordapásztort a marhacsorda őrzésére és felhizlalására.

Ugyanígy tizenegy olyan jellemvonás van, szerzetesek, amelyek alkalmatlanná teszik a szerzetest a gyarapodásra, előmenetelre, előrehaladásra a rendi fegyelemben. Mi ez a tizenegy? Ha a szerzetes nem ismeri a testet, nem ismeri a jellegzetességeket, nem tudja eltávolítani a férgeket, nem tud sebet bekötözni, nem ért a füstöléshez, nem ismeri a gázlót, nem ismeri az itatót, nem ismeri az ösvényt, nem ért a legeltetéshez, túlságosan kifeji a tejet, és nem tartja kellő becsben az idős szerzeteseket, akik régen csatlakoztak a rendhez, régóta tagjai a rendnek, a gyülekezet atyái és vezetői.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ismeri a testet? Előfordul, hogy egy szerzetes nem ismeri fel helyesen, hogy bármiféle test, minden test a négy anyagi elemből és a négy elem testi vonatkozásából áll. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ismeri a testet.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ismeri a jellegzetességeket? Előfordul, hogy egy szerzetes nem ismeri fel helyesen, hogy a balgát tettei jellemzik, a bölcset tettei jellemzik. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ismeri a jellegzetességeket.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem tudja eltávolítani a férgeket? Előfordul, hogy egy szer­zetes a gondolataiban felbukkanó kívánságokat magáévá teszi, nem utasítja el, nem veti el, nem űzi el, nem semmisíti meg. A gondolataiban felbukkanó rosszindulatot (~ gyűlölséget, ~ gonosz, bűnös indulatokat) magáévá teszi, nem utasítja el, nem veti el, nem űzi el, nem semmisíti meg. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem tudja eltávolítani a férgeket.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem tud sebet bekötözni? Előfordul, hogy egy szerzetes szemével alakot lát, és ekkor a jelenségekhez kötődik, a külsődlegességekhez kötődik, ennek következtében az ellenőrizetlenül hagyott látószervet bántó, leverő, gonosz, bűnös indulatok támadják meg, ő nem védekezik ellenük, nem őrzi látószervét, nem védi látószervét. Elő­fordul, hogy fülével hangot hall (~ orrával illatot érez, ~ nyelvével ízt érez, ~ testével tapintást érzékel, ~ gondolkozásával fogalmat fog fel), és ekkor a jelenségekhez kötődik, a külsőd­leges­sé­gekhez kötődik, ennek következtében az ellenőrizetlenül hagyott hallószervet (~ szagló­szervet, ~ ízlelőszervet, ~ tapintószervet, ~ gondolkozószervet) bántó, leverő, gonosz, bűnös indulatok támadják meg, ő nem védekezik ellenük, nem őrzi hallószervét, nem védi halló­szervét (~ szaglószervét, ~ ízlelőszervét, ~ tapintószervét, ~ gondolkozószervét). Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem tud sebet bekötözni.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ért a füstöléshez? Előfordul, hogy egy szerzetes nem tudja úgy elmagyarázni másoknak a Tant, ahogy ő hallotta, ahogy ő értette. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ért a füstöléshez.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ismeri a gázlót? Előfordul, hogy egy szerzetes nem keresi fel időről időre a tanításokban járatos, nagy tudományú, a Tant őrző, a rendi fegyelmet őrző, a szabályokat őrző szerzeteseket, és nem kérdez tőlük, nem érdeklődik tőlük: „Tiszte­letreméltó uram, ez hogyan van? Ennek mi a jelentése?” Így azok a bölcs mesterek nem tárhatják fel, ami rejtve van előtte, nem világíthatják meg, ami homályos számára, nem oszlat­hatják el kételyeit a kétes tantételekben. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ismeri a gázlót.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ismeri az itatót? Előfordul, hogy egy szerzetes nem fogja fel a Beérkezett tanítása alapján a Tannak és a rendi fegyelemnek a lényegét, nem fogja fel a Tant, nem fogja fel a Tanban rejlő boldogságot. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ismeri az itatót.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ismeri az ösvényt? Előfordul, hogy egy szerzetes nem ismeri helyesen a nemes nyolcágú ösvényt. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ismeri az ösvényt.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem ért a legeltetéshez? Előfordul, hogy egy szerzetes nem ismeri helyesen a négy gondolkozásgyakorlatot. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem ért a legeltetéshez.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes túlságosan kifeji a tejet? Előfordul, hogy egy szerzetest a világi hívők túlzott mértékben ellátnak ruhával, élelemmel, fekvőhellyel, betegség esetén orvosszerekkel, és a szerzetes nem tud mértéket tartani az elfogadásban. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes túlságosan kifeji a tejet.

Mit jelent az, hogy egy szerzetes nem tartja kellő becsben az idős szerzeteseket, akik régen csatlakoztak a rendhez, régóta tagjai a rendnek, a gyülekezet atyái és vezetői? Előfordul, hogy egy szerzetes az idős szerzeteseket, akik régen csatlakoztak a rendhez, régóta tagjai a rendnek, a gyülekezet atyái és vezetői, nem szolgálja nyíltan és titkon barátságos testi szolgálatokkal, nem szolgálja nyíltan és titkon barátságos beszéddel, nem szolgálja nyíltan és titkon barátságos gondolatokkal. Ezt jelenti az, hogy egy szerzetes nem tartja kellő becsben az idős szerzeteseket, akik régen csatlakoztak a rendhez, régóta tagjai a rendnek, a gyülekezet atyái és vezetői.

Ez az a tizenegy jellemvonás, szerzetesek, amely alkalmatlanná teszi a szerzetest a gyara­podásra, előmenetelre, előrehaladásra a rendi fegyelemben.

Tizenegy olyan tulajdonság van, szerzetesek, amelyek alkalmassá teszik a csordapásztort a marhacsorda őrzésére és felhizlalására. Mi ez a tizenegy? Ha a csordapásztor ismeri a tehenek testalkatát, ismeri jellegzetességeiket...[stb.]

Ugyanígy tizenegy olyan jellemvonás van, szerzetesek, amelyek alkalmassá teszik a szerzetest a gyarapodásra, előmenetelre, előrehaladásra a rendi fegyelemben. Mi ez a tizenegy? Ha a szerzetes ismeri a testet, ismeri a jellegzetességeket... [stb.]

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

A CSORDAPÁSZTOR
Rövidebb beszéd [MN 34.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Vaddzsí-földön, Ukkácsélá mellett, a Gangá folyó partján tartóz­kodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, történt egyszer, hogy Magadha-földön egy balgatag pásztor az esős évszak utolsó hónapjában, őszi időben, gázló nélküli helyen akarta áthajtani a teheneket a Gangá folyó túlpartjára, Szuvidéha-földre, anélkül hogy a folyó innenső partját szemügyre vette volna, anélkül hogy a folyó túlsó partját szemügyre vette volna. Ekkor a tehenek a Gangá folyó közepén örvény sodrásába kerültek, veszedelembe kerültek, odavesztek. Ez lett a követ­kezménye annak, hogy a Magadha-földi balgatag pásztor az esős évszak utolsó hónapjában, őszi időben, gázló nélküli helyen akarta áthajtani a teheneket a Gangá folyó túlpartjára, Szuvidéha-földre, anélkül hogy a folyó innenső partját szemügyre vette volna, anélkül hogy a folyó túlsó partját szemügyre vette volna.

Ugyanez a helyzet azokkal a remetékkel és papokkal, akik nem ismerik ezt a világot és nem ismerik a túlvilágot, nem tudják, mi van alávetve a Kísértő hatalmának, és mi esik a Kísértő hatalmán kívül, nem tudják, mi van alávetve a halál hatalmának, és mi esik a halál hatalmán kívül. Akik úgy vélik, hogy rájuk kell hallgatni és bennük kell bízni, azoknak nyomorúságuk, szenvedésük származik belőle hosszú időre.

És történt egyszer, szerzetesek, hogy Magadha-földön egy okos pásztor az esős évszak utolsó hónapjában, őszi időben, gázlón akarta áthajtani a teheneket a Gangá folyó túlpartjára, Szuvidéha-földre, de előbb szemügyre vette a folyó innenső partját, szemügyre vette a folyó túlsó partját. Először a bikákat, a csorda apaállatait és vezetőit hajtotta át. Azok átszelték a Gangá sodrát, és épségben átjutottak a túlpartra. Ezután az erős, tapasztalt ökröket hajtotta át. Azok is átszelték a Gangá sodrát, és épségben átjutottak a túlpartra. Ezután a teheneket és üszőket hajtotta át. Azok is átszelték a Gangá sodrát, és épségben átjutottak a túlpartra. Ezután a gyenge borjakat hajtotta át. Azok is átszelték a Gangá sodrát, és épségben átjutottak a túlpartra. Utolsónak maradt egy fiatal, újszülött borjú. Az is ment anyja bőgése után, és az is átszelte a Gangá sodrát, és épségben átjutott a túlpartra. Ez lett a következménye annak, hogy a Magadha-földi okos pásztor az esős évszak utolsó hónapjában, őszi időben, gázlón akarta áthajtani a teheneket a Gangá folyó túlpartjára, Szuvidéha-földre, de előbb szemügyre vette a folyó innenső partját, szemügyre vette a folyó túlsó partját.

Ugyanez a helyzet azokkal a remetékkel és papokkal, akik ismerik ezt a világot és ismerik a túlvilágot, tudják, mi van alávetve a Kísértő hatalmának, és mi esik a Kísértő hatalmán kívül, tudják, mi van alávetve a halál hatalmának, és mi esik a halál hatalmán kívül. Akik úgy vélik, hogy rájuk kell hallgatni és bennük kell bízni, azoknak üdvük, boldogságuk származik belőle hosszú időre.

Szerzetesek, ahogyan a bikák, a csorda apaállatai és vezetői átszelték a Gangá sodrát és épségben átjutottak a túlpartra, ugyanúgy a szentséget elérő indulataikat megfékező, célba jutó, cselekvésüket befejező, terhüket letevő, az üdvöt elérő, a lét bilincseiből kiszabaduló, tökéletes bölcsességben megváltott szerzetesek is átszelték a Kísértő sodrát, és épségben átjutottak a túlpartra. Ahogyan az erős, tapasztalt ökrök átszelték a Gangá sodrát és épségben átjutottak a túlpartra, ugyanúgy a világhoz kapcsoló öt kötődést eltépő, magasabb létben születendő, onnan kialvásba (nirvánába) jutó, e világra többé vissza nem térő szerzetesek is át fogják szelni a Kísértő sodrát, és épségben át fognak jutni a túlpartra. Ahogyan a tehenek és üszők átszelték a Gangá sodrát és épségben átjutottak a túlpartra, ugyanúgy a három kötődést eltépő, mohóságot, gyűlöletet és balgaságot eltávoztató, egyszer visszatérő szerzetesek csak egyszer fognak még visszatérni a világra, és ezzel véget vetnek a szenvedésnek, át fogják szelni a Kísértő sodrát, és épségben át fognak jutni a túlpartra. Ahogyan a gyenge borjak átszelték a Gangá sodrát és épségben átjutottak a túlpartra, ugyanúgy a három kötődést eltépő, a sodrásba beálló, visszaeséstől nem fenyegetett szerzetesek, akiknek megvilágosodása bizonyos, szintén át fogják szelni a Kísértő sodrát, és épségben át fognak jutni a túlpartra. Ahogyan a fiatal, újszülött borjú anyja bőgése után menve átszelte a Gangá sodrát és épségben átjutott a túlpartra, ugyanúgy a Tant követő, hittel követő szerzetesek is át fogják szelni a Kísértő sodrát, és épségben át fognak jutni a túlpartra.

Szerzetesek én ismerem ezt a világot, és ismerem a túlvilágot. Tudom, mi van alávetve a Kísértő hatalmának, és mi esik a Kísértő hatalmán kívül. Tudom, mi van alávetve a halál hatalmának, és mi esik a halál hatalmán kívül. Akik úgy vélik, hogy rám kell hallgatni és bennem kell bízni, azoknak üdvük, boldogságuk származik belőle hosszú időre.

Így beszélt a Magasztos. Szavaihoz még hozzáfűzte a boldogságos Mester:

E világ s túlvilág titkát felfedte, aki ismeri,
s hogy hová ér el s hová nem a Kísértő és a halál.

A Megvilágosult látja, miben áll az egész világ,
s kitárta a halál-mentes nirvána biztos kapuját.

Átszelve a Gonosz sodra, szétporladt, több hatalma nincs.
Örvendjetek, elértétek a nyugalmat, szerzetesek!

 

SZACCSAKA
[MN 35.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Vészálíban, a nagy erdőben, a Tornyos Csarnokban tartóz­ko­dott. Ugyanebben az időben Vészálíban időzött egy Szaccsaka nevű, szenvedélyesen vitat­kozó, okosan beszélő, fiatal dzsaina szerzetes is, akire sok ember nagy tisztelettel tekintett. ő Vészálí-szerte ezt híresztelte magáról:

- Nem ismerek olyan remetét vagy papot, nagyszámú tanítvány tanítóját és hívei vezetőjét, bárha szentként és tökéletesen megvilágosultként tisztelnék is, aki ne reszketne, remegne, inogna előttem, akinek hónalját ne borítaná el a veríték, ha velem vitába száll. Még ha egy élettelen áldozati cölöppel szállanék is vitába, az is reszketne, remegne, inogna előttem, ha vitába szállanék vele, nemhogy bármely emberi lény!

Történt, hogy egyik reggelen a tiszteletreméltó Asszadzsi felöltözött, magára öltötte felső­ruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és elindult Vészálíba alamizsnáért. A dzsaina Szaccsaka éppen Vészálíban járt-kelt, sétálgatott, és messziről megpillantotta a közeledő tiszteletreméltó Asszadzsit. Amikor megpillantotta, odament a tiszteletreméltó Asszadzsihoz. Odaérve, üdvözletet váltott a tiszteletreméltó Asszadzsival, és illendő üdvözlő szavak után megállt előtte. Előtte állva, így szólította meg a tiszteletreméltó Asszadzsit a dzsaina Szaccsaka:

- Asszadzsi, mire oktatja tanítványait Gótama remete, és Gótama remete tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?

- Aggivesszana, a Magasztos erre oktatja tanítványait, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulan­dók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” A Magasztos erre oktatja tanítványait, Aggivesszana, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai.

- Helytelen dolgot hallottam tőled, Asszadzsi, amikor Gótama remetének efféle tanításáról hallottam. Szeretnék valamikor, valahol azzal a nagyérdemű Gótamával találkozni, szeretnék egyszer vitatkozni vele, szeretném ezekről a téves nézeteiről lebeszélni.

Ekkortájt ötszáz liccshavi nemes gyülekezett össze a tanácsházban, valamilyen ügy meg­beszélésére. Ekkor a dzsaina Szaccsaka felkereste a liccshavikat. Odaérve, így szólította meg a liccshavikat:

- Jöjjenek velem a liccshavi urak, jöjjenek velem a liccshavi urak! Ma vitára kerül sor köztem és Gótama remete között. Ha Gótama remete ugyanúgy szembeszáll velem, ahogy ismert tanítványa, Asszadzsi szerzetes szembeszállt velem, érveimmel úgy meghurcolom, megcibá­lom, ide-oda rángatom Gótama remetét, ahogy egy erős férfi egy gyapjas bundájú kost a gyapjánál fogva húzgál, cibál, ide-oda rángat. Érveimmel úgy meghurcolom, megcibálom, ide-oda rángatom Gótama remetét, ahogy egy erős pálinkafőző-segéd a nagy pálinkaszűrőt mély tóba merítve a fülénél fogva húzgálja, cibálja, ide-oda rángatja. Érveimmel úgy lerázom, szétrázom, üresre rázom Gótama remetét, ahogy egy erős pálinkafőző a szitát a fülénél fogva lerázza, kirázza, üresre rázza. Úgy fogok játszani Gótama remetével, ahogy egy hatvanéves elefánt a lótuszos tóban a vizet fröcskölve játszik. Jöjjenek velem a liccshavi urak, jöjjenek velem a liccshavi urak! Ma vitára kerül sor köztem és Gótama remete között.

Ekkor némelyik liccshavi így beszélt:

- Vajon Gótama remete fogja megcáfolni a dzsaina Szaccsaka érveit, vagy esetleg a dzsaina Szaccsaka fogja megcáfolni Gótama remete érveit?

Más liccshavik így beszéltek:

- Vajon ez az öntelt dzsaina Szaccsaka meg tudja a Magasztos érveit cáfolni, vagy inkább a Magasztos tudja a dzsaina Szaccsaka érveit megcáfolni?

Ekkor a dzsaina Szaccsaka ötszáz liccshavi kíséretében elindult a nagy erdőbe, a Tornyos Csarnokba.

Ekkortájt nagyszámú szerzetes sétált a szabadban. A dzsaina Szaccsaka odament a szerze­tesekhez, s odaérve, megszólította őket:

- Mondjátok, hol tartózkodik jelenleg a nagyérdemű Gótama? Szeretnék találkozni a nagyérdemű Gótamával.

- Aggivesszana, a Magasztos visszavonult a nagy erdőbe, és egy fa tövében ülve tölti a napot.

Ekkor a dzsaina Szaccsaka a nagyszámú liccshavi kíséretében a nagy erdőbe indult, és meg­kereste a Magasztost. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után leült előtte. A vele lévő liccshavik közül egyesek köszöntötték a Magasztost, és leültek előtte, egyesek üdvözletet váltottak a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után leültek előtte, egyesek összetett kézzel meghajoltak a Magasztos felé, és leültek előtte, egyesek közölték a Magasztossal nevüket és nemzetségüket, és leültek előtte, egyesek szótlanul leültek előtte.

Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost a dzsaina Szaccsaka:

- Szeretnék kérdést intézni Gótama úrhoz, ha Gótama úr hajlandó volna kérdésemre felelettel szolgálni.

- Kérdezz, Aggivesszana, amit akarsz.

- Mire oktatja tanítványait Gótama úr, és Gótama úr tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?

- Aggivesszana, erre oktatom tanítványaimat, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” Erre oktatom tanítványaimat, Aggiveszszana, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim.

- Gótama úr, hasonlat jut eszembe.

- Mondd, ami eszedbe jutott, Aggivesszana - szólt a Magasztos.

- Gótama úr, mint ahogyan valamennyi növény és valamennyi állat, amely sarjad, növekszik és szaporodik, a földre támaszkodva, a föld segítségével sarjad, növekszik és szaporodik; s mint ahogyan mindenki, aki erőt igénylő tevékenységet fejt ki, a földre támaszkodva, a föld segítségével fejti ki erőt igénylő tevékenységét, ugyanúgy, Gótama úr, az ember testből áll, és a test segítségével fejt ki jót vagy rosszat; az ember érzetekből áll, és az érzetek segítségével fejt ki jót vagy rosszat; az ember tudatból áll, és a tudat segítségével fejt ki jót vagy rosszat; az ember adottságokból áll, és az adottságok segítségével fejt ki jót vagy rosszat; az ember megismerésből áll, és a megismerés segítségével fejt ki jót vagy rosszat.

- Tehát, Aggivesszana, te ezt állítod: a test az én Énem, az érzetek az én Énem, a tudat az én Énem, az adottságok az én Énem, a megismerés az én Énem.

- Úgy van, Gótama, én ezt állítom: a test az én Énem, az érzetek az én Énem, a tudat az én Énem, az adottságok az én Énem, a megismerés az én Énem, és ez a népes gyülekezet ugyan­ezt állítja.

- Mit érdekel téged ez a népes gyülekezet, Aggivesszana? Saját véleményedet fejtsd ki, Aggivesszana!

- Nos, Gótama, én ezt állítom: a test az én Énem... [stb.]

- Akkor rákérdezek, Aggivesszana; válaszolj rá belátásod szerint. Mit gondolsz: hatalmában áll-e egy felkent fejű, vitéz királynak, mint például a kószalai Paszénadi királynak, vagy például Magadha királyának, Adzsátaszattunak, Védéhí fiának, saját birodalmában a kivég­zésre ítéltet kivégeztetni, az elfogatásra ítéltet elfogatni, a száműzetésre ítéltet száműzetni?

- Igen, Gótama, egy felkent fejű, vitéz királynak, mint például a kószalai Paszénadi királynak, vagy például Magadha királyának, Adzsátaszattunak, Védéhí fiának hatalmában áll a saját birodalmában a kivégzésre ítéltet kivégeztetni, az elfogatásra ítéltet elfogatni, a száműzetésre ítéltet száműzetni. Hiszen még az ilyen elöljárói testületeknek is, mint például a vaddzsiknak és malláknak, hatalmukban áll a saját birodalmukban a kivégzésre ítéltet kivégeztetni, az elfogatásra ítéltet elfogatni, a száműzetésre ítéltet száműzetni, nemhogy az olyan felkent fejű, vitéz királyoknak, mint például a kószalai Paszénadi királynak, vagy például Magadha királyának, Adzsátaszattunak, Védéhí fiának. Álljon is hatalmukban, Gótama; ennek így kell lennie.

- Nos, mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: „A test az én Énem”, van-e hatalmad a tested fölött: „Ilyen és ilyen legyen a testem, ne legyen ilyen és ilyen a testem”?

E szavak hallatára a dzsaina Szaccsaka elhallgatott. A Magasztos másodszor is feltette a kérdést a dzsaina Szaccsakának:

- Mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: „A test az én Énem”, van-e hatalmad a tested fölött: „Ilyen és ilyen legyen a testem, ne legyen ilyen és ilyen a testem”?

A dzsaina Szaccsaka másodszor is hallgatott. Ekkor a Magasztos így szólt a dzsaina Szaccsakához:

- Válaszolj, Aggivesszana, most nincs ideje a hallgatásnak! Ha valaki a Tannal kapcsolatos kérdésre harmadszor sem válaszol a Beérkezettnek, annak a feje azonnal hétfelé reped!

Ekkor a dzsaina Szaccsaka feje fölött, a levegőben megjelent egy szellem, kezében izzó, szikrázó, villogó villámkardot tartva: „Ha ez a dzsaina Szaccsaka harmadszorra sem válaszol a Magasztosnak a Tannal kapcsolatos kérdésre, azonnal hétfelé hasítom a fejét!”

Ezt a villámkardot tartó szellemet csak a Magasztos és a dzsaina Szaccsaka látta. Ekkor a dzsaina Szaccsaka megrémült, haja ég felé állt, és ijedtében a Magasztoshoz fordult mentség­ért, a Magasztoshoz fordult segedelemért, a Magasztoshoz fordult oltalomért, és így szólt:

- Kérdezzen, Gótama úr, válaszolni fogok.

- Tehát mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: „A test az én Énem”, van-e hatalmad a tested fölött: „Ilyen és ilyen legyen a testem, ne legyen ilyen és ilyen a testem”?

- Nem, ez nem áll fenn, Gótama.

- Vedd fontolóra a dolgot, és megfontoltan válaszolj, mert az utóbbi nem egyeztethető össze az előbbivel, az előbbi az utóbbival. - Továbbá mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: „Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) az én Énem”, van-e hatalmad az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) fölött: „Ilyenek és ilyenek legyenek érzeteim (~ tudatom, ~ adottságaim, ~ megismerésem), ne legyenek ilyenek és ilyenek érzeteim (~ tudatom, ~ adottságaim, ~ megismerésem)”?

- Nem, ez nem áll fenn, Gótama.

- Vedd fontolóra a dolgot, és megfontoltan válaszolj, mert az utóbbi nem egyeztethető össze az előbbivel, az előbbi az utóbbival. - Továbbá mit gondolsz, Aggivesszana? A test (~ érzetek, ~ tudat, ~ adottságok, ~ megismerés) örök vagy mulandó?

- Mulandó, Gótama.

- S ami mulandó, az szenvedés vagy boldogság?

- Szenvedés, Gótama.

- Ami viszont mulandó, szenvedő, változó, arról indokolt-e ezt állítani „Ez az enyém, én ez vagyok, ez az én Énem?”

- Nem, ez nem áll fenn, Gótama.

- Mit gondolsz, Aggivesszana? Aki a szenvedéshez ragaszkodik, a szenvedésben merül el, a szen­vedéshez tapad, és a szenvedésről ezt állítja: „Ez az enyém, én ez vagyok, ez az én Énem”, az vajon képes-e a szenvedést helyesen felismerni, és magát a szenvedéstől elhatá­rolni?

- Hogyan volna ilyesmi lehetséges? Nem, ez nem áll fenn, Gótama.

- Úgy vagy te, Aggivesszana, mint hogyha egy ember, akinek keményfára van szüksége, keményfát szeretne találni, keményfa keresésére indul, és fogna egy éles szekercét, kimenne az erdőbe, ott meglátna egy egyenes, fiatal, szálas növésű, magas pálmafatörzset, és tőből kidöntené. Miután kidöntötte, levágná a koronáját. Miután levágta a koronáját, lehántaná a külső rétegét. De miután a külső rétegét lehántotta, puhafát sem találna [az üreges törzsben], nemhogy keményfát. Ugyanígy vagy te, Aggivesszana: amikor vitába szálltál velem, a beszél­getés során, az érvelés során, a faggatás során üresnek, tartalmatlannak, semmitmondónak bizonyultál. [...]

E szavak hallatára a dzsaina Szaccsaka elnémult, zavarba jött, és magába roskadva, görnyedt háttal, lesütött szemmel, lángvörös arccal, szótlanul ült. A némán, zavartan, magába roskadva, görnyedt háttal, lesütött szemmel, lángvörös arccal, szótlanul ülő dzsaina Szaccsaka láttán az egyik liccshavi, Dummukha nevű, így szólt a Magasztoshoz:

- Hasonlat jut az eszembe, Magasztos.

- Mondd a hasonlatot, Dummukha - szólt a Magasztos.

- Olyan ez, uram, mint hogyha egy falu vagy város határában volna egy tó, amelyben egy rák él. Egyszer sok fiú és lány indulna el a faluból vagy városból, és kimennének a tóhoz. Odaérve, fürdőznének a tóban, kihúznák a rákot a vízből, és a partra tennék. Valahányszor a rák kinyújtaná egyik lábát vagy ollóját, a fiúk és a lányok mindannyiszor fadarabokkal vagy kövekkel rávernének, összetörnék, összezúznák. Végül a ráknak minden tagját szétvernék, összetörnék, összezúznák, és nem tudna többé visszamászni a tóba, előző lakhelyére. Éppígy a dzsaina Szaccsaka minden akadékoskodását, kötözködését, ellenvetését szétverte, összetörte, összezúzta a Magasztos, és a dzsaina Szaccsaka nem képes többé a Magasztos elé állni, hogy vitába szálljon vele.

E beszéd hallatán a dzsaina Szaccsaka így szólt a liccshavi Dummukhához:

- Eredj, Dummukha, eredj, Dummukha, nem veled tanácskozom, Gótama úrral tanácskozom. Gótama, feledve legyen minden elmélkedés, amelyet én és a többi közönséges remete és pap fejtegettünk; üres fecsegésnek ítélem. Hogyan követik Gótama úr tanítását tanítványai, akik megszívlelik intelmeit, eltávoztatják kételyeiket, megszabadulnak bizonytalanságuktól, önma­guk­ban van bizodalmuk, nem várnak mástól segedelmet, kitartanak mesterük tanítása mellett?

- Aggivesszana, az én tanítványaim a valóságnak megfelelően, tökéletes bölcsességgel így tekintenek minden testre (~ érzetre, ~ tudatra, ~ adottságokra, ~ megismerésre), múltbelire, jövőbelire, jelenlegire, belsőre vagy külsőre, nagyra vagy kicsire, hitványra vagy nemesre, távolira vagy közelire, egyszóval bármely testre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Így követik tanításaimat tanítványaim, akik megszívlelik intelmeimet, eltávoztatják kételyeiket, megszabadulnak bizonytalanságuktól, önmagukban van bizodalmuk, nem várnak mástól segedelmet, kitartanak mesterük tanítása mellett.

- És hogyan éri el a szentséget egy szerzetes, aki levetkőzte az indulatokat, elérte a tökéle­tességet, cselekvését befejezte, terhét letette, elnyerte az üdvöt, széttépte a lét kötelékét, és végérvényesen megszabadult?

- Aggivesszana, ha egy szerzetes a valóságnak megfelelően, tökéletes bölcsességgel így tekint minden testre (~ érzetre, ~ tudatra, ~ adottságokra, ~ megismerésre), múltbelire, jövőbelire, jelenlegire, belsőre vagy külsőre, nagyra vagy kicsire, hitványra vagy nemesre, távolira vagy közelire, egyszóval bármely testre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”, akkor tökéletesen megszabadul. Így éri el a szentséget a szerzetes, aki levetkőzte az indulatokat, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, terhét letette, elnyerte az üdvöt, széttépte a lét kötelékét, és végérvényesen megszabadult. Az így megszabadult gondolkozású szerzetes három felülmúlhatatlan tökélyre tesz szert: a felismerés tökélyére, az út tökélyére, a megváltás tökélyére. Az így megváltozott szerzetes tiszteli, becsüli, nagyra tartja, hódolattal övezi a Beérkezettet: „A Magasztos megvilágosult (buddha), a megvilágosodás tanítására tanít. A Magasztos uralkodik önmagán, az önuralom tanítására tanít. A Magasztos elérte a nyugalmat, a nyugalom tanítására tanít. A Magasztos célba jutott, a célbajutás tanítására tanít. A Magasztos elérte a nirvánát, a nirvánába jutás tanítására tanít.”

E beszéd hallatára a dzsaina Szaccsaka így szólt a Magasztoshoz:

- Vakmerő voltam, Gótama, meggondolatlan voltam, amikor azt hittem, hogy vitában szembe­szállhatok Gótama úrral. Megvadult elefánttal szembeszálló ember épségben maradhat, de a Gótama úrral szembeszálló ember nem maradhat épségben. Lobogó tűzzel szembeszálló ember épségben maradhat, de a Gótama úrral szembeszálló ember nem maradhat épségben. Halálos mérgű mérgeskígyóval szembeszálló ember épségben maradhat, de a Gótama úrral szembe­szálló ember nem maradhat épségben. Vakmerő voltam, meggondolatlan voltam, amikor azt hittem, hogy vitában szembeszállhatok Gótama úrral. Fogadja el meghívásomat Gótama úr holnap ebédre a szerzetesek gyülekezetével együtt!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

A dzsaina Szaccsaka a Magasztos beleegyezését elnyerve, a liccshavikhoz fordult:

- Hallgassanak meg a liccshavi urak! Holnapra meghívtam ebédre Gótama remetét a szerzetesek gyülekezetével együtt. Lássatok el azzal, amit illendőnek gondoltok!

A liccshavik az éjszaka elmúltával ötszáz tál főtt ételt küldtek a dzsaina Szaccsakának. Ekkor a dzsaina Szaccsaka feltálalta kertjében a válogatott főtt és sült ételeket, és jelezte az időt a Magasztosnak: „Itt az idő, Gótama; az ebéd tálalva van.” Ekkor a Magasztos a délelőtti időben felöltözött, magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és elindult a dzsaina Szaccsaka kertjébe. Odaérve, a szerzetesek gyülekezetével együtt leült a számukra ké­szített ülőhelyekre. Ekkor a dzsaina Szaccsaka a szerzetesek gyülekezetét, élükön Buddhá­val, válogatott főtt és sült ételekkel vendégelte meg és szolgálta ki saját kezűleg. Amikor a Magasztos befejezte az étkezést, és félretette az ivóedényt, a dzsaina Szaccsaka fogott egy alacsony széket, és leült a Magasztos elé. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz a dzsaina Szaccsaka:

- Az erényes cselekedet és érdem, ami ebben az adományban van, szolgáljon az adományozók üdvére, Gótama!

- Aggivesszana, ami az adományban irántad való tiszteletből származott, nem mentesen a szenvedélytől, bűntől, tévedéstől, az az adományozókra fog szállni. Ami az adományban irántam való tiszteletből származott, mentesen a szenvedélytől, bűntől, tévedéstől, az tereád fog szállni.

 

A LÉTSZOMJ KIOLTÁSA
[MN 38.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Ez idő tájt egy Száti nevű szerzetes, egy halász fia, ilyen téves nézeteket táplált:

- Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy jelenlegi megismeréseink velünk jönnek a lélekvándorlás során, nem változnak.

[...] Amikor a többi szerzetesnek nem sikerült lebeszélni téves nézeteiről Száti szerzetest, a halász fiát, felkeresték a Magasztost. [...]

Ekkor a Magasztos az egyik szerzetest szólította:

- Eredj, szerzetes, hívd ide nevemben Száti szerzetest, a halász fiát: „A Mester hívat, Száti testvér!”

- Igen, uram - válaszolta a szerzetes engedelmesen a Magasztosnak, és felkereste Száti szerzetest. Odaérve, így szólt Száti szerzeteshez:

- A Mester hívat, Száti testvér!

- Rendben van, testvér - felelte a szerzetesnek Száti szerzetes, és felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Száti szerzetest:

- Igaz-e, Száti, hogy ilyen téves nézeteket táplálsz. „Úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy jelenlegi megismeréseink velünk jönnek a lélekvándorlás során, nem változnak”?

- Igen, uram, valóban úgy értelmezem a Tant, amelyet a Magasztos hirdet, hogy jelenlegi megismeréseink velünk jönnek a lélekvándorlás során, nem változnak.

- Milyen megismerésre gondolsz, Száti?

- Arra, amely megnyilatkozik és érzékel [?], és különböző helyekre kerülve, újra meg újra megtapasztalja jó és rossz tettei jutalmát.

- Balgatag ember, honnét veszed, hogy én ilyen tanítást hirdetek? Nem fejtettem-e ki különböző vonatkozásokban, balgatag ember, hogy a megismerés adott ok következménye­ként keletkezik, adott ok nélkül nem jön létre megismerés? Te viszont, balgatag ember, értetlenségedben félremagyarázod az én tanításomat, pusztulásba kergeted önmagadat, és sok kárt okozol. Nyomorúságod, szenvedésed fog származni belőle hosszú időre, balgatag ember!

Ekkor a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Mit gondoltok, szerzetesek: nem okozott-e forrongást a rendi fegyelemben ez a Száti szerzetes, a halász fia?

- Hogyan történhetnék ilyesmi, urunk? Semmiképpen sem, urunk!

E szavak hallatára Száti szerzetes némán, magába roskadva, görnyedt háttal, lesütött szemmel, lángvörös arccal, zavartan ült. [...]

Ekkor a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, amilyen adott ok alapján keletkezik megismerés, arról nevezik el. Ha látás alapján és alak vonatkozásában keletkezik megismerés, látási megismerésnek nevezik. Ha hallás alapján és hang vonatkozásában keletkezik megismerés, hallási megismerésnek neve­zik. Ha szaglás alapján és szag vonatkozásában keletkezik megismerés, szaglási megismerés­nek nevezik. Ha nyelv alapján és íz vonatkozásában keletkezik megismerés, ízlelési meg­ismerésnek nevezik. Ha test alapján és tapintás vonatkozásában keletkezik megismerés, testi megismerésnek nevezik. Ha gondolkozás alapján és állítások vonatkozásában keletkezik megismerés, gondolkozási megismerésnek nevezik. Ugyanúgy, szerzetesek, mint ahogy a tüzet arról az adott tényezőről nevezik el, amelynek alapján ég. Ha fa alapján ég a tűz, fatűznek nevezik. Ha rőzse alapján ég a tűz, rőzsetűznek nevezik. Ha széna alapján ég a tűz, szénatűznek nevezik. Ha trágya alapján ég a tűz, trágyatűznek nevezik. Ha polyva alapján ég a tűz, polyvatűznek nevezik. Ha hulladék alapján ég a tűz, hulladéktűznek nevezik. Ugyanígy, szerzetesek, aminek alapján keletkezik megismerés, arról nevezik el. [Megismételve.]

Adva van egy élőlény (vagy: Ez az élőlény létrejött); világos, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Tehát táplálékból tartja fenn magát; világos, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Tehát a táplálék megszűnése esetén az élőlénynek is meg kell szűnnie; világos, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Ez esetleg nem élőlény (vagy: Ez az élőlény esetleg nem jött létre); ugyebár az ilyen bizonytalanságból kétség származik, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Így esetleg nem táplálékból tartja fenn magát; ugyebár az ilyen bizonytalanságból kétség származik, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Így a táplálék megszűnésével az élőlénynek esetleg nem kell megszűnnie; ugyebár az ilyen bizonytalanságból kétség származik, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy ez élőlény (vagy: hogy ez az élőlény létrejött), annak kétsége eloszlik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy tehát táplálékból tartja fenn magát, annak kétsége eloszlik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy tehát a táplálék megszűnése esetén az élőlénynek is meg kell szűnnie, annak kétsége eloszlik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Szerzetesek, ugyebár nincs kétségetek afelől, hogy ez élőlény (vagy: hogy ez az élőlény létrejött)?

- Nincs, urunk.

- Szerzetesek, ugyebár nincs kétségetek afelől, hogy tehát táplálékból tartja fenn magát?

- Nincs, urunk.

- Szerzetesek, ugyebár nincs kétségetek afelől, hogy tehát a táplálék megszűnése esetén az élőlénynek is meg kell szűnnie?

- Nincs, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy ez élőlény (vagy: hogy ez az élőlény létrejött), az helyesen gondolkozik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy tehát táplálékból tartja fenn magát, az helyesen gondolkozik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Aki a valóságnak megfelelően, világosan felismeri, hogy tehát a táplálék megszűnése esetén az élőlénynek is meg kell szűnnie, az helyesen gondolkozik; ugyebár, szerzetesek?

- Igen, urunk.

- Nos, szerzetesek, ha ezt a világos, letisztult nézetet elfogadjátok, magatokévá teszitek, elisme­ritek, követitek, akkor a kinyilatkoztatott Tant tutajhoz hasonlónak tekintitek-e, amely csak átkelésre való, nem megőrzésre?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt a világos, letisztult nézetet nem fogadjátok el, nem teszitek magatokévá, nem ismeritek el, nem követitek, akkor a kinyilatkoztatott Tant tutajhoz hasonlónak tekin­titek-e, amely csak átkelésre való, nem megőrzésre?

- Igen, urunk.

- Szerzetesek, négyféle táplálék szolgál a megszületett élőlények életben tartására és a meg­születendők létresegítésére. Mi ez a négy? Durva vagy finom anyagi táplálék, másodszor az érintkezés, harmadszor a gondolkodás, negyedszer a megismerés. Miből fakad, miből támad, miből születik, miből keletkezik ez a négy táplálék? Ez a négy táplálék a létszomjból fakad, a létszomjból támad, a létszomjból születik, a létszomjból keletkezik. Miből fakad, miből támad, miből születik, miből keletkezik a létszomj? A létszomj az érzetekből fakad [...]. Miből fakadnak [...] az érzetek? Az érzetek az érintkezésből fakadnak [...]. Miből fakad [...] az érintkezés? Az érintkezés a hat érzékelési területből fakad [...]. Miből fakad [...] a hat érzékelési terület? A hat érzékelési terület a névből és alakból fakad [...]. Miből fakad [...] a név és alak? A név és alak a megismerésből fakad [...]. Miből fakad [...] a megismerés? A megismerés az adottságokból fakad [...]. Miből fakadnak [...] az adottságok? Az adottságok a tudatlanságból fakadnak [...]. Tehát, szerzetesek, a tudatlanság következményei az adottságok, az adottságok következménye a megismerés, a megismerés következménye a név és alak, a név és alak következménye a hat érzékelési terület, a hat érzékelési terület következménye az érintkezés, az érintkezés következményei az érzetek, az érzetek következménye a létszomj, a létszomj következménye a léthez kapcsolódás, a léthez kapcsolódás következménye a létezés, a létezés következménye a születés, a születés következménye az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így jön létre ez az egész egyetemes szenvedés.

Azt mondtam, hogy az öregség és halál a születés következménye. Nos, szerzetesek, valóban a születés következménye az öregség és halál, vagy nem? Mi a véleményetek erről?

- Urunk, az öregség és halál a születés következménye, ez a véleményünk. Az öregség és halál a születés következménye.

- Azt mondtam, hogy a születés a létezés következménye. Nos, szerzetesek, valóban a létezés következménye a születés? Mi a véleményetek erről?

- Urunk, a születés a létezés következménye, ez a véleményünk. A születés a létezés követ­kezménye. [Stb.].

- Jól van, szerzetesek. Tehát, szerzetesek, ti is így mondjátok, én is így mondom: ha ez van, akkor emez is van, ennek a keletkezése magával vonja emennek a keletkezését, azaz a tudat­lanság következményei az adottságok [...stb.].

Viszont a tudatlanságnak teljes vágytalanság révén történő megszüntetésével megszűnnek az adottságok, az adottságok megszűntével megszűnik a megismerés, a megismerés megszűn­tével megszűnik a név és alak, a név és alak megszűntével megszűnik a hat érzékelési terület, a hat érzékelési terület megszűntével megszűnik az érintkezés, az érintkezés megszűntével megszűnnek az érzetek, az érzetek megszűntével megszűnik a létszomj, a létszomj megszűn­tével megszűnik a léthez kapcsolódás, a léthez kapcsolódás megszűntével megszűnik a létezés, a létezés megszűntével megszűnik a születés, a születés megszűntével megszűnik az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így szűnik meg ez az egész egyetemes szenvedés.

Azt mondtam, hogy a születés megszűntével megszűnik az öregség és halál. Nos, szerzetesek, valóban a születés megszűntével szűnik meg az öregség és halál? Mi a véleményetek erről?

- Urunk, a születés megszűntével megszűnik az öregség és halál, ez a véleményünk. A születés megszűntével megszűnik az öregség és halál.

- Azt mondtam, hogy a létezés megszűntével megszűnik a születés. Nos, szerzetesek, valóban a létezés megszűntével szűnik meg a születés? Mi a véleményetek erről?

- Urunk, a létezés megszűntével megszűnik a születés, ez a véleményünk. A létezés meg­szűntével megszűnik a születés. [Stb.]

- Jól van, szerzetesek. Tehát, szerzetesek, ti is így mondjátok, én is így mondom: ha ez nincs, akkor emez sincs, ennek a megszűnte magával vonja emennek a megszűntét, azaz a tudatlan­ság megszüntetésével megszűnnek az adottságok [...stb.].

Ezek után, szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, visszafordultok-e a múlthoz: „Létez­tünk-e mi már régebben, vagy nem léteztünk régebben? Mik voltunk régebben, hogyan léteztünk régebben, miből mivé lettünk régebben?”

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, előre fordultok-e a jövőhöz: „Fogunk-e mi majd létezni a jövendőben, vagy nem fogunk létezni a jövendőben? Mik leszünk a jövendő­ben, hogyan fogunk létezni a jövendőben, miből mivé leszünk a jövendőben?”

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, töprengtek-e magatok felől a jelenben: „Létezem-e én, vagy nem létezem? Mi vagyok? Hogyan létezem? Ez a mostani lényem honnét jött, hová fog menni?”

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, fogtok-e így beszélni: „Egy remete mondta ezt nekünk, remeték mondták, mi azonban nem mondjuk ezt”?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, fogtok-e másik mestert keresni magatoknak?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, vissza fogtok-e térni a közönséges remeték és papok különböző fogadalmaihoz, hókuszpókuszaihoz, szertartásaihoz, remélve tőlük valamit?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Nemdebár, szerzetesek, csak amit magatok megismertetek, magatok beláttatok, magatok felfogtatok, csakis azt valljátok?

- Úgy van, urunk.

- Jól van, szerzetesek. Beavattalak benneteket ebbe a világos, időtlen tanba, amely mindenki előtt nyitva áll, mindenkit szólít, s amelyet a bölcsek maguktól felfognak.

 

AZ ASSZAPURAI BESZÉD
[MN 40.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Anga-földön tartózkodott. Anga-földön van egy Asszapura nevű város. Ennek közelében a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, uram - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- „Remeték, remeték” - így neveznek benneteket az emberek. És ha tőletek kérdezik: „Kik vagytok?”, ti is ezt valljátok magatokról: „Remeték vagyunk.” S ha így neveznek benneteket, és ti is ezt valljátok magatokról, akkor ehhez kell tartanotok magatokat: „A remeteség egyenes útján fogunk járni, így lesz jogos a név, amellyel neveznek, és az, amit magunkról vallunk. És akik ruha, élelem, fekhely, betegség esetén orvosság adományában részesítenek, azok szolgá­latai dús gyümölcsöt fognak teremni, és dicséretükre válnak. Bennünket pedig remeteségbe távozásunk eredményhez és célhoz juttat, nem marad meddő.”

Szerzetesek, mikor nem jár a szerzetes a remeteség egyenes útján? Ha egy szerzetes irigy és nem szabadul meg az irigységtől, rosszindulatú és nem szabadul meg a rosszindulattól, haragos és nem szabadul meg a haragtól, gyűlölködő és nem szabadul meg a gyűlölettől, kétszínű és nem szabadul meg a kétszínűségtől, gonosz és nem szabadul meg a gonoszságtól, ármánykodó és nem szabadul meg az ármánykodástól, önző és nem szabadul meg az önzéstől, álnok és nem szabadul meg az álnokságtól, csalárd és nem szabadul meg a csalárdságtól, bűnös vágyai vannak és nem szabadul meg a bűnös vágyaktól, tévtanokban hisz és nem szabadul meg a tévtanoktól, akkor nem jár a remeteség egyenes útján, mivel nem szabadult meg a remeteséget beszennyező, a remeteséget meggyalázó, a remeteséget bemocskoló, tévútra vezető, alantas tulajdonságoktól, mondom nektek, szerzetesek. Mint hogyha egy élesre fent, kétélű tőrt, gyilkos fegyvert becsavarnának csuhába, eltakarnák vele, ehhez hasonlítom én az ilyen szerzetes remeteségét.

Szerzetesek, én nem nevezem remetének a csuha viselőjét pusztán azért, mert csuhát hord. Szerzetesek, én nem nevezem remetének a ruhátlanul járót pusztán azért, mert meztelenül jár, [...] a sárosan járót pusztán azért, mert sárosan jár, a vízben állót pusztán azért, mert vízben áll, a fák tövében ülőt pusztán azért, mert fák tövében ül, a szabad ég alatt tanyázót pusztán azért, mert szabad ég alatt tanyázik, a mozdulatlanul állót pusztán azért, mert mozdulatlanul áll, a böjtölőt pusztán azért, mert böjtöl, az imaszöveget ismételgetőt pusztán azért, mert imaszöveget ismétel, a haját varkocsba fonót pusztán azért, mert haját varkocsba fonja.

Ha pusztán a csuha viselése megszabadítaná az irigyet az irigységtől, a rosszindulatút a rosszindulattól [stb.], akkor az újszülöttet a barátok és rokonok csuhába öltöztetnék, csuha viselésére biztatnák: „Jöjj, szerencse fia, ölts csuhát! Pusztán a csuha viselése megszabadít az irigységtől, ha irigy vagy, a rosszindulattól, ha rosszindulatú vagy [stb.]”. De mivel, szerzetesek, csuhát viselők között is látok nem egy irigyet, rosszindulatút [stb.], ezért nem nevezem remetének a csuha viselőjét pusztán azért, mert csuhát hord. [...]

Szerzetesek, mikor jár a szerzetes a remeteség egyenes útján? Ha egy szerzetes irigy volt és megszabadul az irigységtől, rosszindulatú volt és megszabadul a rosszindulattól, haragos volt és megszabadul a haragtól, gyűlölködő volt és megszabadul a gyűlölettől, kétszínű volt és megszabadul a kétszínűségtől, gonosz volt és megszabadul a gonoszságtól, ármánykodó volt és megszabadul az ármánykodástól, önző volt és megszabadul az önzéstől, álnok volt és meg­szabadul az álnokságtól, csalárd volt és megszabadul a csalárdságtól, bűnös vágyai voltak és megszabadul a bűnös vágyaktól, tévtanokban hitt és megszabadul a tévtanoktól, akkor a remeteség egyenes útján jár, mivel megszabadult a remeteséget beszennyező, a remeteséget meggyalázó, a remeteséget bemocskoló, tévútra vezető, alantas tulajdonságoktól, mondom nektek, szerzetesek. Tisztának látja magát, szabadnak látja magát mindezektől a bűnös, gonosz tulajdonságoktól. Ha tisztának látja magát, szabadnak látja magát mindezektől a bűnös, gonosz tulajdonságoktól, elégedett lesz, elégedettsége örömet szül, az örvendő lelkűnek teste megnyugszik; ha teste megnyugodott, boldogságot érez, a boldogságban elméje összpontosul. Barátságos érzülettel hatja át az egyik égtájat, majd a másikat, majd a harmadikat, majd a negyediket, felfelé, lefelé, oldalt, minden irányban, az egész világot nagy, eláradó, mérhetetlen, jóindulatú, jó szándékú, barátságos érzülettel hatja át. Részvevő érzülettel hatja át az egyik égtájat, majd a másikat [...stb.]. Örvendő érzülettel hatja át az egyik égtájat, majd a másikat [...stb.]. Minden iránt közömbös érzülettel hatja át az egyik égtájat, majd a másikat [...stb.]. Mint hogyha volna valahol egy tiszta vizű, édes vizű, hűs vizű, átlát­szó vizű, üde, kies partú lótuszos tó, és odaérkezne keletről egy hőségtől kiszikkadt, hőségtől eltikkadt, fáradt, elepedt, szomjas ember, s a lótuszos tóra rátalálva, szomját csillapítaná, hevét lehűtené; és odaérkeznék nyugatról (~ délről, ~ északról, ~ bárhonnét) egy hőségtől kiszikkadt, hőségtől eltikkadt, fáradt, elepedt, szomjas ember, s a lótuszos tóra rátalálva, szomját csillapítaná, hevét lehűtené - ugyanígy, szerzetesek, ha egy nemesi rendből származó ember (~ papi rendből származó ember, ~ közrendből származó ember, ~ szolgák rendjéből származó ember, ~ bármilyen rendből származó ember) otthonából az otthontalanságba távozik, és a Tant és a rendi fegyelmet követve, amelyet a Beérkezett hirdet, magáévá teszi a barátságot, részvétet, örömet, közönyt, akkor eléri a belső nyugalmat, s a belső nyugalom eredményeképpen rálép a remeteség egyenes útjára, mondom nektek, szerzetesek.

És ha egy nemesi rendből (~ papi rendből, ~ közrendből, ~ szolgák rendjéből, ~ bármilyen rendből) származó ember otthonából az otthontalanságba távozva, megsemmisíti az indula­tokat, és már ebben az életben megismeri, megvalósítja, eléri gondolatainak és elméjének indulatoktól mentes megváltását, az indulatok megsemmisítése révén igazi remete lesz.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

 

ÉLETELVEK
[MN 45.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek!

- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, négyféle életelv létezik. Mi ez a négy?

Van olyan életelv, amely a jelenben boldogít, a jövőben szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben szenvedéssel jár, a jövőben boldogságot okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz.

Melyik az az életelv, amely a jelenben boldogít, a jövőben szenvedést okoz. Vannak olyan remeték és papok, akik ezt hirdetik, ezt vallják: „Az élvezet nem bűn.” Elmerülnek az élvezetekben, felkötött hajú apácák társaságában szórakoznak, és így beszélnek: „Ugyan miért mondják azok a tiszteletreméltó remeték és papok, hogy át kell látni az élvezeteken, miért hirdetik a lemondást az élvezetekről, jövendőbeli veszedelmet sejtve az élvezetekben? Hiszen öröm ezt a fiatal, hajlékony, pihés apácát megölelni!” Így beszélnek, és elmerülnek az élvezetekben. Ha elmerültek az élvezetekben, testük pusztulása után, haláluk után mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságba, pokolba kerülnek. Ott fájdalmas, keserves, kínos gyötrel­me­ket szenvednek. Ekkor így szólnak: „Azok a tiszteletreméltó remeték és papok ezért mondják hát, hogy át kell látni az élvezeteken, ezért hirdetik a lemondást az élvezetekről, ezt a jövendőbeli veszedelmet sejtik az élvezetekben! Íme, mi most az élvezetek miatt, az élvezetek következtében fájdalmas, keserves, kínzó gyötrelmeket szenvedünk.”

Olyan ez, szerzetesek, mint hogyha a nyár utolsó hónapjában egy élősdi folyondár megérlelné termését, és magja egy szálafa tövébe hullana. Ekkor a szálafán lakozó szellem aggodalmá­ban, ijedtében rémületbe esik. Azonban a szálafán lakozó szellem barátai és ismerősei, rokonai és hozzátartozói, a liget istenei, az erdei istenségek, a fák istenei, a bokrok, cserjék, füvek istenei összegyűlnek, köréje gyűlnek, és így nyugtatgatják:

- Ne félj, kedvesem! Ne félj, kedvesem! Lehetséges, hogy ezt a folyondármagot egy páva bekapja, vagy egy őz megeszi, vagy erdőtűz elégeti, vagy favágók felszedik, vagy hangyák elviszik, vagy lehet, hogy nem csírázik ki.

Ám a folyondár magját nem kapta be páva, nem ette meg őz, nem égette el erdőtűz, nem szedték fel favágók, nem vitték el hangyák, és kicsírázott. Az esős évszak záporaitól kihajtott, a hajtás megerősödött, fiatal, hajlékony, pihés, lenge folyondár lett belőle, és felkapaszkodott a szálafára. Ekkor a szálafán lakozó szellem így gondolkozott:

- Miért is nyugtatgattak összegyűlve, körém gyűlve kedves barátaim és ismerőseim, rokonaim és hozzátartozóim, a liget istenei, az erdei istenségek, a fák istenei, a bokrok, cserjék, füvek istenei, jövendőbeli veszedelmet sejtve a folyondármagban: „Ne félj, kedvesem! Ne félj, kedvesem! Lehetséges, hogy ezt a folyondármagot egy páva bekapja, vagy egy őz megeszi, vagy erdőtűz elégeti, vagy favágók felszedik, vagy hangyák elviszik, vagy lehet, hogy nem csírázik ki”? Hiszen öröm ezt a fiatal, hajlékony, pihés, lenge folyondárt megölelni!

Az azonban körülfonja a szálafát, körülfonja, és fent elterebélyesedik rajta, elterebélyesedik rajta, és sűrűn behálózza, sűrűn behálózza, és a szálafa hatalmas törzsét kiszikkasztja. Ekkor a szálafán lakozó szellem észbe kap:

- Hát ezért nyugtatgattak összegyűlve, körém gyűlve kedves barátaim és ismerőseim, roko­naim és hozzátartozóim, a liget istenei, az erdei istenségek, a fák istenei, a bokrok, cserjék, füvek istenei, jövendőbeli veszedelmet sejtve a folyondármagban! [...Stb.] Íme, én most a folyondármag miatt fájdalmas, keserves, kínzó gyötrelmeket szenvedek!

Ugyanígy vannak azok a remeték és papok, akik ezt hirdetik, ezt vallják: „Az élvezet nem bűn”, és elmerülnek az élvezetekben, felkötött hajú apácák társaságában szórakoznak [...stb.]. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben boldogít, a jövőben szenvedést okoz.

Melyik az az életelv, amely a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz? Vannak meztelenül járó remeték, akik rendszertelen életet élnek, kezüket nyelvükkel tiszto­gatják, nem fogadnak el meghívást, marasztalást, adományt, felajánlást, megvendégelést. Nem fogadnak el semmit kettesben étkezőktől, terhes asszonytól, szoptatós anyától, férfitól jövő nőtől, vagy onnét, ahol kutya van a közelben, ahol legyek röpdösnek. Nem esznek halat, húst, nem isznak bort, pálinkát. Egyetlen házba térnek be alamizsnáért, és egy marokkal fogadnak el; két házba térnek be alamizsnáért, és két marokkal fogadnak el; [...] hét házba térnek be alamizsnáért, és hét marokkal fogadnak el. Egyetlen hívő adományaiból élnek, két hívő adományaiból élnek [...] hét hívő adományaiból élnek. Napjában egyszer esznek, másod­na­pon­ként esznek, [...] hetednaponként esznek, félhavi böjtölésig menő, szigorú önmegtartóz­tatást folytatnak. Vadnövényekkel táplálkoznak, kölessel, rizzsel, gabonaszemekkel, szittyó­val, növények szárával és nedvével táplálkoznak, szézámmaggal, fűvel, tehéntrágyával, gyökerekkel, bogyókkal, hullott gyümölccsel táplálkoznak. Kendervászon ruhába öltöznek, daróc­ruhába öltöznek, hullákról lehúzott leplekbe öltöznek, szemétdombról felszedett rongyok­ba öltöznek, faháncs ruhába öltöznek, antilopbőrbe öltöznek, sásfonattal övezik magukat, hánccsal övezik magukat, fakéreggel övezik magukat, emberhajból szőtt köntöst viselnek, lószőrből szőtt köntöst viselnek, bagolyszárnyat öltenek magukra. Kitépik hajukat és szakállukat a haj- és szakállkitépés szertartása szerint. Mozdulatlanul állnak, lemondanak az ülésről, sarkukon guggolnak a sarkon guggolás szertartása szerint. Töviságyon feküsznek, tüskéken készítenek fekhelyet maguknak, minden este harmadszor is szertartásosan meg­merítkeznek vízben. Így különböző módokon tesznek eleget a test gyötrése és sanyargatása szertartásának. Testük pusztulása után, haláluk után mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságba, pokolba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz.

Melyik az az életelv, amely a jelenben szenvedéssel jár, a jövőben boldogságot okoz? Vannak olyanok, akik természetüktől fogva vad szenvedélyek rabjai, és szenvedélyük állandó szenvedést és bánatot okoz nekik. Természetüktől fogva vad gyűlölet rabjai, és gyűlöletük állandó szenvedést és bánatot okoz nekik. Természetüktől fogva vad tévelygések rabjai, és tévelygésük állandó szenvedést és bánatot okoz nekik. ők azonban, bár kínlódva és szenvedve, bár könnyes arccal és jajgatva, de erényes, tiszta, önmegtartóztató életmódot foly­tatnak. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra, égi világba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben szenvedéssel jár, a jövőben boldogságot okoz.

Melyik az az életelv, amely a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz? Vannak olyanok, akik természetüktől fogva mentesek a vad szenvedélyektől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a szenvedély. Természetüktől fogva mentesek a vad gyűlölettől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a gyűlölet. Természetüktől fogva mentesek a vad tévelygésektől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a tévelygés. Minden vágytól távol, minden bajtól távol, e távolmaradásuk szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jutnak. Majd az elmélkedést és gondolkozást feladva, elérik a belső nyugalmat, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet: a második révület állapotába jutnak. Majd az örömről is lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldogságot érzik testükben, amelyről az igaz emberek ezt mondják: „Az egykedvűen emlékező boldogan él”: a harmadik révület állapotába jutnak. Majd a boldogságon túljutva és a szenvedésen túljutva, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elérik a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést: a negyedik révület állapotába jutnak. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra, égi világba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz.

Íme, szerzetesek, ez a négy életelv létezik.

Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait.

PÓTALIJA

[MN 54.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Anguttarápa-földön tartózkodott. Anguttarápa-földön van egy Ápana nevű város. Egyik reggelen a Magasztos felöltözött, magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és elindult Ápanába alamizsnáért. Bejárta Ápanát alamizsnáért, majd alamizsnagyűjtő útjáról visszatérve, elfogyasztotta az élelmet, és egy közeli erdőségbe indult a nap hátralévő részét eltölteni. Az erdő mélyén leült egy fa tövébe.

Egy Pótalija nevű házigazda, házias öltözékben, lábán saruval, kezében napernyővel, sétára indult, és sétája során ugyanahhoz az erdőséghez érkezett. Az erdő mélyén a Magasztos tartózkodóhelye felé haladt. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után megállt előtte. A Magasztos így szólt az előtte álló Pótalija házigazdához:

- Házigazda, találsz itt ülőalkalmatosságokat; ha akarod, ülj le!

Pótalija házigazda zokon vette a megszólítást: „Gótama remete házigazdának minősített!” és ingerülten hallgatott.

A Magasztos másodszor is így szólt Pótalija házigazdához:

- Házigazda, találsz itt ülőalkalmatosságokat; ha akarod, ülj le! Pótalija házigazda másodszor is zokon vette a megszólítást: „Gótama remete házigazdának minősített!”, és ingerülten hall­gatott.

A Magasztos harmadszor is így szólt Pótalija házigazdához:

- Házigazda, találsz itt ülőalkalmatosságokat; ha akarod, ülj le! Pótalija házigazda ismét zokon vette a megszólítást: „Gótama remete házigazdának minősített!”, és ingerülten válaszolt a Magasztosnak:

- Gótama, méltánytalan tőled, illetlenség tőled, hogy egyszerűen házigazdának minősítesz!

- De hiszen külsőd, megjelenésed, viselkedésed házigazdának bizonyít!

- Igen, de minden foglalatossággal felhagytam, minden tevékenységemet megszüntettem, Gótama!

- Milyen formában hagytál fel minden foglalatossággal, milyen formában szüntetted meg minden tevékenységedet, házigazda?

- Úgy, Gótama, hogy ami vagyonom és jószágom, ezüstöm és aranyam volt, mindent örökül hagytam fiaimra, nem szólok bele, nem szólok hozzá, élelmen és öltözéken kívül semmit sem igénylek magamnak. Ilyen formában hagytam fel minden foglalatossággal, ilyen formában szüntettem meg minden tevékenységemet, Gótama.

- Házigazda, te másként értelmezed a tevékenység megszüntetését, mint ahogy a tevékenység megszüntetése a nemes szerzetesrendben megvalósul.

- Uram, milyen formában valósul meg a tevékenység megszüntetése a nemes szerzetes­rend­ben? Uram, tanítson meg rá a Magasztos, hogyan valósul meg a tevékenység megszüntetése a nemes szerzetesrendben!

- Nos, házigazda, hallgasd meg, fontold meg jól; elmondom.

- Úgy lesz, uram - válaszolta Pótalija házigazda tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Házigazda, nyolc szabály szolgál a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszüntetésének megvalósítására. Mi ez a nyolc? Élet kioltásától tartózkodni, így feladni az élet kioltását. Csupán kapott dolgokat elvenni, így feladni a nem kapott dolgok elvevését. Igaz beszédet szólni, így feladni a hazug beszédet. Jóakaratú beszédet szólni, így feladni a rosszakaratú beszédet. Mohóságtól és kapzsiságtól tartózkodni, így feladni a mohóságot és kapzsiságot. Szitkozódástól és civakodástól tartózkodni, így feladni a szitkozódást és civakodást. Haragtól és mérgelődéstől tartózkodni, így feladni a haragot és mérgelődést. Gőgtől tartózkodni, így feladni a gőgösséget. Röviden összefoglalva, nem részletezve, ez a nyolc szabály szolgál a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszüntetésének megvalósítására, házigazda.

- Uram, könyörületből fejtse ki részletesen a Magasztos ezt a röviden összefoglalt, nem rész­letezett nyolc szabályt, amelyek a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszünteté­sének megvalósítására szolgálnak!

- Nos, házigazda, hallgasd meg, fontold meg jól; elmondom.

- Úgy lesz, uram - válaszolta Pótalija házigazda tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Azt mondtam, hogy élet kioltásától tartózkodni kell, így kell feladni az élet kioltását. Milyen értelemben mondtam ezt? A nemes tanítvány így gondolkozik: „Én éppen azoknak a kötöttségeknek a feloldására, megszüntetésére törekszem, amely kötöttségek kedvéért életet oltanék. Ha életet oltanék, önmagam is elítélném magamat az élet kioltásáért, és ha mások rájönnének, akik tudnának róla, megvetnének az élet kioltásáért. Testem pusztulása után, halálom után rossz út várna rám az élet kioltásáért. Mert éppen az élet kioltása jelenti a köteléket, ez jelenti az akadályt utamon. És az élet kioltásából származó gyötrelmes, pusztító indulatok nem támadnak fel abban, aki távol tartja magát az élet kioltásától.” Amikor azt mondtam, hogy élet kioltásától tartózkodni kell, így kell feladni az élet kioltását, ebben az értelemben mondtam. [...]

(A felsorolás hétszer megismétlődik.)

- Házigazda, ez az a nyolc szabály, röviden összefoglalva és részletesen kifejtve, amelyek a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszüntetésének megvalósítására szolgálnak. Ám ez még nem minden, aminek segítségével a tevékenység teljes megszüntetése teljes egészében megvalósul.

- Uram, minek segítségével valósul meg teljes egészében a nemes szerzetesrendben a tevékenység teljes megszüntetése? Uram, tanítson meg rá a Magasztos, hogyan valósul meg teljes egészében a nemes szerzetesrendben a tevékenység teljes megszüntetése!

- Ha egy kiéhezett, elerőtlenedett kutya megállna egy mészárszék előtt, és egy ügyes kezű mészáros vagy mészároslegény odavetne neki egy lefosztott, lecsupaszított, hústalan, vér­fol­tos, puszta csontot - mit gondolsz, házigazda: el tudná űzni éhségét és erőtlenségét az a kutya, bármeddig rágódna azon a lefosztott, lecsupaszított, hústalan, vérfoltos, puszta csonton?

- Semmiképpen, uram, hiszen az a puszta csont le van fosztva, le van csupaszítva, hústalan, vérfoltos; hiába vesződne, hiába kínlódna vele akármeddig az a kutya.

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos puszta csonthoz hasonlította az érzéki örömöket, amelyek sok fájdalmat, sok gyötrelmet okoznak, és túlteng bennük a nyomorúság.” Így látja ezt a valóságnak megfelelően, helyes értelemmel, és túllépve a sokféleségből fakadó, sokféleségen nyugvó közömbösségen, az egységből fakadó, egységen nyugvó közömbösséget táplálja magában [?], amelyben minden anyagi dologhoz ragaszkodás maradéktalanul megsemmisül.

Ha egy keselyű, vagy ölyv, vagy holló felkap egy darab húst, és felrepül vele, és a többi keselyű, vagy ölyv, vagy holló mind-mind utána repül, cibálja, el akarja venni tőle - mit gondolsz, házigazda: ha az a keselyű, vagy ölyv, vagy holló nem dobja el rögtön a húscafatot, nem fog-e halált vagy halálos gyötrelmeket szenvedni miatta?

- De igen, uram.

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos húscafathoz hason­lította az érzéki örömöket...” [stb.].

Ha egy ember lángoló fűcsomóval a kezében széllel szembe halad - mit gondolsz, házigazda: ha az az ember nem dobja el rögtön a lángoló fűcsomót, a lángoló fűcsomó nem fogja-e vagy a kezét megégetni, vagy a karját megégetni, vagy más testrészét megégetni, és ő nem fog-e halált vagy halálos gyötrelmeket szenvedni miatta?

- De igen, uram.

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos lángoló fűcsomó­hoz hasonlította az érzéki örömöket...” [stb.].

Ha egy embermagasságnál mélyebb gödör volna, láng nélkül, füst nélkül izzó parázzsal tele, s arra haladna egy ember, aki élni akar, nem akar meghalni, örülni akar, nem akar kínlódni, és két erős ember két karjánál fogva megragadná, és a parázzsal telt gödör felé vonszolná - mit gondolsz, házigazda: nem kapálózna-e minden erejéből az az ember?

- De igen, uram, mert az az ember tisztában van vele: „Ha beleesem ebbe a parázzsal telt gödörbe, halált vagy halálos gyötrelmeket fogok szenvedni.”

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos parázzsal telt gödörhöz hasonlította az érzéki örömöket...” [stb.].

Ha egy ember álmában kies kertet lát, kies erdőt lát, kies tájat lát, kies lótuszos tavat lát, és ébredés után nem lát semmit - ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos álomképhez hasonlította az érzéki örömöket...” [stb.].

Ha egy ember kölcsönkért tárgyakkal, értékes drágaköves gyűrűkkel megrakna egy szekeret, és ezeket a kölcsönkért tárgyakat magával vive, elmenne velük a vásárra, az emberek így szólnának, ha látnák: „Haj, ez az ember csakugyan gazdag! A gazdagok így élvezhetik gazdagságukat!” Ám ha a tulajdonosok észrevennék, azonnal visszavennék tőle a sajátjukat. Mit gondolsz, házigazda: nem változnék-e meg ekkor a vélemény arról az emberről?

- De igen, uram, hiszen a tulajdonosok visszavették tőle a sajátjukat.

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos kölcsönkért tárgyakhoz hasonlította az érzéki örömöket...” [stb.].

Ha egy falu vagy város közelében sűrű erdő volna, benne egy fa, megrakva érett gyümölccsel, és egyetlen lehullott gyümölcs sem heverne a fa alatt, és arra járna egy ember, akinek gyü­mölcs­re van szüksége, gyümölcsöt szeretne találni, gyümölcs keresésére indult, és az erdőben járva, meglátná a fát, megrakva érett gyümölccsel, és ekkor így gondolkoznék: „Ez a fa rakva van érett gyümölccsel, és egyetlen lehullott gyümölcs sem hever a fa alatt. Tudok fára mászni; legjobb lesz, ha most felmászom a fára, eszem, amennyi belém fér, és a ruhám ölét is teleszedem.” Ezzel felmászna a fára, enne, amennyi belé fér, és a ruhája ölét is teleszedné. De közben oda vetődnék egy másik ember, akinek szintén gyümölcsre van szüksége, gyümölcsöt szeretne találni, és éles fejszével a vállán gyümölcs keresésére indult, és az erdőben járva, meglátná a fát, megrakva érett gyümölccsel, és ekkor így gondolkoznék: „Ez a fa rakva van érett gyümölccsel, és egyetlen lehullott gyümölcs sem hever a fa alatt. Nem tudok fára mászni; legjobb lesz, ha most gyökerestül kivágom ezt a fát, eszem, amennyi belém fér, és a ruhám ölét is teleszedem.” Ezzel nekilátna, hogy gyökerestül kivágja a fát. Mit gondolsz, házigazda: ha az első ember, aki felmászott a fára, rögtön le nem mászik róla, nem fogja-e kezét törni, vagy lábát törni, vagy más testrészét eltörni, amikor a fa kidől, és nem fog-e halált vagy halálos gyötrelmeket szenvedni miatta?

- De igen, uram.

- Ugyanígy, házigazda, a nemes tanítvány így gondolkozik: „A Magasztos fán termő gyümölcshöz hasonlította az érzéki örömöket...” [stb.]

Ha a nemes szerzetes elérte a mindenre közönnyel gondolásnak ezt a felülmúlhatatlan tökéle­tességét, az indulatok megsemmisülnek benne, és az indulatoktól megszabadulva, már ebben az életben megismeri, eléri, megvalósítja gondolkozása felszabadulását, értelme felszabadu­lását.

Így valósul meg teljes egészében a nemes szerzetesrendben a tevékenység teljes megszün­tetése, házigazda. Mi a véleményed, házigazda? Úgy látod, hogy benned is ugyanúgy valósult meg a tevékenység megszüntetése, mint ahogyan a nemes szerzetesrendben valósul meg teljes egészében a tevékenység teljes megszüntetése?

- Hol vagyok én uram attól, ahogyan a nemes szerzetesrendben valósul meg teljes egészében a tevékenység teljes megszüntetése? Távol állok, uram, attól, ahogyan a nemes szerzetesrend­ben valósul meg teljes egészében a tevékenység teljes megszüntetése. Uram, ezelőtt a más tételeket tanító, jelentéktelen remetéket jelentőseknek hittem, s jelentéktelen voltuk ellenére jelentős alamizsnával tápláltam őket, jelentéktelen voltuk ellenére jelentőséget tulajdonítottam nekik. A jelentős szerzeteseket viszont jelentékteleneknek hittem, s jelentős voltuk ellenére jelentéktelen alamizsnával tápláltam őket, jelentős voltuk ellenére nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Mostantól fogva viszont a más tételeket tanító, jelentéktelen remetéket jelenték­teleneknek fogom tartani, jelentéktelen voltuknak megfelelően jelentéktelen alamizsnával fogom táplálni őket, jelentéktelen voltuknak megfelelően nem fogok jelentőséget tulajdonítani nekik. A jelentős szerzeteseket viszont jelentőseknek fogom tartani, jelentős voltuknak megfelelően jelentős alamizsnával fogom táplálni őket, jelentős voltuknak megfelelően jelentőséget fogok tulajdonítani nekik.

Pompás, uram! Pompás, uram! Mint hogyha valaki talpra állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról a Magasztos. Uram, én most a Magasztoshoz folyamodom oltalomért, a Tanhoz és a szerzetesek gyülekezetéhez folyamo­dom oltalomért. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

DZSÍVAKA
[MN 55.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagahában, Dzsívaka gyermekorvos mangóligetében tartóz­kodott. Itt Dzsívaka felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Dzsívaka gyermekorvos:

- Uram, azt hallottam, hogy Gótama remete kedvéért életet oltanak ki, és Gótama remete tudatosan elfogyasztja a kedvéért készített húst. Valóban a Magasztos tanítását idézik, akik azt állítják, hogy Gótama remete kedvéért életet oltanak ki, és Gótama remete tudatosan elfogyasztja a kedvéért készített húst? Nem igaztalanul rágalmazzák-e ezek a Magasztost? A Tannak megfelelően magyarázzák-e a Tant, s nem valami eretnek nézet ütötte-e fel a fejét?

- Dzsívaka, akik ezt mondják: „Gótama remete kedvéért életet oltanak ki, és Gótama remete tudatosan elfogyasztja a kedvéért készített húst”, azok nem az én tanításomat idézik, és igaztalanul, valótlansággal rágalmaznak. Én azt tanítom, hogy három esetben nem szabad elfogyasztani a húst: ha látták, hallották, sejtik. Ebben a három esetben nem szabad elfogyasz­tani a húst, így tanítom. És azt tanítom, hogy három esetben szabad elfogyasztani a húst: ha nem látták, nem hallották, nem sejtik. Ebben a három esetben szabad elfogyasztani a húst, így tanítom.

Előfordul, Dzsívaka, hogy egy szerzetes valamely falu vagy város közelében tartózkodik. Barátságos érzülettel hatja át az egyik égtájat, majd a másik égtájat, majd a harmadikat, majd a negyediket, felfelé, lefelé, oldalt, minden irányban az egész világot nagy, eláradó, mérhe­tetlen, jóindulatú, jószándékú, barátságos érzülettel hatja át. Felkeresi egy házigazda vagy házigazda fia, és meghívja másnapra ebédre. Ha a szerzetes jónak látja, elfogadja a meghívást. Az éjszaka elmúltával, másnap reggel felöltözik, magára ölti felsőruháját, fogja alamizsnás szilkéjét, elindul a házigazda vagy házigazda fia hajlékába. Odaérve, leül az előkészített ülőhelyre. A házigazda vagy házigazda fia válogatott ételekkel vendégeli meg alamizsnaként. A szerzetes nem gondolkozik így: „Helyes, hogy ez a házigazda vagy házigazda fia válogatott ételekkel vendégel meg alamizsnaként.” Ezt sem gondolja a szerzetes: „Bárcsak ez a házi­gazda vagy házigazda fia máskor is megvendégelne ugyanilyen válogatott ételekkel alamizs­na­ként!” Mohóság nélkül, balga falánkság nélkül fogyasztja el az alamizsnaként kapott ételt, a lét nyomorúságára gondolva, és a megváltást tartva eszében. Mi a véleményed, Dzsívaka: a szerzetes ebben az esetben saját megkárosítására törekszik, vagy mások megkárosítására törekszik, vagy mindkettő megkárosítására törekszik?

- Semmiképpen sem, uram.

- Tehát, Dzsívaka, a szerzetes ebben az esetben kifogástalan táplálékkal táplálkozik?

- Úgy van, uram. Hallottam egy mondást: „Brahmá lényéből árad a barátság.” Ezt most a Magasztosról saját szememmel láttam, mert a Magasztos lényéből árad a barátság.

- Dzsívaka, a szenvedélyt, a gyűlöletet, a balgaságot, amiből az ártó szándék születik, ezt a szenvedélyt, ezt a gyűlöletet, ezt a balgaságot a Beérkezett levetkőzte, gyökerét elmetszette, fatörzsként kidöntötte, megsemmisítette, soha többé nem hajthat ki. Ha erre céloztál szavaiddal, egyetértek veled.

- Igen, uram, éppen erre céloztam szavaimmal. [...]

- Dzsívaka, aki a Beérkezett kedvéért vagy a Beérkezett tanítványai kedvéért életet olt ki, ötszörös súlyos vétket követ el. Először azzal követ el súlyos vétket, hogy szól: „Menjetek, hozzátok ide azt az állatot!” Másodszor azzal követ el súlyos vétket, hogy a remegve, kapálózva vonszolt állat fájdalomtól, kíntól szenved. Harmadszor azzal követ el súlyos vétket, hogy szól: „Menjetek, öljétek meg ezt az állatot!” Negyedszer azzal követ el súlyos vétket, hogy az életét vesztő állat fájdalomtól, kíntól szenved. Ötödször azzal követ el súlyos vétket, hogy a Beérkezettet vagy a Beérkezett tanítványait nem illő módon fogadja. Ezt az öt súlyos vétket követi el az, aki a Beérkezett kedvéért vagy a Beérkezett tanítványai kedvéért életet olt ki, Dzsívaka.

E szavak hallatára Dzsívaka gyermekorvos így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, csodálatos! Uram, bámulatos! Uram, a szerzetesek valóban feddhetetlen táplálékkal táplálkoznak. [...] Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

KUTYAUTÁNZÓ
[MN 57.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Kólija-földön tartózkodott. Kólija-földön van egy Haliddavasza­na nevű város. Itt a tehénutánzó kólija Punna és a kutyautánzó Szénija meztelen szerzetes felkereste a Magasztost. Odaérve, a tehénutánzó Punna köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A kutyautánzó Szénija meztelen szerzetes viszont üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlőszavak után kutya módjára összegubbaszkodott, és leheveredett előtte. Előtte ülve, a tehénutánzó kólija Punna így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, ez a Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes nehéz fogadalmat teljesít, földre dobott ételmaradékkal táplálkozik. Kutyautánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hova kerül?

- Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!

Ám a tehénutánzó kólija Punna másodszor is (~ harmadszor is) így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, ez a Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, nehéz fogadalmat teljesít, földre dobott ételmaradékkal táplálkozik. Kutyautánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?

- Látom, Punna, hiába mondom: „Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!” Nos, felvilágo­sítalak. Előfordul, Punna, hogy valaki kutyafogadalmat teljesít folyamatosan és tökéletesen, kutyaerkölcsöket vesz fel folyamatosan és tökéletesen, kutya módjára gondolkozik folyama­tosan és tökéletesen, kutya módjára viselkedik folyamatosan és tökéletesen. Teste pusztulása után, halála után kutyák között születik újjá. Ha pedig így gondolkozik: „Ennek az erényem­nek, ennek a fogadalmamnak, ennek az önsanyargatásomnak, ennek az önmegtartóztatá­somnak jutalmául isten leszek vagy egy isten kísérője leszek”, akkor helytelenül gondolkozik. Helytelen gondolkozása miatt két út közül az egyiket jövendölöm neki: vagy pokolba, vagy állat méhébe kerül. Így tehát, Punna, ha sikerül teljesítenie kutyafogadalmát, kutyák közé kerül, ha nem sikerül, pokolra jut.

E szavak hallatára Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, felzokogott, és könnyekre fakadt. Ekkor a Magasztos így szólt a tehénutánzó kólija Punnához:

- Látod, Punna, hiába mondtam: „Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!”

- Uram, nem azért sírok [szólt Szénija], mert a Magasztos ezt mondta rólam, hanem mert ezt a kutyautánzó fogadalmat régóta folytatom, régóta végzem. Uram, ez a tehénutánzó kólija Punna tehénutánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?

- Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz!

Ám Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, másodszor is (~ harmadszor is) így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, ez a tehénutánzó kólija Punna tehénutánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?

- Látom, Szénija, hiába mondom: „Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz!” Nos, felvilá­go­sítalak. Előfordul, Szénija, hogy valaki tehénfogadalmat teljesít folyamatosan és tökélete­sen, tehénerkölcsöket vesz fel folyamatosan és tökéletesen, tehén módjára gondolkozik folyamatosan és tökéletesen, tehén módjára viselkedik folyamatosan és tökéletesen. Teste pusztulása után, halála után tehenek között születik újjá [stb.]. Ha sikerül teljesítenie tehénfogadalmát, tehenek közé kerül, ha nem sikerül, pokolra jut.

E szavak hallatára a tehénutánzó kólija Punna felzokogott, és könnyekre fakadt. Ekkor a Magasztos így szólt Szénijához, a kutyautánzó meztelen szerzeteshez:

- Látod, Szénija, hiába mondtam: „Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz!”

- Uram, nem azért sírok [szólt Punna], mert a Magasztos ezt mondta rólam, hanem mert ezt a tehénutánzó fogadalmat régóta folytatom, régóta végzem. Most bizalommal fordulok a Magasztoshoz: a Magasztos ki tudja fejteni a Tant úgy, hogy felhagyjak ezzel a tehén­foga­da­lommal, és Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, felhagyjon ezzel a kutyafogadalommal.

- Nos, Punna, hallgasd meg, fontold meg jól; elmondom.

- Úgy lesz, uram - ígérte a Magasztosnak a tehénutánzó kólija Punna.

- Punna, négyféle cselekvést ismertem fel, éltem át és tanítok. Mi ez a négy? Van fekete cselekvés, fekete következménnyel. Van fehér cselekvés, fehér következménnyel. Van fekete-fehér cselekvés, fekete-fehér következménnyel. Van sem fekete, sem fehér cselekvés, fekete és fehér következmény nélkül, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvés.

Milyen a fekete következménnyel járó, fekete cselekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, rossz beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, rossz gondolkozási adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag. Miután rossz testi adottságokat halmozott fel magának, rossz beszédbeli adottságokat halmozott fel magának, rossz gondolkozási adottságokat halmozott fel magának, rossz világban születik új létre. Miután rossz világban született új létre, ott rossz benyomások érik. A rossz benyomások érintése rossz érzést kelt benne, rendkívül fájdalmasat, mintha pokolbeli lények között volna. Tehát minden lény újjászületése előző léte alapján történik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak meg­felelő benyomások érik. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. - Ezt nevezik fekete következménnyel járó, fekete cselekvésnek.

Milyen a fehér következménnyel járó, fehér cselekvés? Előfordul, hogy valaki jó testi adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó gondolkozási adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag. Miután jó testi adottságokat halmozott fel magának, jó beszédbeli adottságokat halmozott fel magának, jó gondolkozási adottságokat halmozott fel magának, jó világban születik új létre. Miután jó világban született új létre, ott jó benyomások érik. A jó benyomások érintése jó érzést kelt benne, rendkívül kellemeset, mintha fényistenek között volna. Tehát minden lény újjászületése előző léte alapján történik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak megfelelő benyomások érik. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. - Ezt nevezik fehér következménnyel járó, fehér cselekvésnek.

Milyen a fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adottságokat is, jó testi adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gondolkozási adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag. Miután rossz testi adottságokat is, jó testi adottságokat is felhalmozott magának, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adottságokat is felhal­mo­zott magának, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gondolkozási adottságokat is felhal­mo­zott magának, olyan világban születik új létre, amely rossz is, jó is. Miután olyan világban született új létre, amely rossz is, jó is, ott rossz benyomások is, jó benyomások is érik. A rossz és jó benyomások érintése rossz érzést is, jó érzést is kelt benne, vegyesen fájdalmasat és kellemeset, mintha emberek és hol istenek, hol pokolbeli lények között volna. Tehát minden lény újjászületése előző léte alapján történik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak megfelelő benyomások érik. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. - Ezt nevezik fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselek­vésnek.

Milyen a fekete és fehér következmény nélküli, sem fekete, sem fehér cselekvés, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvés? Eltökéltség a fekete következménnyel járó, fekete cselekvésről való lemondásra, eltökéltség a fehér következménnyel járó, fehér cselekvésről való lemondásra, eltökéltség a fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvésről való lemondásra - ezt nevezik fekete és fehér következmény nélküli, sem fekete, sem fehér cselekvésnek, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvésnek. Ezt a négyféle cselekvést ismertem fel, éltem át, és tanítom, Punna.

E szavak utána a tehénutánzó kólija Punna így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, uram! Pompás, uram! [...] Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

Szénija viszont, a kutyautánzó meztelen szerzetes, így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, uram! Pompás, uram! [...] Szeretnék a Magasztostól felvételt nyerni a rendbe, szeretnék felavatást nyerni.

- Szénija, ha valaki előzőleg más tantételeket vallott, és most ebbe a szerzetesrendbe kéri felvételét, kéri felavatását, először négy hónapot kell közöttünk töltenie. Négy hónap elteltével szilárd gondolkozású szerzetesek felveszik és felavatják szerzetesnek. Ám ez olykor más­képpen is történhet.

- Uram, ha annak, aki előzőleg más tantételeket vallott, és most ebbe a szerzetesrendbe kéri felvételét, kéri felavatását, először négy hónapot kell eltöltenie, és négy hónap elteltével szilárd gondolkozású szerzetesek felveszik és felavatják szerzetesnek, akkor én először négy évet fogok itt eltölteni; négy év elteltével vegyenek fel és avassanak fel szerzetesnek a szilárd gondolkozású szerzetesek!

Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, a Magasztos színe előtt nyerte el a felvételt, a Magasztos színe előtt nyerte el a felavatást. Ezután a tiszteletreméltó Szénija, nem sokkal felavatása után, elvonultan, magányban, buzgón, ernyedetlenül, eltökélten élve életét, hama­rosan magától felismerte, átélte, elérte már ebben az életben az önmegtartóztatás legfőbb célját, amelynek kedvéért tisztes családok sarjai otthonukból az otthontalanságba távoznak. Megértette: legyőzte a születést, megvalósította a megtartóztatást, befejezte cselekvését, többé nem kell e világra születnie. Így a tiszteletreméltó Szénija is a szentek sorába került.

 

ABHAJA KIRÁLYFI
[MN 58.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagahában, a Bambusz-erdőben, a Mókus-parkban tartóz­ko­dott. Ez idő tájt Abhaja királyfi felkereste a dzsaina Nátaputtát. Odaérve, üdvözölte Nátaputtát, majd leült előtte. A dzsaina Nátaputta így szólította meg az előtte ülő Abhaja királyfit:

- Eredj, királyfi, vond kérdőre Gótama remetét! Akkor jó híred fog elterjedni: „Abhaja királyfi kérdőre vonta Gótama remetét, pedig Gótama remete olyan nagy erejű, olyan hatalmas!”

- Uram, hogy vonhatnám kérdőre Gótama remetét, hiszen olyan nagy erejű, olyan hatalmas?

- Eredj, királyfi, keresd fel Gótama remetét, s odaérve, így szólítsd meg: „Előfordulhat-e, uram, hogy a Beérkezett olyat mondjon, ami másoknak kellemetlen, ami másokat bánt?” Ha Gótama remete így válaszol kérdésedre: „Királyfi, előfordulhat, hogy a Beérkezett olyat mond, ami másoknak kellemetlen, ami másokat bánt”, akkor így folytathatod: „Ebben az esetben mi a különbség közötted, uram, és a közönséges emberek között, hiszen közönséges emberek is mondanak olyat, ami másoknak kellemetlen, ami másokat bánt?” Ha viszont Gótama remete így válaszol kérdésedre: „Királyfi, nem fordulhat elő, hogy a Beérkezett olyat mondjon, ami másoknak kellemetlen, ami másokat bánt”, akkor így folytathatod: „Ebben az esetben miért mondtad Dévadattáról, uram: „Kárhozott Dévadatta, egy világkorig pokolra kerül Dévadatta, menthetetlen Dévadatta”? Ezek a szavaid megharagították Dévadattát, elkeserítették Dévadattát.” Ha ezt a kettős élű kérdést teszed fel Gótama remetének, sem felfelé, sem lefelé nem tud kibújni. Mint amikor egy embernek vasbilincset vetnek a nyakába, sem felfelé, sem lefelé nem tud kibújni belőle, ugyanúgy Gótama remete sem tud sem felfelé, sem lefelé kibújni, ha ezt a kettős élű kérdést teszed fel neki.

- Úgy lesz, uram - ígérte meg Abhaja királyfi a dzsaina Nátaputtának, és felállva ültéből, jobb kéz felől megkerülte a dzsaina Nátaputtát, elköszönt tőle, és elindult a Magasztoshoz. Odaérve, üdvözölte a Magasztost, és leült előtte. Miközben előtte ült, felpillantott a napra, és ez a gondolata támadt:

- Ma már nincs idő a Magasztos kérdőre vonására. Majd holnap saját házamban fogom kérdőre vonni a Magasztost - és így szólt a Magasztoshoz:

- Fogadja el meghívásomat a Magasztos holnap ebédre negyedmagával!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

A Magasztos beleegyezését elnyerve, Abhaja királyfi felállt ültéből, jobb kéz felől megkerülte a Magasztost, elköszönt tőle, és távozott. Az éjszaka elmúltával a Magasztos reggel felöltö­zött, magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnás szilkéjét, és elindult Abhaja királyfi házába. Odaérve, leült az előkészített ülőhelyre. Abhaja királyfi saját kezűleg szolgálta ki és látta el a Magasztost válogatott sült és főtt ételekkel. Amikor a Magasztos befejezte étkezését, Abhaja királyfi fogott egy alacsonyabb széket, és leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Abhaja királyfi:

- Előfordulhat-e, uram, hogy a Beérkezett olyat mondjon, ami másoknak kellemetlen, ami másokat bánt?

- Semmi körülmények között sem, királyfi.

- Akkor a dzsainák veszítettek, uram.

- Miért mondod, királyfi, hogy akkor a dzsainák veszítettek?

- Uram, felkerestem a dzsaina Nátaputtát. Odaérve, üdvözöltem Nátaputtát, és leültem előtte. Miközben előtte ültem, a dzsaina Nátaputta így szólított meg: „Eredj, királyfi, vond kérdőre Gótama remetét! Akkor jó híred fog elterjedni: „Abhaja királyfi kérdőre vonta Gótama remetét, pedig Gótama remete olyan nagy erejű, olyan hatalmas!”” [Megismételve.]

Eközben Abhaja királyfi egy zsenge kisgyermeket, ártatlan csecsemőt tartott az ölében. Ekkor a Magasztos így szólt Abhaja királyfihoz:

- Mi a véleményed, királyfi? Ha ez a kisgyermek a te hanyagságod folytán vagy a dajka hanyagsága folytán egy szilánkot vagy kavicsot venne a szájába, mit tennél vele?

- Elvenném tőle, uram. Ha nem sikerülne megelőzőleg elvennem tőle, bal kezemmel leszorítanám a fejét, és jobb kezem begörbített ujjával még akkor is kivenném a szájából, ha megvérezném vele. Mindezt azért tenném, mert sajnálnám a gyereket.

- Ugyanígy, királyfi: ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, de másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a kijelentésnek a megtétele. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, de másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros, és másoknak kellemes, másoknak jólesik, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, és másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a kijelentésnek a megtétele. Mindezt azért teszi a Beérkezett, mert sajnálja az élőlényeket.

- Uram, amikor nagy tudású nemesek vagy nagy tudású papok vagy nagy tudású házigazdák vagy nagy tudású remeték felkeresik a Beérkezettet, kigondolnak egy kérdést, és felteszik a Beérkezettnek, olyankor a Magasztos már előre átgondolja-e: „Akik majd felkeresnek és ezt vagy ezt kérdezik tőlem, azoknak majd ezt válaszolom a kérdésre”, vagy pedig abban a pillanatban jut a Beérkezettnek eszébe a válasz?

- Viszontkérdést teszek fel, királyfi; felelj rá belátásod szerint. Mit gondolsz, királyfi: jól ismered a kocsi minden részét?

- Igen, uram, jól ismerem a kocsi minden részét.

- Akkor mit gondolsz, királyfi? Ha felkeresnének, és megkérdeznék tőled: „Milyen része ez a kocsinak?”, ilyenkor már előre átgondolnád-e: „Akik majd felkeresnek, és ezt vagy ezt kérdezik tőlem, azoknak majd ezt válaszolom a kérdésre”, vagy pedig abban a pillanatban jutna eszedbe a válasz?

- Uram, én gyakorlott kocsihajtó vagyok, és jól ismerem a kocsi minden részét, tisztában vagyok a kocsi minden egyes részével. Abban a pillanatban eszembe fog jutni a válasz.

- Nos, királyfi, ugyanígy, amikor nagy tudású nemesek vagy nagy tudású papok, vagy nagy tudású házigazdák, vagy nagy tudású remeték felkeresik a Beérkezettet, kigondolnak egy kérdést, és felteszik a Beérkezettnek, olyankor abban a pillanatban eszébe jut a Beérkezettnek a válasz azért, mert a Beérkezett jól ismeri a Tan minden részletét, és mivel a Tan minden részletét jól ismeri, abban a pillanatban eszébe jut a válasz.

E szavak hallatára Abhaja királyfi így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, uram! Pompás, uram! Mint hogyha valaki talpra állítaná a megfordítottat [...stb.]. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

MÁLUNKJÁPUTTA
[MN 63.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Ekkor a tiszteletreméltó Málunkjáputtának magános elmélkedése során ilyen kétségei támadtak:

- Vannak olyan tanítások, amelyeket a Magasztos nem fejtett ki, elkerült, mellőzött, mint ezeket: „A világ örökkévaló”, vagy „A világ nem örökkévaló”, vagy „A világ véges”, vagy „A világ végtelen”, vagy „A lélek azonos a testtel”, vagy „Más a lélek és más a test”, vagy „A Beérkezett létezni fog a halál után”, vagy „A Beérkezett nem fog létezni a halál után”, vagy „A Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után”, vagy „A Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után”. Mindezt nem fejtette ki nekem a Magasztos, és én nem tartom helyesnek, nem tartom jónak, hogy mindezt nem fejtette ki nekem a Magasztos. Felkeresem a Magasztost, és kérdést intézek hozzá ebben az ügyben. Ha a Magasztos kifejti, hogy a világ örökkévaló, vagy a világ nem örökkévaló, hogy a világ véges, vagy a világ végtelen, hogy a lélek azonos a testtel, vagy más a lélek és más a test, hogy a Beérkezett létezni fog a halál után, vagy a Beérkezett nem fog létezni a halál után, hogy a Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után, vagy a Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után, akkor a Magasztosnál maradok szerzetesként. Ha a Magasztos nem fejti ki, hogy a világ örökkévaló, vagy a világ nem örökkévaló [...stb.], akkor szakítok tanításai követésével, és visszatérek a világi életbe.

Amikor beesteledett, és a tiszteletreméltó Málunkjáputta befejezte elmélkedését, felállt ültéből, és felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz a tiszteletreméltó Málunkjáputta:

- Uram, magános elmélkedésem során ilyen kétségeim támadtak: Vannak olyan tanítások, amelyeket a Magasztos nem fejtett ki, elkerült, mellőzött, mint ezeket: „A világ örökkévaló” [...stb.]. Ha a Magasztos kifejti, hogy a világ örökkévaló [...stb.], akkor a Magasztosnál maradok szerzetesként. Ha a Magasztos nem fejti ki, hogy a világ örökkévaló [...stb.], akkor szakítok tanításai követésével, és visszatérek a világi életbe. Ha a Magasztos tudja, hogy a világ örökkévaló, fejtse ki nekem a Magasztos, hogy a világ örökkévaló. Ha a Magasztos tudja, hogy a világ nem örökkévaló, fejtse ki nekem a Magasztos, hogy a világ nem örökké­való. Ha viszont a Magasztos nem tudja, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló, akkor úgy illik, hogy aki nem tudja és nem látja, mondja meg őszintén: „Nem tudom, nem látom”. [...stb.]

- Málunkjáputta! Mondtam-e neked valaha is: „Jöjj, Málunkjáputta, maradj nálam szerzetes­ként, és én kifejtem neked, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló, hogy a világ végtelen vagy véges, hogy a lélek azonos a testtel, vagy más a lélek és más a test, hogy a Beérkezett létezni fog a halál után, vagy nem fog létezni, hogy a Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után, hogy a Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után”?

- Semmiképpen sem, uram.

- Vagy te mondtad-e nekem valaha is: „Uram, a Magasztosnál maradok szerzetesként, de a Magasztos fejtse ki nekem, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló [...stb.]”?

- Semmiképpen sem, uram.

- Szóval, Málunkjáputta, én sem mondtam neked: „Jöjj, Málunkjáputta, maradj nálam szerze­tesként, és én kifejtem neked, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló [...]”, te sem mondtad nekem: „Uram, a Magasztosnál maradok szerzetesként, de a Magasztos fejtse ki nekem, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló [...]”. Ha pedig ez így van, ki vagy te, önhitt ember, és ki ellen emelsz panaszt? Hiszen, Málunkjáputta, ha valaki így beszélne: „Addig nem maradok a Magasztosnál szerzetesként, amíg a Magasztos ki nem fejti nekem, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló [...]”, annak a Magasztos nem győzné mindezt kifejteni, mielőtt az illető élete lejárna.

Olyan ez, Málunkjáputta, mint hogyha valakit méreggel vastagon bekent nyílvessző sebezne meg, s barátai és ismerősei, rokonai és hozzátartozói sebekhez értő orvost hívatnának, ő azonban így kezdene beszélni: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, ki volt az az ember, aki meglőtt: nemes volt-e, pap volt-e, közrendű volt-e, szolga volt-e?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, ki volt az az ember, aki meglőtt: mi a neve, milyen nemzetségből származik?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, ki volt az az ember, aki meglőtt: magas, alacsony, vagy középtermetű?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, ki volt az az ember, aki meglőtt: fekete, barna, vagy világos bőrű?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, ki volt az az ember, aki meglőtt: melyik faluban, városban vagy településen lakik?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, milyen volt az az íj, amelyből meglőttek: egyenes vagy görbe?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, miből volt az az íjhúr, amelyről meglőttek: liánból, kákából, ínból, kenderből, háncsból készült-e?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, miből volt az a nyílvessző, amellyel meglőttek: nádból, vagy vesszőből?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, milyen volt a nyílvessző, amellyel meglőttek: keselyűtollal, kócsagtollal, ölyvtollal, pávatollal, kakastollal volt-e feltollazva?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, milyen állat inával volt körültekerve a nyílvessző vége, amellyel meglőttek: ökör, vagy bivaly, vagy őz, vagy majomínnal?” Továbbá így beszélne: „Addig nem engedem ezt a nyilat kihúzni, amíg nem tudom, milyen volt a nyílhegy, amellyel meglőttek: hegyes, vagy éles, vagy horgas, vagy kampós, vagy borjúfog alakú, vagy levél alakú?” Az illető nem győzné mindezt megtudakolni, mielőtt élete lejárna. Ugyanígy, Málunkjáputta, aki így beszélne: „Addig nem maradok a Magasztosnál szerzetesként, amíg a Magasztos ki nem fejti nekem, hogy a világ örökkévaló vagy nem örökkévaló [...]”, annak a Magasztos nem győzne mindent kifejteni, mielőtt az illető élete lejárna.

„Ha fennáll az a tétel, hogy a világ örökkévaló, akkor van értelme az önmegtartóztatásnak” - ez így nem mondható, Málunkjáputta. „Ha fennáll az a tétel, hogy a világ nem örökkévaló, akkor van értelme az önmegtartóztatásnak” - ez sem mondható így, Málunkjáputta. Akár az a tétel áll fenn, hogy a világ örökkévaló, akár az a tétel áll fenn, hogy a világ nem örökkévaló, egy bizonyos: van születés, van öregség, van halál, van szomorúság, fájdalom, szenvedés, bánat, gyötrelem, és én csak azt hirdetem, hogy mindezeknek már ebben az életben végét lehet vetni.

„Ha fennáll az a tétel, hogy a világ véges (~ hogy a lélek azonos a testtel, ~ a Beérkezett létezni fog a halál után, ~ a Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után), akkor van értelme az önmegtartóztatásnak” - ez így nem mondható, Málunkjáputta. „Ha fennáll az a tétel, hogy a világ végtelen (~ hogy más a lélek és más a test, ~ a Beérkezett nem fog létezni a halál után, ~ a Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után), akkor van értelme az önmegtartóztatásnak” - ez sem mondható így, Málunkjáputta. Akár az a tétel áll fenn, hogy a világ véges, akár az a tétel áll fenn, hogy a világ végtelen [...stb.], egy bizonyos: van születés, van öregség, van halál, van szomorúság, fájdalom, szenvedés, bánat, gyötrelem, és én csak azt hirdetem, hogy mindezeknek már ebben az életben végét lehet vetni.

Ezért, Málunkjáputta, ha valamiről nem beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy nem fejtettem ki; ha valamiről beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy kifejtettem. És miről nem beszéltem, Málunkjáputta? Nem mondtam azt, hogy a világ örökkévaló. Nem mondtam azt, hogy a világ nem örökkévaló. Nem mondtam azt, hogy a világ véges. Nem mondtam azt, hogy a világ végtelen [...stb.]. Miért nem beszéltem mindezekről, Málunkjáputta? Azért, mert mindebből nem származik haszon, nem tartozik az önmegtartóztatás lényegéhez, nem vezet lemon­dáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz (nirvánához); ezért nem beszéltem minderről, Málunkjáputta.

És miről beszéltem, Málunkjáputta? Megmondtam: ez a szenvedés oka. Megmondtam: ez a szenvedés megszüntetése. Megmondtam: ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út. Miért beszéltem mindezekről, Málunkjáputta? Mert mindebből haszon származik, mert elősegíti az önmegtartóztatást, mert lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, fel­ismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz vezet; ezért beszéltem minderről, Málunkjáputta.

Ezért, Málunkjáputta, ha valamiről nem beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy nem fejtettem ki; ha valamiről beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy kifejtettem.

Így beszélt a Magasztos. A tiszteletreméltó Málunkjáputta örömmel és elégedetten hallgatta a Magasztos szavait.

 

VACCSHAGOTTA; PÉLDÁZAT A TűZRőL
[MN 72.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Itt Vaccshagotta remete felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Vaccshagotta remete:

- Azt az elméletet vallja-e, Gótama úr, hogy a világ örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves?

- Nem vallom azt az elméletet, Vaccsha, hogy a világ örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves.

- Tehát azt az elméletet vallja Gótama úr, hogy a világ nem örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves?

- Nem vallom azt az elméletet, Vaccsha, hogy a világ nem örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves.

[Stb., 1. a 63. szuttát.]

- Vaccsha, az az elmélet, amely szerint a világ örökkévaló (~ nem örökkévaló stb.), pusztán tévhitek sűrűsége, tévhitek bozótja, tévhitek szemfényvesztése, tévhitek zűrzavara, tévhitek béklyója, és szenvedéssel, bajjal, kínnal, gyötrelemmel jár, nem vezet lemondáshoz, vágy­talansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz. Ezt a veszélyt látom benne, és ezért távol tartom magamat mindezektől az elméletektől.

- Van-e egyáltalán valamilyen elmélete Gótama úrnak?

- Vaccsha, a Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a Beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek: mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogy szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden feltevést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, legyőzött, elhagyott, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult.

- Az ilyen felszabadult elméjű szerzetes hol születik újjá, Gótama?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, Vaccsha.

- Tehát nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá.

- Tehát újjászületik is, nem is?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik is, nem is.

- Tehát sem újjászületik, sem nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá.

- Gótama, amikor azt kérdeztem, hogy az ilyen felszabadult elméjű szerzetes hol születik újjá, azt válaszoltad, hogy nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, Vaccsha. Amikor azt kérdeztem, hogy ezek szerint nem születik újjá, azt válaszoltad, hogy nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. Amikor azt kérdeztem, hogy ezek szerint újjászületik is, nem is, azt válaszoltad, hogy nem lehet azt mondani, hogy újjászületik is, nem is. Amikor azt kérdeztem, hogy ezek szerint sem újjászületik, sem nem születik újjá, azt válaszoltad, hogy nem lehet azt mondani, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá. Ezek után tudatlanságba kerültem, ezek után bizonytalanságba kerültem, Gótama, és azt a bizalmat, amely előző beszélgetésünk nyomán kialakult bennem Gótama úr iránt, ilyen körülmények között elveszítettem.

- Vaccsha, elég ebből a tudatlanságból, elég ebből a bizonytalanságból! Vaccsha, ez a Tan mély értelmű, nehezen fogható fel, nehezen sajátítható el, túlhaladja az értelmet, fenséges, bölcs, csak tudósoknak való. Te nem értheted meg, mert más nézeteket vallasz, más felfogást követsz, mást hiszel, más szabályoknak veted alá magadat, más tanítóid vannak. Nos, viszont­kérdést teszek fel, Vaccsha; felelj rá belátásod szerint. Mi a véleményed, Vaccsha: ha tűz égne előtted, tudnád-e: „Itt előttem tűz ég”?

- Ha tűz égne előttem, Gótama, tudnám: „Itt előttem tűz ég.”

- És ha megkérdeznék tőled: mitől ég ez a tűz, amelyik itt ég előtted, mit válaszolnál a kérdésre?

- Ha megkérdeznék tőlem: mitől ég ez a tűz, amelyik itt ég előttem, ezt válaszolnám a kérdésre: „Ez a tűz, amelyik itt ég előttem, attól ég, hogy fűvel és fával táplálják.”

- És ha kialudna előtted a tűz, tudnád-e: „Kialudt előttem a tűz”?

- Ha kialudna előttem a tűz, tudnám: „Kialudt előttem a tűz.”

- És ha megkérdeznék tőled: ez a tűz, amelyik kialudt előtted, melyik égtáj felé távozott, keletre, nyugatra, északra vagy délre, mit válaszolnál a kérdésre?

- Nem lehet rá válaszolni, Gótama. Hiszen a tűz, amely attól égett, hogy fűvel és fával táplálták, annak felemésztése után, ha nem raktak rá újabbakat, táplálék nélkül maradt, és éppen ezért mondjuk róla, hogy kialudt.

- Ugyanígy, Vaccsha, a testet, amellyel a meghatározó a Beérkezettet meghatározhatná, a Beérkezett levetkőzte, gyökerét elmetszette, mint kidöntött fatörzset; megsemmisítette, soha többé létre nem támadhat. A Beérkezett megszabadult a testi vonatkozásoktól; mély, felmér­he­tetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán. Nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik; nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá; nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik is, nem is; nem lehet azt mondani róla, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá. Az érzeteket (~ értelmet, ~ adottságokat, ~ megismerést), amelyekkel a meghatározó a Beérkezettet meghatározhatná, a Beérkezett levetkőzte, gyökerüket elmetszette, mint kidöntött fatörzset; megsemmisítette őket, soha többé létre nem támadhatnak. A Beérkezett meg­szabadult az érzetek (~ értelem, ~ adottságok, ~ megismerés) vonatkozásaitól; mély, felmér­hetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán. Nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik; nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá [...stb.].

E szavak hallatára Vaccshagotta remete így szólt a Magasztoshoz:

- Gótama, mintha egy falu vagy város határában állna egy nagy szálafa, és a mulandóság törvénye szerint lefoszlana róla lomb és gally, lefoszlana róla kéreg és háncs, és idő múltán lomb és gally nélkül, kéreg és háncs nélkül, szárazon, tisztán állna a törzs, ugyanúgy lomb és gally nélkül, kéreg és háncs nélkül, szárazon, tisztán áll előttem Gótama úr magyarázata. Pompás, Gótama! Pompás, Gótama! [...] Fogadjon el Gótama úr a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

MÁGANDIJA
[MN 75.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Kuru-földön tartózkodott. A Kuru-földi Kammásszadhamma nevű városkában, egy Bháradvádzsa-nemzetségbeli pap házában, a tűzhely mellé leterített gyékényen feküdt. Egyik reggelen a Magasztos felöltözött, magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és elindult Kammásszadhammába alamizsnáért. Bejárta Kammász­szad­ham­mát alamizsnáért, majd alamizsnagyűjtő útjáról visszatérve, elfogyasztotta az élelmet, és elvonult egy közeli erdőségbe, a nap hátralévő részét eltölteni. Az erdő mélyén leült egy fa tövébe, hogy ott töltse a napot.

Eközben Mágandija vándor remete időtöltésül fel-alá sétálgatott, és elvetődött a Bhárad­vádzsa-nemzetségbeli pap házához. A Bháradvádzsa-nemzetségbeli pap házában meglátta a tűzhely mellé leterített gyékényt, és megkérdezte a paptól:

- Kinek van ez a gyékény a tűzhely mellé leterítve Bháradvádzsa úr házában? Úgy látom, remete fekhelyéül szolgál.

- Mágandija, a Szakja-nemzetségbeli Gótama remete van itt, aki a Szakja-házból remeteségbe vonult. A tiszteletreméltó Gótamát tekintély és hírnév övezi: „Itt van a Magasztos, a szent, a tökéletesen megvilágosult, tudás és helyes élet mintaképe, igaz úton járó, világtudású, az emberi nyáj pásztora, istenek és emberek tanítója, a magasztos Buddha.” Ennek a Gótama úrnak a fekhelye van ide terítve.

- Kellemetlen látványban volt részem, Bháradvádzsa, hogy annak a világcsaló Gótama úrnak a fekhelyét kellett látnom.

- Vigyázz, mit beszélsz, Mágandija! Vigyázz, mit beszélsz, Mágandija! Sok tudós nemes, tudós pap, tudós házigazda, tudós remete fogadja el és követi ennek a Gótama úrnak nemes bölcsességét, üdvös tanítását.

- Bháradvádzsa, ha szemtől szembe találkoznám azzal a Gótama úrral, a szemébe mondanám: „Gótama remete világcsaló, mert beleüti az orrát a mi tanításainkba.”

- Ha nincs kifogása ellene Mágandija úrnak, beszámolok erről Gótama remetének.

- Felőlem nyugodtan elmondhatja neki, Bháradvádzsa úr.

A Magasztos emberfölötti, tiszta, csodálatos hallásával végighallgatta Bháradvádzsa pap és Mágandija vándor remete beszélgetését. Estefelé a Magasztos befejezte elmélkedését, felkelt, elindult Bháradvádzsa pap házába. Odaérve, leült a leterített gyékényre. Ekkor Bháradvádzsa pap a Magasztos elé járult. Elébe érve, köszöntötte a Magasztost, üdvözlő szavakat váltott vele, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Bháradvádzsa papot:

- Bháradvádzsa, ennek a gyékénynek kapcsán beszélgettél valamiről Mágandija vándor remetével?

E szavakra Bháradvádzsa pap megdöbbent, megdermedt, és így felelt a Magasztosnak:

- Éppen erről akartam beszámolni Gótama úrnak, de Gótama úr kivette a számból a szót.

Mielőtt a Magasztos és Bháradvádzsa pap párbeszéde tovább folytatódott volna, Mágandija vándor remete, időtöltésül fel-alá sétálgatva, elvetődött a Bháradvádzsa-nemzetségbeli pap házához, ahol a Magasztos tartózkodott. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, üdvözlő szavakat váltott vele, és leült előtte.

A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Mágandija vándor remetét:

- Mágandija, a szem az alakokban gyönyörködik, az alakoknak örül, az alakokat élvezi; a Beérkezett a szemet megfékezte, megbilincselte, legyőzte, megkötötte, és megkötésének tanát hirdeti. Erre céloztál, Mágandija, amikor azt mondtad, hogy Gótama remete világcsaló?

- Igen, pontosan erre céloztam, Gótama, amikor azt mondtam, hogy Gótama remete világ­csaló, mert beleüti az orrát a mi tanításainkba.

- Mágandija, a fül a hangokban gyönyörködik, a hangoknak örül, a hangokat élvezi; a Beérkezett a fület megfékezte, megbilincselte, legyőzte, megkötötte, és megkötésének tanát hirdeti. Erre céloztál, Mágandija, amikor azt mondtad, hogy Gótama remete világcsaló?

- Igen, pontosan erre céloztam, Gótama, amikor azt mondtam, hogy Gótama remete világ­csaló, mert beleüti az orrát a mi tanításainkba.

- Mágandija, az orr az illatokban gyönyörködik (~ a nyelv az ízekben gyönyörködik, ~ a test a tapintásokban gyönyörködik, ~ az ész a gondolatokban gyönyörködik), az illatoknak [stb.] örül, az illatokat [stb.] élvezi; a Beérkezett az orrot [stb.] megfékezte, megbilincselte, legyőzte, megkötötte, és megkötésének tanát hirdeti. Erre céloztál, Mágandija, amikor azt mondtad, hogy Gótama remete világcsaló?

- Igen, pontosan erre céloztam, Gótama, amikor azt mondtam, hogy Gótama remete világcsaló, mert beleüti az orrát a mi tanításainkba.

- Mi a véleményed, Mágandija? Tegyük fel, hogy valaki eleinte a szemmel érzékelhető kellemes, örvendetes, kívánatos, szépséges, vonzó, csábító alakokban gyönyörködött, később azonban a valóságnak megfelelően felismerte az alakok keletkezését és elmúlását, gyönyörét és nyomorúságát, és a menekvést tőlük, és ezután az alakok vágya kialudt benne, alakokért lángolása kihamvadt, szomja lecsillapult, belső nyugalmát elérte. Nos, Mágandija, találsz-e valami kivetnivalót az ilyen emberben?

- Egyáltalán semmit, Gótama.

- És mi a véleményed, Mágandija? Tegyük fel, hogy valaki eleinte a füllel érzékelhető han­gok­ban (~ orral érzékelhető illatokban, ~ nyelvvel érzékelhető ízekben, ~ testtel érzékelhető tapintásokban, ~ ésszel érzékelhető gondolatokban) gyönyörködött, később azonban a valóságnak megfelelően felismerte a hangok [stb.] keletkezését és elmúlását, gyönyörét és nyomorúságát, és a menekvést tőlük, és ezután a hangok vágya kialudt benne, hangokért lángolása kihamvadt, szomja lecsillapult, belső nyugalmát elérte. Nos, Mágandija, találsz-e valami kivetnivalót az ilyen emberben?

- Egyáltalán semmit, Gótama.

- Márpedig, Mágandija, eleinte én is otthonomban laktam, az öt érzékszerv minden örömét élveztem, a szemmel érzékelhető kellemes, örvendetes, kívánatos, szépséges, vonzó, csábító alakokban (~ hangokban, ~ illatokban, ~ ízekben, ~ tapintásokban, ~ gondolatokban) gyönyör­ködtem. Három palotám volt, egy őszi, egy téli, egy nyári. A négy őszi hónapot az őszi palotában töltöttem, énekesnők társaságában, és ki sem léptem a palotából. Később azonban a valóságnak megfelelően felismertem az örömök keletkezését és elmúlását, gyönyörét és nyomorúságát, és a menekvést tőlük, és ezután az örömök vágya kialudt bennem, örömökért lángolásom kihamvadt, szomjam lecsillapult, a belső nyugalmat elértem. Látom a többi élőlényt, amelyek az érzéki örömökön csüggenek, érzéki örömök szomja emészti őket, érzéki örömök lázától sorvadnak, érzéki örömök rabjai, és nem irigylem érte őket, nem találok ezekben gyönyörűséget. Miért? Mert én azt a boldogságot élvezem, amely az érzéki örömökön túlemelkedve, káros kívánságokon túlemelkedve, az égi gyönyörűségeket is felülmúlja. Ezért az alsóbbrendűt nem irigylem, nem találok benne gyönyörűséget.

Úgy van ez, Mágandija, mint hogyha volna egy gazdag, jómódú, vagyonos házigazda vagy házigazda fia, aki az öt érzékszerv minden örömét élvezi, a szemmel érzékelhető kellemes, örvendetes, kívánatos, szépséges, vonzó, csábító alakokban (~ hangokban, ~ illatokban, ~ ízekben, ~ tapintásokban, ~ gondolatokban) gyönyörködik. Testével igaz életet él, beszédével igaz életet él, gondolataival igaz életet él, és teste pusztulása után, halála után jó útra jut, az égi világba kerül, a harminchárom isten közé. Ott az égi kéjkertben, égi örömleányok társa­ságában az öt érzékszerv minden örömét élvezi. Onnét megpillant egy házigazdát vagy házigazda fiát, aki az öt érzékszerv minden örömét élvezi. Mit gondolsz, Mágandija: az az istenfiú ott az égi kéjkertben, égi örömleányok társaságában, az öt érzékszerv minden égi örömét élvezve, megirigyli-e az öt érzékszerv földi örömeit, amelyet az a házigazda vagy házigazda fia élvez? Vissza akar-e térni az emberi gyönyörűségekhez?

- Semmiképpen sem, Gótama, hiszen az égi gyönyörűségek fölülmúlják, túlhaladják a földi gyönyörűségeket.

- Ugyanígy vagyok én is, Mágandija. Eleinte én is otthonomban laktam, az öt érzékszerv minden örömét élveztem [...]. Később azonban a valóságnak megfelelően felismertem az örömök keletkezését és elmúlását, gyönyörét és nyomorúságát, és a menekvést tőlük, és ezután az örömök vágya kialudt bennem, [...] nem találok benne gyönyörűséget.

Úgy van ez, Mágandija, mint hogyha volna egy leprás, akinek testét fekélyek borítják, tagjai elgennyedtek, férgek rágják, körmével véresre vakarja sebeit, és parázzsal telt gödör mellett próbálja szikkasztani testét. Barátai és ismerősei, rokonai és hozzátartozói tapasztalt orvost hívatnának, és az a tapasztalt orvos gyógyszert készítene neki. ő a gyógyszer segítségével megszabadulna a leprától, meggyógyulna, egészséges lenne, magához térne, talpra állna, kedve szerint mehetne bárhova. Megpillantana egy másik leprást, akinek testét fekélyek borítják, tagjai elgennyedtek, férgek rágják, körmével véresre vakarja sebeit, és parázzsal telt gödör mellett próbálja szikkasztani testét. Mit gondolsz, Mágandija: irigyelné-e az első ember attól a leprástól a parázzsal telt gödröt, vagy az orvossággal történő kezelést?

- Semmiképpen sem, Gótama, mert orvosságra csak addig van szükség, amíg a betegség fennáll; ha a betegség elmúlik, nincs szükség orvosságra.

- Ugyanígy vagyok én is, Mágandija. Eleinte én is otthonomban laktam, az öt érzékszerv minden örömét élveztem, [...] később azonban az örömök vágya kialudt bennem, [...] nem találok benne gyönyörűséget.

Úgy van ez, Mágandija, mint hogyha volna egy leprás, akinek testét fekélyek borítják, [...] és gyógyszer segítségével megszabadulna a leprától, meggyógyulna, egészséges lenne, magához térne, talpra állna, kedve szerint mehetne bárhova. Ekkor két erős férfi kétfelől karjánál fogva megragadná, és a parázzsal telt gödör mellé hurcolná. Mit gondolsz, Mágandija: nem próbálná-e ez az ember minden erővel kitépni magát kezeik közül?

- De igen, Gótama, mert annak a tűznek az érintése igen fájdalmas, perzselő, égető.

- Mit gondolsz, Mágandija: annak a tűznek az érintése csak most lett igen fájdalmas, perzselő, égető, vagy már előzőleg is igen fájdalmas, perzselő, égető volt annak a tűznek az érintése?

- Annak a tűznek az érintése most is igen fájdalmas, perzselő, égető, és előzőleg is igen fájdalmas, perzselő, égető volt annak a tűznek az érintése, Gótama. Ám annak a leprásnak testét fekélyek borították, tagjai elgennyedtek, férgek rágták, körmével véresre vakarta sebeit, ezért elveszítette ítélőképességét, és az volt a téveszméje, hogy a kínzó tűz jólesik.

- Ugyanígy, Mágandija, az érzéki örömök a múltban is igen fájdalmasak, perzselők, égetők voltak, a jövőben is igen fájdalmasak, perzselők, égetők lesznek, a jelenben is igen fájdal­masak, perzselők, égetők az érzéki örömök. Mégis az élők az érzéki örömökön csüggenek, érzéki örömök szomja emészti őket, érzéki örömök lázától sorvadnak, ezért elveszítik ítélő­képességüket, és az a téveszméjük, hogy a kínzó érzéki örömök jólesnek.

Úgy van ez, Mágandija, mint hogyha volna egy leprás, akinek testét fekélyek borítják, tagjai elgennyedtek, férgek rágják, körmével véresre vakarja sebeit, és parázzsal telt gödör mellett próbálja szikkasztani testét. De minél inkább próbálja parázzsal telt gödör mellett szikkasztani testét a leprás, akinek testét fekélyek borítják, [...] annál jobban elmérgesednek, elgennyednek, bűzhödnek sebei. Mégis bizonyos élvezetet, enyhülést talál abban, hogy viszkető sebeit vakarja. Ugyanígy vannak az élők, akik érzéki örömökön csüggenek, érzéki örömök szomja emészti őket, érzéki örömök lázától sorvadnak, és az érzéki örömök rabjai. De minél inkább rabul esnek az érzéki örömöknek az élők, akik érzéki örömökön csüggenek, érzéki örömök szomja emészti őket, érzéki örömök lázától sorvadnak, annál jobban fokozódik bennük az érzéki örömök szomja, annál jobban sorvadnak az érzéki örömök lázától. Mégis bizonyos élvezetet, enyhülést találnak abban, hogy az öt érzékszerv örömeit élvezik.

Mi a véleményed, Mágandija? Láttál-e már olyan királyt vagy főminisztert, vagy hallottál-e olyanról, aki az öt érzékszerv minden örömét élvezi, és anélkül, hogy az örömök vágya kialudt volna benne, anélkül, hogy örömökért lángolása kihamvadt volna, szomja mégis lecsillapult volna, vagy valaha lecsillapulna, a belső nyugalmat elérte volna, vagy valaha elérné?

- Semmiképpen sem, Gótama.

- Valóban, Mágandija; én sem láttam olyan királyt vagy főminisztert, én sem hallottam olyanról [...]. Viszont mindazok a remeték és papok, akiknek szomja lecsillapult vagy le fog csillapulni, akik a belső nyugalmat elérték vagy el fogják érni, azok mindannyian a valóságnak megfelelően felismerték az örömök keletkezését és elmúlását, gyönyörét és nyomorúságát, és a menekvést tőlük, és ezután az örömök vágya kialudt bennük, örömökért lángolásuk kihamvadt, szomjuk lecsillapult, a belső nyugalmat elérték vagy el fogják érni.

Ekkor a Magasztos ezt a kinyilatkoztatást tette:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm,
nyolcágú út a legszentebb, az örök üdvhöz ez vezet.

E szavak hallatára Mágandija vándor remete így szólt a Magasztoshoz:

- Csodálatos, Gótama, bámulatos, Gótama, milyen találó Gótama úr mondása:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm. Én is hallottam, Gótama, hogy régi idők zarándokai és tanítómesterei ezt hirdették:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm. Ezzel megegyezik Gótama úr mondása.

- Mágandija, amikor hallottad, hogy régi idők zarándokai és tanítómesterei ezt hirdették:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm, milyen egészségről, milyen kialvásról volt szó?

E szavak hallatára Mágandija vándor remete végigsimította testét kezével.

- Itt van az egészség, Gótama, itt van a kialvás. Jelenleg egészséges vagyok, jól érzem magamat, elcsitult minden bajom.

- Úgy van ez, Mágandija, mint hogyha volna egy vakon született ember, aki nem látja a fekete és fehér tárgyakat, nem látja a kék tárgyakat, nem látja a sárga tárgyakat, nem látja a vörös tárgyakat, nem látja a rózsaszín tárgyakat, nem látja a simát és az egyenetlent, nem látja a csillagokat, nem látja a holdat és napot. Egyszer hallaná, amikor egy látó ember így beszél: „Mindenkihez illik a szép, fehér, folttalan, tiszta ruha.” Elindulna fehér ruhát keresni. Egy másik ember becsapná egy olajos, kormos, ócska köntössel: „Tessék, kedves barátom, itt van egy szép, fehér, folttalan, tiszta ruha.” Átvenné, felöltené, örömében elégedetten jelentené ki: „Mindenkihez illik a szép, fehér, folttalan, tiszta ruha.” Mit gondolsz, Mágandija: az a vakon született ember tudatosan és látva is átvenné és felöltené azt az olajos, kormos, ócska köntöst, és örömében elégedetten jelentené ki: „Mindenkihez illik a szép, fehér, folttalan, tiszta ruha”, vagy csak azért, mert hisz a látónak?

- Természetes, Gótama, hogy a vakon született ember csak azért venné át és öltené fel azt az olajos, kormos, ócska köntöst, és azért jelentené ki örömében elégedetten: „Mindenkinek jól áll a szép, fehér, folttalan, tiszta ruha”, mert nem tudja, nem látja, milyen, és hisz a látónak.

- Ugyanígy, Mágandija, a más nézeteket valló zarándokok vakok, világtalanok. Nem tudják, mi az egészség, nem látják, mi a kialvás, közben mégis ezt a verset mondják:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm.

A tökéletesen megvilágosult régi szentek viszont így mondták ezt a verset:

Az egészség a legfőbb kincs, a kialvás a fő öröm,
nyolcágú út a legszentebb, az örök üdvhöz ez vezet.

Ez a mondás azóta szállóigévé vált a köznép soraiban is. Ezt a testet viszont, Mágandija, betegség gyötri, fekélyek gyötrik, sebek gyötrik, kínok gyötrik, bajok gyötrik, és te mégis így beszélsz erről a betegség gyötörte, fekélyek gyötörte, sebek gyötörte, kínok gyötörte, bajok gyötörte testről: „Itt van az egészség, Gótama, itt van a kialvás.” Mágandija, te nem rendelkezel a nemes látással, hogy a nemes látás segítségével megtudhassad, mi az egészség, megláthassad, mi a kialvás.

- Éppen ezért fordulok bizalommal Gótama úrhoz: Gótama úr ki tudja nekem fejteni a Tant úgy, hogy megtudjam, mi az egészség, meglássam, mi a kialvás.

- Úgy van ez, Mágandija, mintha volna egy vakon született ember, [...] és barátai és ismerősei, rokonai és hozzátartozói tapasztalt orvost hívatnának, a tapasztalt orvos gyógyszert készítene neki, ő próbát tenne a gyógyszerrel, de látása nem jönne meg, látása nem tisztulna ki. Mit gondolsz, Mágandija: ugyebár csak baj háramlana belőle az orvosra, fölösleges fáradság háramlana belőle az orvosra?

- Kétségtelenül, Gótama.

- Ugyanígy, Mágandija, ha kifejteném neked a Tant: ez az egészség, ez a kialvás, te viszont nem értenéd meg, mi az egészség, nem látnád, mi a kialvás, csak baj háramlana belőle rám, csak fölösleges fáradság háramlana belőle rám.

- Éppen ezért fordulok bizalommal Gótama úrhoz: Gótama úr ki tudja nekem fejteni a Tant úgy, hogy megtudjam, mi az egészség, meglássam, mi a kialvás.

- Úgy van ez, Mágandija, mintha volna egy vakon született ember, [...] és egy másik ember becsapná egy olajos, kormos, ócska köntössel, [...] de barátai és ismerősei, rokonai és hozzátartozói tapasztalt orvost hívatnának, a tapasztalt orvos gyógyszert készítene, hánytatót, hashajtót, szemcsöppeket, kenőcsöt, orrtisztító olajat adna neki. ő próbát tenne a gyógy­szerrel, és látása megjönne, látása kitisztulna. Amint látása kitisztulna, elmenne a kedve attól az olajos, kormos, ócska köntöstől, és azt a másik embert ellenségének tekintené, rossz­akarójának tekintené, sőt legszívesebben elpusztítaná: „Ej, ez az ember hosszú ideig rászedett, megcsalt, becsapott ezzel az olajos, kormos, ócska köntössel, mondván: „Tessék, kedves barátom, itt van egy szép, fehér, folttalan, tiszta ruha!” Ugyanígy, Mágandija, ha kifejteném neked a Tant: ez az egészség, ez a kialvás, és te megértenéd, mi az egészség, meglátnád, mi a kialvás, akkor mihelyt látásod kitisztulna, elmenne a kedved a léthez ragaszkodás” öt elemé­től, és így gondolkoznál: „Ej, ez az emberi elme hosszú ideig rászedett, megcsalt, becsa­pott, mert ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a testhez, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam az érzetekhez, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a tudathoz, ragaszkodás rabjaként ragasz­kodtam az adottságokhoz, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a megismeréshez. Ragaszkodásom következménye lett a létezés, a létezés következménye lett a születés, a születés következménye lett az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így jött létre ez az egész egyetemes szenvedés.”

- Éppen ezért fordulok bizalommal Gótama úrhoz: Gótama úr ki tudja nekem fejteni a Tant úgy, hogy látó szemmel keljek fel ültő helyemről!

- Akkor csatlakozzál igaz emberekhez, Mágandija! Ha igaz emberekhez csatlakozol, az igaz Tant fogod hallani tőlük. Ha az igaz Tant hallod, az igaz Tan szerint fogsz élni. Ha az igaz Tan szerint élsz, magadtól megérted, magadtól meglátod: mindez betegség, fekély, seb, ám a betegség, fekély, seb maradéktalanul megszüntethető. A ragaszkodás megszűntével meg­szű­nik a létezés, a létezés megszűntével megszűnik a születés, a születés megszűntével megszű­nik az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így szűnik meg számomra ez az egész egyetemes szenvedés.

E szavak hallatára Mágandija vándor remete így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, Gótama! Pompás, Gótama! Mint hogyha valaki talpra állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról Gótama úr. Én most Gótama úrhoz folyamodom oltalomért, a Tanhoz és a szerzetesek gyülekezetéhez folya­modom oltalomért. Szeretnék Gótama úrtól felvételt nyerni a rendbe, szeretnék felavatást nyerni. [...]

Így a tiszteletreméltó Mágandija is a szentek sorába került.

 

SZAKULUDÁJI
[MN 77.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagaha mellett, a Bambusz-ligetben, a Mókus-parkban tartóz­kodott. Ez idő tájt számos nagy hírű, nagynevű vándor remete gyűlt össze a Páva-park­ban, a Remete-kertben, többek között Anugára, Varadhara, Szakuludáji, és egyéb nagy hírű, nagynevű vándor remeték. A Magasztos pedig egyik reggelen felöltözött, magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és elindult Rádzsagahába alamizsnáért. Közben azonban a Magasztosnak ez a gondolata támadt:

- Túlságosan korán van még Rádzsagahába indulni alamizsnáért. Inkább felkeresem Szakuludájit, a vándor remetét a Páva-parkban, a Remete-kertben.

Ezzel a Magasztos elindult a Páva-park felé, a Remete-kertbe.

Ezalatt Szakuludáji vándor remete nagyszámú, zajongó remete körében ült, akik nagy zsivaj, han­gos zsivaj közepette mindenféle alacsonyrendű dologról fecsegtek, például királyokról, rablókról, miniszterekről, hadvezérekről, veszedelmekről, háborúkról, ételekről, italokról, ruhák­ról, fekhelyekről, virágfüzérekről, illatszerekről, rokonságról, szekerekről, falvakról, tele­pekről, városokról, országokról, nőkről, úti történetekről, kút melletti pletykákról, kísértetekről, mindenféle szórakoztató esetről, tengeri kalandokról, hol volt, hol nem volt mesékről. Szakuludáji, a vándor remete, messziről észrevette a közeledő Magasztost, s mikor észrevette, csitítani kezdte a körülötte ülőket:

- Kedves uraim, maradjanak csendben, ne zajongjanak! Errefelé tart Gótama remete, és a tiszteletreméltó Gótama remete a csendet szereti, a csendet javallja. Talán a csendben ülő gyülekezet láttán kedve támad idejönni hozzánk.

Erre a vándor remeték elhallgattak. Ekkor a Magasztos Szakuludáji remete felé vette lépteit. Szakuludáji remete megszólította a Magasztost:

- Lépjen körünkbe a Magasztos! Köszöntjük a Magasztost! Régóta nem járt erre a Magasztos szokásos körútja során. Foglaljon helyet a Magasztos; uraságodnak készítettük elő ezt az ülőhelyet.

A Magasztos leült a felajánlott ülőhelyre, Szakuludáji remete pedig fogott egy alacsonyabb ülőalkalmatosságot, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő Szakuludáji remetét:

- Milyen kérdés megbeszélésére gyűltetek jelenleg össze, Szakuludáji? Miről beszélgettetek, amikor félbeszakítottátok?

- Uram, hagyjuk azt a kérdést, amelynek megbeszélésére jelenleg összegyűltünk! Azt a kérdést később is bármikor könnyűszerrel meghallhatja a Magasztos. Viszont egyszer régeb­ben, más alkalommal, különböző felekezetekhez tartozó remeték és papok verődtek össze, gyűltek össze a gyűlésteremben, és a következő kérdésről indult beszélgetés:

- Valóban nyeresége Anga és Magadha országnak, valóban szerencséje Anga és Magadha országnak, hogy ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magukra vonó remeték és szerzetesek, akiknek sok hívük, sok követőjük, sok tanítványuk van, itt gyűltek össze Rádzsagahában, hogy itt töltsék az esős évszakot. Itt van például Púrana Kasszapa, ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magára vonó remete, akinek sok híve, sok követője, sok tanítványa van, és ő is Rádzsagahában tölti az esős évszakot. Itt van például Makkhali Gószála, [...] Adzsita Készakambali, [...] Pakudha Kaccsájana, [...] Szandzsaja Bélatthiputta, [...] Nigantha Nátaputta, [...] és Gótama remete. Ezek közül az ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magukra vonó remeték és papok közül, akiknek sok hívük, sok követőjük, sok tanítványuk van, melyiket tisztelik legjobban tanítványai, melyiket becsülik, értékelik legtöbbre, melyiket tartják legnagyobbra, és hogyan tartanak ki mellettük tiszteletük, megbecsülésük jeléül?

Ekkor egyesek így beszéltek:

- Itt van ez a Púrana Kasszapa, ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magára vonó remete, akinek sok híve, sok követője, sok tanítványa van, tanítványai mégsem tisztelik, becsülik, értékelik, tartják nagyra, és nem tartanak ki Púrana Kasszapa mellett tiszteletük, megbecsülésük jeléül. Egy alkalommal Púrana Kasszapa több száz főből álló hallgatóság előtt fejtette ki tanításait. Ekkor Púrana Kasszapa egyik tanítványa közbekiáltott:

- Ne Púrana Kasszapához forduljanak kegyetek ezzel a kérdéssel! ő nem ért hozzá; mi értünk hozzá. Forduljanak hozzánk kegyetek ezzel a kérdéssel, mi elmagyarázzuk kegyeteknek.

Púrana Kasszapa ég felé tárt karral jajveszékelt, de nem bírt velük:

- Csillapodjanak kegyetek, ne szóljanak közbe kegyetek! Nem kegyeteket kérdezték, engem kérdeztek; én magyarázom el nekik.

Ám Púrana Kasszapa sok tanítványa elvetette tanítását, és elpártolt tőle:

- Nem te ismered igazán a tant és a rendi fegyelmet, én ismerem igazán a tant és a rendi fegyelmet. Hogyan ismerhetnéd igazán a tant és a rendi fegyelmet? Rossz úton indultál, én indultam helyes úton. Én célba jutottam, te nem jutottál célba. Amit előbb kell mondani, azt utóbb mondtad, amit utóbb kell mondani, azt előbb mondtad. Elméleteid összeomlottak, tanításaidat elvetjük, zsákutcába jutottál. Add fel tanaidat, vagy védd meg őket, ha tudod!

Így tehát Púrana Kasszapát nem tisztelik, nem becsülik, nem értékelik, nem tartják nagyra tanítványai, és nem tartanak ki Púrana Kasszapa mellett tiszteletük, megbecsülésük jeléül. És gúny tárgya lett tanításaiért Púrana Kasszapa.

Mások így beszéltek:

- Itt van ez a Makkhali Gószála, [...].Adzsita Készakambali, [...] Pakudha Kaccsájana, [...] Szandzsaja Bélatthiputta, [...] Nigantha Nátaputta. [Mindannyiszor megismételve a jelenet.] És gúny tárgya lett tanításaiért Makkhali Gószála [... stb.].

Mások így beszéltek:

- Itt van ez a Gótama remete, ismert nevű, nagyhírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magá­ra vonó személy, akinek sok híve, sok követője, sok tanítványa van, és őt tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják tanítványai, és kitartanak mellette tiszteletük, megbecsülésük jeléül. Egy alkalommal Gótama remete több száz főből álló hallgatóság előtt fejtette ki tanításait. Ekkor Gótama remete egyik tanítványa elköhintette magát. Erre egy másik tanítvány meglökte a térdével:

- Maradjon csendben, tiszteletreméltó testvérem, ne zajongjon, tiszteletreméltó testvérem! Magasztos mesterünk fejti ki a Tant!

Amikor Gótama remete több száz főből álló hallgatóság előtt fejti ki tanításait, Gótama remete tanítványai soraiból tüsszentés vagy köhintés sem hallatszik. Az egész gyülekezet várakozva figyel rá: „Meghalljuk a Tant, amelyet a Magasztos ad elő.” Mint amikor egy ember a piactéren színmézet sajtol cseppenként, és az egész tömeg várakozva figyel rá, éppígy, amikor Gótama remete több száz főből álló hallgatóság előtt fejti ki tanításait, Gótama remete tanítványai soraiból tüsszentés vagy köhintés sem hallatszik. Az egész gyülekezet várakozva figyel rá: „Meghalljuk a Tant, amelyet a Magasztos ad elő.” Gótama remetének azok a tanít­ványai is, akik csatlakoztak követőihez, de később feladták a szerzetesi életet, és visszatértek a világi életbe, továbbra is dicsérik a Mestert, dicsérik a Tant, dicsérik a gyülekezetet, és csak önmagukat vádolják, nem vádolnak másokat: „Hitványak vagyunk, erélytelenek vagyunk, mert a Tan és a rendi fegyelem megismerése után remeteségbe vonultunk ugyan, de nem bírtunk életünk végéig kitartani a tiszta, erényes megtartóztatásban.” Továbbra is megmarad­nak világi hívőnek vagy tisztelőnek, és megtartják az öt parancsolatot.

Így tehát Gótama remetét tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják tanítványai, és tiszte­letük, megbecsülésük jeléül kitartanak Gótama remete mellett.

- Hát te, Udáji, hány olyan tulajdonságot találsz bennem, amelyekért tanítványaim tisztelnek, becsülnek, értékelnek, nagyra tartanak, és tiszteletük, megbecsülésük jeléül kitartanak mellettem?

- Uram, öt tulajdonságot találok a Magasztosban, amelyekért a Magasztost tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják tanítványai, és tiszteletük, megbecsülésük jeléül kitartanak mellette. Mi ez az öt? A Magasztos szűkösen táplálkozik, és dicséri a szűkös táplálkozást. Ez az első tulajdonsága a Magasztosnak, amelyért, úgy találom, tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják a Magasztost tanítványai, és tiszteletük, megbecsülésük jeléül kitartanak mellette, hogy tehát a Magasztos szűkösen táplálkozik, és dicséri a szűkös táplálkozást.

Továbbá a Magasztos megelégszik akármilyen ruházattal, [...] megelégszik akármilyen alamizsnával, [...] megelégszik akármilyen fekhellyel és ülőhellyel, [...] elvonultan él, és dicséri az elvonult életet. [...]

- Udáji, ha tanítványaim azért tisztelnének, becsülnének, értékelnének, tartanának nagyra, és azért tartanának ki mellettem tiszteletük és megbecsülésük jeléül, mert úgy tartanák, hogy Gótama remete szűkösen táplálkozik -, nos, Udáji, vannak olyan tanítványaim is, akik csak egy csésze táplálékot, vagy fél csésze táplálékot, vagy egy béluvadióhéjnyi táplálékot, vagy fél béluvadióhéjnyi táplálékot fogyasztanak. Én viszont olykor egy teli alamizsnás szilkével is elfogyasztok, sőt többet is elfogyasztok. Ha tehát csupán azért tisztelnének, becsülnének, értékelnének, tartanának nagyra tanítványaim, és azért tartanának ki mellettem tiszteletük és megbecsülésük jeléül, mert Gótama remete szűkösen táplálkozik, és dicséri a szűkös táplálkozást, akkor azok a tanítványaim, akik csak egy csésze táplálékot, vagy fél csésze táplá­lékot, vagy egy béluvadióhéjnyi táplálékot, vagy fél béluvadióhéjnyi táplálékot fogyasztanak, pusztán ezért nem tisztelnének, becsülnének, értékelnének, tartanának nagyra, és nem tartanának ki mellettem tiszteletük, megbecsülésük jeléül.

[...] Vannak olyan tanítványaim is, akik rongyokba öltöznek, durva leplekbe öltöznek. Halottégető helyeket, szemétdombokat, árusok hulladékait túrják fel, onnan készítenek maguknak felsőruhát. Én viszont olykor házigazdák módjára öltözködöm erős, jól megvarrt, gyapjas köntösbe. [...]

[...] Vannak olyan tanítványaim is, akik házról házra járnak élelmet koldulni, kidobott maradéknak is örülnek, s ha belépnek egy házba, és ott ülőhellyel kínálják őket, nem ülnek le. Én viszont olykor meghívást is elfogadok, és fűszerekkel ízesített, mártásokkal körített, finomra hántolt rizst fogyasztok. [...]

[...] Vannak olyan tanítványaim is, akik fák tövében tanyáznak, vagy szabad ég alatt tanyáznak, és nyolc hónapig nincs tető a fejük felett. Én viszont olykor vakolt és festett falú, szélvédett, zárható ajtajú, ablaktáblákkal ellátott csarnokokban tartózkodom. [...]

[...] Vannak olyan tanítványaim is, akik a rengetegben egyedül élnek, magánosan ülnek és feküsznek, az őserdő mélyén, magányba vonulva tanyáznak. Csak minden fél hónapban jelennek meg a gyülekezetben, amikor a szerzeteseket a rendi fegyelem szabályaira intik. Én viszont olykor szerzetesek és apácák, világi hívő férfiak és nők, királyok és udvari tanácsosok, más tanok hirdetői és azok tanítványai körében töltöm az időt. [...]

Így tehát, Udáji, tanítványaim nem ezért az öt tulajdonságomért tisztelnek. [...]. Más öt tulajdonság az, amelyekért tanítványaim tisztelnek. [...]. Mi ez az öt?

Először is, Udáji, magasabb rendű erkölcsömért tisztelnek tanítványaim: „Gótama remete erkölcsös, a tökéletes erkölcsök teljességével rendelkezik.” Ez az első olyan tulajdonságom, amelyért tanítványaim tisztelnek, becsülnek. [...].

Továbbá tökéletes tisztánlátásomért tisztelnek tanítványaim: „Gótama remete akkor mondja, hogy tudja, ha valóban tudja; Gótama remete akkor mondja, hogy látja, ha valóban látja. Gótama remete érti a tant, amelyet tanít, nem értetlenül tanítja. Gótama remete megindokolja a tant, amelyet tanít, nem hagyja indokolás nélkül.” [...]

Továbbá magasabb rendű tudásomért tisztelnek tanítványaim: „Gótama remete nagy tudású, a tökéletes tudás teljességével rendelkezik. Sohasem fordul elő, hogy ne látná előre a leendő véleményt, vagy ne tudná tanítása értelmében megcáfolni az elhangzó ellenvéleményt.” [...]

Továbbá szenvedés sújtotta, szenvedés gyötörte tanítványaim a szenvedés miatt keresnek fel, és a szenvedésről szóló nemes igazságot kérdezik tőlem. Kérdésükre kifejtem a szenvedésről szóló nemes igazságot, és kérdésük megválaszolásával megvilágosítom elméjüket. A szen­vedés okáról, a szenvedés megszüntetéséről, és a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról szóló nemes igazságot kérdezik tőlem. Kérdésükre kifejtem a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról szóló nemes igazságot, és kérdésük megválaszolásával megvilágosítom elméjüket. [...]

.................................................................................................................................................

Továbbá megmutattam tanítványaimnak azt az utat, amelyen elindulva, az indulatok meg­semmisítése révén tanítványaim saját erejükből már ebben az életben felismerhetik, megvaló­síthatják, elérhetik gondolkozásuk indulatmentes felszabadulását, értelmük indulatmentes felszabadulását.

Ez az az öt tulajdonság, Udáji, amelyekért tanítványaim tisztelnek, becsülnek, értékelnek, nagyra tartanak, és tiszteletük, megbecsülésük jeléül kitartanak mellettem.

Így beszélt a Magasztos. Szakuludáji, a vándor remete, örömmel és elégedetten hallgatta a Magasztos szavait.

 

AMIT SZERETÜNK
[MN 87.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Ez idő tájt egy családapa egyetlen, szeretett, kedves gyermeke meghalt. Halála után az apa nem gondolt munkájával, nem gondolt evéssel. Folyton a halottégető helyre járt, és jajgatott: „Hol vagy, egyetlen gyermekem? Hol vagy, egyetlen gyermekem?”

Egyszer ez a családapa felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólította meg az előtte ülő családapát:

- Családapa, nem vagy ura gondolataidnak; gondolataid máshol járnak.

- Uram, hogyne járnának máshol gondolataim? Egyetlen, szeretett, kedves gyermekem meghalt. Halála óta nem gondolok munkámmal, nem gondolok evéssel. Folyton a halottégető helyre járok, és jajgatok: „Hol vagy, egyetlen gyermekem? Hol vagy, egyetlen gyermekem?”

- Így van ez, családapa. Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.

- Uram, ki értene egyet azzal, hogy amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük? Hiszen amit szeretünk, az örömet és gyönyö­rűséget okoz azáltal, hogy szeretjük, uram.

Ezzel a családapa felállt ültéből, és a Magasztos szavait helytelenítve, kelletlenül fogadva, eltávozott.

Ugyanebben az időben egy sereg kockajátékos a Magasztostól nem messze kockázott. A családapa odament a kockajátékosokhoz, és odaérve, így szólt hozzájuk:

- Uraim, az imént felkerestem Gótama remetét. Odaérve, köszöntöttem Gótama remetét, és leültem előtte. Amikor előtte ültem, Gótama remete így szólított meg: „Családapa, nem vagy ura gondolataidnak; gondolataid máshol járnak.” E szavak hallatára így válaszoltam Gótama remetének: „Uram, hogyne járnának máshol gondolataim? Egyetlen, szeretett, kedves gyermekem meghalt. Halála óta nem gondolok munkámmal, nem gondolok evéssel. Folyton a halottégető helyre járok, és jajgatok: „Hol vagy, egyetlen gyermekem? Hol vagy, egyetlen gyermekem?” Erre ő: „Így van ez, családapa. Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.” - „Uram, ki értene egyet azzal, hogy amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük? Hiszen amit szeretünk, az örömet és gyönyörűséget okoz azáltal, hogy szeretjük, uram.” Ezzel felálltam ültömből, és Gótama remete szavait helytelenítve, kelletlenül fogadva, eltávoztam.

- Úgy van, családapa; úgy van, családapa. Amit szeretünk, az örömet és gyönyörűséget okoz azáltal, hogy szeretjük.

- Egy véleményen vannak velem a kockajátékosok - gondolta a családapa, és távozott.

Ennek a beszélgetésnek híre ment, és végül a királyi palotába is eljutott. Kószala királya, Paszénadi, Malliká királynéhoz fordult:

- Malliká, a te Gótama remetéd ezt mondta: „Amit szeretünk az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.”

- Mahárádzsa, ha a Magasztos ezt mondta, akkor úgy is van!

- Mindig így megy ez! Bármit mond Gótama remete, ez a Malliká mindig igazat ad neki: „Mahárádzsa, ha a Magasztos ezt mondta, akkor úgy is van!” Mint ahogy bármit mond a tanító, a tanítvány mindig igazat ad neki: „Úgy van, mester, úgy van, mester!”, ugyanúgy te is, Malliká, bármit mond Gótama remete, mindig igazat adsz neki: „Mahárádzsa, ha a Magasztos ezt mondta, akkor úgy is van! Eredj, Malliká, tűnj el!

Ekkor Malliká királyné odaszólította Nálidzsangha papot:

- Eredj, pap, keresd fel a Magasztost! Odaérve, hajolj fejeddel lábához, s nevemben kérdezd meg, hogyan szolgál egészsége, jólléte, kényelme, ereje, nyugalma: „Uram, Malliká királyné a Magasztos lábához hajtja fejét, és kérdezteti, hogyan szolgál egészsége, jólléte, kényelme, ereje, nyugalma.” És érdeklődd meg: „Uram, valóban mondta-e a Magasztos ezeket a szavakat: „Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük”?” A Magasztos válaszát jól jegyezd meg, és közöld velem. A Beérkezettek nem mondanak valótlant.

- Igen, úrnőm - válaszolta engedelmesen Nálidzsangha pap Malliká királynénak, és felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, üdvözletet váltott vele, és illendő üdvözlő szavak után leült előtte. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz Nálidzsangha pap:

- Gótama úr, Malliká királyné Gótama úr lábához hajtja fejét, és kérdezteti, hogyan szolgál egészsége, jólléte, kényelme, ereje, nyugalma. És érdeklődik: „Uram, valóban mondta-e a Magasztos ezeket a szavakat: „Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bána­tot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük”?”

- Úgy van, pap, úgy van, pap. [Megismételve.] A következő esettel is szemléltethetjük, mit jelent az, hogy amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.

Egyszer itt Szávatthiban egy asszonynak meghalt az anyja. Halála után az asszony magán kívül, eszelősen rohant utcáról utcára, keresztútról keresztútra, és kérdezgette. „Nem láttátok anyámat? Nem láttátok anyámat?” Ezzel az esettel is szemléltethetjük, pap, hogy amit szere­tünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeret­jük.

Egyszer itt Szávatthiban egy másik asszonynak meghalt az apja (~ bátyja, ~ húga, ~ fia, ~ lánya, ~ férje; egy embernek meghalt az anyja, ~ apja, ~ bátyja, ~ húga, ~ fia, ~ lánya, ~ felesége). Halála után az asszony (~ az ember) magánkívül, eszelősen rohant utcáról utcára, keresztútról keresztútra, és kérdezgette: „Nem láttátok az apámat? Nem láttátok az apámat?” (~ bátyámat, ~ húgomat, ~ fiamat, ~ lányomat, ~ férjemet, ~ feleségemet?)

Egyszer itt Szávatthiban egy asszony felkereste rokonait. Rokonai erőszakkal elválasztották férjétől, és máshoz akarták feleségül adni. ő azonban nem akart ahhoz menni. Az asszony elmondta férjének: „Uram, rokonaim erőszakkal elválasztottak tőled, és máshoz akarnak feleségül adni. Én azonban nem akarok ahhoz menni.” Ekkor a férfi kettéhasította feleségét, és magát is megölte: „Halálunk után együtt leszünk.” Ezzel az esettel is szemléltethetjük, pap, hogy amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.

Nálidzsangha pap örömmel és megelégedetten fogadta a Magasztos szavait, felkelt ülő­helyéről, és visszatért Malliká királynéhoz. Odaérve, mindenről beszámolt Malliká királynénak, ami a Magasztossal folytatott beszélgetésben elhangzott. Ekkor Malliká királyné felkereste Paszénadit, Kószala királyát. Odaérve, így szólt Paszénadihoz, Kószala királyához:

- Mi a véleményed, mahárádzsa? Szereted Vadzsírí királylányt?

- Igen, Malliká, szeretem Vadzsírí királylányt.

- Mi a véleményed, mahárádzsa? Ha Vadzsírí királylányt valami csapás, szerencsétlenség érné, ez szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okozna neked?

- Malliká, ha Vadzsírí királylányt valami csapás, szerencsétlenség érné, az én életemnek is vége lenne. Hogyne okozna szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet?!

- Mahárádzsa, a bölcs, a látó, a szent, a tökéletesen megvilágosult Magasztos erre célzott, amikor ezt mondta: „Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrel­met okoz azáltal, hogy szeretjük.” - Mi a véleményed, mahárádzsa? Szereted Vászabhá háremhölgyet (~ Vidúdabha fővezért, ~ engem, ~ Kászí városát és Kószala országot)?

- Igen, Malliká, szeretem Vászabhá háremhölgyet (~ Vidúdabha fővezért, ~ téged, ~ Kászí városát és Kószala országot).

- Mi a véleményed, mahárádzsa? Ha Vászabhá háremhölgyet (~ Vidúdabha fővezért, ~ engem, ~ Kászí városát és Kószala országot) valami csapás, szerencsétlenség érné, ez szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okozna neked?

- Malliká, ha Vászabhá háremhölgyet (~ Vidúdabha fővezért, ~ téged, ~ Kászí városát és Kószala országot) valami csapás, szerencsétlenség érné, az én életemnek is vége lenne. Hogyne okozna szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet?!

- Mahárádzsa, a bölcs, a látó, a szent, a tökéletesen megvilágosult Magasztos erre célzott, amikor ezt mondta: „Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.”

- Csodálatos, Malliká, bámulatos, Malliká, hogy a Magasztos bölcsessége milyen messzire hatol, milyen messzire lát! Jöjj, Malliká, tegyünk tiszteletet előtte!

Ezzel Paszénadi, Kószala királya, felkelt ülőhelyéről, köntösét fél vállán átvetette, és arca előtt összetett kézzel meghajolt arrafelé, ahol a Magasztos tartózkodott, és háromszor mondta dicséretét:

- Hódolat annak a Magasztosnak, szentségesnek, tökéletesen megvilágosultnak!

Hódolat annak a Magasztosnak, szentségesnek, tökéletesen megvilágosultnak!

Hódolat annak a Magasztosnak, szentségesnek, tökéletesen megvilágosultnak!

 

ASSZALÁJANA
[MN 93.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjé­ben tartózkodott. Ebben az időben ötszáz pap gyülekezett össze Szávatthiban különböző tartományokból, valamilyen ügy elintézésére. A papok körében felmerült ez a gondolat:

- Ez a Gótama remete azt hirdeti, hogy mind a négy rend egyformán tiszta. Ki tudna vitába bocsátkozni Gótama remetével erről a kérdésről?

Ez idő tájt Szávatthiban időzött egy Asszalájana nevű fiatal pap, kopaszra nyírt fejű, tizenhat éves ifjú, aki végigtanulta a három Védát a szófejtésekkel, szertartásmagyarázatokkal, kiejtési szabályokkal, nyelvtannal és legendákkal együtt, és a vitákban járatos bölcselkedők minden tulajdonságával rendelkezett. Ekkor a papoknak ez az elgondolásuk támadt:

- Szávatthiban időzik ez az Asszalájana nevű fiatal pap, kopaszra nyírt fejű, tizenhat éves ifjú, aki végigtanulta a három Védát a szófejtésekkel, szertartásmagyarázatokkal, kiejtési szabá­lyokkal, nyelvtannal és legendákkal együtt, és a vitákban járatos bölcselkedők minden tulaj­don­ságával rendelkezik. ő alkalmas arra, hogy vitába bocsátkozzék Gótama remetével erről a kérdésről.

Ekkor a papok felkeresték Asszalájanát, a fiatal papot, s odaérve, így szóltak hozzá:

- Asszalájana, ez a Gótama remete azt hirdeti, hogy mind a négy rend egyformán tiszta. Menjen Asszalájana úr, bocsátkozzék vitába Gótama remetével erről a kérdésről!

E szavak hallatára Asszalájana, a fiatal pap, így válaszolt azoknak a papoknak:

- Gótama remete igaz szavú, és igaz szavú emberrel nem lehet vitába szállni. Nem tudok vitába bocsátkozni Gótama remetével erről a kérdésről.

A papok azonban másodszor is (~ harmadszor is) így szóltak Asszalájanához, a fiatal paphoz:

- Asszalájana, ez a Gótama remete azt hirdeti, hogy mind a négy rend egyformán tiszta. Menjen, Asszalájana úr, bocsátkozzék vitába Gótama remetével erről a kérdésről! Utóvégre Asszalájana úr is folytatott remeteéletet. Ne szenvedjen harc nélkül vereséget Asszalájana úr!

E szavak hallatára Asszalájana, a fiatal pap, így válaszolt azoknak a papoknak:

- Látom, kegyetek nem engednek. Pedig Gótama remete igaz szavú, és igaz szavú emberrel nem lehet vitába szállni. Nem tudok vitába bocsátkozni Gótama remetével erről a kérdésről. Ám kegyetek nevében felkeresem.

Ekkor Asszalájana, a fiatal pap, nagyszámú pap kíséretében felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlő szavak után leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Asszalájana, a fiatal pap:

- Gótama, a papok így beszélnek: „A papság a legnemesebb rend, minden más rend hitvány. A papság fehér rend, minden más rend fekete. A papság tiszta, a többiek nem. A papok Brahmá édes gyermekei, Brahmá szájából születtek, Brahmá sarjai, Brahmá alkotásai, Brahmá örökösei.” Gótama úr mit szól ehhez?

- Asszalájana, ismeretes, hogy a papoknak van feleségük, aki gyermeket fogan, kihordja, megszüli, szoptatja. Miért, hogy a papok, noha anyaméhből származnak, mégis így beszélnek: „A papság a legnemesebb rend, minden más rend hitvány. A papság fehér rend, minden más rend fekete. A papság tiszta, a többiek nem. A papok Brahmá édes gyermekei, Brahmá szájából születtek, Brahmá sarjai, Brahmá alkotásai, Brahmá örökösei”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana: hallottál-e arról, hogy a görögöknél és perzsáknál és más szomszédos országokban csak két rend van, az urak és a szolgák rendje, és aki úrnak született, szolga is lehet belőle, és aki szolgának született, úr is lehet belőle?

- Igen, hallottam róla, hogy a görögöknél és perzsáknál és más szomszédos országokban csak két rend van, az urak és a szolgák rendje, és aki úrnak született, szolga is lehet belőle, és aki szolgának született, úr is lehet belőle.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [...stb.]”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana: ha egy nemes gyilkol, lop, kicsapongó életet él, hazug, rágalmazó, goromba, fecsegő, irigy, rosszindulatú, tévhiteket vall, akkor teste pusztulása után, halála után mélyre bukik, rossz útra, nyomorúságra, pokolba kerül, de a pap nem? És ugyan­úgy a közrendű, (~ és ugyanúgy a szolga,) ha gyilkol, lop, kicsapongó életet él, hazug, rágalmazó, goromba, fecsegő, irigy, rosszindulatú, tévhiteket vall, akkor teste pusztulása után, halála után mélyre bukik, rossz útra, nyomorúságra, pokolba kerül, de a pap nem?

- Semmiképpen sem, Gótama. A nemes is (~ és ugyanúgy) a pap is, a közrendű is, a szolga is, mind a négy rend tagjai mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságra, pokolba kerülnek testük pusztulása után, haláluk után, ha gyilkolnak, lopnak, kicsapongó életet élnek, hazugok, rágalmazók, gorombák, fecsegők, irigyek, rosszindulatúak, tévhiteket vallanak.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [...stb.]”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana: ha egy pap tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopás­tól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a hazugságtól, tartózkodik a rágalmazástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor teste pusztulása után, halála után jó útra, mennybe kerül, de a nemes nem, a közrendű nem, a szolga nem?

- Semmiképpen sem, Gótama. A nemes is (~) a pap is, a közrendű is, a szolga is, mind a négy rend tagjai jó útra, mennybe kerülnek testük pusztulása után, haláluk után, ha tartózkodnak a gyilkosságtól, tartózkodnak a lopástól, tartózkodnak a kicsapongástól, tartózkodnak a hazug­ság­tól, tartózkodnak a rágalmazástól, tartózkodnak a gorombaságtól, tartózkodnak a fecsegés­től, nem irigyek, jóindulatúak, helyes hitet vallanak.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [...stb.]”?

- Hiába mondja ezt, Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana: ezen a vidéken csak a papok képesek szelíd, békés, barátságos érzületet táplálni, a nemesek nem, a közrendűek nem, a szolgák nem?

- Semmiképpen sem, Gótama. Ezen a vidéken a nemesek is (~) a papok is, a közrendűek is, a szolgák is, mind a négy rend tagjai képesek szelíd, békés, barátságos érzületet táplálni.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [...stb.]”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [... stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana: csak a papok tehetik meg, hogy szappant és szivacsot fogjanak, és lemenjenek a folyóra, hogy lemossák magukról a port és szennyet, a nemesek nem, a közrendűek nem, a szolgák nem?

- Semmiképpen sem, Gótama. A nemesek is (~) a papok is, a közrendűek is, a szolgák is, mind a négy rend tagjai megtehetik, hogy szappant és szivacsot fogjanak, és lemenjenek a folyóra, hogy lemossák magukról a port és szennyet.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [... stb.]”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [... stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy egy felkent fejű, nemes származású király maga elé rendel száz embert különböző kasztokból: „Jöjjetek, barátaim, akik nemes családból, papi családból, főtiszti családból származtok! Fogjatok dörzsölőpálcát szálafából, pálmafából, szantálfából, csiholjatok vele szikrát, gyújtsatok vele tüzet! Jöjjetek ti is, barátaim, akik pária­családból, vadászcsaládból, kosárfonó-családból, bognárcsaládból, szemételtakarító-családból származtok! Fogjatok dörzsölőpálcát kutyaitatóból, vagy disznóvályúból, vagy mosóteknőből, vagy ricinuscserjéből, csiholjatok vele szikrát, gyújtsatok vele tüzet!” Mit gondolsz, Asszalájana: az a szikra, amelyet a nemes családból, papi családból, főtiszti családból szár­mazók szálafából, pálmafából, szantálfából hasított dörzsölőpálcával csiholnak, az a tűz, amelyet azzal gyújtanak, eléggé izzó, fényes, lángoló lesz ahhoz, hogy tüzet lehessen rakni vele, viszont az a szikra, amelyet a páriacsaládból, vadászcsaládból, kosárfonó-családból, bognár­családból, szemételtakarító-családból származók kutyaitatóból, disznóvályúból, mosó­teknő­ből, ricinuscserjéből hasított dörzsölőpálcával csiholnak, az a tűz, amelyet azzal gyújtanak, nem lesz eléggé izzó, fényes, lángoló ahhoz, hogy tüzet lehessen rakni vele?

- Dehogynem, Gótama. [...] Mindegyik tűz egyformán eléggé izzó, fényes, lángoló lesz ahhoz, hogy tüzet lehessen rakni vele.

- Hát akkor a papoknak mi ad alapot, mi ad jogcímet arra, hogy így beszéljenek: „A papság a legnemesebb rend [...stb.]”?

- Hiába mondja ezt Gótama úr, a papok mégis így tartják: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy egy nemes fia egy pap lányával hál, és együtthálásukból fiú születik. A nemes fiától és pap lányától származó gyermek anyjához is hasonlít, apjához is hasonlít, és anyja után is, apja után is nemesnek is minősíthető és papnak is minősíthető?

- A nemes fiától és pap lányától származó gyermek anyjához is hasonlít, apjához is hasonlít, és anyja után is nemesnek is minősíthető és papnak is minősíthető, Gótama.

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy egy pap fia egy nemes lányával hál, és együtthálásukból fiú születik. A pap fiától és nemes lányától származó gyermek anyjához is hasonlít, apjához is hasonlít, és anyja után is, apja után is nemesnek is minősíthető és papnak is minősíthető?

- A pap fiától és nemes lányától származó gyermek anyjához is hasonlít, apjához is hasonlít, és anyja után is, apja után is nemesnek is minősíthető és papnak is minősíthető, Gótama.

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy egy kancát egy szamárcsődörrel páro­sítanak. A párosodásból csikó születik. A kancától és szamárcsődörtől származó csikó az anyaállathoz is hasonlít, az apaállathoz is hasonlít, és az anyaállat után is, az apaállat után is lónak is minősíthető és szamárnak is minősíthető?

- A kereszteződés következtében öszvér lesz a csikó, Gótama. Ebben az esetben eltérést látok a szülőktől, az előbbieknél viszont semmiféle eltérést sem látok a szülőktől.

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy van két édestestvér papfiú. Az egyik tanult és jól nevelt, a másik tanulatlan és neveletlen. Melyiket fogják a papok elsőnek meg­vendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor?

- Amelyik fiú tanult és jól nevelt, azt fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor. Milyen haszon származnék abból, amit tanulatlan és neveletlen embernek adnának?

- Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy van két édestestvér papfiú. Az egyik tanult, jól nevelt, de rossz erkölcsű, gonosz; a másik tanulatlan, neveletlen, de jó erkölcsű, becsü­letes. Melyiket fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor?

- Amelyik fiú tanulatlan és neveletlen, de jó erkölcsű, becsületes, azt fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor.

- Asszalájana, először eljutottál a születésig, a születéstől eljutottál a tanultságig, a tanultság­tól visszajutottál a négy rend egyforma tisztaságának tételéhez, amelyet én hirdetek.

E szavak hallatára Asszalájana, a fiatal pap, elnémult, zavarba jött, és magába roskadva, lesütött szemmel, lángvörös arccal, szótlanul ült. Amikor a Magasztos látta, hogy Asszalájana, a fiatal pap, némán, zavartan, magába roskadva, lesütött szemmel, lángvörös arccal, szótlanul ül, így szólt hozzá:

- Asszalájana, egykor a régmúltban a hét papi látnok erdei remeteségben, lombkunyhókban időzött, és ilyen téves nézeteik támadtak: „A papság a legnemesebb rend, minden más rend hitvány. A papság fehér rend, minden más rend fekete. A papság tiszta, a többiek nem. A papok Brahmá édes gyermekei, Brahmá szájából születtek, Brahmá sarjai, Brahmá alkotásai, Brahmá örökösei.” Meghallotta ezt Aszita Dévala látnok. [...] Haját és szakállát lesimította, bíborszínű köntöst vetett vállára, sarut öltött, aranyjogart fogott kezébe, és megjelent a hét papi látnok remetetanyáján. Körbesétált a remetetanyán, és így szólította meg a hét papi látnokot:

- Ej, mit keresnek itt kegyetek, papi látnokok? Mit keresnek itt kegyetek, papi látnokok?

A hét papi látnok így gondolkozott:

- Ki lehet ez, aki körbejár a hét papi látnok remetetanyáján, mint a nyomtató ökör, és így beszél: „Ej, mit keresnek itt kegyetek, papi látnokok? Mit keresnek itt kegyetek, papi látnokok?” Ej, átkozzuk meg!

Ekkor a hét papi látnok megátkozta Aszita Dévalát:

- Hamvadj hamuvá, te hitvány!

De minél erősebben átkozta a hét papi látnok Aszita Dévalát, annál szebb, daliásabb, méltóságteljesebb lett. Ekkor a hét papi látnok erre a meggyőződésre jutott:

- Önsanyargatásunk hiábavaló volt, önmegtartóztatásunk eredménytelen maradt. Mert ha régebben megátkoztunk valakit: „Hamvadj hamuvá, te hitvány!” azonnal hamuvá hamvadt. Ezt viszont minél erősebben átkozzuk, annál szebb, daliásabb, méltóságteljesebb lesz.

- Nem volt hiábavaló kegyetek önsanyargatása, nem maradt eredménytelen önmegtartóz­tatásuk. Csupán hagyjanak fel kegyetek azzal a gyűlölettel, amelyet velem szemben táplálnak.

- Felhagyunk azzal a gyűlölettel, amelyet uraságoddal szemben táplálunk. De kicsoda uraságod?

- Hallottak kegyetek Aszita Dévala látnokról?

- Igen.

- Nos, én vagyok az.

Ekkor a hét papi látnok Aszita Dévala látnok elé járult, hogy köszöntsék. Aszita Dévala látnok így szólt a hét papi látnokhoz:

- Úgy hallottam, hogy a hét papi látnok erdei remeteségben, lombkunyhókban időzik, és ilyen téves nézeteik támadtak: „A papság a legnemesebb rend [...stb.].”

- Úgy van.

- Tudják-e kegyetek, hogy vajon nagyanyjuk pappal közösült-e, vagy nem pappal?

- Nem tudjuk.

- Tudják-e kegyetek, hogy vajon nagyanyjuk anyja vagy hetedik nagyanyjuk pappal közösült e, vagy nem pappal?

- Nem tudjuk.

- Tudják-e kegyetek, hogy vajon nagyapjuk pap leányával közösült-e, vagy nem pap leányá­val?

- Nem tudjuk.

- Tudják-e kegyetek, hogy vajon nagyapjuk apja vagy hetedik nagyapjuk pap leányával közösült-e, vagy nem pap leányával?

- Nem tudjuk.

- Tudják-e kegyetek, hogyan fogamzik a magzat?

- Igen, azt tudjuk, hogyan fogamzik a magzat. Egyesül az anya és az apa, és az anya fogamzási időszakban van, és a megszületésre váró lélek is jelen van. E három tényező találkozása eredményeként fogamzik a magzat.

- Tudják-e kegyetek, hogy az a lélek nemes-e, pap-e, közrendű-e, vagy szolga-e?

- Nem, azt nem tudjuk, hogy az a lélek nemes-e, pap-e, közrendű-e, vagy szolga-e.

- Ha ez így áll, akkor tudják-e kegyetek, hogy kicsodák?

- Ha ez így áll, akkor mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk.

Lám, Asszalájana, az a hét papi látnok nem tudta megvédeni álláspontját a származás kér­désében, amikor Aszita Dévala látnok vallatóra fogta, faggatta, sarokba szorította őket. Hát akkor hogyan tudnád megvédeni álláspontodat a származás kérdésében, amikor vallatóra foglak, faggatlak, sarokba szorítalak, te, aki mestereddel együtt arra sem volnál méltó, hogy az áldozati kanalat odanyújtsd nekik?

E szavak hallatára Asszalájana, a fiatal pap, így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, Gótama! Pompás, Gótama! Fogadjon el Gótama úr a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

ÉSZUKÁRÍ
[MN 96.]

Így hallottam.

Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt Észukárí pap felkereste a Magasztost. Odaérve, üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlőszavak után leült előtte. Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost Észukárí pap:

- Gótama, a papok négyféle szolgálatról tanítanak: a papok szolgálatáról tanítanak, a nemesek szolgálatáról tanítanak, a közrendűek szolgálatáról tanítanak, a szolgák szolgálatáról tanítanak.

A papok szolgálatáról ezt tanítják a papok, Gótama: a pap szolgálhat papnak, a nemes szol­gálhat papnak, a közrendű szolgálhat papnak, a szolga szolgálhat papnak. Ezt tanítják a papok a papok szolgálatáról, Gótama.

A nemesek szolgálatáról ezt tanítják a papok: a nemes szolgálhat nemesnek, a közrendű szolgálhat nemesnek, a szolga szolgálhat nemesnek. Ezt tanítják a papok a nemesek szolgálatáról, Gótama.

A közrendűek szolgálatáról ezt tanítják a papok: a közrendű szolgálhat közrendűnek, a szolga szolgálhat közrendűnek. Ezt tanítják a papok a közrendűek szolgálatáról, Gótama.

A szolgák szolgálatáról ezt tanítják a papok: a szolga szolgálhat szolgának, mert ki más szolgálhatna a szolgának? Ezt tanítják a papok a szolgák szolgálatáról, Gótama.

Erről a négyféle szolgálatról tanítanak a papok, Gótama. Mit szól ehhez Gótama úr?

- Mondd, pap: az egész világ elfogadja a papok tanítását erről a négyféle szolgálatról?

- Semmiképpen sem, Gótama.

- Olyan ez, pap, mint hogyha volna egy szegény, nyomorgó, magát eltartani képtelen ember, és akarata ellenére ráerőszakolnának egy falatot: „Nesze, te ember, itt van ez a hús, edd meg, és fizesd meg az árát!” Ugyanúgy a papok a többi remete és pap beleegyezése nélkül tanítják ezt a négyféle szolgálatot.

Pap, én nem mondom, hogy mindenkinek szolgálni kell. Azt sem mondom, pap, hogy senkinek sem kell szolgálni. Akinek a szolgálatában az ember a szolgálattól rosszabb lesz, nem jobb, annak nem kell szolgálni, ezt mondom. Akinek a szolgálatában viszont jobb lesz az ember a szolgálattól, nem rosszabb, annak szolgálni kell, ezt mondom.

Pap, ha egy nemestől megkérdeznék: „Akinek a szolgálatában rosszabb lennél a szolgálattól, nem jobb, vagy akinek a szolgálatában jobb lennél a szolgálattól, nem rosszabb, a kettő közül melyiknek volnál hajlandó szolgálni?” akkor a józan gondolkozású nemes így válaszolna: „Akinek a szolgálatában rosszabb leszek a szolgálattól, nem jobb, azt nem vagyok hajlandó szolgálni. Akinek a szolgálatában viszont jobb leszek a szolgálattól, nem rosszabb, azt hajlan­dó vagyok szolgálni.” És ha egy paptól (~ közrendűtől, ~ szolgától) megkérdeznék: „Akinek a szolgálatában rosszabb lennél a szolgálattól, nem jobb, vagy akinek a szolgálatában jobb lennél a szolgálattól, nem rosszabb, a kettő közül melyiknek volnál hajlandó szolgálni?” akkor a józan gondolkozású pap (~ közrendű, ~ szolga) így válaszolna: „Akinek a szolgálatában rosszabb leszek a szolgálattól, nem jobb, azt nem vagyok hajlandó szolgálni. Akinek a szolgá­latában viszont jobb leszek a szolgálattól, nem rosszabb, azt hajlandó vagyok szolgálni.”

Pap, én nem mondom, hogy az előkelő származás jobb. Azt sem mondom, pap, hogy az előkelő származás rosszabb. Pap, én nem mondom, hogy a magasabb kasztba tartozás jobb. Azt sem mondom, pap, hogy a magasabb kasztba tartozás rosszabb. Pap, én nem mondom, hogy a nagy vagyon jobb. Azt sem mondom, pap, hogy a nagy vagyon rosszabb. Mert az előkelő származásúak között is akadnak gyilkosok, tolvajok, kicsapongók, hazugok; rágal­mazók, gorombák, fecsegők, irigyek, rosszindulatúak, tévhitek követői. Ezért nem mondom, hogy az előkelő származás jobb. És az előkelő származásúak között akadnak olyanok is, akik tartózkodnak a gyilkosságtól, tartózkodnak a lopástól, tartózkodnak a kicsapongástól, tartózkodnak a hazugságtól, tartózkodnak a rágalmazástól, tartózkodnak a gorombaságtól, tartózkodnak a fecsegéstől, nem irigyek, jóindulatúak, helyes hitet vallanak. Ezért nem mondom, hogy az előkelő származás rosszabb.

A magasabb kasztba tartozók között is (~ a nagy vagyonúak között is) akadnak gyilkosok, tolvajok, kicsapongók, hazugok, rágalmazók, gorombák, fecsegők, irigyek, rosszindulatúak, tévhitek követői. Ezért nem mondom, hogy a magasabb kasztba tartozás (~ a nagy vagyon) jobb. És a magasabb kasztba tartozók között is (~ a nagy vagyonúak között is) akadnak olyanok, akik tartózkodnak a gyilkosságtól, tartózkodnak a lopástól, tartózkodnak a kicsapon­gás­tól, tartózkodnak a hazugságtól, tartózkodnak a rágalmazástól, tartózkodnak a goromba­ságtól, tartózkodnak a fecsegéstől, nem irigyek, jóindulatúak, helyes hitet vallanak. Ezért nem mondom, hogy a magasabb kasztba tartozás (~ a nagy vagyon) rosszabb.

Pap, én nem mondom, hogy mindenkinek szolgálni kell. Azt sem mondom, pap, hogy senki­nek sem kell szolgálni. Akinek a szolgálatában a hit gyarapodik, az erény gyarapodik, a tudás gyarapodik, az adakozókedv gyarapodik, az értelem gyarapodik a szolgálattól, azt kell szolgálni, ezt mondom.

E beszéd hallatára Észukárí pap így szólt a Magasztoshoz:

- Gótama, a papok négyféle tulajdonról tanítanak: a papok tulajdonáról tanítanak, a nemesek tulajdonáról tanítanak, a közrendűek tulajdonáról tanítanak, a szolgák tulajdonáról tanítanak.

A papok tulajdonáról azt tanítják a papok, Gótama, hogy az alamizsnára alapozott létfenn­tartásban testesül meg, és amelyik pap elutasítja az alamizsnára alapozott létfenntartást mint tulajdonát, az kötelességszegő, mint az őrző, aki eltulajdonítja a rábízottat. Ezt tanítják a papok a papok tulajdonáról, Gótama.

A nemesek tulajdonáról azt tanítják a papok, hogy az íjban és tegezben testesül meg, és amelyik nemes elutasítja az íjat és tegezt mint tulajdonát, az kötelességszegő, mint az őrző, aki eltulajdonítja a rábízottat. Ezt tanítják a papok a nemesek tulajdonáról, Gótama.

A közrendűek tulajdonáról azt tanítják a papok, hogy a földművelésben és jószágtartásban testesül meg, és amelyik közrendű elutasítja a földművelést és jószágtartást mint tulajdonát, az kötelességszegő, mint az őrző, aki eltulajdonítja a rábízottat. Ezt tanítják a papok a közrendűek tulajdonáról, Gótama.

A szolgák tulajdonáról azt tanítják a papok, hogy a sarlóban és teherhordó rúdban testesül meg, és amelyik szolga elutasítja a sarlót és teherhordó rudat mint tulajdonát, az kötelesség­szegő, mint az őrző, aki eltulajdonítja a rábízottat. Ezt tanítják a papok a szolgák tulajdonáról, Gótama.

Erről a négyféle tulajdonról tanítanak a papok, Gótama. Mit szól ehhez Gótama úr?

- Mondd, pap: az egész világ elfogadja a papok tanítását ezekről a tulajdonokról?

- Semmiképpen sem, Gótama.

- Olyan ez, pap, mint hogyha volna egy szegény, nyomorgó, magát eltartani képtelen ember, és akarata ellenére ráerőszakolnának egy falatot: „Nesze, te ember, itt van ez a hús, edd meg, és fizesd meg az árát!” Ugyanígy a papok a többi remete és pap beleegyezése nélkül tanítják ezt a négyféle tulajdont. Én viszont, pap, az ember tulajdonáról azt tanítom, hogy a nemes, magasrendű Tanban testesül meg.

Amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet személyisége, arról nevezik el. Ha nemesi családban ölt testet személyisége, nemesnek nevezik. Ha papi családban ölt testet személyisége, papnak nevezik. Ha közrendű családban ölt testet személyisége, közrendűnek nevezik. Ha szolga családban ölt testet személyisége, szolgának nevezik. Ugyanúgy van ez, pap, ahogy a tüzet is arról nevezik el, amitől ég. Ha fától ég a tűz, fatűznek nevezik. Ha rőzsétől ég a tűz, rőzsetűznek nevezik. Ha szénától ég a tűz, szénatűznek nevezik. Ha trágyától ég a tűz, trágyatűznek nevezik. Ehhez hasonlóan, amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet szemé­lyisége, arról nevezik el. [Megismételve.]

Ám ha egy nemesi családból származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a hazugságtól, tartózkodik a rágalmazástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot. És ha egy papi családból (~ közrendű családból, ~ szolga családból) származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot.

.................................................................................................................................................

E szavak hallatára Észukárí pap így szólt a Magasztoshoz:

- Pompás, Gótama! Pompás, Gótama! Mint hogyha valaki talpra állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról Gótama úr. Én most Gótama úrhoz folyamodom oltalomért, a Tanhoz és a szerzetesek gyülekezetéhez folyamodom oltalomért. Fogadjon el Gótama úr a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

 

.oOo.

 

 

Dhammapada - A törvény útja

Dhammapada - A törvény útja admin

DHAMMAPADA

A TÖRVÉNY ÚTJA

Buddha tanításai

* * *

Új Akropolisz Kiadó Budapest, 1998

 

A fordítás alapjául szolgáló mű:

The Dhammapada,

translated from the pali by Juan Mascaró

Fordították: Oborny Beáta, Szendrő Csaba

Szöveggondozás: Rusznák György

© Oborny Beáta, Szendrő Csaba, 1998

© Új Akropolisz Kiadó, 1998

ELŐSZÓ

Kétezer évesnél is régebbi szöveget tartalmaz ez a kis zsebkönyv. Mégsem jutott a régi könyvtárakban porosodó elfeledett művek sorsára, mert az örök emberi értékekről szól, és a bensőnkből fakadó lelki növekedés igényére való ráébredésről. Bár a tanácsok időnként nem alkalmazhatóak azonnal, könnyedén, mégis úgy tűnik, mintha rajtuk keresztül saját belső hangunk szólalna meg. Ez a hang nem mások vagy a körülmények megváltoztatására hívja fel figyelmünket, hanem mindig azzal szembesít, ami a legközelebb áll hozzánk, a világnak azzal az egyetlen részével, amelynek nemesítése és tisztítása csakis tőlünk függ: saját lelkünkkel. Fordításunkban gördülékenységre és érthetőségre törekedtünk, hogy a Dhammapadát valóban mindennapi használatra ajánlhassuk. A felhasználás módja az olvasótól függ: az aprólékos tanulmányozás legalább annyira illik hozzá, mint az időnkénti fellapozás. Buddha mondatai szembesíthetnek valamelyik gyengeségünkkel vagy éppen dicsérhetnek, de mindig arra ösztönöznek, hogy elmélkedjünk életünkről és igyekezzünk:„Nagy dolog embernek születni, s az ember élete szüntelen törekvés."

 Deák Szilvia

Tartalom

DHAMMAPADA_________________________________ 1
Tartalom ________________________________________ 4
ELŐSZÓ ________________________________________ 6
I. Az ellentétek ___________________________________ 7
II. Az éberség ___________________________________ 11
III. Az elme _____________________________________ 14
IV. A lét virágai _________________________________ 16
V. A bolond_____________________________________ 19
VI. A bölcs _____________________________________ 22
VII. A végtelen szabadság__________________________ 25
VIII. Ezernél többet ér_____________________________ 27
IX. A jó és a rossz ________________________________ 30
X. Az élet ______________________________________ 33
XI. Túl az életen _________________________________ 36
XII. Önmagunk birtoklása__________________________ 38
XIII. Ébredj és figyelj _____________________________ 40
XIV. A Buddha __________________________________ 42
XV. Az öröm____________________________________ 45
XVI. A mulandó gyönyör __________________________ 47
XVII. Győzd le haragod ___________________________ 49
XVIII. A törekvés és igyekezet _____________________ 52
XIX. Az igaz ember ______________________________ 56
XX. Az út ______________________________________ 59
XXI. Az ébrenlét_________________________________ 62
XXII. A sötétség _________________________________ 65
XXIII. A türelem_________________________________ 68
XXIV. A vágyak _________________________________ 71
XXV. A szerzetes ________________________________ 76
XXVI. A bráhmin ________________________________ 80

Teljes szöveg

Epiktétosz kézikönyvecskéje

Epiktétosz kézikönyvecskéje admin

Forrás: http://mek.oszk.hu

 

EPIKTÉTOS

KÉZIKÖNYVECSKÉJE

vagyis

 

A STOIKUS BÖLCS

BREVIÁRIUMA

 

Sárosi Gyula fordításában

(Kerényi Károly előszavát lásd a mű végén) 

Szolgának születék s nyomoréknak s mint amaz Iros
Koldusnak - s engem kedvel az égi sereg.

Devecseri Gábor fordítása

 

I.

Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.

Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.

Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelően a másénak tartod, akkor sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni, és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod; senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert nem történik veled semmi baj.

Ha erre a nagy dologra törekszel, emlékezz rá, hogy nemcsak ímmel-ámmal kell utána vetned magad, hanem ennek a kedvéért bizonyos dolgokról teljesen le kell mondanod, más javak megszerzését pedig el kell halasztanod; ha azonban a lelki nyugalmad megszerzésére is törekszel, és uralkodni és gazdagodni is akarsz, könnyen megtörténik, hogy ezeket sem éred el, mivel az előbbire vágyakozol: de biztosan elveszíted azt, ami egyedül hozza létre a függetlenséget és a boldogságot.

Minden kellemetlen képzet felmerülésekor nyomban jegyezd meg: "Te csak képzet vagy, és egyáltalán nem az, aminek látszol." Ezután vizsgáld és ítéld meg a képzetet elveid alapján: legelőször és legfőképpen abból a szempontból, vajon oly dolgokra vonatkozik-e, amelyek hatalmunkban vannak, vagy pedig olyanokra, amelyek nincsenek hatalmunkban. S ha valami olyanra vonatkozik, ami nincs hatalmunkban, mindig kéznél legyen ez a mondás: "Semmi közöm hozzá!"

II.

Emlékezz erre: törekvésünk abban a reményben gyökeredzik, hogy elérjük, amire vágyódunk, ellenszenvünk célja pedig az, hogy bele ne essünk abba, amit kerülünk. Aki kudarcot vall törekvésében, az szerencsétlen, de még szerencsétlenebb az, aki olyasmibe bonyolódik, amit kerül. Ha csak olyan dolgokat kívánsz kikerülni, amelyek a hatalmadban vannak, s a természettel ellentétesek, sohasem fogsz nem kívánt dolgokba bonyolódni, de ha a betegséget, a halált és a szegénységet akarod kikerülni, akkor szerencsétlen leszel.

Fojtsd el ellenszenvedet mindazokkal a dolgokkal szemben, melyek nincsenek hatalmunkban, és vidd át az olyan dolgokra, amelyek hatalmunkban vannak és a természettel ellentétesek. Egyelőre, (míg nem ismered a helyes élet elveit), száműzd teljesen a törekvést, mert ha olyasmire törekszel, ami nincs hatalmadban, szükségszerűen szerencsétlen leszel; az olyan hatalmunkban lévő dolgokról pedig, amelyekre szép dolog törekedni, még nincs fogadalmad. Csak vonzó és taszító ösztöneidnek engedj, de ezeknek is könnyedén, válogatással és kényelmesen.

III.

Emlékezz arra, hogy mindenről, ami gyönyörködtet, ami hasznos számodra, és amit szeretsz, a legjelentéktelenebb dolgoknál kezdve megmondd: miféle. Ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy tálat szeretsz. Így, ha eltörik is, nem fogsz háborogni. Ha a gyermeked vagy a feleséged szereted, mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni.

IV.

Ha valamihez hozzá akarsz fogni, emlékeztesd magad arra, hogy milyen az a dolog. Ha fürödni mégy, vess számot magadban mindazzal, ami a fürdőben történni szokott: lefröcskölik, lökdösik, szidják és meglopják az embert. Sokkal nagyobb határozottsággal fogsz a dologhoz, ha magadban kijelented: fürödni akarok, és magatartásomat is meg akarom őrizni a természetnek megfelelő állapotban. Így járj el minden ügyedben, ha azután valami kellemetlenség ér fürdés közben, ezt a mondást veszed elő: "Nemcsak ezt akartam, hanem a természetnek megfelelő magatartásomat is meg akartam őrizni; de akkor nem őrizhetem meg, ha bosszankodom a történteken."

V.

Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények. A halálban például nincsen semmi szörnyű; ha szörnyű volna, Sókratésnak is úgy tűnt volna, hogy azonban a halálról úgy vélekednek, hogy szörnyű, maga ez a tény a szörnyű. - Így hát sohase másokat okoljunk, amikor akadályokra bukkanunk, vagy nyugtalanok és szomorúak vagyunk; magunkat, azaz a magunk véleményét hibáztassuk. A műveletlen ember szokása másokra panaszkodni, amikor ő maga cselekszik helytelenül. Aki tanulni kezd, az magát hibáztatja, a bölcs pedig sem mást, sem önmagát.

VI.

Soha ne büszkélkedj a más kiválóságával! Ha a ló büszkélkedve azt mondaná: "Szép vagyok", - még el lehetne viselni. Te azonban, mikor büszkélkedve kijelented, hogy szép lovad van, lásd be: a ló kiválóságával büszkélkedel. Hát mi a tied tulajdonképpen? - A saját képzeteid használata: ha a képzeteidet a természet elveinek megfelelően használod, büszke lehetsz. Ebben az esetben legalább a saját kiválóságoddal büszkélkedel.

VII.

Valamint, ha tengeri utadon, míg hajód a kikötőben vesztegel, kiszállsz, hogy ivóvizet meríts, útközben esetleg felszedsz néhány kagylót vagy hagymát, de figyelmed a hajóra kell irányítanod, és folyton hátra kell tekingetned, nem hív-e a kormányos, s ha szólít, mindent ott kell hagynod, mert különben megkötözve hajítanak fel, mint a birkákat szokták, ugyanígy van ez az életben is. Hogy kagyló és hagyma helyett feleséged és gyermeked van, annak nincs akadálya, de ha hív a kormányos, rohanj a hajóra és hagyj ott mindent anélkül, hogy visszanéznél. Öregkorodban pedig ne távozz el messzire a hajótól, hogy ott légy, bármikor hívnak.

VIII.

Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folytatása.

IX.

A betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az maga nem akarja. A sántaság is csak a lábat akadályozza, de a szabad elhatározást nem. Ezt mondd mindennel kapcsolatban, ami eléd kerül: rájössz, hogy minden csak más valamit akadályozhat, téged nem.

X.

Minden helyzetben emlékezz arra, hogy önmagad felé fordulj és megvizsgáld, milyen képességed van a helyzet megoldásához. Ha szép fiút vagy lányt pillantasz meg, megtalálod az önmegtartóztatást velük szemben. Ha fáradság vár rád, megtalálod a kitartást. Ha szidalom ér, megtalálod a béketűrést. Ha így megedzed magad, nem ragadnak magukkal a képzeteid.

XI.

Sohase mondd rá semmire, hogy "elvesztettem", hanem csak azt, hogy "visszaadtam". Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. Elvették a birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod, hogy gazfickó vette el? Mi közöd hozzá, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta? Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.

XII.

Ha haladni akarsz a bölcsességben, akkor vesd el az ilyen gondolatokat: "Ha nem törődöm a vagyonommal, nem lesz miből élnem!" "Ha nem fegyelmezem a szolgámat, haszontalan ember lesz belőle." Jobb éhen halni bánat és félelem nélkül, mint bőségben, de ugyanakkor teméntelen zaklatásban élni. Jobb, ha a szolgád haszontalan marad, mintha te bosszankodol.

Kezdd el ezt a legkisebb dolgoknál! Ha kiömlik az olajocskád, és ellopják a maradék borocskádat, arra gondolj, hogy ennyibe kerül a szenvedélytelen állapot, ennyibe a lelki nyugalom. Semmit sem adnak ingyen. Ha hiába szólítod a szolgát, emlékezz arra, hogy talán nem hallotta, vagy ha halotta is, nem tud megtenni semmit, amit akarsz. Olyan nagy jelentőséget mégse tulajdoníts neki, hogy tőle tedd függővé lelked nyugalmát.

XIII.

Ha haladni akarsz a bölcsességben, el kell viselned, hogy külsőséges dolgokban ügyetlennek és együgyűnek tartsanak. Ne törekedj arra a látszatra, hogy bármit is tudsz! S ha néhány ember tart rólad valamit, légy bizalmatlan önmagaddal szemben. Tudd meg, hogy nehéz egyszerre magatartásunkat is a természetnek megfelelő állapotban megőrizni és a külső dolgokra is tekintettel lenni. Ha az egyikre súlyt helyezünk, elkerülhetetlen, hogy a másikat el ne hanyagoljuk.

XIV.

Ha azt akarod, hogy a gyermekeid, a feleséged és a barátaid örökké éljenek, együgyű vagy: hiszen olyasmit kívánsz, aminek megvalósítása nem áll módodban, s a más hatáskörét akarod bitorolni. Akkor is balga vagy, ha azt akarod, hogy a szolgád sohase kövessen el hibát: hiszen azt akarod, hogy a hitványság ne legyen hitványság, hanem más valami. De ha azt akarod, hogy törekvéseid megvalósuljanak, azt elérheted. Abban gyakorold tehát magad, ami hatalmadban áll.

Mindenki fölött az uralkodik, akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy megvalósítsa amit amaz akar és elhárítsa, amit nem akar. Aki szabad akar lenni, az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit, aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ. Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.

XV.

Emlékezz erre: az életben úgy kell viselkedni, mint a lakomán: körülhordoznak egy tálat, - éppen hozzád ér, - nyújtsd ki a kezed és szerényen vegyél belőle. Ha elmegy melletted, ne állítsd meg! Ha meg nem jön, ne fürkéssz utána sóvár tekintettel, hanem várj türelemmel, amíg hozzád ér! Így viselkedj a gyerekekkel, az asszonnyal, a hivatalokkal, a vagyonnal szemben is, s méltó leszel arra, hogy az istenek asztaltársa légy. Ha pedig az eléd tett ételekből nem veszel, hanem eltekintesz fölöttük, akkor nemcsak a lakomájukon veszel részt, hanem együtt fogsz uralkodni az istenekkel. Így cselekedtek Diogenés, Hérakleitos és társaik: méltán "isteniek" voltak, és úgy is nevezték őket.

XVI.

Ha látod, hogy valaki jajgat gyászában, vagy mert idegenbe távozott a gyermeke, vagy elvesztette a vagyonát, vigyázz, hogy téged is magával ne ragadjon az a képzet, hogy őt a külső körülmények sodorták bajba. Nyomban legyen kéznél ez: "Nem a bekövetkezett események kínozzák őt, - hiszen azok a többi embert nem kínozzák, - hanem az a vélemény kínozza, amelyet róluk alkotott." Ennek ellenére ne vonakodj szavaiddal hozzá alkalmazkodni, sőt, ha az a helyzet, jajgass együtt vele, de vigyázz, hogy ne jajgass belülről is.

XVII.

Emlékezz arra, hogy színész vagy egy olyan drámában, amilyet a betanítója akar: ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig, ha hosszúra, sokáig játszol. Ha a koldus szerepét osztja rád, azt is a természethez hűen alakítsd. Éppenúgy cselekedj, ha nyomorék, uralkodó vagy polgár szerepét osztja rád, mert a te kötelességed az, hogy a rádbízott szerepet szépen eljátszd; a szerep kiválasztása másra tartozik.

XVIII.

Ha a holló nem jót károg, ne ragadjon el a képzet, hanem nyomban tégy megkülönböztetést magadban és jegyezd meg: "Semmi rosszat nem jelentenek ezek nekem, hanem csak a testemnek vagy csak a vagyonomnak, vagy csak a hírnevemnek, a gyermekeimnek, a feleségemnek. Nekem minden csak jót jelenthet, ha én úgy akarom: bármi is történik, tőlem függ, hogy javamra fordítom-e."

XIX.

Győzhetetlen lehetsz, ha nem bocsátkozol olyan küzdelmekbe, amelyekben a győzelem nem tőled függ.

Ha valaha nagy tiszteletben álló vagy nagyon hatalmas vagy más okból nagyon tekintélyes embert látsz, - vigyázz, a látszat hatása alatt, ne tartsd őt boldognak. Az igazi jó azokban a dolgokban van, melyek tőlünk függenek, nincsen tehát helye a tekintélyes emberekkel szemben sem az irigységnek, sem a féltékenységnek. Te nem hadvezér, elnök vagy konzul akarsz lenni, hanem szabad ember. Ehhez pedig csak egy út vezet: azoknak a dolgoknak a megvetése, amelyek nincsenek hatalmunkban.

XX.

Emlékezz arra, hogy nem az bántalmaz téged, aki szidalmaz és megüt, hanem csak az a hiedelmed, hogy bántanak. Ha tehát valaki ingerel, tudd meg, csak a saját vélekedésed ingerel. Ezért mindenekelőtt arra törekedj, hogy a képzet ne ragadjon el, mert könnyebben tudsz uralkodni magadon, ha egyszer időd van és foglalkozol magaddal.

XXI.

A halál, a száműzetés és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, mindennap szemeid előtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni, és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire.

XXII.

Ha filozófus akarsz lenni, légy elkészülve az első perctől fogva, hogy kinevetnek és kigúnyol a tömeg, hogy azt mondják: "Egyszerre csak mint filozófus toppant elénk", és hogy: "Miért hordja olyan magasan az orrát?" Te pedig ne hordd magasan az orrod, amellett azonban, amit a legjobbnak találtál, tarts ki úgy, mintha maga az isten állított volna arra a helyre. Emlékezz ugyanis rá, hogy ha kitartasz elveid mellett, azok, akik előbb kinevettek, bámulóid lesznek, de ha hatásuk alatt megtántorodsz, kétszeres gúny lesz a jutalmad.

XXIII.

Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.

XXIV.

Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: "Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban." Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.

De nem támogathatod a barátaidat! Mit értesz azon, hogy nem támogathatod őket? Nem fognak tőled hitvány pénzt kapni, és nem tudod megszerezni neki a római polgárjogot? Ki mondta azt neked, hogy ezek olyan dolgok, amelyek a mi hatalmunkban vannak, és nem másnak a feladatai? Ki képes másnak adni olyasvalamit, amije magának sincsen?

"Gyűjts vagyont, - szól az ellenvetés - hogy nekünk is legyen!" Ha lehet úgy vagyont gyűjteni, hogy közben megőrizzük becsületünket, hűségünket és nagylelkűségünket, mutasd meg az útját, fogok gyűjteni; de ha arra buzdítotok, veszítsem el a saját értékeimet, hogy ezzel nektek értéktelen dolgokat szerezzek, lássátok be, hogy igazságtalanok és ostobák vagytok. Mit szeretnének inkább, pénzt vagy hűséges és becsületes barátot? Ahhoz segítsetek inkább, hogy megbízható és tisztességtudó barát lehessek, és ne bíztassatok olyan cselekedetekre, amelyekkel éppen ezt veszítem el.

"De a hazát, - szól az ellenvetés - a magam részéről semmivel sem tudom támogatni." Újra csak azt kérdezem erre, milyen támogatásról beszélnek? Oszlopcsarnokokat és fürdőket valóban nem fog tőled kapni. Dehát mi van ebben? A kovácstól sem kap cipőt, és a cipész sem adakozik számára fegyvereket. Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. Ha valakit megbízható és tisztességes polgárrá nevelsz, talán nem vagy hasznára a hazának? Nagyon is. Tehát mégsem vagy te sem teljesen haszontalan neki.

"Mi lesz a helyem az államban?" - kérdi. - Olyan, aminőt úgy tudsz megszerezni, hogy közben megbízható és tisztességes maradsz. Ha elveted ezt azzal, hogy az állam érdekében akarsz cselekedni, mi haszna lesz neki egy egészen tisztességtelen és megbízhatatlan emberből?

XXV.

Valakit nagyobb tiszteletben részesítenek nálad a lakomán, az üdvözlésben vagy azzal, hogy meghívták a tanácskozásba? Ha ez jó, akkor örülnöd kell, hogy annak osztályrészül jutott. Ha pedig baj, akkor ne panaszkodj, hogy téged nem sújtott. De emlékezz erre: nem tarthatsz igényt ugyanazokra a dolgokra, ha nem teszed is meg ugyanazt, hogy elérj olyasmit, ami nincs a hatalmunkban.

Hogyan is érhetné el ugyanazt, aki nem kilincsel senkinél, mint az, aki kilincsel, vagy aki nem kísér senkit, ugyanazt az eredményt, mint aki kísér? Hogyan juthatna egyszerre célhoz az, aki magasztal és aki nem magasztal? Igazságtalan és telhetetlen vagy, ha anélkül, hogy megfizetted volna az árat, amelyért az olyasmit adják, ingyen akarsz hozzájutni.

Mennyiért is árulják a salátát? Ha úgy jön, egy obulusért. Nos, valaki kifizeti az obulust, és kap salátát; te pedig, mivel nem fizettél semmit, nem kapsz. Ne hidd azt, hogy te szegényebb vagy annál, aki kapott a salátából! Ő kapott salátát, neked viszont megvan az obulusod, amelyet nem adtál ki. Így van ez itt is: nem hívott meg valaki lakomára? Nyilván nem adtad meg neki amiért az étkezést adja: magasztalásért adja, megalázkodásért adja. Ha neked megéri, fizesd meg az árát, amennyiért adják. De ha nem akarod kifizetni az árát, és anélkül akarod megkapni, telhetetlen és ostoba vagy.

Azt mondod, hogy semmid sincs a lakoma elmulasztása ellenében? Dehogy nincs: nem kell dicsérned, akit nem akarsz, és nem kell meghunyászkodnod az ajtónállói előtt.

XXVI.

A természet akaratát azokból a dolgokból ismerjük meg, amelyekre nézve véleményeink nem térnek el egymástól. Amikor például másnak a szolgája eltör egy poharat, kéznél van ez a mondás: "Ilyesmi előfordul". Tudd meg, hogy ugyanúgy kell eljárnod, amikor a tied törik el, mint amikor a másé. Ugyanezt az elvet terjeszd ki a nagyobb dolgokra is. Amikor másnak meghal a gyermeke vagy a felesége, mindenki kész van a megjegyzéssel, hogy emberi dolog; de mikor neked hal meg valakid, jajgatsz: "Ó, én szerencsétlen". Eszed-be kellene jutnia ilyenkor, hogy miképp viselkedünk, amikor mások felől halljuk ugyanezt.

XXVII.

Amint nincs cél azért, hogy elhibázzuk, éppúgy a rossznak sincs természetes alapja a világban.

XXVIII.

Ha a tested valaki odaadná annak, aki éppen szembejön, bizonyára rossz néven vennéd. Azért viszont nem szégyelled magad, hogy a józan eszed bárkinek odaadod azzal, hogy felindulsz és elveszíted nyugalmadat ha szidalmaz.

XXIX.

Minden cselekedetnek vizsgáld meg az előzményeit és következményeit és csak azután kezdj hozzá. Ha nem így jársz el, akkor eleinte nagy kedvvel fogsz a dologhoz, mert nem gondoltad meg a következményeit. Később esetleg, mikor akadályokra bukkansz, szégyenszemre abba kell hagynod a munkát.

Győzni szeretnél Olympiában? Istenemre mondom, én is, mert nagyon szép dolog. De vizsgáld meg a feltételeit és a következményeit és csak azután fogj a kivitelhez. Fegyelmezetten kell élned, étrend szerint kell táplálkoznod, tartózkodnod kell a süteményektől, előírás szerint kell edzened magad a megállapított órában, akár hőség van, akár hideg. Nem szabad hideg vizet, vagy alkalomadtán bort innod. Egyszóval úgy kell engedelmeskedned az edződnek, mint az orvosnak. Azután ki kell állnod a versenyre, megtörténhetik, hogy megrántod a kezed, kificamítod a bokád és rengeteg port kell nyelned. Megeshetik, hogy közben meg is ostoroznak, és a végén mindennek a tetejébe még le is győznek.

Alaposan gondold meg mindezt, és ha még ezután is van kedved, kezdj hozzá a versenyzéshez. Ha nem így jársz el, akkor úgy fogsz kapkodni, mint a gyerekek, akik hol birkózóknak képzelik magukat, hol meg vívóknak, azután meg trombitálni kezdenek, végül tragédiát mutatnak be. Így jársz te is: előbb atléta leszel, majd vívó, aztán réthor, végül filozófus; egész lelkeddel azonban semminek sem adod át magad. Majommódra minden szemed elé kerülő jelenséget utánozol, s hol ez, hol az tetszik neked, mert megfontolás és körültekintés nélkül, vaktában, ímmel-ámmal fogtál hozzá.

Így van az is, hogy az emberek látnak egy filozófust, meghallgatják az előadását, - mondjuk Euphratesnek -, (ki tud úgy előadni, mint éppen ő?), és akkor ők is filozófusok akarnak lenni.

Ember! Fontold meg előbb, hogy miféle ez a dolog. Tanulmányozd a saját természeted, hogy el tudod-e viselni a vele járó nehézségeket. Éppúgy, mint amikor valaki öttusázó vagy birkózó akar lenni, meg kell vizsgálni a karjait, a combjait és a csípőjét. Az egyik ember erre, a másik arra született.

Gondolod, hogyha a filozófus életét választod, ugyanúgy tudsz majd enni, inni, éppúgy törekedhetsz és elégedetlenkedhetsz? Virrasztanod, küszködnöd kell, ott kell hagynod családodat, el kell viselned, hogy akármelyik kölyök lenézzen, bármelyik járókelő kinevessen; mindenütt hátul kell maradnod, a megbecsülésben csakúgy, mint a hivatalodban, a törvény előtt éppúgy, mint bármilyen üzleti ügyben.

Jól fontold meg: akarsz-e ezekért cserébe szenvedélytelen állapotot, szabadságot és lelki nyugalmat? Ha nem akarsz, vigyázz! Ne tégy úgy, mint a gyerekek, ne légy előbb filozófus, azután vámszedő, később szónok, végül a császár helytartója. Ezek a foglalkozások nem illenek össze. Egyöntetű embernek kell lenned, - akár erkölcsös vagy, akár erkölcstelen: vagy az irányító szellemed kell kiművelned, vagy a külső oldalad; vagy a bensőd formálására fordítsd művészeted, vagy a külső viszonyok alakítására. Másszóval: vagy a filozófusnak, vagy a közönséges embernek az életét kell vállalnod.

XXX.

A kötelezettségeink általában a viszonyoktól függnek. Valakinek az atyjáról van szó: kötelessége róla gondoskodni, neki mindenben engedelmeskedni és elviselni, ha szidalmazza és megüti. És ha gonosz az apa? A természet nem a jó atyával fűz össze minket, hanem az atyával, bármilyen is. - A testvéred igazságtalanul bánik veled? Őrizd meg hozzá való viszonyodat, és ne azt nézd, hogy ő mit csinál, hanem azt, hogy neked cselekvés közben a magatartásod a természetnek megfelelő legyen. Hiszen más nem árthat neked, ha te nem akarod. Csak akkor szenvedsz kárt, amikor azt hiszed, hogy másvalaki árt neked. Meg fogod találni, hogy mi a jó szomszéd, a polgár és a hadvezér kötelessége, ha hozzászoksz a viszonyok figyelembevételéhez.

XXXI.

A jámborságot illetően az istenekkel szemben - tudnod kell - az a legfontosabb, hogy helyes véleményt alkoss róluk: kétségtelenül léteznek és mindent szépen és igazságosan kormányoznak, neked pedig azt parancsolják, hogy engedelmeskedj nekik, nyugodj meg mindenben, ami történik, jó szívvel alkalmazkodj a helyzethez, mert a legjobb belátással intézik sorsunkat. Ha így jársz el, sohasem káromolod majd az isteneket, és nem panaszkodol, hogy nem törődnek veled.

Ez azonban csak úgy történhetik meg, ha a jó és a rossz fogalmát eltávolítod azoktól a dolgoktól, amelyek nincsenek hatáskörünkben, és csak azokra a dolgokra alkalmazod, amelyek hatalmunkban vannak. Ha ugyanis az előbbiek közül valamit jónak vagy rossznak tartasz, akkor elkerülhetetlen, hogy ne szidalmazd és ne gyűlöld azokat, akik miatt nem érted el, amire törekedtél, vagy nem kívánt helyzetbe bonyolódtál.

Minden élőlény úgy van teremtve, hogy az ártalmasnak látszó dolgokat és azok okait kerülje és távoltartsa magától, az előnyös dolgokat és okaikat viszont keresse és csodálja. Lehetetlen tehát, hogy valaki, aki úgy érzi, hogy ártalmára voltak, örüljön annak, ami véleménye szerint a kárt okozta, éppenúgy, ahogy lehetetlen magának a kárnak örülni.

Ezért van az, hogy a gyerek az édesapját is szidja, ha nem ad neki olyasmiből, ami véleménye szerint jó. Polyneikést és Eteoklést az állította szembe egymással, hogy balgán a zsarnokuralmat is valami jónak tartották. Ilyen balga hit miatt káromolja az isteneket a földműves, a tengerész és a kereskedő, meg azok is, akik elveszítik a feleségüket vagy a gyermeküket, mert a jámborság is csak addig tart, ameddig a kedvező helyzet. Aki tehát úgy igyekszik megkívánni és kikerülni a dolgokat, ahogy azt valóban kell, egyúttal istenfélelemre is törekszik.

Kötelesek vagyunk ősi szokás szerint tiszta szívvel, nem gondtalanul és nem közönyösen, esetenként ital- és égőáldozatot bemutatni és a termés zsengéjét felajánlani; ne legyünk ebben fösvények, de ne lépjük túl anyagi tehetségünket.

XXXII.

Ha jóslathoz fordulsz, ne felejtsd el, hogy te nem tudod, hogy mi fog történni, és azért jöttél a jóshoz, hogy tőle kérdezd meg. Azt azonban, hogy milyen lesz, már érkezésedkor is tudod, ha filozófus vagy: ha olyasvalami, ami nincsen hatalmunkban, akkor bizonyos, hogy se nem jó, se nem rossz.

Ne hozz magaddal a jóshoz sem törekvést, sem ellenszenvet. Ne remegve, hanem azzal a meggyőződéssel lépj elébe, hogy bármi is történjék, közömbös rád nézve, és közelebbről nem érdekel. Bárhogy alakul is a helyzet, lesz rá módod, hogy szépen viselkedj, ebben senki sem akadályozhat meg. Bátran, mint meghitt tanácsadókhoz lépj az istenek elé. Később viszont, amikor már megkaptad a tanácsot, ne felejtsd el, hogy milyen tanácsadókhoz fordultál, és kikkel szemben engedetlenkedsz, ha nem hallgatsz szavukra.

Csak olyan ügyekben fordulj jóslatokhoz, amint Sókratés helyesnek tartotta, amelyekben vizsgálódásunk a kimenetelre irányul, és sem az értelem, sem bárminő más mód nem nyújt lehetőséget a kérdéses ügy átlátására. Így például, amikor veszélyes helyzetben segítened kell a barátodon vagy a hazádon, nem kell jóslatot kérned, hogy melléjük állj-e. A jós talán azt mondja, hogy az áldozati jelek rosszat mutatnak, ami nyilvánvalóan halált, valamelyik testrész elvesztését vagy száműzetést jelent. Az értelem azonban azt követeli, hogy ezek ellenére is állj a barátod mellé és a veszélyben légy oltalmára a hazádnak. Engedelmeskedj az igazibb jósnak, Apollónak, aki kikergetett a templomából egy embert, mert nem sietett a barátja segítségére, amikor meggyilkolták.

XXXIII.

Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között.

Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj.

Ha módodban áll, irányítsd szavaiddal a jelenlevők társalgását olyasmire, ami illik, de ha történetesen egyedül vagy idegenek között, akkor hallgass.

Ne nevess sokat, ne nevess ki sok dolgot, ne nevess féktelenül.

Ha lehet, teljesen hárítsd el az esküdözést; ha nem lehet, akkor kerüld el, amennyire csak tudod.

Kívülálló, közönséges emberekkel ne lakomázz együtt. Ha mégis úgy hozzák a körülmények, tökéld el magadban, hogy semmiképpen sem süllyedsz le a közönséges ember színvonalára. Jegyezd meg, ha egy trágár alak van a jóbarátok között, akkor elkerülhetetlen, hogy más is bemocskolja magát, aki vele tölti az idejét, még akkor is, ha különben tisztalelkű.

Testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.

A nemi érintkezéstől a házasság előtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy.

Ha visszamondják neked, hogy valaki rossz híreket terjeszt rólad, ne védekezz a rágalmakkal szemben, hanem ezt jegyezd meg: "Bizonyára nem ismeri a többi hibámat, mert különben nemcsak ezeket mondta volna."

Ne járj túl sokat színházba. Ha alkalomadtán mégis ott vagy, akkor úgy tűnjék, hogy semmi más nem izgat, csak önmagad. Olyannak kívánd tehát az események alakulását, ahogy éppen történnek, annak a győzelmét kívánd, aki valóban győz, így semmi sem lesz nyomasztó számodra. A kiabálástól, a tetszést nyilvánító nevetéstől és a túlságos megindulástól feltétlen tartózkodj. A távozás után ne beszélgess túl sokat a színpadon történtekről, kivéve ha a saját épülésedre szolgál. Abból ugyanis kitűnnék, hogy csodáltad a látványosságot.

Ötletszerűen és egykönnyen ne járj előadásokra. Ha mégis ott vagy, viselkedj komolyan, nyugodtan és ne légy terhére senkinek.

Amikor beszélgetni készülsz valakivel, különösen olyan emberrel, akit fölötted állónak tartanak, képzeld el, hogyan viselkedett volna hasonló körülmények között Sókratés vagy Zénón; így nem hibázod el a helyzethez illő viselkedést.

Ha a hatalmasok közül mégy valakihez, képzeld el, hogy nem fogod otthon találni, hogy csukva lesz a kapu, hogy az orrod előtt becsapják az ajtót, vagy hogy nem fog veled törődni. Ha ezek ellenére is kötelességednek érzed, hogy meglátogasd, eredj el hozzá és viseld el, bármi történik, de semmiképpen se hajtogasd utána magadban, hogy nem volt érdemes. Ez közönséges emberre vallana és azt jelentené, hogy függsz a külső eseményektől.

Társaságban ne emlegesd sokszor és mértéktelenül a saját tetteidet és kalandjaidat: neked kellemes visszaemlékezni a kiállott veszélyekre, a többieknek azonban nem esik jól mindig azt hallani, hogy mik történtek veled.

Ne igyekezz nevetést kelteni, mert az ilyen viselkedés közönséges modorra és egyszersmind arra is vezethet, hogy embertársaink megbecsülését elveszítjük.

Ocsmány beszélgetésekbe bocsátkozni is veszélyes. Ha előfordul veled ilyesmi, ha a körülmények engedik, utasítsd rendre, aki túlment a mértéken; ha nem lehet, akkor hallgatással, elpirulással vagy kedvetlen arckifejezéssel nyilvánítsd ki, hogy nincs ínyedre a beszélgetés.

XXXIV.

Ha valamilyen élvezetnek a képzete megragadott, akkor vigyáznod kell, mint a többi dolgokban is, hogy magával ne rántson: hadd várjon az ügy, halaszd el későbbre. Azután mérlegeld mind a két időpontot: azt, amelyben kedved fog telni az élvezetben, és azt is, amikor az élvezet után később megbánást érzel, és szemrehányást teszel majd magadnak. Ez utóbbiakkal állítsd szembe, hogy mennyire fogsz örülni, és mennyire fogod magad dicsérni, ha tartózkodó maradtál. - Ha mégis alkalmasnak látszik a dologgal foglalkozni, vigyázz, hogy le ne győzzön a dolog vonzó, kellemes, csalóka oldala; állítsd vele szembe, mennyivel jobb az a tudat, hogy győzelmet arattál felette.

XXXV.

Ha belátod, hogy valamit meg kell tenned, tedd meg és ne kerüld azt, hogy cselekvés közben lássanak, még akkor sem, ha a tömeg egészen más véleményt alkot majd az ügyről. Ha ugyanis nem helyesen cselekednél, akkor magát a tettet kerüld el; de ha helyesen teszel, akkor mit félsz az igazságtalan támadásoktól?

XXXVI.

Ahogy ezek a mondatok: "Nappal van" és "Éjtszaka van", kitűnőek szétválasztó ítélethez, de összekapcsoló ítélethez nem alkalmasak, ugyanúgy a testnek hasznos ugyan, ha a nagyobb részt vesszük ki a tálból, viszont a lakománál szokásos illem szempontjából, amelyet be kell tartani, nagyon csúnya dolog. Ha tehát valakinél étkezel, ne felejtsd el, hogy nemcsak azt kell nézned, milyen értéke van az előtted levő ételnek a testre, hanem azt is, hogy a vendéglátóval szemben megőrizd az illendőséget.

XXXVII.

Ha olyan szerepet vállalsz, amely az erődet túlhaladja, akkor egyrészt ebben is kudarcot vallasz, másrészt pedig azt is elszalasztod, amelyet képes lettél volna betölteni.

XXXVIII.

Ahogy séta közben vigyázol arra, hogy ne lépj szögbe, vagy hogy ki ne ficamodjék a lábad, ugyanígy ügyelj arra, hogy ne tégy kárt önmagad irányító szellemében. Ha minden ügyben tekintettel leszünk erre, akkor biztosabban foghatunk a munkánkhoz.

XXXIX.

A vagyonszerzés mértéke mindenkinek a saját testének a szükségletei, úgy ahogy a cipő mértéke a láb. Ha megmaradsz e mellett, akkor megtartod a helyes mértéket; de ha túllépsz rajta, akkor szükségszerűen lecsúszol a lejtőn. Úgy van ezzel is, mint a lábbelivel: ha a lábadat illetően túlmégy a mértéken, akkor előbb aranyozott, azután bíborszínű, végül hímzett cipőd lesz; ha egyszer túllépünk a mértéken, nincs többé határ.

XL.

A nőket a férfiak 14 éves koruktól kezdve úrnőnek szólítják. Látják mármost, hogy semmi más lehetőségük nincs, csak az, hogy feleségül mehetnek a férfiakhoz, elkezdik tehát magukat csinosítgatni és minden reményüket abba vetik. Érdemes tehát megértetni velük, hogy semmi másért nem becsüljük meg őket, hanem csak azért, ha szerényeknek és szemérmeseknek mutatkoznak.

XLI.

Az együgyűség jele állandóan a testtel foglalkozni; mindig tornázni, sokat enni, sokat inni, sokat menni félre, szeretkezni. Ezeket mellékesnek kell tartanunk, minden gondunkat a szellemünkre kell fordítanunk.

XLII.

Ha valaki rosszul bánik veled, vagy rosszat mond rólad, emlékezz erre: abban a hiszemben teszi vagy mondja, hogy alapja van rá. Ő csak aszerint cselekedhet, ahogy neki, - nem pedig neked, - helyesnek látszik; ha pedig hamis a véleménye, az neki árt, mert tévúton halad. Ha valaki egy helyes mondatösszetételt hamisnak tart, az nem a mondatösszetételnek árt, hanem annak, aki tévedett. Ha ebből indulsz ki, nem fogsz haragudni a rágalmazódra. Bármit mond, jegyezd meg: "Neki úgy tűnt igaznak."

XLIII.

Minden dolgot két oldalon lehet megfogni: az egyik oldalon lehet vinni, a másik oldalon nem. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg a dolgot, hogy igazságtalan; mert ezzel a megfogással nem lehet a dolgot "hordani". Inkább arról az oldaláról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; így az elviselhető részén nyúlsz a dologhoz.

XLIV.

Belső ellentmondás van az ilyen kijelentésekben: "Én nálad gazdagabb, tehát kiválóbb vagyok", vagy pedig: "Szebben tudok szónokolni, tehát kiválóbb vagyok nálad". Helyesebbek az ilyen mondások: "Gazdagabb vagyok, tehát vagyonom értékesebb, mint a tied", vagy pedig: "Jobban szónokolok nálad, tehát szónoklatom jobb, mint a tied". Te azonban nem vagy sem vagyon, sem szónoklat.

XLV.

Gyorsan mosakszik valaki? Ne mondd rá, hogy rosszul, hanem csak azt, hogy gyorsan. Ha valaki sok bort iszik, ne mondd, hogy rosszul cselekszik, hanem csak azt, hogy sokat iszik. Mielőtt a szándékát megvizsgálod, honnan tudnád, hogy helytelenül cselekszik-e? Így nem fog veled előfordulni, hogy más lesz, amiről kézzelfogható észrevételeid származnak, és más, amit helyeselsz.

XLVI.

Sohase mondd magadról, hogy filozófus vagy, és közönséges emberek közt ne fecsegj sokat az elveidről. Inkább cselekedj az elveid szerint. A lakománál például ne magyarázd, hogyan kell enni, hanem egyél úgy, ahogy kell. Emlékezz arra, hogy Sókratés minden szempontból annyira tartózkodott a feltűnéstől, hogy azok keresték fel, akik az ő révén akartak filozófusokkal összekerülni. Sókratés oda is vezette őket a többi filozófushoz. Olyan könnyen el tudta viselni, hogy tekintetbe sem vették.

Ha közönséges emberek között valamilyen bölcseleti elv kerül szóba, akkor általában hallgass, mert nagy a veszély, hogy elhamarkodottan kiadod azt, amit még meg sem emésztettél. Mikor valamelyikük megjegyzi rólad, hogy semmit sem tudsz, s ez nem bosszant téged, akkor tudhatod, hogy már a bölcsesség kezdetén vagy. Hiszen a juhok sem viszik oda a pásztorukhoz a füvet megmutatni, hogy mennyit ettek, hanem a takarmányt belülről megemésztve kívül gyapjút és tejet adnak. Te se a bölcseleti elveid fitogtasd az avatatlanoknak, hanem azok megemésztése után tetteket mutass.

XLVII.

Ha egyszerűségre szoktattad a tested, ne hencegj vele, s ha vizet iszol, ne mondd el minden alkalommal, hogy te csak vizet iszol. Ha edzeni akarod magad a küzdelmekre, magadban csináld, ne a kívülállók előtt. Ne ölelgesd a szobrokat, hanem amikor nagyon szomjas vagy, végy a szádba hideg vizet s utána köpd ki újból, de ne beszélj ezekről senkinek.

XLVIII.

A mindennapi ember álláspontja és jellemző vonása az, hogy sohasem önmagából vár hasznot vagy kárt, hanem a külső dolgoktól. A filozófus magatartása és jellegzetessége viszont az, hogy minden hasznot vagy kárt önmagából vár.

A bölcsességben előrehaladó embert jellemzi, hogy senkit sem ócsárol, senkit sem dicsér, nem vádaskodik és nem panaszkodik, sohasem beszél úgy magáról, mint aki számít és tud valamit; ha nehézségekbe és akadályokba ütközik, önmagát okolja. Ha dicsérik, önmagában kineveti azt, aki dicséri, s ha ócsárolják, nem védekezik. Óvatosan járkál, mint a beteg, mert óvakodik attól, hogy a meggyógyult tagokat megmozdítsa, mielőtt megerősödnek.

Az ilyen ember a törekvést teljesen kiküszöbölte magából; ellenszenvét pusztán azokra a természetellenes dolgokra irányította, amelyeken tudunk változtatni. Ösztönének minden irányban csak mértékkel enged; azt pedig semmibe sem veszi, hogy együgyűnek és tudatlannak tartják. Összefoglalva: úgy ellenőrzi magát, mint az ellenségét, vagy mint az olyat, aki hurkot vet neki.

IL.

Amikor valaki azzal kérkedik, hogy ismeri és magyarázni tudja Chrysippos műveit, jegyezd meg magadban: "Ha Chrysippos nem írt volna homályosan, ennek nem volna semmije, amivel kérkedhetnék." De mire törekszem én? Arra, hogy megismerjem és kövessem a természetet. Keresem tehát, hogy ki tanít meg erre; ha hallom, hogy Chrysippos, akkor hozzá fordulok. Ámde nem értem meg az írásait. Keresek tehát egy magyarázót. Mindeddig nincs a dologban semmi rendkívüli. Ha már találtam magyarázót, akkor hátra van még, hogy kövessem a tanácsait. Egyedül ez a nagy dolog. Ha csak magát a magyarázatot csodálom, filozófus helyett grammatikus lettem, azzal a különbséggel, hogy nem Homérost, hanem Chrysippost olvasom. - Még inkább el kell pirulnom, ha valaki azt mondja: "Olvass fel nekem Chrysipposból", és én nem tudok a szavakhoz hasonló, velük összhangban levő tetteket felmutatni.

L.

Ami a tanítás, ahhoz úgy ragaszkodj, mint a törvényekhez, mintha az istenek ellen vétenél, ha megszeged. Arra viszont, amit esetleg rólad mondanak, ne adj semmit; az már nem tartozik rád.

LI.

Mennyi ideig halogatod még azt, hogy a legigazibb javakra méltónak tekintsd magad, és semmilyen tettedben ne lépd át az ész útmutatásait? Megtanultad azokat a bölcseleti elveket, amelyek szerint élned kell, és te ezt az irányt választottad. Milyen tanítómesterre vársz még, hogy rábízd tenmagad megjavításának a munkáját? Nem gyerek vagy már, hanem felnőtt férfi. Ha még most is gondtalan és könnyelmű vagy, és egyre-másra halogatod, újabb és újabb határnapokat tűzöl ki arra, hogy attól kezdve már törődni fogsz sajátmagaddal: akkor észre sem fogod venni, hogy sohasem haladsz előre, hanem életedben és halálodban mindig közönséges ember maradsz.

Tartsd végre méltónak magad arra, hogy úgy élj, mint érett ember, aki bölcsességre törekszik! Mindaz, amit legfőbb jónak látsz, áthághatatlan törvény legyen a számodra; ha valami küzdelmes vagy kellemes, dicső vagy gyalázatos kerül elébed, jusson eszedbe, hogy itt a küzdelem ideje, most kezdődnek az olympiai versenyek és nem lehet őket többé elhalasztani: egy nap alatt, egyetlen tettel elveszted vagy megmented előrehaladásodat.

Sókratés úgy lett tökéletes, hogy mindenben, bármi került elébe, semmi másra nem figyelt, csak az értelem szavára. Neked is, bár még nem vagy Sókratés, úgy kell élned, mintha Sókratés akarnál lenni.

LII.

A filozófia első és legfontosabb része az, amely tanítások gyakorlati alkalmazásáról szól; például az, hogy nem szabad hazudni. A filozófia második része a bizonyításokat tartalmazza: miért nem szabad hazudni? A harmadik rész az előzőeknek alapvetésül és megvilágosításul szolgál. Miért bizonyítás ez? - kérdezi. Mi a bizonyítás? Mi a következtetés? Mi az ellentmondás? Mi az igaz és mi a hamis?

A harmadik rész tehát a második rész miatt szükséges. A második pedig az első miatt. A legfontosabb azonban, amivel mindig foglalkoznunk kell, az első rész. Mi viszont fordítva csináljuk. A harmadik résszel töltjük időnket, és minden buzgalmunk ebben merül ki. Az első résszel egyáltalán nem törődünk. Így történik, hogy hazudozunk ugyan, de annak a bizonyítási módja, hogy nem szabad hazudni, kéznél van nekünk.

LIII.

Minden eshetőségre kéznél legyenek a következők:

"Vezess, Zeus, és Te, Végzet, bárhová is szántatok engem. Zúgolódás nélkül követlek benneteket. Ha nem akarnék, gyáva volnék és mégis engedelmeskednem kellene."

"Aki a kényszerűségnek méltó módon aláveti magát, az bölcs előttünk, és tudja az istenek akaratát."

"De Kriton, ha úgy tetszik az isteneknek történjék úgy."

"Anytos és Melétos megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem."

 

 


 

KERÉNYI KÁROLY előszava

Epiktétos kézikönyvecskéje Sárosi Gyula fordításában először 1942-ben jelent meg Budapesten az Officina Kétnyelvű Klasszikusok sorozatában. Kiadásunk ezt a szöveget közli.

Kerényi Károly előszavából elhagytuk azt a néhány mondatot, melyek nem a műre, hanem az 1942. évi kiadásra vonatkoznak. [...]

AZ OLVASÓHOZ

...

Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudták önlelkük magvául. Ezek a lelkek nem éreztek magukban többé visszaemlékezést a mindeneknek alakot és ezzel létet adó Ősképekre, mint Platón. Nem hordták magukban e visszaemlékezés helyén azt a készséget sem, hogy legalább a Természet és az emberi létformák végtelen változataiban felismerjék az Ősképek kibontakozását, mint Aristotelés. Nem belülről, mintegy ős emlékezésből, bontakozó s nem is a világra kinyílt lelkek, hanem elvirágzottak, leszáradók, magbamenők. Tiszta, tüzes magba. A mag örvénye bennük: a Világ tűz-múltja, amelyből minden jött s amelybe minden visszatér.

A stoikus Végítélet: ez igazán solvet saeclum in favilla! S ez az Utolsó Tűzbeborulás, az ekpyrósis, már e filozófusok lelkében megkezdődött. Ha van állam, amelyben tűzlelkük erejét tisztaságának feláldozása nélkül kifejthetik, akkor nem vonulnak vissza. A tűz: hatalom is, működni óhajt. De ha ilyen állam már nincs, a stoikus számára sincsen más feladat, mint őrizni lelkének azt a tulajdonságát, amely nélkül a tűz is csak sötét, vak elem volna s nem lehetne a szellem megjelenése: tisztaságát. Tiberius óta ebbe a kemény és mindenkivel - a bölccsel magával szemben is - kérlelhetetlen tisztaságba húzódik be a stoikus filozófus s őrzi lelkének e csodálatos várát, gyakran vértanúság árán. Olykor, az emberséges császárok idejében, felbukkan jeltelen elmélyedésének katakombájából, sőt megjelenik egyszer, Marcus Aurelius személyében, a trónon is.

A stoikus császár, önmagához írt figyelmeztetései legelején, ott ahol emlékezteti magát arra, kinek mit köszönhet, egyik tanítómesterével kapcsolatban megemlíti: "azt is, hogy rátaláltam az Epiktétosról való följegyzésekre". Ez a nyomorék rabszolga, akit egy pisidiai felirat a haszon és öröm forrásának dicsér, híresebb lett, mint szülővárosának, a phrygiai Hierapolisnak cseppkővé váló káprázatos gyógyforrása: kortársai az ő szavaiban ismertek fel igazi gyógyító erőt. Jóllehet egy árnyalattal sem gazdagította a Stoa filozófiáját, Marcus Aurelius mégis Sókratésszal s a Csarnok elméletének legnagyobb mesterével, Chrysipposszal említi együtt: "Hány Chrysippost, hány Sókratést, hány Epiktétost nyelt el már az idő!" - így kiált fel. S talán épp ez adott akkora jelentőséget a frig rabszolga személyének: a kiáltón figyelmeztető ellentét az ő tömegsírra szánt törékenysége és lelke fájdalomnak, megaláztatásnak hozzáférhetetlen voltáról való meggyőződése között. "Lelkecske vagy, amely hullát hordoz" - idézi tőle önfejére a császár. Megérteti ez a kereszténység lehetőségét az ókor végén, de megérteti a mellette fennálló antik lehetőséget is: a "lelkecske" istenekkel rokon királyiságához, termő és világosító tűzmagvához való ragaszkodást.

Abból, hogy Sókratésről csak olyan feljegyzések maradtak fenn, amelyekben a följegyző egyénisége átfestette a mesterét, okultak az Epiktétos-tanítványok. Az ő mesterük diatribéit - így hívták a közvetlen nyelven előadott filozófiai prédikációkat -lelkiismeretes hűséggel jegyezte fel Arrianos, akit Epiktétoson kívül Nagy Sándor érdekelt, róla írt történeti művet. A nyolc könyvnyi Diatribai-ból négy maradt ránk és egy Enkheiridion - "Kézikönyvecske" - amely valamennyiből készült. Hogy most ezt ... közreadjuk, azt a szolgálatot szeretnők tenni az olvasónak, amit Rusticus mester Marcus Aureliusnak: alkalmat adni arra, hogy rátaláljon Epiktétosra. Kérjük, fogadja úgy, ahogyan szántuk: nem a kiadók és a vásárlók filológus- vagy dilettáns-hiúsága kielégítéséül, hanem táplálékul, támogatóul, erősítőül - mesterül és jóbarátul.

Szeged, 1942. június 27-én

Kerényi Károly

 

Helena Petrovna Blavatsky: A Csend Hangja

Helena Petrovna Blavatsky: A Csend Hangja admin

H. P. Blavatsky
A CSEND HANGJA (és más válogatott töredékek)
Forrás: 
http://www.teozofia.hu/index.php
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

AZ ARANY SZABÁLYOK KÖNYVÉBŐL
A tanítványok mindennapi használatára.

TARTALOM

Előszó

Töredékek
I. A Csend Hangja
II. A Két Ösvény
III. A Hét Kapu

Jegyzetek


ELŐSZÓ

A következő lapok az Arany Szabályok Könyvé-ből valók, azon művek egyikéből, amelyeket Keleten a misztikus tanok tanulóinak kezébe adnak. A benne foglaltak ismerete kötelező abban az iskolában, amelynek tanait a teozófusok nagy része elfogadta. Minthogy a szabályok jó részét könyv nélkül tudom, a fordítás aránylag könnyű feladat volt.

Ismeretes, hogy Indiában a pszichikai fejlődést elősegítő módszerek a különböző guru-k (tanítók, vagy mesterek) szerint változnak. Nemcsak azért, mert az egyes guru-k különböző filozófiai iskolákhoz* tartoznak, hanem azért is, mert minden guru-nak saját módszere van, amelyet rendszerint nagy titokban tart. A Himalája túlsó oldalán lévő ezoterikus iskolák módszerei azonban nem különböznek egymástól, kivéve azt az esetet, ha a guru csak egyszerű láma, aki alig tud többet a tanítványainál.

A mű, amelyből fordítok, része egy sorozatnak, amelyből a Titkos Tanítás alapjául szolgáló A Dzián Könyve versei is valók.

Nágárdzsuna legendája azt mondja, hogy a nagy misztikus művet, a Paramarthá-t éppúgy, mint az Arany Szabályok Könyvé-t is a Nágák, vagy Kígyók -így nevezték az ősi Beavatottakat - ajándékozták a nagy Arhát-nak. A műben foglalt igazságok és gondolatok azonban - bármily nemesek és eredetiek is - gyakran megtalálhatók más formában a szanszkrit irodalomban, pl. a Dzsnánesvari-ban,** ebben a pompás misztikus értekezésben, amelyben Krishná ragyogó színekkel írja le Ardzsuná-nak a teljesen megvilágosodott jógi állapotát; ugyanígy egyes Upanisádok-ban is. Ez nagyon is természetes, hiszen a nagy arhát-ok többsége, ha nem is valamennyi, Gautháma Buddha első követői, nem mongolok, hanem hinduk és árják voltak, különösen azok, akik Tibetbe vándoroltak. Már maga Árjászanga is számos munkát hagyott ránk.

Az eredeti szabályok tégla-alakú vékony táblákra, másolataik gyakran korongokra voltak vésve. E táblákat, vagy korongokat rendszerint azon templomok oltárain őrizték, amelyek egy-egy olyan központhoz tartoztak, ahol az un. „kontemplatív”, vagy Mahajána (Jogácsára) iskolák voltak. A szabályokat különféleképpen írták: olykor tibeti nyelven, de többnyire ideográfokban. A papi nyelvnek (a szenzár-nak) nemcsak saját ABC-je van, hanem különböző titkos jelekben is kifejezhető, amelyek inkább ideográfokhoz, mint szótagokhoz hasonlíthatók. Egy másik módszer (tibeti nyelven lug) számokat és színeket használ, amelyek a tibeti ABC-nek felelnek meg (30 egyszerű és 74 összetett betű), és így egy teljes kriptografikus ABC-t képeznek.

Ha ideográf olvasásáról van szó, akkor másik módszert kell alkalmazni. Itt u.i. a csillagászati szimbólumok és jelek, azaz az állatöv tizenkét jegye és a hét alapszín, - mindegyik három: világos, eredeti és sötét árnyalatban - az egyszerű ABC harminchárom betűjét jelentik, tehát szavakat és mondatokat fejeznek ki. Ennél a módszernél a tizenkét állatövi jegy ötször véve és az öt elemmel és a hét színnel együtt egy teljes ABC-t képez, amely hatvan szent betűből és tizenkét jegyből áll. A szöveg elején jel mutatja, hogy az indiai módszer szerint - amelyben minden szó csupán a szanszkrit adaptálása - vagy a kínai módszer szerint, mint ideográfiát kell-e olvasni.

A legkönnyebb módszer azonban az, amelyik nem kívánja az olvasótól semmiféle speciális nyelv használatát, hanem tetszésére bízza, hogy a szöveget bármelyik nyelven olvassa, minthogy a jelek és szimbólumok, akár az arab számok, általánosan és nemzetközileg ismertek voltak a beavatott misztikusok és követőik előtt. Hasonló sajátság jellemzi a kínai írás egyik változatát, amelyet bárki olvashat, aki a szabályait ismeri - pl. egy japán japánul olvashatja, egy kínai viszont kínaiul.

Az Arany Szabályok Könyve kb. kilencven kis értekezést tartalmaz, amelyek részben a Buddha előtti korból, részben későbbről származnak. Évekkel ezelőtt harminckilencet kívülről megtanultam. A többiek lefordítására jegyzeteket kellett volna segítségül vennem az elmúlt húsz év alatt felhalmozódott és soha nem rendezett rengeteg papír és jegyzet közül, ami valóban nem kis munka lett volna. De nem is lehet mindegyiket lefordítani és kiadni az önző, az érzékelhetőkön túlságosan is csüngő világnak, amely egyáltalán nincs előkészítve arra, hogy ilyen magasztos tanokat helyes szellemben befogadjon. Mert, ha valaki nem tart ki a legkomolyabban az Én-re vonatkozó tudás keresése mellett, aligha fog ilyen természetű utasításokat megfogadni.

A keleti irodalomban mégis köteteket tölt meg az ilyen etika, főleg az Upanisádok-ban. „Öld ki az élet minden vágyát” - mond ja Krishna Ardzsuná-nak. E vágy csak a testben él, a testet öltött én eszközében, de nem az Én-ben, „ami örök, elpusztíthatatlan, ami nem öl és meg nem ölhető” (Kathopanisad). „Öld ki az érzékelést - tanítja a Szutta Nipáta - tekintsd egyenlőnek az örömet és fájdalmat, a nyereséget és veszteséget, a győzelmet és legyőzetést.” Tovább: „Csak az örökkévalóban keress menedéket” (u.o.). – „Rombold le a különváltság érzését” - ismétli Krishna minden alakban. „Ha az elme (manasz) enged a száguldó érzékeknek, azok úgy magukkal ragadják a lelket (buddhi), mint vízen a szél a sajkát” (Bhagavad Gítá II.67.).

Szükségesnek látszott tehát az értekezésekből csak azokat kiválogatni, amelyek a Teozófiai Társulatban lévő néhány valódi misztikusnak megfelelnek és igényeiket biztosan kielégítik. Csak ők fogják méltányolni Krishna-Krisztus, a Felsőbb Én e szavait:

„Nem búsul a bölcs sem az élőkért, sem a holtakért. Nem volt idő, hogy Én ne lettem volna, vagy te, vagy a Földnek ez uralkodói, s bizony nem szűnünk meg létezni azután sem soha.” (Bhagavad Gíta II.11-12.)

E fordításban igyekeztem visszaadnia nyelv és a költői képek szépségét, amely az eredetire oly jellemző. Hogy ez mennyire sikerült, annak bírálatát az olvasóra bízom.

1889. H.P.B.


I. töredék
A CSEND HANGJA

A következő tanítások azoknak szólnak, akik az alacsonyabb iddhi-k (1) veszélyeit nem ismerik.

Aki náda szavát (2), a hangtalan hangot hallani és megérteni akarja, annak tanulmányoznia kell dháraná (3) természetét.

Ha a tanítvány már közömbössé vált az érzékelhető tárgyak iránt, keresse érzékeinek rádzsáját (királyát), a gondolat-létrehozót, őt, a csalódások forrását.

Az elme a valóság gyilkosa.

A tanítvány ölje meg a gyilkost.

Mert, ha saját alakja valótlannak tetszik, mint ébredés után álmának alakjai, ha megszűnik hallani a sokat, akkor meghallhatja az Egyet, a belső hangot, amely megöli a külsőt.

Csak akkor és nem előbb hagyhatja el aszat, a hamis birodalmát, hogy szat, az igaz országába térjen.

Mielőtt a lélek látna, el kell érnie a belső összhangot és a test szemének vaknak kell lennie minden érzékcsalódással szemben.

Mielőtt a lélek hallana, a képnek (az embernek) mind a harsogásra, mind a suttogásra, az elefánt trombitálására éppen úgy, mint az arany-legyecske zümmögésére süketnek kell lennie.

Mielőtt a lélek értene és emlékezni tudna, egyesülnie kell a Néma Beszélővel, éppen úgy, ahogy a forma, amilyenné a cserépedény formálódik, előbb egyesül a fazekas elméjével.

Mert akkor a lélek hallani fog és emlékezni. És akkor a belső fülben megszólal

A CSEND HANGJA,

mondván:

Ha lelked élted napsugarában mosolyogva fürdik; ha lelked a test és az anyag hüvelyében vidáman dalol; ha lelked csalódásainak börtönében könnyet ont, ha lelked az ezüst fonalat, amely a Mesterhez (4) fűzi, elszakítani vágyik - tudd meg, óh tanítvány, hogy lelked akkor még a föld tulajdona.

Ha nyiladozó lelked (5) a világ zajára hallgat, ha a nagy illúzió (6) morajló hangjára válaszol; ha a fájdalom könnyeinek láttán megijed, ha a jajszavakra süketen, félénk teknős gyanánt önösségének hüvelyébe húzódik tudd meg, óh tanítvány, hogy lelked méltatlan temploma hallgatag Istenének.

Ha megerősödve, lelked kilép biztos menedékéből és védőburkából kiszabadulva, ezüst fonalát megnyújtja és előretör; ha a tér hullámain önmagát megpillantva suttogja: „ez én vagyok” - tudd meg, óh tanítvány, hogy a káprázat szövevénye (7) lelkedet rabul ejtette.

E föld, óh tanítvány, a bánat csarnoka, ahol a sanyarú megpróbáltatások ösvényén csapdák kísérik Egódat a „nagy eretnekség” (8) káprázatával.

E föld, óh tudatlan tanítvány, csak komor pitvara a derengő hajnalnak, amely megelőzi az igazi világosság völgyét - azon világosságét, amelyet a szél ki nem olthat, azon világosságét, amely kanóc és olaj nélkül ég.

A Nagy Törvény így szól: „Ahhoz, hogy a MINDEN ÉN ISMERŐJE (9) lehess, előbb az Én ismerője légy.” Hogy megismerhesd ezt az Ént, fel kell áldoznod az én-t a nem-énnek, a létet a nem-létnek; és akkor majd megpihenhetsz a Nagy Madár szárnyai között. Édes a pihenés annak szárnyai között, amely sem nem született, sem meg nem hal, de AUM (10) örökkévaló korszakokon át (11).

Ha tudni akarsz, ülj az Élet-Madár hátára (12)

Ha élni akarsz, mond j le életedről (13).

Három csarnokon át vezet az út, óh törődött vándor fáradalmaid végéhez. Három csarnok visz, óh Mára győztese, a lét három állapotán (14) át a negyedikbe (15) és onnan a hét világba., az. örök béke világaiba (16).

Ha nevüket tudni akarod, figyelj és emlékezz.

Az első csarnok neve Tudatlanság - avidjá. Ez az a csarnok, amelyben napvilágot láttál, amelyben élsz és amelyben majd meghalsz (17).

A második csarnok neve a Tanulás Csarnoka (18). Lelked megtalálja e csarnokban az élet virágait, de kígyó tekergődzik minden virág alatt (19).

A harmadik csarnok neve Bölcsesség, amelyen túl akshara határtalan vizei terülnek el, a mindentudás elpusztíthatatlan forrása (20).

Ha biztonságban akarsz áthaladni az első csarnokon, elméd ne tekintse a benne égő gyönyörök tüzét az élet napjának.

Ha biztonságban akarsz áthaladni a második csarnokon, ne állj meg, hogy bódító virágainak illatát beleheld. Ha szabadulni akarsz karmikus láncaidtól, ne keresd guru-dat Mája birodalmában.

A bölcsek nem időznek az érzékek gyönyörkertjében.

A bölcsek nem hallgatnak az illúzió csábító hangjaira.

Azt keresd, akinek segítségével a Bölcsesség Csarnokában újra megszülethetsz (21), a túlsó csarnokban, ahol az árnyékok ismeretlenek, ahol az igazság fénye elmúlhatatlan dicsőségben ragyog.

Az, ami önmagától létező*, benned lakozik, amint e csarnokban is lakozik. Ha el akarod érni és egyesíteni e kettőt, vesd le az illúzió sötét ruháit. Ahhoz, hogy a kettő összeolvadhasson, némítsd el a test szavát, világosságod és az övé közé ne engedj érzéki képeket férkőzni. És felismerve adzsnyáná-dat (22), menekülj a Tanulás Csarnokából. Álnok szépségével veszélyes e csarnok és csak megpróbáltatásodra tör. Vigyázz lanú, nehogy ámító ragyogásától elkápráztatva lelked ott időzzön és csalóka fényének rabul essék.

E fény a nagy csábító (Mára) (23) ékszeréből ragyog. Az érzékeket megbabonázza, az értelmet elvakítja és a vigyázatlant roncsként otthagyja.

Az éjjeli lámpád lobogó lángjához vonzott lepke végzete, hogy égett szárnnyal, tapadós olajban lelje halálát. A vigyázatlan lélek, aki nem küzd meg az illúzió gúnyos démonával, Mára rabszolgájaként tér vissza a földre.

Íme a lelkek serege! Nézd, mint lebegnek az emberi élet viharzó tengerén és fáradtan, vérzőn, szárnyatörötten mint hanyatlik egyik a másik után a dagadó hullámokba. Orkántól hányattatva, forgószéltől elragadva alámerülnek a habokban és eltűnnek az első nagy örvényben.

Ha a Bölcsesség Csarnokán át, óh tanítvány, el akarod érni az üdvösség völgyét, a különváltság szörnyű eretnekségétől, amely elszakít másoktól, szorosan zárd el érzékeidet.

Ne engedd elszakadni a Mája tengerébe merült, benned rejlő „ég szülöttét” az egyetemes Szülőtől (lélektől), hanem zárd a tüzes erőt legbelsőbb kamrádba, szíved kamrájába (24), a Világ Anyjának (25) lakhelyére.

Akkor ez az erő szívedből a hatodik, a középső régióba száll, amely szemeid közt fekszik, s ott az Egy Lélek lehellete lesz, a mindent betöltő hang, Mestered hangja.

Csak ekkor lehetsz az „ég vándora” (26), aki a szelek szárnyán, a hullámok felett jár, akinek lépése nem érinti az árt.

Mielőtt lábad a hágcsó magasabb fokára lépne, a rejtelmes hangok hágcsójára, belső Istened (27) hangját hétféleképpen kell hallanod.

Az első olyan, mint a párjától búcsúzó csalogány édes dala.

Mint a dhjáni-k ezüst cimbalmának hangja, úgy csendül a második, felébresztve a hunyorgó csillagokat.

Olyan a következő, mint a kagylóba zárt tenger-szellem dallamos panasza.

A viná szava következik erre (28).

Az ötödik a nádsíp hangjával sikolt füledbe. Majd trombita-harsogássá változik.

Az utóbbi úgy rezeg, mint a viharfelhő tompa morajlása.

A hetedik minden hangot elnyel. A hangok elhalnak és nem hallhatók többé.

Ha megölte a hatot (29) és a Mester lábai elé fektette, a tanítvány elmerül az EGY-ben (30), az Egy lesz ő maga is és abban él.

Mielőtt erre az ösvényre lépnél, semmisítsd meg hold-testedet (31), tisztítsd meg gondolattestedet (32) és tedd tisztává szívedet.

Az örök élet tiszta, kristályos vize nem egyesülhet a forgószél viharától felkavart sáros áradattal.

Ha a lótusz kelyhén a hajnal első sugarában csillogó égi harmat a földre hull, agyag lesz, a gyöngyszem, íme sárdarab.

Küzdj tisztátalan gondolataid ellen, mielőtt elhatalmasodnának rajtad. úgy bánj velük, mint ők bánnának veled, mert ha kíméled őket é azok gyökeret verve megerősödnek, a gondolatok - jól jegyezd meg - leigáznak és megölnek. Vigyázz, tanítvány! Még árnyékukat se engedd közelíteni, mert megnőve, nagyságban és hatalomban megerősödve a sötétség e szülötte elnyeli lényedet, mielőtt a sötét, ocsmány szörnyeteg létét észrevennéd.

Mielőtt a rejtett erő (33) Istenné tehet, lanú képesnek kell lenned arra, hogy hold-formádat tetszésed szerint megöljed.

Az anyag énje és a Szellem Énje sohasem találkozhatnak. Egyiküknek el kell tűnnie; a kettő együtt nem fér meg.

Mielőtt lelked elméje megérteni képes, ki kell tépned a személyiség csíráját, az érzékelés férgét úgy kell eltipornod, hogy többé fel ne támadhasson.

Ha nem Önmagad leszel az Ösvény, nem járhatsz az Ösvényen (34).

A jajkiáltásokra nyisd meg lelkedet, amint a lótusz megnyitja szívét, hogy a hajnali napsugárból igyék.

A fájdalom egyetlen könnyét se hagyd a tűző napnak felszárítani, mielőtt a szenvedő szeméről le nem törölted.

De hagyd, hogy minden égő könnycsepp a szívedre hulljon és ott maradjon; el ne távolítsd amíg meg nem szűnt a fájdalom, ami okozta.

E könnyek, óh, te irgalmas szívű, azok a patakok, amelyek a halhatatlan könyörület mezőit öntözik. Íly talajon virul Buddha éjféli virága (35), amely nehezebben található, ritkábban látható, mint a vogay-fa virága. Ez az újraszületéstől való megszabadulás csírája. Ez választja el az arhát-ot a küzdéstől és a vágytól és ez vezeti el őt a lét mezőin keresztül olyan boldogsághoz és békéhez, amely csak a csend és a nem-lét birodalmában található.

Öld ki a vágyat; de vigyázz, ha megölted, halálából fel ne támadjon.

Öld ki az élet szeretetét; de ha tanhá-t (36) megölöd, ne az örök életre való szomjúságból tedd, hanem, hogy a mulandót az elmúlhatatlannal helyettesítsd.

Ne kívánj semmit. Ne lázadozz karmád és a természet megváltoztathatatlan törvényei ellen. De küzdj a személyes, az átmeneti, az elenyésző és a mulandó ellen.

Segítsd a természetet és dolgozz vele együtt; a természet akkor egyik teremtőjének fog tekinteni és engedelmeskedik.

Titkos kamráinak ajtóit felnyitja, szűz keblének mélyén rejlő kincseit feltárja tekinteted előtt. Az anyag kezének érintésétől mentes kincseit csak a Szellem szemének mutatja meg a szemnek, amely soha le nem zárul, s amely előtt nincs titok a természet birodalmaiban.

Akkor megmutatja néked az eszközt és az utat; az első kaput és a másodikat, a harmadikat, fel egészen a hetedikig. Azután a célt, amely mögött kimondhatatlan üdvök fürödnek a Szellem napfényében, üdvök, amelyeket csak a lélek szeme láthat, senki más.

Egyetlen út vezet az Ösvényre és csak annak a legvégén hallható a Csend Hangja. A hágcsó fokai, amelyeken a tanítványnak fel kell hágnia, szenvedésből és fájdalomból vannak; elhallgattatásuk csak az erény szavával lehetséges. Jaj neked, tanítvány, ha csak egyetlen bűnt is viszel magaddal; a hágcsó meginog és te lezuhansz - alsó foka hibáid és bűneid mély sarában áll és lábadat a lemondás vizeiben kell megmosnod, mielőtt megkísérelnéd az átkelést az anyag e széles szakadékán.

Vigyázz, szennyes lábat ne emelj a hágcsó legalsó fokára sem. Jaj annak, aki lépcsőjét sáros lábbal szennyezi be! Megszárad a mocskos, ragadós sár, odatapad, lábát a földre szegzi és mint a madár a csalárd lépvesszőn, úgy akad meg további haladásában. Vétkei alakot öltenek és lehúzzák. Bűnei megszólalnak és hangjuk olyan, mint napnyugta után a sakálok üvöltése; gondolatai hadsereggé válnak, és fogoly rabszolgaként magukkal hurcolják.

Öld ki vágyaidat, lanú, tedd erőtlenné vétkeidet, mielőtt az első lépést a komoly úton megtennéd.

Fojtsd meg bűneidet, örökre némítsd el őket, mielőtt a hágcsóra emelnéd lábadat.

Hallgattasd el gondolataidat és egész figyelmedet fordítsd Mesteredre, akit még nem látsz, de akinek jelenlétét érzed.

Érzékeidet egyetlen érzékbe olvaszd, ha az ellenségtől biztonságban akarsz lenni. Csak ezen az egy érzéken keresztül, amely agyad zugának mélyén rejlik, nyilvánulhat meg lelked homályos tekintete előtt a Mesteredhez vezető meredek ösvény.

Hosszú és fárasztó az út, amely előtted áll, óh tanítvány. Elhagyott utadra való egyetlen gondolatod visszaránt, s akkor újból kezdheted meredek utadat.

Öld ki magadból a multak tapasztalatainak minden emlékét. Ne nézz vissza, különben veszve vagy.

Ne hidd, hogy a vágyat kielégítve, vagy jóllakatva megölheted - az ilyen szörnyűséget Mára sugallja. Táplálással a bűnös hajlam megnő és megerősödik, minta virág szívén hízó hernyó.

A rózsa legyen újból bimbó a szülő ágán*, még mielőtt az élősdi átrághatná szívét és kiszívhatná életnedvét.

Az aranyfa kincses rügyeket hajt, még mielőtt a vihar letörné törzsét.

A tanítványnak vissza kell nyernie elvesztett gyermeki állapotát, még mielőtt az első hang a füléhez érhet.

Az EGY Mesterből áradó világosság, a Szellem nem halványuló arany fénye ragyogó sugarait kezdettől fogva a tanítványra árasztja. Sugarai áttörik az anyag sűrű, sötét felhőit.

E sugarak hol itt, hol ott világítanak rá, mint a dzsungel sűrű lombjain át a földre hulló napfény-foltok. De óh tanítvány, amíg tested tétlenné, fejed hideggé, lelked pedig oly szilárddá és tisztává nem lesz, mint a szikrázó gyémánt, addig belső kamrádba nem hatol e sugárzás, napfénye nem melegíti szívedet, sem ákásha magaslatainak misztikus hangjai (37) nem jutnak füledhez a kezdő fokon, bármíly buzgón is figyelsz.

Amíg nem hallasz, nem láthatsz.

Amíg nem látsz, nem hallhatsz. Hallani és látni, ez a második fokozat.

----------------------------------------------

Amikor a tanítvány behúnyt szemmel, süket füllel, zárt szájjal és orral lát, hall, szagol és ízlel, amikor e négy érzéke összeolvad és kész arra, hogy az ötödikbe, a belső érzékbe átmenjen, akkor elérkezett a negyedik fokozatra.

És az ötödiken, óh gondolataid gyilkosa, újra meg kell ölnöd mindet, hogy többé fel ne támadjanak (38).

Tartsd távol gondolataidat minden külső tárgytól, minden külső látványtól. Tartsd vissza a belső képeket, nehogy lelked világosságára sötét árnyékot vessenek.

Ekkor dháraná-ban (39) vagy, a hatodik fokozaton.

Ha már átmentél a hetedikbe, óh boldog lény, akkor nem látod többé a szent Hármat (40), mert magad leszel e Három. Önmagad és az elme egymás mellett, ikrekként, a magasban pedig ott ragyog a csillag, amely felé törekedsz (41). A Három, amely dicsőségben és kimondhatatlan üdvben lakozik, Mája világában immár elvesztette nevét. Egyetlen csillaggá lett, tűzzé, amely ég, de nem perzsel, azon tűzzé, amely a láng upádhi-ja (42).

És ez, óh győztes jógi, az, amit az emberek dhjáná-nak (43) neveznek, a szamádhi (44) igazi előhírnöke.

És most éned az Én-be olvad, tenmagad Tenmagadba, elmerülve abban az Énben, amelyből kezdetben kisugároztál.

Hol van most az egyéniséged, lanú, hol van a lanú maga? A szikra az, amely eltűnt a lángban, a csepp az óceánban; a mindig meglévő sugár az, amely a Mindenné, az örök sugárzássá lett.

És most, lanú, te vagy a cselekvő és a néző, a sugárzó és a sugárzás, a fény a hangban és a hang a fényben.

Megismerted az öt akadályt, te áldott. Győzedelmeskedtél rajtuk, óh a hatodik mestere, az igazság négy fajtájának (45) átadója. Belőled jön a világosság, amely reájuk hull, óh te, aki tanítvány voltál, de most már tanító vagy.

És az igazság e fajtái:

Nem mentél-e keresztül minden nyomorúság ismeretén - első igazság ?

Nem győzted-e le a márá-k királyát tsi-nél, a gyülekezés kapujánál - második igazság? (46)

A harmadik kapuban nem ölted-e meg a bűnt, hogy elérd a harmadik igazságot ?

Nem léptél-e tau-ra, az ösvényre, amely a tudáshoz vezet - negyedik igazság (47)?

És most pihenj a bódhi-fa árnyékában, amely minden tudás betetőzése; mert tudd meg, hogy a szamádhi-nak - a hibátlan látomás állapotának - mestere vagy.

Íme, te lettél a világosság, te lettél a hang, magad vagy önmagad Mestere és Istene. Magad vagy keresésed tárgya: a meg nem szűnő HANG, amely végtelen időkön át zeng, amely változatlan és bűntől mentes, a hét hang egységes hangban,

A CSEND HANGJA.

Om Tat Szat.


II. töredék
A KÉT ÖSVÉNY

És most, óh Együttérzés Tanítója, te mutasd meg az utat másoknak. Tekints azokra, akik bebocsátásért zörgetve, tudatlanságban és sötétségben várják, hogy a drága Törvény kapuja feltáruljon.

A jelöltek hangja:

- Nem akarod, óh irgalmasságod Mestere, a szív tanát (48) kinyilvánítani? Vonakodsz elvezetni szolgáidat a felszabadulás Ösvényéhez? Szól a Tanító:

- Két Ösvény van, a nagy tökéletesség há­rom; hat erény van, amelyek a testet a tudás fájává (49) teszik.

Ki közelít hozzájuk? Ki lép rájuk elsőnek?

Ki lesz az első, aki meghallja az összetartozó két ösvény tanát, a Titkos Szívről (50) szóló leplezetlen igazságot? A Törvény, amely elkerülve a tanultságot, a bölcsességre tanít, a keservek történetét tárja fel.

Óh jaj, fájdalom, hogy bár mindenki birtokolja álajá-t és egy a nagy Lélekkel, bár annak birtokában vannak, álaja mégis oly kevés hasznukra van!

Nézd, amint a hold tükröződik a csendes hullámokon, úgy tükrözi kicsi és nagy, még a legparányibb atom is álajá-t, de álaja mégsem ér el mindenki szívéhez. Jaj, hogy oly kevesen használják fel ezt az adományt, az igazság megismérésének felbecsülhetetlen áldását, a létező dolgok helyes felismerését, a nem-létezőről való tudást!

Szól a tanítvány:

- Mit kell tennem, óh Tanító, hogy elérjem a bölcsességet?

Mit, óh te bölcs, hogy tökéletes legyek?

- Keresd az ösvényeket. De óh lanú, szíved legyen tiszta, mielőtt elindulsz ezen az úton. Első lépésed előtt tanulj meg különbséget tenni az igaz és a hamis, a mulandó és az elmúlhatatlan között. Legfőképpen pedig tanuld meg megkülönböztetni az agy tanultságát a Lélek-Bölcsességtől, a „szem” tanát a „szív” tanától.

Bizony, a tudatlanság olyan, mint a bezárt, levegőtlen edény; rab madár benne a lélek. Nem csicsereg, szárnyát sem tudja emelni; némán és kábultan ül a dalos madár és elpusztul a kimerültségtől.

De még a tudatlanság is jobb az agy tanultságánál, amelyet nem vezet és nem világít meg a Lélek-Bölcsesség.

A bölcsesség csírái levegőtlen helyen nem hajthatnak ki és nem fejlődhetnek. Az élethez és a tapasztalatok learatásához az elmének térre, mélységre és támpontokra van szüksége, amelyek a Gyémánt Lélekhez (51) vonják. E támpontokat ne keresd Mája birodalmában; hanem emelkedj a látszatok fölé, keresd az örök és változatlan szat-ot (52), elvetve a képzelet hamis sugallatait.

Mert az elme olyan, mint a tükör: ősszegyűjti a port, miközben tükröz (53). Szüksége van a Lélek-Bölcsesség gyöngéd szellőjére, hogy lefújja róla illúzióink porát. Törekedj, óh kezdő, egyesíteni elmédet és lelkedet.

Kerüld a tudatlanságot és hasonlóan kerüld az illúziót is. Fordítsd el arcodat a világi csalárdságoktól; ne higyj érzékeidnek, hamisak azok. Saját testedben, - érzékeléseid kamrájában, - a személytelenben keresd az Örök Embert (54); ha megtaláltad, tekints bensődbe: buddha vagy (55).

Kerüld a dicsőíttetést, óh jámbor lény; a dícséret ömámításra vezet. Tested nem az Én Éned test nélkül is önmaga és sem dícséret sem ócsárlás nem érinti.

Az öndícséret, óh tanítvány, hasonlít egy magas toronyhoz, amelynek tetejére gőgös bolond mászott. Ott ül kevély magányában és senki más nem tud róla, csak ő maga.

A hamis tanultságot a bölcs elutasítja, a Jó Törvény pedig a szélbe szórja. E törvény kerekei mindenkiért forognak, alázatosakért és kevélyekért egyaránt. A szem tana a tömegeké, a szív tana a választottaké. Büszkén mondja az előbbi: „Íme, én tudom”, - azok pedig, akik alázatosságban arattak, halkan hitet tesznek: „Így hallám azt” (56).

„Nagy Rosta” a szív tanának neve, óh Tanítvány.

A Jó Törvény kereke gyorsan forog. Éjjel-nappal őröl. Az aranyos mag értéktelen héját, a lisztből a korpát kiveti. Karma keze vezeti a kereket; fordulásai a karmikus szív dobbanásait jelzik.

Az igaz tudás a liszt, a hamis tanultság a pelyva. Ha a bölcsesség kenyerét akarod enni, amrita (57) tiszta vizeivel dagaszd lisztedet. De ha pelyvát keversz Mája harmatával, táplálékot abból csak a halál fekete galambjainak, a születés, romlás és bánat madarainak készíthetsz.

Ha azt mondják neked: minden lényt meg kell szűnnöd szeretni, hogy arhan lehess - mondd nekik: hazudnak.

Ha azt mondják neked: a felszabadulás eléréséhez anyádat gyűlölnöd, fiadról megfeledkezned, atyádat megtagadnod és a ház bérlőjének (58) nevezned kell és félre kell dobnod az ember és állat iránti könyörületet - mondd nekik: nyelvük hamis.

A tirthikák (59), a hitetlenek oktatnak így. Ha arra tanítanak, hogy a bűn szülője a tett és az üdvösségé a teljes tétlenség, mondd nekik, hogy tévednek. Az emberi cselekvés félbehagyása, az elme felszabadítása a szolgaságból a bűnök és hibák megszűntetésével - nem a déva Egóknak (60) való. Így mondja a szív tana.

A szem dharmája a külső, a nem-létező megtestesülése.

A szív dharmája az örökkévaló, az elmúlhatatlan, a bódhi (61) megtestesülése.

A lámpa akkor ég fényesen, ha tiszta a kanóc és az olaj. Ahhoz, hogy tiszták legyenek, tisztítóra van szükség. A láng nem érzi a tisztítást. „A szél rázza a fa ágait, de a törzs mozdulatlan marad.”

Cselekvés és tétlenség egyaránt helyet találhat nálad; tested mozog, elméd nyugodt és mint a tengerszem, oly tiszta a lelked.

Idő forgásával jógi akarsz lenni? Akkor, óh lanú:

Ne hidd, hogy ha gőgös elzárkózottságban, az emberektől távol, sötét erdőben ülsz; ne hidd, hogy ha gyökéren és növényen élsz, ha szomjadat bércek havával csillapítod - ne hidd, óh jámbor, hogy ez a végső felszabadulás céljához vezet.

Ne gondold, hogy csontjaid összetörése, húsod és izmaid szétszaggatása egyesít téged csendes Éneddel (62). Ne gondold, hogy ha durvább formád bűneit legyőzted, óh árnyékaid (63) áldozata, teljesítetted kötelességedet a természettel és az emberrel szemben.

Az áldottak megvetették ezt az eljárást. A Törvény Oroszlánja, az Irgalom Ura (64) felismerve az emberi nyomorúság valódi okát, elhagyta a csendes vadon édes, de önző nyugalmát. Aranyaká-ból (65) az emberiség Tanítója lett. Miután Dzsulaj (66) a nirvánába lépett, hegyen és síkságon prédikált, városokban beszélt dévák-hoz, emberekhez és istenekhez (67).

Vess barátságos cselekedeteket és aratni fogod gyümölcseiket. Egy könyörületes tett elmulasztásából halálos bűncselekedet válik.

Így mondja a Bölcs:

- Tartózkodni akarsz a cselekvéstől? Szabadságát Lelked nem így módon nyeri el. Nirvána eléréséhez az Én ismeretét kell megszerezned, az Én ismerete pedig a szerető cselekedetek gyermeke.

Légy türelmes, jelölt, mint aki nem fél a kudarctól, s nem udvarol a sikernek. Lelked tekintetét szegezd a csillagra, amelynek sugara vagy (68), a lángoló csillagra, amely az öröklét sötét mélységeiben, az ismeretlen végtelen térein ragyog.

Légy kitartó, mint az, aki örökre megmarad. Árnyékaid élnek és eltűnnek (69); az, ami benned örökké élni fog, az, ami benned tud - mert az maga a tudás - (69a) nem mulandó életű: az ember az, aki volt, van és lesz, akinek végórája sohasem üt.

Ha édes békét és nyugalmat akarsz aratni, tanítvány, az érdem magjaival vesd be a jövendő aratások földjét. Fogadd el a születés keserveit.

A napfényből állj az árnyékba, hogy több helyet adhass másoknak. A könnyek, amelyek a fájdalom és a bánat szikkadt talaját öntözik, a karmikus visszatérés virágait és gyümölcseit fakasztják. Az ember életének kohójából, a fekete füstből lángnyelvek szállnak, megtisztult lángok, amelyek a magasba törve, a karmikus szem alatt végül megszövik az Ösvény három öltözetének felséges anyagát (70).

Ezek az öltözékek: nirmánakája, számbhogakája és dharmakája, a legdicsőbb köntös (71).

A shangna-ruha (72) valóban megszerezheti az örök világosságot. Egyedül a shangna-ruha adja meg a megsemmisülés nirváná-ját; megszűnteti az újraszületést, de óh lanú, megöli a könyörületet is. A tökéletes buddhák, akik magukra öltik a dharmakája dicsőségét, többé nem szolgálhatják az emberek megváltását. Óh jaj, hát az ÉN kedvéért áldoztassanak fel az Én-ek? Az egyesek jólétéért az emberiség?

Tudd meg, óh kezdő, ez a nyílt ösvény az önző üdvözülés útja - amelyet a Titkos Szív bódhiszattvái, az együttérzés buddhái elkerülnek.

Az emberiség javáért élni az első lépés. A hat dicső erény (73) gyakorlása a második.

Aki nirmánakája alázatos öltözékét veszi magára, az lemond az Én üdvösségéről, hogy az emberiség megváltását szolgálja. Elérni nirvána üdvösségét csak azért, hogy ezt lemondás kövesse: ez a nagyszerű, ez a végső lépés, a lemondás ösvényén a legmagasztosabb.

Tudd meg, óh tanítvány, hogy ez az a titkos ösvény, amelyet a tökéletes buddhák választottak, akik feláldozták az ÉN-t a gyengébb Én-ek kedvéért.

Mégis, ha a Szív Tana számodra túl magasan szárnyaló, ha magad is segítségre szorulsz és félsz felajánlani segítségedet másoknak, akkor, óh félénk szívű, idejében intelek: elégedj meg a Törvény szem-tanával. Azért még reménykedj; mert, ha a titkos Ösvény ma elérhetetlen, holnap (74) már elérhető. Tudd meg, hogy az okok világában semmi erőfeszítés, még a legcsekélyebb - legyen az jó, vagy rossz irányú sem tűnhet el. Nyomtalanul még az eloszló füst sem vész el. „Egy elmúlt életben kimondott kemény szó nem oszlik el, hanem visszatér” (75). A bors-bokor nem terem rózsát, sem az illatos jázmin ezüst csillaga nem változik tüskévé, vagy bogánccsá.

Ma megteremtheted holnapod esélyeit. A nagy úton (76) az okok, amelyeket minden órában vetünk, megtermik a maguk okozat-termését, mert szigorú igazság kormányozza a világot. Soha nem tévedő működésének hatalmas sodrásával a jólét, vagy a nyomor életét hozza a halandóknak, minden korábbi gondolatunk és tettünk karmikus szülöttjeként.

Vedd hát, amit érdemed gyűjtött számodra, óh türelmes szívű. Légy vidám és elégedj meg sorsoddal. Ez karmád, születéseid körforgásának karmája; mindazok rendeltetése, akik régi cselekvéseidhez láncolva életről életre örvendeznek és sírnak.

----------------------------------------------

Cselekedj értük ma és holnap ők fognak érted cselekedni.

Az énről való lemondás bimbójából fakad a végső felszabadulás édes gyümölcse. Pusztulásra van ítélve az, aki Márá-tól való félelmében nem segít embertársán, nehogy az énért cselekedjék. A zarándok, aki fáradt tagjait a folyó vizében szeretné felfrissíteni, de félve az ártól nem mer belelépni, a hőségtől való leroskadás veszélyének teszi ki magát. Az önző félelmen alapuló tétlenség csak rossz gyümölcsöt hozhat.

Az önző rajongó élete céltalan. Hiába élt az, aki nem végzi el élete kijelölt munkáját. Kövesd az élet kerekét. A kötelesség kerekét kövesd, amellyel fajodnak, rokonodnak, barátodnak és ellenségednek tartozol - és zárd el elmédet a gyönyörtől és fájdalomtól egyaránt.

Merítsd ki a karmikus visszatérítés törvényét. Nyerj sziddhi-ket jövendő születésedhez.

Ha nap nem lehetsz, légy alázatos bolygó. Ha nem ragyoghatsz déli napként az örök tisztaság havával fedett bérceken, válassz szerényebb pályát, óh újonc.

Mutasd az utat - bár homályosan és a tömegben elveszve - miként az esti csillag mutatja azoknak, akik sötétben járják ösvényüket.

Nézd Migmár-t, amint vörös fátyolba burkoltan szeme végigtekint a szunnyadó Földön. Nézd Lhagpa védő szeretettel kiterjesztett kezének tüzes auráját aszkétái feje fölött. Mindketten Nyima (77) szolgái most, távollétében hallgatag figyelők az éjben. Pedig elmúlt kalpák-ban mindkettő ragyogó Nyima volt és jövendő időkben ismét Napok lehetnek. Ilyenek a természetben a karmikus törvény szerinti bukások és felemelkedések.

Légy olyan, óh lanú, mint ők. Adj vígaszt és világosságot a fáradt zarándoknak; keresd azt, aki még nálad is kevesebbet tud; aki nyomorult elhagyatottságában éhenhal a bölcsesség kenyere és az árnyékot tápláló kenyér nélkül - Tanító, remény és vígasz nélkül. Közöld vele a Törvényt .

Mondd meg neki, óh jelölt, hogy aki láncra verte a büszkeséget és az önösséget az odaadás kedvéért, az, bár ragaszkodik a léthez, a Törvény iránti engedelmességet és türelmet, mint illatos virágot Sákjá-Tub-pá (78) lábaihoz teszi - még ez életben szrottápatti (79) lesz. A tökéletesség sziddhi-jei még csak a messze távolban látszanak, de az első lépés megtörtént, belépett a folyóba és megszerezheti a kőszáli sas látását és a félénk őzsuta hallását.

Mondd, meg neki, óh törekvő, hogy az igazi odaadás visszahozhatja tudását, azt a tudást, amely előző életekben a sajátja volt. A déva-hallás és déva-látás nem érhető el egyetlen rövid életben.

Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet.

Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak. Légy olyan, mint az óceán, amely minden folyót és patakot magába fogad. Fenséges nyugalmát nem zavarják meg; nem is érzi őket.

Az istenivel tartsd féken alacsonyabb énedet. Az örökkévalóval fékezd az istenit.

Igen! Nagy ember az, aki gyilkosa a vágynak.

Még nagyobb az, akiben az isteni Én a vágynak még az ismeretét is megsemmisítette. Ügyelj az alacsonyabbra, nehogy beszennyezze a magasabbat.

A tökéletes szabadság útja Énedben van. Ez az út az énen (80) kívül kezdődik és végződik. A tirthika gőgös szemében dicstelen és alantas a minden folyók anyja. A bolondok szemében üres az emberi forma, habár amrita édes vizeivel telt. Márpedig a szent folyók szülőföldje a szent ország (81) és a bölcsességgel ékeskedőt minden ember tiszteli.

A határtalan látással (82) felruházott arhan-ok és bölcsek olyan ritkák, mint az udumbara fa virága. Az arhan-ok éjfélkor születnek, ugyanakkor, amikor a hét és kilenc indájú szent növény (83). Sötétben nyílik és virít e szent virág, tiszta harmatból és a hófödte csúcsok fagyos talajából fakad, oly csúcsokról, amelyeken bűnös láb nem járt soha.

Egy arhan sem vált arhan-ná, óh lanú, azon születésében, amikor lelke először kezdett vágyakozni a végső felszabadulásra. De tudd meg, óh igyekvő, hogy egy harcost sem utasítanak vissza, aki önként kész küzdeni az élő és a holt között (84) dúló harcban - egy újonctól sem lehet megvonni a jogot, hogy rálépjen a csatatérre vezető ösvényre.

Mert vagy győz, vagy elbukik.

Igen, ha győz, nirvána az övé. De mielőtt levetné halandó árnyékát, földi porhüvelyét, a gyötrelem és a határtalan kín szülőokát az emberek nagy és szent buddhát-t fognak. tisztelni benne.

És ha elbukik, akkor sem bukott hiába. Ellenségei, akiket utólsó küzdelmében levert, következő életében nem térnek vissza.

De ha elérnéd nirvánát, vagy eldobnád jutalmadat (85), óh tántoríthatatlan; szívű, indítékod ne a cselekvés, vagy tétlenség gyümölcse legyen.

Tudd meg, a bodhiszattvá-t, aki üdvösségét lemondással cseréli fel, hogy a titkos élet (86) nyomorúságait magára vegye háromszorosan tiszteltnek nevezik, óh te, korszakokon át a szenvedés jelöltje.

Az Ösvény egy, tanítvány, de a végén kettős. Állomásait négy és hét kapuval jelzik. Az egyik vég a rögtöni üdvösség, a másik vég az elhalasztott üdv. Mindkettő az érdem jutalma: a választás a tiéd.

Az egyből lesz a kettő, a nyílt és a titkos (87). Az előbbi a célhoz, az utóbbi az önfeláldozáshoz vezet.

Ha a változót feláldoztad az állandónak, a jutalom a tiéd; a csepp visszatér az óceánba. A nyílt Ösvény a változatlan változásba vezet - nirvána az, a teljesség dicső állapota, az emberi képzeletet felülmúló üdv.

Az első Ösvény tehát a felszabadulás.

A második Ösvény azonban a lemondás, ezért a szenvedés ösvényének hívják.

A titkos Ösvény az arhan-t kimondhatatlan mentális szenvedésbe viszi; szenved az élő holtakért (88) és tehetetlenül szánja a karmikus kínok alatt sínylődő embereket; - még a bölcsek sem vállalják, hogy enyhítsék a karma gyümölcseit.

Meg van írva: „Tanítsd elkerülni az okokat; de az okozat fodrozódásait, miként a hatalmas szökőárt, engedd futni útján.”

A nyílt út, amint a célt elérted, arra vezet, hogy bodhiszattvai testedet letedd és dharmakája háromszorosan dicső állapotába (89) lépj, amely a világról és az emberekről való megfeledkezés örök időkre.

A titkos út is a paranirvána üdvösségébe vezet, de csak számtalan kalpa lejártával; elnyert és a tévelygő halandók iránti végtelen könyörületből és szánalomból elvesztett nirvánák ezek.

De megmondatott: „Az utólsók lesznek a legnagyobbak”. Szamjak Szambuddha, a tökéletesség Tanítója a világ megváltásáért lemondott ÉN-jéről és megállt a nirvána, a tiszta lét küszöbén.

----------------------------------------------

A két útról most tudomást szereztél. A választás ideje el fog érkezni, óh törekvő lélek, amikor az út végére értél és áthaladtál a hét kapun. Elméd világos. Csalárd gondolatok hálójában nem vagy fogoly többé, mert mindent megtanultál. Leplezetlenül áll előtted az Igazság és komolyan arcodba néz. Így szól:

- A nyugalom és a felszabadulás gyümölcsei édesek az Énnek, de még édesebbek a hosszas és keserves kötelesség gyümölcsei; igen, a lemondás ez, mások, szenvedő embertársaink kedvéért.

Aki pratyéka-buddhá-vá lesz, csak saját Énjének fogad hűséget, annak hódol. A csatában győztes bodhiszattva, bár jutalmát kezében tart ja, mégis így szól isteni részvéttel:

- Mások kedvéért e nagy jutalmat elengedem, - a nagyobb lemondást valósítja meg.

A világ egyik Megváltója ő.

----------------------------------------------

Íme! A messzi távolból int az üdvösség, mint cél, és a szenvedés hosszú Ösvénye. Bármelyiket választhatod, óh szenvedés jelöltje, az el jövendő korszakokon át.

OM VADZSRAPANI HUM.


III. töredék
A HÉT KAPU

- Upádhjája (90), választottam, szomjazom a tudásra. A titkos ösvényről a fátylat most le­tépted és a nagyobb jáná-t (91) tanítottad Szolgád, íme, kész követni.

- Helyes, shrávaka (92). Készülj, mert egyedül kell menned. A tanító csak megmutatja az: utat. Egy Ösvény van mindenki számára: de a célbaérés módja zarándokok szerint változik.

Melyiket választod, óh bátorszívű? A szem tanának szamtan-ját (93), a négyszeres dhjáná-t követed, vagy a hat páramitá-n (94), az erény nemes kapuin át vezet utad, amely bodhi-hoz és pradzsnyá-hoz, a bölcsesség hetedik fokához vezetnek.

A négyszeres dhjána rögös útja meredeken kanyarodik felfelé. Háromszorosan nagy az, aki a fenséges csúcsra ér.

Páramitá magaslatai még meredekebb ösvényen érhetők el. Hét kapun át kell kiküzdened utadat, hét erődön át, amelyeket kegyetlen, fortélyos hatalmak tartanak megszállva: a testet-öltött szenvedélyek.

Fel a fejjel tanítvány; tartsd eszedben az arany szabályt. Ha egyszer áthaladtál szrotápatti (95) – „aki a folyamba lépett” - kapuján, ha ebben, vagy egy jövő életben lábaddal nirvána folyamának medrébe nyomultál, akkor már csak hét élet áll előtted, óh gyémánt-akaratú.

- Tekints oda. Mit látsz szemed előtt, óh isteni bölcsességre törekvő?

- A sötétség palástja borul az anyag mélységeire; redői között küszödöm. Amint nézem, még mélyebb lesz, Uram; kezed intésére eloszlik. Árnyék mozdul, kígyóként csúszva, tekereg … Növekszik, felduzzad és eltűnik a sötétben.

- Saját árnyékod az, az Ösvényen kívül, amint bűneid sötétjére vetődik.

- Igen, Uram. Látom az Ösvényt: sárban kezdődik, a csúcsa a nirvána dicső fényébe vész.És most látom a dzsnyáná-hoz vezető kemény és tövises úton az egyre szűkülő kapukat.

- Jól látod, lanú. Ezek a kapuk a törekvőt átvezetik a vizeken „a túlsó partra” (96). Minden kapunak arany kulcsa van, amely megnyitja szárnyát. E kulcsok a következők:

1. Dána, a könyörületesség és a halhatatlan szeretet kulcsa.

2. Shíla, a szó és tett összhangjának kulcsa, az a kulcs, amely egyensúlyban tartja az okot az okozattal és kizárja az újabb karmikus hatást.

3. Kshánti, a szelíd türelem, amelyet semmi sem zavarhat meg.

4. Virága, a közöny az örömmel és a fájdalommal szemben, az illúzió legyőzése, csak az igazság látása.

5. Virja, a rendületlen energia, amely a földi hazugságok sarából kiküzdi útját a mennyei igazsághoz.

6. Dhjána, amelyhez tartozó kapu, ha egyszer megnyitották, elvezeti a naldzsor-t (97) az örök szat birodalma és annak szüntelen szemlélete felé.

7. Pradzsnyá, a kulcs ahhoz, ami a az emberből Istent teremt, bodhiszattvá-t, dhjáni-k fiát.

Ezek a kapuk arany kulcsai.

Mielőtt az utólsót megközelíthetnéd, óh sza badságod szövője, a nehéz ösvényen légy mes tere a tökéletesség paramitái-nak: a hat és a tíz transzcendentális erénynek.

Mert, óh tanítvány, mielőtt alkalmassá lettél arra, hogy Tanítódat szemtől-szembe, Mesteredet színről-színre lásd, mit mondottak néked?

Mielőtt a legelső kaput megközelíthetnéd, meg kell tanulnod elválasztani testedet elmédtől, eloszlatni az árnyékot és az örökkévalóban élni. Ezért élned és lélegzened kell mindenben, amint minden, amit látsz, benned lélegzik; érezned kell, hogy e mindenben lakozol, a minden pedig az Énben.

Ne engedd, hogy elméd érzékeid játszótere legyen.

Ne válaszd el létedet a Léttől és a többiektől, hanem egyesítsd a tengert a cseppel és a cseppet a tengerrel.

Így teljes összhangban leszel minden élővel; szeresd az embereket, mint tanulótársaidat, mint ugyanazon Tanító növendékeit, mint közös édesanya gyermekeit.

Tanító sok van; a Mester-Lélek egy (98), Álaja, az egyetemes Lélek. Úgy élj ebben a Mesterben, miként az ő egyik sugara benned. Úgy élj társaidban, miként ők élnek benne.

Mielőtt az Ösvény küszöbére lépnél, mielőtt a legelső kapun áthaladnál, a kettőt eggyé kell olvasztanod; fel kell áldoznod a személyest a személytelen Énnek és így meg kell semmisítened a kettő közötti ösvényt: antahkaraná-t (99).

Légy készen arra, hogy dharmá-nak, a hajlíthatatan törvénynek megfelelj, amelynek hangja első, kezdeti lépésednél megkérdez:

- „Betöltötted-é valamennyi törvényt, óh magasztos reményű?

Egybehangoltad-é szívedet és elmédet az egész emberiség nagy szívével és elméjével? Miként a szent folyó zúgása, amelyben a természet minden hangja visszhangra lel (100), úgy visszhangozza annak szíve, aki a folyamba akar lépni, mindazt a sóhajt és gondolatot, ami az élők világából jön.”

A tanítványokat a lelket visszhangzó vina húrjaihoz lehet hasonlítani; az emberiség a hangszekrény; a rajta játszó kéz a nagy Világ Lélek dallamos lehellete. A húr, amely a Mester keze alatt nem zeng édes összhangban a többivel, elszakad és használhatatlan lesz. Így van ez a lanú-shravaká-k kollektív elméivel. Fel kell hangolódniuk Upádhjája elméjéhez, - eggyéolvadva a Felettes-Lélekkel - különben szétszakadnak.

Így cselekszik az „Árnyék Testvérisége” saját lelkük gyilkosai - a félelmes dad-dugpa törzs (101).

Hozzáhangoltad-e lényedet az emberiség nagy szenvedéseihez, óh világosság jelöltje? Igen?... Akkor beléphetsz. De mielőtt a szenvedések nehéz ösvényére lépnél, előbb ismerd meg utad kelepcéit.

----------------------------------------------

Az irgalmasság, a szeretet és a gyöngéd kö nyörület kulcsával felfegyverkezve biztonságban vagy dána kapuja, az Ösvény kezdetén álló kapu előtt.

Nézd, óh boldog zarándok! Széles és tágas előtted a kapu, könnyűnek látszik átmenni rajta. Az út, amely átvezet rajta, egyenes, sima és pázsitos. Olyan, mint egy napos tisztás a sötét erdő mélyén, mint amitábha paradicsomának földi tükörképe. Zöld lugasokban a reménység csalogányai és a ragyogó tollú madarak sikert zengenek a bátor zarándoknak. Bodhiszattva öt erényéről, a bodhi-erő ötszörös forrásáról és a tudás hét fokáról énekelnek.

Előre! - hiszen elhoztad a kulcsot: bizton ságban vagy.

A második kapu útja is zöldelő, de meredek és hegyre kanyarodik, igen, fel egészen a szir tes oromra. Szürke ködök ülnek zordon és szik lás magaslatain és minden sötét odafent. Útját folytatva a remény dala mind halkabban hang zik a zarándok szívében. Kétség fogja el; léptei bizonytalanok lesznek.

Őrizkedj ettől, óh jelölt; őrizkedj e félelemtől, amely úgy terpeszkedik, mint az éjféli denevér nesztelen, fekete szárnya Lelked holdfénye és a messze távolban derengő nagy célod között.

A félelem, óh tanítvány, megöli az akaratot és meggátolja a cselekvést. A shíla erénye nélkül a zarándok megbotlik és karmikus kavicsok élei sebzik fel a lábát a sziklás úton.

Biztosan állj a lábadon, óh jelölt. kshánti illatában füröszd lelkedet; mert így hívják a kaput, amelyhez most közeledsz, az állhatatosság és türelem kapuját.

Ne húnyd le szemedet és ne téveszd szem elől dorzsé-t (102); Mára nyilai szűntelenül zá poroznak arra, aki nem érte el virágá-t (103).

Óvakodja remegéstől, A félelem lehelletétől kshánti kulcsán rozsda támad: a rozsdás kulcs nem nyitja a zárat.

Minél előbbre jutsz, annál több szakadék tátong lábad előtt. A felfelé vezető ösvényt egyetlen tűz világítja meg - a szívben égő bátorság lángja. Minél bátrabb vagy, annál többet érsz el. Minél inkább félsz, annál inkább halványul a láng, pedig csak ez vezethet. Mert amint a magas hegytetőn a kialvó nap sugarát sötét éj követi, úgy van ez a szív világosságával is. Ha ez kialszik, fenyegető, sötét árnyék fog szíved ből az Ösvényre hullani, és a rémülettől gyöke ret ver a lábad.

Őrízkedj, tanítvány, e halált-hozó árnyéktól! A Szellemből jövő világosság nem hatolhat át az alsó lélek sötétségén, amíg csak el nem tűnt onnan minden önző gondolat, amíg csak a za rándok így nem szól:

- Lemondottam e múlékony alakról; leromboltam az okot; árnyékaim, mint okozatok, többé nem létezhetnek.

Mert most megindult az utolsó nagy harc, a végső küzdelem a felsőbb és az alsóbb én között. Nézd, maga a csatatér is beléveszett a nagy harcba és nincs többé.

De ha egyszer áthaladtál kshánti kapuján, megtetted a harmadik lépést: tested a rabszolgád. Most készülj a negyedikre, a kísértések ka pujára, amely a belső embert csalja tőrbe.

Mielőtt e célt megközelítenéd, mielőtt kezedet a negyedik kapu kilincsére tennéd, uralkodnod kell minden, benned végbemenő mentális változáson és le kell győznöd a gondolat-benyomások hadát, amelyek ravaszul és cselt vetve, kéretlenül lelked ragyogó szentélyébe kúsznak.

Ha nem akarsz általuk elpusztulni, akkor tedd ártalmatlanná saját teremtményeidet, gondolataid gyermekeit, akik láthatatlanul, megfoghatatlanul ott rajzanak az emberiség körül, mint utódai és örökösei az embernek és földi szerzeményeinek. Tanulmányoznod kell a látszólag teljes ürességét és a látszólag üres teljességét. Óh bátor törekvő, tekints mélyen szíved kútjába és felelj: Ismered-é az Én erőit, óh külső árnyékok szemlélője, te?

Ha nem, úgy veszve vagy.

Mert a negyedik ösvényen a szenvedély, vagy a vágy legkisebb szellője is meg fogja zavarni a lélek tiszta fehér falain ragyogó állandó fényt. A Mája csalóka ajándékai utáni vágy, vagy sajnálat legkisebb hulláma antahkarana útján - amely Szellemed és éned között az érzékeléseknek, ahamkára (104) durva felkeltői nek országútja - egy villám cikázásához hasonló röpke gondolat eljátszatja veled három díjadat, megszolgált díjaidat.

Mert tudd meg, hogy az Örökkévaló nem ismer változást.

- A nyolc szörnyű szenvedést hagyd el örökre; másként sem a biztos bölcsességet, sem a felszabadulást nem érheted el - mondja a nagy úr, a tökéletes Tathágata, „ő, aki elődeinek nyomdokát követte” (105).

Szigorú és követelő virága erénye. Ha útján mester akarsz lenni, az eddiginél sokkal mentesebben kell tartanod elmédet és érzékeléseidet a gyilkos tevékenységtől.

El kell telned tiszta álajá-val, egyesülnöd kell a természet Lélek-gondolatával. Azzal eggyéválva legyőzhetetlen vagy; attól elszakadva szamvriti-nek (106), minden világi csalódás forrásának játszóterévé leszel.

Az emberben minden mulandó, csak álaja tiszta, fényes lényege nem. Az ember az ő kristály-sugara, belülről szeplőtelen fénysugár, a durva külszínen pedig anyagi porhüvely. Ez a sugár életed irányítója, valódi Éned, a figyelő és hallgatag gondolkodó, alsóbb éned áldozata. Lelkedet nem sértheti más, csak tévelygő tested; ellenőrizd és hajtsd uralmad alá mindkettőt és biztonságban leszel, miközben áthaladsz a közeledő „egyensúly kapuján”.

Légy vidám, óh te bátor, „a túlsó partra” zarándokló. Ne ügyelj Mára seregeinek suttogására; kergesd el a kísértőket, e gonosz manókat, az irigy lhamajin-t (107) a végtelen térbe.

Tarts ki szilárdan! A középső kapuhoz közeledsz most, a fájdalom kapujához, amelynek tízezer kelepcéje van.

Légy ura gondolataidnak, óh tökéletességre törekvő, ha küszöbén át akarsz haladni.

Légy ura lelkednek, óh, a halhatatlan igazsá gok keresője, ha el akarod érni a célt.

Lélek-tekintetedet szegezd az egyetlen tiszta fényre, a ragaszkodástól mentes fényre és használd arany kulcsodat.

----------------------------------------------

A terhes feladatot elvégezted, munkád nem sokára véget ér. A tátongó szakadékot, amely elnyeléssel fenyegetett, csaknem áthidaltad ...

----------------------------------------------

Átkeltél most a sánc-árkon, amely az emberi szenvedélyek kapuját körülveszi. Most legyőzted Márá-t és dühös hadát.

Eltávolítottad szívedből a szennyezést és az kivérzett a tisztátalan vágyaktól. De a munkád még nem kész, óh dicső harcos. Magasra építsd a falat, amely a szent szigeten (108) körülzár, a gátat, amely megvédi elmédet a gőgtől és az önelégültségtől, ha sikeres vállalkozásodra gondolsz.

A kevélység érzése tönkretenné művedet. Igen, építsd erősre, nehogy a háborgó hullámok heves vihara, amely a mája-világ óceánjából kikelve ostromolja pilléreit, elnyelje a zarándokot és a szigetet - igen, még a dicsőség kivívása után is.

„Szigeted” a szarvas, gondolataid a kutyák, amelyek kifárasztják és az élet vize felé haladtában üldözik. Jaj a szarvasnak, ha csaholó ellenségei elfogják, mielőtt a menedék völgyét, dzsnyáná-márgá-t (109), „a tiszta tudás ösvényét” elérné.

Mielőtt a dzsnyáná-márgá-ban megállapodhatnál és azt magadénak mondhatnád, lelked hasonlítson az érett mangó-gyümölcshöz: mint annak pompás, aranyló húsa, oly puha és édes legyen mások fájdalmával szemben - és kemény, mint e gyümölcs magja, saját fájdalmaiddal és szenvedéseiddel szemben, óh jólét és nyomorúság győztese.

Keményítsd meg Lelkedet éned csapdáival szemben; szerezd meg neki a „Gyémánt-Lélek” (110) nevet.

Mert amiként a föld dobogó szívének mélyébe temetett gyémánt sohasem sugározhat vissza földi fényeket, olyan legyen elméd és lelked; dzsnyáná-márgában elmerülve Mája látszat-birodalmából semmit sem szabad visszatükröz niük.

Amikor ezt az állapotot eléred, a kapuk, amelyeket az ösvényen még be kell venned, kitárják előtted szárnyaikat, hogy áthaladhass rajtuk és a természet leghatalmasabb erői sem állíthatnak meg utadon. Akkor mestere leszel a hétszeres Ösvénynek, de előbb nem, óh kimondhatatlan megpróbáltatások jelöltje.

Addig még sokkal nehezebb feladat vár rád: TELJES-GONDOLAT-nak kell érezned magad és mégis száműznöd kell lelkedből minden gondolatot.

El kell érned azt, hogy elméd oly szilárd le gyen, hogy abba semmiféle áramlat, bármily erős is, földi gondolatot be ne vihessen. Így megtisztulva a szentély legyen mentes minden tevékenységtől, hangtól és földi világosságtól. Mint a lepke, amely fagytól meglepve élettelenül hull a küszöbre, úgy hulljon a templom elé holtan minden földi gondolat.

Olvasd az írást:

„A széltől védett lámpa lángja nem mozog” (111). A változó szélnek kitett láng lobog és az imbolygó fény csalfa, sötét és folyvást váltakozó árnyékokat vet a lélek fehér oltárára.

És akkor, óh igazság keresője, elme-lelked olyan lesz, mint a veszett elefánt, amely a dzsungelban őrjöng. Vesztébe rohan, mert az erdő fáit élő ellenségnek véli és a napos sziklák falán táncoló árnyékokkal viaskodik.

Őrizkedj, nehogy az Én iránti buzgalmadban lelked elveszítse lába alól a deva-tudás talaját. Őrizkedj, nehogy az Énről megfeledkezve lelked elveszítse uralmát ingadozó elméd felett és így eljátssza győzelmeinek kiérdemelt gyümölcsét.

Őrizkedj a változékonyságtól. A változékonyság nagy ellenséged. Ez akar veled küzdeni és az ösvényről, amelyen haladsz, a kétség nyúlós posványába taszítani.

Légy felkészülve és fogadd el idejében a figyelmeztetést. Ha próbálkoztál és kudarcot vallottál, óh rettenthetetlen harcos, ne veszítsd el azért bátorságodat: folytasd a harcot és támadj újra meg újra.

A rettenthetetlen hős, bár tátongó, nyílt sebéből csöpög az éltetadó drága vér, mégis megtámad ja az ellenséget, kikergeti erődjéből és legyőzi, mielőtt kilehelné lelkét. Hozzá hasonlóan cselekedjetek mindnyájan, akik elbuktok és szenvedtek. Lelketek erődjéből űzzétek el ellenségeiteket - a nagyravágyást, a haragot, a gyűlölséget, a vágynak még az árnyékát is - habár elbuktatok ...

Te, aki az ember felszabadulásáért harcolsz (112), emlékezz, hogy minden balsiker eredmény, és minden kísérlet idővel elnyeri jutalmát. Szent csírák nőnek és bontakoznak ki észrevétlenül a tanítvány lelkében és száraik minden megpróbáltatásnál erősödnek; hajlanak, mint a nád, de sohasem törnek és soha meg nem semmisülnek. De amikor üt az óra, kivirágzanak (113).

----------------------------------------------

De ha felkészülten jöttél, ne félj.

----------------------------------------------

Ezentúl utad nyílegyenesen visz át virja kapuján, az ötödiken a hét közül. Azon az úton vagy most, amely dhjáná kikötőjébe, a hatodik, a bodhi kapuba vezet.

A dhjána kapu olyan, mint egy alabástrom váza, fehér és átlátszó; belül állandó arany-tűz ég, pradzsnyá lángja, amely átmá-ból sugárzik.

Te vagy ez a váza.

Elidegenültél az érzékek tárgyaitól, végig jártad a „látás ösvényét”, a „hallás ösvényét”, és a tudás világosságában állsz. Most elérted atikshá állapotot (114).

Révbe értél, óh naldzsor!

----------------------------------------------

Tudd meg, óh bűnök legyőzője, hogy ha egy szovani (115) a hetedik ösvényen áthaladt, az egész természet megremeg a boldog hódolattól és megszelídül. Az ezüst csillag ragyogja a hírt az éjszaka virágainak, a völgyben patakocska csacsogja el a kavicsoknak, az óceán sötét hullámai zúgják a habverte szikláknak, illatos szellő énekli a völgyeknek és büszke fenyők suttogják rejtelmesen: „Egy Mester támadt, a Nappal (116) egy Mestere!”

Mint napnyugati fehér oszlop áll most, arculatára az örökkévaló gondolat kelő napja szórja első, legdicsőbb sugarait. Elméje, mint nyugodt, végtelen óceán, partnélküli messzeségbe terjed. Eletet és halált tart erős kezében.

Igen, ő hatalmas. A benne felszabadult élő erő - amely Ő maga - az illúzió tabernákulumát magasan az istenek fölé emelheti, a nagy Brahmá és Indra fölé. Most már biztosan eléri nagy jutalmát!

Az ezzel járó ajándékokat vajon saját nyugalmára és üdvére, jól megérdemelt jólétére és dicsőségére fordítja-e - ő, a nagy káprázat legyőzője?

Nem, óh te, a természet titkos tudományának jelöltje! Ha valaki a szent Tathágata nyomdokaiba akar lépni, azokat az adományokat és erő ket nem tarthatja meg önmagának.

Gátat akarsz emelni a Szumeru-n (117) fakadt víznek? A magad kedvéért el akarod téríteni a folyót, vagy visszaküldöd eredeti forrá sához, a ciklusok hullámtarajain át?

Ha azt akarod, hogy a keményen megszolgált tudás, az égben született bölcsesség folyama édes folyóvíz maradjon, akkor ne hagyd posványos tóban megrekedni.

Tudd meg, ha amitábhá-nak, a „Határtalan Korszak”-nak munkatársa akarsz lenni, ki kell árasztanod a megszerzett fényt, a két bodhi szattvá-hoz (118) hasonlóan, mindhárom világ területére (119).

Tudd meg, hogy az emberfölötti tudás és az elnyert deva-bölcsesség áramlását önmagadból, álaja csatornájából más mederbe kell öntened.

Tiszta, friss vizét, tudd meg óh naldzsor, aki a titkos ösvényen jársz, arra kell használni, hogy megédesítse az óceán keserű hullámait ezt az emberi könnyekből gyűlt hatalmas fájdalom-tengert .

Óh, ha egyszer olyan lettél, mint a legmagasabb égbolt állócsillaga, hadd ragyogjon e fénylő égitest a mélységes terekből mindenkire, kivéve önmagát; árasszon fényt mindenkire, de ne vegye el senkitől.

Óh, ha egyszer olyan lettél, mint a hegyhajlatok tiszta hava, hideg és érzéketlen az érintésre, meleg és oltalmazó a keble mélyén szunnyadó mag számára - akkor a hónak kell elviselnie a maró fagyot, az északi orkánt, megvédve kegyetlen és éles fogától a földet, amely az ígért aratást őrzi, az éhezők jövendő táplá lékát.

Önmagadat az emberek hálája és elismerése nélkül, a jövendő kalpá-k átélésére ítélve, beépítve a Védő Falba (120), mint kő a többi kő között - ez a jövőd, ha a hetedik kapun áthaladtál. Sajátkezűleg építette ezt a könyörület sok-sok Mestere; az ő gyötrelmeik emelték, az ő vérük kötötte meg és most védi az emberiséget, mióta ember az ember, oltalmazva még más, sokkal nagyobb nyomorúságtól és bánattól.

De az ember mégsem látja, nem veszi észre, sem a bölcsesség szavára nem akar hallgatni ... mert nem ismeri.

De te hallottad, te mindenről tudsz, óh buzgó, jámbor lélek ... és választanod kell. Figyelj hát tovább.

Szovan ösvényén, óh szrotápatti, biztonságban vagy. Igen, azon a márgá-n, (ösvényen) ahol csak sötétséget talál a fáradt zarándok, ahol tövisektől vérzik a keze, éles, kemény kövek sebzik a lábát, ahol Mára legerősebb fegyvereivel hadakozik - közvetlenül azon túl ott vár a nagy jutalom.

Nyugodtan és rendületlenül halad felfelé a zarándok a nirváná-ba vezető folyamon. Tudja, hogy minél inkább vérzik a lába, annál tisztábbra lesz mosva ő maga. Tudja jól, hogy hét rövid és gyorsan múló élet után övé a nirvána...

Ilyen dhjáná ösvénye, a jógi kikötője, az áldott cél, amely után a szrotápatti-k sóvárognak. Nem úgy, ha áthaladt és győzedelmeskedett az árhata Ösvényén.

Ott kleshá-t (121) örökre legyőzi, tanhá-t (122) gyökerestől kitépi. De várj, tanítvány ... még egy szót. Ki tudod-e pusztítani az isteni könyörületet? A könyörület nem képesség. A Törvények Törvénye az - örök harmónia, Alaja Énje; partnélküli, egyetemes lényeg, az örök igaz fénye, a dolgok rendje, az örök szeretet törvénye.

Minél inkább egyesülsz vele, lényedet beleolvasztva. lényébe - minél inkább eggyé lesz lelked azzal, ami van, annál inkább leszel te magad a tökéletes könyörületesség (123).

Ez az árja ösvény, a tökéletesség buddhái-nak ösvénye.

De mit jelentenek a szent tekercsek, amelyek azt mondatják veled:

„OM! Hiszem, hogy nem minden arhat kapja meg nirvána ösvényének édes gyümölcsét.

OM! Hiszem, hogy nem minden buddha megy be a nirvána-dharmá-ba (124).

Valóban igaz; az árja ösvényen nem vagy többé szrotápatti, bodhiszattva (125) vagy. Átkeltél a folyamon. Igaz, hogy jogod van dharmakája öltözékére; de szambhogakája nagyobb, mint egy nirváni és még nagyobb egy nirmánakája, a Könyörület Buddhája (126).”

Most hajtsd meg fejedet és jól figyelj, óh bodhiszattva - a könyörület beszél és így szól: - Lehet-e üdvösség, amikor minden, ami él, szenvedni kénytelen? Légy te megváltva és halld az egész világ jaját?

Most hallottad a mondottakat.

Feljutsz a hetedik fokra és átmégy a teljes tudás kapuján, de csak azért, hogy eljegyezd magad a szenvedéssel; ha tathágata akarsz lenni, kövesd elődeid nyomdokát, maradj önzetlen a vég nélküli végig.

Megvilágosodtál - válaszd meg utadat.

----------------------------------------------

Nézd a keleti égboltot elárasztó szelíd fényt. A dicsőítés jegyében ég és föld egyesül. És a négyszeresen megnyilvánult erők, a lobogó tűz és az áramló víz, az illatos föld és a zúgó szél szerelmes éneke hallik.

Hallga! ... az aranyfény mérhetetlen örvényléséből, amelyben a Győztes fürdik, felzeng szavak nélkül a természet minden hangja, ezernyi módon hirdetve:

ÖRVENDEZZETEK, ÓH MJALBA (127) LAKÓI.

EGY ZARÁNDOK VISSZATÉRT A MÁSIK PARTRÓL.

ÚJ ARHAN (128) SZÜLETETT.

BÉKE LEGYEN MINDEN LÉNNYEL (129)


Jegyzetek

Szójegyzék az I. részhez:
A CSEND HANGJA

1. Iddhi: páli szó, a szanszkrit sziddhi-vel azonos, az emberben lévő pszichikus képességeket, abnormális erőket jelenti. A sziddhik-nek két csoportja van: az egyik az alacsonyabb, durvább, pszichikai és mentális erők csoportja; a másik csoportba a legmagasabb fokra kifejlesztett szellemi erők tartoznak. A Shrímad Bhágavatá-ban azt mondja Krishna: „Annak, aki a jógát gyakorolja, aki érzékeit legyőzte, aki elméjét reám (Krishná-ra) irányítja, az ilyen jógi-nak valamennyi sziddhi szolgálatára áll”.

2. A hangtalan szó, vagy a „csend hangja”. Szóról-szóra inkább a „szellemi hang szava”, a szanszkritban ui. a náda a fenti szenzár kifejezés megfelelője.

3. Dháraná: az elme tökéletes koncentrálása valamely belső fogalomra, amely teljesen elvonja mindentől, ami a külvilághoz, vagy az érzékek világához tartozik.

4. A „nagy Mester” kifejezést a lanú-k, vagy cselá-k a Felsőbb Én megjelölésére használják. Ez Avalokiteshvara megfelelője és ugyanaz, mint Ádhi-Buddha a buddhista okkultistáknál, ATMAN a brámanák-nál, és Christos a régi gnosztikusoknál.

5. A lélek kifejezés itt az emberi Egóra, vagy Manasz- ra vonatkozik, arra, amit mi a hetes okkult rendszerünkben emberi léleknek hívunk, megkülönböztetve a szellemi és az állati lélektől.

6. Mahá-Májá: „a nagy illúzió”, az objektív világmindenség.

7. Szakkájaditthi: a személyiség „káprázata”.

8. Attaváda: a lélekben való téves hit, vagy inkább hit a léleknek, vagy az Énnek az egyetemes, végtelen Én-től való különváltságában.

9. A tattvadzsnyáni az, aki a természetben és az emberben lévő princípiumokat ismeri; az atmadzsnyáni pedig az Átman, az egyetemes Egy Én ismerője.

10. Kála Hamsza: a madár, vagy hattyú. A Náda-bindu Upanisád (Rig Veda) így szól:

„Az A a Hamsza-madár jobb szárnyát, az U a bal szárnyát, az M a farkát jelenti és azt mondják, Ardha-mátrá (fél ütem) a feje.”

11. Keleten az örökkévalóságot egészen másként értelmezik, mint nálunk. Rendszerint Brahmá korszakát, vagy száz évét jelenti, egy kalpa időtartamát, azaz egy 4,32 milliárd évből álló korszakot.

12. Ugyancsak a Náda-bindu mondja: „A Hamszá-n lovagló jógi-t (azt, aki az AUM-on meditál), nem érintik a karmikus befolyások, sem a bűnök sokasága.”

13. Mondj le a fizikai személyiség életéről, ha a Szellemben akarsz élni.

14. A tudat három állapota:

- dzságrat = az éber,

- szvapna = az álom,

- szusupti = a mély alvás állapota.

Ez a három jógi-állapot visz a negyedikbe:

15. Ez a turija állapota, amely túl van az álomtalan állapoton; mindegyik felett álló, magas szellemi tudatállapot.

16. A keleti misztikusok közül néhányan a létezés hét síkját, a hét spirituális loká-t, vagy világot a Kála Hamsza testébe helyezik. A Kála Hamsza a téren és időn kívül álló hattyú, de átváltoztatható az idő-beli hattyúvá, amikor Brahmán-ból Brahmá lesz.

17. Ez csak az érzékek és a földi tudat-állapot jelenségekkel teli világa.

18. Az ismeretszerzés csarnoka.

19. Ez az asztrális régió, az érzékfeletti észlelés és a csalóka látomások pszichikus világa - a médiumok világa. Eliphas Lévi, a nagy „asztrális kígyó”-nak nevezi. Az e régiókban szedett virágokat nem lehet úgy lehozni a földre, hogy szárukon ott ne tekeregjen a kígyó. A nagy illúzió világa ez.

20. A tökéletes szellemi tudat régiója, amelyen túl annak számára, aki elérte, nincs többé veszély.

21. A Beavatott, aki a tanítványt az átadott tudás segítségével a spirituális, vagy második születéshez vezeti. Őt hívják Atyának, Guru-nak vagy Mesternek.

22. Adzsnyána: tudatlanság, a dzsnyána (tudás) ellen téte.

23. Az exoterikus vallásokban Mára egy démon, egy aszura; az ezoterikus filozófiában azonban az emberi bűnök kísértő-erejének megszemélyesítője; szószerint fordítva: „az, ami öl” (t.i. a lelket). Királynak ábrázolják (a márá-k királya), koronájában egy drágakő olyan fényesen ragyog, hogy aki rátekint, megvakul. Ez a ragyogás jelképezi a bűn varázsát, amely oly sok természetet megbabonáz.

24. A szív benső kamrája, a szanszkritban Brahma pu ra. A „tüzes erő” a kundalíni.

25. Az „erő” és a „Világanya” kifejezés jelöli a misztikus jógi-erők egyikét, a kundalínit. A buddhi ez, aktív princípiumnak tekintve passzív princípium helyett (általában ez utóbbi szokott lenni, amikor csak mint a legfelső Szellem, az Átmá eszközének, hordozójának tekintik). A kundalíni egy elektro-spirituális erő, teremtő hatalom, amely tevékennyé téve éppen olyan könnyen tud ölni, mint teremteni.

26. Kecsara, az „égen sétáló (járó)”. Amint a misztikus művek királyának, a Dzsnyánesvari-nak hatodik adhjájá-ban kifejtik, a jógi teste olyan lesz, mintha szélből volna; „felhő, amelyből végtagok nőttek”, ezután a jógi „meglátja a tengereken és csillagokon túli dolgokat, meghallja és megérti a devá-k szavát és felfogja, mi megy végbe a hangya elméjében”.

27. A Magasabb Én.

28. A víná a lanthoz hasonló indiai hangszer.

29. A hat princípium; ez azt jelenti, amikor az alsó személyiség megsemmisül és a belső egyéniség a hetedikbe, vagyis a Szellembe merül és abba belevész.

30. A tanítvány eggyé válik Brahman-nal, vagy Átman-nal.

31. A káma-princípium által létrehozott asztrális forma: a káma-rúpa, a vágy-test.

32. A mánasza-rúpa. Az előbbi az asztrális, vagy személyes énre vonatkozik; az utóbbi az egyéniségre, vagyis a reinkarnálódó Egóra, akinek tudatát a mi síkunkon, vagyis az alacsonyabb manasz síkján kell megbénítani.

33. Kundalíni: „kígyózó”, vagy gyűrű alakú erőnek hívják, mert az aszkéta testében, aki ezt az erőt önmagá ban kifejleszti, működése (mozgása) spirális irányú. Elektro-tüzes, okkult, vagy foháti erő, a nagy őseredeti erő, amely minden szerves és szervetlen anyag alapjául szolgál.

34. Ezt az Ösvényt minden misztikus munkában megemlítik. Amint Krishna mondja a Dzsnyánesvari-ban: „Ha valaki ezen ösvényt megpillantja, akár Kelet virágai, akár Nyugat termei felé veszi az irányt, óh íjhordozó, mozgás nélkül jár ezen az úton. Ezen az úton, bárhová is igyekszik valaki, a saját énje lesz az a hely.” – „Te vagy az ösvény”, mondják az adeptus guru-nak a beavatás után és mondja ő a tanítványnak. „Én vagyok az út és az ösvény” - mondja egy másik Mester.

35. Az adeptusság: a bodhiszattva virága.

36. Tanhá: az élni-akarás; a halál félelme és az élet szeretete, az az erő, vagy energia, amely az újraszületést okozza.

37. Az aszkéta meditálási időszakának kezdetén misztikus hangokat, vagy dallamot hall. Ezt anáhatashabdá-nak nevezik a jógi-k. Anáhata a negyedik csakra.

38. Ez azt jelenti, hogy a fejlődés hatodik fokán, ami az okkult rendszerben dháraná, valamennyi érzéket, mint egyéni képességet ezen a síkon meg kell „ölni” (bénítani), hogy átmenjenek és beléolvadjanak a hetedik, a legszellemibb érzékbe.

39. Lásd a 3. jegyzetet.

40. A rádzsa-jóga szerint a fejlődés minden fokát egy-egy mértani alak szimbolizálja. Ez itt a szent háromszög és ez megelőzi a dháraná-t. A háromszög a magasrangú csélá-k jele, egy másfajta háromszög a magasrangú beavatottaké. Szimbólum az „ÉN” is, amelyről Buddha beszélt és amelyet a Tathágata testi formájának jelképéül használt, miután a pradzsnyá három módszere alól felmentést nyert. Ha egyszer a tanítvány a bevezető és alacsonyabb fokokon már áthaladt, nem a háromszöget látja többé, hanem a ...-t, a ... összevont formáját, a teljes hétséget. E szimbólum valódi formáját itt nem közöljük, mert csaknem bizonyos, hogy a sarlatánok rávetnék magukat és szemfényvesztő céljaikra felhasználva megszentségtelenítenék.

41. A magasban ragyogó csillag a „beavatás csillaga”. A shaivá-k, Shíva (minden jógi patrónusa) szektájának hívei jelvényül egy köralakú fekete foltot használnak; ma ez a Nap szimbóluma, de a régi kor okkultizmusában talán a Beavatás Csillagának jele volt.

42. Upádhi: a soha el nem érhető Láng alapja, amíg az aszkéta ebben az életben van.

43. Dhjána: az utólsó előtti fok ezen a földön, mindaddig, amíg valaki teljes mahátmá nem lesz. Mint mondtuk, ebben az állapotban a rádzsa-jógi spirituálisan még tudatában van az én-nek és magasabb princípiumai működésének. Még egy lépés és a hetediken túli síkon lesz, más iskolák szerint a negyediken. Ezek az iskolák a pratyáhára gyakorlása után - a pratyáhára egy előzetes tréning, amely az elme és a gondolatok ellenőrzéséből áll - kezdik a felsorolást: dháraná, dhjána és szamádhi, és e hármat a közös SZAMJAMA megjelölésben foglalják össze.

44. Szamádhi az az állapot, amikor az aszkéta elveszíti minden individualitásról való tudatát - a sajátját sem kivéve - és a Mindenséggé válik..

45. Az északi buddhizmus szerint az igazság négy fajtája:

- ku, a szenvedés, v. nyomorúság, - tu, a kísértések gyülekezése,

- mu, ezek legyőzése és - tau, az Ösveny.

Az öt „akadály":

- a nyomorúság ismerete,

- az igazság az emberi gyarlóságról, - a nyomasztó tilalmak és

- a szenvedélyek, sőt a vágyak kötelékeitől való megszabadulás abszolút szükségessége. - Az utólsó a „megváltás ösvénye".

46. A gyülekezés kapujában Mahá-Mára, a márá-k királya áll és megkísérli ékszerének ragyogásával elkápráztatni a jelöltet.

47. Ez a negyedik az újraszületés öt ösvénye, közül, amelyek a bánat és az öröm szűntelen élményeibe irányítják és sodorják az embereket. Ezek az ösvények csak alosztályai a karma ösvényének


Szójegyzék a II. részhez:
A KÉT ÖSVÉNY

48. Buddha tanának két iskolájára, az ezoterikusra és az exoterikusra alkalmazzák a „szív” és a „szem” tanának kifejezését. A bodhi-dharma, a bölcsesség-vallás szerint Kínában - ahonnan ezek a nevek Tibetbe kerültek - tsung-men-nek (ezoterikus iskolának) és kiau-men-nek (exoterikus iskolának) nevezték a két iskolát. Az elsőt azért hívják így, mert Gautama Buddha szívéből fakadt, míg a szem tana fejének, vagy agyának működéséből eredt. A szív tanát az igazság pecsétjének, vagy az igaz pecsétnek is nevezik; e szimbólum majdnem minden ezoterikus mű címében megtalálható.

49. A tudás fája címet a bodhi-dharma (bölcsesség vallás) követői azoknak adják, akik a misztikus tudás magaslatait elérték: az Adeptusoknak. Nágárdzsuná-t, a mádhjamika iskola alapítóját sárkány-fának nevezték; a sárkány a bölcsesség és a tudás szimbóluma. A fát azért tisztelik, mert a bodhi (bölcsesség)-fa alatt nyerte el Buddha a születést, a megvilágosodást, ott tartotta első beszédét és ott halt meg.

50. A „Titkos Szív” az ezoterikus tan.

51. A „Gyémánt Lélek”, Vadzsraszattva, a magasztos Buddha egyik neve. Ő minden misztérium Ura, őt hívják Vadzsradhará-nak és Ádhi- Buddhá-nak.

52. Szat - az egyetlen, örök és abszolút valóság és igazság. Minden más csak látszat.

53. Ez Sin-Szien tanából való, aki szerint az emberi elme olyan, mint a tükör: minden porszemet magához vonz és visszatükröz; ezért, akárcsak a tükröt, minden nap meg kell vizsgálni és le kell törölni. Sin-Szien Észak-Kína hatodik pátriárkája volt, aki a bodhi-dharma ezoterikus tanát tanította.

54. Az északi buddhisták az újraszülető Egót az igaz embernek nevezik, aki, ha felsőbb Énjével egyesül, buddha lesz.

55. „Buddha” „Megvilágosodott”-at jelent.

56. Szokásos formula a buddhista szentírások kezdetén, jelezve, hogy a következőket Buddhá-tól és az arhat-októl származó közvetlen szájhagyományként jegyezték fel.

57. Halhatatlanság.

58. Rathapála, a nagy arhat szólítja ekként apját, a Rathapála Szútraszanne legendában. Mivel azonban minden ilyen legenda allegórikus (pl. Rathapála apjának palotáján hét kapu van), a figyelmeztetés azoknak szól, akik ezeket szó szerint veszik.

59. Aszkéta bráhman-ok, akik szent helyeket, különösen szent fürdőket látogatnak.

60. A reinkarnálódó Egók.

61. Igazi, isteni bölcsesség.

62. A Felsőbb Én, a hetedik princípium.

63. A misztikus iskolákban árnyékoknak nevezik a fizikai testeinket.

64. Buddha.

65. Remete, aki, mikor jógi-vá lesz, a vadonba húzódik vissza és az erdőben él.

66. Dzsulaj: Tathágata kínai neve - minden Buddhá-ra alkalmazzák.

67. Az északi és a déli buddhizmus hagyományai egybehangzóan arról szólnak, hogy amint Buddha megoldotta az élet problémáját, azaz elérte a belső megvilágosodást, elhagyta a magányt és nyilvánosan elkezdett tanítani.

68. Az ezoterikus tanok szerint minden Ego valamelyik Planetáris Szellem egy sugara.

69. A személyiségeket, azaz a fizikai testeket árnyé koknak nevezik, mivel elenyésznek.

69a. Az elmére (Manasz-ra), az ember gondolkodó princípiumára, vagy Egó-jára, mint a Tudás-ra magára hivatkoznak, mert az emberi Egó-kat Manaszaputrák-nak, az (egyetemes) Elme fiainak nevezik

70. L. a 126. jegyzetet.

71. L. a 126. jegyzetet.

72. A shangna-köntös kifejezés eredete a Rádzsagriha shangnavaszu-ja. Rádzsagriha a harmadik nagy arhat, vagy pátriárka, ahogy az orientalisták hívják a harminchárom arhat hierarchiáját, akik a buddhizmust elterjesztették. A „shangna-köntös” képletesen a bölcsesség megszerzését jelenti, amellyel a megsemmisülés (a személyiség megsemmisülésének) nirvánája elérhető. Szó szerint az újonc beavatási ruhája. Edkins szerint ezt a fűrostból készült ruhát Tibetből hozták Kínába a Tong-dinasztia idején. „Amikor arhan születik, ilyen növény nő egy tisztáson” - szól a kínai és a tibeti legenda is.

73. „A páramita-ösvényen járni” annyi, mint jógi-vá lenni, az aszkétaság kilátásával.

74. A „holnap” a legközelebbi újraszületést jelenti.

75. A Praszanga-iskola szabályaiból.

76. A „Nagy Út” a létezés teljesen befejezett ciklusa egy „kör”-ben.

77. Nyima: a tibeti asztrológiában a Nap.

Migmar, azaz a Mars szimbóluma a szem,

Lhagpa, azaz a Merkur szimbóluma a kéz.

78. Buddha.

79. A szrotápatti, vagyis az, aki „belép a folyamba”, amely a nirváná-ba visz - egyetlen élet folyamán ritkán jut a nirváná-ba, hacsak valamely különleges okok folytán el nem éri célját. Azt mondják, a tanítvány a fölfelé-törekvésben rendszerint csak hét egymásutáni élet végén ér célhoz.

80. A személyes, alacsonyabb ént jelenti.

81. A Himaláján túli bráhmani szektariánusok a tirthikák. A tibeti, azaz a szent országbeli buddhisták hitetleneknek nevezik őket és viszont.

82. Határtalan, vagy pszichikus, emberfölötti látás. Az arhan-okról azt tartják, hogy közelben és távolban mindent látnak és tudnak.

83. Lásd a 72. jegyzetet a shangna-növényről.

84. Az élő, a halhatatlan, felsőbb Egó, a holt pedig az alacsonyabb, személyes Egó.

85. L. a 126. jegyzetet.

86. A „Titkos Élet”: a nirmánakájá élete.

87. A „Nyílt Ösvény” az exoterikus, az általánosan ismert, amelyet a világiaknak tanítanak - míg a „Titkos Ös vény” mibenlétét csak a beavatáskor magyarázzák meg.

88. Élő halottaknak nevezik azokat az embereket, akik az ezoterikus igazságokat és bölcsességet nem ismerik.

89. L. a 126. jegyzetet.


Szójegyzék a III. részhez:
A HÉT KAPU

90. Upádhjája: a szellemi vezető, a Guru. Az északi buddhisták rendesen a náldzsor-ok (szent emberek) közül választják a titkos bölcsesség tanítóit, azok közül, akik a Gotrabhu-dzsnyána és a Dzsnyána-darsana-suddhi tanait ismerik.

91. Jána: eszköz, jármű

- Mahájána: nagy eszköz, (jármű),

- Hinajána: kis eszköz, (jármű),

az északi buddhizmus két iskolájának neve, amelyekben vallásos és filozófikus tanokat tanítanak.

92. Shrávaka: hallgató (a shru gyökből), vagy tanítvány, aki vallásos oktatásban részesül. Amikor az elméletről áttér az aszkétaság gyakorlására, akkor Shramana (shrama: cselekedet), gyakorló lesz. Amint Hardy kimutatja, a két elnevezés megfelel a görög akusztikoi és aszketai kifejezésnek.

93. Szamtan (tibeti szó) ugyanaz, mint a szanszkrit dhjána, vagyis meditációs állapot, amelynek négy foka van.

94. Paramiták, a hat transzcendentális erény:

- a jótékonyság

- az erkölcsösség,

- a türelem,

- az energia,

- az elmélkedés és

- a bölcsesség.

A papok számára tíz van: a már említettekhez járul még

- a helyes eszközök használata,

- a tudomány,

- a jámbor fogadalmak és

- a céltudatosság.

(Eitel: Chinese Buddhism c. munkájából.)

95. Szrotápatti (szó szerint) az, „aki a folyamba lépett”, abba a folyamba, amely a nirvána tengeréhez vezet. Ez a név jelöli az első Ösvényt.

A második Ösvény neve szakridágámin, „aki már csak egyszer születik”.

A harmadik neve anágámin, „aki nem születik többé”, kivéve, ha az emberiség megsegítésére ő maga kívánja.

A negyedik Ösvény neve a rahar, vagy arhat - ez a legmagasabb. Egy arhat még abban az életében eléri a nirvánát. Számára nincs halál utáni állapot - mert ez az ő szamádhi-ja, amelyben nirvána minden üdvösségét élvezi.

Megjegyzés: hogy milyen kevéssé lehet az orientalisták magyarázataiban bízni a pontos szavak és jelentések tekintetében, mutatja három, u.n. szakember esete. Az előbb magyarázott négy kifejezés

P.S. Hardy szerint:

- szován, szakradágámi, anágámi és arja.

J. Edkins így adja meg őket:

- szrótápanna, szagardagam, anágámin, arhan.

Schlagintweit ismét máskép betűzi őket és ráadásul mindegyiknek eltérő és új változat szerinti értelmezést ad.

96. A „partra érni” az északi buddhizmusban egyértelmű a nirvána elérésével, a hat és a tíz páramirá (erény) gyakorlásának segítségével.

97. Naldzsor: bűntelen ember, szent.

98. A Mester-Lélek: Álaja, másként egyetemes lélek, vagy Átman. Minden emberben van belőle egy sugár és feltehetően mindenki képes magát vele azonosítani és benne elmerülni.

99. Anthakarana: az alacsonyabb manasz, az érintkezés vagy egyesülés ösvénye a személyiség és a magasabb Manasz, vagyis az emberi lélek között. A halál beálltával mint út, vagy az érintkezés eszköze megsemmisül, maradványai a kámarupa (a burok) alakjában élnek tovább.

100. Az északi buddhisták és gyakorlatilag valamennyi kínai néhány nagy és szent folyó zúgásában a természet alaphangját hallják. A fizikában és az okkultizmusban egyaránt ismert tény, hogy a természet egyesült (eredő) hangja, mint pl. a hatalmas folyók zúgása, a nagy erdők lombjainak suttogása, vagy a nagyvárosok messziről hallható moraja egyetlen meghatározott és felismerhető magasságú hangot adnak. Fizikusok és zenészek egyaránt kimutatták ezt. Rice professzor a Chinese Music c. könyvében rámutat arra, hogy ezt a tényt a kínaiak már évezredekkel ezelőtt ismerték, amikor kimondták, hogy a Hoang-ho zúgó vizei a kung-hangot intonálják, amelyet a kínai zenében a „nagy hang”-nak hívnak. Rice professzor bebizonyítja, hogy ez a hang az F-nek felel meg, „amelyet a modern fizikusok a természet igazi alaphangjának tartanak”. B. Silliman professzor szintén megemlíti Principles of Physics c. munkájában ezt a tényt: „e hang a zongora középső F-jének felel meg, s így azt a természet alaphangjának lehet tekinteni”.

101. A bhönök-ről és dugpák-ról, valamint a „vörös sapkások” egyéb szektáiról mondják, hogy a varázslásban a legjártasabbak. Nyugat- és Kis-Tibetben és Bhutánban élnek. Mind tántriká -k. Egyenesen nevetséges, hogy vannak orientalisták, pl. Schlagintweit és mások, akik bejárva a tibeti határvidéket, az ottani rítusokat és utálatos ceremóniákat összetévesztik a keleti lámá-k, a „sárga-sapkások” és szent embereik, a naldzsor-ok vallásos hitével.

102. Dordzse ugyanaz, mint a szanszkrit vadzsra: fegyver, vagy eszköz bizonyos istenek (Tibetben a dragshed, az embereket védő dévák) kezében. Azt tanítják róla, hogy okkult erővel éppen úgy megtisztíthatja a levegőt a gonosz befolyásoktól, amint az ózon tisztítja a levegőt. Jelentése még: mudrá, bizonyos meditációs mozdulat, vagy helyzet. Akár talizmánként, akár testtartásként tekintjük, végső fokon a hatalom szimbóluma a láthatatlan rossz erők befolyása ellen. A bhön-ök és dugpá-k azonban kisajátították ezt a szimbólumot és a fekete mágia céljaira használják. A sárga-sapkások, vagy gelugpá-k a hatalom jelének fogják fel, éppen úgy, mint a keresztények a keresztet és ez semmivel sem jelent nagyobb babonaságot. A bhön-ök ezt a szimbólumot, akárcsak a megfordított kettős háromszöget, a varázslás jelének tekintik.

103. A virága a teljes közöny érzése az objektív univerzummal, az örömmel és a fájdalommal szemben. A „kiábrándultság” nem fedi teljesen az értelmét, de rokon vele. (Talán a szenvedélytelenség a legjobb megfelelője.)

104. Ahamkára: az „én”, a személyiség érzése, az. „én-ség”.

105. A Tathágata név igazi jelentése ui.: „Aki elődeinek nyomdokaiban jár”.

106. Szamvriti: a két igazság közül az, amelyik minden dolognak bemutatja csalóka természetét, vagy ürességét. Ebben az esetben relatív igazság. A paramárthaszatya és a szamvritiszatya (szatya: igazság), vagyis a két igazság közötti különbséget a Mahájána-iskola tanítja. Erről vitatkoznak a mádhjamiká-k és a jógácsárá-k. Az előbbiek ugyanis tagadják, az utóbbiak pedig állítják, hogy minden tárgy egy előző oknak, vagy összefüggésnek köszönheti lé tezését. A mádhjamiká-k a nagy tagadók, vagy nihilisták, akik szerint a gondolatok világában minden parikalpita, azaz illúzió és tévedés mind a szubjektív, mind az objektív univerzumban. A jógácsárá-k a nagy spiritualisták. Szamvriti tehát, mint csupán relatív igazság, minden illúzió forrása.

107. Lhamajin: az ember iránt rosszindulatú és ellen séges elementálok, rossz szellemek.

108. A magasabb Egó, vagyis a gondolkodó én.

109. A dzsnyáná márga szó szerint a dzsnyáná, vagyis a tiszta tudás ösvénye, ami nem más, mint paramártha, vagy szanszkrit nyelven szvanszamvedaná, az önmagát analizáló, önmagát felfedő elmélyedés.

110. L. az 5l.sz. jegyzetet. A Gyémánt Lélek, vagy Vadzsradhara elnököl a dhjáni buddhá-k felett.

111. Lásd: Bhagavad Gítá, VI. 19.

112. Ez célzás arra a Keleten (és ami azt illeti, Nyugaton is) jólismert hitre, hogy minden újabb buddha, vagy szent új harcos azok seregében, akik az emberiség felszabadulásáért, vagy megváltásáért küzdenek. Az északi buddhista országokban, ahol jól ismerik a nirmánakáják-ról szóló tant, - ők azok a bodhiszattvá-k, akik a jól kiérdemelt nirváná-ról, vagy a dharmakája öltözetről (mindkettő örökre kizárja őket az emberek világából) lemondanak, hogy láthatatlanul az emberiség segítségére lehessenek és hogy az embereket végül a paranirváná-ba vezessék - minden új bodhiszattvá-t, vagy beavatott nagy adeptust az emberiség szabadítójának neveznek. Schlagintweit megállapítása a Buddhism in Tibet c. művében, miszerint a Prulpai Ku, vagy nirmánakája „az a test, amelyben a buddhá-k, vagy bodhiszattvá-k a földön megjelennek, hogy az embereket tanítsák”, teljesen hibás és semmit meg nem magyaráz.

113. Utalás arra, hogy az emberi szenvedélyeket és bűnöket a jelöltség próbaideje alatt meg kell ölni; ezek termékeny talajában azután kisarjadhatnak a transzcendentális erények szent csírái, vagy magvai. A régebbről meglévő, vagy veleszületett tehetségeket, erényeket és képességeket úgy tekintik, mint az előző életek szerzeményeit. A zsenialitás kivétel nélkül egy előbbi életből áthozott tehetség, vagy hajlam.

114. Titiksá: a rádzsa jóga ötödik fokozata, a legmagasabbrendű közömbösség állapota. A jógi aláveti magát ha szükséges - annak, amit „emberi örömnek és fájdalomnak” neveznek és ebből nem származik számára sem öröm, sem fájdalom. Vagyis röviden az a fokozat, amikor a jógi fizikailag, mentálisan és erkölcsileg érzéketlenné és közömbössé válik mind a fájdalommal, mind az örömmel szemben.

115. Szovani az, aki szaván-t, dhjáná első ösvényét gyakorolja, vagyis a szrotápatti.

116. A nappal itt egy egész manvantárát jelent, egy kiszámíthatatlan hosszúságú időtartamot.

117. Meru hegye: az Istenek szent hegye.

118. Az északi buddhizmus szimbológiája szerint amitábha, azaz a „végtelen tér” (parabrahma) paradicsomában két bodhiszattva van: Kvan-si-jin és Tasisi. Szüntelenül fényt sugároznak a három világra, amelyben élnek - így a miénkre is - hogy ezzel a fénnyel (a tudás fényével) segítségül jöjjenek a jógi-k oktatásában, akik viszont, ha rájuk kerül a sor, az emberiséget fogják megváltani. Magas pozíciójuk amitábha birodalmában az allegória szerint onnan ered, hogy annak idején, mint jógi-k, a Földön jártukban könyörületes cselekedeteket vittek véghez.

119. E három világ a lét három síkja: a földi, az aszt rális és a szellemi.

120. A védőfal, vagy „az oltalmazás fala”. Azt tanítják, hogy a jógi-k, szentek és adeptusok, különösen a nirmánakájá-k hosszú sorának felhalmozott erőfeszítéseiből mintegy védőfal épült, amely láthatatlanul védelmezi az emberiséget a még sokkal nagyobb bajoktól.

121. Klesha: az élvezet, vagy a világi örömök (akár jó, akár rossz) szeretete.

122. Tanhá: az élni-akarás, amely az újraszületést okozza.

123. Ezt a „részvét”-et nem szabad ugyanabban az értelemben felfogni, mint a theisták azon fogalmát, hogy „Isten maga a szeretet”. A könyörület itt egy elvont, személytelen törvény, természeténél fogva abszolút harmónia, amit az egyenetlenség, szenvedés és bűn összezavar.

124. Az északi buddhizmusban Buddhá-nak hívnak minden nagy arhát-ot, adeptust és szentet. (A fentiek a „Thegpu Chenpoido”, a Mahájána Szútra „Invocations to the Buddhas of Confession” I. rész 4. verséből valók.)

125. A bodhiszattva a hierarchiában kisebb, mint egy tökéletes Buddha. Az exoterikus szóhasználatban e kettőt gyakran összekeverik. De az ösztönös és helyes népi felfogás, tekintettel a bodhiszattvák önfeláldozására, nagyobb tisztelettel adózik egy bodhiszattvá-nak, mint egy buddhá- nak.

126. Ugyanez a népies tiszteletadás nevezi a „Részvét Buddhái”-nak azokat a bodhiszattvá-kat, akik elérve az arhát fokozatát (azaz befejezve a negyedik, vagy hetedik ösvényt) visszautasítják, hogy átlépjenek a nirvánai állapotba, vagyis hogy „felvegyék dharmakája öltözetét és át keljenek a túlsó partra”, különben nem lenne többé módjuk arra, hogy az embereken segítsenek, még olyan kis mértékben sem, amint azt a karma megengedné. Inkább láthatatlanul (mintegy szellemben) a világban maradnak és elősegítik az emberek megváltását azzal, hogy a Jó Törvény követésére bírják őket, vagyis megmutatják az igazság ösvényét. Az exoterikus északi buddhizmusban előírás az ilyen nagy jellemeket szentként tisztelni, sőt imákat is mondanak hozzájuk, akárcsak a görög és a római katolikus egyház hívei a szentekhez és egyéb patrónusokhoz; - más részről viszont az ezoterikus tanokban nincs szó ilyesmiről.

Nagy különbség van a két tan között. Az exoterikus laikus nem tudja felfogni a nirmanakája szó jelentőségét. Az orientalisták tévedései és nem kielégítő magyarázatai erre a tényre vezethetők vissza. Így pl. Schlagintweit azt hiszi, hogy, a nirmanakája egy fizikai formát jelent, amit a buddhák inkarnációjuk tartamára felvesznek, mint „földi akadályaik közül a legkevésbé magasztosat” (lásd Buddhism in Tibet), és e tárgyat kifejtve egészen hamis képet ad.

A valódi tan a következőképpen szól:

A három buddhikus test, vagy forma neve:

- nirmánakája,

- szambhogakája,

- dharmakája;

Az első (a nirmánakája) az a nem földi forma, amelyet a buddha akkor vesz fel, amikor fizikai testét elhagyja és asztrális testében jelenik meg, természetesen az adeptus teljes tudásával felruházva. A bodhiszattvá ezt önmagában fejleszti ki, mialatt az Ösvényen jár. Miután célját elérte és lemondott annak gyümölcséről, mint adeptus a földön marad. Halála után ahelyett, hogy a nirváná-ba menne, a magának szőtt ragyogó testben marad, a beavatatlan embe riség számára láthatatlanul, azért, hogy őrködjék felette és védelmezője legyen.

A szambhogakája ugyanaz, de a három tökéletesség mnég nagyobb ragyogásával, amelyek közül az egyik: minden földi érdek teljes eltörlése.

A dharmakája test a tökéletes buddha teste, tulajdon képpen egyáltalán nem test, hanem egy eszményi lehellet; az egyetemes tudatba merült tudat, vagy a minden egyéni tulajdonságtól mentes lélek. Ha egyszer dharmakája lett, egy adeptus, vagy buddha felhagy a földre vonatkozó minden kapcsolattal, vagy gondolattal. De az emberiség megsegítése kedvéért az az adeptus, aki elnyerte a nirváná-hoz való jogát, misztikus kifejezéssel élve „lemond a dharmakája testről”, a szambhogakája testből csak a nagy és tökéletes tudást tartja meg és nirmánakája testében marad. Az ezoterikus iskola tanítása szerint Gautama Buddha több arhát-jával, együtt ilyen nirmánakája, akinél nagyobbat az emberiségért való áldozatkészséget és lemondást tekintve - nem ismerünk.

127. Mjalba: a mi Földünk; az ezoterikus iskola helyesen pokolnak nevezi és minden poklok közül a legnagyobbnak tartja. Az ezoterikus tanok nem tudnak más pokolról, vagy bűnhődési helyről, mint egy emberlakta bolygóról, vagyis a Földről. Avicsi nem hely, hanem állapot.

128. Ez azt jelenti, hogy az emberiségnek egy új megváltója született, aki az embereket a végső nirváná-ba vezeti - t.i. a lét-ciklus befejezése után.

129. Ez annak a formulának egyik változata, amelyet minden tanulmány, invokáció vagy utasítás végén megtalá lunk:

„Béke legyen mindennel”,

„Áldás mindenre, ami él”, stb.

A
Három Csarnok és az Üdvösség Völgye

I. Csarnok:

A Tudatlanság
Csarnoka

II. Csarnok:

A Tanulás Csarnoka

III.. Csarnok:

A Bölcsesség Csarnoka

Az
Üdvösség Völgye

A „Világok”

és az ember tudat-állapotai

Fizikai

Lelki
(pszichikai)

Szellemi
(spirituális)

Isteni
(transz- cendentális)

A háromszoros ember

Személyiség

Magasabb Én
(Ego)

Monád

A hétszeres ember

Fizikai test életerő-test

Káma-Manasz
(érzelmek, mindennapi gondolatok)

Buddhi- Manasz
(bölcsesség gondolata i megvilágosodott egye - Buddhi)

Atma

Az Ösvény három lépése:

fentről
lefelé

...uralkodik az alsóbb én-en.

… uralkodik az Isteni Én-en.
Az Isteni Én –

ß−−−−−−|

Az Örökkévaló –

ß−−−−−−|

Az Ösvény három lépése:

lentről
felfelé

A szeretetteli cselekvések gyermeke

...az önismeret.
El kell érni az ön-ismeretet ...

.. és ennek megfelelően a Nirvánát.

Az Ösvény

A végső felszabadulás útja az én-en kívül kezdődik és végződik.

A végső felszaba- dulás útja az Én-en belül van.

 

Az ember kötelességei
(dharmája)

Az emberiség javára élni
(első lépés)

A hat nagyszerű erényt gyakorolni.
(második lépés)

Elérni a Nirvána dicsőségét, de lemondani róla
(a legfőbb, a végső lépés)

A Hét Kapu

Szeretet
Harmónia
Rendíthetetlen Türelem

Vágytalanság
Szilárdság
Elmélyedés
Bölcsesség

A Boddhiszattva ösvénye

A Csend Hangjá-ban leírtak táblázatos összefoglalása.
(Megjelent a The Theosophist 1990. júliusi számában.)


* A hinduizmusban hat ilyen van.

** A Dzsnánesvari, amint az ma ismeretes, a Máhá­rasztrá-ban van megírva; a Bhagavad Gítá-ból és a hoz­zá tartozó jegyzetekből áll.

* Nem megteremtett. - A ford.

* A vesszőn, amelyből eredt. - A ford.

Helena Petrovna Blavatsky: Titkos Tanítás

Helena Petrovna Blavatsky: Titkos Tanítás admin

Helena Petrovna Blavatsky (HPB) a 19. század második felében élt. Neki köszönhetően ismerkedett meg a nyugati világ a keleti bölcsek tanításaival. Rengeteget utazott, írt, tanított. Fő küldetésének tartotta, hogy a filozófia segítségével szintézist teremtsen a vallások és a tudományok között. Fő műve a "Titkos tanítás", egy része magyarul is olvasható, innen a csatolmányokból letölthető, vagy a csatlakozó lapokon helyben is olvasható.

A csatolmányok forrása: http://www.teozofia.hu/index.php

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 1. kötet 1. rész

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 1. kötet 1. rész admin

H. P. BLAVATSKY


TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE


A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE







Satyât Nâsti Paro Dharmah
„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”







Fordította: Dr. Hennyey Vilmos és Szlemenics Mária
A fordítást ellenőrizte, átdolgozta: Reicher László

Számítógépes változat: Szabari János, 2002



Magyar Teozófiai Társulat










EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,


MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.










A fordítók előszava az első magyar kiadáshoz



A XIX. század hetvenes éveiben egy mozgalom indult el a világon, hogy az ősrégi keleti bölcseletek tanításait a nyugatnak hozzáférhetővé tegye. E mozgalom kezdeményezője és vezetője H. P. Blavatsky. »Ő volt az első, aki feltárta a nyugat előtt e csodás tanok létezését« - mondja Pierre Loti. Blavatsky legfontosabb műve a Secret Doctrine (A Titkos Tanítás). Ezt a munkát tesszük fordításban a magyar nép számára hozzáférhetővé.


Vállalkozásunkat egy, a hazájától elszakadt magyar teozófus tette lehetővé, aki nemes lelkű áldozatkészséggel keresetének jelen­tékeny részét szenteli arra, hogy ez a munka magyar nyelven meg­jelenhessen, és aki még azt sem engedi meg, hogy nevéről e helyen megemlékezzünk.


H. P. Blavatsky nemes lelkű, kiváló intellektuális, szellemi és pszichikai erőkkel megáldott, előkelő, orosz származású hölgy volt. Gyer­mekkora óta meg volt győződve, hogy úgynevezett szellemi vezetője van, kit sokszor látott álmában, s aki csodálatos módon őrködött felette. Húsz éves korában, 1851-ben, legnagyobb örömére Lon­donban szemtől szembe találta magát vezetőjével. Ez egy hindu férfiú volt, aki valamilyen küldöttséggel Londonban járt. Azt mondta H. P. B-nek, hogy nagy szüksége lenne rá, mert ő egy társulatot akar szervezni, és ha H. P. B. is úgy akarja, világmissziót teljesíthet, ami azonban számára igen sok fáradtsággal, munkával, önfeláldozással és meg­próbáltatással jár. Ha hajlandó volna erre, akkor neki néhány évet Tibetben kellene töltenie, hogy e fontos feladatra előkészítsék. * Ez a férfi Morya Mahatma volt, annak a testvériségnek tagja, amelynek fő célja az emberiség szellemi fejlődésének előmozdítása. E testvériség tagjait Bölcsesség Mestereinek, Idősebb Testvérek­nek, Mahatmáknak nevezik. Ezek a Mesterek a tibeti hegyekben élnek, a pusztulástól megmentett régi kéziratok, könyvek stb. birtoká­ban vannak, és életüket az emberiség szolgálatának szentelik.


A testvériség egyik tagja, Koot Hoomi Mahatma, azt írta Mr. Sinnett-nek:** »Több, mint egy negyed évszázada dolgozom éj­jel-nappal, hogy megálljam helyemet annak a láthatatlan, de mindig dolgos seregnek a soraiban, mely olyan feladaton dolgozik és olyan feladatra készít elő, amely nem hozhat más jutalmat, csak azt a tudatot, hogy az emberiség iránt megtesszük kötelességünket.« ( 242. o.)


E Mesterek létezését sok gondolkozó teozófus legendának vette, kétkedő mosollyal fogadta. Most azonban, hogy e Mahatmák levelei nyomtatásban is megjelentek, a Mesterek és az egész Testvériség létezéséhez már alig férhet kétely.


Ez a Testvériség elérkezettnek látta az időt, hogy a nyugatnak, a Sötét Korszak (a Kali-Yuga) első ötezer esztendejének végével kiadjon néhány olyan igazságot, amely alkalmas arra, hogy »materializmus haladását meggátolja és a szellemi öngyilkosságra való hajlamot gyengítse.«


Ezekkel a Mesterekkel jött tehát érintkezésbe H. P. B, őt sze­melték ki arra a feladatra, hagy a nyugatnak hozzon valamit az ősrégi keleti tanításokból.

H. P. B. attól a pillanattól kezdve, hogy Morya Mahatma-val találkozott, nagy feladatának élt. Bejárta a világot, hogy az okkul­tizmus rejtélyeit, a régi vallások jelképeit tanulmányozza. S mikor elérkezett az ideje annak, hogy végső kioktatását nyerje, engedett a Mahatma hívásának és elment Tibetbe.


Minthogy a tibeti tartózkodását illetőleg kételyek merültek fel, amelyek így a S. D. megbízhatóságát is érintik, olvasóinkkal néhány idézetet közlünk, amelyek e tartózkodásáról szólnak. H. P. B, amint az idézetekből ki fog tűnni, több ízben járt Tibetben. Éveket töltött ott kiképzés céljából. Később pedig, mikor Indiában élt, szintén átjutott Tibetbe, és találkozott Mestereivel. Maga H. P. B. 1883-ban ezt írja: »Több ízben éltem Kis-Tibetben és Nagy-Tibetben, együttvéve hét évnél tovább. Időztem a lámák kolostoraiban, voltam Tzi-gadze- (Shigatse)ban, a Teshu Hlumpo territóriumban, és ennek szomszédságában; még beljebb is voltam, és olyan helyeket látogattam meg, ahol európai még sohasem járt.« (L. A Modern Panarion. H. P. Blavatsky.)


1886-ban, Sinnett-hez írt levelében H. P. B. elbeszéli, hogy álom­ban vagy transzban átélte tibeti életének néhány jelenetét, és hogy minden pontosan úgy játszódott le, mint 16 évvel ezelőtt. . . Megint Koot Hoomi Mahatma házában volt, a szoba egyik sarkában ült a gyékényen, és a Mester (Mahatma) lovagló öltözetben járkált fel és alá a szobában. Valamit kérdezett H. P. B-től, és a kapott válaszra mosolyogva meg­jegyezte: »De furcsán is beszél angolul.« H. P. B. ugyanis ettől a tibeti Mahatmától tanult meg jobban angolul beszélni. És ezt fontos tudnunk, mert így értjük meg, miért egyezik angolsága és stílusa Koot Hoomi Mester angolságával, stílusával. Gyermekkorá­ban volt ugyan angol nevelőnője, de Yorkshire-ból való lévén, olyan rettenetes tájszólással beszélt, hogy a 14 éves Blavatskyn sokat mulattak Londonban, mikor apjával ott járt. Erre ő nem mert többé angolul beszélni, és csaknem teljesen elfelejtette.


Ebben a levélben továbbá elmondja, hogy más alkalommal, ugyancsak álomban vagy transzban azt látta, hogy Koot Hoomni Mahatma régi háza előtt állt, és nézte, amint lebontják. Ekkor H. P. B. néhány szenzar* mondatból álló szöveget nyújtott át neki, hogy átnézze. Ezeket Morya Mahatma nővérének a szobájában fordítatta angolra, midőn a Mahatma távol volt. Koot Hoomi Mester átolvasta, kijavította az írásjeleket, és így szólt: »Már javul az angol­sága is.« Elmondja végül, miként búcsúzik Morya Mahatma nővéré­től, annak gyermekétől és az összes chelák-tól, amikor Morya Mahatma Európába visszaküldte.


Az előbb említett könyv »The Mahatma Letters« stb. a Mahat­máknak A. P. Sinnett-tel 1880-1884. folytatott levelezését tar­talmazza. Mivel a legjártasabb magyar teozófus körökben sem ismerik még ezt a könyvet, ezekből a levelekből merítettünk, H. P. B. tibeti tartózkodásáról néhány adatot.


Koot Hoomi Mahatma így ír: »... Ez a lelki állapota szorosan összefügg Tibetben való okkult kiképzésével, és azzal, hogy egymagá­ban kellett őt a világba küldeni... Csaknem egy évszázados ered­ménytelen keresés után vezetőinknek meg kellett ragadniuk azt az egyetlen alkalmat, hogy európait küldjenek Európa földjére össze­kötő kapocsul.« (XXVI. levél)


Egy következő alkalomról pedig így szól: »Nem hiszem, hogy valaha annyira meg lettem volna hatva egész életem­ben, mint mikor a szegény öreg asszony rajongó elragadta­tását láttam nem régiben, mikor mindketten találkoztunk vele természetes testünkben. Egyikünktől három, a másiktól majd­nem két évig el volt választva. Még a flegmatikus Moryát is kihozta egyensúlyából a látvány, amelynek ő volt a főhőse. Hatalmával kel­lett élnie, és mély álomba kellett meríteni, különben megrepedt volna valamelyik ere. . . lázas kísérletében orrát a Sikkim-i sárral bekent lovagló kabátjához dörzsölni! Mindketten nevettünk, de meg vol­tunk hatva...« (LIV. levél, 314. o.)


Más helyen pedig ezt olvassuk


»H. P. B. kétségbe van esve. A Chohan most nem engedte meg Moryának, hogy H. P. B. ebben az esztendőben a »Black Rock«-on túl menjen. (XVI. levél, 116. o.)


Megint más helyen ezt:


»Még ha Madame B. kapható is arra, hogy az A. L. Társaság­nak »gyakorlati oktatást« adjon, attól tartok, túlságosan sok idő telt el már azóta, hogy az adytum-ban volt, s így nem sok hasznát vehe­tik a gyakorlati magyarázatoknak ... De félek, nagy szüksége van arra, hogy néhány hónapot a régi mesterével üdülésül a havasok között töltsön, mielőtt ilyen nehéz feladatot rá lehetne bízni. Vegye gondjába, ha hazatértében önnél megszáll. Idegrendszere irtózatosan meg van támadva, és ezért vele vigyázva kell bánni.«


Következő levéltöredékből egy időpontról is értesülünk, melyben H. P. B. Tibetben tartózkodott:


»H. P. B. olyan beteg, hogy újra el kell majd vinnem, mint 1877-ben, - pedig igen nagy szükség van rá a központban - de félek, hogy szervezete felmondja a szolgálatot.« (270. old.)

H. P. B. munkássága főleg két irányú volt. Az egyik a Teozófiai Társulat alapítása, a másik irodalmi működése. Itt csak ez utóbbiról szólunk néhány szót.


Első nagy munkája az »Isis Unveiled.« (Fátyoltalan Isis) Igen nagy feltűnést keltett, különösen Amerikában, mert teljesen új gondolatkörbe, az okkultizmusba és a metafizikába vezette olvasóit. Indiában szerkesz­tette a »Lucifer« folyóiratot, mely később a »Theosophist«-nek adott helyet. Későbbi művei közül csak még a költői szépségben kiváló »The Voice of the Silence« (A Csend Hangja) c. kis könyvét említjük. Ezt 1889-ben Fontainebleau-ban, egy nap alatt írta meg. Ugyanabból a forrásból merítette, amelyből a Secret Doctrine alapját képező Dzyan Könyve származik.


Indiából betegen Európába tért vissza, és 1886-ban hozzáfogott a Secret Doctrine megírásához. Dr. A. Keightly, ki a S. D. sajtó alá rendezésében neki segített, azt írja:


»Feladatától nem vonhatta el gond, szenvedés, fájdalom. A reu­mától elnyomorítva, a néhányszor majdnem végzetessé vált súlyos szív- és vesebajoktól szenvedő nő, szüntelen dolgozott, és ott ült az íróasztala mellett, amikor a szeme és keze a tollat vezethették... Mi csak általánosságban segítettünk... figyeltünk arra, hogy a legvilágo­sabban fejezzük ki a gondolat jelentését. De az egész munka ő reá nehezedett. . . «


Ő maga azt írja: »A Titkos Tanítás nem értekezés vagy bizony­talan elméletek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak kiadni lehet.«

»Évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közölnek belőle. . . «

»A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzet­tebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasítha­tatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett tudomány.« (L. alább a 27. old.,)


Koot Hoomi Mester pedig azt: írta egyik levelében:*

»Én magam javítottam, vagy az én utasításaim szerint javította ő (H. P. B.), azokat a más teozófusok műveiben előforduló hibákat és téves felfogásokat, melyeket ebben a munkában javít és magyaráz. Sokkal értékesebb munka, mint az előbbi művek. Az okkult igazsá­goknak rövid összefoglalása és még sok-sok évig lesz ez a kútforrás, amelyből a komoly tanítvány felvilágosítást és tudást meríthet.«


A Secret Doctrine megjelenése óta nagyon sok év múlt el, ezer meg ezer ember foglalkozott e tanokkal, rágódott rajta, magya­rázgatták, és egyéni felfogásuk szerint gyakran el is ferdítették. Nem a mi feladatunk, hogy e természetes fejlemények bírálatába bocsátkozzunk, de egy kontraverzióval, jobban mondva, ugyan­azzal, amellyel H. P. B. e munka későbbi lapjain oly behatóan foglalkozik, itt foglalkoznunk kell, mert a Titkos Tanítás I. kötete a Kozmogóniával foglalkozik.


A. P. Sinnett. »Esoteric Buddhism« c. könyvében azt írta, hogy a földláncnak három fizikai bolygója van: a Mars, a Föld és a Merkur; H. P. B. ezt megcáfolta. Ebben a kérdésben később a teozófusok körében kételyek támadtak, és ezért A. Besant-hez fordultak az ő véleményéért.


A. Besant a Lucifer XIII. Nov. 1893. 203. oldalán így nyilat­kozott: Igen könnyen magyarázható meg a látszólagos ellentmondás, amely egyrészt közvetlen hírnöküktől, H. P. Blavatskytől előadott, és másrészt a Sinnett-től értelmezett Mester-tanítás között van. A »Naprendszer« szón múlik minden. Ha ezt a kifejezést a nyugati tudomány »Naprendszere« értelmében vesszük, akkor Sinnett mon­data értelmetlen. De ha a levelek sorozatához fordulunk, amelyből ezt az elszigetelt, a Marsra vonatkozó részletet idézte, akkor azonnal látjuk, hogy a levelezésben milyen értelem fűződik a »Naprend­szer«-hez. Én természetesen magukhoz a levelekhez folyamodtam, másolataim vannak róluk, hogy a rejtvényt megfejtsem, és azt talál­tam, hogy K. H. Mester a kifejezést sajátos és teljesen határozott értelemben használta...«


Ilyen láncban a Földünk alkotja a D. gömböt; a Mars láncban a Mars a D. gömb, a Merkur láncban a Merkur a D. gömb. . .

»...A tudomány naprendszerének többi bolygója nem tartozik az ezoterikus filozófia naprendszeréhez, s ennek nem ismerése idézte elő a zavart. A nyugati olvasók természetesen a maguk módján értel­mezik a kifejezést, mert nem tudják, hogy a tanításban egészen más értelemben fordul elő. És így ismét azt látjuk, hogy a Mesterek tanításai következetesek.«


Ezzel szemben azonban a Lucifer XVII. dec. 1895. 271. oldalán, ugyanerről a kérdésről, A. Besant-nak következő nyilat­kozata jelent meg:


»Újabban teozófus körökben a régi Mars- és Merkur-vita bizo­nyos mértékben újra feléledt, és hozzám fordultak, hogy nyilatkoz­zam, vajon világosabbá vált-e már ez a tárgy. A Lucifer XIII. k. 206. oldalán magyarázatot írtam, amely az akkor kezeim közt lévő okiratokat tekintetbe véve, kielégítőnek látszott. Éppen Indiába ké­szültem, mikor a cikket megírtam. Sinnett szokott nagylelkűségével hallgatott távollétemben, de mikor visszajöttem, megmutatta nekem az eredeti. levelet, amelyre az Esoteric Buddhism-ban tett állítását alapozta; ezt a levelet a Titkos Tanítás részben idézi. A levél azok közé tartozott, melyeket Sinnett az első időkben kapott, és amelyről nekem másolatom nem volt. Ez az eredeti levél, a Mes­ternek a kérdésben tett állításáról minden kétséget eloszlatott, mert kategorikusan azt mondja, hogy a Mars és a Merkur részei annak a láncnak, melynek negyedik gömbje a Földünk! Mivel a Társula­tot akkor éppen Judge ügye nyugtalanította, Sinnett nem akarta ezt a kérdést feléleszteni, csak azért, hogy az ő felfogását igazolja, de most már nincs okunk arra, hogy ne rendezzük a dolgot. A tények a következők: a Földlánc, az A, a B, a Marsból, a Földből, a Merkurból, valamint az F. és G. gömbökből áll stb. stb. . . Az igazság kívánja, hogy nyilvánosan állítsam: az eredeti levél Sinnett állítását igazolja.


Áttanulmányoztuk az összes Sinnett-hez írt Mahatma leveleket, ott nincs más levél, mely ezt a kérdést érintené, mint az, amelyet H. P. B. szóról-szóra közölt a Titkos Tanítás említett helyén.


Ezt a kérdést azért kellett itt bővebben megemlítenünk, mert a mai teozófiai irodalom általában Sinnett álláspontjára helyezkedik. De erre az álláspontra nem helyezkednek sem a Mesterek, sem H. P. B, sem pedig az ezoterikus filozófia. Mindezek szoros kap­csolatba hozzák a Földlánc princípiumait az EMBER princípiumaival. Ha tehát a földláncnak három fizikai gömbje (t. i. Merkur, Föld, Mars) volna, akkor az embernek is három fizikai testének kellene lennie.


Van még valami, amit a nyugati elmék egykönnyen nem fog­nak fel: miért olyan fontos dolog az emberiség fejlődésében a Fehér Testvériség őrizte, régi bölcseleteknek és tanoknak időnkénti feleleve­nítése és terjesztése?


E kérdés felvetésénél nem csak maguknak e tanoknak nagy jelentőségére gondolunk, ezek nagy részét a nyugati elme csak hos­szas tanulmányok útján értheti meg, mert a nyugati tudomány nem segítheti őt ezek megértésében. Ezek a tanok abból a szempontból is jelentősek, hogy a velük való foglalkozás lelki elmélyedésre indítja a teljes materializmusba elsüllyedt nyugati gondolkozást, és ez az elmélyedés a legbiztosabb út a lelki felemelkedés, az anyagiasságtól való felszabadulás és ezért az emberi haladás felé.


De viszont e tanok hirdetői ugyanezért nem győzik eléggé hangoztatni, hogy nem dogmákról van szó, melyeket vakon kell elfo­gadni, mert a vakhit nem lelki elmélyedésre és szellemi tevékeny­ségre indít, hanem lelki tunyasághoz, fanatikus korlátoltsághoz és az anyagban való elmerüléshez vezet.


E tanokat tehát kritikával kell fogadnunk, elfogultság nélkül mélyedjünk el bennük, de belőlük csak annyit fogadjunk el, amen­nyit meggyőződésünkké tudunk tenni, s annál többet fogunk meg­érteni, mennél többet foglalkozunk velük. A tekintélyekre és kijelen­tésekre való hivatkozás, az újabb és újabb fejlemények, magyaráza­tok, tanítások vak elfogadása tehát merően ellenkezik a teozófiai mozgalom alapgondolatával, és veszélyezteti az eredeti, ősi tanok terjesztéséből fakadó jótékony eredményt.


Az újabb fejleményekkel szemben ugyanazt a kritikai szelle­met kell tehát alkalmaznunk, amelynek szükségességét az eredeti tanok tanulmányozásánál is állandóan hangsúlyozzák a Mahatmák és a teozófia hirdetői.


H. P. B. mondja az »Isis Unveiled« előszavában: ». . . embe­rek és pártok, felekezetek és iskolák csak: világ-tiszavirágok. Gyémánt-szilárdságú szikláján egyedül az Igazság örök és tökéletes.«

Ami már most a magyar fordítást illeti, a következőket jegyez­zük meg:


Helena Petrovna Blavatsky e mű egyik oldalán azt mondja: » Merész a kísérlet európai nyelven leírni az időszakonként örökké visszatérő TÖRVÉNY nagy színjátékát, amelyet a tudatos első fajok fogékony elméjébe véstek azok, akikre az Egyetemes Elméből tükrö­ződött reá. Merész, mert a szanszkrit nyelven - az Istenek nyelvén - kívül nincs az az emberi nyelv, mely csak megközelítőleg is erre alkalmas lenne. E munkának hiányosságát tehát meg kell bocsátani a jó szándék kedvéért, mely megírásra indított.«


Még merészebb és nehezebb a kísérlet, a sokkal tökéletesebb angol nyelvből a magyar nyelvbe átültetni e korszakalkotó művet. A magyar olvasó önzetlen munkánkért nekünk is meg fogja bocsá­tani, ha nem oldottuk meg a feladatot úgy, ahogy szerettük volna. Nagyon lelkiismeretesen jártunk el. Összehasonlítottunk minden mon­datot a német és francia kiadással, és lehetőleg kerültük azokat a hibákat, melyeket ezekben a kiadásokban találtunk, és amennyire ezt nyelvünk eltérő szerkezete ezt megengedte, igyekeztünk pontos fordítást adni. A hű fordítást többre értékeltük a stílus szépségénél, noha nagy gondot fordítottunk arra is, hogy a szöveg a helyes magyarság szempontjából is megállja helyét. E munkában nagy segít­ségünkre volt a nem teozófus tanárjelölt Fincziczky István, aki e célból az egész munkát végig átnézte és helyesbítette, és akinek itt is köszönetet mondunk. A verseket ő öntötte költői formába.


Az angol nyelv természetéből kifolyólag egy-egy mondat igen gyakran két, sőt néha több értelmű. Ha a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudtuk megállapítani a helyes értelmet, - pedig emiatt sokszor váltottunk levelet Leonard Bosmannal, a Secret Doctrine-ban legjártasabb angol teozófussal, akinek szintén hálás köszönetet mondunk - alkalmazkodnunk kellett az angol mondat­szerkezethez, nehogy a magyaros szerkezettel csupán egy értelmet adjunk annak, aminek többféle értelme is lehet. Kétféle angol ki­adás van. Az eredeti I. kiadás, ezt H. P. B. maga rendezte sajtó alá 1888-ban (ennek hű mása a II. kiadás) és az A. Besant javította III. kiadás. Ez a jelen I. kötetben nem mutat lényeges eltéréseket. Mindazonáltal, hogy az elhangzott kívánságoknak megfeleljünk, az első kiadást fordítottuk, de a III. kiadásban előforduló eltéréseket is feltüntettük, jegyzetekben *-gal jelölve. A magyar olvasó tehát mindkét kiadás birtokában lesz.


A szanszkrit és hindu szavakat úgy írtuk, ahogy H. P. B. írta azokat, a görög és latin szavakat a nálunk szokásos módon. Az idézetek más betűtípussal való szedését a III. kiadásból vettük át, a könnyebb áttekint­hetőségért. Az eredeti angol szót könnyebb megértés végett zárójelben a magyar szó után tettük, nemcsak oda, ahol éreztük, hogy a magyar szó nem fedi teljesen az angol szó értelmét, hanem gyakran akkor is, amikor az angol szó latin származása folytán talán ismertebb, mint a magyar szó.


Egyes kifejezéseket következetesen ugyanazzal a szóval fordí­tottunk, p. o. substance-ot »állaggal«; matter-t pedig »anyaggal«, noha tudjuk, hogy sok helyen a »substance«-nak talán jobban megfelelt volna az »anyag« szó; a »mind« (manas)-t mindig »elmé«-vel; a nagyon nehezen fordítható »aspect« szót: »megnyilvánulás«-­sal, »oldal«-lal, »szelmpont«-tal; sőt itt-ott az »aspektus« szót kel­lett használnunk stb.

A Stanzákat úgy hozzuk, mint az I. kiadásban, t. i. a magyará­zatuk zárójelben a Stanzában van, nem pedig jegyzetben, mint a III. kiadásban.

A bibliai idézetekre rendszerint Károlyi Gáspár fordítását használtuk.

A sajtóhibákat és helyesbítéseket a következő kötettel hozzuk.





AZ OLVASÓHOZ


A szerző - vagyis inkább a leíró - szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a nagy késedelemért, amely miatt ennek a munkának a megjelenése ennyire eltolódott. Betegeskedés és a vállalkozás nagysága okozta ezt. Még a most kibocsátott két kötet sem tölthette be a tervezetet, és nem is végezhetett kimerítően a tárggyal, mellyel foglalkozik. Nagy mennyiségű anyagot készítettünk már elő. Ez az anyag az okkultizmus történetét tárgyalja úgy, ahogy az árja faj nagy Adeptusainak életében foglaltatik és mutatja az okkult filozófia befolyását az életmódra, mint amilyen jelenleg és amilyennek lennie kellene. Ha a közönség a jelen köteteket kedvezően fogadja, nem kímélünk semmi fáradságot, hogy a tervezett munkát teljesen befejezzük. A harmadik kötet már egészen elkészült, a negyedik is majdnem.* Megemlíthetjük, hogy nem ilyennek terveztük a művet, amikor megjelenését először hirdettük. Akkor az volt a tervünk, hogy a „Secret Doctrine" az „Isis Unveiled"­-nek javított és bővített kiadása legyen. Csakhamar azonban úgy találtuk, hogy más tárgyalási módra van szükség azokhoz a magya­rázatokhoz, amelyekkel kiegészíthetnénk az utóbb nevezett munkában és az ezoterikus tudományt tárgyaló más művekben már közreadot­takat. Épp ezért az „Isis Unveiled"-ből a jelen munkába alig vet­tünk át húsz oldalnál többet.


A szerző nem tartja szükségesnek, hogy olvasóitól és bírálóitól elnézést kérjen a munkában előforduló számos stílushibáért és a tökéletlen angolságért. Mert ő külföldi, és e nyelv ismeretét csak idősebb korában szerezte meg. Azért használta az angol nyelvet, mert az elterjedtségénél fogva a legalkalmasabb eszköz ama igazságok hirdetésére, amelyeket kötelessége a világ elé terjeszteni.


Egyáltalában nem kinyilatkoztatásként tárja fel ezeket az igazságokat, és a szerző nem kívánja, hogy olyan misztikus tan kinyilatkoztatójának tekintsék, amelyről most hall először a világ. Mert az, amit ez a munka tartalmaz, megtalálható elszórtan a nagy ázsiai és régi európai vallások ezer meg ezer kötetében, de titkos jelek és szimbólumok által elrejtve. S ezért maradt eddig észrevétlen. Most megpróbáljuk a legrégibb tanokat összegyűjteni és azokból egy harmonikus, csorbítatlan egészet alkotni. Az írónak elődeivel szemben az az egyetlen előnye, hogy nem kellett személyesen kutatnia és elméleteket felállítania. Mert e műben annak adja egy részét, amire őt magát előbbre haladott tanítványok oktatták, s amit csak néhány részletben egészített ki saját tanulmányával és meg­figyeléseivel. Sokat a műben foglalt tények közül azért kellett közzé­tennünk, mert az utóbbi években számos teozófus és a miszticizmus sok tanítványa vad és képzelődő elmefuttatásokba bocsátkozott. Arra törekedtek ugyanis, hogy a velük előzetesen közölt kevés adatból oly gondolatrendszert alkossanak, mely nézetük szerint teljes.


Felesleges megmagyaráznunk, hogy ez a könyv nem a Titkos Tanítás a maga teljességében. Ez csak néhány válogatott részlet az alapvető tanokból. Különös figyelemmel voltunk azokra a tényekre, melyeket egyes írók az egészből kiragadtak és valódiságukból teljesen kivetkőztettek.


De talán kívánatos világosan megállapítanunk, hogy az e kötetekben foglalt tanítások, bármilyen töredékesek és hiányosak, nem tartoznak kizárólag sem a hindu, zoroaszter, kaldeai vagy az egyiptomi valláshoz, sem pedig a buddhizmushoz, iszlámhoz, judaizmushoz vagy a kereszténységhez. A Titkos Tanítás a lényege mindezeknek. A különböző vallási alakulatokat, melyek mind innen erednek, most visszavezetjük eredeti elemükbe, oda, ahonnan minden misztérium és dogma kinőtt, kifejlett és testet öltött.


Több mint valószínű, hogy a közönség nagy része ezt a könyvet mesének fogja tartani, még pedig a legvadabb mesének, mert vajon ki hallott valaha is Dzyan könyvéről?


Az író tehát kész arra, hogy teljes felelősséget vállaljon mindenért, ami e műben foglaltatik, s hogy szembeszálljon még azzal a váddal is, hogy az egészet kitalálta.


Tisztában van azzal, hogy a munkának sok a hibája. Csak azt vitatja, hogy ez az új Genezis – bármily regényesnek látszódjon is – logikus összefüggésénél és következetességénél fogva minden­esetre felér azokkal az „munkahipotézisekkel," amelyeket a modern tudomány oly készségesen elfogad. Figyelembe vételre számít továbbá e munka nem azért, mert valami dogmatikus tekintélyre hivatkozik, hanem mert szorosan a természethez kap­csolódik és az egyöntetűség és analógia törvényeit követi.


A munka célját így határozhatnánk meg: megmutatni, hogy a természet nem „atomok véletlen együttese", és megjelölni az ember jogos helyét a világegyetem tervezetében. Az a célja, hogy elnyomottságukból felemelje az ősi igazságokat – az összes vallás alapját, és hogy bizonyos terjedelemben felfedje azt az alapegységet, amelyből mindannyi származik. Végül szeretné meg­mutatni, hogy a modern műveltség tudománya sohasem közelítette meg a természet okkult oldalát.


Az író meg van elégedve, ha sikerült neki ezt bizonyos fokig elérnie. Az emberiség szolgálatában írta és az emberiség s a jövő nemzedékek ítéljék meg. Az író nem ismer el kisebb ítélő bírákat. Ócsárláshoz hozzászokott, rágalmazás nap-nap után éri, rossz nyelvű megszóláson néma megvetéssel mosolyog.


De minimis non curat lex.

London, 1888. október. H. P. B.







BEVEZETÉS

„Gently to hear, kindly to judge.”

„Hallgasd meg barátságosan, ítéld meg jóságosan.”

Shakespeare (V. Henryk, Prol.)


Mióta Angliában a teozófia irodalma megjelent megszokták, hogy tanításait „Ezoterikus Buddhizmus”-nak nevezzék. Megszokták ezt a tévedést és a mindennapos tapasztalaton alapuló régi közmondás szerint: „A hiba mint lejtőn fut lefelé, míg az igazságnak fáradságosan kell felfelé mászni.” Vagy: „A tévedés futva jár, az igazság ballagva sem.”


Régi szólások gyakran a legbölcsebbek. Az emberi elme nehezen marad teljesen szabad az előítélettől, és gyakran alkot döntő véleményt, mielőtt a tárgyat minden oldaláról alaposan meg­vizsgálta volna. Értjük ezt különösen arra a gyakori kettős téve­désre, hogy a) a teozófiát a buddhizmusra korlátozzák, és b) hogy összetévesztik Gautamá-tól, a Buddhától hirdetett vallásos filozófiát az „Esoterikus Buddhizmus”-ban nagyjában körvonalozott tanítással. Alig képzelhetünk el ennél nagyobb tévedést. Hathatós fegyvert adott ez ellenségeink kezébe a teozófia ellen, mert, amint egy híres pâli tudós nagyon találóan kifejezte, az említett könyvben „sem ezo­téria, sere buddhizmus" nem volt. A Sinnett munkájában adott ezoterikus igazságok abban a pillanatban nem voltak már ezote­rikusak, amikor azokat nyilvánosságra hozták; de Buddha vallását sem ölelte fel ez a munka, hanem csak egy eddig rejtett tanítás néhány tételét. Ezeket a jelen kötetekben sok mással kiegészítjük, kibővítjük és megmagyarázzuk. De még így is csak kis sarkát lebbentjük föl a fátyolnak, noha sok alapvető tételt adunk a Kelet TITKOS TANÍTÁSÁ-ból. Mert senkinek, még a legnagyobb élő adeptusnak sem engednék meg, és nem is tehetné – még ha akarná se, - hogy válogatás nélkül kiadja a gúnyolódó, hitetlen világnak azt, amit hosszú eonokon és korszakokon át olyan ered­ményesen rejtve tartottak.


Az „Esoteric Buddhism” kiváló munka volt, csak a címe volt nagyon szerencsétlen, habár nem is jelentett többet, mint amennyit a jelen mű címe: a TITKOS TANITÁS. Szerencsétlennek bizonyult, mert az emberek a dolgokat inkább látszatuk szerint szokták meg­ítélni, mint értelmük szerint, és mert ez a tévedés most már olyan általánossá vált, hogy még a Teozófiai Társulat legtöbb tagja is áldozata lett. Brahminok és mások azonban kezdettől fogva fel­szólaltak a cím ellen, és hogy önmagammal szemben is igazságos legyek, megjegyzem, hogy az „Esoteric Buddhism” c. munkát csak teljesen készen láttam, tehát nem tudhattam, hogy a szerző hogyan fogja a „Budh-ism" szót írni.


Ez egyenesen azokat terheli, akik először hozták a tárgyat a nyilvánosság elé, de nem mutattak rá arra a különbségre, amely a „Buddhizmus” - az Úr Gautamá-tól hirdetett és az ő címe Buddha „a Megvilágosodott” után elnevezett, vallásos etikai rend­szer között - és a „Budhizmus” – a „Budh”, ismerni, szanszkrit szógyökérből származó Budha, a „Bölcsesség” vagy tudás (Vidya), azaz a megismerő képesség – között van. Mi, India teozófusai magunk vagyunk az igazi bűnösök, noha annak idején minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a hibát helyrehozzuk. (Lásd Theosophist, 1883. június) Könnyen elkerülhettük volna ezt a sajnálatos és helytelen elnevezést, csupán a szó helyesírásán kellett volna változtatnunk, és általános megegyezéssel „Budhizmust”-et kiejtenünk és írnunk „Buddhizmus” helyett. Különben ez utóbbi szót így sem írják és ejtik ki helyesen, mert a magyarban „Buddhaizmus”-­nak és követőit „Buddhaisták”-nek kellene neveznünk.


Ez a magyarázat feltétlenül szükséges ilyen munka beveze­tésénél. A „Bölcsesség-Vallás” az egész világ valamennyi népének öröksége, mégis az „Ezoterikus Buddhizmus”-ban (az eredeti kiadás Előszavában) azt az állítást találjuk, hogy „két évvel ezelőtt, (tudni­illik 1883-ban) sem én, sem pedig más élő európai, nem ismerte még alapelemeit sem annak a Tudománynak, amely itt először jelenik meg tudományos formában” stb. Ez a téves állítás gondatlanságból csúszhatott be, mert a jelen mű írója mindent tudott, amit az Esoteric Buddhizmmus „felfed”, és még sokkal többet, - tudta ezt évekkel előbb, mint sem kötelességévé tették (1880-ban), hogy a Titkos Tanítás kis részét közölje két európai férfival, akiknek egyike az „Esoteric Buddhizmus” írója volt. Pedig bizonyos, hogy nekem, e könyv írójának, meg van az a határozott, bár az én szememben inkább kétes értékű kiváltságom, hogy európainak születtem és nevelkedtem. Ezenfelül Amerikában még az Isis Unveiled megjelenése előtt, kioktatták társamat, H. S. Olcott ezredest és két európait a Sinnett által kifejtett filozófia tekintélyes részében.


Olcott ezredesnek három tanítója volt, közöttük az első magyar beavatott, a második egyiptomi és a harmadik hindu. Az ezredes engedélyt kapott, hogy különféle módon nyilvánosságra hozzon néhányat ezekből a tanításokból, a két európai ezt azért nem tette, mert nem volt rá engedélyük: idejük még nem érkezett el a nyil­vános munkára. De elérkezett mások számára és a Sinnett által írt több érdekes könyv e ténynek kézzel fogható bizonyítéka. Min­denek felett fontos megjegyeznünk, hogy magasabb tekintélyre való hivatkozás nem növeli semmilyen teozófiai könyv értékét.


Az etimológiában Ádi és Adhi Budha, az egy (vagy az Első) és a „Legmagasabb Bölcsesség" olyan kifejezés, melyet Aryâsangha Titkos értekezéseiben használt, és most valamennyi misztikus északi buddhista használ. Ez szanszkrit kifejezés, a legrégibb árják így nevezték el az Ismeretlen istenséget; a „Brahmâ” szót még nem találjuk a Vedák-ban és a korai munkákban. A feltétlen Bölcsességet jelenti és „Ádhibúdha-t” Fitzedward Hall „mindennek első, meg nem teremtett oká”-val fordítja.


Mérhetetlen korszakoknak kellett elmúlniuk, mielőtt a Buddha jelző, hogy úgy mondjam, annyira emberivé vált, hogy halandókra is alkalmazhatták, s - végül a „megingathatatlan Bölcsesség Buddhá”-jának nevezték el azt, akit páratlan erénye és tudása erre érdemessé tett. „Bodha” az emberrel veleszületett isteni értelem, vagy „megértés”, „Buddha" annak elsajátítása egyéni iparkodás és érdem útján. „Buddhi” a megismerés képessége, a vezeték, amelyen az isteni tudás az „Ego”-hoz eljut, a jónak és rossznak megkülönböztetése, egyúttal az „isteni lelkiismeret” és a „Szellemi Lélek”, amely Átman-nak hordozója. „Amikor Buddhi felszívja (megsemmisíti) Én-zésünket (Ego-tism) valamennyi Vikára-ival, Avalô­kitêshvara nyilvánul meg nekünk, és elértük Nirvana-t vagy Mukti-t.” Mert „Mukti” ugyanaz, mint Nirvana, azaz mentesség a Mâyâ vagy káprázat hálójától. „Bodhi”-nak hívnak egy Samádhi-nak nevezett különös „transz” állapotot is, melyben az egyén a szellemi tudás tetőpontját éri el.


Oktalanok azok, akik a Buddhizmus, s ennek folytán a „Budhizmus” ellen vak és korunkhoz nem illő gyűlölettel vannak, tagadják ezoterikus tanításait, (pedig ezek a Brahminoknak tanításai is) csupán azért, mert a név olyasmit sejtet velük, ami szemükben káros tanítás - mivel ők monoteisták. Oktalannak kell őket nevezni, mert a nyers és logikátlan anyagiasságnak korszakában vagyunk, s ebben csupán az ezoterikus filozófia állhat helyt azoknak az ismételt támadásoknak, amelyeket minden ellen irányítanak, amit az ember benső szellemi életében legdrágábbnak és legszentebbnek tart. Az igazi filozófus, az Ezoterikus Bölcsesség tanítványa egyáltalán nem törődik személyiségekkel, dogmatikus hitekkel és egyes vallásokkal. Sőt mi több. Az ezoterikus filozófia kibékíti az összes vallásokat, megfosztja őket külső emberi ruhá­zatuktól és megmutatja, hogy gyökerük azonos minden más nagy vallás gyökerével. Bebizonyítja, hogy a természetben szükség van egy feltétlen Isteni Princípiumra, s épp oly kevéssé tagadja az Isten­séget, ahogy nem tagadja a Napot. Az ezoterikus filozófia soha sem tagadta Istent a természetben, sem pedig az Istenséget, mint a feltétlen és elvont Létező-t (Ens). Csak az úgynevezett egy-isten­imádó vallások istenét nem fogadja el, az embertől saját képére és hasonlatosságára alkotott isteneket, az Örökké Megismerhetet­lennek istenkáromló és szomorú torzképét.


A feljegyzések, amelyeket az olvasóval közlünk, az egész világ ezoterikus tanításait ölelik fel emberiségünk kezdete óta. S a buddhista okkultizmus ezekben csak az őt megillető helyet foglalja el, semmivel sem többet. Valóban Gautama metafizikájában a „Dan” vagy „Dzsnyana”1 („Dhyan”) titkos részei - bármily nagyszerűeknek látja is az, aki nem ismeri az őskor Bölcsesség-vallá­sának tanításait – csak igen kis része az egésznek.


A hindu Hitujitó nyilvános tanításait a Bölcsesség-vallásnak csak erkölcsi és fiziológiai oldalára korlátozta, tehát csak az Erkölcs­tanra és az EMBER-re. A meg nem látott és testetlen dolgokat, a Lét titkát földieken kívül, a nagy Tanító nyilvános előadásaiban egyáltalában nem érintette, s a rejtett Igazságokra válogatott Arhatjait tanította. Az Arhatokat a híres Saptaparna barlangban (a Mahâvansa Sattapanni-ja), a Baibhâr hegy közelében (a pâli kéziratok Webhâra-ja) avatták be. Ez a barlang Râjagriha-ban, Mogadha régi fővárosában volt. Fa-hian-nak Cheta barlangja ez, amint ezt néhány régész2 helyesen gyanította.


Az idő és az emberi képzelődés rövidesen végeztek e taní tások tisztaságával és filozófiájával, mihelyt az Arhatok térítési munkájuk közben, azokat titkos és szent körükből átültették a metafizikai fogalmakra Indiánál kevésbé előkészített talajba: Kínába, Japánba, Sziámba és Burmába. Hogy miként bántak el e nagy kinyilatkoztatások eredeti tisztaságával, kitűnik, ha az ókor néhány úgynevezett „ezoterikus” buddhista iskoláját modern köntösükben tanulmányozzuk. Ezt nemcsak Kínában és más buddhista országokban észlelhetjük, hanem még Tibetben is, a be nem avatott lámák és mongol újítók gondjaira bízott számos iskolában.

Az olvasót tehát arra kérjük, tartsa szem előtt azt a nagyon fontos különbséget, mely az ortodox buddhizmus, azaz Gautama, a Buddha nyilvános tanítása és az ő ezoterikus Budhizmusa között van. Az ő Titkos Tanítása egyébként egyáltalában nem tért el az ő idejében beavatott Brahminok tanításától. Buddha az Árja föld gyermeke volt, született hindu, Kshatria, és a „kétszer születettek” (a beavatott brahminok) vagy Dvidzsák tanítványa. Tanítása tehát nem térhetett el az ő tanaiktól. Buddha egész újítása csak az volt, hogy nyilvánosságra hozta azoknak a tanításoknak egy részét, amelyeket addig a Templom Beavatottjainak és aszkétáinak „varázs” körén kívülállók előtt eltitkoltak. Buddhát fogadalma kötötte, tehát nem taníthatott mindent, amibe őt beavatták. S bár filozófiája az igazi ezoterikus tudás alapján épült fel, a világgal e tudásnak csupán külső, anyagi testét közölte és lelkét választottjai számára őrizte meg. (Lásd a II. kötetet is.) Az orientalisták között sok kínai tudós hallott a „Lélek Taná”-ról, de úgy látszik, egyikük sem értette meg igazi jelentőségét és fontosságát.


Azt a tant titokban - talán túlságosan titokban – tartották a szentélyen belül. A titokzatosság, amellyel legfőbb dogmáját és célját - Nirvánát - körülvették, annyira próbára tette és izgatta a kérdéssel foglalkozó tudósok kíváncsiságát, hogy átvágták a gordiuszi csomót, mert azt logikusan és kielégítően meg­fejteni nem tudták, és kijelentették, hogy Nirvána a teljes meg­semmisülés.


A jelen század első negyedének vége felé a világirodalomban egy külön ág támadt, és irányában évről-évre mind határozottabbá vált. Általában szanszkrit és orientalista tudósok szakszerű kuta­tásain alapult, soi-disant és ezért tudományosnak tekintették. Hindu, egyiptomi és más ősi vallásokat, hitregéket és emblémákat úgy értelmeztek, ahogy a szimbológusok akarták, és így gyakran a nyers külső formát nyújtották a benső értelem helyett. Figyelemre méltó munkák jelentek meg gyors egymásutánban szellemes deduk­ciókkal és elmélkedésekkel. Ezekben circulus viciosus-ként rend­szerint az előre megállapított végkövetkeztetések a premisszákkal cseréltek helyet, amint ez több szanszkrit és pâli tudós következtetéseiben (szillogizmus) is előfordul. Ilyen munkák a könyvtárakat inkább fallikus és szexuális imádásról, mint valódi szimbológiáról szóló értekezésekkel árasztották el, amelyek egy­másnak ellentmondottak.


Talán ez az igazi oka annak, hogy mélységes hallgatásban és titoktartásban eltelt hosszú évezredek után megengedték, hogy az őskor Titkos Tanításának néhány alapvető igazsága most kör­vonalaiban napfényre kerüljön. Szándékosan mondom „néhány igazság,” mert az, amit továbbra is el kell hallgatni, még száz ilyen kötetben sem férne el, és nem is volna szabad közölni a szadduceusok mai nemzedékével. De mégis jobb, ha most keveset adunk, mintha teljeset hallgatnánk azokról az életbevágó igazságok­ról. A mai világ az ismeretlen felé való őrült vágtatásában sebesen halad előre a szellemi síkkal ellenkező, anyagi síkon, és a mai emberek nagyon is hajlanak arra, hogy összetévesszék az ismeret­lent a megismerhetetlennel, valahányszor a probléma a fizikus fel­fogó képessége elől kitér. A világ most óriási küzdőtér - valóságos völgye a viszálykodásnak és örökös küzdelemnek - halottak városa, amelybe eltemettük Szellem-Lelkünk legmagasabb és leg­szentebb törekvéseit. S ez a lélek minden újabb nemzedékkel jobban bénul és sorvad. A társadalom „szeretetreméltó hitetleneit és jól nevelt elvetemültjeit,”1 akikről Greely beszél, kevéssé érdekli a múlt halott tudományának feltámasztása. De van a komoly tanít­ványoknak egy tekintélyes kisebbsége, mely igényt tarthat arra, hogy megismerje azt a néhány igazságot, amit most adhatunk. Most sokkal inkább, mint tíz évvel ezelőtt, amikor az Isis Unveiled, és amikor utána más hasonló művek megjelentek; mind kísérletek arra, hogy az ezoterikus tudomány titkait megmagyarázzák.


A legerősebb kifogások egyike, egyúttal a legkomolyabb is azok közül, amelyekkel a munka helyességét és megbízhatóságát majd megtámadják, a bevezető STANZÁK ellen fog irányulni: „Hogyan bizonyíthatók a bennük foglalt állítások?” Igaz, hogy a jelen kötetekben idézett szanszkrit, kínai és mongol munkák nagy részét egyes orientalisták ismerik, a főmunka azonban, vagyis az, amelyből a Stanzákat merítettük, európai könyvtárakban nincsen meg. Dzyan (vagy „Dzan”) Könyvét filológusaink egyáltalában nem ismerik, vagy legalább is nem hallottak róla ezen a néven. Ez természetesen nagy akadály azoknak, akik a hivatalos tudományban elfogadott kutatás módjait követik. De az Okkultizmus tanítványának és minden igazi Okkultistának ez mit sem jelent. A közölt Tanítások lényeges tartalmát ezer meg ezer szanszkrit kéziratban elszórtan meg­találhatják. Ezeket részben már lefordították, - mint rendesen eltorzított értelmezéssel - részben ezután kerülnek majd sorra. Tehát minden tudós megvizsgálhatja, hogy helyesek-e az itt közölt állítások, és ellenőrizheti is a legtöbb idézetet. Néhány új adatot, (csak az avatatlan orientalistának új) és a Magyarázatokból vett idézeteket azonban aligha fogják megtalálni. A tanítások között néhány olyan is van, amelyeket eddig csak élő szóval adtak tovább. De még ezekre is találhatunk minden esetben utalásokat a brahmani, kínai és tibeti templomirodalom temérdek köteteiben.


Akárhogy is legyen, és bármit is mondjanak a rosszindulatú bírálók az íróról, egy tény egészen bizonyos. Vannak a Himaláján túl ezoterikus iskolák, amelyeknek elágazásait - Dél-Amerikát nem is említve - Kínában, Japánban, Indiában, Tibetben és még Szíriában is megtalálhatjuk. Eme iskolák tagjai azt állítják, hogy birtokukban vannak az összes szent és filozófiai művek kéziratban és nyomtatásban, valóban az összes munkák, melyeket valaha írtak, bármely nyelven vagy bárminő betűkkel, amióta az írás művészete megkezdődött, a jelképes hieroglifáktól kezdve egészen Cadmus és Devanâgari abc-jéig.


Minden korban azt állították, hogy amióta csak elpusztult az Alexandriai Könyvtár (l. Isis Unveiled II. köt. 27. o.), a Testvéri­ségek tagjai együttes fáradsággal szorgalmasan felkutattak minden olyan munkát, amelyből a beavatatlan a Titkos Tudomány egy-egy rejtélyét végül is felfedhette, és megérthette volna. S akik erről tudnak, azt is mondják, hogy az efféle műveket aztán csak három példányban hagyták meg, és tették el biztos helyre, a többit meg­semmisítették. Indiában, az utolsó ilyen értékes kéziratokat Akbar1 császár uralkodása idején helyezték biztonságba és rejtették el.


Továbbá azt is állítják, hogy az utolsó példányig megsem­misítettek minden oly szent könyvet, amelynek szövege nem volt jelképekben eléggé elrejtve, vagy amely közvetlenül a régi misz­tériumokra vonatkozott. Előbb azonban titkos írással gondosan lemásolták úgy, hogy a legjobb és legokosabb palaeográfus se fejthesse meg. Akbár uralkodása alatt egyes fanatikus udvari em­berek maguk is segítettek a brahmanoknak, hogy kézirataikat elrejt­hessék, mert megbotránkoztak azon, hogy császárjuk bűnös kíván­csisággal érdeklődik a hitetlenek vallásai után. Ilyen volt Badáoni, aki leplezetlen borzalmat érzett Akbarnak mániájával szemben, mellyel a bálványimádó vallásokkal foglalkozott.2


Ezenkívül az összes nagy és gazdag tibeti kolostorokban (lamaseries) sziklába vájt, földalatti kripták és barlang-könyvtárak vannak abban az esetben, ha a gonpa és a lhakhang a hegyek között feleszik. A nyugati Tsaydam-on túl, Kuen-lun3 magányos hágóin, több ilyen rejtekhely van. Altyn-Toga hegylánc mentén, ahova európai lábát eddig még nem tette, egy háztelep van, mélyen a hegyszorosban. Kis házcsoport ez, inkább falucska, mint kolos­tor, szegényes külsejű templommal. Közelében egy öreg láma, remete lakik, s vigyáz rá. Zarándokok azt mondják, hogy az alatta levő folyosókban és termekben akkora könyvgyűjtemény van, hogy a leírás szerint, még a British Museum-ban sem férne el.1


Valószínű, hogy mindez felidézi a kételkedés mosolyát. De ne vesse el az olvasó ezeket a hagyományokat, mielőtt a következő, jól ismert tényeken nem gondolkozott. Az Orientalisták együttes kutatása, de különösen az a munkásság, melyet az utóbbi években az összehasonlító nyelv- és vallástudomány terén fejtettek ki, meg­állapította, hogy megszámlálhatatlan kézirat, de még nyomtatott könyv is, amelyről tudják, hogy megvolt - most többé nem található. Eltűntek anélkül, hogy a legcsekélyebb nyomuk maradt. Ha jelen­téktelen munkákról lenne szó, akkor természetes volna az a feltevés, hogy az idők folyamán elpusztulni hagyták, és hogy az emberi emlé­kezet nevüket is elfelejtette. De nincs ilyenekről szó, mert most bebizonyult, hogy legtöbbjük még meglevő művekhez a helyes kul­csokat tartalmazta. Pedig a Magyarázatok és Értelmezések e kiegészítő kötetei nélkül a legtöbb olvasó ezeket a munkákat egyáltalában nem érti meg. Ilyenek pl. Lao-ce, Confucius elődjének munkái.2


Azt mondják, hogy 930 könyvet írt az erkölcsről és vallásról, hetvenet a mágiáról, összesen ezret. Nagy munkája, tanításának szíve, a „Tao-te-King”, vagyis a Taosse szent írásai azonban - Stanislas Julim szerint - (Tao-te King XXVII. o.) körülbelül csak „5000 szóból” állnak, alig egy tucat lapból. De Max Müller azt találja, hogy a „szöveg magyarázatok nélkül érthetetlen, úgy, hogy Julien-nek a fordítás céljából több mint hatvan magyarázóhoz kellett fordulnia.” Ezek közül a legkorábbi Kr.e. 163-ból való. Látjuk tehát, nem korábbi időből. Ezt a „legkorábbi” magyarázót tehát négy és fél század előzte meg, s így bőséges idő telt el, hogy Lao-ce igazi tanítását, beavatott papjait kivéve, mindenki előtt elburkolják. A japánok közt vannak most Lao-ce legtanultabb papjai és követői, s ezek egyszerűen nevetnek az európai Kína-­tudósok tévedésein és elméletein. A hagyomány pedig megerősíti, hogy azok a Magyarázatok, amelyekhez a nyugati Kína-kutatók (sinológusok) hozzáférhetnek, nem az igazi okkult feljegyzések, hanem szándékosan homályos szövegek. Megerősíti azt is, hogy az igazi magyarázatok, valamint majdnem az összes szövegek régóta eltűntek az avatatlanok szeme elől.


S mit talál a tudós, ha a szemita vallások ősrégi irodalmát kutatja, ha a Kaldeai Szentírásokat tanulmányozza, a Mózesi Biblia idősebb nővérét és oktatóját, úgyszólván főforrását, a keresztény­ségnek alapját és kiinduló pontját? Mi maradt meg, hogy meg­örökítse Babilon ősrégi vallásainak emlékét, hogy tanúságot tegyen a kaldeai mágusok terjedelmes csillagászati megfigyeléseiről, hogy igazolja nagyszerű és kiválóan okkult irodalmuk hagyományát? Csak néhány töredék, melyről azt mondják, hogy Berosustól való.

De ezek majdnem értéktelenek, még vezérfonalnak sem használhatjuk annak jellemzésére, ami eltűnt. Mert a caesareai püspök ő reverenciájának kezén mentek át és kétségtelenül mai napig nyomát viselik e kiválóan igazságszerető és megbízható kéznek. Ez a püspök más vallások szent feljegyzéseit önkényesen megnyirbálta és így adta ki. Mert mi is a története ennek az érte­kezésnek, amely az egykor oly nagy babiloni vallásról szól?


Berosus, Belus templomának papja, Nagy Sándor számára írta görögül. Alapul vette azokat a csillagászati és időrendi fel­jegyzéseket, amelyeket e templom papjai megőriztek, s amelyek 200.000 éves időszakra terjedtek. Ez az értekezés elveszett. Az első században Kr. e. Alexander Polyhistor kivonatot készített belőle - az is elveszett. Eusebius (270-340. Kr. u.) ezeket a kivonatokat használta fel, amikor Chronicon-ját írta. Eusebius, aki az új vallás­nak védő és előharcosi szerepét vállalta, nagyon veszélyesnek tartotta a kaldeai szentírásokat, mert igen hasonlók, majdnem azonosak a zsidó szentírással.1 Az új vallás pedig elfogadta a zsidó szentírásokat, és ezzel együtt egy nevetséges időszámítást. Majdnem bizonyos, hogy Eusebius nem kímélte Manetho egyiptomi szinkronisztikus tábláit, annyira nem, hogy Bunsen2 őt a történelem felettébb lelkiismeretlen megcsonkításával vádolja. És Szókratész, egy ötödik századbeli történetíró, valamint Szincellusz, Konstantinápoly alpatriarchája (nyolcadik század), a legmerészebb és legelszántabb hamisítónak bélyegzik.


Feltehetjük-e tehát, hogy kíméletesebben bánt volna el a kal­deai feljegyzésekkel, amelyek máris fenyegették az oly hirtelenül elfogadott új vallást?


Így tehát ezeknek, a több mint kétes töredékeknek kivételével, az egész kaldeai szent irodalom teljesen eltűnt az avatatlan szeme elől, akárcsak az elsüllyedt Atlantisz. Berosus Történelméből néhány tényt a II. kötet, II. részében közlünk. Ezek nagy fényt vethetnek a Bukott Angyalok igazi eredetére, akiket Bel és a Sárkány szemé­lyesítenek.


S ha a kutató immár a legrégibb árja irodalom, a Rig-Véda felé fordul, és e tekintetben szorosan maguktól az említett orienta­listáktól nyújtott adatokat követi, azt fogja találni, hogy a Rig­-Védát a mai napig sem értik meg helyesen, noha csak „körülbelül 10.580 verset, vagy 1028 himnuszt tartalmaz”. Pedig ott vannak a a Brâhmana-k és a rengeteg más jegyzet és magyarázat. Miért van ez? Nyilvánvalóan azért, mert a Brâhmana-k „az eredeti himnu­szokra vonatkozó skolasztikus és legrégibb értekezések” - maguk is kulcsra szorulnak. Ezt pedig az orientálisták nem tudták megszerezni. Mit mondanak a tudósok a buddhista irodalomról? Vajon ismerik-e azt teljességében? Határozottan nem. Valóban semmit sem tudnak a lámaizmusról, noha az északi buddhisták Kanjur-ja és Tanjur-ja 325 kötetre terjed, s minden kötet, úgy mondják, „négy-­öt fontot nyom.” A Déli Egyház szent kánonja pedig, amint a Szaddharmálamkára-ban3 mondják, 29.368.000 betűt tartalmaz, vagyis az értekezéseken és magyarázatokon kívül, „ötször vagy hatszor annyi anyagot, mint amennyi a bibliában van”. Az utóbbi Max Müller szerint csak 3.576.180 betűt tartalmaz. S noha ott volt „az a 325 kötet" (valóságban 333, mert a Kanjur 108, és a Tanjur 225 kötet), „a fordítók nem adták a hű szöveget, hanem beleszőtték saját magyarázataikat, hogy különféle iskoláiknak a dogmáit iga­zolják”.4 S mi több, Max Müller tanár azt mondja: „mind a déli, mind az északi buddhista iskolákban az a hagyomány, hogy a szent buddhista Kánon eredetileg 80.000, vagy 84.000 értekezést tartal­mazott, de legtöbbje elveszett, úgyhogy csak 6000 maradt meg”. „Elvesztek”, mint rendesen, az európaiak számára. De ki állíthatná teljes bizonyossággal, hogy a buddhisták és a brahminok számára is elvesztek?


Csodálatosnak tűnik, hogy majdnem 76.000 értekezés elvesz­hetett, ha megfontoljuk, hogy a buddhisták felette szentnek tarta­nak minden sort, amely Buddháról vagy az ő „Jó Törvényéről” szól. Aki ismeri az események természetes folyását, az aláírná azt, hogy inkább az ellenkezője történhetett meg. Mert ebből a 76.000 értekezésből öt- vagy hatezer megsemmisülhetett az Indiában folyt üldözések és az Indiából történt kivándorlások ideje alatt. Ezzel szemben teljesen bizonyos, hogy buddhista Arhatok már 300 évvel a mi időszámításunk előtt1 megkezdették térítő útjaikat, hogy az új vallást Kasmíron és a Himaláján túl terjesszék. Kínába 61-ben Kr. e. értek,2 amikor Kashiapa indult oda Ming-ti császár meg­hívására, hogy az „Ég Fiát” a buddhizmus tanaival megismertesse. Különösnek hangzik tehát, ha az orientalisták ilyen veszteségről úgy beszélnek, mintha valóban megtörténhetett volna. Mintha egy pillanatra sem gondolnának arra a lehetőségre, hogy a szöveg csak a Nyugat számára és az ő számukra veszett el. Mintha lehetetlen volna, hogy az ázsiai népek olyan páratlanul vakmerők lehessenek, hogy legszentebb feljegyzéseiket idegenek számára hozzáférhetet­lenné tegyék, s így megakadályozzák, hogy más fajok azokat kigú­nyolhassák, s azokkal visszaélhessenek, „bármennyire magasabban” is álljanak ezek a fajok náluknál.


Majdnem az összes orientalista kifejezett sajnálatából és számos esetben tett bevallásából (l. pl. Max Müller: Lectures), a közönség biztos lehet abban, hogy a) a régi vallások kutatójá­nak valóban kevés adat áll rendelkezésére, hogy megalapozza azokat a végső eredményeket, amelyekhez e vallásokat illetőleg rendszerint eljut, és b) ez az adathiány legkevésbé sem akadá­lyozza meg őt abban, hogy határozott dogmákat állítson fel. Azt képzelnénk, hogy a fáraói Egyiptom szertartásait és hittételeit legalább is jól kellene ismernünk, mindenesetre jobban, mint India nagyon nehezen érthető filozófiáját és panteizmusát. - Hiszen az egyiptomi teogóniára és misztériumokra vonatkozóan a klasszikusok és számos más író révén igen sok feljegyzés maradt reánk, míg India vallásáról és nyelvéről Európának a jelen század kezdete előtt alig volt fogalma. S a Nílus mentén az egész ország területén ott állnak a mai napig az évről-évre, napról-napra kiásott friss emlékek, és ezek ékes szóval mondják el történetüket. És még sincsen így, mert nem ismerjük. A tanult oxfordi filológus maga vallja be az igazságot, amikor azt mondja:

Noha . . . még látjuk a piramisokat és a templomok és labirintusok romjait, amelyeknek falait jelképes írások, istenek és istennők. különös képei borítanak. . . Az idővel dacoló papirusztekercseken még egyes, az egyiptomiaknak mondhatni szent könyveiből való töredékekre is bukkanunk. Mégis, bár e titokzatos faj régi feljegyzéseiben sokat megfejtettek, Egyiptom vallásának főforrása és szertartásos istentiszteletének eredeti értelme még távolról sincsen előttünk teljesen felfedve.3


I Itt is megmaradtak a titokzatos jelképes okmányok, de eltűntek a kulcsok. Pedig csakis ezek segítségével érthetők meg.

Mégis, a tanár úr következőképpen érvel. Azt találta, hogy „nyelv és vallás között természetes összefüggés van” és másod­szor, hogy volt egy közös árja vallás, az árja faj különválása előtt, egy közös szemita vallás, a szemita faj különválása előtt, és egy közös turáni vallás, a kínai és a többi turáni osztályba tartozó törzsek különválása előtt, és valóban csak „három régi vallási köz­pontot" és „három nyelvi központot” fedezett fel. Ezen az alapon, noha éppoly kevéssé ismeri azokat az ősi vallásokat és nyelveket, mint eredetüket, habozás nélkül kijelenti, „hogy igazi, történelmi alapot nyertek immár a világ eme fővallásainak tudományos tárgyalására”.


Valamely kérdésnek „tudományos tárgyalása” még nem biz­tosíték arra, hogy annak „történelmi alapja” is van. S még a leg­kiválóbb filológusnak sem szabad ennyire hiányos adatok mellett saját következtetéseit történelmi tényként előadnia. Kétségtelen, hogy a kiváló orientalista a világ megelégedésére alaposan bebi­zonyította, hogy a fonetikus szabályoknak Grimm-féle törvénye sze­rint: Odin és Buddha két különböző személyiség, egymástól teljesen különálló, és ezt tudományosan kimutatja. De a legcsekélyebb „tör­ténelmi alapja” sincs, amikor megragadja az alkalmat, és ugyanakkor azt mondja, hogy Odin-t „mint legfőbb istenséget oly korszakban imádták, mely a Véda és Homérosz (Compar. Theol. 318. o.) idejét jóval megelőzte”. A történelmet és a tényeket saját következteté­seinek rendeli alá. Lehet, hogy ez az orientalista tudósok szemében nagyon „tudományos” eljárás, mégis a valóságtól nagyon távol esik. Világosan bizonyítja, hogy az állításnak történelmi alapja nincsen, az a körülmény, hogy az időszámítás tekintetében a Védák esetében, a különféle kiváló filológusoknak és orientalistáknak, Martin Haugtól ugyancsak Max Müllerig, ellentétes a nézetük. „Benső meggyőződés” gyakran csak lidércfény, biztosan útbaigazító világítótorony helyett. De a modern összehasonlító mitológia tudománya sem tud ennél jobb bizonyítékot adni, amikor azt állítja, hogy egészen hamis úton jártak azok a képzett írók, akik az utolsó századon át hangoztatták, hogy „kellett léteznie egy ősi kinyilatkoztatásnak, amely az emberi nem őseinek jutott . . . és melyet töredékekben Görögország és Olasz­ország templomaiban őriztek meg”. Mert ez az, amit az összes keleti beavatottak és punditák időről-időre hirdettek a világnak. Egy kiváló szingaléz pap közismert dologként mondta az írónak, hogy a Szent kánonhoz tartozó legfontosabb buddhista értekezéseket elrejtették európai punditák számára hozzáférhetetlen országokban és helyeken. Az elhunyt Swámi Dayánand Sarasvati pedig, korának legnagyobb szanszkrit tudósa Indiában, régi brahmani munkákat illetőleg, ugyan­ erről a tényről biztosította a Teozófiai Társulat néhány tagját. Ez a szent és tanult ember nevetett, amikor azt mondták neki, hogy Max Müller tanár „Előadásai”-ban kijelentette, hogy csak kevés támogatóra talál mostanában az az elmélet, hogy „volt ősi rendkí­vüli kinyilatkoztatás, mely az emberi faj atyáinak adatott.” Válasza sokat sejtető volt: „Ha Mr. Moksh Mooller” - így ejtette ki a nevét - „brahmin volna, és velem jönne, elvezetném egy gupta barlangba (rejtett kripta) Okhee Matha közelében, a Himalájában, ott hamarosan rájönne arra, hogy az, ami Indiából a Kálápáni-n (az óceán fekete vizén) keresztül eljutott Európába, szent könyveink egyes részletei kiselejtezett másolatainak csak darabjai voltak. Igenis, volt „ősi kinyilatkoztatás”, és az még most is megvan, nem is fog soha elveszni a világ számára, hanem újból meg fog jelenni, noha a Mleicská-knak természetesen várniuk kell.”


Amikor még tovább kérdezték erre vonatkozóan, már nem akart többet mondani. Ez Meerut-ban történt 1880-ban. Kétségtelen, hogy kegyetlen volt az a megtévesztés, amellyel a brahminok a múlt században Calcuttában kijátszották Wilford ezredest és Sir William Jones-t. De ezek nagyon is rászolgáltak, és senkinek sem tehetünk ebben az ügyben inkább szemrehányást, mint maguknak a Misszionáriusoknak és Wilford ezredesnek. Sir William Jones maga tanúskodik arról, hogy a misszionáriusok (l. Asiat. Researches I. 272.) elég együgyűek voltak, s azt állították, hogy a „hinduk még most is majdnem keresztények, mert az ő Brahmâ-juk, Vishnu-juk és Mahesa-juk nem más, mint a keresztény Szent-Háromság.1 Jó lecke volt ez. Kétszeres óva­tosságra indította az orientalistákat, de egyeseket talán túl fé­lénkké is tett, és ennek visszahatása alatt az előre megállapított következmények ingája túlságosan a másik irányba lengett ki. Mert a Wilford ezredes számára gyártott „ez az első szállít­mány a brahmani piacról” most szemmel láthatólag azt a szüksé­gességet és kívánságot keltette fel az orientalistákban, hogy majd­nem minden ősi szanszkrit kéziratot modernnek nyilvánítsanak, s így teljesen igazolják a misszionáriusokat, ha ezek azután fel­használják az alkalmat. Hogy ezt meg is teszik, még pedig értelmi képességük teljes felhasználásával, azt mutatják legutóbbi nevet­séges kísérleteik, melyekkel azt akarják bizonyítani, hogy a Krishnáról szóló egész puranai történetet a brahminok a bibliából lopkodták ki! De a tények, amelyeket az oxfordi tanár ezekre a most hírhedt betoldásokra vonatkozóan, (ezeket annak idején a brahminok Wilford ezredes kedvére csinálták, de ezt később nagyon megbánta), Science of Religion c. felolvasás sorozatában felhozott, egyáltalán nem változtatnak azokon a következtetéseken, melyekhez kikerülhetetlenül el kell jutnia annak, aki a Titkos Tanítást tanulmányozza. Mert igaz, az eredmények azt mutatják, hogy sem az Új-, de még az Ó-testamentum sem vett kölcsön semmit a brahmánok és buddhisták régibb vallásából. De ebből nem következik az, hogy a zsidók nem vettek át mindent, amit tudtak, a kaldeai feljegyzésekből. Ezeket Eusebius később megcsonkította. Ami a kaldeusokat illeti, ők első tudásukat kétségtelenül a brahminoktól kapták. Rawlinson ugyanis letagadhatatlan védai befolyást mutat ki Babilon korai mitológiájában. Vans Kennedy ezredes pedig már régen megállapította - és helyesen, hogy Babilónia kezdettől fogva a szanszkrit és brahmin tudás székhelye volt. De mindezek a bizonyítékok kell, hogy értéküket veszítsék Max Müller professzor legújabb elmélete mellett. Hogy mi ez az elmélet, azt mindenki tudja. A fonetikus törvények kódexe most általános eszköz lett arra, hogy sok nemzet istenei között az azonosságot és „összefüggést” megállapítsák. Így noha Merkur (Budha, Thot-Hermes stb.) anyja Maïa volt, Buddha (Gautama) anyja is Mâja. és Jézus anyja szintén Mâja (érzékcsalódás, mert Mária annyi, mint Mare, a tenger, a nagy érzék­csalódás jelképe), - mégis a három személy között nincs össze­függés, nem is lehet, amióta Bopp felállította a fonetikus törvények kódexét.


A mi orientalistáink ama igyekvésükben, hogy összegyűjtsék a meg nem írt történelem sok-sok szálát, merészen járnak el, amikor a priori tagadnak mindent, ami nem egyeztethető össze saját következtetéseikkel. Így mikor mindennap új felfedezések bizo­nyítják, hogy az idők éjjelében, a messze múltban, nagy művé­szet és tudomány virágzott, ők a legrégibb nemzetek néhányától még az írás ismeretét is megtagadják, s barbároknak minősítik őket kultúrnépek helyett. Pedig még mindig bukkannak rendkívüli műveltség nyomaira, még Közép-Ázsiában is. Ez a civilizáció tagadhatatlanul történelem előtti. És hogyan lehetne civilizáció valamiféle irodalom nélkül, évkönyvek vagy krónikák nélkül? Csak a természetes észjárásnak kellene az elhunyt nemzetek történelmében az eltörött láncszemeket pótolnia. Az a megszakítatlan óriási hegyfal, mely Tibet egész fennsíkját beszegi, a Khuan-Khé folyó felső folyásától le a Kara-Korum hegyekig, évezredeken át magas civilizációnak volt szemtanúja és különös titkokat mondhatna el az emberiségnek. Annak a vidéknek keleti és középső részei, a Nan-Schajn és az Altjne-taga, valamikor olyan városokkal voltak borítva, amelyek nagyon jól versenyezhettek Babilonnal. Amióta ezek a városok utolsót leheltek, egy teljes geológiai korszak vonult el a vidék fölött. Ezt bizonyítja a Tarim-medence közepén elterülő óriási síkság, futóhomok-buckáival és ma terméketlen kihalt földjével. Az utas csupán a határszéli vidékeket ismeri, ezeket is csak felületesen. E homok-fennsíkok belsejéből nem hiányzik a víz, és ott vannak friss, virágzó oázisok. A most megbízhatatlan talajra európai ember még nem merészkedett. A zöldülő oázisok egyikéhez-­másikához még a bennszülött utas sem juthat el, hacsak be nem avatott. Orkánok „felkorbácsolhatják a homokot és elsodorhatnak egész síkságokat”, de nem pusztíthatnak el olyasmit, amihez nem férhetnek. Mélyen a föld belsejébe beépítve, a földalatti raktárakat nem fenyegeti veszély. S mert bejárataik ilyen oázisokban vannak elrejtve, nem kell attól tartani, hogy bárki is felfedezze azokat, még akkor sem, ha hadseregek törnének is be e homoksivatagba, mert:


„Sem tócsa, sem bokor, sem ház nincs egy sem arra,

S hegylánc emel falat fogakra szétszakadva,

A perzselt hátú messze sivatag körül . . .”


De nincs szükség arra, hogy az olvasót átküldjük a sivatagon, amikor a régi műveltség ugyanazon bizonyítékait feltalálhatjuk ugyanannak az országnak még aránylag népes vidékein is. Csercsen oázist például, amely körülbelül 4000 lábnyira fekszik a Csercsen-Darja folyó színe felett, minden oldalról ősi városok romjai veszik körül. Vagy 3000 ember képviseli itt maradványát a körülbelül száz kihalt nemzetnek és fajnak, amelyeket etnológusaink még név szerint sem ismernek. Az antropológus nagy zavarban volna, ha rendeznie, osztályokba és alosztályokba kellene sorolnia őket, annál is inkább, mert mindeme vízözön előtti fajoknak és törzseknek utódai maguk is épp oly keveset tudnak elődjeikről, mintha a holdból estek volna le. Ha eredetük felől kérdezik őket, azt válaszolják, hogy nem tudják, atyáik honnan jöttek, de hallották, hogy első (azaz legkorábbi) őseiken e sivatagoknak nagy szellemei (genii) uralkodtak. Ezt tudatlanságnak és babonának tudhatjuk be, s mégis a Titkos Tanítás szempontjából a válasz ősi hagyományokon alapulhat. Egyedül a Khüraszan-törzs állítja azt, hogy jóval Nagy Sándor ideje előtt arról a vidékről jött, amelyet most Afganisztánnak neveznek, és népmondával erősíti meg állítását. Prjevalsky ezredes (most tábornok) orosz utazó egészen közel Csercsen-oázishoz két rendkívül nagy város romjait találta meg. Ezek közül a régebbit az ottani hagyomány szerint egy hős óriás pusztította el, 3000 évvel ezelőtt, a másikat a mongolok tették tönkre, idő­számításunk tizedik századában.


„A két nagy város területe most tele van különös és heterogén maradványokkal, törött porcelánnal, konyhaeszközökkel és emberi csontokkal, amelyeket a futóhomok és sivatagi szél hordott össze. A bennszülöttek gyakran találnak vörösréz- és aranypénzeket, kiolvasztott ezüstöt, fém ruda­kat, gyémántokat, türkizeket, és ami a legnevezetesebb - törött üveget. . . Valami nem rothadó fából, vagy más ilyenféle anyagból készült koporsókra is bukkantak, s ezekben igen jó állapotban levő bebalzsamozott holttestekre. . . A férfi múmiák mind rendkívül magas, erőteljes emberék, hosszú hullámos hajúak. . . Sírboltot is találtak tizenkét férfi holttesttel, ülő helyzetben. Más alkalommal külön koporsóban fiatal leányt fedeztünk fel. Szemét arany korong zárta le, állkapcsát arany karika tartotta, mely álla alól kiindulva körülfogta a fejét. Szűk gyapjú ruha volt az öltözete, keblét arany csillagok borították, míg a lábát meztelenül hagyták.” (N. M. Prjevalsky egy felolvasásából.)


Ehhez a híres utazó hozzáfűzi, hogy egész útjukban a Csercsen folyón végig, legendákat hallottak a sivatag futó­homokjában réges-régen eltemetett huszonhárom városról. Ugyanez a hagyomány él a Lob-nor mellékén és Kerja oázisban is.


Az ilyenféle civilizáció nyomai, valamint ezek és hasonló hagyományok feljogosítanak arra, hogy hitelt adjunk az India és Mongólia művelt és tanult bennszülöttjeitől is megerősített hagyománynak, amikor a homoktól visszahódított óriási könyv­tárakról és a régi MÁGIKUS tudomány különféle maradványairól szól, amelyeket mind biztonságba helyeztek.


Összefoglalva a mondottakat, a Titkos Tanítás a régi és történelem előtti világnak általánosan elterjedt vallása volt. Elterjedésének bizonyítékai, történetének hiteles feljegyzései meg vannak ma is az Okkult Testvériség birtokában levő, titkos barlangkönyvtárakban. S meg van itt az okiratoknak teljes lánca is, melyek rámutatnak a Titkos Tanítás jellegére és jelenlétére minden országban, valamint nagy adeptusainak tanításaira.


Ez az állítás még nyer szavahihetőségében, ha megfontoljuk a következő tényeket: Azt a hagyományt, hogy az ősrégi pergamenek ezreit megmentették, mikor az alexandriai könyvtár elpusztult; azt, hogy ezer meg ezer szanszkrit munka Indiában, Akbar uralkodása alatt eltűnt; a Kínában és Japánban elterjedt általános hagyományt, hogy az igazi régi szövegek, - a több ezer kötetnyi magyaráza­tokkal együtt, amelyek nélkül érthetetlenek - avatatlan kezek számára régóta elérhetetlenné váltak; Babilon óriási szent és okkult irodalmának eltűnését; azoknak a kulcsoknak elveszését, amelyek egyedül fejthették volna meg az egyiptomi hieroglif feljegyzések ezer meg ezer rejtélyét; Indiának azt a hagyományát, hogy az igazi, titkos magyarázatok, melyek egyedül teszik érthetővé a Védákat, titkos sírboltokban és barlangokban vannak a beavatott számára, noha az avatatlanok számára láthatatlanok; továbbá azt, hogy a buddhisták is ugyanazt hiszik saját titkos könyveikről.


Az okkultisták kijelentik, hogy mind ezek bizton­ságban vannak a Nyugat kifosztó kezei elől, hogy újra megjelenjenek egy felvilágosodottabb korszakban, amelyre az elhunyt Swámi Dayânanda Sarasvati szavaival élve: „a Mleushák-nak, (kiközösítettek, vadak, az árja civilizáción kívül levők) várniuk kell.”


Mert nem a beavatottakon múlik, ha ezek az okmányok az avatatlanok számára most „elvesztek”, és nem is vezette eljárásukat önzés vagy az a kívánság, hogy az életet adó szent tudományt maguknak foglalják le. Voltak a Titkos Tudománynak részei, amelyeknek mérhetetlen időkre rejtve kellett maradniuk az avatatlan szeme előtt. De csak azért, mert oly roppant fontosságú titkokat a készületlen tömeggel közölni, annyit jelentett volna, mintha lőpor-raktárban meggyújtott gyertyát adnának a gyermek kezébe.


Körvonalakban válaszolhatunk talán egy kérdésre, amely gyakran felmerült a tanítványok elméjében, ha ehhez hasonló kijelentésekkel találkoztak.


„Megérthetjük,” - mondják, - „hogy a tömeg elől el kell rejteni olyan titkokat, mint amilyen például a Vril, vagyis a sziklarobbantó erő, melyet a philadelphiai I. W. Keely fedezett fel, de nem tudjuk megérteni, hogyan lehetne veszélyes egy olyan tisztán filozófiai tanításnak felfedése, mint például a bolygóláncok fejlődése.”


A veszély abban volt, hogy olyan Tanítás, mint amilyen a bolygólánc, vagy a hét faj, egyszersmind megfejtését adja az ember hetes természetének, mert minden princípium kölcsönösen összefügg valamely síkkal, bolygóval és fajjal, és az emberi princípiumok minden egyes síkon kölcsönösen összefüggnek a hétszeres okkult erőkkel, s ezek az erők a felsőbb síkokon roppant nagy hatásúak. Így bármely hetes beosztás egyszerre kulcsot ad azoknak a roppant okkult erőkhöz, s az ezekkel való visszaélés kiszámíthatatlan bajt hozna az emberiségre. Ez talán nem volna kulcs a jelen nemzedéknek, - különösen nem a nyugatiaknak, - mert ezeket megvédi az okkult tudás iránti vakságuk és tudatlan anyagias hitetlenségük. De nagyon is kulcs lett volna a kereszténység első századaiban azoknak, akik az okkultizmus igaz voltáról meg voltak győződve, és hozzá még egy süllyedő korszakba is léptek, amikor az okkult erőkkel való visszaélés és a leggonoszabb boszorkányság mindennapi dolog volt.


Igaz, hogy az okmányokat elrejtették, de magát a tudományt és azt, hogy ez valóban létezik, soha sem titkolták annak a templomnak papjai, amelyben a MISZTÉRIUMOK nevelési eszközül és az erényes életre való ösztönzésül szolgáltak. Ez tehát nagyon régi és mindig új dolog. S a nagy adeptusok - Pithagorasztól és Platóntól a neo-platonistákig - újra meg újra ezt hirdették. A nazarénusoknak új vallása változtatott azután rossz irányban, a századokon át megszokott rendszeren.


Van azonban egy jól ismert, nagyon különös tény, és ezt az írónak egy pap erősítette meg, aki éveken át egy orosz követséghez volt beosztva. A szentpétervári cári könyvtárakban ugyanis több okmány van, mely bizonyítja, hogy több orosz misztikus utazott az Ural hegységen át Tibetbe, hogy Közép-Ázsia ismeretlen kriptáiban tudásra és a beavatásra tegyen szert. Ez még a múlt század végén és a jelen század elején is megtörtént, amikor a Szabadkőművesség és a Misztikusok Titkos Társaságai zavartalanul virágoztak Oroszországban. Az utasok közül sokan tértek vissza évek múlva olyan nagy tudással, amilyet Európában sehol sem szerezhettek volna meg. Felsorolhatnánk több esetet és jól ismert neveket, ha az ilyen közlés nem volna kellemetlen a szóban levő Beavatot­tak még élő rokonságának. Aki a Szabadkőművesség évkönyveit és történetét lapozgatja az orosz főváros levéltárában, meggyőződ­hetik az említett tény valóságáról.


Ez csak megerősítése annak, amit már sokszor ezelőtt is állítottak. Sajnos, nagyon meggondolatlanul. Mert ahelyett, hogy e közlések használtak volna az emberiségnek, még rossz karmát is okoztak maguknak azok, akik rosszindulatúan, tudatos kitalálással és szédelgéssel vádolták az igaz, de csak kevéssé ismert igazságok hirdetőit. De a baj most már megtörtént, és az igazságot nem szabad még továbbra is eltagadni, bármi is legyen a következ­ménye. Új vallásról van-e szó? - Kérdik tőlünk. Szó sincs róla. Nem vallás az és filozófiája sem új, mert amint már mondottuk, olyan régi, mint a gondolkozó ember. Tanait nem most hirdetik először, hanem óvatosan kiadták nem is egy európai beavatottnak, s ezek tanították is - így különösen az elhunyt Ragon.


Nem csak egy nagy tudós állapította meg, hogy sohasem volt vallásalapító, akár árja, akár szemita vagy turáni, aki új val­lást kitalált, vagy új igazságot kinyilatkoztatott volna. Ezek az alapítók mind csak közvetítők voltak, nem pedig eredeti tanítók. Csak új formáknak és magyarázatoknak voltak a szerzői, míg az igazságok, amelyekre ezek felépültek, olyan régiek, mint maga az emberiség. Kezdetben sok igazságot élőszóval nyilatkoztattak ki az embereknek. Ezeket a templomok adyta-iban őrizték és örökítették meg MISZTÉRIUMOK alatti beavatás útján és személyes átadás révén. Ezek közül a nagy igazságok közül - amelyek csak az igazi Bölcs és Látnok számára valóságok - választottak ki a val­lásalapítók egyet vagy többet, és kinyilatkoztatták azokat a tömeg­nek. Így minden nemzet sorra kapott néhányat az említett igazsá­gokból, saját helyi és különleges szimbolizmusának fátyla alatt. Ez fejlődött ki azután az idők folyamán többé-kevésbé filozófiai istentiszteletté, Pantheonná, mitikus álruhában. Ezért Confucius is a történelmi időszámítás szerint igen régi törvényhozó, noha a világtörténelemben nagyon modern Bölcs. Dr. Legge1 azt állítja róla, hogy „határozottan csak közvetítő, nem pedig alkotó”, és kimutatja, hogy Confucius maga azt mondotta: „Csak tovább adok; nem teremthetek új dolgokat. Hiszek a régiekben és ezért szeretem őket.”2 (Max Müller idézete a Science of Religion-ban.)

E mű írója is szereti a régieket, és ezért hisz bennük és Bölcsességük modern örököseiben. És mivel mindkettőben hisz, továbbadja most azt, amit ő maga kapott és tanult mindazoknak, akik elfogadják. Ami azokat illeti, akik talán visszautasítják bizony­ságtételét, azaz a nagy többséget, - az író nem neheztel rájuk. Épp olyan igazuk van a maguk részéről, ha tagadnak, mint amilyen igaza van neki, ha állít. Mert ők az IGAZSÁG-ot két egészen különböző nézőpontból tekintik. A tudományos kritika szabályaival egyetértően, az Orientalistának a priori vissza kell utasítania minden oly bizonyítékot, amelynek helyességéről nem tud szemé­lyesen meggyőződni. És hogyan fogadhatná el nyugati tudós puszta hallomásra azt, amiről nem tud semmit? Csakugyan amit e köte­tekben adunk, azt épp annyira élő szóval kapott, mint írott taní­tásból válogattuk ki. Az ezoterikus tanításoknak ez az első részlete Stanzákon alapul, amelyek az etnológia előtt ismeretlen népnek feljegyzései. Azt állítják, hogy olyan nyelven vannak írva, amely a filológiában ismert nyelvek, és tájszólások névjegyzékéből hiányzik. Azt mondják e Stanzákról, hogy olyan forrásból (Okkultizmusból) erednek, melyet a tudomány nem ismer el. Végül olyan közvetítő hozza őket, kinek hitelét állandóan lerontják a világ előtt. Leront­ják mindazok, akik nekik alkalmatlan igazságokat gyűlölnek, vagy akik valamely különleges szeszélyüket akarják megvédeni. Ennek folytán arra számíthatunk, hogy e tanításokat visszauta­sítják, és ebbe eleve bele kell nyugodnunk. Senki, aki az egzakt tudomány bármely ágában „tudós”-nak tartja magát, nem is veheti komolyan ezeket a tanításokat. A priori kinevetik és vissza­utasítják majd azokat ebben a században, de csakis ebben. Mert időszámításunk huszadik századában a tudósok kezdik majd felismerni, hogy a Titkos Tanítást sem nem kitalálták, sem nem túlozták, sőt ellenkezőleg, csak nagy körvonalaiban közölték;1 végül pedig azt, hogy tanításai korábbi időkből valók, mint a Védák. Nem nevettek-e a Védákon még csak ötven évvel ezelőtt, nem utasították-e vissza őket és nem nevezték-e „modern hamisí­tás”-nak? Nem mondották-e egy időben, Lemprière és más tudósok nyomán, hogy a szanszkrit a görögtől származik, és ennek egy tájszólása? Max Müller tanár mondja nekünk, hogy 1820 körül a brahminok, mágusok és buddhisták szent könyveit nem is ismerték, még a létezésüket is kétségbe vonták, és nem volt egyetlen egy tudós sem, aki a Védá-ból . . . , a Zend Avesta-ból, vagy . . . a buddhista Tripitaka-ból egy sort is fordíthatott volna. Most pedig a Vedák-ról bebizonyult, hogy a legrégibb őskor műve, s megmaradásuk majdnem csoda számba megy.” (Lecture on the Vedas.)


Ugyanezt fogják mondani az Ősi Titkos Tanítás-ról, amikor majd letagadhatatlanul be fogják bizonyítani létezését és feljegy­zéseit. De évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közöl­nek belőle. Amikor az „Isis Unveiled” írója, körülbelül tíz évvel ezelőtt a zodiákusi titkok kulcsairól szólva, azt mondta, hogy ezek majdnem elvesztek a világ számára, azt jegyezte meg: „Az emlí­tett kulcsot hétszer kell megforgatni, hogy az egész rendszer meg­fejthető legyen. Mi csak egyet fordítunk rajta, és ezzel az avatat­lannak egy szempillantást engedünk a titokba. Boldog az, aki az egészet megérti!”


Ugyanezt mondhatnók az egész Ezoterikus rendszerről. Az Isis-ben egyszer fordítottuk a kulcsot, nem többször. Sokkal többet magyarázunk meg ezekben a kötetekben. Abban az időben az író alig tudta a nyelvet, amelyen a művet írta, és sok olyan dolgot nem volt szabad nyilvánosságra hoznia, amelyről most már nyíltan beszélnek. A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzettebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasíthatatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett Tudomány, és hogy végre megtalálták a világban most ismeretes összes vallások és filozófiák forrását, amely - úgy mint az egykor oly titokzatos Nílus forrásai - oly hosszú időkre feledésbe ment, s így el volt veszve az emberek számára.


Ilyen munkát - mint ezt - nem egyszerű Előszóval, hanem inkább egy egész kötettel kellene bevezetni. Kötettel, mely csupa tényeket adna, s nem pusztán fejtegetéseket. Mert a TITKOS TANÍTÁS nem értekezés vagy bizonytalan elméleteknek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak ki lehet adni.


Teljesen haszontalan volna közzétennünk e műben az ezoterikus tanoknak még eme részeit is, amelyek rejtett voltukból most kikerültek, ha nem állapíthatnánk meg előbb azt, hogy ilyen tanítás valóban létezik, hogy létezése hiteles vagy legalább is valószínű. Az ilyen megállapítások, mint amilyeneket most tenni készülünk, rászorulnak arra, hogy különféle tekintélyek megerősítsék. Neve­zetesen régi filozófusok, klasszikusok, sőt egyes tanult egyházatyák is. Ezek közül néhányan ismerték e tanokat, mert tanulmányozták, láttak és olvastak róluk írt munkákat; néhányan még személyesen is be voltak avatva a régi Misztériumokba, amelyek előadása közben az ősrégi tanításokat jelképekben mutatták be. Kell, hogy az író történelmi és megbízható neveket adjon, hogy jól ismert régi és új szerzőket idézzen, elismert tehetségű, éles ítélőképességű és igazság­szerető szerzőket. Kell, hogy megnevezzen néhány híres mestert a titkos művészetekben és tudományban és ezek Misztériumaiban, amint ezeket felfedték, vagyis inkább részben előadták a közönség­nek különös ősrégi alakjukban.


Hogyan is kellene ezt megtennünk? Mi a legjobb módja, hogy ezt a célt elérjük? Ez volt a mindig újból felmerülő kérdés. Hogy érthetőbbé tegyük szándékunkat, példával fogjuk meg­magyarázni. Ha egy utazó jól ismert vidékről egyszerre áthágha­tatlan sziklák félelmetes sáncával körülvett terra incognita határához ér, mely kilátását elzárja, talán nem nyugszik meg abban, hogy ez felfedező vállalását meghiúsítsa. A határt nem szabad átlépni. De ha már nem is juthat el személyesen a rejtélyes vidékre, talán mégis talál módot arra, hogy megvizsgálhassa azt a lehető leg­kisebb távolságról, ameddig még eljuthat. Ha tehát felmászik az előtte levő hegyek legmagasabb csúcsára, akkor a hátrahagyott vidékek ismerete megsegíti abban, hogy általános és meglehetősen helyes fogalmat alkosson a hegyek mögött felevő területekről. Ha egyszer fent van, tetszése szerint szemlélheti a vidéket, össze­hasonlíthatja azt, amit homályosan lát azzal, amit lent éppen elhagyott, most, mikor fáradozásának hála, túl van a ködök és a felhők borította csúcsok vonalán.


Ilyen előzetes megfigyelő pontot ebben a két kötetben nem adhatunk azoknak, kik helyesebben akarnák megérteni a szöveg­ben adott őskor előtti korszakok titkait. De ha az olvasó türelmes, és pillantást vet Európa vallásainak és hiteinek jelen állapotára, hogy ezt összehasonlítsa és ellenőrizze azzal, amit a történelem a keresztény időszámítást közvetlenül megelőző és követő korokról tud, akkor mindezt ennek a munkának III. kötetében fogja meg­találni.


Ebben a kötetben rövid áttekintést adunk majd a történelem­ben szereplő valamennyi kiváló adeptusról, és le fogjuk írni a Misztériumok hanyatlását. E hanyatlás után kezdték az emberek elfelejteni, és ez időtől fogva kezdték rendszeresen és véglegesen kiküszöbölni az emberek emlékezetéből, a beavatás igazi termé­szetét és a Szent Tudományt. Ettől az időtől kezdve tanításai okkulttá váltak, és a Mágia nagyon gyakran a Hermetikus filozófia tiszteletreméltó, de sok esetben megtévesztő, zászlója alatt vitor­lázott. S amint a Krisztus előtti századokban az igazi okkultizmus volt általános a misztikusoknál, úgy a kereszténység kezdetét követte a mágia, vagyis inkább a boszorkányság, okkult fortélyaival.

Bármily nagy és buzgó volt azokban a korai századokban az a fanatikus törekvés, hogy a pogányok mentális és intellektuális munkájának minden nyomát kiirtsák, ez még sem sikerült. De a vakbuzgóság és türelmetlenség ugyanaz a sötét démoni szelleme azóta is rendszeresen kiforgatott értelméből minden olyan fényes lapot, melyet a kereszténység előtti korszakokban írtak. De még bizonytalan feljegyzéseiben is eleget őrzött meg a történelem abból, ami megmaradt, hogy részrehajlatlan világosságot vessen az egészre. Hadd időzzön tehát rövid időre az olvasó az íróval együtt a kiszemelt megfigyelő helyen. Arra kérjük, hogy egész figyelmét arra az évezredre irányítsa, melyet a Krisztus születésének éve oszt ketté, a kereszténység előtti és utáni időszakra. Ez az esemény - akár helyes történelmileg, akár nem - mindenesetre első jeladásul szolgált arra, hogy a legkülönbözőbb védő sáncokat emeljék a múlt gyűlölt vallásainak esetleges visszatérése ellen, sőt még az azokba való visszapillantás ellen is. Gyűlölték őket és féltek tőlük, - mert ezek a vallások nagyon is erős fényt vetnek a most az „Új szövetség”-nek ismert tanításnak újkeletű és szándékosan burkolt értelmezésére.


Bármily emberfeletti volt is a korai egyházatyák iparkodása, hogy a Titkos Tanítás-t még az ember emlékezetéből is kitöröljék, mindannyian kudarcot vallottak. Az igazságot sohasem lehet meg­ölni. Ezért nem sikerült, hogy a föld színéről elsöpörjék teljesen e régi Bölcsességnek minden nyomát, és hogy béklyóba verjenek és elnémítsanak minden mellette bizonyító tanút. Gondoljunk csak arra, hány ezer, sőt millió kéziratot égettek el, hány olyan emlék­művet zúztak porrá, amelyen indiszkrét feliratokat és jelképes ábrá­kat találtak. Gondoljunk a korai remeték és aszkéták csapataira, melyek a Felső- és Alsó-Egyiptom romba dőlt városai között sivatag­ban, hegyekben, völgyekben és fennsíkokon barangoltak, hogy fel­kutassanak és elpusztítsanak minden obeliszket és oszlopot, minden tekercset és pergament, melyhez hozzáférhettek, ha a tau jelképe, vagy bármely más jel rajta volt, melyet az új hit kölcsönvett és magáévá tett. Akkor tisztán fogjuk látni, miért maradt meg olyan kevés a múlt feljegyzéseiből. Valóban a korai és a középkori kereszténység és az iszlám fanatizmusának ördögi szelleme kezdettől fogva a sötétségben és tudatlanságban szeretett élni és mind a kettő elérte azt, hogy:


A nap olyan legyen, mint a vér, a föld, mint sírhalom,

A sírhalom pokol és a pokol még nagyobb sötétség.1


Mind a két vallás karddal hódította meg követőit. Mind a kettő az emberi áldozatok egetérő sírhalmán építette fel templomait. Időszámításunk I. századának bejárata felett végzetesen ott izzottak a baljóslatú szavak: „IZRAEL KARMÁJA.” A mi századunk kapuja felett a jövőbe látó más szavakat olvashatna. Ezek a karmára utalnak, amiért ravaszul meghamisították a TÖRTÉNELMET, szán­dékosan elferdítettek eseményeket, és amiért az utókor nagy egyéni­ségeket rágalmazott meg és torzított el a felismerhetetlenségig, a Dzsagannâtha két szekere - a Vakbuzgóság és az Anyagiasság között; az egyik felette sokat fogad el, a másik pedig mindent tagad. Bölcs az, aki az arany középúton halad, s a dolgok örök igazságá­ban hisz. Faigi Diwán, - amely egy „ezernyi szektához tartozó szabadgondolkozónak csodás beszédeiről tanúskodik”, azt mondja:


A feltámadás napjának gyülekezetén, amikor minden elmúlt dolog megbocsáttatik, a Ka'bah bűnei is megbocsáttatnak a keresztény templomok pora kedvéért.


Erre Max Müller tanár azt válaszolja:


Iszlám bűnei épp annyit érnek, mint a kereszténység pora. A feltámadás napján mind a kettő, a mohamedán is, a keresztény is meg fogják látni val­lásuk tanításának hiú voltát. Az emberek a vallásért harcolnak a földön; de az égben majd rájönnek, hogy csak egy az igazi vallás, - Isten SZELLEM-ének imádása.1


Más szóval: „Nincs magasztosabb vallás (dharma) az igaz­ságnál" - „Satyân Nâsti Paro Dharmah" - a benaresi Maha­raja mottója, melyet a Teozófiai Társulat is magáévá tett.


Ahogy az Előszóban már mondottuk, a Titkos Tanítás nem változata az Isis Unveiled-nek - amint ezt eredetileg terveztük. Inkább annak magyarázatára szolgáló munka, és noha teljesen füg­getlen ettől, mégis annak nélkülözhetetlen kiegészítője. Sokat, ami az Isis-ben volt, alig érthettek meg az akkori teozófusok. A Titkos Tanítás most fényt fog vetni az előbbi munkában még megoldat­lanul maradt számos problémára, különösen a bevezető lapjaira; ezeket ugyanis sohasem értették meg.


„Isis” két kötetében csak futólagos pillantást vethettünk az okkultizmus körképére, mert csupán a történelmi időnkön belül eső filozófiákkal, és az eltűnt nemzetek szimbolizmusával foglalkoztunk. A jelen munkában részletes Kozmogóniát és az Emberiségünk Ötödik faját megelőző négy faj fejlődéstörténetét adjuk. S most két nagy kötet magyarázza azt, amit az Isis Unveiled-nek csak első lapján jeleztünk, a műben pedig itt-ott néhány célzással érin­tettünk. De a jelen kötetekben sem kísérelhettük meg, hogy az Őskori Tudományok terjedelmes áttekintését adjuk, mielőtt le nem tárgyaltunk olyan óriási kérdéseket, mint amilyen a Kozmikus és Bolygói evolúció, és amilyen azoknak a rejtélyes emberiségeknek és fajoknak fokozatos fejlődése, amelyek a mi „Adam”-i emberisé­günket megelőzték. Ezért a jelen kísérletnek, amellyel fényt vetünk az ezoterikus filozófia néhány rejtélyére, valóságban semmi köze sincs a korábbi munkához. Engedjék meg az írónak, hogy példá­val világítsa meg, amit mondott.


Az Isis I. kötete „egy régi könyv”-re való hivatkozással kezdődik:


Olyan régi, hogy régészeink vég nélkül törhetnék rajta fejüket, és még sem egyeznének meg arra nézve, hogy milyen anyagra van írva. Ez az egyetlen, most létező, eredeti példány. Az okkult tudományról szóló, legrégibb héber okmányt a - Siphrah Dzeniouta-t - ebből állították össze, mégpedig olyan időben, amikor az említett könyv már irodalmi ereklye számba ment. Az egyik képe az Isteni Esszenciát ábrázolja, amint fénylő ívként ÁDÁM-ból2 kiárad, előre halad, hogy kört alkosson, és azután, amikor kerületének leg­magasabb pontjára ért, a leírhatatlan dicsfény újra visszahajlik, és a földre tér vissza, hogy örvényében (vortex) egy magasabb emberi fajt hozzon. Amint köze­lebb és közelebb ér bolygónkhoz, a Kiáradás mind sötétebb lesz, és amikor a földet érinti, olyan fekete már, mint az éjszaka.


A „nagyon régi Könyv” az az eredeti munka, melyből Kiu-ti sok kötetét összeállították. De nem csak ezeknek és a Siphrah Dzeniouta-nak szülője ez a kis könyv. Tőle ered még a Sepher Jezirah3 is, amelyet a héber kabbalisták Ábrahám patriarchájuknak tulajdoníta­nak(!), továbbá a Shu-King könyve, Kína eredeti Bibliája, az egyiptomi Thoth-Hermes szent könyvei, a Purana-k Indiában, és a kaldeai Számok Könyve, de maga a Pentateuch is. A hagyomány azt mondja, hogy Sen-zar-ul van megírva, a titkos papi nyelven, hogy „Isteni Lények” diktálták a Világosság Fiainak Közép-Ázsiában, az 5. faj (ez a miénk) legelején. Mert volt idő, amikor nyelvét (a Sen-zar-t) minden nemzet Beavatottja ismerte, mikor a toltékok ősei épp olyan könnyen értették meg, mint az eltűnt Atlantisz lakói, akik viszont a Mánushi-ktől, a 3. faj bölcseitől örökölték, utóbbiak közvetlenül a 2. és az 1. faj Dévá-itól tanulták. Az Isis-ben említett „ábra” ezeknek a fajoknak, és a mi 4. és 5. fajunk emberiségének fejlődé­sére vonatkozik a Vaivasvata Manvantarában vagy „Kör”-ben. Minden kör az emberiség hét korszakának juga-iból áll. Ezekből négy elmúlt a mi életciklusunkban, és majdnem elértük az ötödik középpontját. Az ábra jelképes, ezt mindenki könnyen megértheti, és a kezdettől fogva öleli fel a kérdést. A régi könyv leírja a Világegyetem fejlődését, és megmagyarázza mindennek eredetét itt a földön, beleértve a fizikai embert is. Megadja a fajok igazi történetét az elsőtől az ötödikig (a miénkig), de azon túl nem megy. Egyszerre vége szakad a Kali Juga kezdetén, éppen 4989 évvel ezelőtt, Krishna, a ragyogó „Napisten,” az egykori hős és újító halálakor.


De van még egy könyv. Tulajdonosai nem tartják nagyon réginek, mert a Sötét Korszakkal született, és csak olyan idős, mint ez, vagyis körülbelül 5000 éves. Mostantól számított, körülbelül kilenc év múlva fog végződni az első öt évezrednek első ciklusa, amely a Kali Juga nagy ciklusával kezdődött. S ekkor be fog teljesedni e könyvben (a Sötét Korszakra vonatkozó jóslatok első kötetében) foglalt utolsó jóslat. Nem kell sokáig várnunk, és sokan közülünk meg fogják látni az Új Korszak Hajnalát. Ennek a kor­szaknak a végén a fajok több tekintetben le fognak számolni egymással. A Jóslatok II. kötete majdnem készen van. Buddha nagy követője, Sankarâchârya ideje óta készítik elő.


Még egy fontos pontra kell rátérnünk. Ez első helyen áll egy egyetemes, ősi Bölcsesség létezése mellett adott bizonyítékok soro­zatában, - mindenesetre a keresztény Kabbalisták és Tanítványaik számára. A tanításokat néhány egyházatya legalább is részben ismerte. Tisztán történelmi alapon azt állítják, hogy Origenes, Synesius, sőt még alexandriai Kelemen is, maguk be voltak avatva a misztériumokba, mielőtt az alexandriai iskola neo-platonizmusá­hoz a gnosztikusokét kapcsolták a kereszténység leple alatt. Sőt mi több. A titkos iskolák néhány tanítását - noha semmi esetre sem valamennyit - a Vatikánban is megőrizték. E tanok azóta alkatrészeivé váltak a misztériumoknak - eltorzított hozzátételek alakjában, melyeket a latin egyház az eredeti keresztény pro­gramhoz csatolt. Ilyen a szeplőtlen fogantatásról szóló, most elanyagiasodott dogma. Ez magyarázza meg azokat a nagy üldö­zéseket, amelyeket a római katolikus Egyház az Okkultizmus, a Szabad kőművesség és általában a más hitű (heterodox) miszticizmus ellen megindított.


Konstantin napjai voltak az utolsó fordulópont a történelem­ben, egyúttal ama hatalmas küzdelem időszaka is, amely azzal végződött a nyugati világban, hogy megfojtották a régi vallásokat, a tetemeiken felépült új vallás kedvéért. Attól fogva minden meg­engedett és meg nem engedett eszközzel, erőszakosan és könyör­telenül elzárták az utókor kíváncsi tekintete elől a kilátást, hogy az ne tudjon a messze múltba, az „Özönvíz”-en és az Édenkerten túltekinteni. Minden kijáratot eltorlaszoltak, minden feljegyzést, melyhez kezük hozzáférhetett, megsemmisítettek. Mégis még az ily megcsonkított feljegyzésekből is elegendő maradt meg, hogy bizton­sággal azt mondhatjuk, megvan bennük az eredeti tanítás tényle­ges létezésének minden lehető bizonyítéka. A töredékek túlélték a geológiai és politikai kataklizmákat, hogy elmondják a történteket. Minden töredék bizonyítja azt, hogy a most Titkos Bölcsesség egykor az egyetlen kútforrás volt, a mindig folyó, örök forrás, amelyből egyaránt táplálkozott minden folyócskája, - valamennyi nemzet későbbi vallása - az elsőtől az utolsóig. Ez az időszak Buddhával és Pithagorasszal kezdődik és a neo-platonistákkal és gnosztikusokkal végződik. Ez a történelemben megmaradt egyetlen gyújtópont, amelyben utoljára futnak egybe az elmúlt korszakok­ból áradó, ragyogó fénysugarak, melyeket nem homályosítja el a vakbuzgóság és a fanatizmus.


Ez kényszerítette az írót arra, hogy a legrégibb múltból vett tényeket mindig a történelmi időkből gyűjtött bizonyítékokkal igye­kezett megmagyarázni. Nem volt más útja, tehát megkockáztatja azt, hogy ismételten megvádolják a módszer és rendszeresség hiányával. Meg kell tudnia a közönségnek, hogy világszerte ismert Adeptusok, sok beavatott költő, író és minden kor klasszikusai azon voltak, hogy az emberiség feljegyzéseiben meg­őrizzék legalább csak azt, hogy ilyen bölcselet létezett, ha nem is őrizhették meg tanítását. Az 1888. év beavatottjai megérthetetlenek maradnának, lehetetlenül regés alakok, ha nem lehetne kimutat­nunk, hogy hasonló beavatottak a történelem minden korszakában éltek. Kimutatnunk pedig csak úgy lehetett, hogy megneveztük azt a fejezetet és verset, amelyekben ezeket a nagy egyéniségeket emlí­tik, akiket más vízözön előtti és vízözön utáni, a „művészetekben” híres Mesterek hosszú és végtelen sora megelőzött és követett. Félig a hagyomány és félig a történelmi bizonyítékok alapján csak így mutathattuk meg, hogy az Okkult Tudás és azok az erők, amelyekkel az okkultizmus az embert felruházza, nem egészen képzeletbeliek, hanem olyan régiek, mint maga a világ.


Múlt és jövendő bíráimhoz ennélfogva nincs szavam - akár komoly irodalmi bírálók legyenek, akár ama irodalmi üvöltő dervisek, akik az író népszerű vagy népszerűtlen volta szerint ítél­nek meg könyveket, s akik, alig hogy betekintettek tartalmába, mint halálhozó bacilusok, a test leggyöngébb részeire telepednek. Oda sem ereszkedem le, hogy tudomást vegyek azokról a bomlott eszű rágalmazókról, - szerencsére kevesen vannak - akik dühöng­nek a náluk ismertebb írók ellen, és még árnyékukat is meg­ugatják, mert azt remélik, hogy a közönség figyelmét vonják magukra, ha ily írónak hitelét rontják. Ezek éveken át azt hajto­gatták, hogy a Theosophist-ban hirdetett tanokat, melyek az Esoteric Buddhism-ban jutottak legtökéletesebben kifejezésre, mind a jelen író találta ki, azután pedig megfordultak, és az Isis Unveiled-ről és a többiről azt híresztelték, hogy Eliphas Lévi-től(!), Paracelsus-tól(!!) és mirabile dictu, a buddhizmusból és a brahmanizmusból (!!!) vett plágium. Éppen úgy vádolhatnák Renan-t, hogy a Vie de Jésus-t a szentírásból lopta, és Max Müllert, hogy Sacred Books of the East, vagy Chips című munkáit a brahminok és Gautama, a Buddha filozófiájából vette. De a közönségnek általában és a Titkos Tanítás olvasóinak megismételhetem, amit mindvégig han­goztattam, és amit Montaigne szavaiba öltöztetek: „Uraim, én itt csak bokrétába kötöttem a leszedett virágokat, sajátomból nem adtam hozzá semmit, csak a szálat, amely őket összetartja".


Tépjék a „szálat” darabokra, és vágják szét foszlányokra, ha úgy tetszik. Ami a TÉNYEK bokrétáját illeti, - azt soha el nem tüntethetik, legfeljebb nem veszik figyelembe. Többet nem tehetnek.


Búcsúzásul még néhány szót szeretnénk szólni erről az első kötetről. Némely az imént szóba hozott tárgy talán nem látszik helyén valónak olyan Bevezetésben, mely főképpen kozmogóniára vonatkozó részt előz meg, de a már említett megfontolásokhoz még egy másik is járult, és ez arra indított, hogy azokat is érintsem. A megállapításokat minden olvasó mindenesetre saját ismerete, tapasztalata és tudata szerint fogja bírálni, arra építve, amit már ismer. Ezt a tényt az írónak állandóan szem előtt kell tartania, ezért hivatkozik oly gyakran ebben az első könyvben olyan dolgokra, amelyek tulajdonképpen a munka egy későbbi részébe tartoznak. De nem lehetett ezeket elhallgatni, nehogy az olvasó úgy nézzen erre a munkára, mint egy tündérmesére, mint valamely modern agy képzelődésére.


Így a Múlt segítségünkre lesz abban, hogy megértsük a JELENT, ez pedig abban, hogy jobban megbecsüljük a MÚLTAT. A mai tévedéseket meg kell magyaráznunk, és ki kell irtanunk. S mégis több mint valószínű, - sőt a jelen esetben biztosra vehetjük - hogy a hosszú korszakok és a történelem tanúsága, csak a nagyon intuitív emberekre lesz hatással, ami annyi, mintha azt mondanánk: nagyon kevésre. De ebben és minden hasonló esetben az igazságszerető és hívő ember azzal vigasztalódhat, hogy meg­ajándékozza a kételkedő modern szadduceust megátalkodott makacs­ságának és vakbuzgóságának matematikai bizonyítékával és emlé­keztetőjével. A Francia Akadémia levéltárában még mindig meg­van valahol a valószínűség híres törvénye, melyet algebrai műve­lettel néhány matematikus dolgozott ki a kételkedők számára. Így szól: „Ha két személy bizonyít egy tény mellett, s így mindegyik a bizonyosság 5/6 -át adja annak, akkor e ténynek bizonyossága lesz, azaz valószínűsége úgy fog aránylani valószínűtlenségéhez, mint 35 az 1-hez. Ha három ilyen bizonyíték találkozik, a bizonyosság 215/216 lesz. Tíz személy egyezése, melyek mindegyike ½ bizonyosságot állít, 1023/1024 –et ad, stb. Ilyen bizonyosság kielégítheti az okkultistát is, és ennél többet nem kell kívánnia.










ELŐSZÓ

LAPOK EGY TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐSZAKBÓL


Egy Ősi Kézirat van az író szeme előtt - pálmalevelek gyűjteménye, amelyeket valami különleges, ismeretlen eljárással vízzel, tűzzel és levegővel szemben ellenállóvá tettek. Az első lapon tiszta fehér körlap, fénytelen, fekete alapon. A következő lapon ugyanaz a körlap, de pont van a közepén. Az első, amint ezt a tanítvány tudja, a Világegyetemet ábrázolja az Örökkévalóságban, mielőtt a még szunnyadó energia újraébredt, mielőtt az Ige* későbbi rendszerekbe kiáradt volna. A pont az eddig szeplőtlen körlapon, a Tér és az Örökkévalóság a Pralaya-ban: a meg­különböződés (differentiation) virradatát jelzi. Ez a Pont a Világ­tojásban (l. II. Rész: „A Világ-Tojás”), a benne levő csíra, amely a Világegyetemmé, a MINDEN-né, a határtalan, időszakonként meg­jelenő Kozmosz-szá fog válni, mert ez a csíra időszakonként és váltakozva szunnyadó és tevékeny. Az egy kör az isteni Egység, ahonnan minden ered, és ahova minden visszatér. Kerülete - egy szükségképpen korlátolt jelkép, az emberi elme korlátolt­ságára tekintettel - jelzi az absztrakt és mindenkor megismerhe­tetlen JELENLÉT-et (Presence), és a síkját, az Egyetemes Lelket, noha a kettő egy. Az, hogy csak a körlap fehér és az alapja köröskörül fekete, világosan mutatja, hogy csupán a síkját ismer­heti meg az ember, noha ez az ismeret is még homályos és ködös. Ezen a síkon kezdődnek a Manvantarikus megnyilvánu­lások, mert ebben a LÉLEK-ben szunnyad a Pralaya alatt az Isteni Gondolat1, amelyben minden jövendő Kozmogónia és Teogónia terve van elrejtve.


Az EGY ÉLET ez, az örök, a láthatatlan, de mégis Min­denütt-Jelenlevő, kezdet és vég nélkül való, s mégis időszakos rendszeres megnyilvánulásaiban, amely időszakok között a nem-­Létezés sötét titka uralkodik. Öntudatlan és mégis fel­tétlen Öntudat; felfoghatatlan (unrealisable), mégis az egyetlen önmagában létező valóság (reality), valóban „káosz az érzékeknek, Kozmosz az értelemnek.” Egyetlen feltétlen sajátossága (attribute), s ez Ő MAGA az örök, szüntelen mozgás. Ezt hívják ezoterikus nyelven a „Nagy Lélegzet”-nek;2 ez a világegyetem állandó mozgása, a határtalan, mindig jelenlevő TÉR értelmében. Ami mozdulatlan,

az nem lehet Isteni. Már pedig valóságban nincs semmi feltét­lenül mozdulatlan az egyetemes lelken belül.

Majdnem öt századdal Kr. e. Leukippos, Democritos tanítója azt állította, hogy a Tér örökké tele van szüntelen mozgástól hajtott atomokkal. Ez a mozgás idővel, amikor ezek az atomok összetömörültek, forgó mozgást hoz létre, és a kölcsönös össze­ütközések oldalmozgásokat szülnek. Epicuros és Lucretius ugyanazt tanították, csakhogy az atomok oldalmozgásához a vonzódás (affinity) fogalmát is fűzték - ami okkult tanítás.


Amióta az ember örökségét elfoglalta, amióta először jelentek meg a bolygó építői, amelyen él, a meg nem nyilatkozott Isten­séget egyetlen filozófiai aspektusában ismerték fel és gondolták el, mint egyetemes mozgást, mint a teremtő Lélegzet Természetben való rezdülését.


Az okkultizmus az „Egy Létezés”-t így foglalja össze: „Az Istenség titokzatos élő (vagy mozgó) Tűz, és ennek a láthatatlan Jelenlétnek örök tanúi a Világosság, Hő és Nedvesség”, ez a háromság magában foglal a természetben minden jelenséget,1 és minden jelenségnek oka. Az Intrakozmikus mozgás örök és meg nem szűnő; a kozmikus mozgás (a látható, vagyis az érzékelésnek alávetett) időszakonként ismétlődő. Mint örök elvontság a MINDIG­JELENLEVŐ, mint megnyilvánulás mind a jövő irányában, mind az ellenkezőben véges, a kettő pedig alfája és omegája az egymást követő újra építéseknek. A Kozmosznak - a NOUMENON-nak semmi köze sincs a jelenségek Világának okozati viszonyaihoz. Csakis az iratra-kozmikus lélekre, a változatlan Isteni Gondolatban levő eszményi világegyetemre vonatkozva mondhatjuk: „Soha sem volt kezdete, és vége sem lesz”. S bár testére, vagy Kozmikus szervezetére nézve nem mondhatjuk azt, hogy volt első, vagy valaha lesz utolsó felépítése, mégis minden új Manvantara-kor szervezetét úgy tekinthetjük, mint az elsőt és az utolsót abból a fajtából, mert minden alkalommal magasabb síkon alakul ki . . .


Csak néhány éve, hogy azt állítottuk:


Az ezoterikus tanítás, éppúgy, mint a buddhizmus és brahmanizmus, de még a Kabbala is, azt hirdeti, hogy az egy végtelen és ismeretlen Lényeg (Essence) öröktől fogva van, és rendszeres és harmonikus egymásutánban vagy tétlen, vagy tevékeny. A Manu költői kifejezés-módja ezeket az állapo­tokat Brahmâ „Nappalainak” és „Éjjeleinek” nevezi. Brahmâ vagy „ébren” van, vagy „alszik”. A Svâbhâvika-k, vagyis a buddhizmus legrégibb iskolájá­nak filozófusai (ez az iskola Nepálban még most is megvan), ennek a „Lényegnek” (Essence) csak tevékeny állapotáról elmélkednek, s Svâbhâvat-nak nevezik. Együgyűnek tartják, hogy a tétlen állapotban levő elvont és „meg­ismerhetetlen” erőről elméleteket állítsanak fel. Ezért mind a keresztény teológusok, mind a modern tudósok ateistáknak mondják őket, mert egyikük sem tudja ez iskola filozófiájának mélységes logikáját megérteni. A kereszté­nyek nem ismernek más Istent, mint a megszemélyesített másodlagos erőket, amelyek megalkották a látható világegyetemet, és melyek az ő vallásukban az emberi alakot öltöt Istenné váltak, - a hímnemű Jehovává, aki mennydörgés és villámlás közepette tombol. A racionális tudomány pedig a buddhistákban és a Svâbhâvikákban az őskor „pozitivistáit” látja. Ha ez utóbbiak filozófiáját egyoldalúan ítéljük meg, akkor materialistáinknak saját szempontjukból igazuk lehet. A buddhisták azt állítják, hogy nincs Teremtő, hanem a teremtő erők végtelen sokasága, amely együttvéve az egy örök állagot (substance) alkotja. Ennek lényege kifürkészhetetlen - s így igazi filozófus nem elmélkedhet róla. Szókratész állhatatosan visszautasította, hogy az egyetemes létezés rejté­lyéről vitatkozzék, s mégis soha senki sem gondolt volna arra, hogy ateiz­mussal vádolja, kivéve azokat, akik vesztére törtek. Egy tevékeny korszak kezdetén - mondja a Titkos Tanítás - ez az Isteni lényeg (essence), örök és változatlan törvénynek engedelmeskedve, kívülről befelé és belülről kifelé terjeszkedik. Ez a jelenségekben megnyilvánuló, vagy látható világegyetem az így fokozatosan mozgásba hozott kozmikus erők hosszú láncának végső ered­ménye. Hasonlóképpen, amikor visszatér a tétlen állapot, az Isteni lényeg összehúzódik és az előző teremtés műve lassanként, és fokozatosan feloszlik. A látható világegyetem felbomlik, anyaga szétszóródik és a „sötétség” magá­nyosan egyedül mereng újra a „mélység” színe felett. Hogy a Titkos Köny­vekből vett szóképet használjuk, amely a gondolatot még tisztábban kifejezi, „az ismeretlen lényegnek” egy kilégzése hozza létre a világot, és egy be­légzése okozza eltűnését. Ez a folyamat örökkön öröktől fogva ment végbe, és a jelenlegi világegyetemünk csak egy a végtelen sorozatban, amelynek nem volt kezdete és nem lesz vége. (l. „Isis Unveiled”, továbbá „Brahmâ nappalai és éjjelei” a II. Részben.)


Ezt az idézetet, amennyire csak lehet, meg fogjuk magya­rázni a jelen munkában. Noha, úgy ahogyan most közöljük, semmi újat nem tartalmaz az orientalista számára, mégis ezoterikus értelmezése talán sok olyat foglal magában, ami eddig teljesen ismeretlen maradt a nyugati tanítvány előtt.


Az első ábra üres körlap: , a második ábra az ősrégi jelképben szintén körlap, de benne van egy pont: - az első megkülönböződés az örökön-örök természet időszakos megnyilvánulásában, a nem-nélküli és végtelen „Aditi az AZ-ban” (Rig Véda), a pont a körlapban, vagyis a potenciális Tér az absztrakt Térben. A harmadik fokon a pont átmérővé alakul át, így: Most egy Isteni szeplőtlen Anya-Természetet jelképez, a mindent átölelő, feltétlen végtelenségen belül. Mikor az átmérőt függőleges vonal metszi, így: a világ-keresztté válik. Az emberiség elérte harmadik gyökérfaját; ez a jele annak, hogy az emberi élet megkezdődik. Mikor a kör kerülete eltűnik, és csak a marad meg, ez azt jelzi, hogy az embernek az anyagba való esése beteljesedett, és a NEGYEDIK faj kezdődik. A kereszt a körön belül tiszta pantheizmust jelképez; mikor a kereszt kör nélkül maradt, az ábra fallikussá vált. Ugyanaz és mégis más jelentősége volt, mint a körbe írt TAU-nak, vagy mint „Thor kalapácsá”-nak, az úgynevezett Jaina keresztnek, vagy egyszerűen Szvasztikának, a körön belül.


A harmadik jelkép - az átmérő vízszintes vonalával két részre osztott kör - a teremtő (még tétlen, passzív, mert nőnemű) Természetnek első megnyilvánulását jelenti. Az ember­ről alkotott, a nemzéssel kapcsolatos, első homályos fogalom nőnemű, mert az ember jobban ismeri anyját, mint atyját. Ezért szentebbnek tartották a női istenségeket, mint a férfi istenségeket. A Természet ezért nőnemű és bizonyos fokig tárgyias és megfog­ható és a szellemi princípium, amely megtermékenyíti, el van rejtve. Azzal, hogy a körben levő vízszintes vonalra függőleges vonalat húztak, alakult a Tau - - a betűnek legrégibb alakja. Ez a harmadik gyökérfajnak volt a jele (glyph), szimbolikus Bűnbe­esésének napjáig - vagyis, amikor a természetes fejlődés folytán a nemek különváltak; ekkor az ábra kettős jellé, vagy jelképpé vált: vagyis a kör, azaz a nem-nélküli élet átalakult, vagy külön­vált. A mi Ötödik Fajunk alfajaival, ez a jel a szimbológiában a legelőbb alakult fajok1 héber zákhár-jává és negébäh-vá vált; azután átváltozott az egyiptomi jellé (az élet emblémája), és még később a Vénusz jelévé ♀. Azután jön a Szvasztika (Thor kalapácsa, vagy a mostani „hermetikus kereszt”), amely teljesen elvált körétől, s így tisztán fallikussá lett. Káli Juga-nak ezoterikus jelképe a megfordított ötágú csillag, két ágával (csúcsával) ég felé fordulva: - az emberi boszorkányság jele; ezt a helyzetet minden okkultista „bal kéz”-ről valónak ismeri fel, és a szertartásos mágiában használják.2


Reméljük, hogy ennek a műnek olvasása közben a nagyközönségnek a panteizmusról alkotott, téves fogalmai meg fognak változni. Helytelen és igazságtalan, hogy a buddhistákat és az Advaita Okkultistákat ateistáknak nézik. Ha nem is mind filozófus, de legalább mindegyik logikus gondolkodó, mert ellenvetéseik és érveik szigora következtetésen alapulnak. Valóban, ha a hinduk Parabrahman-ját úgy tekinthetjük, mint más népek rejtett és név­telen istenségeinek képviselőjét, akkor ebben a feltétlen Princípium­ban megtaláljuk az ősképet (prototípus), amelynek a többi mind másolata. Parabrahman nem „az Isten”, mert ő nem valamely Isten.3


„Ő az, ami legfőbb és nem legfőbb” (parâvara), magyarázza a Mandukya Upanishad (2. 28.) Ő „Legfőbb” mint OK, nem leg­főbb, mint okozat. Parabrahman egyszerűen, mint „Páratlan Valóság” (Secondless Reality), a mindent magában foglaló Kozmosz, vagyis inkább a végtelen kozmikus Tér - természetesen a leg­magasabb szellemi értelemben. Mivel Brahman (semleges) a változatlan tiszta, szabad, el nem pusztulható, legfőbb Gyökér „az EGY igaz Létezés, Paramârthika”, és az abszolút Chit és Chaitanya (értelmiség, öntudat), azért nem lehet megismerő, „mert az AZ (THAT)-nak nem lehet tárgya a megismerésre”. Mondhatjuk-e, hogy a láng a Tűz lényege? Ez a Lényeg a „Világegyetem ÉLETE és VILÁGOSSÁGA, ellenben a látható tűz és a láng: pusztulás, halál és minden rossz”. „A Tűz és a Láng elpusztítja az Arhat testét; lényegük azonban halhatatlanná teszi őt”. (Bodhimor, II. könyv.) „A feltétlen szellem megismerése, mint a nap fénye, vagy mint a tűz melege nem egyéb, mint maga „a feltétlen Lényeg”, mondja Sankarâchârya. Ő „a Tűz szelleme”, nem a tűz maga; ezért „a tűznek sajátosságai (attributes) a hő, vagy a láng, nem sajátosságai a Szellemnek, hanem annak, aminek ez a Szellem az öntudatlan oka”. A fenti mondat nem igazi alap­hangja-e a későbbi Rózsakeresztes filozófiának? Parabrahman, röviden mondva, összefoglaló aggregátuma (collective aggregate) a Koz­mosz végtelenségében és örökkévalóságában, az „AZ" (That) és „EZ" (This), amire szétosztó aggregátumokat (distributive aggregates) alkalmazni nem lehet.4 „Kezdetben Ez volt az Én, csak egy”.1 (Aitareya Upanishad). A nagy Sankarâchârya úgy magyarázza, hogy „EZ” a világegyetemre (Jagat-ra) vonatkozik, míg a „kezdetben” szó azt jelenti, hogy a megnyilvánult világegyetem újra létrejötte előtt.


Ezért a panteisták nem a teremtőt, vagy inkább teremtők­nek összefoglaló aggregátumát tagadják, amikor visszhangozzák azt, ami az Upanishadokban épp úgy megvan, mint a Titkos Tanítás-ban, t. i. hogy „ez” nem tud teremteni; ők csak nagyon logikusan vonakodnak attól, hogy „teremtést” és külö­nösen alakítást - tehát valami végest - a Végtelen Princí­piumnak tulajdonítsanak. Szerintük Parabrahman passzív ok, mert Feltétlen Ok, a feltételektől független (unconditioned) Mukta. Csak korlátozott Mindentudást és Mindenhatóságot nem tulajdo­nítanak ez utóbbinak, mert ezek mégis csak tulajdonságok (amint az ember felfogásában visszatükröződnek) és mert Parabrahman-nak, mint a „Legfőbb MINDEN”-nek, (Supreme All), a Természet mindenkor láthatatlan Szellemének és Lelkének, a változhatatlannak és öröknek, nem lehetnek tulajdonságai. A feltétlenség természetesen kizárja azt, hogy a végesnek vagy feltételezettnek bármely fogalma vele kapcsolatos legyen. És ha a vedantista azt állítja, hogy tulaj­donságok csupán Parabrahman emanációjához tartoznak, és ezt elnevezi „Isvara plus Májá"-nak és Avidja-nak (Agnoszticizmus és Nem-­tudás, inkább mint tudatlanság), akkor nehéz ebben a felfogásban ateizmust találnunk.2


Minthogy nem lehet Sem két VÉGTELEN, sem két FELTÉTLEN egy olyan világegyetemben, melyet határtalannak tartunk, ezt a magában létezést alig fogatatjuk fel úgy, hogy személyesen teremt. A véges „lények” érzékei és felfogó képessége számára az AZ a Nem-„létezés” (Non-„being”), abban az értelemben, hogy ez az egy LÉTEZÉS (BE-NESS). Mert ebben a MINDEN-ben van elrejtve a vele együtt öröktől fogva való (coeternal) és egyidejű (coeval) emanációja, vagy a benne rejlő kisugárzása, mely miután idő­szakonként Brahmâ-vá (a hím-nő potenciává) lesz, a megnyilvá­nult világegyetemmé válik, vagy - azzá kiterjeszkedik. Narayana a Tér vizein (absztrakt) mozogván, átváltozik a konkrét állag vizeivé, melyeket ő mozgat, aki a megnyilvánult IGÉ-vé, vagyis Logosszá válik.


Az ortodox Brahminok kelnek ki legjobban a Panteisták és Advaitee-k ellen, és ateistáknak nevezik őket. Kénytelenek azon­ban elfogadni azt, - ha ugyan a Manu-nak van valami tekintélye ebben a kérdésben - hogy Brahmâ, a teremtő meghal minden „Korszakának” végén (100 isteni esztendő - olyan időszak, melyet a mi éveinkben tizenöt számjeggyel lehet csak kifejezni). Még sincs közöttük olyan filozófus, aki ezt a „halált” más érte­lemben fogná fel, mint a létezés megnyilvánult síkjáról való ideig­lenes eltűnés, vagyis időszakos pihenés értelmében.


Az Okkultisták ennélfogva a fenti tanra nézve egyetértenek az Advaitee Vedanta filozófusokkal. Kimutatják, hogy lehetetlen bölcseleti alapon elfogadni azt a gondolatot, hogy a feltétlen MINDEN teremti, vagy éppen fejleszti az „Arany Tojás”-t, amelybe szerintük bevonul, hogy átalakuljon Brahmâ-vá, a Teremtővé, aki később istenekké és az egész látható Világegyetemmé terjeszkedik ki. Azt mondják, hogy feltétlen Egység nem válhat végtelenséggé, mert a végtelenség valaminek határtalan kiterjedését, és ennek a „valaminek” állandóságát tételezi fel. És az Egy Minden, így mint a Tér, - mely ezen a Földön, vagyis a mi létezési síkunkon egyetlen értelmi és fizikai képviselője - az észlelésnek sem tárgya, sem alanya. Ha feltételezhetnénk azt, hogy az Örök Végtelen Minden, a Mindenütt jelellevő Egység, ahelyett, hogy az Örökkévalóságban léteznék, időszakos megnyilvánulással ezer és ezeralakú Világegyetemmé, vagy megsokszorozódott személyiséggé válik, akkor ez az Egység megszűnne egység lenni. Helytelen Locke-nak az a gondolata, hogy „tisztán a tér (pure Space) sem ellenállásra, sem mozgásra nem képes.” A Tér sem „határtalan űr”, sem „feltételektől függő teltség,”1 hanem mind a kettő. A feltétlen elvontság síkján az örökké meg­ismerhetetlen istenség, - amely csak a véges elmék2 számára, és a mayavikus észlelés síkján űr, a Plénum (teltség) a feltétlen tartalmazója mindennek, ami van, akár megnyilvánult, akár nem, s ezért: az a FELTÉTLEN MINDEN.


Nincs különbség a keresztény apostol mondása: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, és a hindu Rishi-é között: „A Világ­egyetem Brahman- (Brahmâ-)ban él, tőle ered és hozzá visszatér”; mert Brahma (semleges) a meg nem nyilvánult, ez a világegyetem in abscondito; Bralmâ pedig a megnyilvánult, a Logosz; ezt hím­nővé3 tették a jelképes ortodox dogmákban. Mivel mindkettő a Beavatott Apostol Istene és a Rishi-é, a meg nem látott (unseen) és a látható TÉR. Az ezoterikus szimbolizmusban a Tért „a Hét­bőrű Örök Anya-Atyának” nevezik. A meg nem különböződött felületétől a megkülönböződött felületéig hét rétegből áll.


„Mi az, ami volt, van és lesz, akár van világegyetem, akár nincs; akár vannak istenek, akár nincsenek?” kérdezi az ezoterikus senzar Káté. És az adott válasz: a TÉR.


Tehát nem az egy, ismeretlen, mindig jelenlevő Istent a Ter­mészetben, vagy a Természetet in abscondito vetik el, hanem az emberi dogma Istenét és a megtestesített (humanized) „Igét”. Vég­telen elbizakodottságában és vele született gőgjében és hiúságában, az ember szentségtörő kezével maga alakította az Istent abból az anyagból, amelyet saját kicsi agy-műhelyében talált, és rákényszerí­tette az emberiségre, mint az egy fel nem fedett TÉR-től4 eredő, közvetlen kinyilatkoztatást. Az okkultista elfogad kinyilatkoztatást, de csak úgy, hogy az isteni, de azért mégis véges Lényektől, a megnyil­vánult életektől ered, nem pedig a meg nem nyilvánulható EGY ÉLET-­től. Azoktól a lényektől, kiket Legelső Ember-nek (Primordial Man), Dhyani-Buddha-knak, vagy Dhyan-Chohan-oknak hívnak. E lények a hinduk „Rishi-Pradzsápati-i”, az Elohim vagy „Isten fiak”, valamennyi nemzet Bolygó Szellemei, kik az emberek szemében Istenekké váltak. Az Okkultista Ádi-Sakti-t is, bölcseletileg Májá-nak, és az emberi Májá okának tekinti, mert Ádi-Sakti Múlaprakritinek, az AZ örök gyökerének, közvetlen kiáradása és Brahmâ-nak, a teremtő oknak, az Egyetemes Lélek Akâsa-i alakjában való nőnemű megnyilvánu­lása (aspect). De ez az állásfoglalás nem akadályozza őt meg abban, hogy létezésében higgyen addig, amíg ez a létezés tart, vagyis egy Mahámanvantara idejére, és abban sem, hogy az Akâsa-t - Múlaprakriti kiáradását1 - gyakorlati célokra alkal­mazza, mivel a Világ-Lélek kapcsolatos valamennyi, a tudomány­ban ismert és ismeretlen természeti jelenséggel.


A világ legrégibb vallásai - exoterikusan, mert hisz az ezoterikus gyökér vagy alap egy és ugyanaz - a hindu, a mazdeai* és az egyiptomi. Azután jön az ezektől származott kaldeai - mely most teljesen elveszett a világ számára, kivéve az eltorzított szabeanizmust, amelyben a régészek most ismertetik. Azután mel­lőzve egy egész csomó vallást, amelyeket később megemlítünk, következik a zsidó; ez a vallás ezoterikusan így a Kabbalában, a babiloni mágia nyomdokain halad; exoterikusan, így a Genezis­ben és a Pentateuch-ban, allegorikus legendák gyűjteménye. Ha a Genezis négy bevezető fejezetét a Zohar megvilágításában olvassuk, azt látjuk, hogy ezek a Világ-Kozmogónia egyik kiválóan filozófiai jellegű lapjának töredékei. (l. III. könyvet: Gupta Vidya és a Zohar.) Jelképes formájukban csak gyermek-mesék, csúnya tövisek a tudo­mány és a logika testében, a Karma nyilvánvaló hatása. A rabbik, akik jól tudták, hogy Pentateuch-juk mit jelent, kegyetlen bosszúból hagyták, hogy ezek a fejezetek bevezetésül szolgáljanak a Kereszténységhez. Néma tiltakozás volt ez megrablásuk ellen és a zsidók most határozottan fölényben vannak hagyományos üldözőik felett. A fent említett ezoterikus vallásokat, az Egyetemes tanítás megvilágításában, e munka folyamán fogjuk megmagyarázni. Az Okkult Káté a következő kérdéseket és feleleteket tartalmazza:


„Mi az, ami mindig van?” „A Tér, az örök Anupadaka.”2 „Mi az, ami mindig volt?” „A Csíra a Gyökérben.” „Mi az, ami mindig jön és megy?” ,,A Nagy Lélegzet.” „Akkor tehát három Örökkévaló van?” „Nem, a három csak egy. Az, ami mindig van, egy; az, ami mindig volt, egy; az, ami mindig lesz és válik (is ever being and becoming), szintén egy: és ez a Tér.”

„Magyarázd meg, ó, Lanoo (tanítvány)”. - „Az Egy, megszakítatlan Kör (gyűrű), kerület nélkül, mert sehol sincs és mindenütt van; az Egy a Kör határtalan síkja, mely átmérőt csak a manvantarikus időszakok alatt mutat; az Egy az oszthatatlan pont, mely sehol sem található, de a manvantarikus időszakok alatt mindenütt észlelhető; az Egy a Függőleges és a Vízszintes, az Atya és az Anya, az Atyának csúcsa és alapja, az Anyának két vége, amelyek valóságban sehova sem érnek, mert az Egy a gyűrű, valamint az e gyűrűben levő gyűrűk is. Világosság a sötétségben és sötétség a világosságban, „a Lélegzet, mely örök.” Kívülről befelé halad, ha mindenütt van, és belülről kifelé, ha sehol sincs - (azaz Májá,1 az egyik központ2). Kiterjeszkedik és összehúzódik (ki- és belégzés). Amikor kiterjeszkedik, az anya kibocsát és szétszór; amikor összehúzódik, az anya visszavon mindent, és magába gyűjt. Ez hozza létre a Fejlődés és Feloszlás időszakait, a Manvantara-t és a Pralaya-t. A Csíra láthatatlan és tüzes, a Gyökér (a kör lapja) hűvös, de a fejlődés és a manvantara alatt ruhája hideg és ragyogó. Forró lélegzet az Atya, ő falja fel a sok-arcú (heterogenous) Elemnek ivadékát, és meghagyja az egyarcúakat (homogeneous). Hűvös Lélegzet az Anya, teherbe esik velük, alakítja, szüli, és kebelébe visszafogadja őket, hogy (Brahmâ Napja, vagy a Manvantara) Virradatakor újra alakítsa őket. . .”


Hogy az átlag-olvasó tisztábban megérthesse, meg kell mon­danunk, hogy az Okkult Tudomány Hét Kozmikus Elemet ismer. Négy teljesen fizikai és az ötödik (Éter) félig anyagi, ez a mi Negyedik Körünk vége felé láthatóvá fog válni a levegőben, hogy mint a legfőbb uralkodjék a többi elemen az egész Ötödik Kör idején. A hátralevő kettő most még egészen kívül esik az emberi észlelés körén. De e kör hatodik és hetedik fajában már elvétve megjelennek, majd és a 6. illetőleg 7. körben ismertté fognak válni.3 Ez a hét elem számtalan al-elemével (sokkal több van, mint amennyit a tudomány ismer) az EGY és egyetlen Elemnek csak feltételes (conditional) átalakulásai és megnyilvánulásai (aspects). Ez az elem nem Éter,1 de még Akâsa sem, hanem ezeknek Forrása. Az Ötödik Elem, melyet a tudomány most egészen nyíltan védelmez, nem a Sir Isaac Newton-tól feltételezett Éter - noha ő így nevezi el, mivel elméjében valószínűleg az „Aether”-rel, az ókor „Atyja-Anyjá”-val társította. Newton ihlettől vezetve mondja: „A Természet állandóan körben dolgozó munkás, folyadékot fejleszt szilárd testekből, megszilárdult testeket légneműekből és lég­neműeket a megszilárdultakból, finomat a durvából, durvát a finomból. . . Így talán az összes dolgok az Étertől származtat­hatók." (Hypoth. 1675.)


Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy a közölt Stanzák csak a mi saját Bolygórendszerünk Kozmogóniáját tárgyalják és azt, ami körülötte látható egy Nap-Pralaya után. Az Egyetemes kozmosz fejlődésére vonatkozó titkos tanítást nem adhatjuk, mert a legfejlettebb elmék sem tudnák megérteni ebben a korszakban, és úgy látszik, nagyon kevés a Beavatott, még a legnagyobbak között is, akinek meg van engedve, hogy e tárgyról elmélkedjen.


Sőt mi több. A Tanítók nyíltan mondják, hogy még a leg­magasabb Dhyani-Chohan-ok sem hatoltak be soha sem ama hatá­rokon túlterjedő titkokba, mely határok a Naprendszerek milliárdjait elválasztják az úgynevezett „Központi Naptól”. Ezért az, amit adunk, csak a mi látható Világegyetemünkre vonatkozik, „Brahmâ egy Éjjele” után.


Mielőtt az olvasó tovább haladna, hogy elmélyedjen a Dzyan könyve Stanzáin, melyek a jelen munkának alapjául szolgálnak, feltétlenül szükséges, hogy megismertessük néhány alapvető foga­lommal. Mert ezek hatják át az egész gondolatrendszert, amelyre a figyelmet felhívjuk, és mert ez a gondolatrendszer ezeken épült fel. Ez az alapvető gondolat számra kevés és tiszta felfogásuktól függ mindannak a megértése, ami azután következik. Ezért nem kell mentegetődznünk, amikor az olvasót arra kérjük, hogy előbb ezekkel ismerkedjék meg, mielőtt magának a műnek olvasásához fogna.


A Titkos Tanítás három alapvető előterjesztést tesz:

1.Egy mindenütt jelenlévő, örök, határtalan és változhatatlan PRINCÍPIUM (ALAPELV), amelyről lehetetlen elmélkedni, mert meghaladja az ember felfogó képességét, és mert bármilyen emberi kifejezés vagy összehasonlítás csak kisebbítheti. A gondolat határán és elérési lehetőségén túl van, - Mandukja szavaival: „elgondolhatatlan és kimondhatatlan.”


Hogy ezek a gondolatok az átlagolvasó előtt világosabbá váljanak, induljon ki abból a feltevésből, hogy van egy feltétlen Valóság, amely minden feltételhez kötött megnyilvánult létezőt megelőz. Ez a végtelen és örök Ok, amelyet a jelen európai bölcseletlen homályosan mint „tudattalant” és „megismerhetetlent” fogalmaznak meg - a gyökértelen gyökere „mindennek, ami volt, van és valaha lesz.” Az örök Ok természetesen minden tulajdonságtól ment, és a megnyilvánult véges létezővel lényegében semmi viszonyban nincsen. Inkább „Lét­ség”(Be-ness), mint létező (Being), (szanszkritban Sat) és minden gondolat vagy elmélkedés fölött van.

Ezt a Lét-séget (Be-ness) a Titkos Tanításban két nézőponttal jelképezik. Egyrészt jelképezik az abszolút elvont térrel, amely puszta alanyiságot képvisel; a tér az egyetlen dolog, amelyet az emberi elme semmiféle fogalomból ki nem zárhat, és az egyetlen, amelyet önmagában fel nem foghat. Másrészt jelképezik az abszolút, elvont mozgással, amely a feltétlen öntudatot képviseli. Még nyugati gondolkodóink is kimutatták, hogy az öntudat számunkra felfoghatatlan, ha a változástól elkülönítjük; a mozgás pedig legjobban jelképezi a változást, mely lényeges jellemzője. Az egy valóság ezen utóbbi megnyilvánulását a „Nagy Lélegzet” kifejezés is jelképezi. Oly szemléltető jelkép ez, hogy nem szorul további magyarázatta. Így tehát a Titkos Tanítás első alapigazsága ez a metafizikai EGY ABSZOLÚT-LÉTEZÉS (BE­NESS), amelyet a véges értelem a teológiai Szentháromsággal jelképez.


De talán segítségére lehetünk a tanítványnak, ha itt néhány további magyarázatot adunk.


Herbert Spencer újabban azzal az állítással módosította agnoszticizmusát, hogy az „Első Ok”1 természete, lényegében talán ugyanaz, mint az öntudaté, mely bennünk felbuzog: röviden, hogy a Kozmoszt átható személytelen valóság a gondolatnak tiszta noumenonja. Az okkultista az „Első Ok”-ot sokkal logikusabban az „Ok nélküli Ok”-tól, az „Örökkévaló”-tól és a „Megismerhetetlen”-­től származtatja. Spencert ez a felfogása nagyon közel hozza az ezoterikus és Vedanta tanításhoz.2


Parabrahman, az egy valóság, az abszolút öntudat mezeje, vagyis az a lényeg (Essence), amely a feltételes létezéshez való minden viszonyon kívül áll, és amelynek a tudatos csak feltételes jelképe. De amint gondolatban eltávolodunk ettől a (számunkra) abszolút tagadástól, azonnal jelentkezik a kettősség: a szellem (vagy tudat) és az anyag, az alany és a tárgy ellentétében.


Szellemet (vagy tudatot) és az anyagot azonban nem szabad független valóságnak vennünk, hanem mint az Abszolútnak (Parabrahman-nak) két oldalát vagy megnyilvánulását, amelyek a feltételes akár alanyi, akár tárgyi létező (Being) alapját alkotják.


Ha erre a metafizikai hármasságra úgy tekintünk, mint minden megnyilvánulás gyökerére, akkor a Nagy Lélegzet a kozmosz előtti gondolatalkotás jellegét ölti magára. Az erő és minden egyéni tudat forrása és eredete (fons el origo), és a kozmikus fejlődés nagy tervében a vezérlő értelmet szolgáltatja. Másrészt a kozmoszelőtti gyökér-állag (Múlaprakriti) az Abszolút azon megnyilvánulása, amely a természet összes tárgyias síkjának alapja.


Amint a kozmoszelőtti gondolatalkotás minden egyéni öntudat gyökere, úgy a kozmoszelőtti állag az anyag alapja (substratum); megkülönböződésének különféle fokain.


Ebből kiderül, hogy az Abszolút e két aspektusának ellentéte, a „Megnyilvánult Világegyetem” létezésének lényeges kelléke. A kozmikus állagtól külön, a kozmikus gondolatalkotás mint egyéni öntudat nem nyilvánulhatna meg, mivel az öntudat csak anyagi eszközön (szanszkritul upádhi) át buzog fel mint „én vagyok én”; mert fizikai alap szükséges ahhoz, hogy az egyetemes elme egy sugarát az összetettség bizonyos fokán összpontosítsa. Viszont a kozmikus gondolatalkotástól külön, a kozmikus állag üres elvontság maradna, és az öntudat kibontakozása nem jöhetne létre.


Ennélfogva a megnyilvánult világegyetemet kettősség hatja át, amely mint „megnyilvánulás”, mintegy a KÍVÜL-lét (EX-istence) igazi lényege. De mint az alany és a tárgy, a szellem és az anyag csupán ellentétes sarkai, csak megnyilvánulásai az azokat szintézisbe foglaló Egy Egységnek, éppúgy a megnyilvánult világegyetemben ott van „az”, ami a szellemet az anyaghoz, az anyagot a szellemhez köti.


Ezt a valamit, amit a nyugati gondolkodás jelenleg még nem ismer, az okkultisták Fohat-nak nevezik. Az a „híd”, amelyen át az isteni gondolatban lévő eszmék a kozmikus állagba, mint a „természet törvényei” vésődnek. Fohat így a kozmikus gondolatalkotás dinamikus energiája, vagy a másik oldalról nézve, értelmes közvetítője, minden megnyilvánulás vezérlő ereje, az „Isteni Gondolat”, amelyet a Dhyan Chohanok,1 a látható világ építői adnak tovább, és tesznek láthatóvá. Így a szellemtől, vagy kozmikus gondolatalkotástól ered tudatunk, és a kozmikus állagból erednek a különféle tudathordozó eszközök, amelyben a tudat egyénivé válik, és öntudatot vagy visszatükröződő tudatot ér el. Fohat pedig különféle megnyilvánulásaiban az elme és az anyag közötti titokzatos láncszem, az éltető princípium, amely minden atomot életre villanyoz.


A következő összefoglaló majd világosabb képet ad az olvasónak:

(1) Az ABSZOLÚT, a Vedantisták Parabrhman-ja, vagy az Egy Valóság, SAT, amely ..... mind Abszolút Lét, mind Nem-Lét.

(2) Az első megnyilvánulás, a személvtelen, és a filozófiában a meg nem nyilvánult Logosz, a „megnyilvánult” előfutára. Ez az „Első Ok”, az európai panteisták „Öntudatlan”-ja.

(3) Szellem-anyag, ÉLET, a „Világegyetem Szelleme”, Purusha és Prakriti, vagy a második Logosz.

(4) Kozmikus fogalomalkotás, MAHAT vagy értelem, az egyetemes világ-lélek; az anyag kozmikus noumenonja, az értelmes működés alapja a természetben, és a természet értelmes működésének alapja; MAHA-BUDDHI-nak is nevezik. Az EGY VALÓSÁG; kettős aspektusai a feltételekhez kötött világegyetemben.


Továbbá a Titkos Tanítás azt állítja, hogy:

2. A Világegyetem örökkévalósága összességében (in toto), mint határtalan sík időszakonként „játszótere a szüntelenül megnyilvánuló és eltűnő számtalan világegyetemnek”. Ezeket „megnyilvánuló csillagoknak” és az „örökkévalóság szikráinak” nevezik. „A zarándok örökkévalósága”2 olyan, mint az „önmagában-létezés (Self-Existence) szemének egy-egy rebbenése”. (Dzyan könyve) „A világok megjelenése és eltűnése olyan, mint a rendszeres tengerjárás árapálya és dagálya”.


A Titkos Tanítás e második állítása a kiáramlás és visszaáramlás, az apály és dagály időszakossága örök törvényének feltétlen egyetemességét jelenti, amelyet a fizikai tudomány a természet minden részlegében megfigyelt és feljegyzett. A nappal és éjszaka, az élet és halál, alvás és ébrenlét váltakozása annyira általános és kivétel nélküli tény, hogy bennük könnyű felismerni a világegyetem egyik abszolút alapvető törvényét.


Továbbá a Titkos Tanítás tanítja:

3. Minden lélek alapvető azonosságát az egyetemes felső-lélekkel (Over-Soul), mivel ez maga is az ismeretlen gyökér egy aspektusa, továbbá, hogy minden lélek - az előbbi egy-egy szikrája - a ciklikus és karmikus törvénynek megfelelően, köteles a megtestesülés (vagy a „szükségesség”) körén az egész időszakon át végig zarándokolni. Más szóval, semmilyen tisztán szellemi Buddhi-nak (isteni Léleknek) nem lehet független (tudatos) létezése, mielőtt a szikra, mely az egyetemes hatodik princípium tiszta lényegéből - vagyis a FELSŐ LÉLEKBŐL (OVER-SOUL) eredt: (a) át nem ment ama Manvantara megnyilvánult világának minden elemi formáján és (b) egyéniséget nem szerzett. Erre az egyéniségre eleinte természetes ösztönzés (impulse) és később magaindította és magatervezte, a karmája által korlátozott erőkifejtés útján tehet szert. Így emelkedik az értelem minden fokán áthaladva a legalsóbb Manasztól a legfelsőbbig, az ásványtól és növénytől, fel a legszentebb Arkangyalig (Dhyani-Buddhá-ig). Az Ezoterikus Bölcselet sarkalatos tétele nem tesz lehetővé az ember számára semmilyen kiváltságot vagy különleges képességeket, hanem csakis azokat amelyeket saját Én-je (Ego-ja) szerzett meg személyes erőkifejtés és érdem útján, a lélekvándorlás és újraszületés hosszú során át.

Ezért mondják a hinduk, hogy a világegyetem Brahman és Brahmâ, ugyanis Brahman a világegyetem minden atomjában van, mert a természetben lévő hat princípium mind eredménye különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása a HETEDIKNEK és az EGY-nek, az egyetlen valóságnak a világegyetemben, legyen az akár kozmikus, akár mikrokozmikus. Ezért tekinti a metafizikai antifrázis1 káprázatnak, májávikusnak a megnyilvánulás és forrna síkján, a hatodik princípium (Brahmâ, Brahman hordozójának) pszichikai, szellemi és fizikai változatait. Mert, noha ez a hetedik princípium, vagyis az Egy Valóság a gyökere egyénileg minden atomnak, és összességében minden formának, mégis kinyilatkozott, megnyilvánult, időleges megjelenésében semmivel sem több, mint érzékeink múlékony káprázata. (l. tisztább meg­határozás végett a Függeléket: „Istenek, Monádok és Atomok”, valamint „Theophania”, „Bodhisatva-k és Újraszületés”, stb. stb.)


Feltétlenségében (absoluteness) az Egy Princípium a két aspektusában (Parabrahman és Múlaprakriti) nem nélküli, fel­tétlen és örök. Időszakonkénti (manvantarikus) kiáradása - vagy legelső kisugárzása - szintén Egy - de kétnemű és meg­jelelése szempontjából (phenomenally) véges. Ha a kisugárzás maga is kisugároz, akkor valamennyi kisugárzása szintén kétnemű, hogy alsóbb megnyilatkozásaikban hím- és nőnemű princípiumokká váljanak. A Pralaja után az első, ami tevékeny életre újra ébred a plasztikus Akâsa, az Atya-Anya, az Éter Szelleme és Lelke, vagyis a kör felületének síkja; ez minden - akár nagy, akár kisebb - Pralaja után történik. (Kisebb Pralaja status-quo2 -ban hagyja a világokat.) A tért kozmikus tevékenysége előtt, „Anyá”-nak, az újraébredés első fokán pedig Atya-Anyának hívják. (l. Magyarázatok, II. Stanza.) A Kabbalában is Atya-Anya-Fiú. Ezek a keleti tanítás szerint a megnyilvánult Világegyetem Hetedik Princípiuma, vagyis annak „Atma-Buddhi-Manas”-a (Szellem, Lélek, Értelem), s ez a hármasság elágazik, és a hét kozmikus és hét emberi princípiumra oszlik. Ellenben a keresztény misztikusok nyugati Kabbalájában ez nem más mint a Hármasság, vagyis a Szentháromság, és okkultistáiknál a hím-nő Jehovah, Jah-­Havah . . . Ebben rejlik az egész különbség az ezoterikus és a keresztény háromság között. A misztikusok és a filozófusok, a keleti és a nyugati panteisták összefoglalják a világkeletkezés előtti (pregenetic) hármasságukat a tiszta isteni elvontságban. Az ortodoxok emberi alakba foglalják (antriopomorphize). Hiranya­garbha, Hari és Sankara - három személye a megnyilvánuló „Legfőbb Szellem Szellemének” (e címmel üdvözli Prithivi - a Föld - Vishnu-t, első Avatar-jában) - az alkotásnak, fenntartás­nak és rombolásnak tisztán metafizikai, elvont tulajdonságai. Ez a három, isteni Avastha-ja (szó szerint: személye (hypostases)) annak, „ami nem múlik el a teremtett dolgokkal” (vagy Achyuta, ami Vishnu-nak egyik neve). Az ortodox keresztény pedig a személyes teremtő Istenségét felosztja a Szentháromság három személyére, és nem ad helyet magasabb Istenségnek. Ez a magasabb Istenség az Okkultizmusban az elvont Háromszög; az ortodoxok­nál a tökéletes Kocka. A teremtő istenre, vagy az istenek összes­ségére a keleti filozófus úgy tekint, mint Bhrântidarshanatah-ra - „hamis felfogásra”, mint olyasmire, „amit megtévesztő megjele­nések folytán anyagi formának tartunk”, s úgy magyarázza, hogy az, az Ego-i, a személyes és emberi léleknek (az alsóbb ötödik princípiumnak) csalóka (illusive) felfogásában keletkezik. Ez szépen jut kifejezésre a Vishnu Purâna egy új fordításában:* „Ez a Brahmâ,** a maga egészében lényegét tekintve, mint Prakriti nyil­vánul meg, - mint a kifejlett és mint a még ki nem fejlett (Múlaprakriti) - de megnyilvánul, mint a Szellem és megnyilvánul, mint az Idő is1. Szellem, a kétszer született, a Legfőbb Brahma­nak2 első megnyilvánulása (leading aspect); a következő egy kettős megnyilvánulás, a kifejlett és ki nem fejlett Prakriti, és az utolsó, az idő. Az orpheus-i teogóniában Kronos-t is létrehozott Istennek, vagy tevékeny ható tényezőnek tekintik. A szent szimbolizmus a Világegyetemet; újraébredésének e fokán, teljes Körrel ábrázolja a gyökérponttal a közepén. Ez a jel egyetemes volt, ezért találjuk a Kabbalá-ban is. A Nyugati Kabbala azonban, mely most a keresztény misztikusok kezében van, egyáltalában nem ismeri, noha a Zohar-ban világosan fel van tüntetve. Az e szektába tartozók a végén kezdik és a születés előtti (pregenetic) Kozmosz jelképének ezt a jelt: használják, s a „Rózsa és Kereszt Egyesülésének”, az okkult nemzés nagy rejtélyének nevezik, - innen a Rózsakeresztesek (Rózsa, Kereszt) neve!


Mert, amint a Rózsakeresztesek legfontosabb, s egyúttal leg­jobban ismert jelképéből megítélhetjük, van egy jelkép, melyet mostanig sohasem értettek meg, még a modern misztikusok sem.*** Ez a jelkép a „Pelikán”, mely mellét felhasítja, hogy hét kis fiát táplálja - a Rózsa-Kereszt Testvéreinek igazi hitvallása és a Keleti Titkos Tanításnak közvetlen származéka. Brahma-t (a semlegest) Kalahamsa-nak nevezik, ami a nyugati orientalisták magyarázata szerint, az Örökkévaló Hattyút vagy libát jelenti. (L. III. Stanza, 8. magyarázat.) És annak nevezik Brahmâ-t, a Teremtőt is. Ezzel egy nagy tévedésre irányul figyelmünk. Brahma-t (a semlegest) illetné meg a Hamsa-váhana elnevezés, (Ő, aki* a hattyút használja hordozójául) és nem Brahmâ-t, a teremtőt, aki az igazi Kalahamsa, míg Brahma (a semleges) hamsa és „a-hamsa”, amint ezt a magyarázatban ki fogjuk fejteni. Hadd értessük meg, hogy a Brahmâ és Para­brahman kifejezéseket nem azért használjuk itt, mert ezoterikus névjegyzékünkbe tartoznak, hanem egyszerűen azért, mert a nyugati tanítványok jobban ismerik őket. Mind a kettő teljesen egyenértékű a mi egy, három és hét magánhangzójú kifejezéseinkkel, amelyek az EGY MINDEN-t és az Egy „Mindent a mindenben” jelentik.


Ezeken az alapfogalmakon nyugszik a Titkos Tanítás


Nem volna itt helyén való, ha e fogalmakban rejlő észszerűség védelmére kelnénk, vagy ha azok bizonyításába bocsátkoznánk. De arra sincs időnk, hogy kimutassuk, hogy e fogalmak valóban meg­vannak minden gondolatrendszerben vagy filozófiában, amely e névre érdemes - bár igen gyakran megtévesztő álruhában.


Mihelyt az olvasó tisztán megértette őket, és meglátja a vilá­gosságot, melyet az élet minden kérdésére vetnek, akkor nem fog­nak előtte többé igazolásra szorulni, mert igazvoltuk olyan nyilván­való lesz neki, mint a nap az égen. Áttérünk tehát a Stanzák anyagára, amelyek ebben a kötetben foglaltatnak. Körvonalas váz­latot adunk itt róluk, abban a reményben, hogy könnyítjük a tanítvány feladatát, ha néhány szóval elébe helyezzük a Stanzák gondolatmenetét.


A kozmikus fejlődés története, amint ezt a Stanzák vázolják, úgyszólván ennek a Fejlődésnek (Evolution) elvont algebrai képlete. Ezért a tanítvány ne várja, hogy itt megtalálja valamennyi állapot és átalakulások felsorolását, amelyek az „Egyetemes” fejlődés első kezdetei és jelenlegi állapotunk között vannak. Ilyen leírást adni lehetetlen volna, és meg sem értenék olyan emberek, akik még annak a létezési síknak sem tudják felfogni a természetét, mely legközelebb áll ahhoz, amelyre jelenlegi öntudatuk korlátozódik.


A Stanzák eszerint elvont képletet adnak, amelyet mutatis mutandis (a szükséges változtatásokkal) minden evolúcióra alkalmazhatunk: a mi parányi földünkre, a bolygói láncra, amelynek ez a Föld egyik bolygója, a Naprendszerre, amelyhez ez a lánc tar­tozik és így tovább, mindig feljebb emelkedve, míg az elme elszédül, és a megerőltetéstől kimerül.


Az e kötetben adott hét Stanza ennek az elvont képletnek hét időszakát képviseli. A fejlődési folyamatnak arra a hét nagy fokozatára vonatkoznak, és azt a hét fokozatát írják le, amelyekről a Purana-k mint a „Hét Teremtés”-ről, és a Biblia mind a Teremtés „Napjai”-ról szólnak.

_________________________________

Az I. Stanza leírja az EGY MINDEN-nek (ONE ALL) állapotát a Pralaya alatt, az újraébredő megnyilvánulás első megrezdü­lése előtt.


Pillanatnyi gondolkozás után is értjük, hogy az ilyen állapot csak szimbolikusan fejezhető ki, mert azt leírni nem lehet. De még képletesen is csak tagadó kifejezésekkel írható le. Mivel ez az önmagában (per se) való Feltétlenség állapota, azért nem lehetnek olyan különleges tulajdonságai, amelyekkel mi pozitív kifejezésekkel szoktunk tárgyakat leírni. Ezért ezt az állapotot csak sejtetni lehet mindazoknak a legelvontabb tulajdonságoknak tagadó kifejezéseivel, amelyeket az emberek, mint felfogó képességük számára elérhető legtávolabbi határokat, inkább éreznek, mint megértenek.


A II. Stanzában leírt állapotot a nyugati elme annyira azo­nosnak látja az első Stanzában említett állapottal, hogy a különb­ség gondolatának kifejezése maga egy egész értekezést kívánna. Ennélfogva az olvasó ihletére és magasabb felfogó képességeire kell bíznunk, hogy amennyire tudja, megértse a használt allegorikus kifejezések értelmét. Sőt emlékeztetnünk kell arra, hogy mindezek a Stanzák inkább a benső képességekhez fordulnak, mint a fizikai agy közönséges felfogásához.


A III. Stanza leírja a világegyetemnek életre való újra-ébredé­sét a Pralaya után. Leírja a „monádok” felmerülését az EGY-ben való felolvadottságuk állapotából, a legkorábbi és legmagasabb állapotot a „Világok” kialakulásában. A Monád kifejezés olyan, hogy egyaránt alkalmazható a legnagyobb Naprendszerre vagy a legparányibb atomra.


A IV. Stanza a Világegyetem „Csírá”-jának megkülönböző­dését mutatja az öntudatos Isteni Hatalmak hetes rangfokozatába. Ezek az Egy Legfőbb Energia tevékeny megnyilatkozásai. Ők az egész megnyilvánult világegyetem mintázói, alakítói és végezetül teremtői, abban az egyetlen értelemben, amelyben a „Teremtő” nevet felfogni lehet.


Ők vezetik és irányítják a világegyetemet, ők a fejlődést (evolution) irányító és ellenőrző értelmes Lények, mert megtestesí­tései az EGY TÖRVÉNY ama megnyilvánulásainak, amelyeket a „Természet Törvényei”-nek ismerünk.


Általában Dhyáni-Chohan-ok néven ismerik, de a Titkos Tanításban minden csoportjukat külön névvel jelölik meg.


A fejlődés ezen állapotáról, a hindu mitológiában, mint az Istenek „Teremtéséről” beszélnek.


Az V. Stanza a világ kialakulásának folyamatát írja le. Az első a szétszórt Kozmikus Anyag, azután a tüzes „forgószél”, egy ködfolt képződésének első foka. Ez a ködfolt sűrűsödik, és válto­zatos alakulásokon át Naprendszerré, esetleg bolygó-lánccá, vagy egyes bolygóvá alakul ki.


A VI. Stanza egy Világ kialakulásának ezután következő fokozatait vázolja, és kifejti egy ilyen világ fejlődését egészen a negyedik nagy időszakáig, amely megfelel annak az időszaknak, amelyben most élünk.


A VII. Stanza folytatja a történetet, és az ember megjelenéséig vázolja az élet leszár­mazását, s ezzel lezáródik a Titkos Taní­tás első Könyve.


A II. Könyv anyaga az „Ember” fejlődése ebben a kör­ben, ezen a Földön való első megjelenésétől addig az állapotig, amelyben most találjuk.


JEGYZET

A Stanzákat, melyek az egyes szakaszok tételét alkotják, mindvégig változtatott, modern alakjukban adjuk, mert a hasztalan­nál is rosszabb volna, ha még nehezebbé tennénk a tárgyat azzal, hogy az eredetinek ősi nyelvezetét használjuk zavaros stílusával és szavaival. A DZYAN Könyvéhez írt eredeti senzar magyarázatoknak és jegyzeteknek kínai, tibeti és szanszkrit fordításaiból kivonatokat adunk. Ezek most először jelennek meg európai nyelven. Szinte szükségtelen kijelentenünk, hogy itt csak részleteket közlünk a hét Stanzából. Ha teljes egészükben közölnénk őket, a néhány képzettebb okkultista kivételével senki sem értené meg. Arról sem kell biztosítanunk az olvasót, hogy épp úgy, mint a legtöbb avatat­lan, az író, vagyis inkább a szerény feljegyző sem érti meg azokat a megtagadott részleteket. Hogy az olvasást megkönnyítsük, és hogy ne kelljen nagyon gyakran jegyzetekre hivatkoznunk, legjobb­nak találtuk azt, hogy egybeolvasszuk a szöveget és a jegyzeteket, és hogy inkább a szanszkrit és tibeti tulajdonneveket használjuk az eredetiek helyett, amikor ezeket kikerülni nem lehetett. Annál is inkább tettük ezt, mert az említett kifejezések mind elfogadott, rokonértelmű szavak (szinonímák), míg az eredeti kifejezéseket csak a Mester és csélái (tanítványai) használják egymás között.


Így, ha az I. Sloka fordításánál a főneveket és szakkifejezé­seket használnánk, amint a tibeti és a serzár szövegek egyikében találjuk, az így hangzana:

Tho-ag Zhi-gyu-ban aludt hét Khorlo-n át. Zodmana-nak zhiba-ja. Minden Nyug kebel. Konch-hog nem; Thyan-Kam nem; Lha-Chohan nem; Tenbrel Chugnyi nem; Dharmakaya megszűnt; Tgenchang nem lett; Barnang és Ssa Ngovonyidj-ban; egyedül Tho-og, Yinsin, Sun-chan és Yong-grub éjjelében (Paranishpanna), stb. stb., - ami tiszta tohuva-bohu-nak hangzanék.


Mivel ezt a munkát az Okkultizmus tanítványainak oktatására írtuk, és nem filológusok számára, bátran kerülhetjük az ilyen idegen kifejezéseket, amikor csak lehetséges. Csupán a lefordít­hatatlan kifejezéseket hagytuk meg, ezek érthetetlenek volnának, ha jelentőségüket meg nem magyaráznánk, de valamennyi ilyen kifeje­zést is szanszkrit alakjukban adjuk. Szükségtelen az olvasót arra figyelmeztetnünk, hogy ezek majdnem minden esetben a szanszkrit nyelv későbbi fejleményei, és az Ötödik Gyökérfajhoz tartoznak. A szanszkritot, amint most ismerik, nem beszélték az atlantiak, és a legtöbb filozófiai kifejezést, melyet a Mahábhárata időszak utáni Indiának rendszereiben használtak, nem találjuk a Védák-ban, de az eredeti Stanzákban sem fordulnak elő, hanem csak a velük egyenértékű kifejezések. A nem teozófus olvasó, ha úgy tetszik neki, tündérmesének tarthatja mindazt, ami ezután követ­kezik, vagy legjobb esetben álmodozók még be nem bizonyított elmélkedésének, a legrosszabb esetben pedig olyan elméletnek, mely szaporítja a múlt, jelen és jövő sok „tudományos” hipotézisét. Ezek közül néhány már megdőlt, mások még tartják magukat. A miénk semmi esetre sem rosszabb, mint sok úgynevezett tudományos elmélet, de mindenesetre filozófikusabb és valószínűbb.


Tekintettel a bőségesen szükséges magyarázatokra és értel­mezésekre, a jegyzetekre való hivatkozásokat a szokásos módon1 jeleztük, míg a magyarázatokra szoruló mondatokat betűkkel jelöltük. Kiegészítő anyag található a Szimbolizmusról szóló fejeze­tekben. Ez alkotja a II. Részt, sőt kiterjed a III. Részre is. Ezekben gyakran sokkal több a felvilágosítás, mint magában a szövegben.







    I. RÉSZ


A KOZMIKUS FEJLŐDÉS



DZYAN TITKOS KÖNYVÉBŐL VETT HÉT STANZA


FORDÍTÁSA

MAGYARÁZATOKKAL







„Sem van, sem nincs, nem voltak, sem derült egek,

Sem messze nyúló téres égi boltozat.

Mi az, mi mindent eltakart? Mi volt a rejtő?

A víz fenéktelen mélysége volt-e az?

Nem volt halál - s mégsem volt semmi halhatatlan,

Nem volt határ az éj és nap között. Csak az

Egyetlen Egy lélegzett lélekzettelen,

És addig nem volt más Rajta kívül.

Sötétség volt s mindent sűrű ködbe burkolt

A mély homály – a fénynélküli óceán –

A rejtő méhben rejlő csíra, egy egész

Természet, megpezsdült a forrongó melegre.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _


Ki a titok tudója? Itt ki hirdetője?

Honnan, honnan való e nagyszerű teremtés?

Maguk az Istenek később születtek -

Ki tudja, honnan jött e millió létező?

Azt, hogy honnan való e nagyszerű teremtés,

Akár maga akarta, vagy ha néma volt is,

A Legfőbb Látnok, Ő, ki fönt a mennybe trónol,

Ő tudja azt csupán - vagy tán még Ő se tudja.”*



„Öröklét távolába nézve . . .

Mikor a Földnek nem volt még alapja sem,

Voltál. S ha majd a földalatti láng

Szétzúzza börtönét, s a formát elnyeli,

Te mégis úgy leszel, mint voltál azelőtt,

S nem ismersz változást, ha megszűnt az idő.

Végtelen gondolat! Ó, Isteni ÖRÖKLÉT.”+








A KOZMIKUS FEJLŐDÉS
HÉT STANZÁBAN,
FORDÍTÁS DZYAN KÖNYVÉBŐL.

    I. STANZA.


  1. Az Örökkévaló Szülő, mindenkor láthatatlan ruhájába burkolva, újra hét örökkévalóságon át szunnyadt.


  1. Az Idő nem volt, mert alva feküdt az állandóság végtelen ölében.


  1. Az Egyetemes elme nem volt, mert nem voltak Ah-hi-k, hogy magukba foglalják.


  1. Az üdvösséghez vezető hét út nem volt. A nyomo­rúság nagy okai nem voltak, mert nem volt senki, aki őket előidézze és senki, akit ők tőrbe csalhattak volna.


  1. Egyedül a sötétség töltötte meg a határtalan mindenséget, mert atya, anya és fiú újra egy volt és a fiú még nem ébredt fel az új kerékre és azon való zarándoklására.


  1. A hét magasztos Úr és a hét Igazság megszűntek, és a Világegyetem, a szükségesség fia, elmerült volt a Paranishpanna-ban, hogy kilehelje őt az, ami van, és még sincs. Semmi sem volt.


  1. A létezés okai megszűntek; a látható, ami volt és a láthatatlan, ami van, örökkévaló nem-létezésben, az egy létezésben pihent.


  1. Egyedül a létezés egyetlen formája terült el határtalanul, végtelenül, ok nélkül, álomtalan álomban és az élet öntudatlanul lüktetett az egyetemes Térben, azon a Mindenütt-Jelenléten végig, melyet a Dangma „Megnyílt Szeme” érzékel.


  1. De hol volt a Dangma, mikor a Világegyetem Alaja-ja a Paramárthá-ban volt, és a nagy kerék Anupadaka volt?


    II. STANZA

  1. . . . Hol voltak az építők, a manvantarikus virradat fénylő fiai? Az ismeretlen sötétségben, Ah-hi Paranishpanna-jukban. A nem-formából, a világ gyökeréből – a formát alkotók – a Devamâtri és Svabhavat a nem-létezés boldogságában pihentek.


  1. . . . Hol volt a csend? Hol voltak a fülek, hogy azt érzékeljék? Nem! Nem volt se csend, se hang. Semmi, csak a szüntelen, örök lélegzet, mely nem ismeri önmagát.


  1. Az óra még nem ütött; a sugár még nem villant bele a csírába; a Mátripadma még nem duzzadt meg.


  1. Szíve még nem nyílt meg az egy sugár befoga­dására, hogy ez, mint három, azután néggyé váljék Májá ölében.


  1. A Hét fiú még nem született meg a Világosság szövedékéből. A Sötétség egyedül volt Atya-Anya, Svab­hâvat és Svabhavat sötétségben volt.


  1. Ez a kettő a Csíra, és a Csíra - egy. A Világ­egyetem még el volt rejtve az Isteni Gondolatban és az isteni Kebelben.


    III. STANZA

  1. A hetedik örökkévalóság utolsó rezgése rezdül át a végtelenségen. Az anya megduzzad, s mint a lótusz bimbója, belülről kifelé terjeszkedik.


  1. A rezgés végig száll, gyors szárnyával érintve az egész világegyetemet és a csírát, mely a sötétségben lakozik: a sötétségben, mely az élet szunnyadó vizei fölött lélegzik.


  1. A sötétség világosságot sugároz, és a világosság egy magányos sugarat bocsát le a vizekbe, az anya­mélységbe. A sugár átvillan a szűz tojáson, a sugár rezgésre készteti az örök tojást, s arra, hogy leejtse a nem-örök csírát, mely a világ-tojássá sűrűsödik.


  1. Azután a három a négybe esik. A ragyogó esszencia belül is hétté, kívül is hétté válik. A fénylő tojás, mely magában három, megalszik, és tejfehér pelyhekben terjed szét az anya mélységeiben, a gyökérben, mely az élet óceánjában nő.


  1. A gyökér megmarad, a világosság megmarad, a kelyhek megmaradnak, és mégis Oeaohoo egy.


  1. Az élet gyökere benne volt a halhatatlanság óceánjá­nak minden cseppjében, és az óceán ragyogó világosság volt, ami tűz és meleg és mozgás volt. A sötétség elmúlt, és nem volt többé; eltűnt saját lényegében, a tűz és víz, az atya és anya testében.


  1. Íme, ó Lanoo! A kettőnek ragyogó Gyermeke a páratlan ragyogó Dicsőség, a Sötét Tér Fia, a Világos Tér, aki felmerül a nagy Sötét Vizek mélységéből. Ez Oeaohoo, a Fiatalabb a ***. Felragyog, mint a Nap. Ő a Bölcsesség lángoló Isteni Sárkánya. Az Egy Négy, és a Négy magához vesz hármat, és az egyesülés létrehozza a Sapta-t, akiben benne van a hét, amely Tridasa-vá, a seregekké és a sokaságokká válik. Nézd, felemeli a Fátylat és kibontja keletről nyugatra, kirekeszti a felsőt, és meghagyja az alsót, hogy mint a nagy Amitás látható legyen. Kijelöli a ragyogók helyét és átváltoztatja a fel­sőbbet partnélküli Tűz-Tengerré, és az Egy megnyilvá­nultat a Nagy Vizekké.


  1. Hol volt a csira és hol volt most a sötétség? Hol van a láng szelleme, amely a lámpádban ég, ó Lanoo? A csíra Az, és Az a világosság; a rejtett, sötét apának fehér, fénylő fia.


  1. A világosság hideg láng és a láng tűz és a tűz meleget hoz létre, mely vizet fejleszt, az élet vizét a nagy anyában.


  1. Az Atya-Anya szövedéket fonnak, melynek felső vége a Szellemhez, az egy Sötétség világosságához van erősítve és az alsó annak árnyékos végéhez, az Anyag hoz; és ez a szövedék a Világegyetem, a két állagból egybeszövött, amely Svabhavat.


  1. Kiterjeszkedik, mikor a tűz lehelete rajta van; összehúzódik, ha az anya lehelete érinti. Azután a fiak szétválnak és elosztanak, hogy a „nagy nap” végén anyjuk kebelébe visszatérjenek, és vele újra eggyé váljanak; amikor lehűl, ragyogó lesz, a fiuk saját énjeiken és szíveiken keresztül kiterjeszkednek és összehúzódnak; átölelik a végtelenséget.


  1. Azután Svabhavat Fohatot küldi, hogy megkeményítse az atomokat. Mindegyik része a szövedéknek. Tükörként visszasugározván a „Magában-Létező Urat”, mindegyik rendre maga egy-egy világgá lesz.



    IV. STANZA

  1. .…Hallgassatok, ti Föld fiai, tanítóitokra - a Tűz fiaira. Tudjátok meg, hogy nincs sem első, sem utolsó, mert minden csak egy szám, mely a nem-számból eredt.


  1. Tudjátok meg, amit mi, az Első Héttől származottak, amit mi, az Ős-Lángból születettek, Apáinktól hallottunk....


  1. A fény ragyogásából - az örök sötétség sugarából - termettek a térben az újra ébredt erők: az egy a tojásból, a hat és az öt; azután a három, az egy, a négy, az egy, az öt - a kétszer hét, a végösszeg. És ezek: a lényegek, a lángok, az elemek, az építők, a számok, az arúpa, a rúpa és az erő, vagy az isteni ember - a végösszeg. És az isteni emberből áradtak ki a formák, a szikrák, a szent állatok és a szent atyák hírnökei a szent négyen belül.


  1. Ez volt a Hang Serege - a Hét isteni anyja. A hét szikrái alárendeltek, és szolgái a hét elsejének, másodiká­nak, harmadikának, negyedikének, ötödikének, hatodiká­nak és hetedikének. Ezeket hívják köröknek, három­szögeknek, kockáknak, vonalaknak és alakítóknak; mert így áll az Örök Nidána - az Oeaohoo.


  1. . . . . amely: - „Sötétség” a Határtalan vagy a Nem-Szám, Adi-­Nidâna Svâbhâvat:

I. Az Ádi-Szanat, a Szám, mert ő Egy.

II. Az Úr Svâbhâvat Hangja, a Számok, mivel ő Egy és Kilenc.

III. A „Forma nélküli Négyzet.”

És ez a Három a O-be zárva a szent négy, és a tíz az Arupa Világegyetem;

azután jönnek a „Fiak”, a hét Harcos, az Egy, a kihagyott nyolcadik és Lehe-

lete, amely a Világosság Hozója.



  1. Azután a Második Hét, ezek a három-nemzette Lipikák. Az elutasított Fiú Egy, a „Fia-Napok” számtalanok.



    V. STANZA

  1. A Legelső Hét, a Bölcsesség Sárkányának hét első Lélegzete, szent körforgása Leheletükkel sorra létrehoz­zák a Tüzes Forgószelet.


  1. Akaratuk hírnökévé teszik. A Djyu Fohat-tá lesz; az Isteni Fiak Gyors Fia kiknek fiai a Lipikák, körben futva teljesíti küldetését. Fohat a paripa és a Gondolat a lovas. Mint a villám surran át a tüzes felhő­kön; hármat és ötöt és hetet lép a hét felső és a hét alsó régión át. Felemeli hangját és hívja a számtalan szikrát és egymáshoz fűzi őket.


  1. Ő az irányító szellemük és vezetőjük. Amikor munkáját megkezdi, szétválasztja az alsóbb világ szikráit, amelyek ragyogó hajlékukban lebegnek, és örömükben megrezdülnek, és ezekből formálja a kerekek csíráit. A tér hat irányában helyezi el őket, és egyet a középre - a központi kereket.


  1. Fohat csigavonalakat rajzol, hogy a hatodikat egyesítse a hetedikkel - a Koronával; a Világosság Fiainak egy-egy Serege áll minden szögleten, és a Lipikák - a középső keréken. Ők azt mondják: „Ez jól van.” Az első Isteni Világ kész, az első a második. Azután az „Isteni Arúpa” visszatükröződik Chhájá Loka-ban, Anupadaka első ruhájában.


  1. Fohat ötöt lép, és szárnyas kereket épít a négyzet mindegyik sarkán a négy szent és seregeik számára.


  1. A Lipikák körülírják a háromszöget, az elsőt, a kockát, a másodikat és az ötszöget a tojáson belül. Ez az „Át ne lépj”-nek nevezett gyűrű azok számára, akik leszállnak és felszállnak, azok számára, akik a Kalpa alatt a „Légy velünk” nagy napja felé haladnak előre. Így alakult az Arúpa és a Rúpa; egy világosságból hét világosság; a hét mindegyikéből hétszer hét világosság. A „Kerekek” ügyelnek a Gyűrűre....



    VI. STANZA

  1. A Könyörület és Tudás Anyjának, Kwan-Yin-nek, a Kwan-Yin-Tien-ben székelő Kwan-Shai-Yin „Hármassá­gának" hatalmánál fogva, Fohat az ő nemzedékük lehelete, a Fiaknak Fia, miután előhívta az alsóbb mély­ségből Sien-Tchan képzeletbeli formáját és a hét elemet:*


  1. A Gyors és Ragyogó létrehozza a hét Laya köz­pontot, amelyeken a „Légy velünk" nagy napig semmi sem győzedelmeskedik - és elhelyezi a világegyetemet ezeken az örök alapokon, körülvevén Hsien-Tchant-t az Ősi Csírákkal.


  1. A hét közül - először megnyilvánult egy, hat rejtett, megnyilvánult kettő - öt rejtett; megnyilvánult három - négy rejtve maradt; négy létrejött - három rejtve maradt; négy és egy tsan felfedett - két és egy fél rejtve maradt; hat fel lesz fedve - egy félre téve. Végül hét kis kerék forog; egyik szüli a másikat.


  1. Az idősebb Kerekek hasonlatosságára építi, s az el nem pusztuló központokra helyezi őket. Hogyan építi őket Fohat? Összegyűjti a tüzes port. Gömböket alkot a tűzből, átfut rajtuk és körülöttük, életet öntve beléjük, azután mozgásba hozza őket, egyeseket erre, másokat arra. Hidegek - melegíti őket. Szárazak - megnedvesíti őket. Ragyognak - legyezi és lehűti őket. Így cselekszik Fohat az egyik Virradattól a másikig, Hét Örökkévalóságon át.


  1. A Negyedikben, a fiak felszólíttatnak képmásaik teremtésére. Egyharmada megtagadja. Kettő engedel­meskedik. Kimondatik az átok: születni fognak a negyedikben, szenvedni fognak, és szenvedést fognak okozni. Ez az első háború.


  1. Az idősebb kerekek lefelé és felfelé keringtek . . . Az Anya ikrája megtöltötte az egészet. A Teremtők és a Rombolók csatáztak egymással és csatáztak a Térért; a mag megjelenik, és folytan újra megjelenik.


  1. Számítsad ki, ó Lanoo, ha ismerni akarod a te kis kerekednek pontos korát. Negyedik küllője a mi anyánk. Érd el a Nirvanához vezető tudás negyedik ösvényének negyedik „gyümölcsét”, és érteni fogsz, mert látni fogsz.



    VII. STANZA

  1. Nézd az érző, forma nélküli élet kezdetét. Először az istenit, az anya-szellemtől valót; azután a Szellemit; - a hármat az egytől, a négyet az egytől és az ötöt, amelytől a három, az öt és a hét. Ezek a három­szorosak és a négyszeresek lefelé; az első Úr „elme­szülte" fiai, a Ragyogó Hét. Ők azok, ó Lanoo, akik te, én és ő. Ők, akik feletted és Föld Anyád fölött őrködnek.


  1. Az egy sugár megsokszorosítja a kisebb suga­rakat. Az élet megelőzi a formát, és az élet túléli az utolsó atomot. A számtalan sugáron áthalad, az élet­sugár, az egy, s olyan, mint sok drágakövön átvont fonál.


  1. Mikor az Egy kettő lesz, megjelenik a „három­szoros.” A három egy; és ez a mi fonalunk, ó Lanoo, szíve az ember-növénynek, amelyet Saptaparna-nak neveznek.


  1. A gyökér, a négy lámpabél háromnyelvű lángja, sohasem hal meg. A lámpabelek a szikrák, melyek a hétből kicsapó, háromnyelvű lángból veszik lángjukat; az egy hold sugarai és szikrái a Föld valamennyi folyójának hömpölygő hullámaiban visszatükröztetve.


  1. A szikra Fohat legfinomabb fonalán függ a lángon. Májá hét Világán át utazik. Megáll az elsőben és fém és kő; átmegy a másodikba, és íme - növény; a növény hét formán át forog, és szent állattá válik. Ezeknek egyesített tulajdonságaiból alakul Manu, a gondolkozó. Ki formálja őt? A hét élet és az egy élet. Ki fejezi be? Az ötszörös Lha. És ki tökéletesíti az utolsó testet? Hal, bűn és soma . . .


  1. Az első szülöttől kezdve, a csendes figyelő és árnyéka közötti fonál minden változással erősebbé és ragyogóbbá válik. A reggeli napfény dicsőséges déli ragyogásra vált . . .


  1. Ez a te jelen kereked - mondá a Láng a Szikrának. Te vagy én magam, a másom és az árnyé­kom. Beléd öltözködtem, és te vagy a váhanom, a „Légy velünk” napig, amikor te újra magammá és másokká válsz, magaddá és magammá. Ekkor az építők, miután felvették első ruhájukat, leszállnak a ragyogó Földre, és uralkodnak az embereken - akik ők maguk. . . .


Így végződik a sötét, zavaros, majdnem érthetetlen ősi elbeszélésnek ez a része. Most pedig megkíséreljük, hogy világos­ságot vetve ebbe a sötétségbe, érthetővé tegyük ezt a látszólagos értelmetlenséget.







A HÉT STANZA ÉS A BENNÜK FOGLALT KIFEJEZÉSEK

MAGYARÁZATA


A STANZÁK ÉS SLOKÁK SORRENDJÉBEN.

    I. STANZA
A VILÁGEGYETEM ÉJSZAKÁJA

1. AZ ÖRÖKKÉVALÓ SZÜLŐ (Tér), MINDENKOR LÁTHATATLAN RUHÁIBA BURKOLVA, ÚJRA HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT SZUNNYADT (a).


A „Szülő Tér”* az örök mindig jelenlevő oka mindennek, ­a felfoghatatlan ISTENSÉG, melynek „láthatatlan ruhái” misztikus gyökere minden anyagnak és a Világegyetemnek. A Tér az egyetlen örök dolog, amelyet igen könnyen elképzelhetünk, elvontságában változhatatlan és befolyásolatlan attól, hogy van-e benne objektív Világegyetem vagy sem. Minden értelemben kiterjedés nélküli és önmagában létező. „AZ”-nak1 első megkülönböződése a szellem, mely ok nélküli oka mind a Szellemnek, mind az Anyagnak. Az ezoterikus katekizmus tanítása szerint, sem határtalan űr, sem fel­tételektől függő teltség, hanem mind a kettő. Volt és mindig lesz. (L. Előszó 45. és köv. o.)


Így a „Ruhák” a meg nem különböződött Kozmikus Anyag noumenonja helyett állnak. Ez nem az anyag, amint mi ismerjük, hanem az anyag szellemi lényege, és az elvont értelemben vett Térrel együtt öröktől fogva van, sőt vele egy. A gyökér-természet (root-nature) a látható anyagban levő szubtilis láthatatlan tulajdonságoknak is a forrása. Úgyszólván az EGY végtelen Szellem lelke. A hinduk Múlaprakriti-nek nevezik, és azt mondják, hogy ez az ős-állag (primordial substance), amely alapja minden jelenség Upadhi-jának, vagy hordozójának (vehicle), akár fizikai mentális, vagy pszichikai. Ez a forrás, ahonnan Ákâsa kisugárzik.


(a) A Hét „Örökkévalóság” hét aeont vagy időszakot jelent. A szónak „Örökkévalóság”, ahogy ezt a keresztény teológia fel­fogja, nincsen értelme az ázsiai ember előtt, ha csak nem alkalmazzák az EGY létezésre; és az örökkévalóság (sempiternity) szó is, mely csak a jövőre szóló örökkévalóságot jelent, nem egyéb, mint hely­telen kifejezés.2 Ilyen szavak nem léteznek, és nem is létezhetnek filozófiai metafizikában, és az egyházi kereszténység eljöveteléig ismeretlenek voltak. A Hét örökkévalóság, a hét korszakot jelenti, vagyis azt az egy korszakot, mely időtartamban megfelel egy Man­vantara hét korszakának, és kiterjed egy Maha-Kalpa, vagyis a „Nagy Korszak” időtartamára – 100 Brahmâ esztendőre – összesen 311,040,000,000,000 esztendőre. Minden Brahmâ-esztendő 360 Brahmâ „nap”-ból és ugyanannyi „éjszaká”-ból áll (a Chandrayána vagy holdév szerint számítva); és egy „Brahmâ-nap" 4,320,000,000 emberi évből áll. Ezek az „Örökkévalóságok” a legtitkosabb számítások közé tartoznak, melyekben, ha az igazi összeghez akarunk eljutni, minden számnak 7x (7 az x-edik hatványon) alakúnak kell lennie. X a szubjektív, vagyis valóságos világban való ciklusok természete szerint változik, s minden számjegy vagy szám, mely a különféle ciklusokra vonatkozik, vagy azokat képviseli a legna­gyobbtól a legkisebbig, az objektív, vagyis valótlan világban szükségképpen kell, hogy a hétnek többszöröse legyen. A hozzá való kulcsot azonban nem adhatjuk meg, mert ebben rejlik az ezoterikus számítások titka, és közönséges számításoknál nincsen értelme. „A hetes szám”, mondja „a Kabbala”, az Isteni Misztériu­mok nagy száma; a tízes szám minden emberi tudás száma (a pithagoraszi dekád); 1000 a tízes szám a köbön, és ezért a 7000 szintén jelképes. A Titkos Tanításban a 4-es szám és számjegy a hím jelkép, de csak az elvontság legmagasabb síkján; az anyagi síkon a 3 a hímnemű, és a 4 a nőnemű; a merőleges és a víz­szintes a szimbolizmus negyedik fokán, amikor ezek a jelképek a nemző-erők jelei lettek a fizikai síkon.



I. STANZA – Folytatás

2. AZ IDŐ NEM VOLT, MERT ALVA FEKÜDT AZ ÁLLANDÓSÁG (duration) VÉGTELEN ÖLÉBEN (a).


(a) Az idő csupán érzékcsalódás, amelyet öntudatunk álla­potainak egymásutánja idéz elő, miközben az örök állandóságon áthaladunk, és ahol nincs öntudat, amelyben ez a csalódás létrejöhet, ott nem létezik, hanem „alva fekszik”. A jelen csak matematikai vonal, mely az örök állandóság azon részét, amelyet mi jövő­nek nevezünk, elválasztja attól, amelyet múltnak hívunk. Semminek a földön nincsen valódi állandósága; mert semmi sem marad változatlan - vagyis ugyanaz - a másodperc billiomod részéig sem. Az az érzés, melyet az „idő” felosztásának tényleges voltából merítünk, és mint jelent ismerünk, a dolgoknak érzékeinkkel köz­vetített, pillanatnyi megpillantásából vagy pillantások sorozatának elmosódottságából ered, amint ezek a dolgok az eszmények vilá­gából, melyet jövőnek hívunk, átmennek az emlékek birodalmába, amelyet múltnak nevezünk. Ugyanígy tapasztaljuk az állandóság érzetét a pillanatnyi villamos szikránál is, a szem recehártyájára gyakorolt, elmosódott és folytatólagos hatás következtében. A valódi személy vagy tárgy nemcsak abból áll, amit egy-egy pillanatban belőle látunk, hanem össze van téve valamennyi különböző és változó állapot összességéből az anyagi formában való megjelené­sétől kezdve, a földtől való eltűnéséig. Ezek az „összességek” léteznek öröktől fogva a „jövő”-ben és fokozatosan az anyagon áthaladnak, hogy örökre a „múlt”-ban létezzenek. Senki sem mondaná, hogy a tengerbe ejtett fémrúd létezni kezdett, amikor a levegőt elhagyta és megszűnt lenni, amikor a vízbe került, és hogy a rúd maga csupán abból a keresztmetszetéből állott, mely bármely pillanatban összeesett azzal a matematikai síkkal, mely elválasztja, de ugyanakkor egyesíti a levegőt az óceánnal. Így van ez személyekkel és tárgyakkal, melyek a „lesz”­-ből (to-be) kihullanak a „volt”-ba, a jövőből a múltba s érzékeink számára egy-egy pillanatban egész lényüknek - hogy úgy mond­jam - keresztmetszetét mutatják, amint útjukban egyik örökké­valóságból a másikba, az időn és a téren (mint anyag) áthalad­nak. Ez a két örökkévalóság alkotja az állandóságot, amelyben valóságban minden létezik, ha érzékeink alkalmasak lennének arra, hogy ezt a létezést felismerjük.



    I. STANZA – Folytatás

3. . . . AZ EGYETEMES ELME NEM VOLT, MERT NEM VOLTAK AH-HI-K, (égi lények) HOGY MAGUKBA FOGLALJÁK (s ennélfogva megnyilvánítsák) (a)


(a) Elme a tudat összes állapotainak megjelölésére hasz­nált elnevezés, amelyeket a gondolat, akarat és érzelem fogalmai alá csoportosítunk. Mély álomban a fogalomalkotás megszűnik a fizikai síkon, és az emlékezet fel van függesztve; így erre az időre az „elme nem létezik”, mert az a szerv, melynek segítségével az Én fogalmat alkot és emlékezik, az anyagi síkon ideiglenesen meg­szűnt működni. Egy-egy noumenon a létezés bármely síkján csak úgy válhat jelenséggé, ha ezen a síkon megfelelő alapon vagy eszköz (vehicle) segítségével megnyilvánul, s a Pralaya-nak nevezett pihenés hosszú éjszakája alatt, mikor minden létező (existence) feloszlott, az „EGYETEMES ELME” megmarad, mint a mentális tevékenység állandó lehetősége, vagy mint az az elvont, abszolút gondolat, amelynek az elme a konkrét relatív megnyilvánulása. Az AH-HI-k (Dhyan-Chohan-ok) a szellemi lények együttes sokasága, ők az angyalok seregei a kereszténységben, az Elohim-ek és a „Hírnökök” a zsidóknál, akik az isteni, vagyis az egyetemes gondolat és akarat megnyilvánulásának hor­dozói (vehicle). Ők azok az értelmes erők, amelyek a természet­nek a „törvényeket” adják, és ezeket a természetben működtetik, mialatt ők maguk is törvények szerint működnek, amelyeket hasonló módon náluk magasabb hatalmak rájuk szabtak; de mégsem a természet erőinek „megszemélyesítései,” amint ezt tévesen gondolják. A szellemi lények ezen hierarchiája, amellyel az Egyetemes Elme tevékeny működésbe jő, olyan, mint egy had­sereg - „sereg" valóban - melynek segítségével egy nemzet hadiereje nyilvánul meg, és amely hadtestekből, hadosztályokból, dandárokból és ezredekből stb. áll. Mindegyiknek megvan a maga egyénisége, vagy élete, a korlátolt mozgási szabadsága és korlátolt felelőssége. Mindegyiket egy nagyobb egyéniség foglalja magában, és az érdekei ennek alá vannak rendelve, és végül mindegyik kisebb egyéniségből áll.



    I. STANZA – Folytatás

4. AZ ÜDVÖSSÉGHEZ (Moksha1 vagy Nirvána) VEZETŐ HÉT ÚT NEM VOLT (a). A NYOMORÚSÁG (Nidána2 és Májá) NAGY OKAI NEM VOLTAK, MERT NEM VOLT SENKI, AKI ŐKET ELŐIDÉZZE, ÉS SENKI, AKIT ŐK TŐRBE CSALHATTAK VOLNA (b).


    1. I. STANZA – Folytatás
      I. STANZA – Folytatás
      I. STANZA – Folytatás
    1. DE HOL VOLT A DANGMA, MIKOR A VILÁGEGYETEM ALAYA-JA (a Lélek, mint mindennek alapja, Anima Mundi) PARAMÁRTHA-BAN (a) (Abszolút Létezés és Öntudatosság, ami abszolút Nem-Létezés és Öntudatlanság) VOLT ÉS A NAGY KERÉK ANUPÁDAKA (b) VOLT?

      II. STANZAFolytatás
      III. STANZA
      III. STANZA – Folytatás
      IV. STANZAFolytatás
    1. Az ásványban a benne szunnyadó szikra, melyet mulandó létezésbe hív a NEGATÍVAT ébresztő POZITÍV (és így tovább). . .

  1. (a) Hét „Ösvény” vagy „Út” vezet a Nem-Létezés boldog­ságához, amely az abszolút lét, létezés és tudat.3 Ezek nem voltak, mert a Világegyetem addig üres volt, és csupán az Isteni Gondolatban létezett. Mert az4 . . .


    (b) a tizenkét Nidána vagy oka a létezésnek. Mindegyik az előtte való oknak okozata, és viszont maga az utána következőnek oka. A Nidána-k együttvéve a négy igazságon5 alapszanak. Ez a tanítás különösen jellemzi a Hínajána rendszert.6 A láncolatos törvény (catenated law) folyamának elméletéhez tartoznak; e tör­vény az érdemet és érdemtelenséget teremti meg, és végül a Karmát hozza teljes lendületbe. Ez a rendszer azon a nagy igazságon alapszik, hogy az újraszületéstől félnünk kell, mivel ebben a világ­ban való élet csak szenvedést, nyomort és fájdalmat juttat az ember­nek. Maga a halál sem tudja az embert tőlük megszabadítani, mivel a halál csupán a kapu, melyen át egy másik földi életbe lép, miután annak küszöbén a – Devachanban – egy kissé megpihent. A Hínajána rendszer vagy a „Kis Eszköz” („Little Vehicle") iskolája igen régi eredetű; míg a Mahájáná későbbi korból való, mert csak Buddha halála után keletkezett. Mégis az utóbbi tanításai olyan régiek, mint maguk a hegyek, amelyekben ősrégi idők óta ilyen iskolák voltak. A Hínajána iskola és a Maháyána iskola is (utóbbi a „Nagy Eszköz” iskolája) tulajdonképpen ugyan­azt a tant hirdetik. Jana (vagy szanszkritban Váhan) misztikus kifejezés; mind a két „eszköz” (vehicles) erősen hangoztatja, hogy az ember megszabadulhat az újraszületések szenvedéseitől, sőt még a Devachan hamis boldogságától is, ha bölcsességre és tudásra tesz szert, mert csak ez oszlathatja el az érzékcsalódás és tudatlanság eredményeit.


    Májá vagy érzékcsalódás az az elem, mely minden véges dologgal együtt jár. Mert minden, ami van, csak relatív, nem pedig abszolút való, mivel a megjelenés, melyet a rejtett noumenon minden megfigyelővel szemben magára ölt, a megfigyelőnek meg­ismerő képességétől függ. A vadember gyakorlatlan szemének a festmény eleinte színfoltoknak és sávoknak értelmetlen zavara, míg a művelt ember szeme azonnal arcot vagy tájképet lát. Semmi sem állandó, csupán az egy rejtett feltétlen létezés, mely magában foglalja valamennyi valóság noumenonját. A lét bár­mely síkjába tartozó lények, egészen a legmagasabb Dhyan-­Chohanok-ig, fokozatban olyanok, mint a laterna magicá-val szín­telen ernyőre vetített árnyak, de mégis relatíve minden dolog valódi, mert a megismerő szintén csak tükörkép, és a megismert dolgok ennélfogva az ő számára épp olyan valódiak, mint ő maga. Bármely valóságuk legyen a dolgoknak, azt bennük keresnünk kell, mielőtt vagy miután az anyagi világon villanásként átsurrantak. De ilyen létezést mindaddig nem ismerhetünk közvetlenül, amíg olyanok az érzékszerveink, hogy csak anyagi létezést hoznak öntudatunk körébe. Bármilyen síkon működjék is öntudatunk, arra az időre mi, valamint az e síkhoz tartozó dolgok is, számunkra az egyetlen valóságok. Amint a fejlődés létráján emelkedünk, észrevesszük, hogy a fokozatokon, amelyeken áthaladtunk, árnyakat tartottunk valóságoknak. Az Én-nek felfelé való haladása fokozatos ébredések sorozata, és minden előrehaladás azt a gondolatot hozza magával, hogy most, végre elértük a „valóságot”. De a Májá okozta csalódásoktól csak akkor szabadulunk meg, ha elértük az abszolút Öntudatot és a magunkét vele egyesítettük.



    I. STANZA – Folytatás

    5. EGYEDÜL A SÖTÉTSÉG TÖLTÖTTE MEG A HATÁRTALAN MINDENSÉGET (a), MERT ATYA, ANYA ÉS FIÚ ÚJRA EGY VOLT, ÉS A FIÚ MÉG NEM ÉBREDT FEL AZ ÚJ KERÉKRE1 ÉS AZON VALÓ ZARÁNDOKLÁSÁRA (b).


    (a) A „Sötétség az Atya-Anya, a világosság a fiúk”, mondja egy régi keleti közmondás. A világosságot csak úgy képzelhetjük el, hogy valamely fényforrásból ered, amely okozza. S mivel az ős-világosság esetében ez a forrás ismeretlen, ámbár az ész és a logika erősen megkívánja, azért nevezzük el az értelem szempontjából „Sötétség”-nek. Ami a kölcsönzött vagy másodlagos világos­ságot illeti, bármi is a forrása, az csupán ideiglenes, májávikus lehet. A sötétség tehát az örök anyaméh, amelyben a fény forrásai megjelennek és eltűnnek. Ezen a mi síkunkon a sötétséghez nem járul semmi, hogy belőle világosság legyen, sem a világossághoz, hogy sötétség legyen. Egymással felcserélhetők, és tudományos szempontból a világosság csak egy neme a sötétségnek és meg­fordítva. Mégis mindkettő ugyanannak a noumenon-nak jelensége; ez feltétlen sötétség a tudományos elmének és csak szürke fél­homály az átlag-misztikus felfogásának (perception), noha a Beavatott szellemi szemének feltétlen világosság. Hogy mennyire látjuk a fényt, mely a sötétségben világít, az látóképességünktől függ. Ami nekünk világosság, az némely rovarnak sötétség és a tisztánlátó (clairvoyant) világosságot lát ott, ahol a rendes szem csak feketeséget. Mikor az egész világegyetem álomba merült, - visszatért volt az eredeti elemébe, - akkor sem fény­ központ nem volt, sem szem, hogy lássa a világosságot, és szükség­képpen sötétség töltötte be a határtalan mindenséget.


    (b) Az Atya-Anya a hím- és nőprincípium a gyökértermészet­ben, az ellentétes sarkok, amelyek mindenben, a Kozmosz minden síkján megnyilvánulnak, vagy kevésbé allegorikus szempontból, a Szellem és az Állag, melyeknek eredője a Világegyetem, vagyis a Fiú. Ők „újra Egy”-ek, mikor „Brahmâ Éjjelén”, a Pralaya alatt, az objektív Világegyetemben minden visszatért egyetlen első és örök okába, hogy a következő virradatkor újra megjelenjen, ­amint ez időszakonként megtörténik. „Kárana” – az örök ok - egy­magában volt. Világosabban mondva: Kárana egyedül van „Brahmâ Éjjelei” alatt. Az előbbi objektív világegyetem felolvadt az egy eredeti és örök okába, és úgyszólván felolvadt állapotban van meg a térben, hogy újra megkülönböződjék és kikristályosodjék a követ­kező Manvantarikus virradatkor; ezzel kezdődik Brahmá-nak - a világegyetem szimbólumának - új „Nap”-ja, vagyis egy új tevékenysége. Ezoterikus nyelven Brahmá az Atya-Anya-Fiú, vagy a Szellem, Lélek és Test egyszerre. S mindegyik személy szimbó­luma egy-egy sajátosságnak, (attribute) és minden sajátosság vagy tulajdonság az Isteni Lélegzet fokozatos kiáradása ciklikus megkülönböződésében, involúcionálisan és evolúcionálisan. Kozmi­kus-fizikai értelemben ez a világegyetem, a bolygói lánc és a föld; tisztán szellemi értelemben az Ismeretlen Istenség, a Bolygói Szellem és az Ember, - a kettőnek fia - a Szellem és az Anyag teremtménye, és ezek megnyilatkozása, amikor időszakonként, a „kerekek” vagy a Manvantara-k alatt, megjelenik a Földön. (L. II. Rész: „Brahmâ Nappalai és Éjjelei.”)*



    I. STANZA – Folytatás

    6. A HÉT MAGASZTOS ÚR ÉS A HÉT IGAZSÁG MEGSZŰNTEK (a) ÉS A VILÁGEGYETEM, A SZÜKSÉGESSÉG FIA ELMERÜLT VOLT A PARANISHPANNA-BAN (b) (abszolút tökéletesség, Paranirvána, ami Yong-Grüb), HOGY KILEHELJE ŐT AZ, AMI VAN, ÉS MÉG SINCS. SEMMI SEM VOLT (c).


    (a) A hét magasztos úr a Hét Teremtő Szellem, a Dhyan-­Chohan-ok, akik a héber Elohím-nek felelnek meg. Ez az Arkangyalok ugyanazon hierarchiája, amelyhez a keresztény teogóniában Szt. Mihály, Szt. Gábor és mások tartoznak. Míg azonban p. o. Szent Mihály a dogmatikus latin teológiában, csak a hegyfokokon és az öblökön őrködhet, addig az ezoterikus rendszerben a Dhyani-k sorra őrködnek bolygói láncunk egy-egy körén és egy-egy nagy gyökérfaján. Azt is mondják róluk, hogy ők küldik Bodhisattva-ikat, a Dhyani-Buddha-k (ezekről l. alább) emberi képviselőit minden körben és fajban. A hét igazságból és kinyilatkoztatásból vagy inkább a feltárt tokból csupán négyet adtak át nekünk, mivel mi még a negyedik körben vagyunk, és eddig a világnak is csak négy Buddhája volt. Ez nagyon bonyolult kérdés, és később kimerítőbben fogjuk tárgyalni.


    Eddig „Csak négy igazság és négy Véda van” – mondják a hinduk és a buddhisták. Hasonló okból ragaszkodott Irenaeus négy evangélium szükségességéhez. Mivel azonban egy-egy kör kezdetén minden új gyökérfajnak kell, hogy legyen külön kinyilatkoztatása és legyenek kinyilatkoztatói, a következő kör meg fogja hozni az ötödiket, az utána következő a hatodikat és így tovább.


    (b) „Paranishpanna" a feltétlen tökéletesség, amelyet a tevé­kenységnek egy-egy nagy időszaka, vagy egy-egy Mahá Manvantara végén, minden létező elér, és amelyben megmarad a nyugalom következő időszakában. Tibeti nyelven Jong-Grüb-nek nevezik. A Jogáchárya iskola idejéig, a Paranirvána igazi mibenlétét nyilvá­nosan tanították, azóta azonban teljesen ezoterikussá vált. Innen van az, hogy annyi róla az ellentmondó magyarázat. Csakis igazi idealista értheti meg. A Paranirváná-t kivéve, mindent ábrándkép­nek kell tekintenie annak, aki ezt az állapotot meg akarja érteni, és aki meg akarja tudni, hogy a Nern-Én (Non-Ego), az Üresség és a Sötétség hogyan lehet Három az Egyben, egyedül Önmagában-létező és tökéletes. Azonban csak relatív értelemben feltétlen, mert még feltétlenebb tökéletességnek kell helyt adnia a következő tevé­kenységi időszak magasabb színvonalú kiválóságához mérten. A tökéletes virágnak, mint olyannak meg kell szűnnie, és el kell hervadnia, hogy tökéletes gyümölccsé fejlődjék - ha szabad ezt a sántító hasonlatot használnunk.


    A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy fokozatosan (progressive) fejlődik minden, a világok éppúgy, mint az atomok, és hogy ennek a bámulatos fejlődésnek sem felfogható kezdete, sem elképzelhető vége nincs. A mi „Világegyetemünk” csak egy a végtelen sok világegyetem közül, valamennyi a „Szükségesség Fia”, mert lánc­szemek a világegyetemek nagy Kozmikus láncában, és mindegyik okozat az elődjével és ok az utódjával szemben.


    A Világegyetem megjelenését és eltűnését úgy vázolják, mint a „Nagy Lélegzet” egy ki- és belehelését. A „Nagy Lélegzet” örökkévaló, és minthogy Mozgás, azért az Abszolút egyik megnyilvánulása a három közül, - a másik kettő: az Elvont Tér és az Állandóság (Duration). A „Nagy Lélegzet” kilehelését az Isteni Lélegzetnek nevezik és a meg nem ismerhető Istenség - az Egy Létezés - lélegzésének tekintik. Ez az Istenség úgyszólván egy gondolatot lehel ki, mely Kozmosszá válik. (L. „Isis Unveiled.”) Hasonló­képpen az Isteni Lélegzet belehelésekor a világegyetem ismét eltűnik a „Nagy Anya” kebelébe, aki azután „láthatatlan ruhájába bur­kolva" alszik.


    (c) Az alatt, „ami van, és még sincs”, magát a „Nagy Léleg­zetet" értik. Erről csak mint feltétlen létezésről beszélhetünk, de nem képzelhetjük el, mint a létezés olyan formáját, melyet a Nem-létezéstől megkülönböztethetnénk. A három időszak - a jelen, a múlt és a jövő - az ezoterikus filozófiában egységes idő, mert a három csak a jelenségek síkjához való viszonylatában összetett szám, de a noumenon-ok birodalmában nincs elvont értékük. Az írás mondja: „A múlt idő egyúttal a jelen idő és a jövő idő is, amely noha nem jött létre, mégis megvan”, ez a Prasanga Mádhjamika tanításnak egyik tétele, melynek dogmáit ismerik, amióta a tisztán ezoterikus iskoláktól elvált.1) Röviden: az állandóságról és az időről alkotott, összes képzeteinket érzékelésünkből vezet­jük le, az eszmetársítás törvényei szerint. Bár elválaszthatatlanul egybekötöttek az emberi tudás viszonylagosságával, mégsem létez­nek, kivéve az egyéni Ego tapasztalatában, és elmúlnak, amikor az Ego fejlődési útja eloszlatja a jelenségekben való létezés (phenomenal existence) Májá-ját. Mi lehet más például az idő, mint öntudati állapotaink körképszerű egymásutánja? Egyik Mester mondja: „Bánt, hogy ezt a három ügyetlen szót kell használnom: múlt, jelen és jövő, - ők a szubjektív egész objektív fázisainak gyarló fogalmai, és a célra épp oly kevéssé alkalmasak, mint a balta művészi faragásra.” Filozófiai alapigazság, hogy Paramátha-ra kell szert tennünk, nehogy egykönnyen Samvriti martalékává legyünk.1




    7. A LÉTEZÉS OKAI FÉLRE LETTEK TÉVE, (a) A LÁTHATÓ, AMI VOLT ÉS A LÁTHATATLAN, AMI VAN, AZ ÖRÖKKÉVALÓ NEM-LÉTEZÉSBEN, AZ EGY LÉTEZÉSBEN PIHENT (b)


    (a) „A Létezés okai” nemcsak a tudomány előtt ismert fizikai okokat jelentik, hanem a metafizikai okokat is; ezek legfőbbje a létezés vágya, mely a Nidána és a Májá eredménye. Ez az érzékelő életre irányuló vágy kifejezésre jut mindenben, az atomban és a napban, és visszatükrözteti az Isteni Gondolatot, amely objektív létezéssé hajtódott ki, törvénnyé, hogy a Világegyetem létezzen. Az ezoterikus tanítás szerint ennek a feltételezett vágynak és minden létezésnek igazi oka örökre rejtett marad, és első kiáradásai (emanations) a legteljesebb elvontságok (abstractions), amelyeket az értelem elgondolhat. Szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy ezek az elvontságok okai az anyagi Világegyetemnek, amint ez az érzékeknek és az értelemnek jelentkezik, és hogy ők az alapjai a másodrendű és alárendelt természeti erőknek; ezeket a nagy tömeg minden korban emberi alakba öltöztetve, Istenként vagy istenekként imádott. Leletetlen bármit is úgy elképzelnünk, hogy ne legyen oka; ha ezt megpróbáljuk, akkor holtpontra juttatjuk az értelmet. Ez lényegében az az állapot, amelyhez az értelemnek végül el kell jutnia, ha megkíséreljük visszafelé nyomozni az okok és okozatok láncát. De mind a tudomány, mind a vallás erre a holtponthoz vezető állapotra sokkal gyorsabban ugrik, mint ahogy szükséges; mert egyik sem ismeri a metafizikai elvontságokat, amelyek egyetlen felfogható okai a fizikai megtestesítéseknek (concretions). Ezek az elvontságok mind konkrétebbé válnak, amint létezésünk síkját megközelítik, míg végre az anyagi Világegyetem formájában öltenek alakot. Ez a folyamat a metafizikait fizikaivá változtatja, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, mellyel a gőzt vízzé lehet sűríteni, és a vizet jéggé fagyasztani.


    (b) Egy Örökkévaló Nem-Létezésnek gondolata, amely Nem-­Létezés azonban az Egy Létezés, képtelenségnek látszik, ha nem gondolunk arra, hogy a létről (being) alkotott fogalmainkat a létezésről (existence) való jelen tudatunkra korlátozzuk, s így e fogalomból szűkebb körű kifejezést csinálunk, általános helyett. Ha a meg nem született gyermek abban az értelemben gondolkozhatna, amit mi gondolkozásnak nevezünk, akkor a létezésről való fogalmát hasonló módon az anyaméhen belüli életre korlátozná, mert csak ezt ismeri. És ha tudatának meg akarná magyarázni a születés utáni élet fogalmát (mely számára halál), akkor ezt az életet, mivel nincsenek adatai, amelyeken elindulhatna, és mivel nincs meg a képessége, hogy ily adatokat megértsen, - valószínűleg így határozná meg: „nem-lét, mely azonban valódi lét.” A mi esetünkben az Egy Lét (the One Being) minden Noumenon­ noumenon-ja, és tudjuk, hogy a noumenon-ok a jelenségek alapjául szolgálnak, és hogy ők adják a jelenségeknek a valóságnak azt a halvány képét is, melyben jelentkeznek. De e noumenonok megismerésére jelenleg sem érzékünk, sem értelmünk nincsen. A bányász szabad szeme talán nem ismeri fel az egy tonna aranytartalmú kovakőben elszórt, észrevehetetlen arany atomokat, mégis tudja, hogy meg­vannak, sőt azt is, hogy csupán ezek adnak a kovakőnek valamely meghatározható értéket. És az aranynak a kovakőhöz való ez a viszonya, talán gyengén, de mégis megvilágíthatja a noumenon-nak a jelenséghez való viszonyát. De a bányász tudja, milyen lesz az arany, ha a kovakőből kiolvasztják, míg a közönséges halandó nem tud fogalmat alkotni a dolgok valóságáról, ha azokat külön­választják a Májá-tól, mely őket elfátyolozza és elrejti. Egyedül a Beavatott (Initiate), elődjeinek számos nemzedékétől szerzett nagy tudásától gazdagon, irányíthatja „Dangma szemét” a tárgyak lénye­gére, melyre semmiféle Májá-nak nem lehet befolyása. Itt válnak azután igen fontosakká az ezoterikus filozófiának a Nidáná-kra és a Négy Igazságra vonatkozó tanításai, de ezek a tanítások titkosak.




    8. EGYEDÜL A LÉTEZÉS EGYETLEN FORMÁJA TERÜLT EL HATÁRTALANUL, VÉGTELENÜL, OK NÉLKÜL, ÁLOMTALAN ÁLOMBAN, (a) ÉS AZ ÉLET ÖNTUDATLANUL LÜKTETETT AZ EGYETEMES TÉRBEN, AZON A MINDENÜTT-JELENLÉTEN VÉGIG, MELYET A DANGMA1 (b) „MEGNYÍLT-SZEME”2 ÉRZÉKEL.


    (a) A modern gondolat arra törekszik, hogy a látszólag igen eltérő dolgokra nézve egy homogén alap ősrégi eszméjéhez folya­modjon, - az egyneműségből fejlődött különneműség gondolatához. Biológusok most keresik az egynemű protoplazmát és vegyészek az ősanyagot (protyl), miközben a tudomány azt az erőt kutatja, melynek megkülönböződései a villamosság, a mágnesség, a meleg stb. A Titkos Tanítás ezt az eszmét a metafizika birodalmába viszi, és feltételezi, hogy „a Létezésnek csak egyetlen egy formája” van, s hogy ez minden dolognak alapja és forrása. De talán ez a mondás: „a Létezésnek egyetlen formája” nem is egészen helyes. A szanszkrit szó: Prabhavápjaja annyi, mint „a hely, vagy inkább a sík (plane), melyből minden dolog ered, és amelybe minden felolvad”, mondja egy magyarázó. Ez nem a „Világ Anyja, ahogyan Wilson (l. Vishnu Purána I. könyv) fordította, mert Dzsagad Joni (amint Fitz-Edward Hall kimutatta) nem annyira a „Világ Anyja” vagy a „Világ Méhe”, mint inkább a „Világegyetem Anyagi Oka”. A Purána-magyarázók szerint, ez Karana - az „Ok”, - de az ezoterikus filozófia szerint: ennek az oknak eszményi szelleme. Másodlagos állapotá­ban ez a buddhista filozófus Svábhávat-ja, az örök ok és okozat, a mindenütt-jelenlevő, mégis elvont, az önmagában-létező plasztikus Lényeg (Essence), és minden dolog gyökere ugyan­abban a kettős megvilágításban nézve, mint ahogyan a vedantista Parabrahm-jára és Múlaprakriti-jére tekint: a két aspektusú Egy. Valóban rendkívüli dolognak látszik, hogy nagy tudósok lehetséges­nek tartják, hogy a Vedanta és különösen az Uttara Mímánsa „a buddhisták tanításából keletkezett”, mikor éppen ellenkezőleg, a Buddhizmus (Gatutama, a Buddha tana) „keletkezett” a Titkos Tanítás tételeiből, és teljesen ezeken épült föl. A Titkos Tanításból, amelyen az Upanishad-ok3 is nyugszanak, iparkodunk itt egy részletet vázlatosan közölni. Sri Sankaráchárja4 tanítása szerint ez az érvelés tagadhatatlanul megáll.

    (b) Az „álomtalan álom” a keleti ezotériában ismert hét öntudati állapot egyike. Ez állapotok mindegyikében az elmének más-más része jő működésbe, vagy amint vedántista mondaná, az egyén létének (being) más-más síkján öntudatos. A kifejezést „álomtalan álom” ebben az esetben képletesen a Világegyetemre alkalmazzák, hogy az embernek ezzel az öntudati állapotával némileg azonosat fejezzenek ki. Ez az állapot ürességnek (blank) látszik, mert éber állapotunkban nem emlékszünk rá. A mesmeri­zált személynek is öntudatlan ürességnek látszik az alvása, amikor rendes állapotába visszatér, noha úgy beszélt és cselekedett, ahogy az öntudatos egyén szokott.





    (a) Itt évszázados skolasztikus vitatkozások tárgyával állunk szemben. A két kifejezés „Alaya” és „Paramártha” több okot szolgál­tatott arra, hogy iskolák szétváljanak, és hogy az igazságot külön­böző szempontból széthasítsák, mint bármely más misztikus kifejezés. Alaya, szó szerint „a Világ Lelke”, Emerson-nak „Over Soul"-ja, és az ezoterikus tanítás szerint, időszakonként változtatja természetét. Alaya változik a tevékeny élet-időszak alatt az alsóbb síkokhoz viszonyítva, beleértve a mienket is, noha benső lényegé­ben örökkévaló és változatlan azokon a síkokon, melyek az embernek és a Kozmikus Isteneknek (Dhyani Buddha-k) elérhetet­lenek. Ez időszak alatt nemcsak a Dhyani-Buddha-k egyek lélekben és lényegben Alaya-val, de még a Jógában (misztikus meditációban) erős ember is „képes lelkét vele egyesíteni”. (Áryásanga, a Bumapa iskola.*) Ez nem a Nirvana, hanem a legközelebbi állapot hozzá. Innen ered a vélemények eltérése. A Yogáchárya-k (a Maháyáná iskolából) azt mondják, hogy Alaya az Ürességnek (Voidness) megszemélyesítése, és mégis Alaya (Nyingpo és Tsang, tibeti nyelven) az alapja minden látható és láthatatlan dolognak. Azt is mondják, hogy noha lényegében örökkévaló és változatlan, mégis visszatükröződik a Világegyetem minden dolgában, „mint a hold a tiszta csendes vízben.” Más iskolák kétségbe vonják ezt az állítást. Ugyanígy van ez Paramártha-val. A Yogáchárya-k szerint, ez a kifejezés annyit jelent: az, ami szintén más dolgoktól (paratantra) függ. A Madhyamika-k pedig azt mondják, hogy Paramártha, Paranishpanna-ra, vagy az abszolút tökéletességre van korlá­tozva. Azaz, ennek a „két igazságnak” kifejtésénél (a négy közül) a Yogáchárya-k azt hiszik és állítják, hogy (ezen a síkon minden­esetre) csak Samvritisatya, vagyis relatív igazság van, a Madhyamika-k pedig azt tanítják, hogy Paramárthasatya, „abszolút igazság”1 létezik. „Ó szerzetesek, egyetlen egy Arhat sem érheti el az abszolút tudást, mielőtt eggyé nem vált Paranirvana-val. Parikalpita és Paratantra az ő két nagy ellensége.” (Aphorisms of the Bodhisattvas.) Parikalpita (tibeti nyelven Kun-ttag) azoknak a tévedése, akik képtelenek arra, hogy felismerjék mindennek üres voltát és illuzo­rikus természetét, akik valaminek a létezésében hisznek, ami nincs, p. o. a Nem-Ego. Paratantra pedig, bármi is legyen, az ami csupán függő vagy okozati összeköttetés folytán létezik és aminek el kell tűnnie, amikor eltávolítják az okot, amelyből származik, például a lámpabél lángja. Semmisítsd meg, vagy oltsd el, és a láng eltűnik.


    Az ezoterikus filozófia azt tanítja, hogy minden él és tudatos, és nem azt, hogy minden élet és tudat olyan, mint az emberé vagy az állatoké. Az életre úgy tekintünk, mint „a létezés egyetlen formájára”, mely az úgynevezett anyagban megnyilvánul, vagy amit helytelenül szétválasztunk, és az emberben szellemnek, léleknek és anyagnak nevezünk. Anyag a lélek megnyilvánulásának eszköze (vehicle) a létezés e síkján, és a lélek a szellem meg­nyilvánulásának eszköze egy magasabb síkon. És ez a három egy háromság, mindannyit áthatja az őket egyesítő Élet. Az egyetemes élet gondolata egyike azoknak a régi fogalmaknak, melyek ebben a században az ember elméjébe visszatérnek, minthogy az antropo­morfikus teológia alól már felszabadultunk. Igaz, a tudomány megelégszik azzal, hogy kutatja vagy feltételezi az egyetemes élet jeleit, és eddig még nem volt elég merész arra, hogy még csak suttogja is: „Anima Mundi!”


    A „kristály-élet” eszméjét, amelyet ma a tudomány elismer, félszázaddal ezelőtt kigúnyolták volna. Botanikusok most a növé­nyek idegei után kutatnak, nem azért, mert feltételezik, hogy a növények úgy érezhetnek, vagy gondolkozhatnak, mint az állatok, hanem mert azt hiszik, hogy szükség van valami szervezetre, mellyel a növényi fejlődést és táplálkozást megmagyarázzák, s hogy ez a szervezet ugyanazt a tevékenységet fejti ki a növény életében, mint az idegek az állati életben. Alig tartjuk lehetségesnek, hogy a tudomány oly kifejezések puszta használatával, mint „erő” és „energia”, még továbbra is palástolhassa önmaga előtt azt a tényt, hogy azok a dolgok, melyekben élet van, élő dolgok, akár atomok, akár pedig bolygók.


    De mégis mit hisznek a benső ezoterikus iskolák? - kérdez­hetné az olvasó. Mit tanítanak az Ezoterikus „Buddhisták” e tárgy­ról? Szerintük „Alaya”-nak kettős, sőt hármas a jelentősége. Az elmélkedő Maháyána iskola Yogáchárya rendszerében, Alaya mind a kettő: az Egyetemes Lélek (Anima Mundi), és az előre hala­dott Beavatott (Adept) Én-je. „Az, aki a jógában erős, aka­rata szerint, elmélkedés útján eljuttathatja Alaya-ját a létezés igazi mivoltába (the true Nature of Existence)”. Aryásangha,2 Nagârjuna versenytársa azt mondja: „Alaya léte­zése abszolút és örök.” Egyik értelemben Pradhána, amit a Vishnu Purána-ban így magyaráznak: „Ami a ki-nem-fejlett ok, azt nevezik a legkiválóbb bölcsek nyomatékosan Pradhána-nak, eredeti alapnak. Ez a finom (subtile) Prakriti, vagyis az, ami örökkévaló, és ami egyszersmind van (vagy magában foglalja azt, ami van), és (ami) nincs: vagyis ami csupán folyamat”. „Prak­riti" azonban helytelen kifejezés, és Alaya jobban magyarázná meg, mert Prakriti nem a „fel nem ismerhető Brahma”.1 Tévedés azok részéről, akik semmit sem tudnak az emberi fajok bölcsője óta meglevő okkult tanítások egyetemességéről, és különösen tévedés ama tudósok részéről, akik egy „ősi kinyilatkoztatásnak” még a gondolatát is elvetik, ha azt tanítják, hogy csak maga Anaxagoras, vagy csak az ő idejében ismertette valaki az Anima Mundi-t, az Egy Életet vagy „Egyetemes Lelket”. Ez a filozófus csakis azért hozakodott elő ezzel a tanítással, hogy szembe helyezkedjék Demokritosznak a kozmogóniáról való túlságosan anyagias felfogá­sával, amely a vakon hajtott atomok exoterikus elméletén alapult. Clazomenei Anaxagoras azonban nem volt ennek az elméletnek feltalálója, hanem csak hirdetője, úgy mint Platón is. Amit ő Világ-Értelemnek, a nous-nak (νους) nevezett, vagyis azt a princípi­umot, mely nézete szerint, teljesen különválasztott és ment az anyagtól, és céltudatosan cselekszik2, azt Indiában réges-régen, sokkal előbb, mint Kr. e. 500 évvel, mozgásnak, az EGY ÉLET-nek vagy Dzsívatma-nak nevezték. Csakhogy az árja filozófusok soha sem ruházták fel a szerintük végtelen princípiumot, a „gondol­kodás" véges „sajátosságával”.


    Ez természetesen Hegel és a német trancendentalisták „Leg­magasabb Szellemé"-hez vezet - olyan ellentéthez, amelyet hasznos lesz kifejtenünk. Schelling és Fichte iskolái messze eltértek az egy abszolút princípium kezdetleges ősi felfogásától, és a Vedánta alapvető gondolatának csak egyik oldalát (aspect) tükröztették vissza. Még az „Absoluter Geist” is, melyet von Hartmann az Öntudatlanról szóló pesszimisztikus filozófiájában ábrázolt, hasonlóképpen igen messzire esik a valóságtól, noha az európai gondolkodásban leginkább megközelítette a hindu Adva­itee tanokat.


    Hegel szerint az „Öntudatlan” sohasem vállalta volna a mindenség kifejlesztésének nagy és fáradságos feladatát, ha nem remélte volna, hogy ezáltal tiszta Öntudatra tesz szert. Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy amidőn öntudatlan­nak határozzák meg a Szellemet, amelyet az európai pantheisták Parabrahm-mal azonos értelemben használnak, akkor a „Szellem” kifejezéshez nem fűzik a megszokott értelmet. A „Szellem” kifeje­zést, jobb hiányában, mély rejtély jelképezésére használják.


    Azt mondják, hogy a jelenségek „mögött” rejlő „Abszolút Öntudat”, melyet csak személyes elem hiányában neveztek el öntudatlanságnak, az ember felfogó képességét túlhaladja. Az ember, aki képtelen arra, hogy egyetlen fogalmat is alkosson, kivéve tapasztalati jelenségek kifejezéseivel, már lényének szervezeténél fogva képtelen arra, hogy felemelje a fátylat, mely a Feltétlen fenségét elrejti. Csupán a felszabadult szellem képes halványan elképzelni annak a forrásnak természetét, amelyből eredt, és ahova végül is vissza kell térnie. . . Mivel azonban a legmagasabb Dhyan-Chohan csak meghajolhat a Feltétlen Lény magasztos rejtélye előtt, mert nem ismerheti, és mivel a tudatos létezésnek még eme legmagasabb fokán - Fichte mondását ismételve: „az egyednek az egyetemes öntudatba való elmerülésekor” - sem foghatja fel a Véges a Végtelent, és nem is alkalmazhatja rá saját értelmi tapasz­talatainak mértékét, hogyan mondhatják, hogy az „Öntudatlan"-nak és a Feltétlennek lehetne akárcsak ösztönszerű késztetése (instinc­tive impulse), vagy reménye is arra, hogy tiszta öntudatra szert tegyen?3 Vedantista soha sem fogadná el ezt a hegeli gondolatot. Az okkultista pedig azt mondaná, hogy ez (a gondolat) tökéletesen ráillik a felébredt MAHAT-ra, azaz már a jelenségek világába vetített Egyetemes Elmére, - ez az első megnyilvánulása a változatlan feltétlen-nek - de sohasem magára a Feltétlenre. Azt tanítják, hogy a „Szellem és Anyag, vagy Purusha és Prakriti az Egynek és Páratlannak két legelső megnyilvánulása (aspects) csupán.” Az anyagot mozgató Nous, az éltető Lélek ereje különböző fokú; ez a lélek benne rejlik minden atomban, meg­ nyilatkozik az emberben, szunnyad a kőben, és ez a pantheista eszme, hogy egyetemes Szellem-Lélek hatja át az egész Termé­szetet, valamennyi filozófiai gondolat között a legrégibb. De az Archaeus sem volt Paracelsus vagy tanítványának Van Helmont felfedezése; mert ez megint ugyanaz az Archaeus, vagy „Atya-Ether” - az élet számtalan jelenségének megnyilvánult alapja és forrása - helyhez kötve. Az ehhez hasonló számtalan elmélkedés egész sorozata csupán változatai ennek a témának, melynek alaphangját ez az ősi kinyilatkoztatás ütötte meg. (L. II. Rész „Az Ős-Állag.”)


    (b) A kifejezés Anupádaka, „szülőnélküli", vagy nemzők nélküli, misztikus megjelölés; melynek a mi filozófiánkban több­féle értelme van. Rendszerint égi lényeket, Dhyan-Chohan-okat vagy Dhyani-Buddha-kat értenek e név alatt. Mivel azonban ezek misztikusan megfelelnek a „Mánushi (vagy emberi) Buddha-k” néven ismert emberi Buddháknak és Bodhisattváknak, ezért ezeket is Anupádáknak nevezik, mihelyt egész személyiségük már egybeolvadt egyesített hatodik és hetedik princípiumukkal – vagyis Atma-Buddhi-val, és így a „gyémánt lelkű” (Vajra-sattvas),1 vagy teljes Mahatmákká váltak. A „Rejtett Úr”-nak (Sangbai-Dag­po-nak), „az abszolúttal egybeolvadt”-nak nem lehet szülője, mert ő Magában-létező, és egy az Egyetemes Szellemmel (Svayambhú),2 a Svabávat-tal legmagasabb aspektusában. Az Anupadaka hierar­chiája nagyon rejtélyes. Tetőpontja az egyetemes Szellem-Lélek, és alsóbb foka a Mánushi-Buddha; de még minden, lélekkel ellátott ember is Anupádaka szunnyadó (latent) állapotban. Innen a kifejezés „a Világegyetem* Anupadaka volt” (l. II. Rész, Ős-Állag)**, ha a Világegyetemről van szó, alaktalan örök és feltétlen állapotában, még mielőtt az „Építők” kialakították volna.






    2. STANZA
    A DIFFERENCIÁLÓDÁS FOGALMA

    1.. . . HOL VOLTAK AZ ÉPÍTŐK, A MANVANTARIKUS VIRRADAT FÉNYLŐ FIAI (a)? . . . AZ ISMERETLEN SÖTÉTSÉGBEN, AH-HI (Chohanikus, Dhyani - Buddhikus) PARANISHPANNA- JUKBAN, A NEM-FORMÁBÓL (Arupa), - A VILÁG GYÖKERÉBŐL - A FORMÁT (rupa) ALKOTÓK, A DEVAMÁTRI1 ÉS SVABHAVAT, A NEMLÉTEZÉS (b) BOLDOGSÁGÁBAN PIHENTEK.


    (a) Az „Építők”, a „Manvantarikus Virradat Fiai”, a Világ­egyetem igazi teremtői, és ez a tanítás, mely csak a mi bolygórendszerünkkel foglalkozik, a Hét Gömb „Őreinek” is nevezi őket, mert e rendszer építőmesterei. A Hét Gömb exoterikus értelemben a Hét bolygó, és ezoterikus értetemben a mi láncunk hét földje, vagy gömbje (bolygója) is. Az I. Stanza kezdő mondatában említett „Hét Örökkévalóság” mindkettőre vonatkozik a Maha-Kalpa-ra, vagyis „a (nagy) Brahmá Korszak”-ra, és vonatkozik a Nap-pralaya-ra, s a mi bolygórendszerünk e pralaya után magasabb síkon következő feltámadására. Van sokféle pralaya (látható dolog feloszlása), amint ezt másutt kimutatjuk.


    (b) Paranishpanna, ne felejtsük el, a summum bonum (a legfőbb jó), az Abszolút, ennélfogva ugyanaz, mint Paranirvána. Nemcsak a végső állapot, hanem az alanyiságnak az az állapota is, amely semmivel sincs viszonyban, csakis az egy feltétlen igazsággal (Para-mártha­satya) ennek a síkján. Ez az állapot az embert oda vezeti, hogy helyesen fogja fel a nem-létezés teljes értelmét, s ez, amint már megmagyaráztuk, a feltétlen létezés. Előbb vagy utóbb minden, ami most látszólag létezik, valóban és tényleg Paranishpanna állapotában lesz. De az öntudatos és öntudatlan lét (being) között nagy a különbség. Paranishpanna állapota Paramártha, az Önmagát elemző öntudat2 (Svasamvedana) nélkül, nem boldogság, hanem egyszerűen megsemmisülés (Hét Örökkévalóságra). Így a nap égető sugarainak kitett vasgömb átmelegszik, de nem fogja érezni vagy méltányolni a meleget, viszont az ember igen. Csupán „tiszta és a személyiségtől el nem homályosított elmével és sokféle létezés érdemének áthasonítása (assimilation) után, amelyeket a létnek a maga összességében (az egész élő és érző Világegyetem) szentelt”, szabadulhat meg az ember a személyes létezéstől, egybe­olvad és eggyé lesz a Feltétlennel3 és megmarad Paramártha teljes birtokában.



    II. STANZA – Folytatás

    2. . . . HOL VOLT A CSEND? HOL VOLTAK A FÜLEK, HOGY AZT ÉRZÉKELJÉK? NEM! NEM VOLT SE CSEND, SE HANG (a). SEMMI, CSAK A SZÜNTELEN, ÖRÖK LÉLEGZET (Mozgás), MELY NEM ISMERI ÖNMAGÁT (b).


    (a) Az a lehetőség, hogy dolgok megszűnnek létezni, és mégis megvannak, a keleti filozófiának egyik alapvető gondolata. A kifejezések eme látszólagos ellentmondása mögött természeti tény rejlik. Az a fontos, hogy ezt értsük meg, semhogy szavak felett vitatkozzunk. Közismert példa hasonló látszólagos ellent­mondásra (paradox), a kémiai vegyület. Még vitás a kérdés, vajon az oxigén és a hidrogén megszűnnek-e, amikor egyesülnek, hogy vizet alkossanak. Egyesek úgy érvelnek, hogy mivel a víz fel­bontásakor újra megtaláljuk őket, mindig ott kellett lenniük. Mások amellett kardoskodnak, hogy mivel tényleg teljesen más dologgá válnak, kell hogy arra az időre, mint olyanok megszűnjenek. De egyik fél sem képes a leghalványabb fogalmat alkotni valamely dolog valódi állapotáról, amely más dologgá vált, és mégsem szűnt meg önmaga lenni. Azt mondhatnánk, hogy az oxigén és a hidrogén víz alakban a nem-létezés állapotában vannak, de ez mégis igazibb létezésük, mint a gázalakban való. S ez halványan jelképezheti a Világegyetem állapotát, mikor „Brahmâ Éjjelei” alatt alvásra tér, vagyis megszűnik - hogy felébredjen, vagy újra megjelenjen akkor, amikor az új Manvantara virradata visszahívja abba az állapotba, amelyet mi létezésnek nevezünk.


    (b) Az Egy Létezés „Lélegzet”-ét az ősrégi ezotéria csak a kozmogónia szellemi oldalára (aspect) alkalmazza, más esetek­ben az anyagi síkon a vele egyértelmű - mozgással helyettesíti. Az Egy Örök Elem, vagy elemet-tartalmazó hordozó (Vehicle), a minden értelemben méret nélkül való Tér. Vele együtt létezik a végtelen állandóság (duration), az ősanyag (s ennélfogva el nem pusztuló anyag) és a mozgás, az abszolút „állandó mozgás”, mely az „Egy” Elem „lélegzete”. Ez a lélegzet, amint láttuk, meg nem szűnhet, még a Pralaya-k örökkévalósága alatt sem. (L. „Káosz, Theos, Kozmosz” a II. Részben.)*


    De az „Egy Létezés Lélegzete” még sem vonatkozik az Egy Ok nélküli Ok-ra, vagy a „Minden-Létre” (All-Be-ness); (megkülönböztetésül a Minden-Létezőtől (All-Being), ez Brahmâ, vagyis a Világegyetem). Brahmâ-t (vagy Hari-t),** a négyarcú Istent, aki kiemelte a Földet a vizekből, és azután „véghezvitte a Terem­tést", csak eszközül szolgáló Oknak tartják, nem pedig az eszményi Oknak, amint ez világosan kitűnik. Úgy látszik, eddig egyetlen egy orientalista sem fogta fel teljesen azon purána-i versek igazi értelmét, amelyek a „teremtést” tárgyalják.


    Ezekben Brahmá az oka azoknak a potenciáknak, amelyeket később kell létrehozni a „teremtés” munkája céljából. Egy fordító azt mondja:*** „és tőle (from him)1 indulnak ki a potenciák, amelyek megteremtendők, miután a valódi okká váltak”, de ez a fordítás így lenne helyesebb: „és ettől (from it)2 indulnak ki a potenciák, amelyek teremteni fognak, amint a valódi okká válnak” (az anyagi síkon). Ezen az egy (ok nélküli) eszményi okon kívül nincs más ok, amelyre a világegyetemet vissza lehetne vezetni. „Aszkéták legméltóbbja! - potenciájánál fogva - azaz ezen ok potenciájánál fogva, - minden teremtett dolog a benne rejlő, vagy tulajdon természete szerint jelenik meg”. A Vedanta-ban és a Nyaya-ban nimitta a tevékeny ok, szembeállítva upadána-val, az anyagi okkal (és a Sánkhya-ban prad­hána mind a kettőnek tevékenységét foglalja magában). Az ezo­terikus filozófia ellenben, mely mindezeket a rendszereket össz­hangba hozza, nem elmélkedhet másról, mint az upádáná-ról. Legközelebb áll hozzá a Vedanta, amint az Advaita Vedantisták magyarázzák. Az, amire a Vaishnava-k (a Vasishta-dvaita-k) gondolnak, mint eszményire (ideal) megkülönböztetésül a reálistól, - vagyis Parabrahm és Isvara -, nem találhat helyet nyilvánosságra hozott elmélkedésekben, mert még ez az eszményi is helytelen elnevezés, ha arra alkalmazzák, amit emberi értelem nem foghat fel, még a beavatotté (adept) sem.


    Hogy valami, vagy valaki ismerje önmagát, ahhoz öntudat és felfogóképesség szükséges (mindkettő korlátolt képesség bármely alannyal való vonatkozásban, kivéve Parabrahm-ot). Ezért az „Örök Lélegzet, mely önmagát nem ismeri.” A végtelen nem foghatja fel a végest. A határtalan nem lehet viszonyban a határolttal és fel­tételessel. Az okkult tanításokban az Ismeretlen és a Megismerhe­tetlen MOZGATÓ, vagy a Magában-Létező: a feltétlen isteni Lényeg. S így, mivel Abszolút Öntudat és Abszolút Mozgás, azért - azok­nak korlátolt érzékei számára, akik leírják ezt a leírhatatlant - öntudattanság és mozdulatlanság. Konkrét öntudatot nem tulajdonít­ hatunk elvont öntudatnak, éppúgy amint a nedvességet nem tulajdoníthatjuk a víznek - a nedvesség saját magának a tulajdonsága, és oka a nedves minőségnek más dolgokban. Az öntudat korláto­zást és minősítést foglal magában, valamit, amiről tud és valakit, aki erről tud. De a Feltétlen Öntudat magában foglalja a meg­ismerőt, a megismert dolgot, és a megismerést, tehát mind a hármat, és mind a három egy. Senki sincs tudatában több ismeretnek, mint ismerete ama részének, melyet éppen akkor visszaidézett emlékeze­tébe, mégis olyan szegény a nyelv, hogy nincs kifejezésünk annak a tudásnak megkülönböztetésére, amelyre jelenleg nem gondolunk, attól a tudástól, amelyet képtelenek vagyunk emlékezetünkbe idézni. A felejtés azonos a nem emlékezéssel. Mennyivel nagyobb nehézség­gel kell küzdenünk, hogy olyan kifejezéseket találjunk, amelyekkel elvont metafizikai tényeket vagy különbségeket akarunk leírni, és megkülönböztetni. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a dolgoknak neveket adunk aszerint, aminek nekünk látszanak. A feltétlen öntudatot „öntudatlanságnak” nevezzük, mert nekünk úgy látszik, hogy szükségképpen annak kell lennie, éppen úgy, amint a Feltétlent „Sötétség”-nek nevezzük, mert véges értelmünk szá­mára egészen áthatolhatatlannak látszik. Mégis felismerjük, hogy az ilyen dolgokról alkotott felfogásunk nem felel meg az igazságnak. Akaratlanul is megkülönböztetjük értelmünkben, például az öntudat­lan abszolút öntudatot, és az öntudatlanságot, amennyiben magunk­ban az elsőt valamely meghatározatlan tulajdonsággal ruházzuk fel, mely gondolatainkkal el nem érhető magasabb síkon megfelel annak, amit saját magunkban, mint öntudatot ismerünk. De ez nem olyan fajtája az öntudatnak, amelyet megkülönböztetni tudnánk attól, ami nekünk öntudatlanságnak látszik.



    II. STANZA – Folytatás

    3. AZ ÓRA MÉG NEM ÜTÖTT; A SUGÁR MÉG NEM VILLANT VOLT BELE A CSÍRÁBA (a); A MÁTRI-PADMA (ANYA LÓTUSZ) MÉG NEM DUZZADT MEG.1 (b)


    (a) Az „Örök Sötétség” sugara, kibocsáttatásakor, ragyogó fénysugárrá vagy életté lesz, és belevillan a „Csírába” - a Világtojás pontjába, amit az elvont értelemben vett anyag képvisel. De a „Pont” kifeje­zést nem úgy kell érteni, mintha az a Tér egy bizonyos pontjára vonatkoznék, mert minden atom közepén van csíra, és ezek a csírák összességükben alkotják „a Csírát”. Jobban mondva, mivel atomot a fizikai szem számára láthatóvá tenni nem lehet, ezeknek összessége (ha ugyan ezt a kifejezést alkalmazhatjuk olyasvalamire, ami határtalan és végtelen) alkotja az örök és elpusztíthatatlan anyag noumenon-ját.


    (b) A természetben levő kettős teremtő energia (erő és anyag az anyagi síkon) egyik jelképe a Padma, India vízi lilioma. A Lótusz a meleg (tűz) és a víz (gőz vagy Éter) szülöttje. A tűz minden filozófiai és vallási rendszerben az Istenség Szellemét kép­viseli,1 a tevékeny, a hím, a nemző princípiumot. Az éter, vagyis az anyag Lelke, a tűz fénye, képviseli a passzív női prin­cípiumot. Ebből áradt ki minden ebben a Világegyetemben.


    Ezért az Éter, vagy a Víz az Anya, és a Tűz az Atya. Sir Wiliam Jones (és előtte az ősi növénytan) kimutatta, hogy a Lótusz magja - még csírázás előtt - tökéletes alakú leve­leket tartalmaz, parányi alakját annak, amivé később mint tökéletes növény válik. A természet ezzel megmutatja, hogyan formálja meg előre alkotásait, . . . minden tökéletes virágú növénynek magja egy már kialakult növény-embriót foglal magában.2 (L. II. Rész: „A Lótusz virág, mint Egyetemes Jelkép.”)* Ez magyarázza meg ezt a mondatot: „Az Anya még nem duzzadt meg” - az ős szimbológiában ugyanis, a formát rendszerint feláldozzák a benső­ vagy alapgondolatnak.


    A Lótusz, vagy Padma különben is igen régi és kedvelt jelképe magának a Kozmosznak és az embernek is. Ennek okául általában felhozzák először is azt a tényt, hogy a Lótusz magja, mint említettük, magában foglalja a jövendő növény tökéletes kicsinyített alakját, ezzel a példával jelzi, hogy minden dolog szellemi ősképe meg van az anyagtalan világban, mielőtt még ezek a dolgok a Földön anyagot öltenének. Másodszor azt a tényt, hogy a Lótusz növény a vízen keresztül nő, gyökere az ilus­ban, vagy iszapban van, és virágját fent a levegőben tárja ki. A Lótusz így jelképezi az ember életét és a Kozmoszét is, mert a Titkos Tanítás szerint, mind a kettőnek elemei ugyanazok, és mind a kettő ugyanabban az irányban fejlődik. A Lótusznak az iszapba süllyesztett gyökere képviseli az anyagi életet, a vízen áthaladó szára utal az asztrális világban való létezésre, a vízen úszó, és az ég felé nyíló virágja jelképezi a szellemi létet.




    4. SZÍVE MÉG NEM NYÍLT MEG AZ EGY SUGÁR BEFOGADÁSÁRA, HOGY EZ LEHULLJON, MINT HÁROM A NÉGYBE MÁJÁ ÖLÉBEN (a)


    (a) Az Ős-Állag (Primordial Substance) még nem ment át a kozmosz-előtti rejtett voltából (latency), megkülönböződött objektív voltába, sőt még nem is vált a Tudomány (az ember számára mostanáig) láthatatlan Ősanyagává (Protyle). De mihelyt üt az órája, és mihelyt fogékonnyá lesz az Isteni gondolat (ez a Logosz, vagyis az Anima Mundi, az Alaya hímnemű megnyilvánulása) Fohatikus hatásának befogadására - megnyílik a szíve. Megkü­lönböződik, és a HÁROM (Atya, Anya, Fiú) néggyé álakul át. Ebben rejlik a Szent Háromság és a Szeplőtlen Fogantatás kettős rejtélyének eredete. Az Okkultizmus első és alapvető tétele az Egyetemes Egység (vagy Homogeneitás) három megnyilvánu­lásban (aspects). Ez tette lehetővé, hogy az Istenségről fogalmat alkothattak, mivel az Istenség, mint Feltétlen Egység, a véges értelemnek örökre felfoghatatlan marad.


    „Ha hiszel abban az energiában, mely a növény gyökerében tevékeny, vagy elképzeled a földben* rejtett gyökerét, gondolnod kell szárára vagy törzsére, leveleire és virágaira. Nem képzelheted el azt az energiát, függetlenül ezektől a dolgoktól. Az életet csak az Élet Fája utján ismerhetjük meg. . .” (Precepts for Yoga).


    Az Abszolút Egység felfogásunkban teljesen összetörne, ha nem lenne szemünk előtt valami konkrét, ami ezt az Egységet magában foglalja. És mivel az istenség feltétlen, ezért mindenütt-jelenlevőnek is kell lennie, nincs tehát egyetlen egy atom sem, amely ne foglalná ŐT (IT) magában. A gyökerek, a törzs és a sok-sok ág három különböző tárgy, és mégis csak egy fa. A kabbalisták mondják: „Egy az Istenség, mert végtelen, hármas, mert mindig megnyilatkozik.” Ez a megnyilatkozás hármas a megnyilvánulásaiban (aspects), mert amint Arisztotelész mondja, a természetben minden testnek három princípiumra van szüksége, hogy objektívvé váljék: privatio, alak és anyag.1 Privatio, a nagy filozófus értelmezése szerint ugyanaz, mint amit az okkultisták az Asztrális Fénybe - az Anima Mundi legalacsonyabb síkjába és világába - vetődött ősképeknek neveznek.


    E három princípium egyesülése egy negyediktől függ - az ÉLET-től, mely az elérhetetlen magasságából sugárzik szét, hogy a létezés megnyilvánult síkján egyetemesen szétterjedt Lényeggé (Essence) váljék. És ez a NÉGYESSÉG (Atya, Anya, Fiú, mint EGYSÉG, és négyesség mint élő megnyilatkozás) veze­tett a szeplőtlen fogantatás ősrégi fogalmához, mely most végül a keresztény egyház dogmájává kristályosodott ki. És az egyház, a józan ész határait átlépve, ezt a metafizikai gondolatot megtestesítette (carnalized). Mert csak a Kabbalát kell olvasnunk, és magyarázó számrendszerét kell tanulmányoznunk, hogy meg­találjuk e dogma eredetét. Ez a dogma tisztán csillagászati, matematikai és főképpen metafizikai. A természetben levő hím­ elem (ezt személyesítik a hím-istenségek és Logoszok - Virádzs vagy Brahmâ, Hórusz vagy Ozírisz, stb.) szeplőtlen forrásból ered, de nem tőle születik. Ezt a forrást az „Anya” személyesíti meg. Mivel ennek a hímnek van „Anyja”, nem is lehet „Atyja”, mert az Absztrakt Istenség nem-nélküli és nem is Lény (not a Being), hanem Lét-ség (Be-ness), vagyis maga az Élet. Hadd fejezzük ki ezt a „The Source of Measures”** írójának matematikai nyelvén. Mikor az „Ember-mérték”-ről és az emberszám (kabbalisztikus) értékéről beszél, azt írja, hogy ezt nevezik a Genezis IV. alapján:


    az „Ember egyenlő Jehovah” mértéknek és így kapják meg: 113 X 5 = 565; ez az érték ilyen alakban is kifejezhető: 56,5 X 10 = 565. Itt az ember-szám, a 113, tényezője lesz az 565 X 10-nek, és ezt a számbeli kifejezést (kabbalisz­tikusan) Jod, He, Vau, He, vagyis Jehovah-nak olvassák. . . Az 565-nek az 56,5 X 10 alakja azt kívánja kifejezni, hogy a hím (Jod) princípium a nőnemű­ből (Éva) árad ki; vagyis úgyszólván, hím elemnek születése szeplőtlen forrásból, más szóval: „szeplőtlen fogantatás.”

    Így ismétlődik a Földön az a misztérium, mely a látnokok szerint az isteni síkon játszódott le. A szeplőtlen Égi Szűznek (vagy a meg nem különböződött kozmikus ősanyagnak, az Anyag végtelenségében) Fia újraszületik a Földön, mint a földi Évának - anyánknak, a Földnek - Fia. Egészében Ő az emberiséggé válik, - a múlt, jelen és jövő emberiségévé - mert Jehovah vagy Jod-he-vau-he kétnemű, vagy mindkettő, hím és nőnemű. Fent a Fiú az egész Kozmosz; lent ő az EMBERISÉG. A három vagy három­szög Tetraktis-szá lesz, a szent pitagoraszi számmá, a tökéletes négyzetté, és hatoldalú kockává a Földön. A Makroproszopus (a Nagy Arc) most a Mikroproszopus (a Kisebb Arc); vagy a kabba­listák szerint „az Idők Véne (the Ancient of Days)”, aki leszáll Adam Kadmonra, hogy megnyilvánulásának eszközéül használja, Tetragrammaton-ná alakul át. Ő most „Májá ölében,” a nagy káprázat ölében van, s közte és a valóság között van az asztrális fény, az ember korlátolt érzékeinek nagy megtévesztője, ha csak a Tudás Paramárthasatya által segítségre nem jön.



    II. STANZA – Folytatás

    5. A HÉT FIÚ MÉG NEM SZÜLETETT MEG A VILÁGOSSÁG SZÖVEDÉKÉBŐL. A SÖTÉTSÉG EGYEDÜL VOLT ATYA-ANYA, SVAB­HAVAT ÉS SVABHAVAT SÖTÉTSÉGBEN VOLT (a).


    (a) A Titkos Tanítás az itt közölt Stanzákban főképpen a mi Naprendszerünkkel és különösen a mi bolygói láncunkkal foglal­kozik. A „Hét Fiú" eszerint a bolygói lánc teremtői. Ezt a tanítást később kimerítőbben fogjuk megmagyarázni. (L. a II. Részben „A Teremtő Istenek Teogóniá-ja”.)


    Svâbhâvat, a „Plasztikus Lényeg” (Essence), mely betölti a Világegyetemet, minden dolognak gyökere. Svabhavat a buddhisták szerint, úgyszólván konkrét megnyilvánulása (aspect) annak az elvontságnak, melyet a hindu filozófiában Múlaprakriti-nek nevez­nek. Teste a léleknek, ugyanaz, ami az Éter Ákâsa-nak, mivel Ákâsa az Éter éltető princípiuma. Kínai misztikusok a „létezés”-sel (being) rokonértelművé tették. Nágádzsuna-nak (Kínában Lung-shu) Ekasloka-Shástra-jában, melyet a kínaiak Yih-shu-lu-kia-lun-nak neveznek, az áll, hogy Yeu eredeti szava: „Létezés”, vagy „Subháva”, „az állag, mely önmagának ad állagot”, de így is magyarázza: „cselekvés nélkül és cselekvéssel”, „a minőség (nature), melynek nincs saját minősége.” Subháva két szóból összetett: su, csinos, szép, jó és bhâva, létezés (being), vagy a létezés állapotai. Svabhavat a Subháva-tól ered, és sva annyi, mint én.



    II. STANZAFolytatás

    6. EZ A KETTŐ A CSÍRA, ÉS A CSÍRA - EGY. A VILÁGEGYETEM MÉG EL VOLT REJTVE AZ ISTENI GONDOLATBAN ÉS AZ ISTENI KEBELBEN...


    Az „Isteni Gondolat” nem foglalja magában az Isteni gondol­kozónak fogalmát. A Világegyetem maga ez a gondolat, mely másod­lagos vagy megnyilatkozott okban visszatükröződött. Nemcsak a múlt, jelen és jövő Világegyetem, - ami véges gondolattal kifejezett emberi és véges fogalom - hanem a Világegyetem a maga egészében, a Sat (lefordíthatatlan kifejezés), az abszolút lét, melynek múltja és jövője örök jelenben kristályosodik ki. Brahma (semleges), éppúgy, mint Paracelsus Mysterium Magnum-a, örök rejtély az emberi értelemnek. Brahmâ-t, a hím-nőt - Brahma-nak megnyilvánulását (aspect) és emberi alakot öltött tükörképét (reflection) a vak hit felfoghatja, a megérett emberi értelem azonban visszauta­sítja. (L. II. Rész. „Ős-állag és Isteni Gondolat.”)


    Innen ered az az állítás, hogy a Teremtés drámájának, hogy úgy mondjam, előjátéka idején a Világegyetem, vagyis a „Fiú” még rejtve van az „Isteni Gondolatban”, amely még nem hatolt be az „Isteni Kebelbe.” Jól megjegyzendő, hogy ez a gondolat gyökere és eredete a szeplőtlen szüzektől született „Isten fiak”-ról szóló allegóriáknak.



    A KOZMOSZ ÉBREDÉSE


    l. A HETEDIK ÖRÖKKÉVALÓSÁG UTOLSÓ REZGÉSE REZDÜL ÁT A VÉGTELENSÉGEN (a). AZ ANYA MEGDUZZAD, S MINT A LÓTUSZ BIMBÓJA, BELÜLRŐL KIFELÉ TERJESZKEDIK (b).


    (a) A „Hetedik Örökkévalóság” látszólag ellentmondó kife­jezés, mert felosztja az oszthatatlant, mégis az ezoterikus filozófia elfogadja használatát. Ez a filozófia a határtalan állandóságot feltétlenül örök, egyetemes Időre, és feltételes Időre (Khandakála) osztja fel. Az egyik a végtelen Idő (Kála) elvontsága vagy noumenonja, a másik Mahat (a manvantara-i időtartamtól korlátolt Egyetemes Értelmiség hatásaként időszakonként megjelenő jelensége (phenomenon). Egyes iskolák szerint, Mahat Pradháná-nak első szülötte (ez a meg nem különböződött állag, vagyis: Múlaprakriti-nek, a gyökér-természetnek időszakonként történő megnyilvánulása). Pradhána-t Májá-nak, az Érzékcsalódásnak nevezik. Azt hiszem, hogy az ezoterikus tanítás ebben a tekintetben eltér a Vedantai tanítások mindkét iskolájától, az Advaita és a Visishtadvaita iskolától. Mert az ezoterikus tanítás azt mondja, hogy Múlaprakriti, a noumenon magában-létező és eredet nélküli - röviden, szülőnélküli, Anupádaka (egy Brahman-nal) - Prakriti pedig a jelensége (phenomenon). Ez időszakonként jelenik meg, s nem egyéb, mint Múlaprakriti tükörképe (phantasm). Így Mahat, Gnâna-nak (a gnózis-nak), a tudásnak, bölcsességnek, vagy a Logosznak első szülöttje - a feltétlen NIRGUNA-tól (Para­brahm „a minden jelzőtől és tulajdonságtól ment” egyetlen valóság. L. az Upanishad-okat) visszavetített tükörkép. Egyes vedantisták szerint azonban Mahat Prakriti, vagyis az anyag megnyilvánulása.


    (b) Ezért „a Hetedik Örökkévalóság utolsó rezgését” külön nem „rendelte el” valami Isten, hanem az az örök és változatlan TÖRVÉNY erejénél fogva következett el. Ez a törvény okozza a tevékenység és a nyugalom oly személtetően és egyszers­mind oly költőiesen „Brahmá nappalainak és éjjeleinek” nevezett nagy időszakait. Az Anya „belülről kifelé” való terjeszkedése, amit egyebütt „a Tér Vizei”-nek, „Egyetemes Anyaméh”-nek stb. neveznek, nem valamely kis központból, vagy gyújtópontból kiinduló terjeszkedést jelez, hanem nagyságra, korlátozásra, vagy területre való minden vonatkozás nélkül, a határtalan alanyi­ság épp ilyen határtalan tárgyiságba fejlődését jelenti. „Az örökkévalóságban mindig jelen lévőt, a (nekünk) örökre láthatatlan és anyagtalan Állag, időszakos árnyékát a saját síkjáról Mája ölébe vetette.” Ez azt foglalja magába, hogy ez a terjeszkedés csak állapotbeli változás volt, nem pedig nagyságban való növekedés; hiszen a végtelen terjeszkedés kizárja a nagyobbodást. „Kiter­jeszkedett, mint a Lótusz bimbója”, mert a Lótusz növény nem­csak mint kicsinyített alakú embrió van meg a magjában (fizikai jellemző sajátossága), hanem ősképe jelen van eszményi alakban az Asztrális Fényben, „Virradat”-tól „Éjjel”-ig, a Manvantarikus időszak alatt. Természetesen így áll ez minden egyébre ebben az objektív világegyetemben, az emberre és a pondróra, az óriás fákra és a legkisebb fűszálra.


    A rejtett Tudomány azt tanítja, hogy mindez csak ideiglenes visszatükrözése, árnyéka az Isteni Gondolatban levő örök eszményi ősképnek. Újra meg kell jegyeznünk, hogy a szó „Örökkévalóság” itt csak az „Aeon” értelmében áll, s így csak arra a látszólag végtelen, de mégis határolt tevékenységi ciklusra terjed ki, melyet Manvantara-nak nevezünk. Mert mi a Manvantara, vagy inkább egy Manu-antara igazi, ezoterikus jelentősége? Ezoterikusan* annyit jelent, mint „két Manu között.” Ezekből minden Brahmá-Napban tizennégy van, és minden ilyen „Nap” négy korszaknak 1000 aggregá­tumából, vagyis 1000 „Nagy Korszak"-ból, vagy Mahayuga-ból áll. Elemezzük most ezt a szót, vagy nevet: Manu. Az orientalisták és szótáraik azt mondják, hogy a kifejezés „Manu”, Man „gondol­kozni" gyökérszótól ered, ennélfogva annyi, mint a „gondolkozó ember.” De ezoterikusan minden Manu, mint saját külön ciklu­sának (vagy Körének) emberi-alakot öltött védnöke, csupán megsze­mélyesített eszméje az „Isteni Gondolat”-nak (mint a hermetikus „Pymander”). Ezért minden Manu külön Istene; teremtője és alkotója mindennek, ami az ő saját Manvantara-ja, vagy létezési ciklusa alatt megjelenik. Fohat teljesíti a Manu-k, (vagy Dhyan­-Chohan-ok) megbízásait és ő indítja az eszményi ősképeket arra, hogy belülről kifelé terjeszkedjenek, vagyis hogy fokozatosan lefelé áthaladjanak valamennyi síkon, a noumenon-tól a legalacsonyabb phenomenon-ig, hogy végül az utolsó síkon teljes objektivitássá váljanak, a legnagyobb káprázattá, vagyis a legdurvább anyaggá.




    2. A REZGÉS VÉGIG SZÁLL, GYORS SZÁRNYÁVAL (egyidejűleg) ÉRINTVE AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEMET ÉS A CSÍRÁT, MELY A SÖTÉT­SÉGBEN LAKOZIK: A SÖTÉTSÉGBEN, MELY AZ ÉLET SZUNNYADÓ VIZEI FÖLÖTT LÉLEGZIK (mozog) (a).


    (a) A pitagoraszi Monád-ról is azt mondják, hogy a magány­ban és sötétségben lakozik, úgy, mint a „csíra”. Az a gondolat, hogy a Sötétség „lélegzete” mozog „az élet szunnyadozó vizei” felett - ami az ősanyagot jelenti a benne rejlő Szellemmel -, emlékeztet a Genézis első fejezetére. Eredetije a brahmana-i Náráyana (a Vizeken mozgó), aki a keleti okkultisták öntudatlan Minden­ének (vagy Parabrahm-nak) örökkévaló Lélegzetét megszemélyesíti. Az Élet Vizei, vagy a Káosz - a szimbolizmusban a nőnemű princípium - az a vákum (mentális látásunk számára), amelyben benne rejlik (latent) a Szellem és az Anyag. Ezért állította Demokritosz, követve tanítóját Leukipposzt, hogy mindennek az ősi princípiumai az atomok és egy űr (a vákum), a tér értelmében; de nem az üres tér értelmében, mert a peripatetikusok és valamennyi régi filozófus szerint „a Természet irtózik az űrtől.”


    Valamennyi kozmogóniában a „Víz” ugyanazt a fontos szerepet játssza. Alapja és forrása az anyagi létezésnek. Tudósok összetévesztve a szót a dologgal, a víz alatt az oxigén és hidro­gén meghatározott kémiai vegyületét értették, s így különleges értelmet adtak egy kifejezésnek, melyet az okkultisták általános értelemben használnak, és a kozmogóniában metafizikai és misztikus értelemben alkalmaznak. A jég nem víz, a gőz sem víz, noha mind a háromnak teljesen azonos a vegyi összetétele.



    III. STANZA - Folytatás


    3. A „SÖTÉTSÉG” VILÁGOSSÁGOT SUGÁROZ, ÉS A VILÁGOSSÁG EGY MAGÁNYOS SUGARAT BOCSÁT LE A VIZEKBE, AZ ANYAMÉLYSÉGBE. A SUGÁR ÁTVILLAN A SZŰZ TOJÁSON, A SUGÁR REZGÉSRE KÉSZTETI AZ ÖRÖK TOJÁST, S ARRA, HOGY LEEJTSE A NEM-ÖRÖK (időszaki) CSÍRÁT, MELY A VILÁG-TOJÁSSÁ SŰRŰSÖDIK (a).


    (a) Az anyamélységbe eső magányos sugár úgy értelmezhető, mint a káoszt átható Isteni Gondolat, vagy Értelem. Ez azonban a metafizikai elvontság síkján történik, vagyis inkább azon a síkon, amelyen valóság az, amit mi metafizikai elvontságnak hívunk. A szűz tojás, amely egyik jelentésében az elvont értelemben vett tojás-ság - vagyis az az energia, amelyet megtermékenyítés fejleszt ki - örökkévaló és örökké ugyanaz. És amint a tojás megtermékenyítése elejtése előtt történik, úgy a nem-örökkévaló, időnkénti csíra, - ez a szimbolizmusban később a világtojássá válik - amikor az említett szimbólumból felmerül, magában rejti az egész Világegyetem „ígéretét és potenciáját.” Noha a gondolat önmagában természetesen absztrakció, a szimbolikus kifejezés egy módja, mégis igazi jelkép, mivel vég nélküli körnek ábrázolja a végtelenség gondolatát. Az elme elé varázsolja a határtalan térből és térben fel­merülő Kozmosz-képet, egy nagyságban mérhetetlen Világegyetemet, ha objektív megnyilvánulásában nem is vég nélküli. A tojás hason­lata az Okkultizmusban tanított azon tényt is kifejezi, hogy minden megnyilvánult dolog ősi alakja, az atomtól a bolygóig, az embertől az angyalig, gömbszerű (spheroidal). A kör minden népnél az örökkévalóság és végtelenség jelképe volt - a farkát nyelő kígyó. De hogy felfoghassuk ennek jelentőségét, úgy kell elgon­dolnunk a gömböt, amint azt központjából látjuk. A látó- vagy gondolatmezőnk tehát olyan, mint a gömb, sugarai önmagunk­tól indulnak ki minden irányba, és szétterjednek a térben úgy, hogy körülöttünk mindenfelé határtalan kilátást engednek. Ez Pascal és a Kabbalisták jelképes köre, „amelynek középpontja mindenütt van, de kerülete sehol nincs,” egy olyan gondolat, mely e jelkép összetett eszméjébe behatol.


    A „Világ Tojás” talán egyike a legáltalánosabban elfogadott jelképeknek és szellemi, fiziológiai és kozmológiai - jelentésében egyaránt igen sokat mondó. Ezért megtaláljuk minden világ ­teogóniában, ahol gyakran a kígyó jelével társítják, mert ez mind a filozófiai, mind a vallási szimbolizmusban az örökkévalóság, a végtelenség, az újjáalkotás, a megifjítás és a bölcsesség jelképe (emblem). (L. II. Rész: A Fa, a Kígyó és a Krokodil imádás.)* Teljesen igazolta e szemléltető jelkép választását a látszó­lagos önteremtés és kifejlődés titokzatos volta, mely a tojás­ban kicsiben megismétli a Kozmikus fejlődés folyamatát. Mindkettőt a láthatatlan teremtő szellem kiáradásának hatása alatt, a meleg és nedvesség okozza. A „szűz tojás” mikrokozmikus jelképe a makrokoz­mikus ősképnek - a „Szűz Anyá”-nak - a Káosznak vagy az Ős­mélységnek. A hímnemű teremtő (bármely név alatt) a Szűz nőneműtől ered, a sugártól megtermékenyített szeplőtlen gyökértől. Ki ne látná be e jelkép sokat mondó voltát, ha jártas a csillagászatban és természet­tudományokban? A Kozmosz, mint befogadó természet, megtermé­kenyített, - de mégis szeplőtlennek hagyott tojás; mihelyt határtalan­nak tekintették, nem ábrázolhatták másképpen csak gömbszerűen. Az Arany Tojást hét természeti elem vette körül, „négy (éter**, tűz, levegő, víz) kész (ready), három rejtett.” Ezt az állítást a Vishnu Puráná- ban találhatjuk, ahol az elemeket „Envelopes” (burkok) szóval fordították, és még egy titkosat tettek hozzá - „Aham-kâra”-t. (l. Wilson Vishnu Purâna, I. könyv 40. o.) Az eredeti szövegben nincsen szó „Aham-kâra”-ról; hét elemet említ, anélkül, hogy az utolsó hármat egyenként felsorolná.







    III. STANZA - Folytatás


    4. (Azután) A HÁROM (háromszög) A NÉGYBE (négyszög) ESIK. A RAGYOGÓ LÉNYEG BELÜL IS HÉT, KÍVÜL IS HÉT LESZ (a). A FÉNYLŐ TOJÁS (Hiranyagarbha), MELY MAGÁBAN HÁROM, (Brahmâ vagy Vishnu három személye, a három „Avastha”), MEGALSZIK, ÉS TEJFEHÉR PELYHEKBEN TERJED SZÉT AZ ANYA MÉLYSÉGEIBEN, A GYÖKÉRBEN, MELY AZ ÉLET ÓCEÁNJÁBAN NŐ (b).


    (a) Szükségesnek látjuk, hogy megmagyarázzuk a mértani alakok használatát, és a számokra való gyakori hivatkozásokat, mert ezek valamennyi régi írásban előfordulnak. (L. a Purâna-kat, az egyiptomi papiruszokat, a „Holtak Könyvét”, de még a Bibliát is.) A ,,Dzyan Könyvében” valamint a Kabbala-ban kétféle számot kell tanulmányoznunk - a számjegyeket, amelyek gyakran csak ámítások, és a Szent Számokat; ezeknek értékét az okkultisták beavatás útján ismerik meg. A számjegy csupán szokásos jegy (glyph), de a Szent Szám mindennek alapvető jelképe (symbol). Más szóval az egyik tisztán fizikai, a másik tisztán meta­fizikai, és a kettő oly viszonyban áll egymással, mint az anyag a szellemmel - az EGY Állagnak két végső sarka.


    Amint Balzac, a francia irodalom öntudatlan okkultistája valahol mondja, a szám az elmének ugyanaz, mint az anyagnak valamely „felfoghatatlan tényező;" (talán a profánnak, de nem a beavatott elmének). A szám, amint ezt a nagy író gondolta, Entitás1 és ugyanakkor Lehelet is, mely abból emanálódik, amit ő Istennek nevezett, és amit mi a MINDEN-nek hívunk. Az a lehelet, mely egyedül szervezhette meg a fizikai Kozmoszt, „ahol semmi sem kapja meg formáját másként, csak az Istenségen át, amely a szám hatása.” Tanulságos e tárgyra nézve Balzac szavait idéznünk:


    Nem különböztetjük-e meg egymástól a legkisebb és a legnagyobb teremtményeket mennyiségük, minőségük, kiterjedésük, erejük és tulaj­donságaik szerint, melyeket mind a SZÁM szülte? A számok végtelensége elménknek bebizonyított tény, de erről fizikai bizonyítékot nem adhatunk. A matematikus azt fogja mondani, hogy a számok végtelensége létezik, de be nem bizonyítható. Isten mozgással felruházott Szám, amelyet érzünk, de be nem bizonyíthatunk. Mint Egység megkezdi a Számokat, de ezekkel semmi közös­sége nincs. . . A Számok létezése az Egységtől függ, amely egyetlen Szám nélkül nemzi a többit. . . Micsoda! ti, akik nem tudjátok sem megmérni, sem felfogni azt az első elvontságot, melyet az Istenség adott Nektek, ti mégis, azt remélitek, hogy mértékeitek alá tudjátok vonni a Titkos Tudományok misztériumát, mely ugyancsak ettől az Istenségtől származik? És mit érezné­tek, ha elmerítenélek benneteket a MOZGÁS végtelen mélységeibe, abba az Erőbe, mely a Számot szervezi? Mit gondolnátok, ha hozzátenném, hogy a Mozgást és a Számot,2 az IGE nemzette, a Látnokok és Próféták Legfőbb „Értelme”. Ezek a rég elmúlt időkben érezték Isten hatalmas Leheletét, aminek bizonyítéka az Apokalipszis.


    (b) „A ragyogó lényeg (essence) megalvadt és végig terjedt a Tér mélységein”. Csillagászati szempontból ezt könnyen magya­rázhatjuk; ez a „tejút", a világ-anyag, vagy az ősanyag legelső formájában. Nehezebb azonban ezt néhány szóval, vagy néhány sorral is megmagyaráznunk az Okkult Tudomány és Szimbolizmus szem­pontjából, mivel ez a kép (glyph) a legbonyolultabb. Egy tucat jelképnél (symbol) többet foglal magában. Mindenek előtt, a rejté­lyes tárgyaknak1 egész panteonját, - mindegyikük határozott okkult jelentőséggel bír - ezt abból az allegóriából merítették, amely sze­rint a hindu Istenek a „tengert köpülték.” Nemcsak Amrita-t, az élet, vagy halhatatlanság vizét merítették ebből a tejtengerből, hanem „Surabhi”-t, a „bőség tehenét” is; ezt a „tej és túró forrásának” nevezik. Innen a tehén és a bika általános imádása; az egyik a termelő, a másik a nemző erő a Természetben. Ezek olyan jelképek (symbols), melyek mind a Nap-, mind a Kozmikus Istenekkel függnek össze. A „tizennégy értéktárgy”-nak okkult célokra szolgáló sajátos tulajdonságait itt nem ismertethetjük, mert ezeket csak a negyedik Beavatáskor magyarázzák. Megjegyezzük mégis a követ­kezőket. A „Satapatha Brahmâna"-ban azt találjuk, hogy a „Tej-tenger”-t a Sata Yug-ban köpülték, vagyis az első korszakban, mely közvetlenül a „Vízözönt” követte. Mivel azonban sem a Rig-Véda, sem a Manu nem említik ezt a vízözönt, nyilvánvaló, hogy itt nem a „nagy” vízözönt értik, sem azt, mely Atlantiszt elsodorta, de még Noé vízözönét sem. A Rig-Véda és a Manu ugyanis korábbiak, mint Vaivasvata „vízözöne”, mely a Negyedik Faj nagy tömegét érte. Ez a „köpülés” a föld kialakulása előtti időszakra vonatkozik, és közvetlenül összefügg egy másik egyetemes hagyo­mánnyal. E hagyomány különféle és ellentmondó változatai végül a „Mennyei harc” és az Angyalok bukásáról szóló keresztény hit­tétellé alakultak ki. Az orientalisták kifogásolják azt, hogy a Bráh­mana-k ugyanazokról a tárgyakról gyakran különféleképpen írnak, és állításaik gyakran összeütközésbe kerülnek. De a Bráhmana-k főképpen okkult munkák és ezért céltudatos ámításra használják őket. Közhasználatban és közbirtokban csak azért maradhattak, mert a tömegnek teljesen érthetetlenek voltak és még ma is azok, különben réges-régen, már Akbar napjaiban eltűntek volna a for­galomból.



    III. STANZA - Folytatás


    5. A GYÖKÉR MEGMARAD, A VILÁGOSSÁG MEGMARAD, A PELYHEK MEGMARADNAK, ÉS MÉGIS OEAOHOO (a) EGY (b).


    (a) A Magyarázatok szerint OEAOHOO „az Istenek Atyja-Anyja”, vagy A HAT EGYBEN, vagy a hétszeres gyökér, melyből minden ered. Minden a hangsúlytól függ, amellyel a hét magánhangzót kiejtjük, mert ejthetjük egy, három, sőt hét szótagként, ha még egy e-t függesztünk a végső o-hoz. Ezt a misztikus nevet közzé­tették, mert a hármas kiejtés alapos uralása nélkül mindenkorra hatástalan marad.


    (b) Ez* minden élőnek és létezőnek El-Nem-Különített voltára vonatkozik, legyen az aktív, vagy passzív állapotban. Egyik értelemben Oeaohoo „Mindennek Gyökértelen Gyökere”, tehát egy és ugyanaz Parabrahman-nal; más értelemben a megnyilatkozott EGY ÉLET­-nek, - az Örök élő Egységnek - neve. A „Gyökér”, amint ezt már magyaráztuk, tiszta tudást (Sattva)2, örök (Nitya) fel­tétlen valóságot, vagy SAT-ot (Satya) jelent, akár Parabrahm-nak, akár Múlaprakriti-nek nevezzük, mert ez a kettő az EGY-nek két aspektusa. A „Világosság” ugyanaz a Mindenütt-jelenlevő Szellemi Sugár, mely behatolt az Isteni Tojásba, azt immár megtermékenyí­tette, és felhívja a kozmikus anyagot, hogy kezdje meg megkülönbö­ződésének hosszú sorozatát.


    A pelyhek az első megkülönböződések, és valószínűleg arra a kozmikus anyagra is vonatkoznak, amelyről azt tartják, hogy a „Tejút” eredete - vagyis az az anyag, melyet ismerünk. Az első Dhyâni-Buddha-któl eredő kinyilatkoztatás szerint, ez az „anyag” - a Világegyetem időszakonkénti alvása alatt - a legfinomabb, melyet csak a tökéletes Bodhiszattva szeme lát meg. Ez a ragyogó és hűvös anyag, a kozmikus mozgás első újraébredésekor, a Térben elszóródik és a Földről nézve, pelyheknek és csomóknak látszik, akárcsak a savóban úszó túró. Ezek a pelyhek és csomók a jövendő világoknak a magvai: a „Csillag-anyag”.



    III. STANZA - Folytatás


    6. AZ ÉLET GYÖKERE VOLT A HALHATATLANSÁG (Amrita)1 ÓCEÁNJÁNAK MINDEN CSEPPJÉBEN, ÉS AZ ÓCEÁN RAGYOGÓ VILÁGOSSÁG VOLT, AMI TŰZ ÉS MELEG ÉS MOZGÁS VOLT. A SÖTÉTSÉG ELMÚLT, ÉS NEM VOLT TÖBBÉ2; ELTŰNT SAJÁT LÉNYEGÉBEN, A TŰZ ÉS VÍZ, AZ ATYA ÉS ANYA TESTÉBEN (a).


    (a) Mivel a sötétség lényege feltétlen világosság, azért a Sötét­séget használják arra, hogy megfelelő módon képletesen ábrázolja a Világegyetem állapotát a Pralaya, vagyis a feltétlen nyugalom vagy nemlétezés időszaka alatt, úgy amint ez véges elménknek mutatkozik. Az itt említett „tűz”, „hő” és „mozgás” természetesen nem a fizikai tudomány tüze, melege és mozgása, hanem ez anyagi megnyilvánulások lényegének alapjául szolgáló elvontságok, noumenonok, vagyis e lényeg lelke - a „magánvaló dolgok”.3 Ezeket, amint a modern tudomány bevallja, a laboratórium műszereivel megfigyelni egyáltalán nem lehet, de még az elme sem foghatja fel azokat, noha épp oly kevéssé térhet ki az elől a következtetés elől, hogy ezek, a dolgok alapjául szolgáló lényegek kell, hogy létezzenek.


    Tűz és Víz, vagy Atya4 és Anya itt az isteni Sugarat és a Káoszt jelentik. „A Káosz, amikor a Szellemmel való egyesüléséből értelemre tett szert, az örömtől ragyogott, és így jött létre a Protogonos (az elsőszülött világosság)”, mondja egy Hermes-töre­dék. Damascius a „Theogony”-ban* Dis-nek nevezi, „Minden dolog intézőjének.” (L. Cory: „Ancient Fragments”, 314. o.)


    A Rózsakeresztesek tanítása szerint - az avatatlan ezeket ez egyszer helyesen magyarázza és tárgyalja, igaz, hogy csak rész­ben - „a Világosság és a Sötétség magukban véve azonosak, s csak az emberi elme választhatja el őket,” és Robert Fludd szerint „a Sötétség magára vette a fényt, hogy láthatóvá tegye magát.” (On Rosenkranz). A Keleti Okkultizmus tanítása szerint, a SÖTÉTSÉG az egy igazi valóság, a világosság alapja és gyökere, nélküle az utóbbi sohasem nyilvánulhatna meg, egyáltalán nem is létez­hetne. A világosság anyag, és a SÖTÉTSÉG tiszta Szellem. A Sötétség eredeti metafizikai alapjában, alanyi és feltétlen világosság; míg ez utóbbi, minden látszólagos ragyogásában és dicsőségében, csak árnyékok halmaza, mivel sohasem lehet örökkévaló és csupán káprázat, vagyis Májá.


    Még az értelmet bántó és a tudományt bosszantó Genesis-ben is, a sötétségből teremti Isten a világosságot: „és sötétség vala a mélység színén”, (I. fej. V. 2.) nem pedig megfordítva. „Ő benne (a sötétségben) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Szent János 1. 4.) Jöhet még nap, amikor az emberek szeme megnyílik, és akkor majd jobban megértik, mint most, János Evangéliumának versét, mely így szól: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Akkor meg fogják látni, hogy a szó „sötétség” nem az ember szellemi látására vonatkozik, hanem tényleg a „Sötétségre”, a feltétlenre, amely nem fogadta be (nem ismerheti meg [cannot cognize]) a mulandó világosságot, bármennyire fenséges is legyen az emberi szemnek. Demon est Deus inversus. Az ördögöt hívja az Egyház most Sötétségnek, pedig a Bibliában (lásd: Jób) „Isten fiának”, a kora reggel fénylő csillagának, Lucifernek nevezik. (Lásd: Isaias-t.)* A dogmatikus fortélyosságnak egész filozófiája rejlik ama ok mögött, amiért Lux-nak (Lucifernek), „a Reggel”, vagyis a manvantarikus Virradat „Fénylő Fiának” nevezték az első Arkangyalt, aki a Káosz mélységeiből termett elő.


    Az Egyház Lucifert vagy Sátánt csinált belőle, mert magasabb és öregebb, mint Jehovah, és mert fel kellett őt áldozni az új dogmának. (L. a II. könyvet.)



    III. STANZA - Folytatás


    7. ÍME, Ó LANOO!1 A KETTŐNEK RAGYOGÓ GYERMEKE, A PÁRATLAN RAGYOGÓ DICSŐSÉG, A SÖTÉT TÉR FIA, A VILÁGOS TÉR, AKI FELMERÜL A NAGY SÖTÉT VIZEK MÉLYSÉGÉBŐL. EZ OEAOHOO, A FIATALABB A * * * (akit te most mint Kwan-Shai-Yin-t ismersz. - Magyarázat) (a). FELRAGYOG, MINT A NAP. Ő A BÖLCSESSÉG LÁNGOLÓ ISTENI SÁRKÁNYA. AZ EKA CHATUR (négy) ÉS CHATUR MAGÁHOZ VESZ HÁRMAT, ÉS AZ EGYESÜLÉS LÉTREHOZZA A SAPTA-T (hét), AKIBEN BENNE VAN A HÉT, AMELY TRIDASA-VÁ2 (a háromszor tíz), A SEREGEKKÉ ÉS A SOKASÁGOKKÁ VÁLIK (b). NÉZD, FELEMELI A FÁTYLAT ÉS KIBONTJA KELETRŐL NYUGATRA. KIREKESZTI A FELSŐT, ÉS MEGHAGYJA AZ ALSÓT, HOGY MINT A NAGY AMITÁS, LÁTHATÓ LEGYEN. KIJELÖLI A RAGYOGÓK (csiIIagok) HELYÉT, ÉS ÁTVÁLTOZ­TATJA A FELSŐBBET (tér), PARTNÉLKÜLI TŰZ-TENGERRÉ, ÉS AZ EGY MEGNYILVÁNULTAT (elem) A NAGY VIZEKKÉ (c).


    (a) A „Ragyogó Tér, a sötét Tér fia”, megfelel az új „Virradat” első megrezdülésekor a nagy Kozmikus mélységekbe ejtett Sugárnak. Ez a Sugár a mélységekből megkülönböződve újra felmerül, mint Oeaohoo, a fiatalabb (az „új ÉLET”), hogy az élet­ciklus végéig mindennek a csírája legyen. Ő a „Test nélküli ember, aki magában foglalja az isteni Gondolatot” - Philo Judaeus sza­vaival, a Világosság és az Élet létrehozója. „A Bölcsesség Lángoló Sárkányá”-nak nevezik, először, mert ő az, amit a görög filozófu­sok a Logosz-nak, az Isteni Gondolat Igéjének hívtak. Másodszor, mert az ezoterikus bölcseletben, ez az első megnyilvánulás - az Oeaohoo-nak, a „Fiú Fiá”-nak,** az Egyetemes Bölcsességnek össze­ssége vagy aggregátuma - magában foglalja a Hét Teremtő Sereget (Sephiroth), és így a megnyilatkozott Bölcsesség lényege. „Aki Oeaohoo világosságában megfürdik, azt sohasem tévesztheti meg Májá fátyla.”


    (b) Kwan-Shai-Yin azonos és egyértelmű a szanszkrit Avalôkitêsh­wara-val. Mint ilyen, ő kétnemű istenség, akárcsak a Tetragram­maton és az ókor valamennyi Logosza.1 Csak néhány szekta Kínában személyesíti meg (anthropomorphise) és női tulajdon­ságokkal2 ábrázolja. Női alakjában Kwan-Yin, a Könyörület Isten­nője lesz, és „Isteni Hang”-nak3 nevezik. Kwan-Yin Tibetnek és Puto kínai szigetnek védő istene. Itt mind a két istenségnek sok kolostora van.4 (L. II. Rész. Kwan-Shai-Yin és Kwan-Yin.)


    (c) A „Bölcsesség Sárkánya” az Egy, az „Eka” (szanszkrit) vagy Saka. Különös, hogy Jehova neve héberül szinté Egy, Echod.* „Neve Echod” mondják a rabbik. A filológusoknak kellene eldön­teniük, hogy a kettő közül melyik származik a másikból a nyelvé­szet és szimbólum szempontjából; az biztos, hogy nem a szanszkrit. Az „Egy” és a Sárkány kifejezéseket a megfelelő Logoszaikkal való összefüggésben használták a régiek. Jehovah - ezoterikusan Elohim - szintén a Kígyó vagy Sárkány, amely Évát kísértette meg. És a „Sárkány” régi jelképe az „Asztrális Fény"-nek (az Ős­ princípiumnak), amely a „Káosz Bölcsessége”. Az őskori filozófia nem ismeri el sem a jót, sem a rosszat alapvető vagy független hatalomnak, hanem a Feltétlen MINDEN-ből (az örök Egyetemes Tökéletességből) indul ki, és visszavezeti mind a kettőt, a termé­szetes fejlődés folyamán át, a tiszta Világosságra, amely foko­zatosan formába sűrűsödik, és így válik anyaggá vagy rosszá. A korai és tudatlan Egyházatyákon múlott, hogy ennek a jelképnek (a Sárkány) filozófiai és magasan tudományos eszméjét az „Ördög”-nek nevezett, nevetséges babonává alacsonyították. Ezt a későbbi Zoroaszter követőktől vették át, akik ördögöket, vagy a Rosszat látták a hindu Dévákban. Így az Evil (Rossz) szó kettős átalakulás útján, D'Evil-lé (Diabolos, Diable, Diavolo, Teufel) lett. A pogányok azonban jelképeiket filozófiailag mindig meg tudták különböz­tetni. A kígyó eredetileg az isteni Bölcsességet és Tökéletessé­get jelképezte, és mindig a lelki újraszületést és halhatatlanságot jelentette. Ezért nevezte Hermész a Kígyót valamennyi lény között a legszellemibbnek. A Hermész bölcsességébe beavatott Mózes a Genesis-ben ugyanazt mondja. A Gnosztikus Kígyó, hét magán­hangzó a feje felett, a hét hierarchiának, a Hetes vagy bolygói Teremtőknek a jelképe. Ezért a hindu kígyó is, Sesha vagy Ananta, a „Végtelen” - Vishnu-nak egyik neve, s ez a kígyó1 az ő első Vahan-ja, vagy hordozója az ős-vizeken.


    Mégis valamennyien különbséget tettek a jó és rossz Kígyó (a kabbalisták Asztrális Fénye) között. A jó kígyó az isteni Böl­csesség megtestesülése a Szellemi birodalomban, és a rossz kígyó a Rossz, az anyagi sikon.2 Jézus elfogadta a kígyót a Bölcsességgel rokon értelemben, és ez tanításának egy része. „Legyetek bölcsek, mint a kígyók”, mondá. „Kezdetben, mielőtt az Anya Atya-­Anyává lett, a tüzes Sárkány egyedül mozgott a Végtelenségben”. (Book of Sarparâjni.) Az Aitareya Brâhmana a Földet Sarparâjni-nak nevezi, a „Kígyó Királyné”-nak, és „Anyja mindennek, a mi mozog”. Mielőtt bolygónk (és a Világegyetem is) tojásdad alakúvá lett, „Kozmikus porból (vagy tűzködből) való nagy farok, mint kígyó mozgott és csavarodott a Térben”. „A Káoszon mozgó Isteni Szellem”-et minden nép tüzes kígyó alakjával jelképezte, amely az ősvizekre tüzet és világosságot lehel mindaddig, amíg a kozmikus anyagot kiköltötte, (incubated) és arra kényszerítette, hogy felvegye a farkát szájában tartó kígyó gyűrűalakját. Ez nem csak az Örökké­valóságot és Végtelenséget jelképezi, hanem a Világegyetemben, tüzes ködből kialakult, valamennyi test gömbölyű alakját is. A Világ­egyetem, valamint a Föld és az Ember is, időközönként kígyó­módra levetik régi bőrüket, hogy pihenési idő után újat vegyenek magukra. A kígyó bizonyára nem kevésbé szép vagy költői kép, mint a hernyó és a báb, melyből a pillangó fejlődik, Psyche, az emberi lélek görög jelképe. A „Sárkány” a Logosznak is volt a jelképe mind az egyiptomiaknál, mind a gnosztikusoknál.


    Hermész Könyvében, Pymander, a nyugati földrész Logoszai között a legrégibb és legszellemibb, Hermésznek a „Világosság, Tűz és Láng” Tüzes Sárkánya alakjában jelenik meg. Pymander, a megszemélyesített Isteni Gondolat, mondja:


    A világosság Én vagyok, Én vagyok a Nous (az elme vagy Manu), Én vagyok a te Istened, és sokkal idősebb vagyok, mint az emberi princí­pium, amely az árnyékból, (a „Sötétség”-ből vagy a rejtett Istenségből) árad ki. Én vagyok a gondolat csírája, a ragyogó IGE, az Isten FIA. Minden tehát, ami benned lát és hall, az a Mester Igéje, (Verbum) a Gondolat (Mahat), s ez Isten, az Atya.3 Az égi Óceán, az Aether . . . az Atya Lehelete, az éltető princípium; az Anya, a Szent-Lélek . . . mert ezek nincsenek elválasztva, és egyesülésük az ÉLET.


    Itt félre nem ismerhető visszhangját találjuk az Ősi Titkos Tanításnak, amelyet most kifejtünk. Csakhogy a Titkos Tanítás az Élet-Fejlődés élére nem az Atyát helyezi, aki a harmadik helyre kerül, és az „Anyának Fia”, - hanem a „MINDENSÉG Örök és Szüntelen Lélegzetét”. A Mahat (Értelem, Egyetemes Elme, Gondolat stb.), mint Vishnu jelenik meg, mielőtt mint Brahmâ vagy Siva megnyilatkozik, mondja Sânkhya Sâra (16. o.)* Tehát a Mahat éppen úgy, mint a logosz, többféleképpen nyilvánul meg (has several aspects). A Mahat-ot az Úrnak nevezik az Első Terem­tésben. Ebben az értelemben ő az Egyetemes Tudás, vagy az Isteni Gondolat. De „azt a Mahat-ot, amely először jött létre, (később) Egoizmusnak nevezik, amikor mint „Én”** születik; ezt hívják a „második Teremtésnek”. (Anugîta XXVI. fej.)*** És a for­dító (tehetséges és tanult Brahmin, nem európai Orientalista) jegy­zetben megmagyarázza: vagyis, mikor Mahat az Öntudat érzé­sévé - Én-né - fejlődik, akkor önzés lesz a neve. Ezoterikus nyelvezetünkben ez azt jelenti, amikor Mahat az emberi Manas-szá (vagy még a véges Istenek Manas-szává is) átalakul és Aham-­sággá (Aham-ship) válik. Hogy miért hívják a Második Teremtés (vagyis a kilencedik, a Vishnu Purâna-ban, a Kumara teremtés) Mahat-jának, azt a II. Könyvben fogjuk megmagyarázni.


    (d) A „Tűz-Tenger”, tehát a Felsőbb Asztrális (vagyis a noumenoni) Világosság, a gyökérből, Múlaprakriti-ból, a meg nem különböző­dött Kozmikus Állag-ból való első kisugárzás, mely Asztrális Anyaggá lesz. A „Tüzes Kígyó”-nak is nevezik, ahogyan ezt fent leírtuk. Ha a tanítvány emlékezetében tartja, hogy csak Egy Egye­temes Elem van, amely végtelen, meg nem született és meg nem halhat, és hogy a jelenségek világában minden egyéb csupán annak az Egynek különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása, és átalakulása (most korrelációknak nevezik), a Kozmikus eredmé­nyektől a mikrokozmikus eredményekig, az emberfeletti lényektől az emberalatti lényekig, röviden mondva, az objektív létezés tel­jessége, - akkor az első és legfőbb nehézség el fog tűnni, és úrrá lehet az okkult Kozmológia felett.1


    Valamennyi keleti és nyugati Kabbalista és Okkultista elismeri, (a) hogy az Atya-Anya azonos az ős Aether-rel, vagy Akâsa-val (Asztrális Fénnyel)2 és (b) hogy egynemű volt mielőtt kifejlődött volna a „Fiú”, - kozmikus értelemben a Fohat - mert ő a Kozmikus Villamosság. „Fohat megkeményíti és szétszórja a hét fivért.” (Dzyan könyve III.) Ez azt jelenti, hogy az Ős-Villamos Lény (Electric Entity) - mert a keleti okkultisták ragaszkod­nak ahhoz, hogy a Villamosság Lény - életre villanyozza az ősanyagot, vagy a pregenetikus anyagot, és szétválasztja atomokra. Az atomok maguk pedig minden élet és tudat forrásai. „Minden formának és az életnek megvan az egyetemes agent unique-je, s ezt Od-nak, Ob-nak és Or-nak3 nevezik; aktív és passzív, pozitív és negatív, mint a nap és az éj. Ez az első világosság a Teremtésben” (Eliphas Lévi: Kabbala), - első Világossága a legelső Elohim-nek, ez az Ádám, a „hím és nő” vagyis (tudományosan) A VILLAMOSSÁG ÉS AZ ÉLET.


    A régiek kígyóval ábrázolták, mert „Fohat sziszeg, amint ide és oda siklik” cikkcakkban. A Kabbala Teth ט héber betűvel ábrázolja, ennek jelképe a kígyó, amely olyan nagy szerepet játszott a Misztériumokban. Általános értéke kilenc, mert az abc-nek kilencedik betűje és kilencedik ajtaja az ötven kapunak vagy bejárónak, amelyek a lét rejtett titkaihoz vezetnek. Ez a mágikus erő (agent) par excellence, és a hermetikus bölcseletben ez jelenti az „ősanyagba ömlött Életet”, a minden dolgokat alkotó lényeget és a formá­jukat meghatározó szellemet. Van azonban két titkos, hermetikus művelet, az egyik szellemi, a másik anyagi, viszonylagosak és örökre egyesítettek.


    El kell választanod a földet a tűztől, a finomat (subtile) a szilárdtól (solid). . . azt, ami a földtől az ég felé emelkedik, és az égből újra a földre leszáll. Ez (a szubtilis világosság) minden erő hatalmas ereje, mert legyőz minden finom dolgot és behatol minden szilárdba. Így formálódott a világ. (Hermész)


    Nem csupán Zenon, a sztoikusok megalapítója, tanította azt, hogy a Világegyetem fejlődik, és hogy ősállaga a tűz állapotából átalakul a levegő állapotába, és azután a víz állapotába stb. Ephezosi Herakleitosz állította, hogy a tűz az az egy princípium, mely min­den természeti jelenség alapja. A Világegyetemet mozgató értelmiség tűz, és a tűz értelmiség. Anaxamenes ugyanezt mondta a levegőről, és milétoszi Tálész (600 Kr. e.) a vízről. Az ezoterikus Tanítás pedig kiegyezteti mindezeket a filozófusokat, és kimutatja, hogy egyiknek rendszere sem volt teljes, noha mindegyiknek igaza volt.



    III. STANZA - Folytatás


    8. HOL VOLT A CSÍRA, ÉS HOL VOLT MOST A SÖTÉTSÉG? HOL VAN A LÁNG SZELLEME, AMELY A LÁMPÁDBAN ÉG, Ó LANOO? A CSÍRA AZ, ÉS AZ A VILÁGOSSÁG; A REJTETT, SÖTÉT APÁNAK FEHÉR, FÉNYLŐ FIA (a).


    (a) Az első kérdésre a tanító második kérdéssel felel, mely rávezet a válaszra. Ez a válasz egyetlen mondatban tartal­mazza az okkult filozófia egyik leglényegesebb igazságát.


    Rámutat arra, hogy vannak fizikai érzékeinknek észrevehetetlen dolgok, s ezek sokkal fontosabbak, valódiabbak és állandóbbak, mint azok, amelyek magukra az érzékekre hatnak. Mielőtt a Lanoo remélhetné, hogy az első kérdésben foglalt érzékfeletti, metafizikai problémát megértse, kell hogy a második kérdésre tudjon válaszolni, viszont éppen a második kérdésre adott válasza adja meg neki a kulcsot, hogy az első kérdésre helyesen válaszoljon.


    Erre a Stanzára vonatkozó szanszkrit magyarázatban sok kifejezés van a rejtett és fel-nem-fedett Princípium megjelölésére. A hindu irodalom legkorábbi kézirataiban ennek a Fel-nem-fedett, Elvont Istenségnek nincs neve. Rendszerint AZ-nak (szanszkritban Tat-nak) nevezik, és jelenti mindazt, ami van, volt és lesz, vagy amit az emberi elme ilyennek felfoghat.


    A „Mérhetetlen Sötétség” a „Forgószél” stb. elnevezéseken kívül, melyek természetesen csak az ezoterikus bölcseletben fordulnak elő, - még így is nevezik: „A Kalahansa-tól való”, a „Kala-ham-sa”, sőt még a „Kala Hamsa” ( fekete hattyú). Itt az m és az n felcserélhető, és mind a kettő úgy hangzik, mint a francia orrhangú an, am vagy em, en (Ennui, Embarras stb).* Amint a héber Bibliában**, úgy a szanszkritban is sok rejtélyes szent név sem mond többet az avatatlan fülnek, mint valami közönséges és gyakran durva (vulgar) szó, mert a szent név anagrammatikusan,1 vagy másképpen el van rejtve. Ez a szó Hansa vagy ezoterikusan*Hamsa” éppen ilyen eset. Hamsa ugyanaz, mint „A-ham-sa”. E három szótag jelentése: „Én vagyok Ő.” Ha pedig a szótagokat más­képpen elrendezik, akkor „So-ham”: „Én Ő vagyok.” Soham annyi, mint Sah, azaz „ő” és aham „én”, vagyis „Én ő vagyok.”** Aki érti a bölcsesség nyelvét, annak ez az egy szó magában foglalja az egyetemes rejtélyt: azt a tanítást, hogy az ember lényege azonos az isten-lényeggel. Innen ered a Kalahansa, (vagy hamsa) jelkép (glyph) és a róla szóló allegória, valamint a semleges Brahma-nak (később a hímnemű Brahmâ-nak) adott „Hansa-Vahana” név, azaz „ő, aki a Hansa-t*** hordozójául (vehicle) használja”. Ugyanazt a szót úgy is olvashatjuk: „Kal-aham-sa”, vagy „Én vagyok Én”, az Idő örökkévalóságában, ami megfelel a bibliai, vagy inkább a zoroaszteri: „Én vagyok, aki vagyok” mondásnak. Ugyanezt a tanítást találjuk a Kabbala-ban. Ezt bizonyítja S. Liddel McGregor Mathers, a tanult kabbalista ki nem adott kéziratának következő kivonata:


    A három névmást: אוה, החא, ינא. Hoa, Attáh****, Ani; Ő, Te, Én, a héber Qabalah-ban, a Macroprosopus és a Microprosopus fogalmának jel­képezésére használják. „Hoa”-t, „Ő”-t a rejtett és titkos Macroprosopus-ra alkalmazzák; Attáh-t, „Te”-t a Microprosopus-ra, és Ani-t, „Én”-t az utóbbira, amikor „Őt” beszélve ábrázolják. (L. Lesser Holy Assembly 204. és folyt.).


    Meg kell jegyeznünk, hogy a nevek közül mindegyik három betűből áll, és ezekből az Aleph א, A betű, az első szónak Hoa-nak vége, Attáh-nak és Ani-nak kezdete, mintha a kettőnek összekötő kapcsa volna. De א az Egység, és ennélfogva a valamennyin át működő, változatlan Isteni gondolat jelképe. A Hoa szóban azonban az א mögött vannak a ו és ה betűk, a Hatos és az Ötös szám, a Hím és Nő, a Hexagram és a Pentagram jelképei. És e három szónak Hoa, Attáh, Ani számai a 12. a 406. és a 61. Ezeket a Kilenc Kamarás Qabalah1 a 3, 10 és 7 kulcsszámokra vezeti le, ami a Temura exegetikai2 szabályoknak egyik alakja.


    Hasztalan megkísérelnünk, hogy a titkot teljesen megma­gyarázzuk. A materialisták és a modern Tudomány emberei soha sem fogják megérteni, mivel ahhoz, hogy tiszta fogalmat alkossunk róla, először is el kell fogadnunk azt, hogy van egy egyetemesen szétáradt, mindenütt jelenlevő, örök Istenség a Természetben; másodszor meg kellett fejtenünk a villamosság rejtélyét igazi lényegében, és harmadszor hitelt kell adnunk annak, hogy az ember az Egy Nagy EGYSÉG (a Logosz) hetes szimbóluma a földi síkon. Ez az Egység Maga a Hét magánhangzóból álló jel, az IGÉ-be3 kikristályosodott Lélegzet. Aki mindezekben hisz, annak még hinni kell az Okkultizmusban és a Kabbala-ban említett hét bolygónak a 12 zodiákusi (állatövi) jellel való sokféle összefüggésében. Továbbá, minden bolygónak és minden csillagképnek bizonyos befolyást kell tulajdonítania, amint mi is tesszük. Ez a befolyás, Ély Star (egy francia okkultista*****) szavaival: „a sajátossága, mely jótevő vagy rossz hatású, ez pedig a bolygó Szellemétől függ, aki rajta uralkodik. Ez a szellem a maga részéről szintén képes arra, hogy befolyásolja a vele össz­hangban vagy rokonságban levő embereket és dolgokat”. Ezeknél az okoknál fogva, és mivel kevesen hisznek az imént mondottak­ban, most csak azt közölhetjük, hogy mind a két esetben a Hamsa a jelképe (akár „Én”, „Ő”, Lúd vagy Hattyú) fontos jelkép, mely p. o.* az Isteni Bölcsességet ábrázolja, azt a Bölcsességet, mely a sötétségben van, s az embernek elérhetetlen. Minden hindu tudja, hogy az exoterikus használatban Hamsa mesebeli madár. Ez, amikor vízzel kevert tejet adtak neki eledelül, (az allegóriában) szétvá­lasztotta a kettőt, megitta a tejet és otthagyta a vizet; így muta­tott jellegzetes bölcsességet, mivel a tej jelképesen a szellemet, és a víz az anyagot jelenti.


    Hogy ez az allegória nagyon régi és a legkorábbi ősidőkből származik, mutatja az, hogy a Bhagavata-Purâna-ban bizonyos „Hamsa” vagy „Hansa” nevezetű kasztot említenek, amely par excellence az „egy kaszt” volt, amikor ugyanis réges-régen az elfelejtett múlt idők ködében a hinduknál csak „Egy Véda, Egy Istenség, Egy Kaszt” volt. A Himalájában van „Hamsa” nevű hegylánc is; ezt a régi könyvekben úgy írják le, hogy a Meru hegytől északra fekszik, és hogy a vallási misztériumok és a beavatások történetébe tartozó jelenetekkel függ össze.


    Tévedés, hogy az orientalisták ezoterikus szövegeikben és fordításaikban, Kála-Hamsa-t, tartják Brahmâ-Pradzsápati hordozójának (vehicle). Ők ugyanis Brahmá-t, a semlegest, hívják Kála-Hamsa-nak, és Brahmá-t, a hímet, Hamsa-Vaháná-nak, mert valóban „az ő hordozója vagy Váhanja hattyú, vagy lúd.” (Lásd: „The Hindu Classical Dictionary”.)** Ez tisztán exoterikus magyarázat. Ha azonban Brahma, az örökkévaló mindaz, aminek az orien­talisták leírják, és az, ami a vedantai szövegeknek is megfelel, t. i. elvont istenség, amelyet semmiféle emberi tulajdonság leírásával nem jelmezhetünk, és mégis fönntartják, hogy őt (he) vagy azt (it) Kâla-hamsa-nak nevezik, akkor ezoterikusan és logikusan hogyan válhat valaha is Brahmá, a megnyilatkozott, véges Istenség Vahan-jává? Éppen a megfordítottja áll. A „Hattyú vagy Lúd” (Hamsa) jelképe a hím vagy időleges istenségnek,*** az Elődleges Sugár kiáradásának és arra szolgál, hogy Váhan-ja vagy hordozója legyen annak az isteni Sugárnak, mely különben nem tudna megnyilatkozni a Világegyetemben, mivel antiphrastikusan1 maga is a Sötétségnek egy kiáradása, legalább is a mi emberi értelmünk számára. Tehát Brahmá a Kâla-Hamsa, és a Sugár a Hansa-Váhana.


    Amilyen különös ez a választott jelkép, épp olyan sokat mondó is. Igazi misztikus értelmében egyetemes anyaméh fogalmát jelenti, amelyet a „mélység” ősvizei ábrázolnak, vagyis az egy sugár (a Logosz) befogadására és rákövetkező kibocsátására szolgáló nyílást. Ez az egy sugár magában foglalja a többi hét teremtő sugarat vagy hatalmakat (a logoszokat vagy építőket). Ezért választotta jelképül a Rózsakereszt a vízimadarat, a hattyút vagy pelikánt2 hét kicsinyével. Ezt a jelképet minden ország vallása módo­sítva magáévá tette. En-Soph-ot a „Pelikán Tüzes Lelkének” neve­zik a Számok Könyvében.3 Minden Manvantara-ban mint Narâjan vagy Swájambhuva (a Magában-létező) jelenik meg, és behatol a Világ-Tojásba. Ebből az isteni kiköltés (incubation) végén mint Brahmá vagy Pradzsâpati kerül elő, mint a jövendő Világegyetem szülője (progenitor), amellyé kiterjeszkedik. Ő Purusha (szellem), de ő Prakriti (anyag) is. Ezért Pradzsapati csak akkor válik a hím Brahmá-vá, ha már két félre osztotta önmagát - Brahmá-Vach-ra (a nő) és Brahmá-Virádzs-ra (a hím).



    III. STANZA - Folytatás


    9. A VILÁGOSSÁG HIDEG LÁNG, ÉS A LÁNG TŰZ, ÉS A TŰZ MELEGET HOZ LÉTRE, MELY VIZET FEJLESZT, AZ ÉLET VIZÉT A NAGY ANYÁBAN (Káosz) (a).


    (a) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Stanzákban használt „Világosság” „Tűz és Láng” szavakat a fordítók a régi „Tűz-filozófusok”1 szótárából vették át, hogy jobban kifejezésre juttassák az eredetiben használt ősrégi kifejezések és jelképek értelmét. Különben európai olvasónak teljesen érthetetlenek maradtak volna. De az okkultizmus tanítványának a használt kifejezések eléggé világosak.


    Mindezek - „Világosság”, „Láng”, „Hideg”, „Tűz”, „Meleg”, „Víz” és az „élet-vize” - a mi síkunkon származékai vagy, amint modern természettudós mondaná: korrelációi a VILLAMOSSÁG­-nak. Hatalmas szó, és még hatalmasabb jelkép! Szent nemzője egy nem kevésbé szent nemzedéknek: a Tűznek - a teremtő, a fenntartó és a rombolónak; a Világosságnak - isteni őseink lénye­gének; a Lángnak - a dolgok Lelkének. Villamosság az EGY ÉLET a Létezés felső fokán, és az Asztrális Fluidum, az alkimisták Athanorja, a legalsóbb fokon; ISTEN és ÖRDÖG, Jó és Rossz . . .


    És miért nevezik a Stanzákban a Világosságot „hideg láng”-nak? Mert a Kozmikus fejlődés rendjében, (amint ezt az okkultista tanítja) kozmikus hő hozza létre a mi síkunkon az anyagot mozgató energiát az anyag atomokká való első formálása után, és mert a kozmosz, - szétválasztott anyag értelmében - ez előtt az időszak előtt nem volt. Az első ősanyag, egyidejű az örökké­való Térrel, „sem kezdete, sem vége nincs”, „sem forró, sem hideg, hanem sajátos különleges természetű”, mondja a Magyarázat. (II. könyv.) Meleg és hideg viszonylagos tulajdon­ságok, és a megnyilvánult világok birodalmába tartoznak, amelyek mind a megnyilvánult Hylé-től származnak; feltétlenül szunnyadó (latens) állapotában (aspect), erre mint a „hideg Szűz”-re, és életre való ébredése után, mint az „Anyá”-ra hivatkoznak.


    A régi nyugati kozmogóniai mítoszok azt állítják, hogy kezdetben csak hideg köd volt (ez volt az Atya) és a termő iszap (az Anya, Ilus, vagy Hylé), a melyből a Világ-kígyó, az anyag, mászott elő. Eszerint az Ős-anyag, mielőtt a soha meg-nem-nyil­vánulónak síkjáról felmerül, és Fohat hatása alatt felébred a tevékenység rezgésére, csak „hűvös Sugárzás, színtelen, alaktalan, íztelen és minden tulajdonságtól és aspektustól ment.” Ilyenek még az első-szülöttei is, a „Négy Fiú”, akik „Egyek és Hétté válnak”. Ezeknek a lényeknek (entities) tulajdonságairól és neveiről neveztek el a régi keleti Okkultisták négyet a hét legelső „Erőközpont” vagy atom közül. Ezek később a nagy Kozmikus „Elemek”-ké fejlődnek, és most a tudományban ismert körülbelül hetven alelemre oszlanak. Az első Dhyan Chohan-ok négy ősi tulajdonsága (primal natures) jobb kifejezés hiányában, az úgy­nevezett „Akásai”, „Éterikus” „Vizes” és „Tüzes” tulajdonság. A gyakorlati okkultizmus nyelvén ezek oly gázok tudo­mányos meghatározásának felelnek meg, amelyeket, hogy világos fogalmat adjunk mind az okkultistának, mind a laikusnak - mint Parahydrogénes,1 Paraoxigénes, Oxyhidrogénes, és Ózonos vagy talán Nitr-ózonos gázoknak kell meghatároznunk. Az utóbbi erők vagy gázok (az Okkultizmusban érzékfeletti, de atomos anyagok) a leghatásosabbak és legtevékenyebbek, ha durvábban megkülönböződött anyag síkján fejtik ki erejüket.2 Ezek az elemek egyúttal elektropozitívak és elektronegatívak.



    III. STANZA - Folytatás


    10. AZ ATYA-ANYA SZÖVEDÉKET FONNAK, MELYNEK FELSŐ VÉGE A SZELLEMHEZ (Purusha), AZ EGY SÖTÉTSÉG VILÁGOSSÁGÁHOZ VAN ERŐSÍTVE, ÉS AZ ALSÓ ANNAK (a Szellemnek) ÁRNYÉKOS VÉGÉHEZ, AZ ANYAGHOZ (Prakriti); ÉS EZ A SZÖVEDÉK A VILÁGEGYETEM, A KÉT ÁLLAGBÓL EGYBESZÖVÖTT, AMELY SVABHAVAT. (a)


    (a) A Mandukya (Mandaka) Upanishad-ban áll: „Amint a pók kiveti és visszahúzza hálóját, amint a fű a talajból nő . . . úgy származik a Világegyetem az elmúlhatatlan egytől”. (I. 1. 7.) Brahmá mint „az ismeretlen Sötétség csírája”, az az anyag, amely­től minden kiindul és kifejlődik, „mint a háló a póktól, mint a hab a víztől” stb. Ez csak úgy szemléltető és igaz, ha Brahmá-t, a „Teremtő”, a brih gyökérből, növekedni, kiterjeszkedni, származ­tatják. Brahmá „kiterjeszkedik”, és a saját állagából szőtt Világegyetemmé válik. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki oly szépen Goethe mondván:


    Zúg nyüstje Időnek: így dolgozom én

    Az isteni mez eleven szövetén.3



    III. STANZA - Folytatás


    11. KITERJESZKEDIK (a Szövedék), MIKOR A TŰZ (az Atya) LEHELETE RAJTA VAN; ÖSSZEHÚZÓDIK, HA AZ ANYA (az anyag gyökere) LEHELETE ÉRINTI. AZUTÁN A FIÚK (az Elemek a megfelelő Erőikkel, vagy Értelmiségeikkel) SZÉTVÁLNAK, ÉS ELOSZLANAK, HOGY A „NAGY NAP” VÉGÉN ANYJUK KEBELÉBE TÉRJENEK VISSZA, ÉS VELE ÚJRA EGGYÉ VÁLJANAK (a). AMIKOR (a Szövedék) LEHŰL, RAGYOGÓ LESZ, A FIÚK SAJÁT ÉNJEIKEN ÉS SZÍVEIKEN KERESZTÜL KITERJESZ­KEDNEK ÉS ÖSSZEHÚZÓDNAK; ÁTÖLELIK A VÉGTELENSÉGET (b).


    (a) A Világegyetem kiterjeszkedése a Tűz lehelete alatt igen sokat mondó, ha a „Tűz-köd” időszakára gondolunk, amelyről a modern tudomány annyit beszél, és valóságban olyan keveset tud.

    Nagy hő felbontja az összetett elemeket és feloldja az égi testeket ősi elemükre, mondja a magyarázat:


    Ha egy test, akár élő, akár holt test, már eredeti alkatrészeire bomlott fel, mert vonzás- vagy hatáskörébe került valamely fókusznak, vagyis hő­(energia) központnak, melyből igen sok mozog ide-oda a térben, - akkor gőzzé válik. Ilyen test az Anya kebelében marad, addig, amíg Fohat össze­gyűjti a Kozmikus anyag néhány csomóját (ködfoltok), s ezt az anyagot újra mozgásba hozza azzal, hogy indító erőt (impulse) ad neki, kifejleszti a szük­séges hőt, és azután magára hagyja, hogy saját új növekedését kövesse.


    (b) A Szövedék - azaz a világanyag vagy az atomok - ter­jeszkedése és összehúzódása itt a lüktető mozgást fejezi ki. Mert az atomok egyetemes rezgését, annak a végtelen és határ nélküli Anyagóceánnak rendszeres összehúzódása és kiterjeszkedése okozza; melyet a Svabhavat-tól kiáradt anyag-noumenonnak nevezhetnénk. De még másra is utal. Mutatja, hogy a régiek ismerték azt, ami most rejtvénye sok tudósnak és különösen a csillagászoknak - tudták, hogy mi okozta az anyag vagy világ­szövedék első meggyulladását, ismerték a paradoxont, hogy a lehűléssel járó összehúzódás meleget termel és ismertek még más ilyen kozmikus rejtvényeket - mert kétségtelenül arra mutat, hogy a régiek ismerték az ilyen jelenségeket. „Minden atomban van belső és külső meleg,” mondják a kézírásos Magyarázatok - melyekhez az író hozzáférhetett - „az Atya (vagy Szellem) lehelete és az Anya (anyag) lehelete (vagy melege)”. A Magyarázatokból kitűnik, a modern elmélet téves volta, t. i. hogy a nap-tüzek a kisugárzásból eredő hőveszteség miatt ki fognak aludni. Külön­ben a tudósok maguk is beismerik, hogy ez a feltevés téves. Mert, amint Newcomb tanár kifejti (Popular Astronomy 506-508 o.), „a légnemű test összehúzódik, ha hőt veszít, és az összehúzódás folytán keletkezett hő nagyobb mennyiségű, mint az a hő, melyet el kellett veszítenie, hogy az összehúzódás létrejöjjön”. Az a paradoxon, hogy valamely test annál melegebbé válik, mennél nagyobb a kihű­léséből eredő összehúzódás, hosszú vitákra vezetett. Úgy érveltek, hogy a hőtöbblet elvész kisugárzás folytán, már pedig, ha fel­tesszük azt, hogy a hőmérséklet nem süllyed egyenlő arányban a térfogat csökkentésével állandó nyomás mellett, ez annyit jelent, hogy semmibe sem vesszük Charles törvényét (Nebular Theory, Winchell)*. Igaz, hogy az összehúzódás meleget fejleszt, de az összehúzódás (lehűlés folytán) nem fejlesztheti azt az egész hő­mennyiséget, mely bármely időpontban a tömegben jelen van, de még állandó hőmérsékleten sem tarthatja a testet stb. Winchell tanár iparkodik megszüntetni az ellentmondást - amely való­ban csak látszólagos, amint ezt J. Homer Lane bebizonyította - oly módon, hogy „a melegen kívül még más valamit” is feltételez. „Nem lehetne-e ez”, - kérdi - „egyszerűen a molekulák közötti taszítás, mely valamiféle távolság-törvény szerint változik?”** De még ez sem zárja ki az ellenmondást, ha csak nem nevezik el ezt a „melegen kívüli valamit”: „Oknélküli Meleg”-nek, a „Tűz Leheleté”-nek, a mindent-teremtő Erőnek, hozzáadva az ABSZOLÚT ÉRTELMET; nem valószínű azonban, hogy a Természet Tudo­mány ezt elfogadja.


    De bárhogy is van a dolog, csak el kell olvasnunk ezt a Stanzát, és látni fogjuk, hogy régies kifejezés módja ellenére is sokkal tudományosabb színvonalon áll, mint a modern tudomány.






    III. STANZA - Folytatás


    12. AZUTÁN SVABHAVAT FOHATOT KÜLDI, HOGY MEGKEMÉ­NYÍTSE AZ ATOMOKAT. MINDEGYIK (közülük) RÉSZE A SZÖVEDÉKNEK, (Világegyetem). TÜKÖRKÉNT VISSZASUGÁROZVÁN A „MAGÁBAN-LÉTEZŐ URAT” (az Elsődleges Világosságot), MINDEGYIK RENDRE MAGA EGY-EGY VILÁGGÁ LESZ1. . . .


    „Fohat megkeményíti az atomokat”; azaz energiát öntvén beléjük: szétszórja az atomokat, vagyis az elsődleges anyagot. „Önmagát szórja szét, miközben az anyagot szétszórja atomokra.” (Kézírásos Magyarázatok.)


    Fohat segítségével vésődnek az Egyetemes Elme gondolatai az anyagba. A „Kozmikus Villamosság” elnevezés, melyet némelykor reá alkalmaznak, már némi fogalmat ad Fohat természetéről. De a villamosságnak általánosan ismert tulajdonságaihoz, ebben az esetben, még másokat is kell hozzáadnunk, beleértve az értelmet is. Érdekes megjegyeznünk, hogy a modern tudomány arra a következtetésre jutott, hogy az agy minden tevékenységét villamos jelenségek kísérik. („Fohatról” közelebbi részleteket az V. Stanzában és Magyarázatokban találunk.)





    IV. STANZA
    A HÉTSZERES HIERARCHIA

    1. HALLGASSATOK, TI FÖLD FIAI, TANÍTÓITOKRA - A TŰZ FIAIRA (a). TUDJÁTOK MEG, HOGY NINCS SEM ELSŐ, SEM UTOLSÓ, MERT MINDEN CSAK EGY SZÁM, MELY A NEM-SZÁMTÓL EREDT (b).


    (a) A „Tűz Fiai”, a „Tűzköd Fiai” és ehhez hasonló kifeje­zések magyarázatra szorulnak. Egy nagy ősi és egyetemes rejtéllyel függnek össze, és nem könnyű dolog ezt megvilágítani.


    A Bhagavat gitá-ban (VIII. fej.)1 van egy részlet, amelyben Krishna jelképesen és ezoterikusan így szól:


    Megmondom az időt (a körülményeket) . . . melyben a jámborok (devotees) úgy távoznak (ebből az életből), hogy vissza többé nem térnek (nem születnek újra), vagy úgy, hogy visszatérnek (hogy újra testet öltsenek). A Tűz, a Láng, a nappal, a világos, növő (szerencsés) hold ideje, az északi nap­forduló hat hónapja, . . . ha ezekben távoznak (halnak meg), azok, akik ismerik a Brahman-t (jógik), a Brahman-hoz mennek. A füst, az éjjel, a fogyó, sötét (szerencsétlen) hold ideje, a déli napforduló hat hónapja, ekkor (ha meghal) a jámbor, a hold­fénybe (vagy házba, az asztrális fénybe) megy, és visszatér (újra születik). Azt mondják, hogy ez a két ösvény, a világos és a sötét, örök ösvények ebben a világban (vagy nagy kalpa-ban, „Kor­szak"-ban). Az egyiken távozik az ember, hogy soha többé vissza ne térjen, a másikon visszatér.”


    Ezek a kifejezések: „Tűz”, „Láng”, „Nappal”, a „vilá­gos hold ideje" stb. valamint „Füst”, „Éjjel” és így tovább, melyek csak a hold-ösvény végéig vezetnek, érthetetlenek ezoterikus ismeret nélkül. Mindezek különféle istenségek nevei, melyek a Kozmikus-pszichikai Hatalmakon uralkodnak. Gyakran beszélünk a „Lángok” Hierarchiájáról (lásd a II. Könyvet), a „Tűz Fiai”-ról stb. Sankaráchárya, India legnagyobb ezoterikus mestere azt mondja, hogy a tűz istenséget jelent, mely az Időn (kála) uralkodik. A bombay-i Káshináth Trimbak Telang M. A, a Bhagavat gitá tehetséges fordítója, bevallja, hogy „nincs világos fogalma e versek jelentéséről.” (81. 1. jegyzet.) Ellenben teljesen megérti az, aki ismeri az okkult tanítást. Ezekkel a versekkel összefügg a nap- és holdjelképek rejtélyes értelme: A Pitri-k holdbeli istenségek és a mi őseink, mivel ők teremtették a fizikai embert. Az Agnishvatta-k, a Kumárá-k (a hét misztikus bölcs) napbeli istenségek, noha ők szintén Pitri-k; és ők „a Belső Ember alkotói”. (Lásd II. Könyv.) Ők:


    „A Tűz Fiai” - mert ők az Elsődleges Tűzből fejlődött első Lények (a Titkos Tanítás „Elmék”-nek nevezi őket). „Az Úr emésztő Tűz.” (Deuteronomy IV. 24); „Megjelenik az Úr (Christos) az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában." (2. Thessal. I. 7. 8.) A Szent Lélek leszállott az Apostolokra „kettős tüzes nyelvek” (Apostolok Csel. II. 3.) alakjában; Vishnu, mint az utolsó Avatar, Kalki-n a Fehér Lovon, tűz és láng közepette fog vissza­térni. És Suoshyant szintén le fog szállni Fehér Lovon „tűz fergetegé­ben.” „És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme vala egy fehér ló, és aki azon ül vala . . . Isten Igéjének neveztetik.” (Jelenések XIX. 13.) A Tűz az Aether legtisztább formája, épp ezért nem tekin­tik anyagnak, hanem a Tűz az Aether egysége, a második meg­nyilvánult istenség - egyetemességében. Van azonban két „Tűz”, és az okkult tanításokban különbséget tesznek közöttük. Az elsőről, a Központi Szellemi Napban elrejtett, tisztán, alaktalan és láthatat­lan tűzről, mint „hármas”-ról (metafizikai értelemben) beszélnek. A megnyilvánult Kozmosz Tüze azonban Hetes, a Világegyetemben, és Naprendszerünkben is. „A tűz vagy tudás* az érzékcsalódás síkján minden cselekedetet eléget”, mondja a Magyarázat. „Ezért „Tüzek”-nek hívják azokat, akik a tudást megszerezték és fel­szabadultak.” A hét érzékről szólva, ezeket Hotri-kkal, vagyis papokkal jelképezik, a Bráhmana** ezt mondja az Anugîtában: „Így ez a hét (érzék: szaglás és tapintás és szín és hang stb.) az emancipáció tárgya” és a magyarázó*** hozzáfűzi: „Ettől a héttől kell az Én-nek (Self) emancipálódnia. „Én” (én-nekem itt nincsenek tulajdonságaim)**** kell, hogy az Én-t (Self) jelentse, nem magát a beszélő Brahmana-t”. („Sacred Books of the East.” Kiad. Max Müller, VIII. kötet, 278. lap.)


    (b) A kifejezés „Minden csak Egy Szám, mely a Nem-­Számtól eredt” újra arra az egyetemes és filozófiai tanításra vonat­kozik, melyet a III. Stanza 4. slokájánál már magyaráztunk. Ami feltétlen, az természetesen Nem-Szám; de későbbi jelentésében Térben és Időben is alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az idő minden növekedése része egy nagyobb növekedésnek, egészen a korlátlanul meghosszabbított időtartamig (duration), amelyet az emberi értelem elgondolhat, hanem azt is jelenti, hogy semmiféle megnyilvánult dolog nem gondolható el másnak; mint egy nagyobb egész részének. Az egész aggregátum ugyanis az Egy megnyilvánult Világegyetem, amely a meg-nem-nyilvánultból, vagyis az Abszolútból ered. - Ezt nevezik a Nem-Létezés-nek vagy a „Nem-Szám”-nak, hogy a LÉTEZŐ-től vagy az „Egy Szám”-tól megkülönböztessék.



    IV. STANZA - Folytatás


    2. TUDJÁTOK MEG, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES HÉTTŐL SZÁRMAZOTTAK, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES LÁNGBÓL SZÜLETETTEK, APÁINKTÓL HALLOTTUNK (a).


    (a) Ezt a II. Könyvben megmagyarázzuk és az „Elsődleges-Láng”

    elnevezés megerősíti azt, amit a IV. Stanza fenti magyarázatának első pontjában mondottunk.


    Az „Elsődleges” és az utána következő hét Építő között az a különbség, hogy a „Legelsők” Sugara és közvetlen kiáradása az első „Szent Négy”-nek, ez a Tetraktis, azaz az örökké Önmagá­ban-Létező Egy (jól megjegyzendő, hogy a Lényegben Örök, nem pedig a megnyilatkozásban, és hogy különbözik az egyetemes EGY-től). A Pralaya alatt szunnyadó, és a Manvantrara alatt tevékeny „Legelsők” az „Atya-Anyá”-tól (Szellem-Hyle vagy Ilus-tól) erednek, ellenben a másik megnyilvánult Négyesség és a Hét egyedül az Anyától származnak. Ez az a szeplőtlen Szűz-Anya, akit az Egyetemes MISZTÉRIUM beárnyékol, de meg nem termékenyít, - mikor a Laya vagy a meg nem különböződött állapotából felmerül. A valóságban valamennyi természetesen egy; de megnyilvánulásuk (aspects) a létezés különféle síkján különböző. (Lásd II. rész, XII. §. „A Teremtő Istenek Teogóniája.”)


    Az „Elsődlegesek” a Létezés Létrájának legmagasabb fokán áll­nak. Ők a Kereszténység Arkangyalai, azok, akik megtagadták, hogy teremtsenek, jobban mondva, hogy szaporodjanak, - amint ezt a későbbi rendszerben Mihály tette és amint Brahmá legidő­sebb „Elme-szülte fiai” (Vedhá-k) tették.



    IV. STANZA - Folytatás


    3. A FÉNY RAGYOGÁSÁBÓL - AZ ÖRÖK SÖTÉTSÉG SUGARÁ­BÓL - TERMETTEK A TÉRBEN AZ ÚJRA ÉBREDT ERŐK (Dhyan Chohan-ok): AZ EGY A TOJÁSBÓL, A HAT ÉS AZ ÖT (a); AZUTÁN A HÁROM, AZ EGY, A NÉGY, AZ EGY, AZ ÖT - A KÉTSZER HÉT, A VÉGÖSSZEG (b). ÉS EZEK: A LÉNYEGEK, A LÁNGOK, AZ ELEMEK, AZ ÉPÍTŐK, A SZÁMOK, AZ ARUPA (forma nélküli), - A RUPA (testekkel), ÉS AZ ERŐ VAGY AZ ISTENI EMBER - A VÉGÖSSZEG. ÉS AZ ISTENI EMBERBŐL ÁRADTAK KI A FORMÁK, A SZIKRÁK, A SZENT ÁLLATOK ÉS A SZENT ATYÁK (a Pitri-k) HÍRNÖKEI, A SZENT NÉGYEN BELÜL1


    (a) Ez a Számok szent Tudományára vonatkozik: ez a tudomány valóban olyan szent és olyan fontos az okkultizmus tanulmányozásánál, hogy e tárgyat még ilyen nagy műben is, mint a jelen­legi, nehéz volna kifejtenünk. Ezeknek a Lényeknek Hierarchiáin és helyes számain épül fel az egész Világegyetem rejtélye. Ezek a lények (számunkra), ritka alkalmak kivételével, láthatatlanok. A Kumara-kat például „Négy”-nek hívják, noha valóságban heten vannak, mert Sanaka, Sananda, Sanatana és Sanat-Kumara a fő aidhâtra-k (őseik után nevezik így),2 akik a „négyszeres rejtély”-­ből származnak. Hogy érthetőbbé tegyük az egészet, felvilágosí­tásért brahmanai tanításokhoz kell fordulnunk, ezeket egyes olvasóink jobban ismerik.


    A Manu szerint, Hiranyagarbha: Brahmá, az első hím, akit az észrevehetetlen (undiscernible), Oknélküli OK formált „Arany Tojásban, mely ragyog, mint a Nap.” Így mondja a Hindu Classical Dictionary. „Hiranyagarbha” jelenti az arany, vagyis inkább a „Ragyogó Anyaméh”-et vagy Tojást. Jelentése rosszul illik össze a „hím” jelzővel. Bizonyos, hogy a mondat ezoterikus értelme eléggé világos. A Rig Védá-ban mondják: „Az (That), minden lény­nek Ura . . . az istenek és az ember egyetlen éltető princípiuma”; kezdetben az Arany Méhben, Hiranyagarbha-ban keletkezett. - Hir­anyagarbha a Világ Tojás, vagyis Világegyetemünknek gömbje. Ez a Lény minden bizonnyal kétnemű. Bizonyítja ezt a jelképes történet Brahmá-ról, aki kettéválik, és egyik felében (a nőnemű Vách-ban) újra teremti önmagát, mint Virádzs.


    „Az Egy a Tojásból, a Hat és az Öt” adják az 1065 számot, az elsőszülöttnek értékét (később a hím, és nő Brahmâ-Prádzsápati), aki a 7 és a 14, illetve a 21 számnak felel meg. A Pradzsápati-k, úgy mint a Sephiroth-ok csak heten vannak, beleértve a hármasságnak (triad) összetett (synthetic) Sephira-ját, amelytől erednek. Így Hiranyagarbha-tól vagy Pradzsápati-tól, a három-egytől (triune) (az ős védai Trimurti: Agni, Vaju és Surya) árad ki a többi hét vagy ismét tíz, ha elválasztjuk az első hármat, mely egyben és mint egy, a háromban létezik; valamennyi ezenfelül benne foglal­tatik abban az egy „legfelsőbb” Parama-ban,* melyet Guhya-nak, vagyis „titok”-nak és Sarvátma-nak, a „Felső Lélek”-nek nevez­nek. „A Létezés (being) hét Ura úgy fekszik elrejtve Sarvátma-ban, mint a gondolatok az egy agyvelőben.” Ez áll a Sephiroth-okra is. Vagy heten vannak, ha a felső Háromságnál kezdjük, Kether-rel az élükön, vagy tizen - exoterikusan. A Mahábhârata-ban a Pradzsá­pati-k száma 21, vagyis tíz, hat és öt (1065), háromszor hét.1


    (b) „A Három, az Egy, a Négy, az Egy, az Öt, (összegükben ­kétszer hét) a 31415-öt képviselik, - a különböző rendű és a benső vagy körülvont világba tartozó Dhyan-Chohan-ok számbeli hierarchiáját.2 Ha ezt a számot az „Át ne Lépj” (lásd V. Stanzát) nagy kör kerületére helyezik3 - a Dhyanipasa-nak, „az Angyalok kötelének” nevezett kör kerületére, (ez a „kötél” elválasztja a jelenségek Kozmoszát a noumenonok Kozmoszától, amely nem esik jelenlegi öntudatunk érzékelési körébe) - s nem nagyob­bítjuk számcserével4 és kiterjesztéssel, akkor ez a szám anagram­matikusan és kabbalisztikusan mindig csak 31415, mivel ez a kör­nek és a misztikus Szvasztiká-nak száma, újra csak a kétszer hét. Mert akármerről számítják is a két számcsoportot, ha külön-­külön összeadják egyik számot a másik után, vagy pedig össze-vissza, jobbról vagy balról, mindig csak tizennégy az ered­mény. A matematikában ez a jól ismert képlet, vagyis hogy a kör átmérője úgy aránylik a kör kerületéhez, mint 1 a 3,1415, azaz a π (pi) értéke, ahogy ezt a hányadost nevezik, - ennek kifejezé­sére matematikai képletekben mindig a π jelképet használják.* Ez a számsor kell, hogy ugyanazt jelentse, mert az 1 : 314.159-t, valamint pontosabban az 1 : 31,415,927-t, úgy dolgozzák ki a titkos számításokban, hogy kifejezzék az „első szülött”-nek különféle ciklusait és korszakait, vagyis 311,040,000,000,000-t törtszámokkal, és a 13,415 számot is adják olyan művelet útján, mely jelenleg nem tartozik reánk. Hivatkozhatnánk arra, hogy Ralston Skinner, a The Source of Measures (a Mértékek Forrása) szerzője, az Alhim héber szót ugyanazokban a számértékekben - 13,154-nek olvassa (ugyanis elhagyja a zérókat és permutációt alkalmaz): mivel א (a) annyi, mint 1; ל (l), mint 3 (vagy 30); ה (h), mint 5; י (i), mint 1, a 10 helyett; és ם (m) annyi, mint 4 (40) és anagramma­tikusan - 31,415, amint ő magyarázza.


    A metafizikai világban nincsen száma annak a körnek, mely­nek a középen egy Pont van és Anupádaka-nak (szülő és szám nélkülinek) nevezik, mert nem szerepelhet semmiféle számításban. A megnyilvánult világban ellenben a Világ-Tojás vagy Kör körül van írva azokon a csoportokon belül, amelyeket Vonalnak, Három­szögnek, két egyenlőszárú háromszögből alakult Ötszögnek (pentacle), a második Vonalnak és a Kockának** (vagyis 13514-nek) nevez­nek. És amikor a Pont Vonalat szül, s így átmérővé vált, mely a kétnemű Logoszt ábrázolja, akkor a számok 31415-té válnak, vagyis háromszöggé, vonallá, kockává, a második vonallá és ötszöggé (pentacle). „Mikor a Fiú elválik az Anyától, akkor az Atyává lesz”, mert az átmérő a Természetet vagy a nő­nemű elvet ábrázolja. Ezért mondják: „A létezés (being) világában az egy Pont megtermékenyíti a Vonalat - a Kozmosz Szűz Méhét (a tojás alakú zérót) - és a szeplőtlen Anya megszüli azt a formát, amely az összes formákat magába egyesíti (combines)”. Pradzsápati-t hívják az első nemző hímnek és „Anyja férjének”.1 Ez alapgondolata valamennyi későbbi, szeplőtlen anyáktól született isten-fiaknak.


    Nagyon megerősíti ezt az a jellemző tény, hogy Anna (Szűz Mária anyjának neve), akiről most azt állítják a római katolikus egyházban, hogy szeplőtlen módon szülte leányát („Mária bűn nélkül fogantatott”), a kaldeai Ana-tól, az Égtől, vagy Asztrális fénytől, Anima Mundi-tól származik. Innen van, hogy Anaita-t, Devi-durga-t, Siva feleségét szintén Annapúrna-nak és Kanya-nak, a Szűznek nevezik. „Uma-Kanyá” az ő ezoterikus neve, és jelenti „a Fény Szűzét”, az Asztrális fényt sokszoros megnyilvánulá­sainak egyikében.


    (c) A Dévá-k, Pitri-k, Rishi-k; a Sura-k és Asura-k; a Daitya-k és Aditya-k; a Danava-k és Gandharva-k stb.: vala­mennyinek megvan a rokonértelmű megnevezése mind a Titkos Tanításunkban, mind a Kabbala-ban és az Angyalokról szóló héber tanításban is. Hasztalan azonban régi nevüket megadnunk, mert ez csak zavart okozna. Sokat közülük még ma is találhatunk az isteni és égi hatalmak keresztény hierarchiájában. Mindazok a Trónok és Uradalmak, Erők és Fejedelemségek, Kerubok, Szeráfok és démonok, az Égi Világ különféle lakói, régi ősképeknek modern másai. Maga a szimbolizmus, mely nevükben rejlik, ha ezeket görögbe és latinba ültetjük át, és rendezzük, elegendő arra, hogy ezt kimutassa. Ezt később különféle esetekben be fogjuk bizo­nyítani.


    A „Szent Állatokat” a Bibliában épp úgy megtaláljuk, mint a Kabbala-ban és meg van az értelmük (még pedig igen mélységes) az Élet kezdetének történetében. A Sepher Jezirah-ban az áll, hogy „Isten belevéste a Szent Négybe dicsőségének Trónját, az Óphanm-et* (a Kerekeket vagy a Világgömböket), a Seraphim-et, a Szent Állatokat és** a szolgáló angyalokat, és ebből a háromból (a Levegő, a Víz és a Tűz- vagy Éterből) alkotta a hajlékát”. Ekként készült a világ „három Seraphim2 - Sépher, Saphár és Sipper által”, vagyis „a Szám, Számok és Megszámlált” által.3 A csillagászati kulcs szerint ezek a „Szent Állatok” az Állatöv jelei.




    4. EZ VOLT A HANG SEREGE - A HÉT ISTENI ANYJA. A HÉT SZIKRÁI ALÁRENDELTEK ÉS SZOLGÁI A HÉT ELSEJÉNEK, MÁSODIKÁNAK, HARMADIKÁNAK, NEGYEDIKÉNEK, ÖTÖDIKÉNEK, HATODIKÁNAK ÉS HETEDIKÉNEK (a). EZEKET („szikrákat”) HÍVJÁK KÖRÖKNEK, HÁROM­SZÖGEKNEK, KOCKÁKNAK, VONALAKNAK ÉS ALAKÍTÓKNAK; MERT ÍGY ÁLL AZ ÖRÖK NIDÂNA - AZ OI-HA-HOU (az Oeaohoo per­mutációja) (b).1


    (a) Ez a Sloka újra a Dhyan Chohan-ok Hierarchiáit elemzi röviden. Indiában Dévá-knak (isteneknek) vagy a Természet tudatos, értelmes erőinek nevezik őket. Ennek a Hierarchiának felelnek meg a jelenlegi fajok, amelyekre az emberiség osztható. Mert az emberiség, mint egész, valóságban ennek a Hierarchiának meg­testesített (materialized), noha még mostanáig tökéletlen kifejezése. A „Hang Serege” kifejezés szorosan összefügg a Hangnak és Beszédnek rejtélyével, ezek pedig okozata és következménye az oknak - az Isteni Gondolatnak. Amint ezt P. Christian a „l'Histoire de la Magie” és „l'Homme Rouge des Tuileries” tudós írója szépen kifejezte: „minden egyénnek kimondott szava, de még a neve is nagymértékben meghatározza jövendő sorsát.” Miért? Mert:


    „Amikor Lelkünk (elménk) gondolatot teremt vagy felidéz, akkor a jel, amely ezt a gondolatot ábrázolja, önmagától bevésődik az asztrális fluidumba. Ez felfogja és – hogy úgy mondjam – visszatükrözi a létező (being) minden megnyilvánulását.”

    „A jel kifejezi a dolgot: a dolog a jelnek (rejtett vagy okkult) ható ereje (virtue).”

    „Amikor egy szót kiejtünk, akkor felidézünk egy gondolatot és meg­jelentetjük; az emberi beszéd magnetikus erejével kezdődik minden meg­nyilatkozás az Okkult Világban. Egy Név kiejtésével nemcsak Lényt határo­zunk meg, hanem azt a Szó (Ige) kibocsátásával egy vagy több Okkult erő hatása alá helyezzük, ennek a hatásnak kiszolgáltatjuk. Minden dolog számunkra az, amivé a Szó teszi, mikor a dolgot megnevezzük. Minden ember Szava (Igéje) vagy beszéde, anélkül hogy erről tudna, ÁLDÁS vagy ÁTOK. Ezért gyakran végzetes reánk, hogy a GONDOLAT sajátosságait és tulaj­donságait, valamint az ANYAG tulajdonságait és sajátosságait most még nem ismerjük.”

    „Igenis, nevek (és szavak) vagy ÁLDÁSUL, vagy ÁTKUL szolgálnak; bizo­nyos értelemben, vagy üdvösek vagy ártók, ama rejtett hatás szerint, amelyet a Legfőbb Bölcsesség elemeikhez fűzött, azaz a szót alkotó BETŰKHÖZ és az ezeknek megfelelő SZÁMOK-hoz.”


    Ez szorosan vett igazság, ezoterikus tanítás, amelyet az Okkultizmus valamennyi Keleti Iskolája elfogadott. Mind a szansz­kritban, mind a héberben és valamennyi más abc-ben minden betűnek megvan az okkult jelentése, és megokolt értelmezése (rationale). Minden betű oka és következménye valamely előzetes oknak, és kombinációjuk gyakran a legnagyobb mágikus hatást hozza létre. Különösen a magánhangzók tartalmazzák a legokkul­tabb és legfélelmetesebb erőket. A Mantra-kat (ezek ezoterikusan inkább mágikusak, mint vallásiak*) a Brahmanok éneklik, és ez áll a Védá-kra és más Szent írásokra is.


    A „Hang Serege”, a „Logosz Seregé”-nek, vagyis a Sepher Jezirah „IGÉ”-jének az ősképe (prototype). Ezt az Igét nevezik a Titkos Tanításban „az Egy Számnak, mely a Nem-Számtól ered” - az Egy Örök Princípiumtól. Az ezoterikus teogónia a megnyilvánult Egy-gyel kezdődik; ez ennélfogva nem örökkévaló sem jelenlétében, sem létezésében (being), noha lényegében (essence), mégis örökkévaló. Kezdődik tehát a számok számával és a megszámlálttal.1 A meg­számlált a Hangtól ered, a nőnemű Vâch-tól, a „százalakú” Satarupa-tól vagy a Természettől. Ettől a 10-es számtól vagy teremtő természettől származott az egész Világegyetem, vagyis az Anya (az okkult zéró vagy „nulla”, mely az Egységgel „1”-gyel, vagyis az Élet Szellemével való egyesülésében állandóan nemz és szaporodik).


    Az Anugitâ-ban (VI. fej. 15.) egy brâhmana és felesége között folyt beszélgetést találunk a beszéd eredetéről és okkult sajátosságairól.2 A feleség kérdi, hogy a beszéd hogyan jött létre, és hogy melyik előzte meg a másikat, a beszéd-e vagy az értelem. A Brâhmana azt mondja neki, hogy mikor Apâna (a belégzés) úrrá lesz, akkor ő Apâna-állapotba hozza azt az értelmet, mely még nem érti meg a beszédet vagy a szavakat, és ilyenformán meg­nyitja az értelmet. Ezután elmond egy történetet; ez a beszéd és az értelem közötti párbeszéd. „Mind a kettő elment a Létezés Énjéhez (Self of Being), (azaz az egyéni Felsőbb Énhez - amint Nikalantha gondolja; Pradzsâpati-hoz, Ardzsuna Misra magyarázó szerint) és arra kérte, hogy oszlassa el kételyüket, és döntse el, melyikük előzte meg a másikat, és közülük melyik előbbre való. Az úr erre így felelt: „Az Értelem előbbre való.” De a beszéd így válaszolt a Létezés Énjének, mondván: „Tulajdon­képpen én teljesítem kívánságaidat”, értvén ez alatt, hogy az Én beszéddel szerzi meg azt, amit kíván. Erre az Én vissza­felelt neki, hogy két értelem van, a „változó” és a „változatlan.” „A változatlan nálam van”, mondá, „a változó a te uralmad alatt” (vagyis a beszéd uralma alatt), az anyagi síkon. „Ez utóbbival szemben te előbbre való vagy.”


    „De mivel, ó te szépséges, személyesen jöttél, hogy velem beszélj (úgy, ahogyan tetted, azaz büszkén), ezért ó Sarasvati! Soha se beszélj (erős) kilélegzés után.” „A beszéd istennő” (Sarasvati Vâch-nak egyik későbbi formája vagy megnyilvánulása (aspect), a Titkos Tudásnak vagy Ezoterikus Bölcsességnek is istennője), valóban mindig a Prâna és az Apâna között maradt. Hanem, ó Nemes! ő Apâna széllel, (éltető levegővel) menve, mint akit űznek. . . Prâna (kilégzés) nélkül, felfutott Pradzsâpati­hoz Brahmâ-hoz) és azt mondta: „Segíts meg, ó szent uram!” Azután újra megjelent Prâna és táplálta a beszédet. És ezért a beszéd sohasem szól (erős) kilégzés után. Mindig zajos, vagy zajtalan. E kettő közül a zajtalan előbbre való, mint a zajos (beszéd) . . . Az (a beszéd), amely a testben Prâna segítségével jő létre, s mely azután Apâna-ba megy át (átváltozik) és azután Udâna-val a (Beszéd fizikai szerveivel) azonosul. . . , végül a Samâna-ban marad („a köldöknél a hang alakjában, mint minden szónak anyagi oka,” mondja Ardzsuna Misra). Így szólt hajdan a beszéd. Ezért az értelem kitűnik változatlanságával és az Istennő (beszéd) változó voltával.”


    Ez a jelképes történet az Okkult törvény lényegét érinti. Ez azt írja elő, hogy hallgatnunk kell, ha olyan titkos és láthatatlan dolgokról tudunk, amelyeket csak a spirituális értelem (a hatodik érzék) tud észlelni és „zajos”, vagyis kiejtett beszéd nem fejezhet ki. Az Anugîtâ-nak ez a fejezete - mondja Ardzsuna Misra - megmagyarázza a Prânâyâma-t, vagyis azt, hogy a jóga gyakor­latokban hogyan szabályozzák a lélegzést. Ez a módszer azonban inkább az alacsonyabb jógához tartozik, ha csak előbb a két magasabb érzéket meg nem szereztük, vagy legalább is nem alkot­tunk róluk tiszta fogalmat. (T. i. hét érzék van, amint ezt ki fogjuk mutatni.) Az úgynevezett Hâtha-t az Arhat-ok mindig helytelenítet­ték, és még most is helytelenítik. Az egészségre káros és magában soha sem fejlődhet Radzsa jógává. Ezt a történetet azért idéztük, hogy megmutassuk, a régi metafizika milyen elválaszthatatlanul kapcsol össze minden érzéket és tevékenységet, akár fizikait, akár értel­mit, értelmes lényekkel, vagyis inkább „Értelmekkel”. Azt az Okkult állítást, hogy az emberben és a természetben hét érzék van, amint az öntudati állapotok száma is hét, megerősíti ugyanannak a munkának VII. fejezete, mely a Pratyâhâra-ról szól. (Pratyâhâra az érzékeknek, Prânâyâma pedig az „éltető szeleknek” vagy a lélegzésnek megakasztása és szabályozása.) A Brâhmana a törté­netben a „hét áldozó pap (Hotris) szervezetéről beszél.” Azt mondja: „Az orr és a szem, és a nyelv, és a bőr, és az ötödik, a fül (vagyis a szaglás, látás, ízlés, tapintás és hallás), az elme és a megértés a hét áldozó pap külön-­külön elhelyezve”; s ezek bár „igen kis területen laknak, még sem veszik észre egymást,” azaz az érzékeknek ezen a síkján egyik sem veszi észre a másikat, -kivéve az értelem. Mert az érte­lem azt mondja: „Nélkülem az orr nem szagol, a szem nem fogad be színt stb. stb. Örök vezére vagyok valamennyi elemnek (azaz érzéknek). Nélkülem az érzékek soha sem élénkek, olyanak, mint az üres hajlék, vagy mint a tüzek, melyeknek lángja kialudt. Nélkülem az összes lények olyanok, mint a félig száraz, félig ned­ves tüzelőfa, azaz nem foghatnak föl tulajdonságokat, vagy tár­gyakat, még ha az érzékek erőlködnek is.”1


    Ez természetesen csak az érzékek síkján vonatkozik az érte­lemre. A spirituális értelem (a személytelen MANAS felsőbb része, vagy megnyilvánulása) nem vesz tudomást a fizikai emberben levő érzékekről. Hogy milyen jól tudták a régiek, hogy az erők viszony­lagosak, és hogy ismerték az észbeli és fizikai képességnek és tevékenységnek a legutóbbi időkben felfedezett valamennyi jelen­ségét, és még sok egyéb rejtélyt is, - az világos lesz előttünk, ha ennek a (filozófiai és misztikus tudás tekintetében) megbecsülhe­tetlen munkának VII. és VIII. fejezetét olvassuk. Ott látjuk az érzékeket, amint civakodnak azon, melyiket illeti meg a felsőbbség, és hogy Brahman-t valamennyi teremtmény urát szólítják fel döntő bírájuknak. „Mindegyiktek a legnagyobb és mégsem a leg­nagyobb", vagy amint A. Misra mondja: a dolgok felett álltok - és mégis egyiktek sem független a másiktól. „Mindegyiken a másik­nak tulajdonsága uralkodik. Mindegyik legnagyobb saját hatás­körében, és valamennyi támogatja egymást. Csak egy a változatlan (élet-szél vagy lélegzés, az úgynevezett „jóga-belégzés”, amely az Egy-nek, vagy Felsőbb ÉN-nek lélegzete). Ez a saját Én (vagy az Énem) felhalmozva a sokban (számos formában).”


    Ez a Lélegzet, Hang, Én, vagy „Szél” (pneuma) a Hét Érzéknek Összefoglalása (Szintézis). Mindannyian mint noumenon-ok kisebb istenségek és ezoterikusan - a hetes és a „HANG Serege.”


    (b) Azután látjuk a Kozmikus anyagot, amint szétszóródik és elemekké alakul, csoportosítva a misztikus négybe az ötödik ele­men - az Éteren, Akâsa burkán belül; Akâsa az Anima Mundi vagy a Kozmosz Anyja. „Pontok, Vonalak, Háromszögek, Kockák, Körök” és végül „Gömbök” - miért és hogyan? Mert, mondja a Magyarázat, ilyen a Természet első törvénye, és mert a Természet általánosságban minden megnyilvánulásában geometrizál. Van egy az anyagban rejlő törvény, - nem csak az ősanyagban, hanem a jelenségek síkján, a mi síkunkon megnyilvánult anyagban is - mely szerint a Természet egymással viszonylagosságba hozza geometriai alakjait és később összetett elemeit is. E törvény mellett nin­cs helye véletlennek, vagy eshetőségnek. Alapvető törvénye az Okkultizmusnak, hogy a természetben nincs nyugalom, vagyis hogy a mozgás nem szünetel.2 Ami nyugalomnak látszik, csupán az egyik formának a másikba való átváltozása; az anyag (substance) változása együtt jár a forma változásával. - Ezt tanítja az Okkult fizika, mely, úgy látszik, jóval megelőzte az „Anyag megmaradása” elvének felfedezését. A IV. Stanza Magyarázata1 azt mondja:


    „Az Anya az élet tüzes Hala. Szétszórja ikráját, és a Léleg­zet (Mozgás) ezeket felmelegíti és kifejleszti. Az (ikra) szemek hamarosan vonzzák egymást, és a pelyheket alkotják az Óceánban (a Tér Óceánjában). A nagyobb csomók egyesülnek, és újabb ikrát fogad­nak be - tüzes pontokat, háromszögeket és kockákat. Ezek megérnek, és a meghatározott időben néhány csomó elválik és gömbszerű alakot ölt. Ezt a folyamatot csak akkor viszik végbe, ha a többi azt meg nem akadályozza. Ezután a * * * számú törvény kezd működni. A Mozgás a (Lélegzet) a forgószéllé válik, és keringésbe hozza őket.”2



    IV. STANZA - Folytatás


    5. . . .* AMELY: - „SÖTÉTSÉG”, A HATÁRTALAN VAGY A NEM-SZÁM, ÁDI-NIDÂNA SVÂBHÂVAT: A (az x, az ismeretlen mennyiség helyett)

    I. AZ ADI-SANAT, A SZÁM, MERT Ő EGY (a).

    II. AZ IGE HANGJA, SVÂBHÂVAT, A SZÁMOK, MERT Ő EGY ÉS KILENC.3

    III. A „FORMA NÉLKÜLI NÉGYZET.” (Arúpa) (b).

    ÉS EZ A HÁROM A -BE (a határtalan körbe) ZÁRVA A SZENT NÉGY, ÉS A TÍZ AZ ARUPA (alanyi, forma nélküli) VILÁGEGYETEM (c); AZUTÁN JÖNNEK A „FIAK”, A HÉT HARCOS, AZ EGY, A KI­HAGYOTT NYOLCADIK ÉS LEHELETE, AMELY A VILÁGOSSÁG-HOZÓJA (Bháskara) (d).


    (a) Adi Sanat”, szó szerint fordítva, az Első vagy az „Ere­deti ős”. Ez a név a kabbalai „Idők Vénjé”-t és a „Szent Aggastyán”-t (Sephira és Adam Kadmon) azonosítja Brahmâ-val, a Teremtővel, akit többi neve mellett, Sanat-nak is hívnak.


    Svâbhâvat a fizikai természet misztikus Lényege, alakítható (plastic) gyökere. Ha megnyilvánult „Számok”; állagának egységé­ben a legmagasabb síkon: a Szám. Ezt az elnevezést a buddhisták használják, és rokonértelmű a négyszeres Anima Mundi-val, a kabbalai „Ősképek Világá”-val, ahonnan „a Teremtő, Formáló és az Anyagi Világok” erednek. A Scintillák vagy Szikrák, a többi különféle világ, melyeket ez a három világ magában foglal. A Világok mind Kormányzóknak vagy Uralkodóknak vannak alárendelve. Ezek Rishi-k és Pitri-k a hinduknál, Angyalok a zsidóknál és a keresztényeknél, és Istenek a Régieknél általában.


    (b) Ez azt jelenti, hogy a „Határtalan Kör” (Zéró) számjeggyé vagy számmá csak akkor válik, ha a kilenc számjegy közül valamelyik megelőzi, és így értékét és erejét (potency) megnyilvánítja. Az Ige vagy a Logosz ugyanis, a HANG-gal és a Szellemmel1 (a tudat forrása és kifejezése) egyesülve, a kilenc számjegy helyett áll, és így a zéróval alkotja a Tizet (Decade), mely magában foglalja az egész Világegyetemet. A háromság al­kotja a Tetraktis-t vagy a Szent Négyet, a körön belül. A Körbe írt négyzet ugyanis a leghatalmasabb valamennyi mágikus ábra között.


    (c) Az „Egy Kitaszított” rendszerünk Napja. Ennek exoterikus változatát a legrégibb szanszkrit írásokban találhatjuk. A Rig Véda-ban Aditi, a „Határtalan” vagy végtelen Tér, egy­értelmű az „Anya-Tér”-rel, és egyidejű a „Sötétség”-gel. Max Müller így fordítja: „a látható végtelen, amit puszta szemmel láthatunk (!!); a végtelen kiterjedés a Földön túl, a felhőkön túl, az égen túl”. Nagyon helyesen nevezik „az Istenek Anyjának”, DÉVA-MATRI-nak, mert az ő Kozmikus anyaméhéből született meg rendszerünknek valamennyi égiteste - a Nap és a bolygók. Ezért képletesen így írják le: „Nyolc Fiú született Aditi testéből; ő megközelítette az Isteneket héttel, de magától eltaszította a nyolcadikat Mârttânda-t” a mi Napunkat. Az Aditya-knak nevezett hét fiú kozmikus vagy csillagászati szempontból, a hét bolygó. S mivel a Nap e számból ki van rekesztve, világos hogy a hinduk tudhat­tak, és tényleg tudtak is egy hetedik bolygóról, anélkül hogy Uranusnak nevezték volna.2 De ezoterikus és teológiai szempontból, hogy úgy mondjam, az Âditya-k eredeti és legrégibb értelmük­ben, a hindu Pantheonnak nyolc és tizenkét nagy Istene. „A hét megengedi a halandóknak, hogy lássák hajlékukat, de önmagukat csak az Arhatoknak mutatják meg”, mondja egy régi közmondás. „Hajlékuk” itt a bolygók helyett áll. A régi Magyarázat jelképes történetet közöl, és ezt meg is magyarázza:


    „Az Anya nyolc házat épített, Nyolc házat Nyolc Isteni fiának, négy nagyot és négy kicsit. Nyolc fényes napot, koruk és érdemeik szerint. Bal-ilu (Mârttânda) nem volt megelégedve, pedig az ő háza volt a legnagyobb. Hozzáfogott (a munkához), amint az óriás elefántok szokták. Belehelte (beszívta) gyomrába fivéreinek éltető levegőjét. Fel akarta falni őket. A négy nagyobb messze távol volt; messze a királyságuk3 szélén. Őket nem rabolta meg (nem érintette) és ők nevettek. Akármit is csinálsz,Uram, bennünket el nem érhetsz, mondák. De a kisebbek sírtak. Panaszkodtak az Anyának. Ő száműzte Bal-i-lu-t Királyságának központjába, ahonnan nem tudott elmozdulni. (Azóta) ő (csak) lesi és fenyegeti őket. Üldözi őket, lassan maga körül forogva; ők hamar elfordulnak tőle, s ő messziről követi az irányt, amelyben testvérei a házukat övező pályán1 haladnak. Ettől a naptól kezdve az Anya testének izzádtsá­gával táplálkozik. Megtölti magát az ő leheletével és hulladékával. Ezért taszította el (az Anya) őt magától.”


    Mivel a „kitaszított Fiú” a Napunk, világos, - amint ezt fent megmutattuk - hogy a „Nap-Fiúk” nem csak a mi bolygóinkra vonatkoznak, hanem általában véve az égitestekre, Surya - aki maga is csak visszatükrözése a Központi Szellemi Napnak - ősképe mindazoknak a testeknek, amelyek utána kifejlődtek. A Véda-kban Loka-Chakshuh-nak - „A Világ Szemé”­nek (a mi bolygói világunk szemének) nevezik, és ő a három főistenség egyike. Egyaránt nevezik Dyaus és* Aditi fának, mert nem tesznek különbséget köztük az ezotérikus jelentésre nézve, vagy e jelentést nem veszik figyelembe. Úgy ábrázolják, hogy hét ló, vagy egy hétfejű ló húzza. A hét ló a hét bolygójára vonatkozik, a hétfejű ló pedig ezeknek az Egy Kozmikus Elemtől való közös eredetére. Ezt az „Egy Elemet” képletesen „Tűz”-nek nevezik. A Véda-k (Haug: Aitareya-Brâhmana-ja is, 1. 1.)** azt tanítják, „hogy a tűz valóban valamennyi istenség.” (Narada az Anugîtâ-ban.)


    A jelképes történet értelme világos, mert mind a Dzyan Könyve Kommentárja, mind a modern tudomány megmagyarázza, ámbár e kettő több részletben eltér egymástól. Az Okkult Tanítás elveti a ködfolt-elméletből keletkezett feltévést, vagyis azt, hogy a (hét) nagy bolygók a Nap központi tömegéből alakultak ki, min­denesetre elveti azt, hogy ebből a mi láthátó Napunkból keletkeztek. A Kozmikus anyag első sűrűsödése természetesen valamely központi mag körül, szülő napja körül történt; de a mi Napunk - így tanítják - az összehúzódó forgó tömegből csupán korábban vált el, mint a többi. S így a Nap idősebb, nagyobb testvérük, s nem apjuk. A nyolc Áditya, „az istenek”, mind az örök állagból (Üstökös anyag2 - az Anya) vagy a „Világ-Anyagból vannak alkotva. Ez egyszersmind az ötödik és a hatodik KOZMIKUS Princípium, és éppúgy az Egyetemes Léleknek Upadhi-ja vagy alapja, amint az emberben, a Mikrokozmoszban - Manas3 Upadhi-ja Buddhi-nak.4


    Egész költemény szól a keletkezés előtti (pregenetic) csatákról, amelyeket a növekedő bolygók megvívtak a Kozmosz végső kialakulása előtt. Ez magyarázza néhány bolygó rendszerének látszólagosan megzavart helyzetét. Mivel egyes bolygók holdjainak síkja fel van billentve, s azért úgy látszik, mintha hátrafelé mozog­nának. (Így van ez pl. Neptunusz és Uránusz holdjainál, pedig azt mondják, hogy e bolygókról a régiek nem tudtak semmit.) Ezeket a bolygókat harcosoknak, Építőknek nevezik, és a római katolikus egyház az égi Seregek vezetőinek tartja őket, ami ugyanezekre a hagyo­mányokra vall. Azt tanítják, hogy a Nap, miután a Kozmikus Térből kialakult, tömegének mélységeibe vont annyi Kozmikus életerőt, amennyit csak bírt, s elnyeléssel fenyegette gyöngébb „testvéreit” még mielőtt a vonzás és taszítás törvénye véglegesen szabályozódott volna. Ez az első bolygók végleges kifejlődése, és a ködfoltok gyűrűképzödése előtt történt. Azután a Nap táplálkozni kezdett „az Anya hulladékából és izzadtságából”; más szóval az Éter­nek („az Egyetemes Lélek lélegzetének”) ama részeiből, amelyek létezéséről és alkatáról a tudomány eddig még teljesen tájéko­zatlan. Sir William Grove (l. Correlation of Physical Forces, 1843, 81. o. és Address to the British Association, 1866.) hasonló elmé­letet fejtett ki. Szerinte: „a rendszerek lassanként átváltoznak légköri hozzáadás vagy elvonás, vagy pedig ködfolt anyagból eredő növeke­dés vagy fogyás útján” . . . és továbbá: „talán a Nap légnemű anya­got sűrít, amint a Térben halad és ekként meleg fejlődik.” Tehát az ősrégi tanítás még ebben a korban is eléggé tudományosnak látszik.1 W. Mattieu Williams felvetette a gondolatot, hogy a Nap a szétterjedt anyagot vagy Étert, amely a Világegyetem hősugarait felfogja, ekképpen tömegének mélységeibe vonja. Ez az Éter kihajtja onnan a korábban sűrített, és melegét vesztette Étert, majd össze­szorul és elveszti melegét, hogy azután maga is ritkított és lehűlt alakban kihajtva, újabb hőmennyiséget nyeljen el (absorb). Fel­tételezi, hogy ezt a hőmennyiséget az Éter ilyen módon leköti, újból sűríti, és a Világegyetemek2 Napjai újra szétküldik.


    Soha a Tudomány nem vetett fel olyan gondolatot, amellyel az okkult tanításokat ennél jobban megközelítette volna. Mert az okkultizmus ezt úgy magyarázza, hogy ez a Mârttânda visszaadta „elhasznált lélegzet”, s hogy ő így az „Anya-Tér” „izzadtságával és hulladékával” táplálkozik. Ami Neptunuszt,3 Szaturnuszt és Jupitert csak kevéssé érinthette, az olyan aránylag kis „Házakat”, mint Merkurt, Vénuszt és Marsot megölte volna. Mivel Uránuszt nem ismerték a tizennyolcadik század vége előtt, a jelképes történet­ben említett negyedik bolygó neve egyelőre még rejtély marad előttünk.


    (d) Mind a „hét”„Lélegzetét”Bhâskara-nak (világosságot hozó) nevezik, mert ők (a bolygók) eredetükben valamennyien üstökö­sök és napok voltak. Az Elsődleges Káoszból (ez most a fel nem oldható köd­foltok noumenonja) Manvantarikus életté fejlődnek ki azáltal, hogy az örök anyag legelső megkülönböződései (differentiations) össze­csoportosulnak, és felhalmozódnak. A Magyarázat szépen fejezi ki: „S így a Világosság Fiai, a Sötétség Szövedékébe öltöztek.” Kép­letesen „Égi Csigák”-nak nevezik, mert (számunkra) alak nélküli ÉRTELEM-jeik (Intelligences) láthatatlanul laknak csillag és boly­gói otthonukban, és ezeket úgyszólván a hátukon viszik magukkal. Amint látjuk, a régi csillagászok, még Kepler, Newton, Leibnitz, Kant, Herschel és Laplace előtt, hangsúlyozták, hogy valamennyi égitest és bolygó eredete közös. Hő (a lélegzet), vonzás és taszítás - a mozgás három nagy tényezője - azok a feltételek, amelyek mellett ennek az ősi (primitive) családnak valamennyi tagja születik, fejlődik és meghal, hogy újra szülessen „Brahmâ egy Éjjele” után. Ilyen éjjelen az örök anyag időszakonként visszaesik ősi, meg nem különböződött állapotába. Ennek természetéről a legritkább gázok sem adhatnak fogalmat a mai fizikusnak. Az ősatomok láthatat­lan szikrái, eleinte Erőknek központjai, molekulákba különböződnek, és - fokozatosan tárgyszerűségbe (objectivity) lépve - Napokká válnak, légneművé, ragyogóvá, kozmikussá. Az egy „forgószél” (vagy mozgás) végül megadja az alakba való ösztönzést és a kezdő mozgást, s ezt a sohasem pihenő Lélegzetek - a Dhyan Chohan-ok szabályozzák, és tartják fenn.




    IV. STANZA - Folytatás


    6. . . . AZUTÁN A MÁSODIK HÉT, EZEK A HÁROM- (Ige, Hang és Szellem) NEMZETTE LIPIKÁK. AZ ELUTASÍTOTT FIÚ EGY, A „FIA-NAPOK” SZÁMTALANOK.


    A Lipikák lipi „írni” szótól ered. Betű szerint annyit jelent, mint az „Írók”.1 Misztikus értelemben ezek az Isteni Lények Karmával - a Kiegyenlítés Törvényével - kapcsolatosak. Ők ugyanis a Feljegyzők vagy Évkönyvírók, s az Asztrális Fény (számunkra láthatatlan) tábláira „róják az örökkévalóság nagy képtárát”. - Ez hűséges feljegyzése (record) az ember minden tettének, sőt még gondolatának is - mindennek, ami volt, van, vagy valaha lesz a jelenségekben megnyilvánuló Világegyetemben. Ez az isteni és láthatatlan festmény az ÉLET KÖNYVE, amint az „Isis”-ben mon­dottuk. A Lipikák vetítik a Világegyetem tervét a passzív Egyetemes Elméből a tárgyszerűségbe (objectivity), s az Építők e terv sze­rint építik fel újból a Kozmoszt minden Pralaya után. Ők a Jelenlét Hét Angyalának felelnek meg, ezeket a keresztények mint a Hét „Bolygó Szellem”-et vagy a „Csillagok Szellemei”-t ismerik. Ők közvetlen másolói az Örök Gondolatalkotásnak - vagy az „Isteni Gondolat”-nak, ahogy Platón nevezi. Az Örök Feljegyzés nem képzelet-szőtte álom, mert ugyanazokkal a feljegyzésekkel találkozunk a durva anyag világában is. Dr. Draper mondja:


    „Árnyék sohsem esik falra anélkül, hogy azon állandó nyomot ne hagyna; ez láthatóvá is válik, ha megfelelő eljárást alkalmaz­nak . . . Lehet, hogy barátaink arcképei, vagy tájképek szemünk elől el vannak rejtve az érzékeny lemezen, de azonnal megjelennek, ha megfelelő előhívót alkalmazunk. Az ezüstös vagy üveges lemezen egy-egy szellem (spectre) van elrejtve mindaddig, amíg csak bűvészetünkkel (necromancy) elő nem hívjuk a látható világba. Legmeghittebb (privat) szobánk falain ott, ahová kizártnak tartjuk, hogy hívatlan tekintet behatolhasson, és magányunkat valaha meg­szentségteleníthesse, megvannak tetteink nyomai, árnyékképei mindannak, amit cselekedtünk.”2


    Dr. Jevons és Dr. Babbage azt tartják, hogy minden gon­dolat elmozdítja helyükből az agy részecskéit és mozgásba hozva, szétszórja őket a Világegyetemben, és azt is gondolják, hogy „a létező anyagnak minden részecskéje szükségszerű feljegyzése mindnek, ami történt.” (Principles of Science II. k. 455 o.) Így a régi tanítás polgárjogot kezdett szerezni a tudós világ elmélkedéseiben.


    A negyvenkét „Becslő”, akik Amenti birodalmában, mint a Lélek vádlói, Osiris előtt állnak, az istenségek ugyanazon osztályába tartoznak, mint a Lipikák. Párhuzamot is vonhatnának közöttük, ha jobban megértenék az egyiptomi istenek ezoterikus jelentését. A hindu Chitra-Gupta, Agra-Sandhani-nak nevezett, fel­jegyzéséből számol be minden egyes Lélek életéről; a „Becslők” a beszámolót az elhalt szívéből olvassák, s ez (akár) Yama, Minos, Osiris vagy Karma előtt nyitott könyvvé válik. Ők mind csak után­zatai és változatai a Lipikáknak és Asztrális Feljegyzésüknek. A Lipikák azonban nem a Halállal, hanem az Örök Élettel össze­függő istenségek.


    A Lipikák kapcsolatosak minden ember sorsával és minden gyermek születésével. Minden gyermek élete ugyanis már az Asztrális Fényben van megrajzolva, - nem mint végzete, hanem csak azért, mert mind a jövő, mind a MÚLT, örökké a JELEN-ben él. Ezért mondhatjuk a Lipikákról azt is, hogy befolyást gyakorol­nak a Csillagjóslás Tudományára (Science of Horoscopy). S el kell ismernünk, hogy e tudomány megbízható, akár akarjuk, akár nem. Mert, amint a Csillagjóslás (Astrology) egyik modern tudósa (adept)* megjegyzi:


    A fényképezés most már oly csillagok, és bolygók milliárdjait rögzíti meg, amelyeket eddig a legerősebb távcsővel sem tudtak felfedezni. Ez azt mutatja, hogy a csillagrendszer vegyi hatással van a készülék érzékeny leme­zére. Így könnyebben megérthetjük, hogyan lehet a gyermek születésekor a naprendszer is befolyással agyvelejére - mely még minden benyomástól ment - egész határozottsággal és aszerint, hogy akkor az állatöv (zodiac) milyen csillagképe áll a zeniten.







    V. STANZA
    FOHAT: A HÉTSZERES HIERARCHIÁK GYERMEKE


    1. A LEGELSŐ HÉT, A BÖLCSESSÉG SÁRKÁNYÁNAK HÉT ELSŐ LÉLEGZETE, SZENT KÖRFORGÁSÚ LEHELETÜKKEL, AMIKOR ITT AZ IDEJE, A TÜZES FORGÓSZELET HOZZÁK LÉTRE (a).


    (a) Ez a Stanza talán a legnehezebben magyarázható vala­mennyi között. Nyelvezetét csak az érti, aki alaposan ismeri a keleti jelképes kifejezésmódot és ennek céltudatosan homályos nyelvezetét. Bizonyára felmerül a kérdés: Hiszik-e az okkul­tisták, hogy mindezek az „Építők”, „Lipikák” és „Világosság Fiai” - Lények, vagy ezek csupán szóképek-e? Erre vilá­gosan válaszolhatunk: „Ha nem is tekintjük a képeket, melyekkel az Erőket személyesítik, mégis el kell fogadnunk, hogy ezek a Lények léteznek, hacsak nem akarjuk tagadni azt, hogy a fizikai emberiségen belül szellemi emberiség is él. Mert ezeknek a Világosság Fiainak seregei és az ISMERETLEN MINDEN első megnyilvánult Sugarának „Elme szülte Fiai” a szellemi embere igazi gyökere.” Hacsak nem akarunk hinni abban a filozófiaellenes tételben, hogy minden ember születésénél külön lélek teremtetik, - s hogy így e lelkekből „Ádám” óta, nap-nap mellett, újabb tömeg özönlik be, - akkor el kell fogadnunk az okkul­tizmus tanítását. Ezt a maga helyén meg fogjuk magyarázni. Néz­zük tehát, hogy mi lehet a Stanza okkult* jelentése.


    A Tanítás szerint, - még a legmagasabb - a Szellemi Elsődleges Intelligenciáknak is át kell haladniuk az ember-állapoton, hogy istenivé, teljesen öntudatos istenné váljanak. De ha azt mondjuk: emberi-állapot, ez nemcsak a mi földi emberiségünkre vonatkozik, hanem azokra a halandókra is, akik bármely világban laknak, vagyis azokra az értelekre, akik elérték a megfelelő egyensúlyt anyag és szellem között, amelyet mi elértünk. Elértük, amikor elhagytuk a Negyedik Kör Negyedik Gyökérfajának közép­pontját. Minden Lénynek, személyes tapasztalás útján, maga magá­nak kellett megszereznie a jogot, hogy istenivé váljék. Biztos, hogy Hegel, a nagy német gondolkozó, ismerte ezt az igazságot, vagy intuitív módon megérezte, amikor azt mondta, hogy az Öntudatlan csupán azért fejlesztette ki a Világegyetemet, „mert remélte, hogy ezáltal tiszta öntudatra tesz szert”, más szóval, hogy EMBERRÉ lesz! Mert ez annak a gyakran ismétlődő Purâna-i mondatnak is rejtett értelme, amely szerint Brahmâ-t állandóan az „a vágy indítja, hogy teremtsen.” Ez magyarázza meg a következő mondás rejtett kabbalai jelentését is: „A Lélegzetből kő lesz; a kőből növény; a növényből állat; az állatból ember; az emberből szellem és a szellemből isten.” Az Elmeszülte Fiúk, a Rishi-k, az Építők stb. más világokban és az előző Manvantarak-ban mind emberek voltak, - akármilyen is volt formájuk vagy alakjuk.


    Mivel ez a tárgy rendkívül misztikus, épp azért igen nehezen magyarázhatjuk meg minden részletében és vonatkozásában. Az evolú­ciós teremtésnek egész rejtélye foglaltatik benne. A Slokának egy vagy két mondata élénken idézi emlékezetünkbe a Kabbala-ban foglalt hasonló mondásokat és a Király-zsoltáros (CIV.)** nyelvezetét, mert mind a kettő, ha Istenről beszél, úgy mutatja őt, mint „aki a szeleket teszi követőivé” és „a lángoló tüzet szolgáivá.” De az ezoterikus tanításban ezt a mondást képletesen használják. A „tüzes Szél”*** a fehér-izzásban levő Kozmikus por, amely csupán mágnesesen követi a „Teremtő Erők” irányító gondolatát, mint a vasreszelék követi a mágnest. Mégis ez a kozmikus por valamivel több, mert a Világegyetem minden atomja az öntudat lehető­ségét (potentiality) foglalja magában, és mint Leibnitz Monádjai önmagában és a maga számára egy Világegyetem. Atom is, angyal is.


    Itt meg kell jegyeznünk, hogy a modern Evolúciós-iskola vezető tudósainak egyike, A. R. Wallace, tulajdonképpen helyesli az itt kifejtett egész gondolatot, amikor kifejti, hogy a „termé­szetes kiválasztás" nem lehet a fizikai ember fejlődésének egyetlen tényezője. Azt tartja, hogy az ember fejlődését olyan magasabb Értelmiségek irányították és mozdították elő, akiknek közreműkö­dése szükséges tényező a Természet rendjében. De ha már elfogadtuk ezen lények működését az egyik helyen, akkor csupán logikai következtetés, hogy azt messzebbre is kiterjesszük. Éles határvonalat itt nem húzhatunk.



    STANZA - Folytatás


    2. AKARATUK HIRNÖKÉVÉ TESZIK (a). A DGYU FOHAT-TÁ LESZ, AZ ISTENI FIAKNAK GYORS FIA, KIKNEK FIAI A LIPIKÁK,1 KÖRBEN FUTVA TELJESÍTI KÜLDETÉSÉT. FOHAT A PARIPA ÉS A GONDOLAT A LOVAS, (azaz: Fohat irányító gondolataiknak befolyása alatt van). MINT A VILLÁM SURRAN ÁT A TÜZES FELHŐKÖN (kozmikus ködök) (b); HÁRMAT, ÖTÖT ÉS HETET LÉP A HÉT FELSŐ ÉS A HÉT ALSÓ (a leendő világ) RÉGIÓN ÁT. FELEMELI HANGJÁT ÉS HÍVJA A SZÁMTALAN SZIKRÁT, (atomokat) ÉS EGYMÁSHOZ FŰZI ŐKET. (c)


    (a) Ez mutatja, hogy a „Legelső Hét” Váhan-jának (az eszköz vagy a megnyilvánult alany (subject), mely az őt irányító Erő jelképévé lesz) használja Fohat-ot, s ezért nevezik „Akaratuk Hírnökének” - a „tüzes forgószél”-nek.


    A kifejezés - „Dgyu Fohat-tá lesz” - nem szorul magyarázatra. Dgyu az egy igazi (mágikus) tudás vagy Okkult Bölcsesség, és mivel örök igazságokkal és ősokokkal foglalkozik, majdnem mindenhatósággá lesz, ha a helyes irányban alkalmazzák. Ellen­téte Dgyu-mi, az, ami csak érzékcsalódásokkal (illusions) és hamis látszatokkal foglalkozik, mint a mi ezotérikus, modern tudo­mányunk. Dgyu itt a Dhyani Buddha-k összesített bölcsességének kifejezése.


    (b) Minthogy az olvasó talán nem ismeri a Dhyani Buddha­-kat, jó lesz, ha most mindjárt megmondjuk, hogy az orientálisták szerint, öt Dhyani Buddha van. Ők a „mennyei” Buddhák, és az emberi Buddhák ezeknek a megnyilvánulásai a forma és az anyag világában. Ezoterikusan azonban hét Dhyani Buddha van; ezek közül eddig csak öt nyilvánult meg2 és kettő még eljövendő a hatodik és hetedik gyökérfajban. Ők úgyszólván örök ősképei az ezen a földön megjelenő Buddha-knak, s ezek mindegyikének megvan a saját isteni ősképe. Így p. o. Gautama Sâkyamuni-nak a Dhyani Buddha-ja: Amitâbha, s általa nyilvánul meg, valahány­szor ez a nagy Lélek testet ölt a földön. Így tett Tzong-Kha-pa3 esetében is. Mint a hét Buddha összefoglalása (synthesis), Avalôkitéswara az első Buddha (a Logosz) volt és Amitâbha benső Istene Gautama - nak, akit Kínában Amita (-Buddha)-nak neveznek. - Ők, amint Rhys Davids helyesen mondja, minden földi, halandó Buddha „dicsőséges másai a misztikus világban, akik felszabadultak ezen anyagi élet lealázó körülményei alól. Ők a felszabadult Mánushi-Buddhá-k, hivatottak kormányozni a Földet ebben a Körben. Ők az „Elmél­kedés Buddhá-i” és mindegyikük Anupâdaka, (szülő nélküli), - azaz isteni lényegből, önmagából született. Az exoterikus tanítás azt mondja, hogy minden Dhyani-Buddhá-nak megvan az a képes­sége, hogy önmagából egy hasonlóan isteni fiút teremtsen - egy Dhyani-Bodhisattva-t. Ez a Mánushi (emberi) Buddha halála után elvégzi ez utóbbinak munkáját. Már most ez a tanítás azon a tényen alapszik, hogy a jelölt (candidate) valóban Bodhisattva lesz, azzá teszi őt a Nagy Beavató (High Initiator). Mert ezt a legma­gasabb beavatást olyan valaki végzi, akit beárnyékol „Buddha Szelleme”. (Az orientálisták azt hiszik, hogy Buddha teremtette az öt Dhyani Buddhá-t!).


    (c) Fohat-tal kimerítően kell foglalkoznunk, mivel egyike a legfontosabb szereplőknek, sőt talán a legfontosabb az ezoterikus Kozmógoniában. A későbbi mitológiától nagyon eltérő legrégibb görög Kozmogóniában, Eros az elsődleges (primeval) háromságnak (Chaos, Gaea és Eros) harmadik személye. Eros ugyanaz, mint a kabbalai Ain-Soph, (mert Chaos annyi min TÉR, χαινο, khaino, „űr”), a Határtalan MINDEN, Shekinah, és az Idők Vénje, vagy a Szent Lélek. Így Fohat is más a még meg nem nyilvánult Világegyetemben és más a jelenségekben megnyilvánult és Kozmikus Világban. Ebben Fohat az az Okkult, villamos, életadó erő, mely a Teremtő Logosz Akara­tából egyesíti és összehozza az összes formákat, mert megadja nekik az első ösztönzést, mely idővel törvénnyé válik. De a meg nem nyilvánult Világegyetemben Fohat nem ez, amint Eros sem a későbbi, csillogó szárnyú Cupido, vagy a SZERELEM. Fohat-nak még semmi köze sincs a Kozmoszhoz, mert a Kozmosz meg nem született, és az istenek még alszanak az „Atya-Anya” ölében. Fohat elvont filozófiai eszme. Magától még nem hoz létre semmit, ő csupán az a potenciális teremtő erő, amelynek tevékenysége folytán, valamennyi jövendő jelenségnek NOUMENON-ja, úgyszól­ván megoszlik, hogy misztikus érzék feletti folyamatban újra egyesüljön, és kibocsássa a teremtő sugarat. Mikor az „Isteni Fiú” előre tör, akkor Fohat a hajtóerővé lesz, a tevékeny Erővé, mely okozza, hogy az EGY, KETTŐVÉ és HÁROMMÁ válik - a megnyilvánulás Kozmikus síkján. A hármas Egy megkülönböződik a sokba, és azután Fohat átalakul azzá az erővé, amely az elemi atomokat összehozza, és csoportosulásra, és egyesülésre készteti. Ennek az ősi tanításnak visszhangját megtaláljuk a korai görög mitológiá­ban. Erebos és Nyx a Chaos-ból születnek, viszont ők, Eros tevé­kenysége folytán, szülik Aether-t és Hemera-t, - a felsőbb világok és az alsóbb vagy földi világok világosságát. A Sötétség szüli a világosságot. A Purânâ-kban is látjuk, hogy Brahmâ „Akarata”, vagy kívánsága a teremtésre irányul, és Sanchoniathon főníciai kozmogóniája azt tanítja, hogy a Kívánság, (póthosz), a teremtés princípiuma.


    Fohat közeli kapcsolatban van az „EGY ÉLET”-tel. Az Isme­retlen Egy-tő1, a Végtelen ÖSSZESSÉG-től, árad ki a megnyilvánult EGY, vagyis az időszakonként megjelenő, Manvantarikus Istenség. És ez az Egyetemes Elme. Ha el van választva ősforrásától, akkor a nyugati kabbalisták szerint, ő a Demiurgos vagy a teremtő Logosz, és a hindu vallásban a négyarcú Brahmâ. Összességében, - ha az ezoterikus tanításban úgy tekintik, mint a megnyilvánult Isteni Gondolatot, - a magasabb teremtő Dhyan Chohan-ok Seregeit kép­viseli. Az Egyetemes Elme fejlődésével egyidőben Adi-Buddha-nak - az Egy Fenségesnek és öröknek - rejtett bölcsessége is meg­nyilvánul, mint Avalôkiteswara (vagy megnyilatkozott Isvara). Ez az egyiptomiaknál Osiris, a Zoroaszter-követőknél Ahura Mazda, a hermetikus filozófusnál a Mennyei Ember, a platonistáknál a Logosz és a vedantistáknál Átman.1 A megnyilvánult Bölcsesség vagy Mahat hatása alatt - Mahatot képviseli ez a számtalan szellemi Energia-központ a Kozmoszban - az Egyetemes Elme vissza­tükröződése áttárgyiasul (becomes objectively), a buddhista ezoterikus filozófus szerint, Fohat-tá. Az Egyetemes Elme a Kozmikus gon­dolatalkotás és az az intellektuális Erő, mely az ilyen gondolat­alkotást kíséri. Fohat végig surran AKÂSA hét princípiumán, és - amint mondottuk - a megnyilvánult állagra, vagyis az Egy Elemre hat, szétkülönbözteti (differentiates) Energiaközpontokra, s ezzel megindítja a Kozmikus Fejlődés törvényét. Ez azután, az Egyetemes Elme Gondolatalkotásának (Ideation) engedelmeskedve, létrehozza a létezés (being) mindmegannyi különféle állapotát a megnyilvánult Naprendszerben.


    A Naprendszer, melyet ezek a tevékenységek létrehoztak, hét Princípiumból áll, mint minden egyéb ezeken a központokon belül. Így tanítja ezt a Himaláján-túli Ezotéria. Azonban minden filozófia saját módja szerint osztja fel ezeket a princípiumokat.


    Fohat tehát a megszemélyesített elektromos életerő, valamennyi Kozmikus Energiát összekötő, transzcendentális Egység, a láthatatlan, valamint a megnyilvánult síkokon. Hatása - mérhetet­len arányban - hasonlít egy, AKARAT létrehozta, élő Erőhöz azokban a jelenségekben, amelyekben a látszólag alanyi hat a lát­szólag tárgyira, s azt cselekvésre készteti. Fohat nemcsak élő jel­képe ennek az Erőnek, nemcsak magában foglalja ezt az Erőt, de az okkultisták Lénynek (Entity) tekintik, - mert az erők, melyekre hat, kozmikusak, emberiek és földiek, és megfelelő befolyással vannak mindezeken a síkokon. A földi síkon hatása érezhető abban a magnetikus és hatóerőben, melyet a magnetizáló erős kívánsága hoz létre. A Kozmikus síkon, benne van az alkotóerőben, mely a dolgok kialakításában - a bolygó-rendszertől a szent János bogárig, s az egyszerű százszorszépig - végrehajtja a Természet elméjében vagy az Isteni Gondolatban rejlő tervet a dolgok fejlődésében és növekedésében. Fohat metafizikai értelemben, az istenek tárgyia­sult gondolata; a „testté vált Ige” egy alacsonyabb fokon és hírnöke a Kozmikus és emberi gondolatalkotásnak: a hatóerő az Egyetemes Életben. Másodlagos megnyilvánulásában Fohat a Nap-Energia, a villamos életadó fluidum1 és a fenntartó negyedik princípium, úgy­szólván a Természet állati Lelke vagy - az elektomosság. Indiában Fohat Vishnu-val és Surya-val kapcsolatos, Vishnu Istennek korábbi szerepével, mert Vishnu a Rig-Véda-ban nem nagy isten. A név Vishnu, vish „áthatni” gyökérből származik, és Fohátot az „Átható”-nak és a kézművesnek nevezik, mert ő formálja az atomokat a nyers anyagból.2 A Rig Véda szent szövegeiben Vishnu is a „Nap-Energiának megnyilvánulása”. Úgy írják le, hogy három lépéssel átmegy a Világegyetem Hét birodalmán, és így a védai Isten nem nagyon hasonlít a későbbi idők Vishnu-jához. Ezért a kettő3 ebben az egy szerepben azonos, s egyik a másiknak utánzata.

    A „három és hét” lépés épp úgy vonatkozik az emberlakta Hét gömbre, melyről az ezoterikus tanítás szól, mint a Föld hét birodalmára (regions). Bárhogyan tagadják is az olyanok, akik orientalistáknak tartják magukat, az exoterikus hindu szentírások határozottan hivatkoznak a mi bolygói láncunk hét világára vagy gömbjére. De hogy milyen különösen függnek össze mindezek a számok más kozmogóniák ugyanolyan számaival, és azok jel­képeivel, azt láthatjuk azokból az összehasonlításokból és pár­huzamokból, melyeket a régi vallások tanulmányozói vontak. A Rig Véda-ból idézett „Vishnu három lépését”, „a Világegyetem hét birodalmán át” különféleképpen értelmezték a magyarázók. Szerintük kozmikusan „a tüzet, villámot és a Napot” jelenti, és hogy Vishnu a lépéseket a Földön, e légkörben és az égen tette; úgy is magyarázták, hogy ez a törpének (Vishnu megtestesülése) „három lépése”*. Noha Aurnayábha mélyebb filozófiával - és csillagászati értelemben igen helyesen - úgy értelmezi, hogy ezek a lépések a Nap különféle állását jelentik: a napkeltét, a delet és a napnyugtát. Csak az ezoterikus filozófia magyarázza ezt meg világosan, ámbár a Zohar is nagyon filozófikusan és érthetően fejezi ki. Megmondja, és világosan kimutatja, hogy kezdetben az Elóhim-okat (Alhim) Echód-nak**, „egy”-nek vagy „az Istenség egy a sokban” nevezték. Ez nagyon egyszerű eszme panteisztikus felfogásban (a panteizmus filozófiai értelemében természetesen). Azután jött a változás: „Jehovah az Elóhim.” Így egyesítették a többet, és megtörtént az első lépés a monoteizmus felé. S most térjünk át a kérdésre: „Hogyan lesz Jehovah-ból Elóhim?” A válasz ez: „Három lépéssel" alulról. Az értelme világos.1


    Ezek a lépések kölcsönösen és viszonylagosan jelképezik a Szellemet, a Lelket és a Testet (az EMBER-t). Jelképei a körnek is, mely Szellemmé, a Világ Lelkévé és annak testévé (vagy a Földdé) alakult át Ain-Soph kilépve a Végtelenség Köréből, melyet ember fel nem foghat, „Egy”-gyé - az ECHOD-dá, az EKA-vá, az AHU-vá válik. (Ain-Soph a Kabbalában ugyanazt jelenti, mint Para­brahm, mint a mazdeanok Zeroana Akerne-ja, vagy mint bármely más „FELISMERHETETLEN.”) Azután Ő (vagy ez) (he or it) fejlődés útján, átalakul az Eggyé a sokban, a Dhyani-Buddha-kká, az Elohim-okká, vagy az Amshaspend-ekké, és a harmadik lépéssel a test vagy „Ember” teremtésébe ér. És az ember vagy Jáh-Hovah, a „hím-nő”, benső isteni lénye, a metafizikai síkon újra Elohim-mé válik.


    A kabbalai eszme azonos az Ősidők Ezoteriájával. Ez az ezo­téria valamennyinek közös tulajdona és nemcsak az Árja 5.-ik faj, vagy pedig számos alfajai valamelyikének sajátja. Nem tarthatják sajátjuknak sem az úgynevezett turániaiak, sem az egyiptomiak, kínaiak, kaldeusok, sem pedig az ötödik gyökérfaj hét alfajának valamelyike, hanem valójában a harmadik és negyedik gyökérfajé. Ettől származott az ötödik faj Magva, a legkorábbi Árják. A Kör minden népnél jelképe volt az Ismeretlennek – „a Határtalan Tér”-nek, absztrakt ruhája egy örökké jelenlevő elvont­ságnak - a Megismerhetetlen Istenségnek. Ábrázolja a korlátlan Időt az Örökkévalóságban. A Zeroana Akerne szintén: az „isme­retlen Idő Határtalan köre.” Ebből a körből árad ki a sugárzó vilá­gosság - az Egyetemes NAP vagy Ormazd1 - és ez utóbbi azonos Kronos-szal, aeoli formájában, a kör formájában. Mert a kör Sar és Saros vagy cikkely, és ő volt az a babiloniai Isten, aki­nek kerek látóköre látható jelképe volt a láthatatlan­nak. A Nap pedig az az EGY Kör volt, amelytől a Kozmikus gömbök származtak, és róla azt tartották, hogy ezeknek vezére. Zero­ana, Vishnu-nak köre, vagy csakrája s ez a rejtélyes jelkép egy misztikus meghatározása szerint „olyan görbe vonal, melynek legkisebb része is, bármerre meghosszabbítva, végül mindig önma­gába tér vissza, és egy és ugyanazt a görbe vonalat alkotja - vagyis azt, amit mi a körnek nevezünk.” Nem lehet ennél jobb meg­határozást adni az Istenség természetes jelképéről, és szemmel­látható természetéről. Az Istenség kerülete mindenütt van (a határtalan), és ennélfogva központja is mindenütt van; más szóval a Világegyetem minden pontjában. A láthatatlan Istenség ennélfogva a Dhyan-Chohan-ok is, vagy a Rishi-k, a legelső hét és a kilenc, az őket egyesítő egység nélkül és tíz, ezzel együtt. Ebből lép az Istenség (It)2 az Emberbe. Visszatérve a IV. Stanza Magyarázatához (4), az olvasó meg fogja érteni, hogy miért van a Himaláján túli Csakra-ba rajzolva a ∆, , (háromszög, első vonal, négyszög, második vonal és ötszög, ponttal a középen; így: vagy más változatban), és hogy másrészt miért adja az Elóhím-ek kabbalai köre, ha a םיהלא (Alhim vagy Elóhím) szó betűit számértékükben olvassuk, a híres 13514 számot, vagy anagramma útján, a 31415-t - a csillagászati π (pi)-t. Ez a Dhyáni Buddhá-k, a Geber-ek, a Gebórím, a Kabiri-k és az Elóhím rejtett jelentése. Mindezek „nagy emberek”-et, „Titánokat”, „Mennyei Embereket” jelentenek, és a földön „az óriásokat.”


    A Hét minden népnél szent szám volt. De egyik sem alkal­mazta fiziológiai szempontból anyagiasabb célokra, mint a héberek. Ezeknél a 7 főleg a nemző szám volt, 9 pedig a hím ható szám, (causative number) és a kabbalisták kimutatják, hogy a két szám צע (90, 70)-t, vagy étz-ot, - „Éden Kertjének Fáját”3, a negye­dik faj „kettős hermafrodita vesszőjét” alkotja. A hinduknál és általában az árjáknál ellenben sokfélét jelentett, és majdnem kizárólag tisztán metafizikai és csillagászati igazságokra vonatkozott.4 Rishi­-jeik és isteneik, démonjaik és hőseik történeti és erkölcsi jelentő­ségűek és az árják soha sem építették vallásukat tisztán fiziológiai jelképekre, ahogyan ezt a régi héberek tették. Erről meggyőznek az exoterikus hindu szent írások. Hogy ezek az elbeszélések csak ámítások (blinds), kiderül abból, hogy egymásnak ellentmondanak. Majdnem minden Purâna-ban és hőskölteményben más beállítás­ban találhatók. Ha ezoterikusan olvassuk, - valamennyi ugyanazt jelenti. Így egyik elbeszélés felsorol hét világot, kizárva az alsóbb világokat, amely szintén hét. Ennek a tizénnégy felsőbb és alsóbb világnak semmi közük a hetes lánc osztályozásához, ezek a tisztán éterikus, láthatatlan világokhoz tartoznak. Ezeket másutt fogjuk figyelemre méltatni. Jelenleg elegendő utalnunk arra, hogy szándékosan emlegetik őket a lánchoz tartozóknak. „Egy másik felsorolás a hét világot így nevezi el: föld, ég, menny­ország, középső birodalom, születési hely, áldottak háza és igazság hajléka. Ez a felsorolás „Brahmâ Fiait” a hatodik világba helyezi, és azt állítja, hogy az ötödikben, vagy Dzsana Loka-ban születnek újra az általános tűzvészben elpusztult állatok.” (L. Dowson: Hindu Classical Dictionary.) Néhány igazi ezoterikus tanítást a „Szimbo­lizmusról" szóló fejezetben adunk. Aki megérett rá, az meg fogja érteni rejtett jelentését.



    V. STANZA - Folytatás


    3. Ő AZ IRÁNYÍTÓ SZELLEMÜK ÉS VEZETŐJÜK. AMIKOR MUNKÁJÁT MEG­KEZDI, SZÉTVÁLASZTJA AZ ALSÓBB VILÁG (ásványi atomok) SZIKRÁIT, AMELYEK RAGYOGÓ HAJLÉKUKBAN (gázfelhők) LEBEG­NEK, ÉS ÖRÖMÜKBEN MEGREZDÜLNEK, ÉS EZEKBŐL FORMÁLJA A KEREKEK CSÍRÁIT. A TÉR HAT IRÁNYÁBAN HELYEZI EL ŐKET, ÉS EGYET A KÖZÉPRE - A KÖZPONTI KEREKET (a).


    (a) A „Kerekek” - amint már magyaráztuk - azok az erő­központok, amelyek körül a legelső Kozmikus anyag kiterjeszkedik, és miután áthaladt a sűrűsödés mind a hat fokozatán, gömbszerű alakot vesz fel, és végül glóbuszokká, vagyis gömbökké alakul át. Az Ezoterikus Kozmogónia egyik alapvető dogmája, hogy az élet Kalpa-inak (vagy korszakainak) idején a MOZGÁS, mely a Pihenés korszakai alatt minden szunnyadó „atom­ban ott lüktet, és rajtuk átrezdül”1 (Dzyan Magyarázat.), a Kozmosz új „Nap”-ra való ébredésétől kezdve, mind jobban keringő mozgásra hajlik. - Az „Istenség FORGÓSZÉLLÉ válik”.


    A kerekeket Rotae-nak is nevezik, - az égi gömböket moz­gató kerekeinek, amelyek a világ teremtésében részt vesznek, ha a csillagok vagy bolygók éltető princípiumáról van szó. Mert a Kabbala-ban az Ophannim*-ek képviselik őket, akik a Csillagok és Éggömbök angyalai, és ezeknek éltető lelkei. (L. Kabbala Denudata, „De Anima” 113. o.)


    Az a törvény, hogy az elsődleges anyagban örvénylő mozgás van, a görög filozófia legrégibb fogalmai közé tartozik, e filozófia első, történelmi bölcsei majdnem mind a Misztériumok Beava­tottjai voltak. A görögök az egyiptomiaktól vették át, s ezek a kaldeusoktól, akik tanítványai voltak az ezoterikus iskolába tartozó Brahminoknak. Leukipposz és abderai Demokritosz - a Mágusok tanítványa - azt tanították, hogy az atomoknak és égi gömbök­nek ez a körforgása örök időktől fogva megvolt.1 Hiketasz, Herak­leidész, Ecphantosz, Pythagorasz és valamennyi tanítványa a Föld forgását tanították. Az indiai Aryabhata, aztán Aristarchosz, Szeleukosz és Archimédesz, épp oly tudományosan számították ki a Föld keringését, akár csak a mai csillagászok. Anaxagorasz ismerte az Elemi Örvények elméletét, és helyben hagyta 500 évvel Kr. e. vagyis majdnem 2000 évvel előbb, mint ahogy ezt Galileo, Descartes, Swedenborg és végül, csekély módosítással, Sir W. Thomson újra hangoztatták. (Lásd „On Vortex Atoms” c. művét.) Ha igazságosak akarunk lenni, látnunk kell, hogy mind ez a tudás az ősrégi tanítás visszhangja. Ezt a tanítást kíséreljük most megmagyarázni. Hogy a legutóbbi századok emberei hogyan jutottak ugyanazokra az eszmékre és következtetésekre, amelyeket megdönthetetlen igazságokként a titkos Adyta-ban tanítottak évezre­dekkel ezelőtt, ez olyan kérdés, amellyel külön foglalkozunk. Egyeseket a fizika tudományában tett természetes haladás és az egyéni megfigyelés vezetett. Mások, - p, o. Kopernikusz, Sweden­borg és még néhányan, noha igen tanult férfiak voltak, tudá­sukat sokkal inkább intuitív, mint a szokott módon, rendszeres tanulmányozás útján megszerzett, gondolatoknak köszönhették.2


    A „Tér Hat iránya” itt a „Kettős Háromszöget” jelenti, ez a tiszta Szellem és Anyag, az Arupa és a Rupa egybekapcsolódása és egyesülése, aminek jelképe a Háromszögek. Ez a kettős Háromszög Vishnu jele, de Salamon pecsétje is, és a Brahminok Sri-Antara-ja.






    V. STANZA - Folytatás


    4. FOHAT CSIGAVONALAKAT RAJZOL, HOGY A HATODIKAT EGYE­SÍTSE A HETEDIKKEL - A KORONÁVAL (a); A VILÁGOSSÁG FIAINAK EGY-EGY SEREGE ÁLL MINDEN SZÖGLETEN (és) A LIPIKÁK - A KÖZÉPSŐ KERÉKEN. ŐK (a Lipiká-k) AZT MONDJÁK: „EZ JÓL VAN (b).” AZ ELSŐ ISTENI VILÁG KÉSZ, AZ ELSŐ (most) A MÁSODIK (világ). AZUTÁN AZ „ISTENI ARUPA” (a Gondolat forma nélküli Világ­egyeteme) VISSZATÜKRÖZŐDIK CSHAYALOKÁ-BAN (a legelső forma árnyszerű világa, vagyis az intellektuális), (az) ANUPÁDAKA ELSŐ RUHÁJÁBAN (c).


    (a) „Spirális Vonalak” rajzolása mind az ember, mind a Természet princípiumainak fejlődésére vonatkozik. Ez a fejlődés, mint minden a természetben, fokozatosan megy végbe. (Ezt „Az Emberi Fajok eredetéről” szóló II. Könyvben fogjuk látni.)* A Hatodik princípium az Emberben (Buddhi, az Isteni Lélek), bár a mi fogalmaink szerint csupán lehelet, még mindig valami anyagi, ha össze­hasonlítjuk az isteni „Szellem"-mel (Átman), amelynek ő a hordo­zója vagy eszköze. Fohat, az ISTENI SZERETET (Eros) szerepében, a vonzalom és a rokonérzet elektromos energiája. Képletesen úgy tüntetik fel, hogy iparkodik a tiszta Szellemet, az EGY feltét­lentől elválaszthatatlan Sugarat, a Lélekkel egyesíteni; ez a kettő alkotja az Emberben a MONÁD-ot, a természetben pedig ez az első kapocs az örökké feltétlen és a megnyilvánult között. „Az első most a második” (világ) - a Lipiká-k világa - ugyancsak erre vonatkozik.


    (b) A „Sereg” minden sarkon az angyali Lények (Dhyan-Chohan-ok) Serege. Feladatuk, hogy az egyes régiókat vezes­sék, és őrködjenek felettük a Manvantara kezdetétől a végéig. A keresztény Kabbalisták és alkimisták szerint ők a „Misztikus Őrök”, és mind a szimbológia, mind a kozmogónia szempontjából vonatkozásban állnak a világegyetem számbeli rendszerével. A szá­mok, melyekkel ezek a Lények összefüggnek, nagyon nehezen magyarázhatók, mert mindegyik szám bizonyos eszméknek több csoportjára vonatkozik, asszerint a határozott „Angyal” csoport szerint, amelyet képvisel. Ebben rejlik a nehézség (nodus) a szimbológia tanulmányozásánál. Sok tudós nem tudott vele megküzdeni, azért inkább azt tette, amit Nagy Sándor tett a gordiuszi csomóval. Innen erednek a különböző téves felfogások és tanítások.


    Az „Első a Második”, mert az „Elsőt” igazában nem lehet elsőnek számítani, vagy ennek tekinteni, mert ez a noumenonok birodalma a legelső megnyilvánulásában: az Igazság Világának, vagy SAT-nak küszöbe. Ezen át jut el hozzánk az EGY VALÓSÁG­-tól - a Névtelen Istenségtől - kiáradó közvetlen energia. A lefordíthatatlan kifejezés SAT (Létezés, Be-ness) itt is hely­telen felfogásra vezethet, mert ami megnyilvánult, az nem lehet SAT, hanem csak valami jelenség, mely nem örökkévaló, igazában még a jövőben sem tart örökké. Sat egy­korú és egyszerre létezik az Egy Élettel, „Páratlan”, de mint megnyilvánulás, mégis csak Májá - mint minden egyéb. A „Valóság e Világát” csakis a Magyarázat szavaival írhatjuk le „Fényes csillag, mely lehullott az Örökkévalóság szívéből; a remény világító tornya, amelynek Hét Sugarán csüng a Létezés Hét Világa.” Valóban így van; mert ez az a Hét Világosság, melynek visszaverődései az emberi, halhatatlan Monádok - az Átman, vagyis az emberi nem minden teremtményét besugárzó Szellem. Először ez a hetes Világosság; azután: -


    (c) Az „Isteni Világ”, - a legelső Világosságon meggyújtott számtalan Világosság - a Buddhi-k, vagy az utolsó Arupa (forma nélküli) világ forma nélküli isteni Lelkei; a régi Stanza titokzatos nyelvén, a „Végösszeg”. A Kátéban a Mester kérdezi a tanítványtól:


    „Emeld fel fejedet, ó Lanoo; egy vagy számtalan világos­ságot látsz-e ragyogni fejed felett a sötét éjféli égen?”

    „Egy Lángot látok, ó Gurudeva, számtalan el nem válasz­tott szikra ragyog benne."

    „Jól mondod. És most nézz körül, és nézz önmagadba. Külön­bözőknek érzed-é valamiképpen azt a világosságot, mely benned ég, és a világosságot, amely a te embertestvéreidben ragyog?”

    „Semmiképpen sem különböző, noha a rab Karma béklyóiban sínylődik, és noha külső ruhája félrevezeti a tudatlant, hogy azt mondja: „a Te Lelked és az Én Lelkem."


    Alapvető törvénye az Okkult Tudománynak, hogy a Termé­szetben lévő összetett testek minden alkotó részének végső lényege teljesen egy és ugyanaz. Ez áll, a szó szoros értelmében, a Csillagra és az ásványi atomra, a legmagasabb Dhyan Chohan-ra és a legkisebb véglényre, és ezt akár a szellemi, az értelmi vagy a fizikai világra vonatkoztatjuk. „Az Istenség határtalan és végtelen kiterjedés”, mondja egy okkult alapigazság. Innen ered, amint megjegyeztük, Brahmâ1 neve. Mély­séges filozófia rejlik a világ legrégibb istentiszteletében, vagyis a Nap- és Tűz-imádásban. A természettudományban ismert vala­mennyi elem közül csak a tüzet nem tudták eddig még pontosan elemezni. Határozottan állítják, hogy a levegő az oxigén és nitrogén gázoknak a vegyülete. Mi a Világegyetemet és a Földet határozott vegyi molekulákból összetett anyagnak tekintjük. Beszé­lünk a legelső tíz Földről, és mindegyiket görög vagy latin névvel látjuk el. Azt mondjuk, hogy a víz kémiailag oxigén és hidrogén­ből áll. De mi a tűz? Erre komolyan azt felelik, hogy az égés eredménye. Hő és világosság és mozgás, fizikai és kémiai erők korrelációja, általában véve. És ezt a tudományos meghatározást Webster Lexikonja, filozófiai szempontból kiegészíti még egy teo­lógiai meghatározással, s úgy magyarázza: a tűz „a büntetés esz­köze, vagyis a bűnét nem bánó büntetése egy másik állapotban.” - Ezt az „állapotot" mellékesen említjük, szellemi állapotnak tartják; csakhogy a tűz jelenléte meggyőző bizonyíték lehetne anyagias mivoltára. S mégis, mikor Bain tanár arról az érzék­csalódásról szól, hogy jelenségeket azért tartunk egy­szerűeknek, mert megszoktuk őket, azt mondja:


    „A nagyon megszokott tények látszólag nem szorulnak magyarázatra, sőt arra szolgálnak, hogy segítségükkel megmagyarázzuk mindazt, amit velük összefüggésbe hozhatunk. Így annyira egyszerű jelenségnek tartják valamely folyadék forrását és elpárolgását, hogy az nem is szorul magyarázatra, és kielégítően magyaráz meg más ritkább jelenségeket. A tanulatlan elme egészen érthetőnek tartja, hogy a víz felszárad, de a természettudományban jártas embernek a folyékony állapot rendellenes és megmagyarázhatatlan. Tudományos szempontból igen nehéz kérdés: hogyan gyújthatunk lángon tüzet, pedig ezt kevesen tartják nehéznek”. (Logic, II. R. 125. o.)


    Mit mond az ezoterikus tanítás a tűzről? Azt mondja, hogy a „Tűz” az EGY LÁNG-nak legtökéletesebb és legtisztább vissza­tükröződése a Mennyben és a Földön. Élet és Halál, eredete és vége minden anyagi dolognak. Ez az Isteni „ÁLLAG”. Így nemcsak a TŰZ-IMÁDÓK, a Parsi-k, de még a magukat „tűz gyermekeinek” nevező vad amerikai vándortörzsek is, hitükben több tudományos­ságot, és babonáikban több valóságot mutatnak, mint a modern fizika és más tudomány összes elmélkedései. A keresztény, aki azt mondja: „Isten élő Tűz”, és a pünkösdi „Tüzes Nyelvek”-ről és Mózes „égő bokrá”-ról beszél, épp annyira tűzimádó, mint akármilyen más „pogány”. Valamennyi kabbalista és misztikus között a Rózsakeresztesek határozták meg a Tüzet a leghelyesebben és legpontosabban. Vegyél egy olcsó mécsest, csupán olajjal tápláld, és lángján meggyújthatod az egész földkerekség lámpáit, gyertyáit és tüzeit anélkül, hogy mécsed lángja fogyna. Ha az Istenség, a gyökér-Egy, örökkévaló és végtelen állag („Urad Istened emésztő tűz”), és soha fel nem emésztődik, akkor nem követ- kezetes, hogy nem tartják filozófiai tanításnak az okkultizmus tanítását, mely így szól: „Így alakultak az Arupa és a Rupa világok; EGY világosságból hét világosság; a hét mindegyikéből hétszer hét”, stb. stb.



    V. STANZA - Folytatás


    5. FOHAT ÖTÖT LÉP (miután először már hármat lépett) (a) ÉS SZÁRNYAS KEREKET ÉPÍT A NÉGYZET MINDEGYIK SARKÁN A NÉGY SZENT . . . ÉS SEREGEIK (sokaságok) SZÁMÁRA (b).


    (a) A „lépések”, amint már magyaráztuk, (l. a IV. Stanza Magyarázatát.) mindkettőre, a Kozmikus és az Emberi princípiumokra vonatkoznak. Az exoterikus felosztás szerint három Emberi princí­pium van (Szellem, Lélek és Test), ezoterikus számvetés szerint pedig hét - a Lényeg, három sugara és négy megnyilvánulása.1 Aki tanulmányozta Sinnett „Esoteric Buddhism” c. könyvét, könnyen meg fogja érteni elnevezésüket. Két ezoterikus iskola van, - jobban mondva egy iskola, mely két részre oszlik. Az egyik a benső Lanoo-k számára, a másik a külső, vagy félig laikus csélá-k számára, a Himaláján túl.* Az első iskola az emberi princípiumok hetes felosztását tanítja, a második pedig a hatos felosztást.


    Kozmikus szempontból az, hogy Fohat „ötöt lép”, itt az Ön­tudat és Létezés öt felsőbb síkjára vonatkozik; a hatodik és a hetedik (lefelé számítva) az asztrális és a földi, vagyis a két alsóbb sík.


    (b) „Négy szárnyas kerék minden sarkon . . . a négy szent és seregeik (sokaságok) számára.”. . . Ez a „négy Mahárádzsah” vagy a Dhyáni-Chohan-ok nagy Királyai, a Dévá-k, akik a négy égtájat őrzik. Ők a Kormányzók vagy Angyalok, akik Észak, Dél, Kelet és Nyugat Kozmikus Erőin uralkodnak. Mind­egyik Erőnek megvan a maga határozott, okkult sajátossága. Ezek a LÉNYEK a Karma-val is kapcsolatosak, mivel a Karma fizikai és anyagi közvetítőkre szorul, hogy határozatait végrehajtsa. Ilyen közvetítők pl. a négyféle szél, amelyről a Tudomány nyíltan be­ismeri, hogy részint rossz, részint jó hatással vannak az emberiség és minden élőlény egészségére. Okkult filozófia van abban a róm. kath. tanításban, amely a különféle csapásokat, amilyenek a járvá­nyok, háborúk és egyebek, észak és nyugat láthatatlan „Hírnökei”-re vezeti vissza. Ezekiel mondja: „Isten dicsősége kelet felől jön.” Jeremiás, Ézaiás és a Zsoltáros erősen állítják, hogy minden rossz a Nap alatt északról és nyugatról jön. Ez az állítás tagadhatatlanul jövendölésnek hangzik, ha a zsidó népre alkalmazzuk. Ezért mondja Szt. Ambrózius is (Amosról, IV. fej.), hogy éppen ez okból „átkozzuk az északi szelet s ezért kezdjük a keresztelés szertartását, nyugat felé fordulással, tudniillik így jobban megtagadhatjuk azt, aki ott lakik; ezután kelet felé fordulunk.”


    A „Négy Mahárádzsah”-ban - a Négy égtáj kormányzójában való hit egyetemes volt és a keresztények1 még ma is hisznek bennük. Ezek Szt. Ágostont követve „Angyali Erények”-nek és „Szellemek”-nek nevezik őket, ha maguk sorolják fel, és „Ördö­gök"-nek, ha pogányok említik. Hol van azonban ebben az eset­ben a különbség a pogányok és a keresztények között? Arisztotelész Platónt követve úgy magyarázta, hogy a στοιχεια (sztoikheia) kifejezést a csak test nélküli princípiumokra értették, melyek kozmikus világunk négy nagy tájának mindegyikéhez helyeztettek, hogy őrködjenek felette. Eszerint a pogányok épp oly kevéssé tisztelik és imádják az elemeket és a négy (képzeletbeli) világtájat, mint a keresztények, hanem csak az ezeken uralkodó „isteneket” tisztelik. Az Egyház kétféle Csillagi lényt ismer: Angyalt és Ördögöt. A kabbalista és az okkultista csak egyfélét, és egyikük sem tesz különbséget a „Vilá­osság Rektorai” és a Kozmokrátorok vagy „Rectores tenebra­harum (a Sötétség Rektorai) között. Ezeket látja, és ezeket fedezi fel a Római Egyház egy-egy „Világosság Rektorá”-ban, mihelyst más néven hívják, mint ahogyan ő nevezi. Nem a „Rektor” vagy a „Mahárádzsah” büntet vagy jutalmaz „Isten” engedelmével vagy parancsa vagy anélkül, hanem maga az ember. Tettei, vagyis Karmája hoz reá, mint egyénre, és mint közösségre, (így néha egész nemzetek esetében) mindenféle rosszat és szerencsétlenséget. Mi OKOK-at hozunk létre, s ezek ébresztik fel a megfelelő erőket a csillag­világban. Ezeket az erőket mágnesszerűen és ellenállhatatlanul vonzzák azok, akik az okokat létrehozták, és az erők visszahatnak rájuk. Nem az számít, hogy ezek az egyének elkövetik-e a rosszat, vagy egyszerűen csak elgondolják, s rosszat forralnak. A gondolat anyag;2 így tanítja a modern Tudomány. S a létező anyagnak minden részecskéje kell, hogy feljegyzése (register) legyen mindennek, ami történt, amint ezt Jevons és Babbage a „Principles of Science” c. munkájukban mondják olvasóiknak. A modern tudomány napról-napra, mind jobban belesodródik az okkultizmus örvényébe; kétségtelen, hogy ez ön­tudatlanul történik, de nagyon is észrevehető. A tudomány két fő elmélete - az Elme és az Anyag viszonyáról - a Monizmus és a Materializmus. Ez a kettő a negatív lélektan egész területét fedi, a német panteisták – félig okkult nézeteit kivéve.3

    Alexandriai Kelemen szerint az egyiptomi templomokban óriási függöny választotta el a szentélyt a hívők helyétől. A zsidóknál is így volt. Mind a két népnél a függönyt öt oszlop (az Ötszög, Pentacle) tartotta; ezek az öt érzékünket és ezoterikusan az öt Gyökérfajt jelképezték. A függöny négy színe pedig jelképezte a négy világtájat és a négy földi elemet. Az egész allegorikus jelkép volt. A négy égtájnak és Elemnek négy Uralkodója révén ismerheti meg öt érzékünk a Természet rejtett igazságait és egyáltalában nem, ahogy Kelemen magyarázza, tudniillik, hogy az elemek per se részesítették a pogányokat az Isteni Megismerésben, vagyis Istenről való ismeretben.1 Az egyiptomi jelkép szellemi volt, a zsidóké pedig tisztán anyagi, és valóban csak a vak elemeket és a képzeletbeli „tájakat” vette figyelembe. Mert mi volt a négyszögű szentély értelme, melyet Mózes a pusztában emelt, ha nem lett volna annak is ugyanaz a kozmikus jelentősége? „Csinálj függönyt... kék, bíborpiros és karmazsin színűt”, és „öt oszlopot sittim fából a függöny számára... négy rézkarikát a négy sarkára... finom fából léceket... a a szentek-szentje... négy oldalára, északra, délre, nyugatra és keletre... Kérubokkal mestermunkával.” (Exodus XXVL. XXVII. fej.) A szentek-szentje és a négyszögű udvar, a Kérubok stb. éppen olyan volt, mint az egyiptomi templomokban. A szentek-szentje négyszögű alakja ugyanazt jelentette, amit még ma is jelent a kínaiak és tibetiek exoterikus istentiszteletében - azaz a négy világtájat. Tehát ugyanazt, amit a piramisok, obeliszkek és más hasonló négyszögű építmények négy oldala jelent. Josephus igyekszik ezt megmagyarázni. Azt mondja, hogy a szentek-szentje oszlopai ugyanazok voltak, mint a Tyrus-ban a négy elem­nek emelt oszlopok, ezeket olyan talapzatokra helyezték, melyek négy sarka a négy világtáj felé nézett. Még azt is hozzá­fűzi, hogy: „a talapzat sarkain az állatövnek (Zodiac) az a négy jele volt”, amelyek ugyanezeket az irányokat jelképezik. (Antiquities I. VIII. XII. fej.)


    Ennek a gondolatnak nyomaira akadunk a zoroaszteri bar­langokban, India sziklába vájt templomaiban és az ókor valamennyi, a mai napig fennmaradt, négyszögű, szent épületében. Ezt Layard határozottan kimutatja, aki a négy világtájat és a négy eredeti elemet minden ország vallásában megtalálja, az obeliszkek négy­szögű alakjában, a piramisok négy oldalában, stb. stb. Ezeknek az elemeknek és tájaiknak kormányzója és igazgatója volt a négy Mahárádzsah.


    Ha a tanítvány többet szeretne tudni róluk, csak össze kell hasonlítania Ezékiel Látomását (I. fej.) azzal, ami a kínai buddhiz­musból (még ha ez csak exoterikus tanítás is) ismeretes és meg kell vizsgálnia ezeknek a „Nagy Királyok”-nak* külső alakját. Rev. Joseph Edkins véleménye szerint ők „a Devák**, akik mind négyen egy-egy szárazföldön uralkodnak; a hinduk ugyanis a világot négy részre osztják.”2 Mindegyikük egy szellemi lényekből álló sereget vezet, hogy megvédje az emberiséget és a buddhiz­must. A buddhizmust védő szerepüket félretéve, a négy égi lény szerepe a következő: Ők az emberiség védői és a Karma Köz­vetítői a Földön. A Lipikák ellenben az emberiségnek jövőjével foglalkoznak. Ez a négy egyszersmind a négy élő teremtmény, akik Ezékiel látomásában „emberre hasonlítanak”; ezeket a biblia­fordítók Kerubok-nak, „Szeráfok"-nak stb. nevezik; az okkul­tisták „Szárnyas Gömbök”-nek, „Tüzes Kerekek”-nek és a hindu Panteonban sok más néven ismeretesek. Mindezek a Ghandarva-k, az „Édes Énekesek”, az Azura-k, Kinnara-k és Naga-k allegorikus ábrázolásai a „négy Maharajah”-nak. A Szeráfok az Ég Tüzes Kígyói. A Meru-hegy leírásában egyik helyen így említik őket: „a dicsőség fennkölt tömege, az Istenek és mennyei kórusok tiszteletre méltó tartózkodási helye. . . elérhetetlen a bűnös embernek. . , mert Kígyók őrzik.” Megbosszulóknak és „Szárnyas Kerekek”-nek hívják őket.


    Most, hogy megmagyaráztuk feladatukat és mivoltukat, lássuk, hogy mit mondanak a Kerubokról a keresztény biblia­magyarázók: „A szó héberben annyit jelent, mint a tudás teljes­sége. Ezeket az angyalokat kiváló tudásuk miatt nevezik így, s ezért használták fel őket olyan emberek megbüntetésére, akik isteni Tudást színleltek.” (Cruden így magyarázza „Concordance” című művében, a Genesis III. 24. nyomán.)


    Ez nagyon helyes. S bár ez a magyarázat határozatlan, mégis mutatja, hogy a „Bukás” után, az Édenkert bejáratá­hoz állított Kerub idézte fel a tiszteletre méltó magyarázókban, azt a gondolatot, hogy a tiltott Tudomány, vagy Isteni Tudomány elsajátítása büntetéssel jár. - Ez a Tudás rendszerint egy másik „Bukás”-t idéz elő, t. i. az istenek vagy „Isten” bukását az ember megbecsülésében. Mivel azonban a jó öreg Cruden semmit sem tudott a Karmáról, megbocsáthatunk neki. Az allegória mégis sokat sejtet velünk. Meru-tól, az istenek lakóhelyétől, nagyon kicsi a távolság az Édenkertig; de még kisebb, a hindu Kígyók és a hét Ophita Kérub között (melyek harmadika a Sárkány volt), mert mind a kettő őrizte a Titkos Tudás birodalmának bejáratát. De Ezékiel világosan írja le a négy Kozmikus Angyalt:


    „És látám és íme forgószél jött. . . felhő, amely körül fényesség vala. . . és belőle négy lelkes állat formája tetszék ki. . . emberi formájuk vala. És mindeniknek négy orcája vala és négy szárnya. . . emberi orca, továbbá oroszlán-orca. . . és bika-orca. . . és sas-orca. . .” (Itt „Ember”-t tettek „Sárkány” helyébe. V. ö.: az „Ophita Szellemek.”1 ) „És mikor ránéztem a lelkes állatokra, íme egy-egy kerék vala a Földön mind az ő négy orcájuk felől. . . mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna. . . mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. . . és látám izzó ércként ragyogni*. . . .” stb. (Ezékiel I. fej.)


    Az Építőknek, a Bolygói szellemeknek és a Lipikáknak három fő csoportja van. Minden csoport Hét alcsoportra oszlik. Még a három főcsoportot sem tudjuk részletesen tárgyalni, bármily terje­delmes is egyébként jelen munkánk; ez ugyanis külön kötetre menne. Az „Építők” képviselik az első „Elme-szülte” Lényeket (Entities), s ennélfogva az első Rishi-Pradzsápati-kat; továbbá Egyiptom Hét nagy Istenét, akiknek feje Osiris; a zoroaszteri Hét Amshaspend-et; Ormazd-dal az élükön; vagy az „Arc Hét Szellemé”-t; az első Háromságtól elválasztott Hét Sephiroth-ot, stb. stb.2


    Ők az „Éjszaka” után minden „Rendszert” felépítenek, vagyis inkább újraépítenek. Az Építők második csoportja kizárólag a mi bolygóláncunk Építésze. A harmadik csoport pedig a mi Emberisé­günk őse - a mikrokozmosznak Makrokozmikus ősképe.


    A Bolygói szellemek általában a csillagok és különösen a bolygók éltető szellemei. Ők intézik az emberek sorsát, akik mind vagy az egyik, vagy a másik csillagkép alatt születnek. A második és harmadik csoport más rendszerekhez tartozik, de tevékenységük ugyanaz, és valamennyien a Természet különféle birodalmain uralkodnak. A hindu exoterikus Panteonban ők az őrző istenségek, akik a kompassz nyolc irányát őrzik - a négy fő és a négy mellék világtájat. Nevük Loka-Pâlas, „a Világ fenn­tartói vagy őrei" (a mi látható Kozmoszunkban). Legfőbbjeik Indra (kelet), Yama (dél), Varuna (nyugat) és Kuvera (észak). Elefántjaik és hitveseik természetesen a képzelet és a későbbi gondolat szüleményei, noha mindegyiküknek van okkult jelentése.


    A Lipikák (leírásukat a IV. Stanza 6. Slokája adja) a Világ­egyetem Szellemei, az Építők ellenben csak a saját bolygóink istenségei. A Lipikák a Kozmogenezis legokkultabb részéhez tartoz­nak, s ezt itt nem közölhetjük. Hogy a Beavatottak (még a leg­magasabbak is) ismerik-e ezt az angyali rendet teljesen, mind a három fokozatában, vagy csak az alsóbbat, mely a mi világunkra vonat­kozó feljegyzésekkel függ össze, azt az író nem tudja megmondani, de inkább az utóbbi feltevéshez hajlik. A legmagasabb fokukról csak egy dolgot tanítanak: a Lipikák összefüggnek a Karmával, mert annak közvetlen Feljegyzői.1



    V. STANZA - Folytatás


    6. A LIPIKÁK KÖRÜLÍRJÁK A HÁROMSZÖGET, AZ ELSŐT, (a függő­leges vonalat vagy az I. számot), A KOCKÁT, A MÁSODIKAT ÉS AZ ÖTSZÖGET (pentacle) A TOJÁSON (kör) BELÜL (a). EZ AZ „ÁT NE LÉPJ”-NEK NEVEZETT GYŰRŰ AZOK SZÁMÁRA, AKIK LESZÁLLNAK ÉS FELSZÁLLNAK (valamint azok számára is), AKIK, A KALPA ALATT, A „LÉGY VELÜNK” NAGY NAPJA FELÉ HALADNAK ELŐRE (b) . . . ÍGY ALAKULT AZ ARUPA ÉS A RUPA (a Formanélküli Világ és a Formák Világa); EGY VILÁGOSSÁGBÓL HÉT VILÁGOSSÁG; A HÉT MINDEGYI­KÉBŐL HÉTSZER HÉT VILÁGOSSÁG. A „KEREKEK” ÜGYELNEK A GYŰRŰRE.


    A Stanza folytatja az Angyali Hierarchia Rendjeinek részletes osztályozását. A Négyes és Hetes csoportból árad ki az „elme­szülte" Tíz, Tizenkettő, Huszonegy, stb. csoportja. Vala­mennyi újra hetes, kilences, tizenkettes alcsoportra oszlik, és így tovább úgy, hogy az ember belekavarodik az égi seregek és lényeknek ebbe a végtelen felsorolásába; mindegyiknek megvan a maga határozott feladata a látható Kozmosz kormányzásában, ameddig ez létezik.


    (a) A Sloka első mondatának ezoterikus jelentése az, hogy a Lipikáknak nevezett lények, a Karmikus jegyzőkönyv-írók át nem léphető korlátot emelnek a személyes EGO és a szémély­telen ÉN (Self), az előbbinek Noumenon-ja és Szülő-forrása, között. Innen az allegória. Körülírják a megnyilvánult anyagi világot az „Át ne Lépj” GYŰRŰN belül. Ez a világ (objectiv) jelképe az érzékcsalódás síkján sokra osztott EGY-nek, Ádi-nak (az „Első”), vagy „Eka”-nak (az „Egy”); és ez az Egy az összegyűjtő aggregátuma vagy összessége e látható világegyetem fő Teremtői­nek vagy Építészeinek. A héber okkultizmusban nevük Achath, nőnemű, „Egy” és Echád* szintén „Egy”, de hímnemű. Az egyistent-­imádók (monotheists) hasznukra fordították (és most is hasznukra fordítják) a Kabbala mélységes ezotériáját, amennyiben a nevet, amelyen az Egy Legfelsőbb Lényeget ismerik, ennek megnyilvánulására, a Sephiroth-Elohim-re alkalmazzák, és ezt Jehovah-nak nevezik. Ez azonban teljesen önkényes, az ész és minden logika ellenére történik, mert az Elohim kifejezés többes számú főnév, azonos a CHIIM többesszámú szóval s gyakran ezzel össze is kötik.1 De ezenfelül az okkult metafizikában, helyesen szólva, két „Egy” van - az egyik a Feltétlenség és Végtelenség elérhetetlen síkján, amelyről elmélkedni nem lehet, és a Második „Egy” a Kisugárzások (Emanations) síkján. Az első Egy sem ki nem sugárzik, sem fel nem osztható, mert örök, feltétlen és változatlan. A Második mindezt megteheti, mert úgyszólván az első Egynek visszatükröződése (ugyancsak a Logosz vagy Isvara az Érzékcsalódás Világegyetemében).2 Önmagából sugározza ki a hét Sugarat vagy Dhyan-Chohan-okat - amint a felsőbb Sephiroth-háromság kisugá­rozza az alsóbb hét Sephiroth-ot. Más szóval a Homogén a Heterogén lesz, az „Ősatom" (Protyle) az Elemekre különböződik szét. Ezek azonban, hacsak vissza nem térnek eredeti Elemükbe, sohasem léphetik át a Laya-t, vagy zérópontot.


    Innen az allegória. A Lipikák elválasztják a tiszta szellem világát (vagy síkját) az Anyag síkjától. Akik „leszállnak és felszáll­nak", - vagyis a testet öltő Monádok és a tisztulni törekvő emberek, akik felszállnak ugyan, de még nem érték el egészen a célt, csakis a „Légy-Velünk” napon léphetik át az „Át-Ne-Lépj körét”. Ezen a napon szabadítja fel magát az ember a tudatlanság béklyóitól, és teljesen felismeri, hogy a személyiségén belül levő Egója - melyet tévesen sajátjának tartott - nincs elkülönítve az EGYETEMES EGO-tól (Anima Supra-Mundi). Ezzel az ember belemerül az Egy Lényegbe, hogy nemcsak eggyé váljék „velünk” (a megnyilvánult egyetemes életekkel, amelyek „EGY” ÉLETET alkot­nak), hanem hogy ezzé az életté legyen.


    Csillagászati szempontbál tehát, az „ÁT NE LÉPJ Gyűrű”, melyet a Lipikák a Háromszög, az Első Egy, a Kocka, a Máso­dik Egy és az Ötszög (Pentacle) köré rajzolnak, hogy ezeket az alakokat körülírják: újra csak magában foglalja a 31415 jelképét, vagyis a matematikai képletekben állandóan használt együtthatót (a π értéket), mert a mértani alakok itt a számjegyek helyett állanak. Általános filozófiai tanítás, hogy ez a gyűrű túl van azon az övön, amelyet a csillagászatban ködfolt-övnek neveznek. Ez azonban épp oly téves felfogás, mint amilyen téves a Purána-i és más exoterikus írásokban a Devaloka világok és égboltozatok 1008 világának helyrajza és leírása. Tudjuk, hogy mind az ezoterikus, mind a világi tudományos tanítások szerint, olyan kiszámíthatatlan távolságban is vannak világok, hogy a legközelebbinek fénye, - s ez épp most érkezett el a modern Kaldeusokhoz - valószínűen már jó ideje elhagyta fényforrását, amikor elhangzottak a szavak „Legyen Világosság”. De ezek a világok nincsenek a Devaloka síkon, hanem a Kozmoszunkban vannak.

    A vegyész az anyagi síkkal foglalkozik, s annak laya vagy zéró pontjáig hatol, és itt megakad. A természettudós vagy a csillagász billiókkal számolja a mérföldeket a ködfoltokon túl, és azután ő is megakad. A félig beavatott okkultista azt képzeli, hogy ez a laya-pont olyan síkon létezik, amelyet, ha nem is fizikai, az értelem mégis felfoghat. De a teljesen Beavavatott tudja, hogy az „Át-Ne-Lépj” gyűrű nem hely, hogy távolsága nem is mérhető, de hogy mégis létezik a végtelenségnek feltétlenségében. A teljesen Beavatottnak e „Végtelenségé”-ben nincsen sem magasság, sem szélesség vagy vastagság, de minden megmérhetetlen mélység, mely a fizikaiból a „para-para-metafizikaiba” ér le. Mikor a „le” szót használjuk, a mélység lényegét értjük, - a „sehol és mindenütt”-et, nem pedig a fizikai anyag mélységét.


    Ha gondosan átkutatjuk a népszerű vallások exoterikus és durván emberi alakba öltöztetett (anthropomorphic) jelképeit, akkor még ezekben is megtaláljuk homályos nyomát annak a tanításnak, amely a Lipikák őrizte „Át-Ne-Lépj” körben megtestesült. Meg­találjuk így még a Visishtádwaita Vedanta felekezet tanításaiban is. Ez pedig egész Indiában a legszívósabban ragaszkodik az antropomorfizmushoz. Mert azt olvassuk a felszabadult lélekről, hogy:


    Miután Moksha-t (a boldogság állapota, a „Bandha-tól vagy a rabságtól való megszabadulás”) elérte, a PARAMAPADHA-nak nevezett helyen boldogságot élvez. Ez a hely nem anyagi, hanem Suddasattva-ból való (a lényeg, melyből Isvara - „az Úr” teste alakult), Ott a Muktá-k vagy a Jivatmá-k (Monád-ok), akik Moksha-t elérték, soha többé nincsenek alávetve sem az anyag, sem a Karma tulajdonságainak. De ha akarják, testet ölthetnek a Földön1, hogy a világgal jót tegyenek. E világból a Déva Yana-nak nevezett út vezet Paramapadha-ba, vagyis az anyagtalan világokba. Mikor valaki Mokshá-t elérte és a test meghal:


    „A Dzsiva (Lélek) Sukshma Sarira2-val a test szívéből a Brahmarandra-hoz a fej tetejébe megy, átvonulva Sushumna-n. Ez az ideg a szívet a Brahmarandra-val köti össze. A Dzsiva Brahmarandra-n tör át és a Napsugarakon át a Nap (Suryamandala) területére megy. Azután a Napnak egy sötét pontján át Paramapadha-ba tér. A Dzsiva-t útjában a jógával szerzett Magasztos Bölcsesség vezeti.3 A Dzsiva így tovább halad Paramapadha-ba az Athivahika-k (hordozói az ő átmenetében) segítségével. Ezek Archi-Ahas. . . Aditya, Pradzsapati stb. néven ismeretesek. Az itt említett Archi-k tiszta lelkek stb. stb.” (Pundit Bhashyacharya F. T. S. Visishtadwaita Catechisma.)


    Egyetlen egy Szellem sem lépte át soha ennek a gyűrűnek tiltott vonalát, a „Feljegyzőket” (Lipikák) kivéve, és egy sem fogja átlépni a következő Pralaya napjáig. Mert ez a határ elválasztja a végeset - bármennyire végtelen is az az ember szemében - a valójában VÉGTELEN-től. Az említett „fel és leszálló” szellemek tehát azok „seregei”, akiket határozatlan kifejezéssel „Égi Lények”-nek nevezünk. A valóságban egyáltalán nem azok. A Létezés hierarchiá­jának magasabb világaiba tartozó lények, olyan mérhetetlenül magasztosak, hogy előttünk feltétlenül Isteneknek és együttvéve ISTEN-nek látszanak. De mi, halandó emberek, is szükségképpen ilyennek látszunk a hangyának, amely saját képességeinek meg­felelően okoskodik. Ki tudja, a hangya talán szintén egy személyes Isten bosszuló kezének tartja a gyermek kezét, aki csintalanságból egy pillanatban szétrombolja a hangyabolyt, sok hét munkáját ­hosszú évek a rovarok időszámításában. A hangyának ez nagyon fájhat, a gondviselés és a bűn kapcsolatának tulajdoníthatná a meg nem érdemelt szerencsétlenséget, és épp úgy, mint az ember, azt gondolhatná, hogy ez ősszülője bűnének következménye. Ki ismeri az igazat? Ki tudná bizonyítani vagy tagadni ezt? Korunk legnagyobb önhittsége: állítani, hogy az egész Naprendszerben rajtunk kívül nincsenek gondolkodó és értelmes lények, az emberi síkon. A tudomány jogosan csak azt állíthatja, hogy nincsenek láthatatlan Értelmek, amelyek ugyanolyan feltételek közt élnek, mint mi. De azt már nem tagadhatja teljesen, hogy létezhetnek világok a világokon belül, egészen más feltételekkel, mint amelyek a mi világunk természetét alkotják. Azt sem tagadhatja, hogy lehetséges bizonyos korlátozott közlekedés1 egyes ilyen világok, és a mi világunk között. A legmagasabb világokba tartozik, amint tanítják, a tisztán isteni Szellemek hét rendje; a hat alsóbba olyan hierarchiák tartoznak, amelyeket az emberek alkalomadtán láthatnak és hallhatnak, s ezek érintkeznek is földi ivadékaikkal. Ez az ivadék felbonthatatlanul van velünk összekötve, mert minden emberi princípiumnak közvetlen forrása ezeknek a nagy Lényeknek termé­szetében van. Ők látnak el a megfelelő láthatatlan elemekkel, amelyek bennünk vannak. A fizika tudománya továbbra is fog­lalkozhat az élő lények élettani szervezetével (mechanism), és folytathtja eredménytel kísérleteit, hogy érzelmeinket, észleléseinket szerves hordozóik működé­sére vezesse vissza. Különben is, amit ezen a téren valaha el lehet érni, azt már elérték, és a tudomány tovább nem mehet. Áthághatatlan fal előtt áll, és erre rajzolja azt, amit nagy élettani és lélektani felfedezéseknek tart. De ezek mindegyikéről be fog bizonyulni később, hogy nem ér többet egy tudományos képzeletből és érzékcsalódásból szőtt pókhálónál. A fiziológia tudománya csak fizikai formánk szöveteit elemezheti és kutathatja.2 A bennük levő magasabb hat príncípium örökre ki fogja kerülni az olyan lélektől vezetett kezet, mely céltudatosan mellőzi és visszautasítja az Okkult Tudományt.


    A „LÉGY VELÜNK Nagy Napja” tehát olyan kifejezés, melynek egyetlen érdeme szószerinti fordításában rejlik. Nem könnyű jelen­tését olyan közönségnek felfedni, mely az okkultizmus misztikus tanítását, vagyis még inkább, az Ezoterikus Bölcsesség vagy „Budhizmus” tanítását nem ismeri. A fenti kifejezés e tanítás sajátságos kifejezése, és a be nem avatott számára éppen olyan homályos, mint az egyiptomiak elnevezése. Az egyiptomiak ugyanezt a Napot a „JÖJJ-HOZZÁNK Napnak”3 nevezték. Ez azonos az előbbi kifejezéssel, bár jobb volna, ha a „légy” igét ebben a jelentésben inkább a „Maradj” vagy „Pihenj-velünk” kifejezések akármelyikével helyettesítenénk, mert a kifejezés a PIHENÉS-nek arra a hosszú idő­szakára vonatkozik, melyet Paranirváná-nak nevezünk. Az egyiptomi szertartások exoterikus magyarázata szerint minden elhunytnak lelke - a Főpaptól kezdve a szent bikáig, Ápiszig - Osiris-szá lett, - osirizálódott. Csakhogy a Titkos Tanítás mindig azt tanította, hogy minden Monád csak létezésének 3000 ciklusa után osirizá­lódik igazán. Ez tehát erre az esetre is áll.


    A „Monád”-nak, mely a „Hét”-nek természetéből és tulaj­don Lényegéből született (legmagasabb princípiumát közvetlenül a Hetedik Kozmikus Elem zárja magába), meg kell tennie hetes kör­forgását a Létezés és formák Ciklusán végig, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, és azután megint az embertől az Istenig. Paranirvana küszöbén újra felveszi eredeti Lényegét, és újra a Feltétlenné válik.








    VI. STANZA
    VILÁGUNK NÖVEKEDÉSE ÉS KIBONTAKOZÁSA


    1. A KÖNYÖRÜLET ÉS TUDÁS ANYJÁNAK (a), KWAN-YIN-NEK1, A KWAN-YIN-TIEN-BEN (b), SZÉKELŐ KWAN-SHAI-YIN „HÁRMASSÁ­GÁNAK" HATALMÁNÁL FOGVA, FOHAT AZ Ő NEMZEDÉKÜK LEHELETE, A FIAKNAK FIA, MIUTÁN ELŐHÍVTA AZ ALSÓBB MÉLY­SÉGBŐL (káosz) SIEN-TCHAN (a mi Világegyetemünk) KÉPZELET­BELI FORMÁJÁT ÉS A HÉT ELEMET:


    (a) A Könyörület és Tudás Anyját, Kwan-Shai-Yin „hármas­ságá"-nak nevezik, mert metafizikai és kozmikus korrelációiban ő a Logosz-nak az „Anyja, Felesége és Leánya”. A későbbi teo­lógiai fordításokban ő lett az „Atya, Fiú és (a nőnemű) Szent Lélek” - a Sakti vagy Energia - a háromnak a Lényege. Így a Vedan­tisták ezotériájában Daiviprakriti, - Esvara a Logosz2 által megnyil­vánult Világosság - egy s ugyanakkor a Logosznak, vagy Parabrahm Igéjének az Anyja és Leánya is. A transz-himalájai tanításokban pedig - a jelképes és metafizikai teogónia hierarchiájában - ő „az ANYA”, vagyis az elvont, eszményi anyag: Mulaprakriti, a Természet Gyökere. Metafizikai szempontból Ádi-Bhúta-nak kor­relációja, amely a Logoszban, Avalokitéswâra-ban nyilvánult meg. És a tisztán okkult és kozmikus szempontból ő Fohat3, „a Fiúnak Fia”, a kétnemű (androgynous) energia, mely ebből a „Logosz Világosságá”-ból származik, és a tárgyszerű (objective) Világegye­tem síkján mint a rejtett és mint a megnyilatkozó Villamosság nyilvánul meg, - s ez az ÉLET.


    (b) Kwan-Yin-Tien annyit jelent, mint a „Hang dallamos mennyországa”, Kwan-Yin hajléka, vagy szószerint az „Isteni Hang”. Ez a „Hang” rokonértelmű kifejezés az Igével vagy a Szóval: „Beszéd”, mint, a gondolat kifejezése. Itt ráakadunk a Bath-Kol héber szó összefüggésére, sőt talán eredetére is. Bath-Kol „az Isteni Hang leánya” vagy az Ige, vagy a hím- és női Logosz, a „Mennyei Ember”, vagy Adam Kadmon, aki egyszersmind Sephira is. Biztos, hogy ezt a hindu Vâch, a Beszéd vagy a Szó istennője, előzte meg. Mert Vâch - Brahmâ-nak lánya és női fele, amint mondottuk, olyan valaki, akit „az istenek nemzettek” - éppúgy, mint Kwan Yin és Isis (aki szintén lánya, felesége és nővére Osirisnek) és még más istennők, a nőnemű Logosz, úgy­szólván a Természetben levő ható erőknek istennője, a Szó, a Hang (Voice or Sound) és a Beszéd. Ha Kwan Yin a „dallamos Hang”, akkor Vâch a „dallamos tehén, amely, mint Anya-Természet, tej helyett táplálékot és vizet adott” (a nőnemű princípium) - „amely ellátást és táplálékot nyújt”. A teremtés munkájában a Pradzsapatinak társa. Hím- és nőnemű, ad libitum (tetszés szerint); ilyen Ádám és Éva. Ő Aditi-nek egyik formája - mely az Éternél magasabb princípium - ő egyik formája Akâsa-nak, s ez a Ter­mészet összes erőinek összefoglalása (synthes). Tehát mindkettő, Vâch és Kwan-Yin, az Okkult hangnak (sound) mágikus poten­ciája a Természetben és az Éterben. Ez a „Hang” hívja elő a Káoszból és a Hét elemből Sien-Tchan-t, a Világegyetemnek kép­zelet-szőtte alakját.


    Így a Manu-ban Brahmát (a Logosz is) úgy ábrázolják, hogy testét két részre: hím és nőre osztja. A női felében, Vâch-ban teremti Viradzs-ot, aki saját maga, vagyis újra csak Brahmâ. Tudós vedanta okkultista erről az „istennőről” szólván megmagyarázza, miért nevezik Esvara-t (vagy Brahmâ-t) Igé-nek, vagy Logosznak, és hogy tulajdonképpen miért is hívják Sabda Brahmam-nak, Ezt mondja:


    „A magyarázatom egészen misztikusnak fog látszani, de ha misztikus is, óriási a jelentősége, ha helyesen értik. Régi iróink azt mondták, hogy négyféle Vâch van. (Lásd a Rig Védá-t és az Upanishad-okat.) Vaikhari-Vâch az, amit kiejtünk. A Vaikhari-Vâchnak valamennyi fajtája a Madhyama, azután Pasyanti és végül a Para-alakjában1 létezik. Ezt a Pranava-t azért nevezik Vâch-nak, mert a nagy Kozmosz négy princípiuma Vâch e négy alakjának megfelel. Az egész megnyilvánult Naprendszer pedig Sukshma formájában, a Logosz világosságában vagy energiájában van meg, mert a Logosz energiája felfogódik, és átvivődik a kozmikus anyagra . . . Az egész Kozmosz tárgyszerű formájában Vaikhari-Vâch, a Logosz világossága a Vâchnak Madhyama formája, a Logosz maga a Pasyanti formája és Parabrahm a Para formája vagy aspektusa. Ennek a magyarázatnak megvilágításában iparkodnunk kell megértenünk a különféle filozófusokat, akik azt állították, hogy a megnyilvá­nult Kozmosz az Ige, mely mint Kozmosz nyilvánult meg.” (Lásd a Bhagavad­gita-ról szóló fent említett előadást.)



    VI. STANZA. - Folytatás

    2. A GYORS ÉS RAGYOGÓ LÉTREHOZZA A HÉT LAYA2 (a) KÖZPONTOT, AMELYEKEN A „LÉGY VELÜNK” NAGY NAPIG SEMMI SEM GYŐZEDELMESKEDIK, ÉS ELHELYEZI A VILÁGEGYETEMET EZEKEN AZ ÖRÖK ALAPOKON, KÖRÜLVEVÉN SIEN-TCHANT-T AZ ELEMI CSÍ­RÁKKAL (b).


    (a) A hét Laya központ a hét Zérópont. A Zéró kifejezést olyan értelemben használjuk, mint a vegyészek. Azt a pontot jelöljük meg vele, ahol az ezotériában a megkülönböződés számí­tása kezdődik. A Központokból indul ki az elemek megkülönböző­dése, amelyek Naprendszerünk szervezetébe lépnek. E központok mögött sejteti velünk az ezotérikus filozófia az Élet és Világosság „Hét Fiá”-nak, a hermetikus és valamennyi más filozófia hét Logoszának, halvány metafizikai körvonalait. Gyakran felvetették a kérdést, hogyan határozhatók meg szabatosan Fohat erői és tevé­kenységei, mivel látszólag azokat az erőket és tevékenységeket fejti ki, melyeket a népszerű vallásokban a személyes Istennek tulajdonítanak. A választ éppen most adtuk meg az V. Stanza Magyarázatában. Amint a „Bhagavadgita-ról szóló előadások” helyesen kifejezik: „Az egész Kozmosznak szükségszerűen léteznie kell abban az Egy Energia Forrásban, amelytől ez a világosság (Fohat) kiárad.” Akár hétnek, akár csupán négynek vesszük is a Kozmosz és az ember princípiumait, a fizikai Természetben levő, és a Természet erőinek száma hét. Ugyanez a tekintély állítja, hogy „Pradzsna, vagyis a felfogó képesség (capacity of perception) hétféleképen nyilvánul meg, az anyag hét állapotának megfelelően,” (Personal and impersonal God)*. Mert „amint az emberi lény hét princípiumból áll, úgy a Naprendszerben is a megkülönböződött anyag hét különböző állapotban fordul elő.” Így van ez Fohat-tal1 is. Ő Egy és Hét, és a Kozmikus síkon ott van Ő az összes olyan megnyilvá­nulásban, amilyen a világosság, a hő, a hang, a vonzás stb, és Ő a VILLAMOSSÁG szelleme, ez pedig a Világegyetem ÉLETE. Mint elvontságot (abstraction) az EGY ÉLET-nek nevezzük; mint tár­gyiasult (objective) és látható Valóságról, hetes megnyilvánulási fokozatról beszélünk. Ez a megnyilvánulás a legfelsőbb fokon az Egy felismerhetetlen KAUZALITÁS-sal kezdődik, és mint az Anyag minden atomjában benne rejlő, Mindenütt-jelenlevő Elme és Élet végződik. A tudomány azt mondja, hogy ezt az Életet nyers anyag, vak erő és értelem nélküli mozgás fejlesztette. Az Okkultisták ellenben értelmes TÖRVÉNY-re és érző ÉLET-re utalnak, és hozzáteszik, hogy Fohat mind ennek vezető Szelleme. De ő mégsem személyes Isten, hanem azoknak a mögötte rejlő, más Erőknek kisugárzása, amelyeket a keresztények Istenük „Hírnökei”-nek hívnak. (Ez az Isten valójá­ban csak az Elohim, vagy helyesebben egy a Hét Teremtő közül, kiket Elohim-oknak neveznek.) Mi pedig: „az Élet és Világosság legelső Fiai Hírnökének” hívjuk.



    (b) Az „Elemi Csírák” a Tudomány Atomjai és Leibnitz Monádjai. Ezekkel tölti be Fohat Sien Tchan-t (a „Világegyetem”) Tien-Sin-ből (az „Elme Mennyországa” vagy szó szerint: az, ami feltétlen).



    VI. STANZA. - Folytatás.


    3. A HÉT (elem) KÖZÜL - ELŐSZÖR EGY MEGNYILVÁNULT, HAT REJTETT; KETTŐ MEGNYILVÁNULT - ÖT REJTETT; HÁROM MEGNYILVÁNULT - NÉGY REJTETT; NÉGY LÉTREJÖTT - HÁROM REJTVE MARADT; NÉGY ÉS EGY TSAN (törtrész) FELFEDETT - KÉT ÉS EGY FÉL REJTETT; HAT MAJD MEGNYILVÁNUL - EGY FÉLRETEVŐDIK (a). VÉGÜL HÉT KIS KERÉK FOROG; EGYIK SZÜLI A MÁSIKAT. (b)


    (a) Ezek a Stanzák ugyan az egész Világegyetemre vonatkoznak, egy-egy Mahâpralaya (egyetemes pusztulás) után, mégis ez a mondat analógiásan Földünk legelső (noha összetett) Hét Elemének fejlődésére és végső kialakulására is vonatkozik, amint ezt az Okkul­tizmus minden tanítványa észreveheti. Ezekből most négy elem már teljesen megnyilvánult. Az ötödik - Éter - csak részben nyilvánult meg, mert még alig vagyunk a Negyedik Kör második felében. Az ötödik elem tehát csak az ötödik körben nyilvánul meg teljesen. A világok, beleértve a mienket is, mint csírák eredetileg termé­szetesen az EGY Elemből fejlődtek ki, amikor ez a második állapotában volt, (az „Atya-Anya”, a megkülönböződött Világ­lélek; ez azonban nem az, amit Emerson „Over-Soul”-nak nevez). Nevezzük akár a modern tudomány szerint kozmikus pornak és tűzködnek, vagy mint az Okkultizmus - Akâsa-nak, Dzsivátma-nak, isteni asztrális fénynek vagy „Világ-Lélek”-nek. De a fejlődésnek ezt az első állapotát, megfelelő idő múlva, a következő állapot követte. Sem világot, sem égi testet nem lehetett volna felépíteni a tárgyi (objective) síkon, hacsak az elemek már eléggé meg nem különböződtek volna a Laya-ban pihenő eredeti Ilus-ukból. A Laya kifejezés rokonértelmű a Nirvana-val. Valójában minden állagnak nirvanai feloszlása ez, mikor is az állagok egy-egy életciklus után eredeti állapotuknak nyugalmába (latency) elmerültek. Ez az árnyéka annak a ragyogó, de test nélküli anyagnak, amely volt, a nemlegesség (negativeness) birodalma, melyben a Világegyetem tevékeny erői szunnyadó állapotban vannak, nyugalmuk időszaka alatt. Ha elemekről van szó, állandóan szemükre vetik a Régieknek, hogy „egyszerűeknek és felbonthatatlanoknak gondolták őket”.1 Ez újra igazolatlan állítás. Semmi esetre sem érheti ez a vád a beavatott régi filozófusokat, hiszen ők találtak ki kezdettől fogva allegóriákat és vallási mítoszokat. Ha nem ismerték volna Elemeik különnemű voltát (Heterogeneity), akkor nem személyesítették volna meg a Tüzet, Levegőt, Vizet, Földet és az Étert. Kozmikus isteneik és istennőik nem lettek volna megáldva annyi utóddal, oly számos fiúval és leánnyal. Ezek mind elemek, amelyek valamennyien a megfelelő Elemtől és Elemben születtek. Az alkímia és az okkult jelenségek még elméletben is, érzékcsalódás és tőrbeejtés lettek volna, ha a Régiek nem ismerték volna minden egyes elem lehetséges erőit, korrelatív tevékenységét és tulajdonságát, amelyek a Levegő, Víz, Föld - de még a Tűz összetételében is közreműködnek. A Tűz még ma is terra incognita (teljesen ismeretlen) a modern tudomány előtt. Mozgásnak, fény- és hőfejlődésnek, égésállapotnak nevezi, - tehát röviden: külső megnyilvánulásaiból határozza meg, és nem ismeri mivoltát. De a modern tudomány, úgy látszik, nem vesz figyelembe valamit, tudniillik azt, hogy kezdetben bármennyire megkülönböződtek is ezek az egyszerű kémiai atomok, mégsem voltak azok az összetett testek, amelyeket a tudomány ma ismer. Ezeket az atomokat nevezte az ősrégi filozófia: „tulajdon Szülőik teremtőinek”; tulajdon anyjuk atyáinak, fivéreinek, férjeinek; s ezeket az anyákat megint tulajdon fiaik leányainak, mint például Aditi-t és Daksha-t. Sem a Víz, sem a Levegő, sem a Föld (álta­lános kifejezés szilárd testekre) nem léteztek jelen alakjukban, és ők az anyag azon három halmazállapotát képviselték, melye­ket egyedül ismer el a tudomány. Ezek ugyanis mind – még a tűz is – a teljesen kialakult bolygók légkörétől már átalakított (recombined) termékek, úgy hogy a Föld kialaku­lásának első időszakaiban egészen sui generis (sajátos) dol­gok voltak. S miután a Naprendszerünkben uralkodó feltételek és törvények teljesen kialakultak, továbbá Földünk, valamint minden más bolygó légköre, hogy úgy mondjam, a saját olvasztó tégelyévé vált, az Okkult Tudomány azt tanítja, hogy a térben állandó csere folyik a molekulák, helyesebben az atomok között, egymással korrelációba lépnek, és így minden bolygón meg­változtatják egyenértékű alkatrészeiket. Néhány tudós, még pedig a legnagyobb fizikusok és vegyészek közül, már kezdi sejteni ezt a tényt. Az Okkultisták ősidők óta ismerték. A spektrosz­kóp (külső bizonyíték révén) csupán a valószínű hasonlóságot mutatja ki a földi és csillagi anyag között. Többet nem tehet. Nem mutathatja ki, vajon az atomok éppen úgy és épp olyan feltételek mellett vonzzák-e egymást, mint állítólag a mi bolygóink atomjai fizikai és kémiai értelemben. Elhihetjük azt, hogy a hőmérséklet fokozatai, az elgondolható legmagasabb foktól a leg­alacsonyabbig, az egész Világegyetemben és az egész Világegyetem számára egy és ugyanazok. De - eltekintve a feloszlástól és újra egyesüléstől - a sajátosságok minden bolygón különbözők. S így atomok olyan új létformákat alkotnak, amelyekről a fizikai Tudo­mány nem is álmodik, és amelyeket fel nem ismerhet. Amint azt a „Five Years of Theosophy” (242. o.-ban) már kifejeztük, az üstökös-anyag lényege pl. „teljesen eltér azoktól a vegyi és fizikai tulajdonságoktól, amelyeket a föld legnagyobb vegyészei és ­fizikusai ismernek". Ennek az anyagnak természete is változik bizonyos módon, amikor légkörünkön sebesen áthalad. Így nem­ csak bolygóink elemei, de még a Naprendszerben levő valamennyi testvérének elemei is, épp annyira különböznek összetételükben egymástól, mint a Naprendszerünk határán túl fekvő kozmikus elemektől.1 Ezért a mi elemeinket nem vehetjük alapul, mikor azokat más világok elemeivel hasonlítjuk össze.2 Eredeti, szűzies állapotában az Örök Anya kebelébe zárva, minden atom, ha az Anya birodalmának küszöbén kívül születik, folytonos szétkülön­bözésre van ítélve. „Az Anya alszik, de mégis mindig lélegzik.” És minden lélegzése kiküldi proteusi termékeit a megnyilvánulás síkjára. Ezeket a kiáradás hulláma magával ragadja, Fohat szét­szórja, és a mi bolygónk vagy más bolygó légköre felé, vagy azon túl hajtja. Ha ebbe egyszer belejutott, akkor az atom el van veszve. Eredeti tisztasága örökre elveszett, ha csak a sors ki nem ragadja egy „Kiömlő áramba” („a current of Efflux”) vivén. (Ez okkult kifejezés, és teljesen más folyamatot jelent, mint a szó köznapi értelme.) Ekkor újra a határszélre kerülhet, ahol egykor elveszett, és ha nem a felső térbe, hanem a belső térbe menekül, a differenciális egyensúly állapotába jut, és szerencsésen újra fel­szívódik (re-absorbed). Ha igazán képzett okkultista-alkimista leírná „Egy atom életét és kalandjait”, ezzel biztosan magára vonná a modern vegyész legnagyobb megvetését, de talán utólag háláját is.3 Akárhogy is legyen, „Az Atya-Anya Lehelete hideg és ragyogó, amikor kiárad és forró és romlott lesz, hogy újra lehűljön, és a benső Tér örökkévaló kebelében megtisztuljon", mondja a Magyarázat. Az ember hideg, tiszta levegőt szív be a hegy tetején, és mikor kileheli, az tisztátalan, meleg és átalakult. Mivel minden bolygónak magasabb légköre a szája és az alsóbb a tüdeje - így a mi bolygónk embere csupán az „Anya hulladékát” leheli be, s ezért a „végzete, hogy tőle meghaljon”.1


    (b) A folyamat, amelyre úgy hivatkozunk, hogy „a kis kerekek közül egyik szüli a másikat” fentről számítva a hatodik világban megy végbe, és az egész megnyilvánult Kozmosz leganyagiasabb világának síkján - a mi földi síkunkon. Ez a „Hét Kerék” a mi bolygóláncunk (lásd az 5. és 6. sloka magyarázatát). „Kerekek”-en általában a különféle gömböket és erőközpontokat értenek. Ezek azonban itt a mi hetes gyűrűnkre (Ring)2 vonatkoznak.



    VI. STANZA. - Folytatás.


    4. AZ IDŐSEBB KEREKEK HASONLATOSSÁGÁRA ÉPÍTI, S AZ EL NEM PUSZTULÓ KÖZPONTOKON HELYEZI EL AZOKAT (a). HOGYAN ÉPÍTI AZOKAT FOHAT? ÖSSZEGYŰJTI A TÜZES PORT. GÖMBÖKET ALKOT A TŰZBŐL, ÁTFUT RAJTUK ÉS KÖRÜLÖTTÜK, ÉLETET ÖNTVE BELÉJÜK, AZUTÁN MOZGÁSBA HOZZA AZOKAT, EGYESEKET ERRE, MÁSOKAT ARRA. HIDEGEK - MELEGÍTI AZOKAT. SZÁRAZAK - MEG­NEDVESÍTI AZOKAT. RAGYOGNAK - LEGYEZI ÉS LEHŰTI AZOKAT (b). ÍGY CSELEKSZIK FOHAT AZ EGYIK VIRRADATTÓL A MÁSIKIG, HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT.3


    (a) A Világokat „idősebb Kerekek hasonlatosságára” építik, tudniillik az előbbi Manvantara-kban létezett, és Pralaya-ba átment, Kerekek hasonlatosságára, mert a Kozmoszban mindennek, - a Napnak és a fűben mászó szent-jános bogárnak egyaránt - születésére, növekedésére és pusztulására EGY a TÖRVÉNY. A töké­letesedés munkája, minden új megnyilvánuláson keresztül, szün­telenül tart, de az állag-anyag (Substance-Matter) és az erők egy és ugyanazok. És ez a TÖRVÉNY minden bolygón alsóbbrendű és különféle törvényekben működik.


    Az „el nem pusztuló Laya Központok” nagyon fontosak, és jelentésüket teljesen meg kell értenünk, ha tiszta fogalmat akarunk alkotni az Ősi Kozmogóniáról, amelynek elméletei most az okkul­tizmusba mennek át. Egy dolgot már most megállapíthatunk. A világok nem épültek sem a Laya központokon, sem azok felett, sem a Laya központokban, mert a zérópont állapot, nem pedig matematikai pont.


    (b) Tartsuk szem előtt, hogy Fohatról, a Kozmikus Villamos­ság építő Erejéről képletesen azt mondják, hogy éppúgy, mint Rudra, ő is Brahmâ-ból* pattant ki, „az Atyának agyvelejéből és az Anyának kebeléből”, és hogy azután átváltoztatta magát hímmé és nővé, vagyis pozitív és negatív villamossággá polarizálódott. Hét fia van, ezek a fivérei. Fohatnak mindannyiszor meg kell születnie, valahányszor fía-fivérei (son-brothers) közül kettő túl­ságosan egymás közelébe kerül, - akár ölelésről, akár birkózásról legyen szó. Hogy ezt megakadályozza, összeköti és egyesíti a különböző természetűeket és elválasztja a hasonló alkatúakat. Mindenki láthatja, hogy ez a dörzsöléssel előidézett villamosságra vonatkozik, és arra a törvényre, hogy két különböző villamosságú tárgy vonzza, és két azonos villamosságú taszítja egymást. A Hét „Fia-fivér” pedig a Kozmikus mágnesség hét formáját képviseli és személyesíti. A gyakorlati Okkultizmusban a „Hét Gyökeres”-nek nevezik őket. Ezeknek együttműködő és tevékeny ivadéka más erők között: a villamosság, mágnesség, hang, világosság, hő, kohézió, stb. Az Okkult Tudomány azt mondja, hogy ezek rejtett viselkedésükben érzékfeletti hatások, és az érzékek világában objektív jelenségek. Az elsők felfogására rendkívüli képességek kellenek, - az utóbbiak észrevételére a rendes fizikai érzékek is ele­gendők. Ezek valamennyien, még inkább érzékfeletti, szellemi tulajdon­ságok tartozékai és azok kisugárzásai. Ezek nincsenek megsze­mélyesítve való és tudatos OKOK-ban, hanem ilyenekhez tartoznak. Az ilyen lények leírását teljesen hasztalan volna megkísérelni. Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy tanításunk ezt a jelensé­gekben megnyilvánult világegyetemet nagy Érzék­csalódásnak tartja. Szerinte tehát valamely test annál inkább meg­közelíti a valóságot, mennél közelebb van az ISMERETLEN ÁLLAG-­hoz, mert így mindinkább távolabb van a Maya e világától. Ezért, noha az öntudat e síkján való megnyilvánulásaikból testük molekuláris szervezetére nem következtethetünk, mégis szervezetük (a beavatott Okkultista [adept Occultist] szempontjából) határozottan objektív, ha nem is anyagias, a relatív noumenoni Világegyetemben, - ha ezt a megnyilvánulttal szembeállítjuk. A tudomány emberei nevezhetik Erőnek vagy Erőknek, amelyeket az anyag hoz létre, vagy pedig, ha úgy tetszik, akár az „anyag mozgásmódjai­nak.” Az Okkultizmus ellenben a hatásokban „Elementálokat” (erőket) lát, és az ezeket létrehozó közvetetten okokban értelmes ISTENI munkásokat. Ezeknek az Elementáloknak (amelyeket a Kormányzók biztos keze vezet) a tiszta anyag elemeivel való szoros összefüggése - mondhatnánk korrelációjuk - ered­ményezi a mi földi jelenségeinket, tudniillik a világosságot, hőt, mágnességet, stb. Természetesen soha nem fogunk egyet­érteni az amerikai szubsztancialistákkal1, akik minden erőt és energiát „Lény”-nek neveznek, legyen az akár fény, hő, villamos­ság vagy kohézió. Épp így nevezhetnénk Lénynek a kocsi kerekei- nek gördülésétől előidézett zajt, de így összetévesztenénk és azonosítanánk ezt a „zajt” a kint levő kocsissal és a kocsiban ülő irányító Értelemmel. De igenis mi, amint ezt ki is mutattuk, Lénynek nevezzük a „kocsisokat” és az azokat irányító Értelmeket, - a kormányzó Dhyan Chohan-okat. Az „Elementálok”, a természeti erők, a cselekvő, noha láthatatlan, vagy inkább észre­vehetetlen, másodlagos okok, és ők maguk a valamennyi földi jelenség fátyla mögött rejlő elsődleges okok eredményei. A villamosságot, fényt, hőt, stb. helyesen nevezték el „a mozgásban levő anyag kísértetének vagy árnyékának”, tudniillik ezek az anyagnak érzék­feletti állapotai, s mi ezeknek csak a hatásait ismerhetjük meg. Hogy tehát a fenti hasonlatot kiegészítsük: a fényérzet olyan, mint a gördülő kerekek zaja, egy megnyilvánuló hatás csupán, mely csak a megfigyelő számára létezik. A legközvetlenebb ok, mely az érzetet létrehozza, a kocsishoz hasonlít, ez a mozgásban levő anyag érzékfeletti állapota, egy Természeti-Erő vagy Elemen­tális. De, amint a kocsi tulajdonosa irányítja a kocsist a kocsi belsejéből, úgy e mögött az erő mögött, ott vannak a magasabb és noumenoni okok, az Értelmek.* Ezeknek lényegéből sugároz­nak ki ezek az „Anya”-állapotok, létrehozván az Elementálok­nak vagy pszichikai Természeti-Szellemek számtalan milliárdjait, épp úgy, mint minden esőcseppben létrejönnek a természet parányi véglényei (Infusoria). (Lásd: „Istenek, Monádok és Atomok, III. Rész, XV.) Fohat irányítja a princípiumok áthelyezését egyik bolygóról a másikra, egyik csillagról a másikra - a gyermek-csillagra. Ha valamely bolygó meghal, akkor éltető princípiumai áthelyeződnek egy-egy laya vagy alvó központba. Ilyenben ugyanis potenciális, de szunnyadó energia van; ez így életre ébred és új égitestté kezd kialakulni. (Lásd alább: „Néhány téves Teozófiai Felfogás stb.")

    Igen nevezetes, hogy a természettudósok egyrészt őszintén bevallják, hogy egyáltalában nem ismerik még a földi anyag igazi természetét sem, - az elsődleges-állag ugyanis szerintük inkább álom, mint komoly valóság, másrészt mégis döntő véleményt monda­nak erről az anyagról, és tudni vélik, hogy ez az anyag különféle összetételekben mire képes, mire nem. A tudósok csak nagyon felületesen ismerik (az anyagot) és mégis dogmákat állítanak fel. Csak „a mozgás egyik módja”, semmi egyéb. De az élő ember leheletében levő erő, mikor porszemet fúj le az asztalról, szintén és tagadhatatlanul „a mozgás egyik módja”; épp így tagadhatatlanul nem az anyagnak vagy a porszem részecskeinek tulajdonsága, és kiárad abból az élő és gondolkozó Lényből, aki lehelt, akár az indíték öntudatosan, akár öntudatlanul keletkezett. S valóban, mikor az anyagot - olyasmit, amiről mind máig mit sem tudnak - felruházzák egy benne rejlő tulajdonsággal, és ezt Erőnek nevezik, amelyről még kevesebbet tudnak, akkor sokkal komolyabb nehéz­séget teremtenek, mint ha elfogadnák minden természeti jelen­ségnél a mi „természeti-szellemeink" közreműködését.


    Az okkultisták azt állítják, hogy az összes, úgynevezett természeti erők, u. m. a villamosság, mágnesség, fény, hő, stb. stb. korántsem anyagi részecskék mozgási módjai, hanem, in esse, azaz végső szervezetükben, megkülönböződött megnyilvánu­lásai annak az Egyetemes Mozgásnak, melyet ennek a kötetnek első lapjain tárgyaltunk és magyaráztunk. (L. Előszó.) Mert ők, ha helyesen kifejezik magukat, nem azt mondják, hogy az anyag elpusztíthatatlan és örök, hanem ezt csak az anyagnak lényegéről és állagáról (azaz mindennek gyökeréről, Mulaprakriti-ről) állítják. Mikor Fohat-ról azt mondják, hogy „hét Laya központot” hoz létre, akkor ez azt jelenti, hogy a NAGY TÖRVÉNY (a teisták Istennek nevezik) formáló vagy teremtő célból megállítja, vagyis inkább megváltoztatja, saját állandó mozgását hét láthatatlan ponton, a megnyilvánult Világegyetem területén belül. „A nagy Lélegzet a Téren át hét lyukat fúr Laya-ba, hogy azok a Manvantara alatt körben forogjanak.” (Okkult Káté.) Mondtuk, hogy Laya az, amit a Tudomány zéró-pontnak vagy zéró-vonalnak nevezne, t. i. a feltétlen nemlegesség birodalma, vagyis az egy való­ságos abszolút Erő. Ez annak hetedik állapotának NOUMENON-ja, amit mi tudatlanságunkban „Erő”-nek nevezünk, és annak tekintünk; vagyis meg-nem-különböződött Kozmikus Állag Noumenonja, amely magában véve elérhetetlen és meg-nem-ismer­hető dolog a véges felfogás számára. Ez egyúttal gyökere és alapja a tárgyiság és alanyiság összes állapotainak; a semleges tengely, nem a sok megnyilvánulás (aspects) egyike, hanem annak központja. Talán megvilágítjuk ennek az értelmét, ha semleges központot próbálunk elképzelni - ez mindazok álma, akik állandó mozgást akarnak feltalálni. Egy „semleges központ” egyik szempont­ból (aspect) bármely adott érzékcsoportnak határpontja. Képzeljünk el tehát két egymásra következő síkot, ezek mindegyike megfelel az észlelőszervek egy-egy hozzátartozó csoportjának. Meg kell enged­nünk, hogy e két anyagi sík között szüntelen forgalom áll fenn, és ha követjük, (mondjuk) az alsóbb sík atomjait és moleku­láit, felfelé menő átalakulásukban, akkor észrevesszük, hogy ezek olyan pontra érnek, ahol egyáltalán túlmennek az alsóbb síkon használt képességeink határán. Tényleg az alsóbb sík anyaga itt a mi számunkra eltűnik észlelésünk elől, vagyis helyesebben, átmegy a magasabb síkra. És az anyag ilyen átmeneti pontnak megfelelő állapota bizonyára különös és nem egykönnyen felfedez­hető tulajdonságokkal bír. Ilyen „Hét Semleges Központ"-ot1 hoz tehát létre Fohat, aki, Milton szavaival:


    „Jól ásott alapokon . . . építésre várnak . . .”,


    az anyagot működésre és fejlődésre készteti.

    Az elsődleges-atom (anu) nem tud sokszorozódni, sem születése előtti, sem elsőszülötti állapotában; ezért nevezik „VÉG­ÖSSZEG"-nek, természetesen átvitt értelemben, mert ez a „VÉG­ÖSSZEG" határtalan. (Lásd I. Kötet „Függelék”-ét.) Ami a semmi­ség puszta szakadéka a természettudós számára, aki csak a látható okok és okozatok világát ismeri, az az okkultista számára az isteni Plenum (Teltség) határtalan Tere. Többféle módon is kifogásolják azt az elméletet, amely a Kozmosz kifejlődésé­nek (evolution) és visszahúzódásának (involution) vagy felszívódásá­nak (reabsorption) örökre váltakozó folyamatát tanítja és a brahmanai és ezoterikus tanítások szerint kezdet és vég nélküli folyamat.


    Így azt mondják az okkultistáknak, hogy ez lehetetlen, mert „a modern tudományos filozófia összes elméletei szerint, a természet szükségképpen kimerül”. Ha a természetnek a „kimerülésre” való hajlama valóban olyan hatalmas érv az Okkult Kozmogónia ellen, akkor viszont mi azt kérdezhetjük: „hogyan magyarázzák a pozi­tivisták, szabadgondolkozók és tudósok a minket körülvevő, működő csillagrendszerek seregeit”? Egy örökkévalóságon át volt idejük „kimerülni”; hogyan van tehát, hogy a Kozmosz azóta nem vált óriási élettelen tömeggé? Még a Holdról is csak feltételesen hiszik, hogy „kimerült”, holt bolygó és a csillagászat, úgy látszik, nem ismer sok ilyen kihalt bolygót.1


    A kérdésre nem lehet választ adni. De ettől eltekintve, meg kell jegyeznünk, hogy az a gondolat, hogy az „átalakítható (transfor­mable) energia mennyisége" a mi kis rendszerünkben idővel elfogy, tisztán a Napról alkotott megtévesztő képzeten alapszik, tudniillik, hogy a „fehér-izzón forró Nap” pótlás nélkül, állandóan kisugározza melegét a térbe. Erre azt válaszoljuk, hogy a természet kimerül és eltűnik ugyan a tárgyi síkról, de a nyugalom egy-egy időszaka után újra előjön az alanyiból, és újból felszáll. A Koz­moszunk és a természet csak azért merül ki, hogy egy tökéletesebb síkon újra megjelenjék minden egyes PRALAYA után. A keleti filozófusok anyaga nem a nyugati metafizikusok „anyaga” és természete. Mert mi az Anyag? S mindenek előtt, a mi tudomá­nyos filozófiánk nem az-e, amit Kant olyan helyesen és udvariasan így határozott meg: „Tudásunk korlátainak tudománya?” Hová vezette a tudományt az a sok kísérlet, hogy összekösse, egybe­fűzze és meghatározza a szerves élet valamennyi jelenségét, csupán fizikai és vegyi megnyilvánulások segélyével? Általában csak fel­tevésekre, melyek mint szappanbuborékok egymás után szét­pukkadtak, mielőtt még a tudomány emberei a tényleges valóságot fölfedezhették volna. Mindez elkerülhető lett volna és a tudás óriási léptekkel haladhatott volna előre, ha a tudomány és filozó­fiája tartózkodtak volna attól, hogy csupán az ő anyagjuk hiányos ismeretére építsenek elméleteket.2


    Ha fizikai értelem nem tudja megszámlálni még a homok­szemeket sem, amelyek néhány mérföldnyi tengerpartot takarnak, ha nem tudja kideríteni azoknak a homokszemeknek végső termé­szetét és lényegét sem, amelyek a természettudós tenyerén tapint­hatók és láthatók, akkor hogyan szabhatja meg egy-egy materialista azon törvények határait, amelyek az elsődleges káosz atomjainak állapotát és létezését változtatják meg? Vagy hogyan tudhat valami biztosat is az atomok és molekulák képességeiről és erőiről, mielőtt és miután ezek világokká alakultak? Ezek a változatlan és örök molekulák - még számtalanabbak a térben, mint a tenger­parton fekvő homokszemek - létezési síkjuknak megfelelően szerkezetükben úgy eltérhetnek egymástól, amint a lélek-állag különbözik hordozójától, a testtől. Azt tanítják, hogy minden atom­nak hét létezési síkja van, és hogy minden síkon a kifejlődés és felszívódás meghatározott törvényei uralkodnak. A csillagászok, geológusok és természettudósok még megközelítőleg sem ismerik azokat a kronológiai adatokat, amelyekből ki kell indulniuk, hogy bolygónk korát vagy naprendszerünk eredetét meghatározzák. Ezért vetődnek minden új elmélettel messzebbre és messzebbre a tények partjától a spekulatív ontológia mérhetetlen mélységeibe1, Az analógia törvényét a Naprendszereken-túli és Napon-inneni bolygók építőtervében nem alkalmazhatjuk szükségképpen azokra a korlátozott feltételekre, amelyeknek minden látható test a mi létezési síkunkon alá van vetve. Az Okkult Tudományban ez a törvény a Kozmikus fizika első és leg­fontosabb kulcsa. De legkisebb részleteiben kell tanulmányozni és „hétszer kell megforgatni”, hogy az ember megérthesse. Az okkult filozófia az egyetlen tudomány, amelyből e törvényt megismer­hetjük. Következésképpen, hogyan dönthetné meg valaki annak az okkultista állításnak igazát, hogy t. i. „a Világegyetem örök a maga feltétlen összességében és véges csak a feltételes megnyilvá­nulásaiban”, azzal az egyoldalú fizikai megállapítással, hogy „a természet szükségképpen kimerül”?



    Ezzel - a VI. Stanza 4. Slokájával - végződik a Stanzák­nak az utolsó Mahapralaya vagy egyetemes pusztulást követő Egyetemes Kozmogóniára vonatkozó része. A beálló Mahapralaya ugyanis elsöpör a térből minden megkülönböződött dolgot, Isteneket, atomokat egyaránt, mint megannyi száraz falevelet. Ettől a verstől kezdve, a Stanzák általában csakis a mi Naprend­szerünkkel foglalkoznak, tehát az abban levő bolygóláncokkal és különösen a mi bolygónk történetével (a negyedik bolygó és lánca). Valamennyi, ebben az I. kötetben még következő Stanza és vers csakis Földünk és a rajta levők fejlődésével foglalkozik. Ami a Földet illeti, igen különös - természetesen csak a modern tudomány szempontjából különös - tanítás áll fenn. Ezt ismertetnünk kell.


    De mielőtt teljesen új és nagyon is meglepő elméleteket tárunk olvasónk elé, néhány magyarázó szót kell előrebocsátanunk. Ez feltétlenül szükséges, mert ezek az elméletek nemcsak a modern tudománnyal kerülnek összeütközésbe, hanem bizonyos pontokon ellentmondanak más Teozófusok korábbi állításainak is. Pedig ezek a Teozófusok magyarázataikat és közléseiket ugyan arra a tekintélyre alapítják, mint mi.2


    Ez azt a gondolatot kelthetné, hogy ugyanannak a tanításnak hirdetői határozottan ellentmondanak egymásnak. Valójában azon­ban ez a különbség csak onnan ered, hogy a korábbi íróknak hiányos felvilágosításokat adtak. Ők így tévesen következtettek, és elhamarkodott megállapításokat tettek közzé, mindezt azért, mert a közönségnek teljes rendszert akartak adni. Azért ne csodálkozzék az az olvasó, aki már a Teozófia tanítványa, ha ezeken a lapokon azt látja, hogy különféle teozófiai munkákban megjelent állításokat helyesbítünk, és egyes oly homályban maradt részeket magya­rázunk meg, melyeknek eddig szükségképpen hiányosaknak kellett maradniuk. Sok olyan kérdés van, amelyet még az „Esoteric Buddhism” (a legjobb és legpontosabb az összes e fajta munkák között) szerzője sem érintett. Másfelől még ő is több téves felfogást hozott be. Ezeket most igazi misztikus megvilágításukban kell megjelentetni, amennyire erre a jelen író képes.


    Tartsunk tehát rövid szünetet a már megmagyarázott és az ezután következő Slokák között, mert a kozmikus időszakok, amelyek azokat elválasztják, mérhetetlen időtartamúak. Ez elég időt enged majd nekünk arra, hogy madártávlatból tekintsük át a Titkos Tanítás néhány olyan részét, melyeket a közönségnek többé­kevésbbé határozatlan és néha téves megvilágításban mutattak be.



    NÉHÁNY EDDIGI TÉVES TEOZÓFIAI FELFOGÁS A BOLYGÓKRÓL, KÖRÖKRŐL ÉS AZ EMBERRŐL

    A tizenegy kihagyott Stanza között van egy, amely teljesen leírja a bolygóláncok egymást követő kialakulását, az után, hogy az első kozmikus és atomikus megkülönböződés az ősi Akozmizmus­-ban1 megkezdődött. Fölösleges tehát most arról beszélnünk, hogy „törvények keletkeznek, mikor az Istenség teremteni készül”, mert (a) a törvények, vagy inkább a TÖRVÉNY örök és meg nem terem­tett; és (b) az Istenség a TÖRVÉNY és viszont. Sőt az egy, örök TÖRVÉNY fejleszt ki mindent, hetes elv alapján, a (leendő) megnyilvánult Természetben; többek között a világoknak számtalan kerek láncait is, amelyek hét gömbből állanak, és fokoza­tosan vannak elhelyezve a forma-világ négy alsóbb síkján (a három többi világ az Ősképek Világegyetemébe tartozik). Ebből a hét gömbből csak egy, t. i. a legalsóbb és leganyagiasabb van a mi síkunkon, vagyis észlelésünk körében, a többi hat ezen a síkon kívül esik, és ennélfogva földi szem nem láthatja. Minden ilyen világlánc egy másik alsóbb és kihalt lánc ivadéka és teremt­ménye - úgyszólván újraszületése. Hogy jobban megvilágítsuk, arra tanítottak, hogy a bolygók mindegyike hetes, akár ismertek, akár ismeretlenek; az a lánc is hetes, amelyhez a Föld tartozik. (L. Esoteric Buddhism.) (A régiek a bolygók közül csak hetet tar­tottak szentnek, mert ezeket a legnagyobb uralkodók vagy istenek kormányozzák, nem pedig azért, mert nem ismerték a többit2). Például olyan bolygókat amilyen a Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz stb. stb, vagy a Földünk, éppúgy láthatjuk, amint a mi földgömbünket való­színűen látják más bolygók lakói, ha ugyan vannak ilyenek, mert ezek a bolygók valamennyien egy síkon vannak. De ezeknek a boly­góknak felsőbbrendű társ-gömbjei a földi érzékeinken egészen kívül eső más síkokon vannak. Mivel alább úgyis megadjuk viszonylagos helyzetüket, és mivel ábrát is függesztünk a VI. Stanza 6. Sloka Magyarázatához, itt csak néhány magyarázó szóra van szükségünk. Ezek a láthatatlan kísérők különösképpen megfelelnek annak, amit mi az emberben „princípiumoknak” nevezünk. A hét gömb három anyagi és egy szellemi síkon van; megfelel az emberi felosztásban a hét princípiumunk három Upadhi-jának (anyagi tudathordozók) és egy szellemi hordozójának (Vahan). Ha tisztább mentális fogalom­alkotás kedvéért az emberi princípiumokat úgy képzeljük el, ahogyan a következő ábrán elrendeztük, akkor így felelnek meg a bolygói felosztásnak:



    A számok itt meg vannak fordítva, mert az egyetemesből indulunk ki, és a részlegesre térünk át, ahelyett, hogy az induktív vagy Arisztotelészi mód­szert követnénk. A szellemet soroltuk fel elsőnek, és nem hetediknek, ahogyan szokásos, de tulajdonképpen nem volna szabad.


    Az emberi princípiumokat az Esoteric Buddhism és más művek nyomán rendszerint így nevezik: 1. Atma; 2. Buddhi (vagy Szellemi Lélek); 3. Manas (Emberi Lélek); 4. Kama Rupa (a vágyak és szenvedélyek hordozója); 5. Linga Sarira; 6. Prana; 7. Sthula Sarira.


    Az alsóbb síkok sötét, vízszintes vonalai az emberi princí­piumok esetében az Upadhi-k, a bolygólánc esetében pedig a síkok. Ami az emberi princípiumokat illeti, az ábra természetesen nem hozza őket pontos rendben, de mégis mutatja azt a vonat­kozást és analógiát, amelyre most felhívjuk az olvasó figyelmét. Azt fogja látni, hogy az anyagba való leszállásról van itt szó, a kettőnek összeegyeztetéséről - mind misztikus, mind fizikai értelemben, és egybeolvadásukról arra a nagy bekövetke­zendő „létért való küzdelemre", mely mind a két entitásra vár. „Entitás” talán különös kifejezés, ha gömbre alkalmazzuk. De a régi filozófusok, akik a Földet óriási „állatnak” tekintették, bölcseb­bek voltak a maguk korában, mint a modern geológusok a magukéban. Plinius, aki jó dajkánknak és anyánknak nevezte a Földet, az egyetlen elemnek, mely nincs ellenséges indulattal az emberrel szemben, valóbbat mondott, mint Watts, aki képzeletében benne látta Isten zsámolyát. Mert a Föld csak az ember zsámolya, hogy rajta magasabb világokba (regions) emelkedjék. Előcsarnoka


    „ . . . a dicsőséges hajlékoknak,

    rajta át szüntelen tolong hullámzó tömeg.”


    Ez azonban csak azt mutatja, hogy milyen csodálatosan alkalmazkodott az okkult filozófia mindenhez a Természetben, és hogy társítása mennyivel logikusabb, mint a fizika tudományának élettelen, feltevéses következtetései.


    Ezek után a misztikus jobban felkészült az okkult tanítás meg­értésére. Ámbár a modern tudomány minden hű tanítványa azt együgyű badarságnak tarthatja, sőt annak fogja is tartani. De az okkultizmus tanítványa azt mondja, hogy az itt tárgyalt elmélet sokkal filozófikusabb és valószínűbb minden egyéb tanításnál. Mindenesetre logikusabb, mint az újabban kifejtett elmélet, hogy tudniillik a Hold olyan kihají­tott rész, melyet a Földünk akkor vetett ki magából, mikor még olvadt állapotban levő gömb volt, folyékony, alakítható tömeg.1


    Azt mondják, hogy a bolygóláncoknak megvannak a „Nappa­laik" és „Éjjeleik”, - vagyis a tevékenység vagy élet és a tétlenség vagy halál időszakai - és az égen úgy viselkednek, mint az emberek a Földön: magukhoz hasonlókat nemzenek, megvénülnek, személyükben elpusztulnak, azonban szellemi princípiumaik tovább élnek utódaikban, s ily módon élnek ők is tovább.


    Anélkül, hogy megkísérelnénk azt az igen nehéz feladatot, hogy valaménnyi kozmikus részletében az egész folyamatot írjuk le, amit mondunk, mégis elég ahhoz, hogy róla megközelítő fogalmat adjunk. Mikor egy-egy bolygólánc utolsó körében van, első vagy A. gömbje mielőtt végkép kihalna, minden energiáját és „princí­piumait" egy szunnyadó, semleges erőközpontba, egy „laya-­központba" küldi, és ezzel a megkülönböződött anyagnak vagy állagnak egy új magjába önt lelket, azt tevékenységre hívja, életet ad neki. Tegyük fel, hogy ilyen folyamat ment végbe a Hold „bolygó”-láncában. Tegyük fel továbbá az érvelés kedvéért, (noha a lejjebb idézett Darwin-elmélet nemrégiben megdőlt, ha azt, hogy megdőlt, még nem is bizonyították be a matematikai számítások) hogy a Hold sokkal öregebb, mint a Föld. Képzeljük el a Holdnak, hat társgömbjét - hosszú időkkel előbb, mint mikor a mi hét gömbünk közül az első kifejlődött volna, - viszonylagosan teljesen ugyan­abban a helyzetben egymással, mint amilyent láncunk társbolygói ma foglalnak el Földünkkel szemben. (Lásd az „Esoteric Buddhism”-­ban: „The Constitution of Man" és „Planetary Chain.”) Így könnyű lesz elképzelnünk azt is, hogy a Holdlánc A. gömbje mint adja át életét a Földlánc A. gömbjének, és - meghal. Azután az előbbinek B. gömbje energiáját az új lánc B. gömbjébe küldi. Erre a Holdlánc C. gömbje megteremti a C. utódgömbjét a Föld­láncban. Azután a Hold (a mi mellékbolygónk2) bolygóláncunk legalsó gömbjébe - a mi Földünk D. gömbjébe - önti át egész életét, energiáját és erejét; s miután áthelyezte ezeket egy új központba, tulajdonképpen holt bolygóvá válik, s a tengelykörüli mozgása csak­nem teljesen megszűnt a mi gömbünk születése óta. A Hold most hideg maradéktömeg, az új test után húzódó árnyék, élő erői és „princí­piumai” e testbe ömlöttek át. Arra van ítélve, hogy hosszú időkön át mindig kövesse a Földet, hogy ivadéka vonzza őt és ő vonzza azt. Állandóan szipolyozva (vampirised) gyermekétől, azzal bosszulja meg magát, hogy át és átitatja ártalmas, láthatatlan és mérges befolyásával, mely természetének okkult részéből kiárad. Mert ő holt és mégis élő test. Korhadó hullájának részecskéi telve vannak tevékeny és pusztító élettel, noha a test, amelyet egykor alkottak, lélek nélkül való és élettelen. Ezért kiáradásai egy időben jó és rossz hatásúak - ez a körülmény párhuzamát találja a Föl­dön abban a tényben, hogy a fű és a növényzet sehol sem olyan nedvdús és burjánzó, mint a sírokon, ugyanakkor azonban a temető vagy hulla-kigőzölgések ölnek is. És mint minden halott-evő szellem vagy vámpír, a hold barátja a varázslóknak, és ellensége a vigyázatlan embernek. Ősidőktől fogva és a thessaliai boszorkányok későbbi idejétől kezdve, egészen a jelen néhány bengáliai tántriká-jáig, minden okkultista ismerte a Hold termé­szetét és tulajdonságait, de a természettudósok előtt zárt könyv maradt.


    Ilyen a Hold csillagászati, geológiai és fizikai szempontból. Ami metafizikai és pszichikai természetét illeti, ennek okkult titok­nak kell maradnia ebben a munkában, éppúgy amint az „Esoteric Buddhism” c. könyvben is az maradt, az ott található (113. o.) inkább merész kijelentés ellenére is, hogy „a nyolcadik szféra rejtvényei között most már nem maradt sok rejtély”. Ezek valóban olyan természetű dolgok, „melyekről a beavatottak (adepts) nem nagyon nyilatkoznak a be-nem-avatott tanítványoknak”. S mivel soha jóvá sem hagyták, de még meg sem engedték, hogy ezekről következtetéseket közzétegyenek, mi is mennél keve­sebbet szólunk róluk.


    Mégis anélkül hogy „a nyolcadik szféra” tiltott talajára lépnénk, hasznos lesz, ha néhány, a holdlánc monádjaira - a „holdbeli ősökre”, vonatkozó kiegészítő tényt adunk, mert ezek a később tárgyalandó „Ember-fejlődés taná”-ban vezető szerepet játsza­nak. Ez közvetlenül elvezet bennünket az ember hetes szervezetéhez. S mivel az utóbbi időben vitatkoztak azon, hogy a mikrokozmikus lény felosztásánál melyik a legjobb osztályozás, két rendszert csatolunk ide, hogy az összehasonlítást megkönnyítsük. Az alább közölt rövid cikk T. Subba Row, nagytudású vedantista filozófus tollából való. Előnyt ad a Radzsa Jóga brahmani osztályozásának, és metafizikai szempontból teljesen igaza van. De mivel ez tisztán ízlés és kényelmesség kérdése, mi ebben a munkában a Himaláján­ túli „ezoterikus Arhat-iskola” „hagyományos” osztályozásához tartjuk magunkat. A következő táblát és magyarázó szöveget a madrasi „Theosophist” után nyomattuk; ugyanezt a „Five Years of Theo­sophy" c. műbe is felvettük.


    A HETES FELOSZTÁS A KÜLÖNFÉLE HINDU RENDSZEREKBEN

    Alább táblázat alakjában adjuk az ember princípiumainak osztályozásait, melyeket a buddhista és vedanta tanítók elfogadtak:



    OSZTÁLYOZÁS AZ EZOTERIKUS BUDDHIZMUSBAN.

    VEDANTAI OSZTÁLYOZÁS

    OSZTÁLYOZÁS A TARAKA RADZSA JÓGÁBAN

    1. Sthula Sarira.

    Annamaja-kosa1


    Sthulopadhi


    2. Prana2

    Pranamaja-kosa

    3. Prana hordozója (vehicle)3

    4. Kama Rupa

    Manomaja-kosa


    Sukshmopadhi



    Vignanamaja-kosa

    6. Szellemi Lélek5

    Anandamaja-kosa

    Karanopadhi

    7. Atma

    Atma

    Atma


    A fenti táblázatból látható, hogy a buddhista osztályozásban foglalt harmadik princípium a vedanta osztályozásban nincsen külön feltüntetve, minthogy ez csupán Prana-nak hordozója. Azt is látjuk, hogy a negyedik princípium bennfoglaltatik a harmadik Kosa-ban (Burok), mivel ugyanaz a princípium csupán hordozója az akaraterőnek s ez csak az elme ener­giája. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Vignanamaya Kosa-t a Manomaya Kosa-tól különállónak tekintik, mert a halál után az elmének alsó része, hogy így nevezzük, elválik a magasabb részétől. Az alsóbb szorosabb rokonságban van a negyedik princípiummal, mint a hatodikkal, s ez utóbbihoz kapcsolódik a magasabb rész, mely valójában az ember magasabb szellemi egyéniségének az alapja.


    Itt is hangsúlyozhatjuk olvasóink előtt, hogy az utolsó rovatban emlí­tett osztályozás a legjobb és legegyszerűbb minden Radzsa jógával kapcsolatos gyakorlati célra. Noha hét princípium van az emberben, mégis csak három a különálló Upadhi-ja (alapok), és Atma-ja ezek mindegyikében a többitől függetlenül működhetik. Ezt a három Upadhi-t a beavatott szétválaszthatja anélkül, hogy önmagát megölné. De nem választhatja el a hét princípiumot egymástól anélkül, hogy szervezetét el ne pusztítsa.


    A tanítvány most már jobban fogja látni, hogy a Radzsa jóga három Upadhi-ja és Atma-ja, és a mi három Upadhi-nk és Atma-nk, valamint a többi három felosztás között valójában csak igen csekély a különbség. Mivel ezenfelül a Himaláján inneni vagy a Himaláján túli Indiában, a Patandzsali, az Arjasangha vagy a Mahajana iskolák minden beavatottja kell, hogy Radzsa jógi legyen, ennélfogva elvben és elméletben el kell fogadnia a Taraka Radzsa osztályozást, akár­milyen más osztályozást is használ gyakorlati vagy okkult célokra. Így nagyon keveset határoz, vajon a három Upadhi-ról és ezek három megnyilvánulásáról és Atma-ról, az örök és halhatatlan szintézisről beszélünk-e, vagy ugyanezeket a „hét princípium”-nak nevezzük.


    Azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták a teozófiai kiadvá­nyokban a Nap kozmoszában levő hetes világláncok tanát, vagy ha olvasták is, de nem értették meg, a tanítást röviden megismételjük:


    1. Minden a metafizikai, valamint fizikai Világegyetemben hetes. Ennélfogva azt tartják, hogy minden égi testnek, minden bolygónak, akár látható, akár láthatatlan, van hat társbolygója.1 Az élet fejlődése ezen a hét gömbön vagy testen, az elsőtől a hetedikig, hét KÖRBEN vagy hét ciklusban halad előre.


    2. Ezek a gömbök oly folyamat útján alakulnak, amelyet az okkultisták „a bolygóláncok (vagy gyűrűk) újraszületésének” neveznek. Amikor egy ilyen gyűrű hetedik és utolsó körébe lépett, a leg­magasabb, vagyis első gömb „A”, ahelyett, hogy mint előbbi köreiben, bizonyos időre nyugalomra - vagy „elsötétülésre” térne, kezd kihalni, és követi őt a többi mind, az utolsóig. A „bolygói” feloszlás (pralaya) közeledik, és órája ütött; minden gömbnek át kell adnia életét és energiáját egy másik bolygónak. (Lásd később a II. ábrát.)


    3. Földünknek, mint láthatatlan, magasabb rendű társgömb­jeinek, „urai”-nak, vagy „princípiumainak” (l. a I. sz. ábrát) látható képviselője, hét körön át kell élnie úgy, mint a többinek. A három első kör alatt kialakul és sűrűsödik; a negyedik alatt megszilárdul és megkeményedik; a három utolsó alatt fokozatosan visszatér első, éterikus formájába: úgyszólván átszellemül.


    4. Emberisége teljesen csak a negyedik - a mi mostani körünkben fejlődik ki. Eddig a negyedik élet-ciklusig, csak alkal­masabb elnevezés hiányában, nevezik „emberiség"-nek. Mint bábbá és azután pillangóvá változó hernyó, az Ember, vagyis inkább az, amiből az ember lesz az első körben valamennyi formán és a ter­rnészet valamennyi birodalmán halad át, és a rákövetkező két körben pedig valamennyi emberi alakon át. Amikor a jelen életkörök és fajok sorozatában a negyedik kör kezdetén a mi Földünkre érkezik, az EMBER az itt megjelenő első forma, és csupán az ásvány- és növény­ország előzték meg - sőt ez utóbbinak az ember segítségével kell fejlődnie és evolúcióját folytatnia. Ezt a II. Kötetben fogjuk meg­magyarázni. Az eljövendő három körön át az Emberiség, de maga a gömb is, amelyen él, mindig arra fog törekedni, hogy újra felvegye eredeti formáját, egy Dhyan Chohan-i Sereg alakját. Az ember éppúgy, mint minden más atom a Világegyetemben, igyekszik egy-egy Istenné és azután az - ISTEN-né válni.


    „Már a második körtől fogva a fejlődés teljesen eltérő terv szerint halad. Csak az első körben van az, hogy a (mennyei) ember az A. gömbön emberi lénnyé lesz, és (újra) ásvánnyá, növénnyé, állatá a B. és C. gömbön stb. A folyamat teljesen meg­változik a második körtől kezdve; azonban Ön megtanult óvatos lenni . . . és én azt tanácsolom Önnek, hogy ne szóljon semmit, mielőtt nem jött meg az ideje . ." (Kivonat a Tanító különféle tárgyról szóló leveleiből.)


    5. A D. gömbön (Földünk)2 minden élet-ciklus hét gyökér­fajból áll. Az éterikussal kezdődnek és a szellemivel végződnek a fizikai és erkölcsi fejlődés kettős útján haladva - a földi kör kezdetétől a végéig. (Az egyik „bolygókör” az A. gömbtől a G. gömbig, a hetedikig; a másik a „gömb köre” vagyis a földi.) Ezt az „Esoteric Buddhism”-ben nagyon jól megírták, s egyelőre nem szorul további magyarázatra.


    6. Az első gyökérfaj, vagyis az első földi „emberek” (bár­milyen volt a formájuk) a „mennyei emberek” ivadéka volt; ezeket a hindu filozófiában helyesen a „holdbeli ősök”-nek vagy Pitri-knek nevezik, s hét osztályuk vagy hierarchiájuk van. Mivel mindezt bővebben a következő fejezetekben és a II. Kötetben fogjuk magyarázni, itt erről nem kell többet szólanunk.

    A már említett két munka, amely mindakettő az okkult tanításból vett tárgyakkal foglalkozik, külön figyelmet érdemel. Az „Esoteric Buddhism”-t sokkal jobban ismerik teozófiai körökben, de még rajtuk kívül is, semhogy szükséges volna érdemeire itt hosszabban kitérnünk. Kitűnő könyv, és még kitűnőbb volt a hatása. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy egyes téves fogalmak vannak benne, és hogy sok teozófust és más olvasót a Keleti Titkos Tanításra vonatkozó téves felfogásra vezetett. Azonfelül egy kissé túl anyagiasnak is látszik.


    A „Man” címú könyv, amely később jelent meg, megkísérelte, hogy az ősi tanítást eszményibb szempontból mutasson be, néhány látomást az asztrális fényből átültessen, s néhány olyan tanítást közöljön, melyeket részben egy Mester – sajnos félreértett – gondolataiból merí­tett. Ez a munka is a korai emberfajok földön való fejlődé­séről szól, és néhány filozófiai jellegű, kitűnő részletet tartalmaz. Egyébként azonban nem egyéb, mint érdekes kis misztikus rege. Célját tévesztette, mert e látomások helyes átültetésére nem voltak meg a szükséges feltételek. Az olvasó tehát ne csodálkozzék, ha a mi köte­teink, több tekintetben ellentmondanak, ezeknek a korábbi leírásoknak.


    Az ezoterikus „kozmogónia” általában, és különösen az emberi Monád fejlődése, oly lényegesen eltér ebben a két könyv­ben és más függetlenül dolgozó kezdők teozófiai írásaiban, hogy lehetetlen folytatnunk ezt a munkát anélkül, hogy ki ne térnénk arra a két korábbi könyvre. Annál is inkább, mert mind a kettőnek sok a bámulója - különösen az „Esoteric Buddhism”-nak. Elérkezett az idő, hogy egyet-mást megmagyarázzunk erről. A tévedéseket most helyesbítenünk kell, és ki kell javítanunk az eredeti tanítás alapján. Amennyire az egyik munka kifejezetten a materialista tudomány felé hajlik, éppoly túlságosan eszményi és itt-ott fantasztikus a másik.


    A nyugati elmének szinte felfoghatatlan az a tanítás, amely a gömbök körláncán végig haladó, időszakos „elsötétülések”-kel és egymást követő „körök”-kel foglalkozik. Ebből eredtek az első zavarok és téves felfogások. Egyik ezek közül, az „ötödik", és a „hatodik" körbeliekre vonatkozik. Akik tudták, hogy egy-egy kört hosszú Pralaya, t. i. a nyugalom időszaka, előz meg és követ, amely áthidalhatatlan szakadékot nyitott meg a két kör között, amíg csak el nem érkezett a megújult élet-ciklus ideje, - azok nem tudták megérteni azt a „tévedést”, hogy a mi negyedik körünkben „ötödik” és „hatodik” körbeliekröl beszél­nek. Gautama Buddha-t „hatodik-körbeli”-nek tartották, Platon és más nagy filozófusokat és elméket „ötödik-körbeliek”-nek. Hogyan történhetett ez? Egyik Mester azt tanította és meg is erősítette, hogy még most is vannak ilyen „ötödik-körbeliek” a Földön. Noha úgy értettük, hogy az emberiség még a „negyedik-körben van”, más­kor mintha azt mondotta volna, hogy az ötödikben vagyunk. Erre egy másik Tanító „apokaliptikus választ” adott: - „Néhány esőcsepp még nem monszun, noha ennek érkezését jelzik” . . . „Nem, nem vagyunk az ötödik körben, hanem ötödik körbeli emberek jöttek közénk az utolsó néhány évezredben.” Ez még a Szfinx rejtvényénél is megfejthetetlenebb volt! Az okkultizmus tanítványai fejüket a legvadabb okoskodásokra adták. Jó ideig iparkodtak túlszárnyalni Oedipust, és kiegyeztetni a két állítást. Mivel a Mesterek olyan némák maradtak, mint maga a kő Szfinx, hát állhatatlansággal, „ellentmondással” és „ellentétességgel” vádol­ták őket. De a Mesterek csak hagyták burjánzani az okoskodá­sokat, hogy ezzel olyan leckét adjanak, amelyre a nyugati elme nagyon is rászorul.


    Az orientalisták zagyvalékot csináltak a hindu exoterikus filozó­fiából, mert önhittek és gőgösek, és mert módszerük az, hogy minden metafizikai fogalmat és kifejezést materializálnak, s nem adnak helyet a keleti szóképnek és allegóriának. A teozófusok most ugyanazt tették az ezoterikus tanítással. Világos, hogy a teozó­fusok mindmáig egyátalában nem értették meg az „ötödik és hatodik körbeliek” kifejezés értelmét. Pedig ez egyszerűen csak ennyi: minden „kör” új fejlődést hoz magával, sőt az ember értelmi, lelki, szellemi és fizikai szervezetében teljes változást, mert mind­ezek a princípiumok folyton emelkedő fokozatban fejlődnek. Ebből következik, hogy olyan emberek, mint Konfucius és Platón, akik lelkileg, értelmileg és szellemileg a fejlődés magasabb síkjai­hoz tartoztak, a mi negyedik körünkben olyanok voltak, mint amilyen az átlag ember lesz az ötödik körben. E Kör emberisége arra van hivatva, hogy a fejlődés létráján mérhetetlenül magasabbra emelkedjék, mint ahol a mostani emberiségünk áll. Hasonlóképpen Gautama Buddha - a megtestesült Bölcsesség - még magasabban állt, és még nagyobb volt mind­ezeknél az embereknél. Ezeket tudniillik ötödik körbelieknek, Buddhá-t és Sankarâchâriá-t pedig allegórikusan hatodik körbeli­nek nevezik. S így rejtett bölcsesség van abban a megjegyzésben: „néhány esőcsepp még nem monszun, noha ennek érkezését jelzi", pedig akkoriban „kitérő” válasznak vették.


    És most az Esoteric Buddhism című könyvben tett megjegyzés igazsága teljesen ki fog derülni:


    Ha az ember egy teljeseit ismeretlen tudomány bonyolult tényeit először tárja gyakorlatlan elme elé, akkor lehetetlen ezeket az összes, kellő megszorításokkal. . . és rendellenes fejlődésükkel együtt előadni. . . Előszörre csupán az általános szabályokkal kell megelégednünk, és csak később foglalkozhatunk a kivételekkel. Ez különösen olyan tanulmányra áll, melynél rendszerint a tanítás hagyományos módszerét követik. E módszer minden új gondolatot úgy iparkodik a tanuló emlékezetébe ültetni, hogy előbb megdöbbenést keltsen, és a megdöbbenést csak később oszlatja el.


    E megjegyzés írója, maga is mondja, az okkultizmus­ban „gyakorlatlan elme" volt. Saját következtetései és a körülmény, hogy jobban ismerte a modern csillagászati elméleteket, mint az ősrégi tanítást, egészen természetesen és anélkül, hogy észrevette volna, néhányszor téves eredményre juttatták. E tévedések inkább csak részletkérdéseket, mint valami „általános szabály”-t érintettek. Ilyenre akarunk most rámutatni. A tévedés nem nagy, mégis olyan, hogy sok kezdőt téves fogalmakra vezethet. De mivel a korábbi kiadások téves fogalmait az ötödik kiadás jegyzeteiben kijavították, úgy talán a hatodikat is kijavítják majd, és tökéletesbítik. Az ilyen tévedéseknek több oka volt. (1) A kényszerűség, mely a tanítókat az úgynevezett „kitérő válaszok” adására bírta. A kérdéseket t. i. olyan állhatatosan sürgették, hogy figyelmen kívül hagyni már nem lehetett, de másrészt csak részben volt szabad rájuk válaszolni. (2) Ezt a helyzetet nagyon gyakran félreértették, és alig méltányolták megfelelően a közmondást: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” Ennek eredményeképpen az európai laikus-csélák néha önkényes okoskodásokban lelték örömüket. Ilyen volt: (a) a „nyolcadik szféra rejtélye” a Holdhoz való viszonyában, és (b) a téves állítás, hogy a földlánc két felsőbb gömbje, a két jól ismert bolygónk: „a Földön kívül... csak két más látható világ van a mi láncunkban.... Mars és Merkur” (Esoteric Budd­hism, 136. o.)


    Ez nagy tévedés volt. De ezért, épp úgy hibáztatnunk kell a Mester határozatlan és ki nem elégítő válaszát, mint a tanuló éppolyan határozatlan és bizonytalan kérdését.


    A kérdés ez volt: ,,Merkuron kívül, még milyen, a közönséges tudományban ismert, bolygók tartoznak a mi világrendszerünkbe?” Ha már most a kérdező elméjében ,,Világrendszer” helyett a mi földláncunk vagy „füzér”-­ünk szerepelt, nem pedig a „Naprendszer világai”, ahogy kellett volna, akkor természetesen félre lehetett érteni a választ. Mert a válasz ez volt: „Mars, stb. és még négy más bolygó, melyről a csillagászat nem tud semmit. Sem A, B, sem Y, Z, nem ismeretesek, de nem is láthatók, bármilyen tökéletesek is a fizikai eszközök.” Ez világos: (a) a csillagászat valóságban még semmit sem tud a bolygókról, sem a régiekről, sem pedig azokról, amelyeket a modern időkben felfedeztek; (b) a társ-bolygók, A-tól Z-ig, azaz a Naprendszer egyetlen láncának felsőbb gömbjei, semmiképpen sem láthatók.1 Ami a Marsot, Merkurt és „a többi négy bolygót” illeti, ezeknek a Földhöz való viszonya olyan, hogy erről egyetlen Mester vagy magasfokú okkul­tista soha sem fog szólni,2 még kevésbé fogja megmagyarázni a természetét.


    S most határozottan kimondjuk, hogy az előadott elmélet lehetetlen, akár a modern csillagászat bizonyítékaival, akár azok nélkül is. A fizika tudománya bizonyítékai, bár ezek még nagyon határozatlanok, csakis a tárgyi Világegyetemünkkel egyforma anyagú síkon levő égitestekre vonatkozhatnak. Mars és Merkur, Vénusz és Jupiter, valamint minden eddig felfedezett (vagy csak felfedezendő) bolygó, per se, egy ilyen láncnak a képviselője a mi síkunkon. Ezt világosan megállapította Sinnett „Tanító"-ja, számos leveleinek egyikében: „a naprendszerünkben és rajta kívül van még más, számtalan Manvantarikus bolygólánc, s rajtuk értelmes lények.” De sem Mars, sem Merkur nem tartoznak a mi láncunk­hoz. Mint a többi bolygók, ezek is hetes Egységek, rendszerünk „láncai”-nak nagy seregében, és valamennyi éppúgy látható, mint ahogy felsőbb gömbjeik láthatatlanok.


    Ha még azt is felhozzák, hogy a Tanító levelében bizonyos kifejezések könnyen félrevezethettek, a válasz erre: - Ámen; ez igaz. Az „Esoteric Buddhism” szerzője ezt jól tudta, amikor azt írta, ilyen „a hagyományos tanítás módszere... megdöbbenést kelt”... s ezt vagy szétoszlatja, vagy nem, - ez az esettől függ. Mindenesetre, ha azt hajtogatják, hogy ezt már előbb is meg lehetett volna magyarázni, és hogy közölhették volna a bolygók igazi mivoltát, amint most teszik, akkor ez a válasz: „abban az idő­ben ezt nem találták alkalmasnak, mert újabb kérdések egész soro­zatát nyitotta volna meg vele, s ezek olyan ezoterikus természetűek, hogy nem válaszolhattak volna rájuk, és így csak zavart okoztak volna”. Már kezdetben kijelentették, és azóta ismételten megerő­sítették, hogy (1) egyetlen egy teozófus sem, még ha elfogadott cséla is - nem is szólva a laikus tanítványról - számíthat arra, hogy neki alaposan és teljesen megmagyarázzák a titkos tanításokat, mielőtt nem tette le a Testvériségnek visszavonhatatlan fogadalmát, és át nem ment legalább is egy beavatáson. Ugyanis a közönségnek számjegyeket és számokat kiadni nem lehet, mert a számjegyek és számok az ezoterikus rendszer kulcsa. (2) Amit eddig lelepleztek, az csupán az ezoterikus tartalma volt annak, amit a világvallások majdnem valamennyi exoterikus Szentírásában találhatunk - főképpen a Brahmâna-kban, a Véda Upanishad-jaiban, de még a Purana-kban is. Ez csupán kis része volt annak az anyagnak, amelyet most a jelen kötetek sokkal bőveben hoznak nyilvánosságra. De még ez is nagyon hiá­nyos és töredékes.


    Mivel az író, midőn jelen munkáját megkezdte, biztosra vette, hogy a Marsról és a Merkurról szóló okoskodás téves, levélben kért a Tanítóktól magyarázatot és hiteles értesítést. Mind a kettő idejében megérkezett, és itt ad szószerinti kivonatot belőlük:


    „ . . . . . Tökéletesen igaz, hogy Mars jelenleg az elsötéte­dés állapotában van, és Merkur éppen most kerül ki belőle. Hozzáteheti, hogy Vénusz az utolsó Körében van . . . . Ha sem Merkur­nak, sem Vénusznak nincsen holdja, ennek okai: . . . (l. a fenti jegyzetet, ott felsoroltuk az okokat), valamint azért is, mert Marsnak két holdja van, amelyekre nincs joga. . . . . Phobos ezt a BELSŐ holdnak tartják - egyáltalán nem hold. Amint ezt Laplace már régen és Faye napjainkban megjegyezték (l. Comptes Rendus, XC. köt. 569. o.), Phobos periodikus ideje túlságosan rövid. Ezért „valami hibának kell lenni az elmélet alapgondalatá­ban", mondja helyesen Faye . . . . Továbbá mind a kettő (Mars és Merkur) hetes lánc, éppoly függetlenek a Föld sziderikus urai­tól és fölebbvalóitól, amilyen független Ön Hüvelyk Matyi (Tom Thumb) „princípiumaitól” - ezek talán az ő hat fivére voltak, hálósapkával vagy enélkül. . . . . „A kíváncsiság kielégítése sok ember számára a tudás végcélja” mondta Bacon, akinek éppúgy igaza volt, amikor biztosra vette ezt az igazságot, mint ahogyan igazuk volt azoknak, akik ő előtte ismerték, abban, hogy a BÖLCSESSÉGET a tudástól elválasztották, és mértéket szabtak annak, amit egy bizonyos igőben közölni lehet. . . . . Jusson eszébe, hogy:


    „ . . . Tudás ugyan lakik

    A főben, melyet kölcsön-gondolat telít,

    De bölcsesség csak abban, mely sajátjára figyel . .”


    Ezt sohasem vésheti elég mélyen azok elméjébe, akikkel ezoterikus tanításokat közöl...”


    Íme, még néhány kivonat egy másik, ugyanattól a tekintélytől eredő levélből. Ezt válaszul adták a Tanítók néhány eléjük terjesz­tett ellenvetésre. Ezek az ellenvetések nagyon tudományos, de felületes okoskodásokon épülnek, és a körül forognak, hogy nem lenne-e ajánlatos az ezoterikus elméleteket a modern tudomány következtetéseivel összebékéltetni. Ifjú teozófus írta, óvásként a „Secret Doctrine” ellen és éppen a szóban forgó tárggyal kap­csolatosan. Kijelenti, hogy ha volnának ilyen társ-Földek, „akkor ezek csak jelentéktelenül kisebb mértékben lehetnének anyagiak, mint a mi gömbünk.” Honnan van tehát, hogy nem láthatók? A válasz ez volt:


    „. . . Ha a pszichikai és szellemi tanítást jobban megértenék, akkor majdnem lehetetlen volna még csak elképzelni is ilyen képtelensé­get. Valóban Önök nem haladhatnak addig, amíg azon fáradoznak, hogy az egyeztethetetlent - azaz a metafizikai és spirituális tudományokat megbékítsék a fizikai vagy természeti filozófiával. A „természeti” szó előttük (a tudomány emberei előtt) ugyanis azonos azzal az anyaggal, amelyet testi érzékeikkel észlelhetnek. A mi gömbünk, s ezt kezdettől fogva tanítottuk, a leszálló ív legalján van ott, ahol az érzékelésünk alá eső anyag a legdurvább alakjában jelentkezik. . . Ennélfogva csak ésszerű feltennünk azt, hogy a Föl­dünket beárnyaló gömböknek más és magasabb síkokon kell lenniük. Egy szóval mint gömbök EGYÜTTVÉVE EGYSÉGET ALKOTNAK, de NINCSE­NEK ÁLLAGEGYSÉGBEN FÖLDÜNKKEL1 és így egészen más öntudati álla­pothoz tartoznak. Bolygónk (és a többi bolygó mind) hozzáilleszke­dett emberi lakóinak sajátos állapotához. Ez az állapot lehetségessé teszi azt, hogy puszta szemmel láthassuk a mi földi síkunkal és anya­gával azonos lényegű égi testeket és így a Jupiter-, a Marslakók és a többiek láthatják a mi kis világunkat. Mert öntudati síkjaink mivoltukban ugyanazok, a megkülönböződött anyag ugyanolyan rétegében vannak - és csak fokozatban különböznek egymás­tól. . . . Ezt írtam: „A kisebb Pralaya csak a mi kis GÖMB­FÜZÉRÜNKET érinti". („Füzérek”-nek neveztük a láncokat, mikor még a szótévesztések korszakában voltunk.) . . . „Ilyen füzérhez tartozik a mi Földünk”. Ebből aztán világosan azt lehetett érteni, hogy a többi bolygó is „füzér” vagy LÁNC. . . Ha ő (értve rajta az óvást emelőt) ilyen magasabb síkon Ievő „bolygóknak”, még halvány árnyékképét (silhouette) is óhajtaná Iátni, akkor előbb a közte és a következő sík között levő asztrális anyagnak finom felhőit is el kellene távolítania . . .”


    Így könnyű megértenünk, miért nem láthatjuk még a legjobb földi messzelátóval sem azt, ami anyagi világunkon kívül esik. Csupán azok, akiket adeptusoknak nevezünk, szólhatnak tekin­télyük (authority) erejével az ilyen dolgokról, mert ők tudják, hogyan kell mentális látásukat irányítani, és a fizikai és a pszichikai tudatukat áthelyezni a létezés más síkjaira. És ők világosan ezt mondják:


    „Élj az ilyen tudás és erők elérésére szükséges életet, és a Bölcsesség természetszerűen szegődik hozzád. Ha egyszer öntudartodat összhangba tudod hozni az „Egyetemes Öntudat” hét húrjának valamelyikével, a húrokkal, melyek a Kozmosz hangszekrényén végig futnak és az egyik örökkévalóságtól a másikig rezegnek; ha alaposan tanulmányoztad a „szférák zenéjét”, akkor, de csak akkor, részesítheted tudásodban szabadon azokat, akiket teljes biz­tonsággal részesíthetsz benne. Addig is légy óvatos. Ne szolgáltasd ki a jelen nemzedéknek a nagy igazságokat, a jövendő fajok örökségét. Ne akard feltárni a létezés és a nem-létezés titkát olyanoknak, akik nem tudják fölérni ésszel Apolló HEPTACHORD­-jának - a ragyogó Isten lantjának - rejtett jelentését. E lant hét húrjának mindegyikében ott lakozik a Kozmosz Szelleme, Lelke és Asztrális teste. E Kozmosznak csak külső burka került most a Modern Tudomány kezeügyébe. . . Légy óvatos, lelkedre kötjük, óvatos és bölcs, és vigyázz mindenek fölött arra, hogy miben hisznek azok, akik Tőled tanulnak, nehogy önmagukat ámítva, másokat is félrevezessenek. . . mert ez a sorsa minden igazságnak, amellyel az emberek még meg nem barátkoztak. . . Maradjanak inkább a bolygóláncok és más Kozmosz-feletti és Kozmosz-alatti rejtélyek az álmok birodalmában azok számára, akik maguk nem látnak, de még hinni sem tudják, hogy mások Iátnak. . .”


    Sajnos, hogy kevesen követték közülünk a bölcs tanácsot, és így igen sok megbecsülhetetlen gyöngyöt dobtunk oda az ellen­ségnek, a bölcsesség sok drágakövét, és mivel ez nem tudta felismerni értékét, megfordult és széttépett bennünket.


    „Képzeljük el", írta ugyanaz a Mester két „laikus csélá”-­jának, - így nevezte ugyanis az Esoteric Buddhism íróját és még egy urat, aki ennek egy ideig tanuló-társa volt - „képzeljük el, hogy A MI FÖLDÜNK, HÉT BOLYGÓBÓL VAGY EMBERT-HORDOZÓ VILÁGBÓL ÁLLÓ CSOPORTBAN AZ EGYIK BOLYGÓ. . . (A hét boIygó az ókor szent bolygói és valamennyi hetes.) Íme, az élet-áram eljut A-hoz, vagy helyesebben ahhoz, aminek rendeltetése, hogy A legyen, és ami addig még csak kozmikus por („laya-központ”). . . stb.”*


    Ezekben a legelső levelekben ugyanis a kifejezéseket még meg kellett alkotni, és szavakat képezni. A „gyűrűk”-ből gyakran „körök” lettek, és a „körök”-ből életciklusok, és megfordítva. Az egyik levelező egy „kör”-t „világgyűrű”-nek nevezett. Erre a Mester azt írta: „Azt hiszem, ez további zavarra fog vezetni. Úgy egyeztünk meg, hogy körnek nevezzük egy-egy monádnak útját az A gömbtől a G vagy Z gömbre. . . A „Világ-gyűrű” helyes. . . nagyon tanácsolja Sinnet úrnak, hogy állapodjon meg az elneve­zésekben, mielőtt tovább menne. . .”


    A megállapodás ellenére is e szótévesztés miatt sok hiba csúszott be a legkorábbi tanításokba. Némelykor még a Fajokat is összetévesztették a „körök”-kel és a „gyűrűk”-kel, és ez a téveszt­getés vezetett hasonló tévedésekre a „Man”* -ben is. A Mester kezdettől fogva így írta:


    „Mivel nem közölhetem Önnel az egész igazságot, sem azt a sok elszórt töredéket nem vethetem napfényre. . . nem tudok az Ön megelégedésére cselekedni.”**


    Ez volt a válasz a következő kérdésekre: „Ha igazunk van, akkor az ember-korszak előtti egész létezés 637,” stb. stb. A szám­jegyekre vonatkozó minden kérdésre ez volt a válasz: „Iparkodjon a 777 megtestesülésnek problemáját megoldani . . . Ámbár meg kell tagadnom az útbaigazítást. . . de ha magától megoldja a problémát, akkor kötelességem Önt megerősítenem.”***


    De soha sem oldották meg, az eredmény pedig csupa kellemetlen meglepetés és tévedés volt.


    Még az égitestek és a makrokozmosz hetes szervezetéről szóló tanítás is - ahonnan a mikrokozmosz vagy az Ember hetes felosztása ered - mostanáig a legezoterikusabb tanítások közé tartozott. A régi időkben csupán a Beavatáskor a ciklusok legszentebb számjegyeivel együtt közölték. De nem tervezték az egész Kozmogónia rendszer feltárását - ezt jelen­tették ki az egyik teozófiai lapban.1 Nem is tartották lehetséges­nek egy pillanatig sem akkor, amikor az „Esoteric Buddhism” írójának leveleire válaszolva, a kérdések egész seregére csak igen kevés felvilágosítást, csak néhány töredéket adhattak. Ezek között olyan problémákat kutató kérdések is voltak, amelyekre egyetlen egy MESTER-nek sincs joga válaszolni, akármilyen magas­rangú és független is, mert ezzel leleplezné a világ előtt a régi templom-testületek (college-temples) legszentebb és legrégibb rejtélyeit. Ennélfogva csak nagy körvonalakban közöltek néhány tanítást, a részleteket állandóan elhallgatták, és kezdettől fogva rendszeresen kijátszottak minden olyan törekvést, amely több felvilágosítást akart tőlük kicsalni. Ez egészen természetes is. A Purâna-k a Tudás hét ágáról szólnak. Ezek közül a négy Vidja következő: „Jadzsnya-Vidja” (vallásos szertartások végzése bizonyos eredmények elérés végett); „Maha-Vidja”, a nagy (Mágikus) tudás, ez most Tantrika-tiszteletté fajult el; „Guhja-Vidja", a Mantra-k és igazi ritmusuk vagy éneklésük, a misztikus varázslások, stb. tudománya; „Átma-Vidja” vagy az igazi Szellemi és Isteni bölcsesség. Csupán ez az utolsó világíthatja meg feltétlenül és véglegesen az előbbi három tanítását. Átma-Vidja segítsége nélkül a többi három csak felületes tudomány marad, mértani mértékek, melyeknek van ugyan hosszúságuk és szélességük, de mélységük nincs. Olyanok, mint az alvó ember, kinek lelke, tagjai és elméje, mechanikai mozgásra, zavaros álmokra, sőt még alva-járásra is képesek, tehát látható eredményeket tudnak létrehozni. De ezek csak az ösztön, nem pedig az intellektus okozta hatások, és semmi esetre sem teljesen tudatos szellemi indító okok következményei. A három elsőnek említett tudományból sokat adhatnak közzé és magyaráz­hatnak meg. De, hacsak tanításaikhoz Átma-Vidja nem adja meg a kulcsot, örökre olyanok maradnak, mint a széttépett könyv papír­szeletei, mint nagy igazságok árnyai, amelyeket a legszellemibb emberek is csak homályosan látnak, de amelyeket teljesen fel­ismerhetetlenné torzítanak azok, akik minden tovasurranó árnyékot falra akarnak szegezni.


    Továbbá egy másik nagy zavart idézett elő a tanítványok elméjében a Monád fejlődéséről szóló tanítás hiányos előadása. Hogy teljesen felfoghassuk ezt a folyamatot, valamint a Gömbök születésének folyamatát is, sokkal inkább metafizikai oldaláról kell vizsgálnunk, mint az úgynevezett statisztikai szempontból, mert ez számjegyeket és számokat ölel fel, amelyeket ritkán szabad általá­nosságban használni. Sajnos, kevesen akarnak ezekkel a tanítá­sokkal csupán metafizikai értelemben foglalkozni. A nyugati írók között a tanításunkban legjártasabb is, a Monádok fejlődéséről szólva („Esoteric Buddhism”, 46. o.) ezt állítja munkájában: „ilyen­féle tiszta metafizikával jelenleg nem foglalkozunk”. Ha ez így van, - amint a Tanító a hozzáintézett levélben megjegyzi: „Mire jó tanításunkat hirdetni, mire jó ez a fárasztó munka, ez az ár elleni úszás? Miért kell a nyugatnak. . . tanulnia. . . a kelettől olyasmit, ami soha nem lesz ínyére a külön ízlésű aesthetikusoknak?” És felhívja levelezőjének figyelmét „az irtózatos nehézségekre, amelyekkel mi (Adeptusok) találkozunk valahányszor metafizikánkat a nyugati elmének akarjuk magyarázni.”


    S jól teszi, mert metafizika nélkül sem okkult filozófia, sem ezotéria nem lehetséges. Ez olyan, mintha úgy akarnánk meg­magyarázni az élő ember lelkének és elméjének legmeghittebb és legszentebb működését, vágyait és érzelmeit, a szeretetet és gyűlö­letet, hogy hullája mellének és agyvelejének anatómiai leírását adjuk. Most pedig vizsgáljuk meg a fent említett két tanítást, amelyet az „Esoteric Buddhism” alig érintett, és egészítsük ki, amennyire csak szabad.




    KIEGÉSZÍTŐ ADATOK ÉS MAGYARÁZATOK A GÖMBÖKRŐL ÉS A MONÁDOKRÓL


    Az „Esoteric Buddhism” két megállapítását akarjuk szóba hozni, és a szerző véleményét idézzük. A 49. oldalon (V. kiad.) ezt mondja:


    „ . . . A szellemi monádok . . . ásványi létezésüket nem végzik be teljesen az A gömbön, de azután befejezik a B gömbön s így tovább. Többször végig mennek az egész körön, ásványi alakban és azután többször mint növények, és többször mint állatok. Szándékosan nem közlünk jelenleg számjegyeket,” stb. stb.


    Ezt bölcsen tette, mert a számjegyeket és számokat nagyon is titokban tartják. Ezzel most részben felhagytak. De talán jobb lett volna, ha a körökre és a fejlődési körforgásokra vonatkozó helyes számokat akkoriban vagy teljesen megadták volna, vagy teljesen elhallgatták volna. Sinnett világosan felismerte ezt a nehéz­séget, amikor (a 140. oldalon) ezt mondta:


    „A közönség nem egy könnyen találja ki, miért tartózkodnak annyira az okkult tudás birtokosai attól, hogy a Kozmogóniára vonatkozólag számbeli adatokat közöljenek, és a be-nem-avatott nehezen érti meg, miért kell ezeket titokban tartani.”


    Világos, hogy voltak erre okok. Pedig ez az eltitkolás az oka a legtöbb fogalomzavarnak egyes keleti és nyugati tanítványoknál. És éppen a szóban lévő két tanítás elfogadása látszott nagy nehézségbe ütközni, mert nem voltak adatok, amelyekre támaszkodhattak volna. De ez már így volt. Mert - s a Mesterek ezt sokszor kijelentették - az okkult számításokba tartozó szám­jegyeket a fogadalmat tett csélák körén kívül továbbítani nem szabad, és még ők sem szeghetik meg a szabályokat.


    Hogy érthetőbbé tegyük a dolgot, az adott tanítást kibővít­hetjük, és néhány kérdést megoldhatunk bár csak úgy, hogy a matematikai szempontot mellőzzük. Mivel a gömbök és a Monádok fejlődése szorosan összefügg egymással, ezért mi egybevonjuk ezt a két tanítást. Ami a Monádokat illeti, arra kérjük az olvasót, ne feledje el, hogy a keleti filozófia elveti a nyugati teológia dog­máját t. i. hogy minden újszülött csecsemő újonnan teremtett lelket kap. Ez a dogma épp annyira nem filozófikus, amennyire lehetetlen a természet gazdaságában. A Monádoknak, melyek fejlődnek, és azáltal válnak mind tökéletesebbé, hogy sok egymást követő személyiséget asszimilálnak, minden új Manvantara-­ban korlátolt számúaknak kell lenniük. Ez feltétlenül szükséges, ha az újraszületés, a karma és az emberi Monádnak saját forrá­sába - az abszolút Istenségbe való fokozatos visszatérésének tanítására gondolunk. Így, bár a többé-kevésbé fejlett Monádok seregei majdnem megszámlálhatatlanok, mégis véges számúak, akárcsak minden egyéb a megkülönböződés és határoltság e Világegyetemében.


    Az emberi „princípiumok” és a világláncok felszálló gömbjei kettős ábrájából (I. ábra) kitűnik, hogy az okok és okozatok örök láncolata és tökéletes analógia uralkodik a fejlődés valamennyi vonalán, és ezek kötik össze azokat. Egyik szüli a másikat - a gömb is, a személyiség is. De kezdjük az elején.


    Már vázoltuk nagy körvonalaiban a folyamatot, amelyben az egymást követő bolygóláncok kialakulnak. Hogy elejét vegyük a téves felfogásoknak, még néhány részletet adunk. Ezek fényt fognak vetni saját láncunk, a holdláncnak ivadéka, emberiségének történetére.


    A következő II. ábra 1.-gyel jelzett oldala a hét bolygóból álló „holdláncot” ábrázolja, a hetedik, vagyis az utolsó körének kez­detén; a 2.-vel jelzett oldala a „földláncot”, amely csak lesz, de még nem létezik. Mindegyik lánc hét gömbjét ciklikus sorrendjük­ben A-G-vel, a földlánc gömbjeit még ezen felül kereszttel, (+), a Föld jelképével jelöltük.


    Ne feledjük el, hogy a bármely hetes láncon ismételten közben vándorló Monádok fejlődési fokuknak, tudatuknak, és érdemüknek megfelelően hét osztályba vagy hierarchiába tartoznak. Kövessük tehát megjelenésük sorrendjét az első Körben az A gömbön. E hierarchiáknak megjelenési időközei bármely gömbön úgy alakulnak, hogy ha a 7. osztály, az utolsó, az A gömbön megjelenik, akkor az 1. osztály, az első, éppen átment a B gömbre, és így tovább lépésről-lépésre az egész láncon körös-körül.


    S épp így a Holdlánc hetetedik körében, amikor a 7. osz­tály, az utolsó, elhagyja az A gömböt, akkor ez a gömb nem álomba merül, ahogyan eddig a korábbi körökben tette, hanem kezd haldoklani (bolygói pralaya-ba kezd térni)1; és haldokolva sorra átadja - amint említettük - „princípiumait” vagy élet-elemeit és energiáját stb. egyiket a másik után, egy-egy új „laya-központ”-­nak, s ez kezdi a Földlánc A gömbjének kialakítását. Hasonló dolog történik a „holdlánc” minden gömbjével. Egyik a másik után alakítja ki a „földlánc” egy-egy új gömbjét. Holdunk a sorozatnak negyedik gömbje volt, és az érzékelés ugyanazon a síkján volt, mint a Föld. De a holdlánc A gömbje addig nem lesz egészen „holt”, amíg az első osztálynak első Monádjai a G vagy Z gömbtől, a „holdlánc” utolsójáról, át nem mentek a Nirvánába, mely a két lánc között rájuk vár. Így van ez a többi gömbbel is, - amint mondtuk, - mindegyik szüli a „földlánc” megfelelő gömbjét.


    Továbbá, ha az új lánc A gömbje készen van, akkor rajta a Holdlánc Monádjainak első osztálya vagy Hierarchiája a leg­alsóbb birodalomban ölt testet, s így tovább, fokozatosan előre haladva. Ennek eredménye az, hogy az első körben csupán a Monádok első osztálya éri el a fejlődés emberi fokát, mert a második osztály mindegyik gömbre későbben érkezik, s így nincs ideje, hogy ezt a fokot elérje. A 2. osztálybeli Monádok tehát csupán a második körben érik el a kezdetleges emberi fokot, és így tovább a negye­dik kör közepéig. De ekkor - és ebben a negyedik körben, amely­ben az emberi fok teljesen ki fog fejlődni - az emberi birodalomba vezető „kapu” bezáródik és ezentúl az „emberi” Monádok, t. i. a fejlődés emberi fokán álló Monádok, száma teljes. Mert a Moná­dok, amelyek ekkor még nem érték el az emberi fokot, éppen az emberiség fejlődése miatt annyira elmaradnak mögötte, hogy az emberi fokot csak a hetedik, és egyszersmind utolsó Kör végén fogják elérni. Tehát ők nem lesznek emberek ezen a láncon, hanem egy jövendő Manvantara emberiségét fogják alkotni. Jutalmuk az, hogy sokkal magasabb láncon lesznek „Emberek”-ké; így részesül­nek ők a karmikus jóvátételben. Egyetlen egy kivétel van, és ennek megvan az oka; erről később fogunk szólni. - Mindez pedig megmagyarázza a fajok közti különbséget.


    Látjuk tehát, mennyire teljesen azonosak a Természeti folya­matok a Kozmoszban és az egyéni emberben. Az ember leéli élet-ciklusát, és meghal. A „magasabb princípiumai” - ezek a bolygólánc fejlődésében megfelelnek a körben vándorló Monádoknak - Devachan-ba térnek. Ez megfelel a „Nirvana”-nak, és két lánc közötti nyugalom állapotának. Az ember alsóbb „princí­piumai" lassanként feloszlanak, és a természet újra felhasználja őket új emberi princípiumok alakítására. Ugyanez a folyamat megy végbe a világok feloszlásában, és kialakulásában is. Az analógia tehát a legbiztosabb vezető az okkult tanítások megértésében.


    Ez „a Hold hét rejtélyei”-nek egyike, és most fedik fel. A japánok a hét „rejtélyt” Yama-busi-nak nevezik. A Lao-Tze fele­kezet misztikusai és Kioto aszkéta szerzetesei, a Dzendó-nak, „a hét drágakő”-nek nevezik. Csakhogy a japán és kínai budd­hista aszkéták és beavattottak még tartózkodóbbak „tudásuk” közlésében, mint a hinduk - ha ugyan lehetséges még tartózkodóbbnak lenni.


    Az olvasónak nem szabad szeme elől elvesztenie a Monádokat, és amennyire csak lehet, fel kell őt világosítanunk mibenlétükről anélkül, hogy a legnagyobb rejtélyekkel visszaéljünk. Különben az író, nem is állítja azt, hogy e kérdésben minden részletet ismer.

    A monád sereget nagyjában három osztályra oszthatjuk

    1. A legfejlettebb Monádok-nak (a Hold-Isteneknek vagy „Szellemeknek”, ezeket Indiában Pitri-knek nevezik) feladata, hogy az első körben átmenjenek az ásvány-, növény- és állatország egész hármas ciklusán, ezeknek legéterikusabb, legfinomabb és kez­detleges alakjában, hogy az újonnan alakult lánc természetébe öltözzenek, s azt áthasonítsák. Ezek érik el az A gömbön az első körben legelőbb az emberi for­mát, (ha ugyan lehet formáról beszélni a majdnem alanyinak biro­dalmában). Ezért ők vezetik, és ők képviselik az emberi elemét a második és harmadik körben, és végül kifejlesztik árnyékukat a negyedik kör kezdetén, a második osztály, vagyis az utánuk következők számára.


    2. Azok a Monádok, amelyek elsőknek érik el az emberi fokot a három és fél kör ideje alatt, és emberekké1 lesznek.


    3. A késlekedők, az elmaradt Monádok, ezek karmikus akadályok miatt egyáltalán nem fogják elérni az emberi fokot ebben a ciklusban vagy körben. Itt csak egy kivétel van, erről később szólunk, amint már ígértük is.


    A külső formát vagy testet az asztrális test körül földi erők hozzák létre. Ugyanez áll az alsóbb birodalmakra is. De a belső vagy igazi EMBER fejlődése tisztán szellemi. Ekkor a személytelen Monád nem halad többé az anyag különféle formáin át, - ezek a formák a legjobb esetben is, egész más síkon bírnak csak ösztönnel és tudattal - mint a külső fejlődés folyamán. Hanem a „zarándok-lélek” vándorol nemcsak az anyag külön­böző állapotain, hanem az öntudat és önpercepció állapotain át, vagyis e lélek appercepció útján jut percepcióra. (lásd: „Istenek, Monádok és Atomok.”)


    A MONÁD felmerül a szellemi és értelmi öntudatlanság álla­potaiból, és közvetlenül a mentalitás síkjába lép, átugorván a két első síkot - amelyek oly közel vannak az ABSZOLÚT-hoz, hogy egy alsóbb síkon levő dologgal semmiféle korreláció nem lehetséges. De az egész világegyetemben nincsen más sík, amelynek a perceptív- és apperceptív-minőségek majdnem végtelen fokozataiban tágasabb határa vagy nagyobb hatómezeje volna. E síknak annak azután megfelelő kisebb síkjai minden „forma” számára, az „ásvány” monádtól kezdve addig, amíg ez a monád az ISTENI MONÁD-dá fejlődik ki. De a Monád az egész idő alatt egy és ugyanaz, csak megtestesülései különbözők, a szellem részleges vagy teljes elsötétedésének egymást állandóan követő ciklusaiban, valamint az anyag részleges vagy teljes elsötétedései alatt. Ez tudni­illik a két poláris ellentét, aszerint, hogy a Monád a mentális szelle­miség birodalmába száll fel, vagy az anyagiság mélységébe száll le.


    Térjünk vissza az „Esoteric Buddhism”-ra. A második állítás arra az óriási időszakra vonatkozik, amely az A gömbön az ásvány- és az ember-időszak1 között van, s így szól:


    „Az ásvány-időszak teljes kifejlődése az A gömbön előkészíti az utat a növényi fejlődésre. Mihelyt ez megkezdődik, az ásvány élet-hulláma átömlik a B gömbre. Mikor a növény-kifeljődés az A gömbön befejeződött, és az állat-kifejlődés megkezdődik, akkor a növény élet-hulláma átömlik a B gömbre, és az ásvány élet-hulláma a C gömbre megy tovább. Végül az ember élet-hulláma érkezik az A gömbre.” - (49. old. V. kiadás)


    És így megy ez három körön át, azután meglassul, és végül megáll a mi gömbünk küszöbén, a negyedik körben, mert az ember-időszakot (a leendő igazi fizikai ember időszakát), a hete­diket, most érte el. Ez világos, mert így mondja:


    „ …Vannak fejlődési folyamatok, amelyek megelőzik az ásvány­birodalmat, és így a fejlődés egy hulláma, igazában néhány hulláma, megelőzi az ásvány-hullámot a gömbökön való körülhaladásában." - (Ugyanott.)


    Most pedig idézzünk egy másik cikkből, t. i. „The Mineral Monad”-ból, a „Five Years of Theosophy” c. könyvből (273. és köv. oldalak) :


    „Hét birodalom van. Az első csoport magában foglalja az elementáloknak vagy keletkező erő-központoknak három fokát. Kezdődik Mulaprakriti (vagy inkább Pradhâna a legelső homogén anyag) megkülönböződésének első fokával, és tart a harmadik fokáig - azaz a teljes öntudatlanságtól a fél-percepcióig. A második vagy magasabb csoport magában foglalja a birodalmakat a növénytől az emberig. Az ásvány-birodalomban a „Monádikus-Lényeg” fokozataiban, ha ezt fejlődő energiának tekintjük, a fele út vagy fordulópont. Három (a fizikai előtt levő) fokozat az elementális részen; az ásvány-birodalom; három fokozat a tárgyias fizikai2 részen; ez a fejlődés láncának (első vagy bevezető) hét láncszeme.”


    „Bevezető”, mert előkészítő láncszemek. S bár valójában a természeti fejlődéshez tartoznak, mégis helyesebben természet-alatti fejlődésnek mondanánk. Ez a folyamat haladásában a harmadik fokon, a negyedik fok küszöbén megáll, ekkor lesz a természet-fejlődés síkján az első, igazán emberhez vezető foko­zattá, s így a három elementális országgal - a tizet alkotja, a Sephiroth-i számot. Ezen a ponton kezdődik:


    „A szellem leszállása az anyagba, ennek a fizikai fejlődésben felszállás felel meg; az anyagiság legmélyebb mélységeiből (az ásvány) való újra-felemel­kedés a status quo ante felé, amelyet a konkrét szervezetnek fokozatos elosz­lása kísér - fel Nirváná-ba, a megkülönböződött anyag eltűnése pontjáig.” (Five Years of Theosophy, 276. o.)


    Világos tehát, hogy miért áll meg gömbünk ajtajánál, a negyedik ciklusában vagy körében az, amit az „Esoteric Buddhism”-­ban találóan „fejlődés-hullám"-nak, ásvány-, növény-, állat- és ember-„impulzusnak” neveznek. Ezen a ponton egyesül a Kozmoszi Monád (Buddhi) az Atmikus Sugárral, és ennek hordozójává lesz, azaz (Buddhi) appercepciójára ébred (Átman-nak); s így a fejlődés egy új hétfokú létrájának első fokára lép; ez végül a Sephiroth-i fa, a Korona tizedik (a legalsóbbtól számítva felfelé) fokára fogja vezetni.


    A Világegyetemben minden az analógiát követi. „Mint fent, úgy lent”; az Ember a Világegyetem mikrokozmosza. Ami a szellemi síkon történik, az megismétlődik a Kozmoszi síkon. A konkrét az absztrakt csapásán halad, a legmagasabbnak szükség­képpen a legalacsonyabb felel meg; az anyagi a szelleminek. Így a Sephiroth-i Koronának (vagy felsőbb háromságnak) megfelel a három elementális birodalom; ezek megelőzik az Ásványt (l. a Five Years of Theosophy-ban, a 277. oldalon levő ábrát), és a Kabbalisták nyelvén szólva, megfelelnek a Kozmoszi megkülönböződésben, a Forma és Anyag világainak, a Szellem-fölöttitől kezdve az Ősképek világáig.


    Mi a Monád? És mi a viszonya az Atomhoz? A következő válasz azokon a magyarázatokon alapszik, melyeket a szerző, a fentebb említett „The Mineral Monad” c. cikkében, ezekre a kérdé­sekre adott. A második kérdésre ezt válaszolja:


    „Egyáltalában semmi viszony nincs közte és az atom vagy a molekula közt, amilyennek ezeket a tudomány jelenleg gondolja. Nem hasonlíthatjuk össze a mikroszkopikus szervezetekkel, - ezeket valamikor a poligasztrikus vég­lényekhez (infusoria) sorolták, most pedig növényeknek tekintik, és az algák­hoz számítják - de nem azonosíthatjuk a Peripatetikusok Monas-szával sem. Fizikai vagy szervezeti szempontból az ásvány-monád különbözik az emberi monádtól, mert utóbbi nem fizikai, és összetételét kémiai képletekkel és elemekkel kimutatni nem lehet.”


    Egyszóval, amint a Szellemi Monád Egy, Egyetemes, Határ­talan és Oszthatatlan, noha sugarait tudatlanságunkban az embe­rek „Egyéni Monádjainak" nevezzük, épp úgy az ásvány-Monád is Egy - és tőle ered a számtalan fizikai atom, melyeket a tudomány most kezd individuáltnak tekinteni. Az ásvány-Monád ugyanis a fejlődés-körnek a szellemi Monáddal szembenlevő hajlásán van.


    „Különben hogyan lehetne matematikailag a négy birodalom fejlődését és spirális haladását magyarázni? A „Monád” az ember két utolsó, a 6-dik és 7-dik, „princípium”-ának egyesítése, és pontosabban szólva, az „emberi monád” kifejezés csupán a kettős lélekre (Atma-Buddhi-ra) alkalmazható, de legmagasabb, éltető princípiumára, Atma-ra egyedül, nem. Mivel azonban a Szellemi Lélek, tőle (Atma-tól) elválasztottan, nem tudna létezni (no existence, no being), azért nevezték el így. . . Már most a Monádi vagy inkább Kozmoszi Lényeg - ha ugyan szabad így neveznünk - az ásvány, növény és ember birodalomban fejlődése fokozataiban mégis különböző, ámbár egy s ugyanaz a ciklusok sorozatain át, kezdve a legalacsonyabb elementá­lissal, fel a Déva birodalomig.

    Nagyon téves lenne a Monádot úgy képzelni, hogy különvált Lény gyanánt, egy meghatározott ösvényen, halad lassan az alsóbb birodalmakon át, és hogy az átalakulások számtalan sorozatai után emberi lénnyé érik meg; röviden, hogy Humboldt Monádja visszavezethető az amphibol (Hornblende) egy atomjára. „Ásvány-Monád” helyett, a fizikai tudomány szem­pontjából, mely minden atomot megkülönböztet, természetesen sokkal helye­sebben mondhattuk volna: „az a Monád, mely Prakriti ásvány-birodalomnak nevezett formájában nyilvánul meg”. Az atom, (amint ezt a szokásos tudomá­nyos elméletek fejtegetik), nem valaminek részecskéje, nem lélek-éltette valami, arra hivatva, hogy hosszú korszakok múlva emberré fejlődjék. Hanem ez a még nem individuált Egyetemes Energia konkrét megnyilvánulása; az egy Egyetemes Monád folytatólagos (sequential) megnyilvánulása. Az (anyag) óceán mindaddig nem oszlik szét potenciális és alkotó cseppjeire, amíg az élet-impulzus árja el nem éri az ember-születés fejlődési fokát. Az egyéni Monádokra való különválás hajlama fokozatos és a felsőbbrendű állatok majdnem el is érik. A peripatetikusok a Monasz szót, pantheisztikus értelemben, az egész Kozmoszra alkalmazták. Az okkultisták pedig, noha kényelem szem­pontjából elfogadják ezt a gondolatot, megkülönböztetik az absztraktból a konkrétba áthajló fejlődés egyre tökéletesedő állapotait. Erre mutatnak az ásvány-, növény-, állat-Monád kifejezések. A kifejezések csak azt jelzik, hogy a szellemi fejlődés hulláma útja folyamán az illető kör ívén halad át. „Monádi lényeg” a növény-birodalomban kezd észrevétlenül az egyéni öntudat irányába különböződni. Mivel a Monádok egyszerű (uncompounded) dolgok, - amint Leibnitz helyesen meghatározta - azért őket, a megkülön­böződés fokozatain, a szellemi Lényeg élteti, s úgyszólván ez alkotja a Monádot, - nem pedig az atomok csoportosulása (aggregation); ez utóbbi csupán az eszköz és az állag, amelyet az értelem alsóbb és magasabb fokozatai hatnak át.” (Id. munka 274, 275. oldal)


    Leibnitz a Monádokat elemi és elpusztíthatatlan egységeknek gondolta, felruházva más egységeknek való adás és a tőlük való elfogadás képességével, s így ők határozzák meg az összes szel­lemi és fizikai jelenségeket. Ő találta fel az appercepció kifejezést, amely az ideg- (nem észlelés [perception], hanem inkább) érzékeléssel (sensation) együtt, kifejezi a Monádi tudat állapotát vala­mennyi birodalmon át, fel az emberig.


    Így szigorúan, metafizikai nézőpontból, talán helytelen Atma­Buddhi-t MONÁD-nak nevezni, mert anyagi nézőpontból Atma­-Buddhi kettős, és ennélfogva összetett. De az anyag = szellem és viszont; a Világegyetem és az őt éltető Istenség egymástól elvá­lasztva nem képzelhető el. Ugyanez áll Atma-Buddhi-ra is. Buddhi, Atma hordozója és ugyanabban a viszonyban van Atmá-val, mint Adam Kadmon, a Kabbalai Logosz, En-Soph-val, vagy Mulaprakriti Parabrahm-mal.


    Még néhány szót a Holdról.

    Kérdezhetné valaki, hogy mik azok a „Holdbeli-Monádok”, amelyekről az előbb beszéltünk. A Pitri-k hét osztályának leírása később következik, most csak néhány általános magyarázatot adunk. Mindenki előtt világos, hogy ezek olyan Monádok, melyek élet­ciklusuknak a holdláncon való befejeztével, a földláncon testesültek meg. A holdlánc ugyanis alsóbbrendű, mint a földlánc. Vannak azonban olyan más részletek, amelyeket ide csatolhatnánk, de ezek a tiltott területhez oly közel járnak, hogy kimerítően nem tárgyal­hatjuk. A titkot teljességben csak a beavatottra bízzák, annyit mégis mondhatunk, hogy a mi holdunk csak láthatatlan princípiu­mainak durva teste. Tehát, amint hét Föld van, épp úgy hét Hold is van, ezek közül csak az utolsó látható. Ugyanez áll a Napra is; látható testéről azt mondják, hogy Máyá, azaz visszatükröződés éppúgy, amint az ember teste is az. „Az igazi Nap és az igazi Hold épp olyan láthatatlanok, mint az igazi ember”, ez okkult mondás.


    És mellesleg megjegyezhetjük, hogy azok a régiek, akik a „hét hold” gondolatát először felvetették, nem is voltak olyan együgyűek. Mert, ámbár ebben a gondolatban ma csak csillagá­szati időmértéket látnak, még pedig igen anyagias formában, mégis e külső burkon keresztül, még felfedezhetjük a mélységesen filozófiai gondolat nyomát.


    Valóságban a Hold csak egy tekintetben bolygója a Földnek, t. i. hogy fizikailag a Föld körül kering. De minden más tekin­tetben, a Föld a Hold bolygója és nem megfordítva. Akármilyen meglepőnek is látszik ez az állítás, van rá tudományos bizonyíté­kunk. Bizonyítja az ár-apály, egyes betegségek formáinak időszaki váltakozása; ezek egybevágnak a Hold fázisaival. Nyomát fellel­jük továbbá a növények növekedésében és főleg az emberi fogamzás és terhesség jelenségeiben. A Hold fontosságát és a Földre való befolyását minden régi vallásban elismerték, főképpen a zsidók, és sok pszichikai és fizikai jelenség megfigyelője is észrevette. De a tudomány szerint a Föld hatása a Holdra csupán a fizikai vonzás, amely pályáján keringésének oka. Ha valaki azt mondaná, hogy ez a tény elegendő bizonyíték arra, hogy a Hold valóban a Föld mellékbolygója a tevékenység más síkjain is, és a felfogása mellett kitartana, akkor ezzel a kérdéssel válaszolhatnánk: vajon az anya, aki gyermeke bölcsőjét körüljárja, őrizvén gyermekét, alárendeltje-e gyermekének, vagy függ-e tőle? Igaz, hogy egyik értelemben mellékbolygója, mégis határozottan öregebb és fejlettebb, mint a gyermek, akit őriz.


    A Hold játssza tehát a legnagyobb és legfontosabb szerepet mind a Földnek a kialakításában, mind annak emberi lényekkel való benépesítésében. Valójában a „holdbeli Monádok” vagy Pitri-k, az ember ősei, válnak az emberré. Ők azok a Monádok, akik az A gömbön lépnek a fejlődés ciklusába és áthaladva a bolygók láncán, kifejlesztik az emberi alakot, amint ezt előbb kimutattuk. A negyedik kör ember-fokának kezdetén ezen a gömbön, ki­helyezik „kiszivárgás” útján („ooze out”) asztrális másukat, a III. körben kifejlesztett „majomszerű” formákból. Ez a légies, finomabb alak a minta, mely köré a természet a fizikai embert építi. Ezek a „Monádok” vagy „isteni szikrák” tehát a „holdbeli” ősök, maguk a Pitri-k. Mert ezeknek a „holdbeli-szellemek”-nek „emberek”-ké kell lenniük, hogy „Monádjaik” elérhessék a tevé­kenység és öntudat magasabb síkját, azaz a Manasa-Putrá-k síkját. A harmadik gyökérfaj utolsó részében ezek látják el „elmé”-vel az „értelmetlen” burkokat, amelyeket a Pitri-k teremtettek és éltettek.


    Éppen így Földünk hetedik köre embereinek „Monádjai” vagy Én-jei lesznek a Földi „Ősök”, s ezek fogják megteremteni azokat, akik náluk magasabban fejlettek lesznek, miután a mi A, B, C, D stb. gömbjeink élet-energiájukat más laya-központokba helyezték át, életre ébresztve azokat, hogy a létezés még magasabb síkján éljenek és cselekedjenek.


    Most már világos, hogy a természetben a fejlődés három időszakos Upadhi kialakítására, hármas képlete van, vagyis helyesebben a fejlődés három különféle képlete és ezek a mi rendszerünk minden pontján szétválaszthatatlanul egymásba szövődtek, és egymással összevegyültek. Ezek a Monádi (vagy szellemi), az intellektuális, és a fizikai fejlődés. Ez a három: ÁTMAN-nak, a hetedik, az EGY VALÓSÁG véges megnyilvánulása vagy vissza­tükröződései a kozmikus érzékcsalódás mezején.


    1. A Monádi fejlődés, amint ezt neve is mutatja, a Monádok növekedésére és a Monád tevékenységének még magasabb állapo­tokba való fejlődésére vonatkozik, összeköttetésben az

    2. intellektuálissal, melyet a Manasa-Dhyani-k, (a Nap-Dévák vagy Agnishvatta Pitri-k) képviselnek, ők „adják az embernek az értelmet és tudatot”, és ­

    3. A Fizikai; ezt a Hold Pitri-k Csájá-i* képviselik, körülötte tömörítette a természet a jelenlegi fizikai testet. Ez a test szolgál eszközül (vehicle) arra, hogy Manasz segítségével és - a tapaszta­latok felhalmozásával - a véges „növekedhessék” (félrevezető szót használva) és átalakulhasson a VÉGTELENBE; a mulandó az Örök és Abszolútba.


    E három rendszer mindegyikének megvannak a saját törvényei, és a legmagasabb Dhyani-k vagy Logoszok különféle csoportjai kormányozzák és vezetik őket. Mindegyik képviselve van az ember - a nagy Makrokozmosz Mikrokozmosza - szerkezetében (constitution). S e három áramlás benne való egyesü­lése teszi őt azzá az összetett lénnyé, aki most.


    A „Természet”, a fizikai fejlődés-energia segítség nélkül sohasem tudna értelmet kifejleszteni, - ő csak „értelem nélküli formákat” teremthet. Ezt AZ EMBER FEJLŐDÉSTANÁ-ban látni is fogjuk. A „hold­beli Monádok" nem tudnak haladni, mert még nem érintkeztek eléggé a „természet” teremtette formákkal, ami segítségükre lehetett volna a tapasztalatok gyűjtésében. A Manasa-Dhyani-k töltik be a hézagot, és ebben a körben ők képviselik az értelem és az elme, a „Szellem” és az „Anyag” közötti kapocs fejlődési energiáját.

    Emlékezzünk arra is, hogy az első körben az A gömb fejlő­dés-ciklusába lépő Monádok a fejlődés nagyon különféle fokozatán vannak. Ezért némileg bonyolult a dolog. . . Foglaljuk össze tehát:


    A legfejlettebb Monádok (a holdbeli Monádok) az emberi csíra­fokot az első körben érik el; a harmadik kör vége felé földiekké válnak, bár még igen éteri emberi lények. Az „elsötétülés” időszakában a gömbön maradnak, mint a negyedik kör jövendő emberiségének magva és így ebben a negyedik, t. i. a jelenlegi, kör kezdetén az emberiség úttörőivé válnak. Mások az emberi fokot csak későbbi körökben érik el, azaz a másodikban, harma­dikban vagy pedig a negyedik kör első felében. Végül a vala­mennyi közül leginkább visszamaradók, t. i, azok, amelyek a negyedik kör középső, fordulópontján túl is még állati formákban vannak, a mostani Manvantara-ban egyáltalában nem lesznek emberek. Csak a hetedik kör végén érik majd el az emberiség kü­szöbét, és akkor rajtuk lesz a sor, hogy a pralaya után egy-egy új láncba bevezessék őket, idősebb úttörők, az emberiség ősei, vagy a Mag-Emberiség (Sishta), vagyis azok az emberek, akik ezeknek a köröknek a végén az összesek élén lesznek.


    Talán nem szükséges a tanítványnak még tovább magyaráz­nunk a szerepet, melyet a negyedik gömb és a negyedik kör a fejlődés tervében játszik.


    Az előző ábrákból, amelyek, mutatis mutandis, körökre, gömbökre vagy fajokra alkalmazhatók, kitűnik, hogy egy-egy sorozat negyedik tagja egyedülálló helyzetet foglal el. A többitől eltérően a negyediknek nincsen „testvér” gömbje, saját síkján és így ő alkotja az egész lánc ábrázolta „mérleg” támaszpontját. Ez a végső fejlődés-kiegyenlítődésnek gömbje a karmikus mérleg világa, az Igazság Csarnoka, ahol lezárják a számadást, amely a Monád e ciklusban még hátralevő megtestesüléseinek további útját meghatározza. Ezért Monád nem léphet át többé az ember-birodalomba, ha a Nagy Ciklusban ezt a középső fordulópontot már túlhaladta - vagyis a mi gömbünkön: a negyedik körben, a negyedik faj középpontján túl, e ciklus ajtaja bezáródott, a zárszámadás készen. Ha másképp volna, ha egy-egy új lelket teremtettek volna az elhalt emberi lények számtalan milliárdjai számára, és ha nem lett volna újraszületés, valóban nehéz lenne, hová helyezni annyi „szellemet”, még ha test nélküliek is. De a szenvedés eredetét és okát sem lehetne sohasem megmagyarázni. Az okkult tanítások nem ismerése, és a vallásos oktatás leple alatt az emberre erőszakolt téves fogalmak, teremtették meg a materializmust és az ateizmust, mint a dolgok állítólagos isteni rendje ellen való tiltakozást.


    A most ismertetett szabálynak egyetlen kivélele a „néma-fajok”. Monádjaik már emberi fokon vannak, még pedig azért, mert ezek az „állatok” később jelentek meg, mint az ember, sőt félig az embertől származnak; utolsó leszármazottjaik az emberszabású majmok és más nagy majmok. Az ember ezen bemutatásai valójában csak eltorzított másai a korai emberiségnek. Ezt azonban teljes figyelemre fogjuk méltatni a következő kötetben.


    A magyarázat, csak főbb gondolatait véve, ezt mondja:

    1. „A földön minden forma, és minden porszem (atom) a térben, az ön-kialakulás lázában arra törekszik, hogy a MENNYEI EMBER-ben eléje helyezett mintaképét kövesse . . . Az atom involú­ciója és evolúciójának, külső és belső növekedése és fejlődésének célja egy és ugyanaz - az ember; az ember mint a legma­gasabb fizikai és végső forma ezen a földön; a MONÁD abszolút teljességében és éber állapotában - mint az isteni megtestesülések tetőpontja a Földön.”


    2. „A Dhyani-k (Pitri-k) BHUTA-ikat (másaikat) magukból fejlesztették, ez a RUPA (forma) lett a monádok (hetedik és hatodik princípiumok) hordozója, amelyek a három előző Kalpa-ban (kör) befejezték vándorlásuk ciklusát. Azután ők (az asztrális mások) lettek a kör első ember-fajának emberei. De ezek nem voltak tökéletesek és értelmük nem volt.”

    Ezt a következő kötetben meg fogjuk magyarázni. Az ember - vagy jobban mondva a Monádja - e kör egész kezde­tétől fogva létezett a Földön. A mi saját ötödik fajunkig azonban a külső formák, amelyek ezeket az isteni asztrális másokat takarták, minden alfajjal változtak és sűrűsödtek. A növényzet alakja és fizikai alkata vele egy időben változott, mert alkalmazkodniuk kellett ennek a gömbnek folyton változó életfeltételeihez a kialakító cik­lus geológiai időszakaiban. És így állandóan változni fognak, minden gyökér-fajjal és minden fő alfajjal, egészen a hetedik, utolsó fajig ebben a körben.


    3. „A benső, a most elrejtett ember, akkor (kezdetben) a külső ember volt. Ő volt a Dhyani-k (Pitri-k) származottja, az atyjához hasonló fiú. Mint a lótusz, melynek külső alakja fokozatosan felveszi a benne levő minta alakját, így fejlődött kezdetben az ember alakja belülről kifelé. A ciklus után, melyben az ember úgy kezdte nemzeni utódait, mint a mai állatvilág, ennek fordítottja következett be. Az emberi magzat átalakulásaiban most mindazokon a formákon megy át, melyeket az ember fizikai teste felvett a három kalpa-ban (körben). Ezekben ugyanis az értelem nélküli (mert tökéletlen) anyag vak tapogatódzásával iparkodott a Monád köré formát alkotni. Manapság a fizikai embrió: növény, kétéltű, emlős és csak végül válik emberré, aki önmagában fejleszti saját éteri mását. Kezdetben ez a más (az asztrális ember) az anyag hálójába került, mert értelem nélküli volt.”


    Ez az „ember” azonban a negyedik fajba tartozik. Amint láttuk, a MONÁD a megelőző három Körben áthaladt a természet minden országán, és minden átmeneti alakba be volt zárva. De a Monád, mely emberivé lesz, nem az Ember. Ebben a körben már semmilyen birodalom egyedeit nem éltetnek olyan Monádok, amelyek rendeltetése, hogy a következő fokozatokon emberivé váljanak, hanem csak a megfelelő természetország alsóbb Elementáljai éltetik őket.1 Kivételek az ember után következő legmagasabb emlősök: az emberszabású majmok. Ezeknek az a sorsuk, hogy ebben a mi fajunkban kihaljanak, s ekkor felszabadulva, Monádjaik a hatodik2 és hetedik fajoknak asztrális emberi formáiba (vagy a legmagasabb elementálokba) és azután az ötödik körben legalsóbb emberi formákba menjenek át.


    Az utolsó emberi Monád az 5-dik gyökérfaj kezdete előtt testesült meg.3 A lélekvándorlás (metempsychosis) ciklusa az emberi Monád számára be van zárva, mivel a negyedik körben, és az ötödik fajban vagyunk. Az olvasónak - legalább is annak, aki olvasta az „Esoteric Buddhism”-ot, - szem előtt kell tartania, hogy az ebben és a II. kötetben következő Stanzák csakis a negyedik körünkben zajló fejlődésről szólnak. Ez a kör a fordulópont ciklusa. Az anyag, legmélyebb mélységét elérve, ezután felfelé törekszik, hogy mindinkább szellemivé váljék minden új fajjal és minden új ciklussal. Ezért vigyázzon a tanítvány, hogy ne lásson ellenmondást ott, ahol nincs, mert az „Esoteric Buddhism”-ban a körökről általánosságban beszélnek, itt pedig csak a negyedikről, vagyis a mi jelen körünkről van szó. Akkor az alakulás munkája volt; most pedig az átalakulás és tökéletesedés munkája a fejlődés útján.


    Végül, hogy befejezzük ezt a különféle, de kikerülhetetlen téves fogalmakról szóló kitérést, az „Esoteric Buddhism”-ban felhozott egyik állításra kell utalnunk, amely szerencsétlen módon befolyá­solta sok teozófus gondolkozását. Az éppen említett munkából idéznek állandóan egy szegényke mondatot e tanítás materializ­musának bebizonyítására. A 48. oldalon (V. kiadás) a szerző, kitérve a gömbökön levő szervetek (organisms) fejlődésére, azt mondja:


    „Az ásvány-birodalom épp annyira nem fogja többé fejleszteni a növényt. . . ahogy a Föld nem tudta az embert a majomból fejleszteni, amíg csak erre impulzust nem kapott.”


    Vajon ez a mondat szószerint a szerző gondolatát tolmá­csolja-e, vagy egyszerűen (ahogy mi is gondoljuk) íráshiba. Ez a kérdés eldöntetlen marad.


    Nagy csodálkozással állapítottuk meg, milyen rosszul értették meg egyes teozófusok az „Esoteric Buddhism”-ot. Ők ugyanis azt hitték, hogy e mű hathatósan támogatja a Darwin-féle fejlődés elméletét, és különösen a majom-őstől való leszármazás elméletét. Egyik tagunk írja: „Talán Ön is észrevette, hogy a teozófusok háromnegyed része, sőt még a társulaton kívül állók is, abban a hitben vannak, hogy az emberi fejlődés kérdésében a darwinizmus és a teozófia egyetértenek. Mi ilyesmit nem vettünk észre soha, és amennyire tudjuk, az „Esoteric Buddhism” sem nagyon jogosított fel erre a feltevésre. Ismételten állítottuk, hogy a Manu és Kapila tanította fejlődés a modern tanoknak alapja, de sem az okkultizmus, sem pedig a Teozófia nem támogatta soha a mostani darwinisták vad elméleteit - legkevésbé pedig az embernek majomtól való leszármazását. Erről többet későbben. De az „Esoteric Buddhism”-ot (47. o. V. kiadás) kell csak felütnünk, hogy megtaláljuk ez az állítást: „Az ember az állat birodalomtól teljesen különböző birodalomba tartozik.” Ilyen világos szavú és kétség­telen állítások mellett, nagyon különös, hogy figyelmes olvasót annyira félrevezethette e könyv, hacsak az olvasó nem akarja a szerzőt nagy ellenmondásokkal vádolni.


    Minden kör megismétli a megelőző körnek fejlődés-munkáját magasabb fokon. Néhány magasabb emberszabású majom kivéte­lével, amint ezt már említettük, a Monádok beáradása (inflow) vagy a belső fejlődés megszűnt a következő Manvantaraig. Nem ismé­telhetjük elég gyakran, hogy a teljesen kifejlődött emberi Monádok­nak előbb célt kell érniük, és csak azután jelenhet meg a jelöltek új sarja ezen a gömbön, a következő ciklus elején. Így tehát szünet van, és ezért jelenik meg a negyedik körben az ember a Földön korábban, mint bármely állati teremtmény. Erről még szólunk majd.


    De még azt is hangoztatják, hogy az „Esoteric Buddhism” szerzője mindvégig a „darwinizmust hirdette”. Kétségtelen, hogy a könyv egyes részei talán okot szolgáltathatnak erre a következ­tetésre. De különben maguk az okkultisták is készséggel meg­engedik, hogy a Darwin-féle elmélet részben helyes, nevezetesen a későbbi részletekben, a fejlődés másodrendű törvényeiben és a negyedik faj középpontja utáni időre vonatkozó részben. A történtekről a természettudomány valójában nem tudhat semmit, mert ilyen dolgok teljesen kívül esnek kutatása körén. De az okkultisták soha sem engedték meg, és nem is fogják megengedni, hogy az ember ebben a körben vagy bármely más körben majom volt, vagy hogy valaha azzá lehetne, akármennyire „majom-szerű” volt is azelőtt. Ezt ugyanaz a tekintély is megerősíti, akitől az „Esoteric Buddhism” szerzője kapta útbaigazításait.


    Az okkultisták ellen az említett munka következő soraival érvelnek: „Elegendő kimutatnunk, hogy épp oly ésszerűen elképzelhetnénk - ez pedig szükséges, ha ezekről a dolgokról egyáltalában beszélni akarunk - oly élet-hullámot, amely ásványi formákat hoz létre, mint olyat, mely majomfajt ősember-fajba emelne”. Azoknak, akik ezzel a kitétellel hozakodnak elő, mely szerintük „határozott darwinizmus”-ra vall, az okkultisták válaszképpen a Mester (Sinnett „tanítója”) magyarázatával felelhetnének, mert ez, meg­cáfolja ezeket a sorokat, feltéve, ha a nekik tulajdonított szellemben vannak írva. Ennek és több más levélnek másolatát, két évvel ezelőtt (1886) küldték a jelen munka írójának kiegészítő széljegyzetekkel ellátva, hogy a „Titkos Tanítás”-ban belőlük idézhessen. E levél ama nehézségek megfontolásával kezdődik, amelyekkel a nyugati tanítványok találkoznak, midőn korábban közölt néhány adatot akarnak összeegyeztetni az embernek az állatból, t. i, az ásvány-, növény- és állat-birodalomból való fejlődésével, és azt tanácsolja a tanítványnak, hogy tartsa magát az analógia és megfelelések tanához. Azután érinti a Dévák rejtélyét, sőt még az istenekét is, akiknek oly állapotokon kell átmenniük, amelyeket megegyezés alapján neveztek el: „ásványosodás”-nak (In­metallization), „növényesedés”-nek (Inherbation), „állatosodás”-nak (Inzooni­zation) és végül a megtestesülésnek (Incarnation). Ezt meg­magyarázza, rámutatván a kudarc szükségességére, még a Dhyan Chohanok éteri fajaiban is. Erre vonatkozólag azt mondja a levél:


    „Ezek a kudarcot-vallók” már odáig haladtak és szellemültek, hogy csak erőszakkal lehetne őket visszavetni az alsóbb birodalmakon áthaladó Dhyan Chohan­ságból egy-egy új, kezdődő fejlődés örvényébe.


    Ezek után a levél éppen csak céloz a bukott Asura-król szóló allegóriában foglalt rejtélyre. Ezt a II. kötetben fogjuk megmagya­rázni. Mikor a karma elérte őket az emberi fejlődés fokán,


    „Akkor utolsó cseppig ki kell üríteniük a megfizetés keserű poharát. Azután aktív erővé lesznek, és összekeverednek az elemen­tálokkal, a tiszta állatbirodalom előrehaladt lényeivel, hogy lassan­-lassan az emberiség teljes típusába fejlődjenek.”

    Látjuk tehát, hogy ezek a Dhyan Chohan-ok, nem mennek át a három országon, mint az alsó Pitri-k; és a harmadik gyökérfajig emberi testet sem öltenek. Eszerint, amint a tanítás mondja:


    „I. kör. Az ember az első körben és az első fajban a D gömbön, a mi Földünkön, éterikus lény volt (holdbeli Dhyani, mint ember), nem-értelem-nélküli, de erősen szellemi, és az analógia törvénye szerint, negyedik kör első fajában is ilyen volt. Minden következő fajban és alfajban. . . jobban és jobban beburkolt, vagy megtestesült lénnyé válik, de még mindig túlnyomóan éteri. . . Ő nem-nélküli, s éppúgy mint az állat és növény, durvább környe­zetének megfelelő óriási testet fejleszt.”


    „II. kör. Ő (az ember) még mindig óriási és éteri, de teste mind szilárdabbá és sűrűbbé válik, fizikaibb emberré. De még mindig inkább szellemi, mint (1) értelmes, mert az elme fejlő­dése lassúbb és nehezebb, mint a fizikai testé. . .”


    „III. kör. Itt teljesen tömör vagy szilárd a teste, eleinte óriás­majom alakú, és ekkor értelmesebb, vagy helyesen mondva, rava­szabb, mint szellemi. Mert a lehajló ív olyan pontjára ért, ahol a kezdődő értelmiség (2) elsötétíti és beárnyékolja eredeti szellemi­ségét. A harmadik kör utolsó felében óriási alakja kisebbedik, test-szövete javul, értelmesebb lénnyé lesz, noha még mindig inkább majom, mint Déva. . . (Mindez majdnem pontosan meg­ismétlődik a negyedik kör harmadik gyökérfajában.)”


    „IV. kör. Ebben a Körben az értelem roppantul fejlődik. Az (eddig) néma fajok elsajátítják a mi (jelenlegi) emberi beszé­dünket ezen a gömbön, és ezt itt, a negyedik fajtól kezdve, tökélete­sítik, és a tudás gyarapodik. A negyedik kör (valarnint a negyedik faj vagy atlanti faj) fele útján, az emberiség a kisebb Manvan­tara-ciklus forduló pontját átlépi. . . a világ tele van az értelmi tevékenység és a szellemhanyatlás eredményeivel. . .”


    Ennyi a hiteles levélből. Most pedig a későbbi megjegyzések és kiegészítő magyarázatok következnek. Ezeket jegyzetek alakjá­ban ugyanaz a kéz írta a lapok aljára.


    „(1) . . . Az eredeti levél általános tanítást tartalmazott - madártávlati képet - és nem részletezett semmit. . . „Fizikai emberről” beszélni, és ezt az állítást a korai körökre korlátozni, annyi volna, mint visszajönni a csodálatos és ötletszerű kifejezésre „bőr-köntösűek” . . . Ez az első „természetet,” az első „testet”, az első „elmét” jelentette az észlelés első síkján, az első gömbön, az első körben. Mert a karma és a fejlődés:


    „ . . . formánkba sok-sok furcsa végletet zsúfolt

    Különböző Természetekből1 ötvözé csodásan . . .”


    „(2) Ezt tegye helyébe: - most azon a ponton van (analógi­ásan, és mint a harmadik gyökérfaj a negyedik körben), amelyen a kezdődő emberi értelmiség elsötétíti és beárnyékolja az ő („az angyal”-ember) eredeti szellemiségét, - és ön megkapja az igazi értelmet. . .”


    A szöveg, a zárójelben levő szavak és mondatok és a magya­rázó jegyzetek, ezek mind a Tanító szavai. Magától értetődik, hogy szükségképpen óriási a különbség az ilyen kifejezések „tárgyszerűség” és „alanyiság”, „anyagiság” és „szellemiség” között, ha ugyanazokat a kifejezéseket a létezés és észlelés különféle síkjaira alkalmazzák. Minden­nek relatív értelmet kell adnunk. Ezért nem kell csodálkoz­nunk azon, hogy a saját okoskodásaira hagyatott szerző meg­tévedt, mert bármennyire készséges is volt a tanulásra, mégis teljesen járatlan volt az ilyen homályos tanításokban. De a „körök” és a „fajok” közötti különbséget sem határozták meg eléggé a küldött levelekben, mert erre eddig nem volt szükség, hiszen bármelyik keleti tanítvány egy pillanat alatt kitalálta volna a különbséget. Különben idézhetünk a Mester leveléből (1888.)


    „A tanításokat kelletlenül közöltem. . . Úgyszólván csem­pészkedtem. . . És midőn csak egy levelezővel maradtam, a másik N. úr annyira összezavarta a dolgot, hogy alig mondhattam valamit, amivel át ne léptem volna a törvényt.”


    Azok a teozófusok „akiket talán illet”, meg fogják érteni, hogy ez mit jelent.


    A „levelek”-ben, amint mindebből kitűnik, soha sem mond­tak olyasmit, ami arra az állításra jogosított volna, hogy az okkult tanítás valaha is hirdette, vagy bármely Adeptus elfogadta, kivéve képletesen, azt a képtelen, modern elméletet, amely az embert és a majmot egy közös őstől - az igazi állatfajból való, emberszabású majomtól - származtatja. Még ma is sokkal több a „majom-ember” a világon, mint az erdőben az „ember­majom". A majom Indiában szent, mert a Beavatottak jól ismerik a származását, noha ezt az allegória sűrű fátyla rejti el. Hanuman, Pavana-nak (Váyu „a Szelek Istene”) a fia Andzsana-tól, Kesarî nevű szörnyetegtől,* noha e leszármaztatást többféle módon adják elő. Az olvasó, aki ezt emlékezetében tartja, a II. kötet több helyén elszórva, meg fogja találni ennek az elmés allegóriának egész magyarázatát. A harmadik faj „emberei” (akik külön váltak) szel­lemiségük és tisztaságuk folytán Istenek voltak, de mint emberek még értelem-nélküliek.


    Ezek a harmadik fajbeli „emberek” - az Atlantiak ősei - épp olyan majomszerű, intellektuális szempontból értelem-nélküli óriások voltak, amilyenek a harmadik körben az emberiséget kép­viselő lények. Erkölcsileg nem voltak felelősek. E harmadik faj „emberei”, a náluk alacsonyabb állati fajokkal, válogatás nélkül társultak, és megteremtették azt a hiányzó láncszemet, mely hosszú idők múlva (csak a tercier korszakban) ősi elődje lett az igazi majomnak, a ma élő majom családnak.1


    Így a legelső tanítások, bármennyire ki nem elégítők, határo­zatlanok és csupán töredékek voltak, meg sem tanították azt, hogy az „ember” a „majom”-ból fejlődött. De az „Esoteric Buddhism” szerzője sem állítja sehol ilyen szavakkal. Mivel azonban a modern tudomány felé hajlik, kifejezésmódja talán megenged ilyen következtetést. A negyedik, az Atlanti fajt megelőző ember, bár­mennyire hasonlított fizikailag valami „óriás-majom”-ra, - t. i. „az ember mása, akiben még nincs emberi élet” - mégis gondolkozó és máris beszélő ember volt. A „Lemuro-Atlanti” nagyon művelt faj volt. Ha elfogadjuk a hagyományt, s ez pontosabb történelem, mint az okoskodó feltevések, amelyek manapság e néven szerepel­nek, akkor azt kell mondanunk, hogy a Lemuro-Atlanti faj, legalább is a harmadik faj vége felé, műveltebb volt mint mi, összes tudományunk és züllött civilizációnk ellenére.


    És most térjünk vissza a Stanzákhoz.

    VI. STANZA - Folytatás


    5. A NEGYEDIKBEN (Körben vagy az élet és létezés forgásá­ban a „hét kisebb kerék" körül) (a), A FIAK FELSZÓLITTATNAK KÉPMÁSAIK TEREMTÉSÉRE. EGYHARMADA MEGTAGADJA. KETTŐ (har­mada) ENGEDELMESKEDIK.*


    E sloka jelentését csak akkor foghatjuk fel teljesen, ha már elolvastuk a II. kötetben, az „Ember fejlődéstaná”-ban és magyarázataiban foglalt, részletes, kiegészítő értelmezéseket. E Sloka és a megelőző negyedik Sloka között hosszú idők múltak el; és most csillan fel egy másik kor hajnala és napkelte. A mi bolygónkon lejátszódó dráma negyedik felvonása most kezdődik. De hogy jobban megértse az egész színdarabot, az olvasónak vissza kell fordulnia, és csak azután haladhat előre. Ez a vers az ősrégi könyvekben leírt, általános kozmogóniába tartozik, míg a II. kötet részletesen fogja leírni az első emberi lények „teremtését”, vagyis helyesebben, formálását. Ezt követte a második és azután a harmadik emberiség, vagy más néven „az első, második és harmadik gyökér-faj”. Nemcsak a szilárd Föld kezdte meg fejlődését folyékony tűz-gömb, tüzes por és protoplaz­más árnyalak (phantom) formájában, hanem az ember is.


    (a) A „Negyedik” szót csakis a magyarázatok tekintélye alapján értelmezzük „negyedik kör”-nek. Épp úgy jelenthet azonban negyedik „örökkévalóságot”, mint „negyedik kört”, de még a (mi) negyedik gömbünket is. Mert, amint ezt ismételten ki fogjuk mutatni, a Föld a negyedik gömb az anyagias élet negyedik vagy legalsóbb síkján. Mi most a negyedik körben vagyunk, ennek fordulópontján, ahol a szellemnek és anyagnak tökéletes egyensúlyba kellett jutnia.1 A Magyarázat a Slokát értelmezve, ezt mondja:


    „A szent ifjak (az istenek) megtagadták, hogy sokszorosodjanak és hozzájuk hasonló és fajtájukhoz tartozó fajokat teremtsenek. „Ezek nem nekünk való formák (rupas). Növekedniük kell még.” Megtagadják, hogy a náluk alantasabbak chhaya-iba (árnyékok vagy képek) menjenek. Így kezdettől fogva az önzés érvényesült még az istenek között is, és a Karmikus Lipiká-k rájuk vetették szemüket.”


    Ezért későbbi születésekben szenvedniük kellett. A második kötetben látni fogjuk, hogy hogyan érte utól a büntetés az isteneket.



    VI. STANZA - Folytatás


    6. KIMONDATIK AZ ÁTOK (a): SZÜLETNI FOGNAK A NEGYEDIK­BEN (Fajban), SZENVEDNI FOGNAK, ÉS SZENVEDÉST FOGNAK OKOZNI (b). EZ AZ ELSŐ HÁBORÚ (c).


    (a) Általános hagyomány, hogy a fiziológiai „Bukás” előtt a faj szaporodása, akár emberi, akár állati, a Teremtők vagy ivadékuk AKARATÁ-ból történt. Ez a szellemnek bukása volt a nemzésbe, nem a halandó ember bukása. Már megállapítottuk, hogy a szellemnek, hogy öntudatossá váljék, át kell haladnia a létezés minden ciklusán s a földön legmagasabb fokát az emberben éri el.


    A szellem, per se, öntudatlan, negatív ELVONTSÁG. Tisztasága benne rejlő; nem érdemmel szerzett; ezért, amint már mondtuk, minden Egónak, hogy a legmagasabb Dhyán Chohan-ná váljék, mint emberi, azaz öntudatos lénynek, a teljes öntudat fokára kell érnie, s ez számunkra az emberben van összefoglalva. A zsidó kabbalisták, akik úgy érvelnek, hogy semmiféle szellem nem tartoz­hat az isteni hierarchiába, amíg Ruach (szellem) nem egyesül Nephesh-sel (élő lélek), csak megismétlik a keleti ezoterikus taní­tást. A „Dhyán-nak Átma-Buddhi-nak kell lennie; mihelyt Buddhi-­Manasz elválik halhatatlan Átma-jától, amelynek ő (Buddhi) a hordozója, Átman a NEM-LÉTEZÉS-be megy át, s ez a feltétlen létezés”. Ez azt jelenti, hogy a tisztán nirvána-i állapot, a szel­lemnek a létezés (Be-ness) eszményi elvontságához való vissza­térése, s ez nincs vonatkozásban azzal a síkkal, amelyen a mi Világegyetemünk végzi ciklusát.


    (b) „Kimondatik az átok” nem azt jelenti ebben az eset­ben, hogy azt valamely személyes lény, isten vagy magasabb szellem mondta ki, hanem csupán azt, hogy létrejött az ok, amely csakis rossz eredményeket szülhetett, és hogy egy karmikus oknak okozatai csak rossz megtestesülésekbe, tehát csak szenve­désbe vezethették a „lényeket", akik a természet törvényei ellen cselekedtek, és így megakadályozták szabályos fejlődését.


    (c) „Sok háború volt”, ez több szellemi, kozmikus és asztro­nómiai kiegyenlítés küzdelmére vonatkozik, de főképpen az embernek máig végbement fejlődésének rejtélyére. A Hatalmak vagy tiszta Lényegek, - „akik felszólítattak, hogy teremtsenek”, amint már mondtuk, oly rejtélyre vonatkozik, amelyet - másutt meg­magyarázunk. A nemzés titka nem csak a természet leg­rejtettebb titkainak egyike, amelynek megoldásán hiába törték fejüket az embriológusok, - hanem egyszersmind isteni ténykedés, mely magában rejti azt a másik, az angyalok „bukásának” nevezett, vallásos vagy inkább dogmatikus rejtélyt. E szerint, az allegória jelentésének megmagyarázásával bebizonyulna, hogy a Sátán és lázadó serege csak azért utasították vissza a fizikai ember megterem­tését, hogy az „isteni Embernek” váljanak közvetlen megváltóivá és teremtőivé. A jelképes tanítás nemcsak misztikus és vallásos, de, amint ezt később látni fogjuk, határozottan tudományos jellegű. Mert a „lázadó” angyal, ahelyett, hogy csak vakon működő közve­títő maradt volna, akit egy megmagyarázhatatlan TÖRVÉNY mozgat és vezet, független ítélőképességre és akaratra való jogát követelte, és kierőszakolta a szabad cselekvés és felelősség jogát, mivel az emberen és angyalon egyaránt a karmikus törvény uralkodik.1


    „És lőn az égben viaskodás. . . Mihály és az ő angyalai viaskod­nak vala a Sárkánnyal; és a Sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai. De nem vehetének diadalmat és az ő helyük sem talál­taték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány; ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti.”*


    Ugyanennek a történetnek kabbalisztikus változata a Codex Nazaraeus-ban, a nazarénusok szent írásában foglaltatik, ők Keresztelő Szent János igazi misztikus keresztényei és Christos Beavatottjai. Bahák-Ziwa-nak, a „Geniuszok Atyjának” azt parancsol­ták, hogy teremtményeket alkosson (teremtsen). De mivel „Orcus-t nem ismeri”, nem boldogul, és Pthahil-t, egy még tisztább szellemet, hívja segítségül, aki még kevésbé boldogul. Ez ismétlése az „Atyák”, a világosság urai balsikerének, akik egymás után kudarcot vallanak. (II. Kötet 17. Sloka.)


    Most pedig előbb megjelent munkánkból fogunk idézni:

    „Ekkor a teremtés színpadára a szellem1 lép (az úgynevezett Föld-­szellem vagy a Lélek, a Psyche, melyet szt. Jakab „ördögi”-nek nevez) az Anima Mundi-nak vagy az asztrális fény alsóbb része. (lásd e Sloka végét.) A nazarénusoknál és a gnosztikusoknál a Szellem nőnemű volt. Így a Föld szelleme, látván, hogy Pthahil2 a legújabb (a legutóbbi) ember miatt a fényesség „megváltozott”, és hogy a fényesség helyére „hanyatlás és baj lépett”, felébreszti Karabtanost3, „aki őrült volt, értelem és ítélet nélkül” és azt mondja neki: - „Kelj fel, nézd a legújabb ember (Pthahil) fényessége (világossága) kudarcot vallott (abban a törekvésében, hogy embert hozzon létre vagy teremtsen), és látható e fényesség apadása. Kelj fel, jöjj anyáddal (a Spiritus), és szabadíts ki magadat a korlátokból, melyek fogva tartanak, s amelyek tágasabbak, mint az egész világ”. Ezután az őrült és vak anyag egyesülése következik, melyet a szellem (nem az Isteni lehelet, hanem az asztrális szellem, mely kettős lényegénél fogva anyaggal már megfertőzött) hízelgései vezetnek, és miután az ANYA ajánlatát elfogadta, a Spiritus „Hét Alakot” fogan, és a hét csillagot (bolygót), amelyek a hét főbűnt is képviselik, az isteni forrásától (szellem) különvált, asztrális léleknek és az anyagnak, a bujaság vak ördögének, ivadékát. Ezt látva, Pthahil kezét az anyag mélysége felé kinyújtja, és azt mondja: - „Hadd létezzék a Föld, amint a hatalmak hajléka is létezett.” Belemártva kezét a káoszba, melyet megsűrűsít, megteremti a mi bolygónkat.”4


    Azután a Codex folytatólag elmondja, hogyan választották el Bahak-­Ziwa-t a Spiritustól és a Geniuszokat vagy Angyalokat a lázadóktól.5 Azután Mano6 (a legnagyobb), aki a legnagyobb FERHO-val lakik, hívja Kebar-Ziwá-t (Nebat-Iavar bar Iufin Ifafin neve alatt is ismeretes), az élet táplálékának gondnokát, és szőlőtőkéjét7, ő a harmadik élet, és megsajnálván a lázadó és ostoba Geniuszokat féktelen nagyravágyásukban, ezt mondja: Geniuszok (Aeonok) Ura1 nézd, mit tesznek a Geniuszok, a lázadó angyalok, és miről tanácskoznak.2 Ők azt mondják: Hívjuk elő a világot és szólítsuk életre a „hatalmakat”. A Geniuszok a Fejedelmek, „a világosság fiai”, ám te vagy az „Élet Hírnöke”.3


    KEBAR-ZIWA, a Fényesség hatalmas Ura, hogy ellensúlyozza a hét „rosszra hajló” princípium, a Spiritus ivadéka befolyását, hét más életet (a főeré­nyeket) hoz létre, amelyek saját formájukban és fényükben „a magasból”4 tündökölnek, s így helyreállítják a jó és a rossz, a fény és a világosság között az egyensúlyt.”

    Itt találjuk meg az ősrégi jelképes kettős rendszerek­ ismétlését, mint amilyen a Zoroaszteri is, és felismerjük a jövő dogma­tikus és dualisztikus vallások csíráját; ez a csíra pompás fává növekedett az egyházi kereszténységben. Ez már körvonala a két „Legfelsőbb”-nek - Istennek és a Sátánnak. De a Stanzákban ilyen gondolat nem található.


    A nyugati keresztény kabbalisták legtöbbje - főképpen Eliphas Lévi, arra törekedve, hogy az okkult tudományokat az egyház dogmáival összebékítsék, mindent elkövettek, hogy az „Asztrális Fényből” kizárólagosan és elsősorban az első egyház­atyák Pleroma-ját csinálják, a bukott angyalok seregeinek, az „Archon”-ok és „Hatalmak” lakóhelyét. De az „Asztrális Fény”, habár a Feltétlennek csak alsóbb megnyilvánulása, mégis kettős. Ez az Anima Mundi, és soha sem kellene másnak tekintenünk, kivéve kabbalisztikus értelemben. A „fénye” és „Élő Tüze” között fennálló különbségnek mindig jelen kellene lennie a Látnok és a „Pszichikus” elméjében. Ennek a „Fény”-nek magasabb megnyilvánulása az Élő Tűz, és ez a Hetedik Princípiuma. Nélküle csak anyagból való teremtmények jöhetnek létre. Az „Isis Unveiled”, ahol teljes leírását adtuk, ezt mondja:


    Az asztrális fény vagy Anima Mundi kettős és kétnemű. Az (eszményi) hímnemű része tisztán isteni és szellemi, ez a Bölcsesség, ez a Szellem vagy Purusha: míg a nőnemű része (a nazarénusok Spiritusa) bizonyos értelemben anyaggal van megfertőzve, valóban anyag és ezért máris rossz. Ez minden élő teremtmény életprincípiuma, és szolgáltatja az embereknek, állatoknak, a levegő madarainak és minden élőnek az asztrális lelket, a fluidum-szerű périsprit-et. Az állatokban a legmagasabb halhatatlan léléknek csak szunnyadó szikrája van meg. . . E lélek csak megszámlálhatatlan fejlődési sorozatok után fog kifejlődni; s e fejlődés tana benne van a kabbalisztikus alap­igazságban: kő növénnyé, növény állattá, állat emberré, ember szellemmé és a szellem Istenné válik.


    A keleti Beavatottak hét princípiumát még nem magyaráztuk meg, amikor az „Isis”-t írtuk, hanem csak a félig-exoterikus Kabbala5 három kabbalisztikus Arcát. De benne van ezekben a Dhyán Chohanok első csoportja misztikus természetének leírása, a regimen ignis-ben, a tűz régiójában és „törvényében (vagy kormányzásában)”. Ez a csoport három osztályra oszlik, melyet az első egybe foglal; ez összesen négy, vagyis a „Tetraktis”. Ha valaki figyelmesen tanulmányozza a Magyarázatokat, az angyali természetekben ugyan­azt a haladást találja, t. i. a passzívtól egészen az aktívig. E lények utolsója ugyanis éppen olyan közel van az Ahamkára elemhez (a világ vagy sík, amelyben az Én-ség vagy az Én-vagyok-ság érzete kezd kialakulni), amilyen közel vannak az elsők a meg-nem-különböződött lényeghez. Az előbbiek Arúpa-k, test-nélküliek; az utóbbiak Rúpa-k, testtel bírók.


    Isis II. kötetében (183. és köv. o.) a gnosztikusok és az első zsidó-keresztények, a nazarénusok s az ebioniták filozófiai rend­szerével elégségesen foglalkoztunk. Ezekből kitűnik, hogy azokban a napokban - a mózesi zsidók körén kívül - milyen nézeteket vallottak Jehovah-ról. Valamennyi gnosztikus őt inkább a rossz, mint a jó elvvel azonosította. Szerintük ő Ialdabaóth, „a Sötétség fia” volt. Ennek anyja Sophia Achamoth, Sophiának, az isteni Böl­csességnek, (ez az első keresztények nőnemű szentlelke) - Akâsa-­nak1 leánya volt. Ezzel szemben Sophia Achamoth az alsóbb Asztrális Fényt vagy Étert személyesítette meg. Ialdabaóth2 vagy Jehovah, egyszerűen a hét teremtő angyal, az Elohim-ek, és az alsóbb Sephiroth-ok egyike. Ialdabaóth magamagából létrehoz hét más Istent, „Csillagszellemeket” (vagyis a holdbeli ősöket3), ez ugyanis egyet jelent.4 Valamennyi az ő képére van alkotva, (az „Arc szellemei”) és egyik a másiknak tükörképe, s amint fokoza­tosan eltávolodtak alkotójuktól, sötétebbek és anyagiasabbak lettek. Ők is lépcsőzetesen elhelyezett hét régióban laknak, mert fokaik a szellem és anyag létráján fel és le mennek.5 A pogányoknál és keresztényeknél, a hinduknál és kaldeusoknál, a görögöknél és római katolikusoknál is, a szövegeket ugyan kissé eltérően magya­rázzák, valamennyi Geniusza volt a hét bolygónak, valamint a hetes láncunk hét bolygói gömbjének, amelyek közül a mi Földünk a leg­alacsonyabb helyzetű. (L. Isis, II. kötet, 186. o.) Ez köti össze a „csillagbeli” és „holdbeli” szellemeket a magasabb bolygói angya­lokkal és a hinduk Saptarishi-éivel, (a Csillagok hét Rishi-je). E szellemek ezeknek a „Rishik”-nek alárendelt angyalok (hírnökök) és az ő kisugárzásuk a lemenő fokozatokon. Ilyenek voltak, a filozófikus gnosztikusok felfogása szerint, az Isten és az Arkangya­lok, akiket most a keresztények tisztelnek! A „bukott angyalok” és a „mennyei harc” legendája ilyenformán tisztán pogány eredetű, Indiából jön, Perzsián és Chaldeán át. Az egyetlen rájuk való hivatkozás az eredeti keresztény tanításban a Jelenések XII-ben található, amit pár lappal előbb idéztünk is.


    Így a „SÁTÁN”, ha nem az egyházak babonás, dogmatikus, nem filozófiai szellemében nézzük, nagyszerű alakjává nő annak, aki a földi embert isteni EMBER-ré tette, aki a Maha-Kalpa hosszú ciklusán át az Élet Szellemének törvényét adta neki és felszabadí­totta őt a tudatlanság bűnétől, s ennélfogva a haláltól.6



    VI. STANZA - Folytatás


    6. AZ IDŐSEBB KEREKEK LEFELÉ ÉS FELFELÉ KERINGTEK (a) . . . AZ ANYA IKRÁJA MEGTÖLTÖTTE AZ EGÉSZET (Kozmosz),7 A TEREMTŐK ÉS A ROMBOLÓK CSATÁZTAK EGYMÁSSAL ÉS CSATÁZTAK A TÉRÉRT; A MAG MEGJELENIK, ÉS FOLYTON ÚJRA MEGJELENIK (b)


    (a) Itt egy időre befejeztük kitéréseinket. Ezek, habár meg­szakítják az előadás menetét, szükségesek az egész terv meg­világításához. - Tehát újból visszatérünk a Kozmogóniához. A kifejezés: „Idősebb kerekek”, a mi láncunk világaira vagy gömbjeire vonatkozik, amilyenek a „megelőző körökben” voltak. A jelen Stanza, ha ezoterikusan magyarázzuk, a kabbalisztikus munkákban teljesen meglelhető. Megtaláljuk ezekben annak a számtalan gömb fejlődésének igazi történetét, amelyek egy időszakos Pralaya után fejlődnek ki, új formákká építve régi anyagból. Az előbbi gömbök felbomlanak és átalakulva, tökéletesedve újra megjelennek az élet egy-egy új fejlődése fázisában. A Kabbalában a világokat szikrákhoz hasonlítják,

    .

    amelyek a nagy Építő - a TÖRVÉNY kalapácsa alól pattognak elő. Ez a törvény valamennyi kisebb Teremtőn uralkodik. Az iménti összehasonlító ábra mutatja, hogy a két rendszer, a kabbalisztikus és a keleti, egymással azonos. A három felső, az öntudat három felső síkja, ezeket mindkét iskolában csak a Beavatottak előtt lep­lezik le, és csak nekik magyarázzák, az alsóbbak képviselik a négy alsó síkot, - a legalsó a mi síkunk, vagy a látható Világegyetem.


    Ez a hét sík megfelel az emberi öntudat hét állapotának. Az embertől függ, hogy a benne levő három magasabb állapotot összhangba hozza a Kozmosz három magasabb síkjával. De mielőtt ezt az összhangba hozást megkísérelné, életre és tevékenységre kell ébresztenie a három „székhely”-et. És mégis hányan tudják csak felületesen is felfogni Atma-Vidyá-t (Szellem-Ismeret) vagyis azt, amit a Sufik Rúháni-nak neveznek. Az olvasó még tisztább Magyarázatot talál a fent tárgyaltak­ ról a Saptaparna - az embernövény Magyarázatában.*


    (b) „A Mag folyton megjelenik és eltűnik.” Itt „Mag” a „Világ­csíra" helyett áll, amelyet a tudomány nagyon ritkított állapotú anyag-részecskéknek tart, de az okkult fizika „szellem-részecskék­nek" tekinti őket, azaz érzék-feletti anyagnak, a kezdetleges meg­különböződés1 állapotában. A teogóniában minden mag éterikus organizmus, melyből később égi lény, egy-egy Isten fejlődik.


    „Kezdetben” az, amit misztikus nyelven „Kozmikus Kíván­ság”-nak neveznek, feltétlen világosságá fejlődik. A minden árnyék nélküli világosság pedig feltétlen világosság volna, - más szóval fel­tétlen sötétség - amint ezt a természettudomány bebizonyítani ipar­kodik. Ez az árnyék az ősanyag formájában jelenik meg, vagy kép­letesen - ha úgy tetszik - a teremtő tűz vagy hő szelleme alakjában. Ha a tudomány visszautasítja a költői beszédet, a kép­letes kifejezésmódot, és a kezdetleges tűzködöt akarja benne látni, szívesen beleegyezünk. Akár így, akár úgy, akár Fohat, akár a tudomány híres EREJE, ez a valami névtelen épp oly nehezen határozható meg, mint a mi Fohatunk. Ez a Valami, „késztette keringő mozgásra a Világegyetemet”, ahogy Platón mondja, vagy amint ezt az okkult tanítás kifejezi:


    „A központi Nap okozza, hogy Fohat az ősport golyókba gyűjtse, és hogy arra kényszerítse őket, hogy összehajló vonalakban mozogjanak, s végül egymáshoz közeledjenek és egyesüljenek.” (Dzyan könyve) . . . „A világcsírák minden rend és rendszer nélkül a Térben el vannak szórva, gyakorta összeütköznek végső egyesülésük előtt, egyesülésük után pedig vándorokká (Üstökösökké) lesznek. Ekkor kezdődnek a csaták és küzdelmek. Az öregebbek (testek) vonzzák a fiatalabbakat, míg mások taszítják. Sok elpusztul, mert erősebb társaik felfalják őket. Amelyek megmenekülnek, világokká válnak.”2


    Biztosítottak arról, hogy van - különösen német nyelven - néhány, a csillagos égen lefolyt, ilyen, a létért való küzdelmekről szóló, képzelet-szőtte, modern elmélkedő munka. Örülünk ennek, mert a miénk okkult tanítás, és az ősidők sötétségébe nyúlik vissza. Az „Isis Unveiled”-ben kimerítően tárgyaltuk. E korábbi, tudniillik 1876-ban írt munkánk mindkét kötetén vonulnak át Darwin-féle fejlődés elméletével egyező gondolatok, az égi és a földi seregek között, a létért és fensőbbségért folytatott küzdelmek és a „legalkalmasabb túlélésének” eszméje. (Lásd „Isis Unveiled” tartalomjegyzékében: „Evolution”, „Darwin”, „Kapila”, „Battle of Life” stb. szavakat.) De a gondolat nem volt a miénk, hanem az őskoré. Már a purânai írók ügyesen szőtték össze az allegóriát a Kozmikus tényekkel és az emberi események­kel. Minden szimbológus láthatja, az asztro-kozmikus dolgokra való célozgatást, még ha nem is tudja teljesen felfogni jelentésüket. A nagy „Mennyei Harcok” a Purânakban; a „Titánok harcai” Hesiodos és más klasszikus írók műveiben; az Osiris és Tifon közötti „küzdelmek” az egyiptomi legendákban, sőt a skandináviai legendákban leírt „csaták”: valamennyien egy és ugyanarra a tárgyra vonatkoznak. Az északi mitológiában Lángoknak, Muspel fiainak, csatáiról van szó, akik Wigred mezején harcoltak. Mindezek az Égre és a Földre vonatkozók; jelentésük kettős, sőt gyakran hármas, és ezoterikusan épp úgy alkalmazhatók fenti, mint lenti dolgokra. Valamennyi a csillagok, istenek és emberek küzdelmére, a gömbök elhelyezkedésére, és a nemzetek, törzsek közti felsőbbség elnyeré­sére vonatkozik. A „létért való küzdelem" és a „Legalkalmasabb túlélése” feltétlenül kezdett uralkodni attól a perctől kezdve, amelyben a Kozmosz a létezésben megnyilatkozott, és ez nem kerülhette ki a régi Bölcsek megfigyelő szemét. Innen Indrának, az Égboltozat istenének, szüntelen harcai az Asurákkal, akik magas istenekből Kozmikus démonokká süllyedtek; innen a Vritra-val vagy Ah-hi-val való harca, továbbá a lefolyt csaták, csillagok és csillagképek, Holdak és más bolygók között, - amelyek később mint királyok és halandók öltöttek testet. Innen a Mennyei harc is, melyet Mihály és serege a Sárkány (Jupiter és Lucifer-Vénusz) ellen vívott, amikor is a lázadó sereg csillagainak harmadrészét lehajították a térbe, és „többé nem volt helyük a mennyben”. Amint már régen megírtuk:


    „Ez a titkos ciklusok alapja és sarkköve. Mutatja, hogy a Brahmán-ok és a Tanaim-ok . . . a teremtésről és a világ fejlődéséről egészen Darwin módjára elmélkedtek és megelőzték Darwin-t és „iskoláját” a fajok termé­szetes kiválasztásának és fokozatos fejlődésének és átalakulásának kérdésé­ben. . . Voltak öreg világok, s eltűntek, mert a fiatalok legyőzték őket, stb. stb.” („Isis Unveiled” II. köt. 200. o.)


    Az az állítás, hogy t. i. az összes világok (csillagok, boly­gók stb.) - mihelyt egy imént elhalt égitestnek felszabadult princípiumai életre keltettek egy, az ősállag laya (meg nem különböződött) állapotában levő magvát - azok először üstökösökké, azután Napokká válnak, és végül lakható világokká hűlnek le, épp olyan régi tanítás, amilyen öregek maguk a Rishik.


    Látjuk tehát, hogy a Titkos Könyvek világosan tanítanak olyan csillagászatot, amelyet még a modern gondolat sem vetne el, ha alaposabban megértené e tanokat.


    Az ősrégi csillagászat, az ősi természettan és matema­tika, a modern tudomány nézeteivel azonos nézeteket fejeztek ki, és közöttük sok olyan van, mely még sokkal nagyobb fontosságú. Határozott tantételek: a „létért való küzdelem” és a „legalkalma­sabb túlélése", s ez épp úgy áll a világokra ott fent, mint a mi bolygónkra itt lent. Bizonyos, hogy a tudomány, noha „teljesen nem vetheti el” ezt a tanítást, teljes egészében mégsem fogadja el. Mert a tanítás határozottan állítja, hogy csak hét „önmagától” született, legelső „isten” van, akik a hármas EGY-ből áradtak ki. Más szóval, hogy valamennyi világ vagy égitest, (mindig szigorú analógiára támaszkodva) egyik a másikból alakult ki, mikor a „Nagy Korszak” kezdetén a legelső megnyilvánulás már beteljesedett. Az égitestek térben születését, a „zarándo­kok"-nak a „tüzek” ünnepére gyűlt tömegéhez vagy sokaságához hasonlítják. A templom küszöbén hét aszkéta jelenik meg hét meg­gyújtott tömjénpálcával. Ezek tüzén a zarándokok első sora meggyújtja saját tömjénpálcáját. Ezután minden aszkéta feje körül forgatja tömjénpálcáját és tüzet ad a többi zarándoknak. Így van ez az égitesteknél is. Valamelyik „zarándok” tüze meggyújt és élétre ébreszt egy-egy laya központot, mire az „új központ” a térbe rohan, és üstökössé válik. Csak ha már elvesztette gyorsaságát és ennélfogva tüzes farkát, adja magát a „Tüzes Sárkány” nyugodt és egyensúlyozott életre, mint az égitestek családjának rendes, jóra­való polgára. Ezért mondják:

    „A Világ-Léleknek nevezett, egynemű Elemből, a Tér mérhe­tetlen mélységeiben, született Kozmikus anyag minden magja, a létezésbe lökve, a legellenségesebb viszonyok között kezdi meg az életét. A megszámlálhatatlan korszakok során át, a végtelenségben kell magának helyet kiverekednie. Mindig körben forog, nála sűrűbb és már megállapodott testek között, ugrásokkal haladva előre, s egy-egy őt vonzó központ felé húzódva, - akár csak a hajó, mely a helyenként sással benőtt és zátonnyal tele folyamba sodródott, kikerülni igyekszik más testeket, melyek felváltva vonzzák és taszítják. Sok elpusztul, tömegüket nagyobb tömegek oszlatják szét, és ha egy rendszeren belül születtek, akkor főképpen a különféle Napok feneketlen gyomrába kerülnek. (Lásd a Magyarázatot a IV. Stanzá­hoz.) Azok, amelyek lassabban mozognak, és ellipszis pályára hajtód­tak, előbb-utóbb megsemmisülésre vannak kárhoztatva. Mások pedig parabolikus íveken mozognak, s gyorsaságuk folytán, rend­szerint kikerülik pusztulásukat."


    Néhány erős kritikájú olvasó talán azt gondolja, hogy az égitesteknek az üstökös-állapoton való áthaladásáról szóló ez a tanítás ellentmond az imént tett állításnak, t. i. hogy a Hold a Földnek anyja. Talán azt fogják képzelni, hogy csak intuícióval lehet a kettőt összhangba hozni. De igazában ehhez nem kell intuíció. Mit tud a tudomány az üstökösökről, eredetükről, növekedésükről és későbbi sorsukról? Semmit - egyáltalán semmit. És miért olyan lehetetlen, hogy valamely laya központ - egynemű; szunnyadó kozmikus protoplazma-csomó, ha hirtelen megelevenedik vagy felgyúl, - alvó helyét elhagyva, nekivágjon a Térnek, és tovaperdüljön a feneketlen mélységeken át, hogy erősítse egynemű szer­vezetét megkülönböződött elemek felvételével és gyűjtésével? És az ilyen üstökös, miért ne telepednék le az életben, hogy ott tovább éljen, és lakott gömbbé váljék!


    „Fohatnak sok hajléka van” - mondják. „Négy tüzes (elektro­pozitív) fiát a Négy Körben helyezi el; - ezek a körök az egyen­lítő, a napkör és a két térítő tehát: a forró égalj - „hogy az égövek fölé helyezett Négy Misztikus Lény felett őrködjenek”. Továbbá: „Más hét (fiú) van megbízva, hogy az Anyag-Tojás (Földünk és két sarka) két végén levő hét forró és hét hideg Loka-n (az ó-hitű brahmánok poklai) uralkodjanak.” A hét Loka-t másutt „gyűrűk”-­nek és „körök”-nek is nevezik. A régieknél hét sarkkör volt, és nem kettő, mint az európaiaknál; mert Meru hegyről, az Északi sarkról, azt mondták, hogy hét arany és hét ezüst lépcső vezet hozzá.


    Az egyik Stanza különös állítását, t. i. hogy „Fohat és fiai­ énekei RAGYOGÓAK voltak, mint a déli Nap és a Hold együtt­véve és hogy a középső Négyszeres körön belül levő Négy Fiú LÁTTA atyja énekeit és HALLOTTA Napos-holdas ragyogását, a Magyarázatban e szavakkal értelmezik: „A Föld két hideg végén (az Északi és Déli Sarkok) működő Fohatikus Erők, melyek éjjel sokszínű ragyogássá váltak, az Akása (Éter) néhány tulajdon­ságával vannak felruházva – színnel, hanggal egyaránt”. . .


    „A Hang az Akása (éter) jellegzetessége: levegőt szül, melynek tulajdonsága a tapintás; ez (dörzsöléssel) színt és fényt hoz létre . . .” (Vishnu Purána.)


    A fentiek talán őskori zagyvaságnak látszanak, de az olvasó jobban meg fogja érteni, ha az északi és déli sarkifényre gondol, mely a földi elektromos és mágneses erők eme központjaiban mutat­kozik. A két sarkról mondják, hogy a Kozmikus és földi életerő (villamosság) raktárai, felfogói és leadói. Tudniillik a villamosság feleslege a Földet már régen darabokra robbantotta volna, ha nem lett volna ez a két természetes „biztosítószelep”. Most már van is egy elmélet, s legújabban alaptétellé is vált, t. i. hogy az északi fény jelenségét fütyüléshez, sziszegéshez és recsegéshez hasonló, erős hangok kísérik, melyeket maga a jelenség hoz létre. (De l. Humboldt tanár az Aurora Borealisról szóló művét, és erről a vitatott kérdésről folytatott levelezését.)



    VI. STANZA - Folytatás


    7. SZÁMITSAD KI, Ó LANOO, HA ISMERNI AKAROD A TE KIS KEREKEDNEK (láncodnak) PONTOS KORÁT, NEGYEDIK KÜLLŐJE A MI ANYÁNK (a Föld) (a). ÉRD EL A TUDÁS NEGYEDIK ÖSVÉNYÉNEK NEGYEDIK „GYÜMÖLCSÉT”, MELY NIRVÁNÁHOZ VEZET, ÉS ÉRTENI FOGSZ, MERT LÁTNI FOGSZ. (b)


    (a) A „kis kerék” a mi gömbjeink lánca, és a negyedik küllő a mi Földünk1, a lánc negyedik tagja. Egyike azoknak, amelyekre a „Nap forró (pozitív) leheleté"-nek közvetlen hatása van.


    Nehéz volna azonban korát kiszámítani, amelynek kiszámítására a Stanza felszólítja a tanítványt, mert a Nagy Kalpa időtartamának számait nem adták meg nekünk, és a kisebb Jugák korát is csak megközelítőleg szabad közölnünk. Azt mondja: „Az idősebb kerekek egy örökkévalóságig és egy fél örökkévalóságig keringtek”. Tudjuk, hogy egy örökkévalóságon 311,040,000,000,000 esztendőnek a heted­részét, vagyis egy Brahmâ korszakot értenek. De mit érünk ezzel? Azt is tudjuk, hogy ha alapul vesszük a fenti számot, akkor mindenek előtt el kell venni Brahmâ 100 esztendejéből (vagyis a 311,040,000,000,000 évbő1) két évet, ennyi esik a Sandhyak-ra (alko­nyatok), marad tehát 98, mert a misztikus 14x7-et kell meg­kapnunk. Mi azonban nem tudjuk, mikor kezdődött meg pontosan a mi kis Földünknek fejlődése és kialakulása. Ezért lehetetlen korát kiszámítanunk, hacsak meg nem adják születésének idejét - ezt eddig a TANÍTÓK megtagadták. E kötet végén és a II. kötetben mégis találunk néhány kronológiai célzást. Ne feledjük azonban, hogy az analógia törvénye épp úgy áll világokra, mint az emberre, és hogy amint „Az EGY (Istenség) Kettővé (Déva vagy Angyallá) válik, és a kettő-ből a három (vagy ember) lesz, stb. stb. épp úgy a tanítás szerint csomók (világ­anyag) vándorokká (üstökösökké) lesznek, ezek pedig csillagokká, a csillagok (örvényközpontok) a mi napunkká és a mi bolygóinkká, - hogy csak röviden fussuk át az egész fejlődést.2


    (b) Exoterikus munkákban a beavatás négy fokáról beszélnek; ezeket szanszkritban a „Strôtâpanna”, „Sakridâgâmin”, „Anágámin” és „Arhat” néven ismerik. A Nirváná-ba vezető négy ösvényt ugyancsak így nevezik ebben a mi negyedik körünkben. Az Arhat, noha láthatja a múltat, jelent és jövőt, még nem a legmaga­sabb Beavatott. Mert az Adeptus maga, a beavatott jelölt egy magasabb Beavatottnak a csélája (tanítványa) lesz. Még három magasabb fokon kell áthaladnia az Arhatnak, hogy az Arhat-ság létrájának legmagasabb fokára jusson. Vannak olyanok, akik még ebben a mi ötödik fajunkban ezt az utóbbi fokot elérték, de az átlag aszkéta ezeknek a magasabb fokok elérésére szükséges képességeket csak ennek a gyökérfaj végén, valamint a hatodik és hetedik fajban fogja kifejleszteni. S így mindig lesznek Beavatottak és be-nem-avatottak ennek a kisebb Manvantara, azaz a jelen élet-ciklus végéig. A 7-dik fokú „tűz-köd” - Arhat-ok csak egy foknyira vannak Hierarchiájuk gyökér-alapjától (Root-Base). Ez a Hierarchia a legmagasabb a Földön és a mi földi láncunkon. E „Gyökér-Alap” nevét nyugati nyelvre csak néhány összetett szóval fordíthatjuk: - „az örökéletű-emberi-Banyánfa”. Ez a „Csodás Lény” - úgy mondják - „magas régióból” szállt le, a harmadik korszak elején, még mielőtt a harmadik faj nemei különváltak volna.


    Ezt a harmadik fajt néha összefoglalóan „a Passzív jóga Fiai”-nak nevezik, t. i. ezt a második faj öntudatlanul hozta létre. Mivel ez utóbbi értelmileg tétlen volt, azt hiszik róla, hogy állan­dóan az üres vagy absztrakt elmélkedés (contemplation) egyik állapotá­ban volt elmerülve, amely a jóga állapotához szükséges. E harmadik faj létezésének első vagy korai részében, amikor még a tisztaság álla­potában volt, a „Bölcsesség Fiai" testet öltöttek ebben a harmadik* fajban, és Kriyasakta-val utódokat hoztak létre. Ezeket hívják „Ad Fiainak”, vagy a „Tűzköd” fiainak, az „Akarat és jóga Fiainak”, stb. Öntudatosan hozták őket létre, mert a fajnak egy részét már a szellemi vagy felsőbb értelmiség isteni szikrája éltette. Ez a nemzedék nem volt külön faj. Eleinte csak csodás lény volt, „a Beavató”-nak hívták, és utána félig-isteni, félig-emberi lények csoportja. Az őskori genesis szerint bizonyos célokra „félre tevődtek", hogy az emberek soraiból kikerülő beavatottaknak, itt a földön és a jelen ciklusban ők szolgáltassák mintegy a tápláló talajt. Róluk mondják, hogy a bennük megtestesült legmagasabb Dhyani-k előbbi „Manvantarák-ból való Muni-k és Rishi-k”. Ezek az úgyszólván szeplőtlen módon született, „Akarat és jóga Fiai” teljesen elkülönítve maradtak az emberiség többi részétől.


    Az imént említett „LÉNY”, akinek névtelenül kell maradnia, a Fa, és ágai a következő korszakokban valamennyi, a történelem­ben ismert, nagy Bölcs és Főpap: ilyenek Kapila Rishi, Hermes, Enoch, Orpheus, stb. Mint látható (objective) ember, ő a titokzatos (a profán embernek - mindig láthatatlan), noha mindig jelenlevő Személyiség. Keleten sok legenda keletkezett róla, különösen az okkultisták és a Szent-Tudomány tanítványai köré­ben. Alakját változtatja, mégis mindig ugyanaz marad. És ugyan­csak ő az, aki a szellemi hatalmat gyakorolja az egész világ beavatott Adeptusai fölött. Amint mondtuk, ő a „Névtelen”, akinek annyi neve van, de nevei és mibenléte mégis ismeretlenek. Ő a „NAGY ÁLDOZAT”-nak nevezett „Beavató” (Initiator). Mert a VILÁGOSSÁG küszöbén ül, és innen tekint, a Sötétségből a Világosságba, amelynek körét nem fogja átlépni. De el sem hagyja helyét ezen életciklus utolsó napjáig. Miért marad a magányos Virrasztó a maga-választotta helyen? Miért ül ő az elsődleges-bölcsesség forrásánál, hiszen már nem iszik belőle többé, mert immár nincs mit tanulnia, nincs, amit Ő ne tudna - sem ezen a Földön, sem a mennyországá­ban? Mert a magányos, sebzett lábú zarándokok haza vezető útjukban az utolsó pillanatig nem biztosak abban, hogy vajon nem tévednek-e el a Földi-életnek nevezett, káprázat és anyag határtalan sivatag­jában. A Virrasztó minden fogolynak, akinek sikerült magát fel­szabadítani a test és a káprázat béklyói alól, szívesen megmutatná az utat a szabadság és világosság régiójába, amelynek ő önkéntes száműzöttje. Mert, röviden mondva, feláldozta magát az emberi­ségért, ámbár ez a NAGY ÁLDOZAT csak kevés Kiválasztottnak válik hasznára.


    Az ember öntudatának első ébredésétől kezdve, ennek a MAHA-GURU-nak közvetlen, csendes vezetése mellett lettek az emberiség összes, alacsonyabb istenségű tanítói és oktatói az első emberiség vezetői. Ezektől az „Isten-fiak”-tól kapta a gyermek-emberiség az összes művészetekre és tudományokra, valamint a szellemi tudásra vonatkozó, első fogalmait. Ők rakták le legelső alapköveit ama régi civilizációknak, amelyek olyan nagy zavarba ejtették a tudósok és kutatók modern nemzedékét.1


    Noha az „Isis Unveiled”-ben ezeket a dolgokat alig érin­tettük, mégis jó lesz az olvasót emlékeztetni arra, amit az I. köt. 587-593. oldalain Közép-Ázsia egyes Szent Szigeteiről mondtunk, további adatokat pedig a II. kötetben, „Az Isten-fiak és a Szent-­Sziget"* című részben talál. Talán még néhány magyarázattal segítsé­ségére lehetünk a tanítványnak, hogy pillantást vethessen a szóban forgó rejtélybe, noha csak elszórt, töredékes magyarázatokat adhatunk.


    Legalább egy részletet akarunk világos szavakba önteni a titokzatos „Isten-fiak”-ról. Ezektől a Brahmaputra-któl származtatták le magukat a nagy Dvidzsa-k, a régi idők beavatott Brahmánjai. A modern Brahminok ezzel szemben azt akarják elhitetni az alsóbb kasztokkal, hogy ők a szó szoros értelmében, közvetlenül Brahmâ szájából jöttek elő. Ez ugyanis az ezoterikus tanítás, mely még azt is mondja, hogy noha az „Akarat és jóga fiai”-nak eme leszármazottjai (természetesen szellemi értelemben), idővel két ellenkező nemre váltak szét, amit később „Kriyasakti”-elődjeik is megtettek, mégis elfajzott utódaik még ma is bizonyos tiszteletben tartják a nemzési ténykedést és még mindig a vallásos szertartás mezébe öltöztetik, holott a civilizáltabb népek csupán állatias ténykedésnek tartják. Vessük csak össze a nyugati felfogást és szokásokat a Manu rendelkezéseivel, amelyek Grihasta, vagyis a házas élet törvényeire vonatkoznak. Az igazi Brahmin eszerint valójában „az, akinek hét őse ivott a hold-növény (Szóma) nedvé­ből", és ő „Trisuparna”, mert megértette a Védák titkát.


    És az ilyen Brahmin ma is tudja, hogy ennek a fajnak leg­elején szellemi fogalmaik nem voltak összefüggésben a fizikai környezettel, mivel a pszichikai és fizikai értelem aludt, és a tudat még fejletlen volt. Tudja továbbá, hogy az isteni ember állati - noha külsőleg emberi - formájában élt, és ha volt benne ösztön, nem járult hozzá ön-tudat, hogy megvilágítsa a szunnyadó ötödik princípium sötétségét. Mikor a Bölcsesség urai, a fejlődés törvényétől indíttatva, beléárasztották a tudat szikráját, akkor ez mindenek előtt a szellemi teremtőivel való együvé tartozás és egység érzetét ébresztette életre, és serkentette tevékenységre. Amint a gyermek első érzelmei az anyjára és a dadájára irányulnak: az ősember ébredő tudatának első törekvései azok felé irányultak, kik­nek elemeit saját magában érezte, de akik mégis rajta kívül és tőle függetlenül voltak. Ebből az érzésből keletkezett az ODAADÁS, és ez lett az ő természetének első és legfőbb hajtóereje. Mert ez az egyetlen, ami természetes a mi szívünkben,* mely velünk született, és egyaránt megtalálható a csecsemőben és a fiatal állatban is. Az ősembernek ezt az elnyomhatatlan, ösztönszerű törekvését szépen, és mondhatni intuícióval írta le Carlyle, felkiáltván:


    „A nagy antik szív egyszerűsége mennyire gyermeki, komoly ünne­pélyessége és mélysége mennyire férfias! Az égbolt derül felette, bárhol jár-­kel a földön, előtte az egész föld misztikus templom, istentisztelet minden földi munka. Tündöklő lények suhannak át hétköznapjain, angyalok szállnak, az embereknek Isten üzenetét hozva. . . Meglepetések, csodák veszik körül az embert; csodák közepette él1 . . . A kötelesség nagy törvénye hatalmas, mint a két végtelenség (a pokol és mennyország), eltörpítve és megsemmisítve minden egyebet, - még valóság volt és még mindig az: csak a köntöse holt, de lényege tovább él minden időkön és minden örökkévalóságon keresztül.”


    Él letagadhatatlanul, és teljes, törhetetlen erejében, és hatalmá­ban ott vert gyökeret az ázsiai Árja-szívben és közvetlenül, a harmadik faj első „elme-szülte” fiai, - Krijasakti gyümölcsétől ered. Az idők folyamán a Beavatottak szent kasztja csak ritkán, korszakonként hozott létre ilyen tökéletes teremtményeket: ben­sőleg különböző, noha külsőleg ugyanolyan lényeket, mint azok, akik létrehozták őket.


    Míg a harmadik ősfaj gyermekkorában: -

    ­Még egy magasztosabb fajú teremtmény

    Hiányzott csak, s terveztetett ezért.

    Tudatra ébredt és nagyobb szívű,

    Uralkodásra termett s a többit vezetni. . . **


    Létrehozták, kész, tökéletes hordozóul magasabb világokból való, testetöltő lakók számára, akik ezentúl ezekbe a Szellemi AKARAT alkotta és az emberben levő természetes isteni erők teremtette formákban kezdtek lakni. A tiszta szellem gyermeke volt ő, értelmét nem mocskolta be földi elem leghalványabb árnya­lata sem. Csak fizikai teste tartozott az időbe és az életbe, mert értelmét közvetlenül felülről kapta. Az isteni bölcsesség élő fája volt. Ezért hasonlíthatjuk össze a skandináviai legenda Világ Fájával, amely nem tud elhervadni és meghalni, amíg az élet utolsó csatáját meg nem vívták, bár közben Nidhogg sárkány állandóan rágja gyökerét. Mert így rágta az idő foga Krijasakti első és szent fiának testét, de benső lényének gyökerei örökre romlatlanok és erősek maradtak, mert ezek a mennyben nőttek, és terjedtek, nem a földön. Ő elseje volt az ELSŐK-nek, és ő volt a többinek magja. Voltak még más „Krijasakti Fiak", ezeket egy második Szellemi törekvés hozta létre, de az első még ma is az isteni Tudás Magja maradt; ő az Egy és a Legfőbb, a földi „Böl­csesség Fiai" között. Erről a tárgyról nem mondhatunk többet, csak azt tehetjük még hozzá, hogy minden korban - még a miénkben is - voltak nagy intellektusok, akik helyesen értették meg ezt a kérdést.


    De hogyan jut fizikai testünk a jelenlegi tökéletesség fokára? Természetesen évmilliókig tartó fejlődésen keresztül, de sohasem az állaton áthaladva, sem állattól eredve, amint ezt a materializmus tanítja, mert, ahogy Carlyle mondja:


    . . . Létezésünk lényege, a bennünk levő rejtély, mely „Én”-nek nevezi magát - ó, de milyen szavaink vannak az ilyen dolgok kifejezésére? - Mennyei lehelet; a Legmagasabb Lény kinyilatkoztatja magát az emberben. Ez a test, ezek a képességek, a mi életünk, mindez nem a NÉVTELEN-nek a ruházata?


    A mennyei lehelet, vagy jobban mondva az élet lehelete, - ­a bibliában Nephesh-nek hívják - benne van minden állatban, minden élő parányban és minden ásvány-atomban. De az embert kivéve egyiknek sincs tudata ennek a legfőbb Lénynek1 a termé­szetéről, mert egyik formájában sincs meg az az isteni harmónia, mely az emberben megvan. Úgy van, ahogyan Novalis mondta, s azóta senki sem mondta jobban, és Carlyle megismétli:


    „A Világegyetemben csak egy templom van, és ez az Ember Teste. Semmi sem szentebb, ennél a fenséges formánál. . . Az eget érintjük, ha kezünket az emberi testre tesszük. Ez csak úgy hangzik, mint egy retorikai szó­virág, de még sem az. Ha jól meggondolják, tudományos ténynek bizonyul, kifejezése a tiszta igazságnak. Mi vagyunk a csodák csodája, - a nagy meg­fejthetetlen Rejtély.”*




    VII. STANZA


    1. NÉZD AZ ÉRZŐ, FORMA NÉLKÜLI ÉLET KEZDETÉT (a), ELŐSZÖR AZ ISTENIT (hordozó) (b), AZ ANYA-SZELLEMTŐL VALÓT (Atman); AZUTÁN A SZELLEMIT (Atma-Buddhi, Szellem­lélek)1 (c); (újra) A HÁRMAT AZ EGYTŐL (d), A NÉGYET AZ EGYTŐL (e) ÉS AZ ÖTÖT (f ), AMELYTŐL A HÁROM, AZ ÖT ÉS A HÉT (g). EZEK A HÁROMSZOROSAK ÉS A NÉGYSZERESEK LEFELÉ; AZ ELSŐ ÚRNAK (Avalókitéshvara) „ELMESZÜLTE” FIAI, A RAGYOGÓ HÉT (az „Építők”)2. ŐK AZOK, Ó LANOO, AKIK TE, ÉN ÉS Ő. ŐK, AKIK FELETTED ÉS ANYÁD, BHUMI (a Föld) FÖLÖTT ŐRKÖDNEK.


    (a) A Teremtő Hatalmak hierarchiája ezoterikusan hét rendre (vagyis 4 és 3) oszlik a tizenkét nagy Renden belül; ezeket az állatkör tizenkét jegye ábrázolja. A megnyilvánuló fokozatokba tartozó hét rend ezen kívül még a Hét Bolygóval is kapcsolatos. Valamennyien újra feloszlanak az isteni Szellemi, félig Szellemi és éteri Lények számtalan csoportjaira.


    A Fő-Hierarchiákat ezek közül a nagy Négyes jelzi, vagy exoterikusan, Brahmâ „négy teste és három képessége”; a buddhista rendszerben pedig a Panychâsja, az öt Brahmâ vagy az öt Dhyani-Buddha.


    A legmagasabb csoport az úgynevezett isteni Lángok-ból áll; ezekről, mint a „Tüzes Oroszlánok”-ról és az „Élet Oroszlánjai”-­ról beszélnek; ezotériájuk az Oroszlán jegyében van legbiztosab­ban elrejtve. Ez a felsőbb isteni világ magja. (Lásd a Függe­lék első lapjain levő Magyarázatot.) Ők a formanélküli Tüzes Leheletek; egyik megnyilvánulásukban azonosak a felsőbb Sephiroth-HÁRMASSÁG-gal, amelyet a kabbalisták az „Ősképek Világába” helyeznek.


    Ugyanazt a hierarchiát, ugyanazokkal a számokkal a japán rendszerben is megtaláljuk, a „Kezdetek”-ben, amint ezt a shinto és a buddhista felekezetek tanítják. Ebben a rendszerben az ember fejlődéstana megelőzi a kozmosz fejlődéstanát, mint­hogy az isteni az emberibe merül, és megteremti - az anyagba való leszállása fele útján a látható Világegyetemet. A legendaszerű személyeken - jegyzi meg tiszteletteljesen Omoie - „a magasabb (titkos) tanítás és magasztos igazságainak sztereotipikus meg­testesüléseit kell értenünk". Nem fejthetjük ki ezt a régi rendszert teljes terjedelmében, mert túlságosan sok helyet foglalna el, de helyén való lesz róla néhány szót mondanunk. A következőkben rövid áttekintését adjuk az ember és a kozmosz fejlődéstanának, és ez mutatja, milyen erős visszhangra talál ugyanaz az ősi-tanítás az egymástól legtávolabb lakó népeknél is.


    Mikor még minden Káosz (Konton) volt, három szellemi Lény jelent meg a jövendőbeli teremtés színpadán: (1) Ame-no-mi­-naka-nushi-no-kami, „A Központi Mennyország isteni Uralkodója”; (2) Taka-mi-musubi-no-kami, „az Ég és a Föld fenséges Isteni sarja”, és (3) Kamu-mi-musubi-no-kami, egyszerűen „Az Istenek Sarja”.


    Ezek forma- vagy állagnélküliek voltak, (a mi arúpa hármas­ságunk), mivel sem az égi, sem a földi állag még nem különbö­ződött meg, „de a dolgok lényege sem volt még megalkotva”.


    (b) A Zohar-ban, - amelyet Moses de Leon a szíriai és kaldeai keresztény gnosztikusok segítségével rendezett, és újra kiadott a XIII. században, és később még sok keresztény javított és né­zett át és a Bibliánál alig ezoterikusabb - ez az isteni „Hordozó” nem úgy jelenik meg többé, mint a „Kaldeai Számok Könyvében”. Igaz ugyan, hogy Ain Soph, az ABSZOLÚT, VÉGTELEN Nem-Dolog, szintén az EGY-nek, a megnyilvánult „Mennyei Ember” (az ELSŐ OK) formáját használja szekereként (Merkábáh, héber nyelven, Vahan szanszkrit nyelven), vagy hordozójaként, hogy leszálljon a jelenségekben megnyilvánult világba, és itt megnyilatkozzék. De a kabbalisták nem mondják meg, hogy hogyan használhat az Abszolút egyáltalán valamit, vagy hogyan nyilváníthat valamely tulajdonságot, hiszen mint a Feltétlen, ő minden tulajdonságtól ment, de azt sem magyarázzák meg, hogy ez valójában az Első Ok (Platón Logosza), az eredeti és örök GONDOLAT, mely Adam Kadmon-on, a Második Logosz-on át, mintegy megnyilvánul. A „Számok Könyvé”-­ben megmagyarázzák, hogy EN (vagy Ain, Aiôr), az egyetlen magában létező, míg a „Mélysége” (a gnosztikusoknál Bythos vagy Buthon, melyet Propator-nak neveznek), csak időszakonként megjelenő. Ő Bhrahmâ, megkülönböztetésül Brahma- vagy Parabrahmtól. A Mélység, a Világosság Forrása, vagy a Propator, a meg nem nyilvánult Logosz, vagyis az elvont Gondolat és nem Ain Soph, melynek sugara Adam-Kadmont, „hím- és nőnemű”, vagyis a meg­nyilvánult Logoszt (a tárgyias Világegyetemet) használja szekér gyanánt, hogy így megnyilvánuljon. De a Zohar-ban a következő képtelenséget olvassuk: „Senior occultatus est et absconditus; Microprosopus manifestus est et non manifestus.” (Rosenroth Liber Mysterii, IV. I.) Ez tévedés, mert a Microprosopus vagy a mikro­kozmosz csak a megnyilvánulásai alatt létezhet, és a Maha­Pralaya-k alatt elpusztul. Rosenroth Kabbalá-ja nem útbaigazító, hanem igen gyakran rejtvény.


    Mint a japán rendszerben, az egyiptomi és minden régi kozmogóniában is - ezen az isteni LÁNG-on, az „Egy”-en gyúl meg a három leszálló csoport. Potenciális létezésük a magasabb csoportban van, és ők most határozott és különvált lényekké válnak. Ezeket nevezik „az Élet Szüzeinek”, a „Nagy Káprázat”-­nak stb. és együttesen a „Hat ágú Csillag”-nak. Az utóbbi majd­nem minden vallásban a Logosz, mint az első kiáradás jelképe. Indiában Vishnu jelképe (a csakra vagy kerék) és a kabbalában a Tetragrammaton jele, az „Ő a négy betűből álló”, vagy - képletesen „Microprosopus tagjai”; ezek részint tizen, részint hatan vannak.


    A későbbi kabbalisták, de különösen a keresztény misztikusok torzították el sajnálatos módon ezt a nagyszerű jelképet.1 Mert a Mennyei Ember „tíz tagja”: a tíz Sephiroth. De az első mennyei ember a világegyetem meg-nem-nyilvánult Szelleme, és sohasem kellene őt lealacsonyítani a Microprosopusba, vagyis a kisebb arcba, ­mert ez az embernek a földi síkon való ős-képe2 Erről azonban késöbb. A hatágú csillag a természet hat erejére vagy energiájára, a hat síkra, princípiumra stb. stb. vonatkozik, melyeket mind a hetedik, vagyis a csillag középpontja egyesít. Mindezek, a felsőbb és alsóbb hierarchiákat beleszámítva, az „Égi vagy Mennyei Szűz”-től3 erednek; ő minden vallásban a nagy anya, a kétnemű, a Sephira-Adam-Kadmon. Egységében, az ősi világosság a hetedik vagy legmagasabb princípium, Daivi prakriti, a meg nem nyilvánult Logosz világossága. De megkülönböződésében Fohattá, vagy a „Hét Fiú”-vá lesz. Az elsőt a kettős háromszög közepén levő pont jelképezi, az utóbbit maga a hatszög vagy a Microprosopus „hat tagja”; a hetedik Malkuth, a keresztény kabbalisták „Meny­asszonya", vagyis a mi Földünk.


    „Az első az „Egy” után: az isteni Tűz; a második: Tűz és Aether; a harmadik: Tűzből, Aetherből és Vízből áll; a negyedik Tűzből, Aetherből, Vízből és Levegőből.”1 Az Egy nem foglalkozik az embert-hordozó gömbökkel, hanem a benső, láthatatlan gömbökkel. „Az első-szülöttek” a világegyetem ÉLETE, szíve és érverése; a második az ELMÉJE vagy „Tudata”2, amint ezt a Magyarázat mondja.


    (c) Az égi lények második rendje a tűzből és az éterből valók, (megfelelnek a Szellemnek és Léleknek, vagyis Atma-­Buddhinak), nevük légió; még alaknélküliek, de határozottan „anyagiasabbak”. A másodlagos fejlődésben vagy „Teremtés”-ben - ez félrevezető szó - ők az első megkülönböződések. Nevük mutatja, hogy ők a megtestesülő Dzsivák, vagy Monádok ősképei, és az élet tüzes szelleméből állanak. Tiszta napsugárként halad át rajtuk a sugár, amelynek ők adják a jövendő hordozót, az isteni lelket, Buddhi-t. Ők közvetlenül a mi rendszerünk magasabb világának seregeivel vannak összefüggésben. Ezekből a kétszeres Egységek-ből sugárzanak ki a háromszorosak.


    A japán kozmogóniában a káosz tömegéből egy tojáshoz hasonló mag jelenik meg, mely magában rejti az egész egyetemes, valamint a földi élet csíráját és potenciáját, és ekkor külön­böződik meg az említett „három-szoros”. „A hímnemű éterikus” (Yo) princípium felszáll, és a nőnemű, a durvább vagy anyagiasabb princípium (In) az anyag világegyetemébe vettetik, mikor az égi elválik a földitől. Ettől a nőneműtől, az anyától, születik meg az első kezdetleges látható lény. Ez éterikus alak, vagy nem-nélküli, és mégis tőle és az anyától megszületik a hét isteni szellem. Ezekből fog kiáradni a hét teremtés, épp úgy amint a Codex Nazaraeus-ban Karabtanos-tól és az Anya Spiritus-tól születik a hét rosszra hajló (anyagi) szellem. Túlságosan hosszúra nyúlna, ha a japán neveket itt elsorolnánk, mégis fordításban közöljük sorrendjüket:


    (1.) A „láthatatlan nőtlen” a teremtő logosza a nem-teremtő „atyának”, vagyis ennek megnyilvánult teremtő ereje.

    (2.) A „sugártalan mélységek (Káosz) Szelleme” (vagy Istene). Ebből lesz a megkülönböződött anyag vagy a világ­anyag és az ásványbirodalom is.

    (3.) A „növénybirodalom szelleme”, a „dús növényzet szelleme.”

    (4.) A „Föld szelleme” és „homok szelleme”, ennek termé­szete kettős; az első magában foglalja a hím elemnek, a második a nő elemnek potenciáit. Kettős természetű Lény. Ez a kettő EGY volt, mert még nem voltak kettőségük tudatában. Ebben a kettőségben benne voltak (a) Tsu-no-gai-no-Kami, a hímnemű, sötét, izmos lény, (b) Iku-gai-no-Kami, a nőnemű, a szőke, gyengébb vagy gyengédebb lény. Azután

    (5. és 6.) Kétnemű vagy kettős nemű szellemek és végül

    (7.) A Hetedik, az „anyá”-tól legutoljára kiáradt szellem jelenik meg, mint az első isteni emberforma, határozottan hím- és nőnemű. Ez volt a hetedik teremtés, valamint a Puránákban is az ember: Brahmâ hetedik teremtése.


    Ezek a Tsanagi-Tsanami az égi hídon (tejút) szálltak le a Világegyetembe és „Tsanagi messze lent a mélyben észrevette a felhők és a víz kaotikus tömegét, drágakövekkel kirakott lándzsáját a mélységekbe vetette, és szárazföld jelent meg.” Azután ők ketten elváltak, hogy kikutassák Ono-koro-t, az éppen-teremtett sziget­világot stb. (Omoie.)


    Ilyenek a japán exoterikus mesék, a héj, mely ugyanannak, a Titkos Tanításban található igazságnak magvát rejtik el. Vissza­térve az összes kozmogóniák ezoterikus magyarázatára:


    (d) A harmadik rend megfelel Atma-Buddhi-Manas-nak, szellem, lélek és értelemnek, és ezt a „Hármasságok”-nak nevezik.


    (e) A Negyedik Rend anyagi lények. Ez a Rupa-k (Atomikus alakok)1 között a legmagasabb csoport. Az emberi, tudatos, szellemi lelkek melegágya. Az „Elmúlhatatlan Dzsivá”-knak nevezik, és az alattuk levő rend segítségével létrehozzák az első hetes2 sereg első csoportját - a tudatos és értelmes emberi lény nagy rejtélyét. Ez a Lény a termőföld, benne fekszik elrejtve privatiójában a csíra, mely a nemzésbe fog esni. A fizikai sejtben ez a csíra azzá a szellemi potenciává lesz, mely az embrió fejlő­dését vezeti és oka, hogy a benne rejlő tulajdonságok és képes­ségek átöröklődnek. A szerzett képességek továbbadásáról szóló Darwin-féle elméletet az okkultizmus sem nem tanítja, sem el nem fogadja. Szerinte a fejlődés egész más vonalokon halad. Az ezoterikus tanítás szerint a fizikai fokozatosan a szellemiből, értelmiből és pszichikaiból fejlődik. A fizikai sejtnek ez a belső lelke - ez a sejt-plazmán uralkodó „szellemi plazma” a kulcs, mely egy napon fel fogja nyitni a biológusok terra incognitójának kapuját, melyet most az embriológia sötét rejtélyének neveznek. (L. szöveget és jegyzetet alább.)


    (f) Az ötödik csoport nagyon rejtélyes, mivel összefügg a mikrokozmoszi ötszöggel, az embert ábrázoló ötágú csillaggal. Indiában és Egyiptomban ezek a Dhyáni-k kapcsolatosak a kroko­dilussal, és hajlékuk a Bak jegyében van. De ezek a hindu asztro­lógiában felcserélhető kifejezések, mivel ezt a (tizedik) állatkör­jegyet Makara-nak, szabadon fordítva, „krokodilus”-nak nevezik. A szót magát okkult módon különféleképpen értelmezik; ezt később ki fogjuk mutatni. Egyiptomban az elhúnyt embert, - kinek jelképe az ötszög vagy az ötágú csillag, melynek ágai az ember tagjait jelentik, - képletesen krokodilussá átváltozva ábrázol­ják. Sebekh vagy Sevekh vagy „hetedik” - mondja Gerald Massey - mutatja, hogy az értelem jelképe volt, de valójában ennek jelképe nem a krokodilus, hanem a sárkány. Ő a „Bölcsesség Sárkánya” vagy Manas, az „Emberi Lélek”, Elme, az Értelmes princípium, melyet a mi ezoterikus filozófiánkban az „Ötödik” princípiumnak hívunk.


    Az elhúnyt „Osirizált”, a „Holtak Könyve” vagy Szertartás­könyv LXXXVIII. fejezetében, krokodilus-fejű múmia alakú Isten formájában ezt mondja:


    (1) „Én vagyok az Isten (krokodilus) a félelemnél elnökölök. . . az emberek lelke közé érkezik... Én vagyok az isten-krokodilus, pusztításra küldettem.”


    Ez célzás az isteni, szellemi tisztaság romlására (mely bekövet­kezik, ha az ember megszerezte a jó és a rossz tudását); célzás az összes teogóniák „bukott” isteneire és angyalaira.


    (2) „Én vagyok a nagy Hórusz hala.” (Amint Makara: a „krokodilus”, Varuna-nak hordozója) „El vagyok merülve Sekhemben.”


    Ez az utolsó mondat megerősíti és ismétli az ezoterikus buddhizmus tanítását, mert közvetlenül az ötödik princípiumra (Manas-ra) utal, vagyis lényegének legszellemibb részére, amely elmerül Atma-Buddhi-ban, benne felszívódik, és eggyé lesz vele az ember halála után. Mert Se-khem, Khem isten (Hórusz-­Osiris vagy Atya és Fiú) lakása, vagy loka-ja, ennélfogva Atma-­Buddhi „Devachan”-ja. A Holtak Szertartáskönyve szerint az elhunyt Hórusz-Thot-tal Sekhem-be lép, és onnan „mint tiszta szellem jő elő” (LXIV. 29). Az elhúnyt így szól: (30. vers).


    „Látom, mint alakulnak át örökké az (én és a különféle) emberek formái. . . Tudom ezt (a fejezetet). Aki ezt tudja. . . felvesz mindenféle élő formát.”


    A 35. versben mágikus formulával megszólítja azt, amit az egyiptomi ezoteriában „ősi szívnek”, vagy újra-testesülő prin­cípiumnak neveznek, t. i. a permanens EGO-t. Az elhunyt ezt mondja:


    „Oh, szívem, ősi szívem, szükségem van rád átalakulásaimhoz . . . ne válj el tőlem a Mérleg-Serpenyők felügyelője előtt. Te vagy a személyiségem a mellemben, isteni társam, ki őrködöl a húsaim (testeim) felett . . .”


    Sekhem-ben fekszik elrejtve a „Titokzatos Arc”, vagyis a hamis személyiségben elrejtett, valódi ember, Egyiptom hármas-­krokodilusa, mely jelképe Atma-Buddhi-Manas-nak, a magasabb Háromságnak vagy emberi Hármasságnak.1 Valamennyi régi papiruszban a krokodilust Sevekh (Hetedik)-nek nevezik; a víz ezoterikusan az ötödik princípium. Amint már mondtuk, Gerald Massey kimutatja, hogy a krokodilus volt a hetedik lélek, leg­felsőbb a hét közül - „a látatlan Látó”. Még exoterikusan is Sekkiem: Khem Isten lakóhelye és Khem: Hórusz, aki megbosszulja atyja, Osiris halálát, azaz megbünteti az ember vétkeit, amikor az testnélküli lélekké válik. Így az „osirizált” elhúnyt Khem Istenné vált, aki „learatja Aaru földjét”, azaz aratja jutalmát vagy büntetését, mert ez mennyei hely (Devachan), ahol az elhúnyt búzát kap, az isteni igazság eledelét. Az égi lények ötödik csoportja, úgy látszik, magában foglalja a világegyetem szellemi és fizikai megnyilvánulásának kettős tulajdonságait: Mahat, az Egyetemes Értelmiség két, úgyszólván, pólusát, és az ember kettős természetét, a szellemit és a fizikait. Ezért öt a száma, megduplázva tíz; ez hozza kapcsolatba Makará-val az állatkör 10. jegyével.


    (g) A hatodik és hetedik csoport a négyes alsóbb tulaj­donságaiban részesednek. Tudatos, éterikus lények, épp olyan láthatatlanok, mint az éter, s úgy erednek a négy első köz­ponti csoportjából, mint a fa ágai, és maguk is számtalan oldal-csoportot hajtanak. Ezek közül a legalsóbb rendűek a természet-­szellemek, vagyis a számtalan fajtájú és változatú elementálok, tehát a forma és anyag nélkülitől kezdve - teremtőik eszményi GONDOLATAI - le az atomikus, bár az emberi érzékelésnek látha­tatlan szervezetekig. Ez utóbbiakat az „atomok szellemeinek” tartják, mert csak egy lépéssel vannak hátrább a fizikai atomnál, és érző, ha nem is értelmes, teremtmények. Mindannyian a karmá­nak vannak alárendelve, és ezt meg is kell szenvedniük minden ciklusban. Mert a mi tanításunk szerint a világegyetemben, akár a mi saját rendszerünk, akár más külső vagy belső világokról2 van is szó, nincsenek olyan kiváltságos lények, amilyeknek a nyugati vallások és a judaizmus angyalai.


    Dhyáni Chohan-ná fejlődni kell. Dhyani Chohan nem születhetik meg, vagy nem jelenhetik meg hirtelen az élet síkján, mint teljesen kifejlődött angyal. A jelen Manvantara égi hierarchiája a következő életciklusban magasabb világokba megy át, és helyet csinál egy új hierarchiának, mely emberiségünk választottjaiból fog állni. A létezés végtelen kör a feltétlen örökkévalóságon belül, mely­ben számtalan benső, véges és feltételes ciklus van. Nem volna személyes érdemük az Isteneknek, hogy ők Istenek, ha már ilyeneknek teremtődtek volna. A lények ilyen osztálya, melyek azért tökéletesek, mert már sajátos, szeplőtlen természettel születtek, jellegében sátáni örök igazságtalanság, egy mindig jelenlevő gonosztett szimbóluma lenne, ha szembesítjük az emberiség, vagy akár az alacsonyabb teremtmények szenvedéseivel és küzdel­meivel. Szabálytalanság és lehetetlenség a természetben. Ezért a „Négy”-nek és a „Három”-nak úgy kell testet ölteniük, mint az összes többi lénynek. Ez a hatodik csoport, majdnem elválasztha­tatlan az embertől, hiszen tőle kap mindent, kivéve a legmagasabb és legalacsonyabb princípiumait, azaz szellemét és testét. A közben levő öt emberi princípium valójában ezen Dhyani-k3 tulajdon lényege. Csupán az Isteni Sugár (az Atman) ered közvet­lenül az Egytől. Ha kérdik: Hogyan lehetséges ez? Hogyan érthetjük meg, hogy ezek az „Istenek” vagy angyalok egyszerre lehetnek saját kiáradásaik és személyes énjeik is? Úgy kell-e ezt értenünk, mint az anyagi világban, ahol a fiú (egyik értelemben) az atyja is, mert vére, csontjainak csontja, húsának húsa? Erre a Tanítók ezt felelik: „Valójában így van.” Azonban mélyen bele kell merülnünk a LÉTEZÉS rejtélyébe, mielőtt teljesen megérthetjük ezt az igazságot.



    VII. STANZA – Folytatás


    2. AZ EGY SUGÁR MEGSOKSZOROSÍTJA A KISEBB SUGARAKAT. AZ ÉLET MEGELŐZI A FORMÁT, ÉS AZ ÉLET TÚLÉLI A FORMA UTOLSÓ ATOMJÁT (Sthúla-sarira, a külső test). AZ ÉLETSUGÁR, AZ EGY SZÁMTALAN SUGÁRON ÁTHALAD, S OLYAN, MINT SOK GYÖNGYÖN ÁTVONT FONAL (a).


    (a) Ez a sloka azt a gondolatot fejezi ki, hogy az életfonál, Sútrátman átvonul az egymást követő ivadékokon. Ez tisztán Vedantai gondolat, amint már másutt kifejtettük. Hogyan magya­rázhatjuk meg ezt? Hasonlathoz, jól ismert példához, kell folya­modnunk, noha az ilyesmi szükségképpen tökéletlen, mint minden analógia, melyet használhatunk. Mielőtt ezt tennénk, azt szeretnénk kérdezni, vajon természetellenesnek vagy talán „természet-fölötti”- nek tartjuk a folyamatot, melyben a magzat egészséges, néhány fontot nyomó gyermekké nő és fejlődik, de vajon miből fejlődik a gyermek? Egy parányi kis pete részecskéjéből és egy spermából. Azután látjuk ezt a csecsemőt hatlábnyi magas emberré fejlődni! Ez összefügg az atomi és fizikai kiterjeszkedéssel a mikroszkópikusan kicsiből valami igen nagyba, a puszta szemmel láthatatlanból a láthatóba és objektívbe. Mindezekkel foglalkozott a tudomány, és mondha­tom, embriológiai, biológiai és fiziológiai elméletei eléggé helye­sek, amennyire az anyag pontos megfigyelése lehetséges. De az embriológia tudománya eddig még nem adott meg­felelő választ a két legnehezebb kérdésre, t. i. melyek a magzat kialakulásánál működő erők, és mi a fizikai, erkölcsi és értelmi hasonlóság „átöröklés”-ének oka. Ezeket nem is fogja megoldani mindaddig, míg a tudósok nem hajlandók elfogadni az okkult elméleteket.1 Ha ez a fizikai jelenség nem is lep meg senkit, csak legfeljebb az embriológust hozza zavarba, miért tartanánk a mi intellektuális és benső növekedésünket, az emberi-szelleminek az Isteni-szellemibe való fejlődését lehetetlenebbnek, mint a másikat, vagy miért látszana annak?


    Az utolsó jegyzetben említett fizikai plazmához vegyük hozzá az anyag minden lehetőségével felruházott ember „csíra-sejt”-jéhez a „szellemi plazmát”, hogy úgy mondjam, vagy azt a fluidumot, mely magában foglalja a hat princípiumú Dhyán öt alsóbb princípiumát - és ha eléggé spirituális vagy, hogy megértsed, megvan a titok.


    S most térjünk át a hasonlatra.


    „Ha az állat-férfi magva az állat-nő földjébe vetődik, akkor az a mag mindaddig nem tud csírázni, amíg a hatszoros Mennyei Ember öt erénye (a princípiumok fluiduma vagy kisugárzása) meg nem termékenyíti. Ezért ábrázolják a Mikrokozmoszt ötszög­nek a hatszögű Csillagban, a „Makrokozmosz”-ban. („Ανθρωπος”, az okkult embriológiáról szóló munka, I. k.)

    „A Dzsiva működése ezen a Földön ötféle jellegű. Az ásvány­atomban kapcsolatos a Föld Szellemeinek (a hatszoros Dhyáni-k) legalsó princípiumaival; a növényi részecskében a másodikkal - Prana-val (élet); az állatban mindezekkel, hozzáadva a harma­dikat és a negyediket; az emberben a mag mind az ötnek gyü­mölcsét befogadja. Különben nem születik többnek, mint állatnak.”1


    Tehát egyedül az emberben teljes a Dzsiva. Ami a hetedik princípiu­mát illeti, az csupán az Egyetemes Nap egy sugara. Mert az értelmes teremtmény csak ideiglenes kölcsönként kapja azt, aminek vissza kell térnie forrásához. A fizikai testet a legalacsonyabb földi életek formálják, a fizikai, kémiai és fiziológiai fejlődés útján. „Az Áldottaknak nincs közük az anyag tisztulásához.” (Kabbala, Kaldeai Számok Könyve).


    A végeredmény ez: az emberiség, első, ősképű, árnyszerű alak­jábán, az Élet-Elóhim-ek (vagy Pitrik) leszármazottja. Tulajdonságai­ban és fizikai megnyilvánulásában közvetlen ivadéka az „Ősök”-­nek, a legalacsonyabb Dhyáni-knak, vagy a Föld Szellemeinek. Erkölcsi, pszichikai és spirituális természetét az isteni lények olyan csoportjának köszöni, melynek nevét és tulajdonságát a II. kötetben adjuk meg. Kollektív értelemben: az emberek különféle szellemek seregeinek keze-műve; disztributív értelemben ezen seregek tabernákuluma, és alkalomadtán és egyedenként, egye­seknek a hordozója (vehicle). A jelen, teljesen-anyagias, ötödik fajunkban, a negyediknek földi szelleme még erős bennünk; de közeledünk ahhoz az időhöz, amikor a fejlődés ingájának lengése határozottan felfelé fog irányulni, és egy vonalba fogja emelni az emberiséget a primitív harmadik faj szellemiségével. Az emberi­séget gyermeksége idején teljesen ez az angyali sereg alkotta, ezek az angyalok voltak a negyedik faj éltető szellemei és ők laktak azokban a szörnyű és óriási agyag-tabernákulumokban, melyeket az életek2 megszámlálhatatlan miriádjai építettek, amint a mi testünket is ezek építik fel. Erre a mondatra a jelen Magyarázatban később térünk ki. A „tabernákulumok” szövete és a forma arányossága javult; növekedtek és fejlődtek az őket hordozó gömbbel együtt, de a fizikai tökéletesedés, a szellemi benső ember és az ő természete rovására ment. A föld és az ember három középső princípiuma minden fajjal anyagiasabbá vált; a lélek visszalépett, hogy helyet adjon a fizikai intellektus­nak; az elemek lényege a most ismert anyagi és összetett elemekké vált.


    Az ember nem az „Úr Isten” kész teremtménye, nem is lehetne az soha. De igenis ő gyermeke az Elóhim-eknek, amit olyan önkényesen egyes számra és hímneműre változtattak. Az első Dhyáni-k, megbízva, hogy saját képmásukra embert „teremtsenek”, csak árnyékaikat vetíthették ki, finom mintául az anyag természeti szellemeinek munkájához. (L. a II. kötet.) Az Ember kétségtelenül fizikailag a Föld porából alakíttatott, de teremtője és alkotója sok volt. Azt sem lehet mondani, hogy az Úristen lehelte orrlyukába az élet leheletét, hacsak ez az Isten nem a mindenütt jelenlevő, bár láthatatlan „EGY ÉLET”-tel azonos, és hacsak nem hisszük, hogy „Isten” végzi ugyanazt a műveletet minden élő Lelken, ­vagy Nephesch-en; ez t. i. az eleven Lélek, és nem az isteni Szel­lem vagy Ruach, amely csakis az embernek biztosítja a halhatatlanság isteni fokát. Ezt az állat a fejlődés ezen ciklusában nem érheti el. A zsidók és manapság a modern nyugati metafizikusok helytelen megkülönböztetésének tulajdoníthatjuk, hogy ők össze­tévesztik az „élet leheletét", a halhatatlan Szellemmel1, mert hármas embernél - Szellem, Lélek, Test - többet megérteni, s ennélfogva elfogadni nem tudnak. Ez a protestáns teológusokra is áll, ők a negyedik evangélium, III. fej. 8. versét fordításukban teljesen kiforgatták értelméből. Szerintük a vers így szól: „A szél fú, ahová akar”, pedig az eredeti szövegben, valamint a görög­keleti egyház fordításában így szól: „a Szellem megy, ahová akar.” Így az ember fizikai működéseivel kapcsolatos pszichikai, szellemi és mentális viszonyokról szóló filozófia szinte egy kibogoz­hatatlan kusza csomó. Nem értik most helyesen sem a régi árja, sem az egyiptomi pszichológiát. Ezek nem is érthetők, hacsak el nem fogadjuk az ember benső princípiumainak ezoterikus hetes, vagy legalább is a vedantai ötös osztályozását. Ha ezt nem fogadjuk el, soha sem fogjuk megérteni a metafizikai és tisztán pszichikai, sőt még a fiziológiai kapcsolatot sem, az egyik síkon levő Dhyáni Chohan-ok vagy Angyalok, és egy másik síkon levő emberiség között. Keleti ezoterikus munkák eddig még nem jelentek meg, de megvannak az egyiptomi papiruszok, s ezek világosan beszél­nek a hét princípiumról vagyis az „Ember Hét Lelké”-ről.2 A Halottak Könyve felsorolja mindazokat az „átalakulások”-at, amelyeken az elhúnyt átmegy, miközben egymásután leveti mindezeket a princípiumokat; ezeket az érthetőség kedvéért éterikus lényekké vagy testekké anyagiasították. De azokat, akik ki akarják mutatni, hogy a régi egyiptomiak nem tudtak semmit az újraszületésről, és nem is tanították, emlékeztetnünk kell arra, hogy szerintük az elhunyt „Lelke” (az Ego vagy Én) az Örökkévalóságban él, halhatatlan, „egy-idejű a Naphajóval”, és vele tűnik el a szük­ségesség ciklusában. Ez a „Lélek” felmerül a Tiaou-ból (az élet okának birodalmából) és nappal együtt van a Földön élőkkel, és minden éjjel tér vissza Tiaou-ba. Ez fejezi ki az Ego-nak idő­szakos létezéseit. (Halottak Könyve, CXLVIII.)


    Az árnyék, az asztrális alak megsemmisült, az „Uraeus felfalta” (CXLIX, 51.), a Manes-ek meg fognak semmisülni, a két iker (a 4. és 5. princípium) elszóródik; de a Lélek-madár, „az isteni Fecske - és a Láng Uraeus-a” (Manas és Átma-Buddhi) az örökkévalóság­ban fognak élni, mert ők anyjuknak férjei.1


    Csak hasonló szül hasonlót. A Föld testet ad az embernek, az istenek (a Dhyáni-k) adják neki öt benső princípiumát, a pszichikai árnyékot, amelynek gyakran ezek az istenek az éltető princípiumai. A SZELLEM (Atman) egy - és oszthatatlan.


    Mert mi a Tiaou? A reá való gyakori célzás a Halottak Könyvében rejtélyt foglal magában. A Tiaou az Éjjeli Napnak az ösvénye, az alsó félgömb vagy az egyiptomiak pokoli régiója; ezt ők a hold eltakart felére helyezték. Ezoteriájuk szerint az emberi lény a holdból jött elő (hármas rejtély - csillagászati, fiziológiai és pszichikai szempontból egyaránt), átment a létezés egész ciklusán, azután visszatért születési helyére, hogy onnan újra kiinduljon. Az elhunytat úgy ábrázolják, hogy nyugatról érkezik, Osiris-tól megkapja ítéletét, feltámad mint Hórusz Isten, a csillagos egek körül kering - ez jelképes áthasonulása Rá-vá, a Nappá. Miután keresztül ment a Nút-on is (az égi mélységen), újra visszatér Tiaou-hoz: áthasonulás Osiris-szá, aki mint az élet és termékenyí­tés Istene a Holdban lakik. Plutarchos (Isis és Osiris, XLIII. fej.) leírja az egyiptomiak ünnepét, amelyen „Osiris-nak a Holdba való bemenetelét” ülik meg. A XLI. fejezet* életet ígér a halál után, és az élet megújhodását Osiris-Lunus védnöksége alá helyezi. A Hold volt ugyanis az élet megújhodásának és az újraszületésnek jelképe, mert növekedik, fogy, elhal, és újra megjelenik minden hónapban. A Dankmoe-ban (IV. 5.) mondják: „Ó, Osiris-Lunus! Te, aki megújhodásodat megújítod”. És Safekh ezt mondja I. Seti-nek (Mariette: Abydos, 51. tábla.): „Te megújítod magad, mint Lunus Isten az ő csecsemő korában.” Még jobban megmagyarázza a Louvre-ben levő papirusz (P. Pierret, „Etudes Egyptologiques”) „Közösülések és fogamzások bőségesek, ha e napon ő (Osiris-Lunus) az égen látható”. Mondja Osiris: „Ó, te egyetlen ragyogó sugara a Holdnak! Kilépek a (csillagoknak) keringő tömegéből. . . Nyisd ki nekem a Tiaou-t, Osiris N. számára. Kimegyek nappal, hogy megtegyem tennivalómat az élők között” („Halottak könyve" II. fej.), - t. i. a megfogamzásokat létrehozni.


    Osiris volt a „nemzésben megnyilatkozott Isten”, mert a régiek sokkal jobban ismerték a hold-testnek a fogamzás rejtélyeire való tényleges okkult befolyásait, mint a mai emberek.1 Később, mikor a Holdat istennőkkel kapcsolták össze,2 - Dianá-val, Isis-szel, Artemis-szal, Juno-val stb, ez a kapcsolat mind fizikai, mind pszichikai szempontból a fiziológia és a női természet alapos ismeretén alapult. De kezdetben a Nap és a Hold voltak az egyetlen látható, és (hatásaikban), hogy úgy mondjam, érzékelhető pszichikai és fiziológiai istenségek - az Atya és a Fiú. A tér és a levegő általában, vagyis az egyiptomiaknál a Noot-nak nevezett égboltozat kiterjedése, volt e kettőnek rejtett szelleme vagy lehelete. Az „Atya és Fiú” tevékenységei felcserélhetők voltak és harmonikus együttműködésükkel hatással voltak a föld természetére és emberi­ségére. Ezért tekintették EGY-nek, noha megszemélyesítve KÉT lényre válnak. Mind a kettő hím volt, mindkettőnek megvolt a külön munkája, noha együttműködtek az emberiség kauzatív nemzésében. Ez jelenti csillagászati és kozmikus szempontból szimbolikus nyelven azt, - ami az utolsó fajainkban teológiává és dogmává lett. De a kozmikus és asztrológiai jelképek mögött ott voltak az antropográfia és az ember legelső nemzésének okkult rejtélyei. Ezeknél nem fog segíteni és nem is segíthet a jel­képek ismerete, - de még a zsidók vízözön-utáni jelképes nyelvé­nek kulcsa sem - kivéve az, ami az exoterikus használatra kiadott, nemzeti szentírásokban erre vonatkozik. Mindez, bármennyire ügyesen leplezték is, az egyes népek igazi ős-történetének igen kis része volt, és gyakran - mint a héber szentírásban is - az illető nemzetnek csupán földi, emberi, nem pedig isteni életére vonat­kozott. Ez a pszichikai és szellemi elem a MISZTÉRIUM-ba és a BEAVATÁS-ba tartozott. Voltak olyan dolgok, melyeket soha sem jegyeztek fel papírtekercsekre, hanem, mint Közép-Ázsiában is, sziklákba és földalatti barlangok falaiba véstek.


    Különben volt idő, - s ekkor „csak egy nyelv és egy tudás volt” az egész világon - amikor az ember többet tudott erede­detéről, mint amennyit most tud. Tudta, hogy bármennyire nagy szerepe legyen a Napnak és a Holdnak az emberi test alkotásában, fejlődésében és növekedésében, mégsem ők voltak a Földön való megjelenésének közvetlen okozói. Ezek a közvetítők valójában az élő és értelmes hatalmak, akiket az okkultisták Dhyáni Chohán­oknak neveznek.


    Erre vonatkozólag a zsidó ezoteriának egy igen tudós cso­dálója a következőket mondja:


    „A Kabbala kifejezetten azt mondja, hogy Elóhim „általános elvontság”; ezt a matematikában „állandó együtthatónak” vagy „általános függvénynek” nevezzük; minden szerkezetnek része, amely nem részleges, azaz az általános viszonya 1-nek : 31415-höz az (asztro-Dhyáni és) Elohisztikus számjegyekhez.”


    Erre a keleti okkultista így felel: „Úgy van, elvontság a fizikai érzékeink számára. Szellemi precepciónk és benső szellemi szemünk előtt azonban az Elohim-ek vagy Dhyáni-k nem nagyobb elvontságok, mint amilyen elvontságok számunkra: lelkünk és szelle­münk. Vesd el az egyiket és elveted a másikat is - mert ami bennünk a tovább élő lény, az részben ezeknek az égi Lényeknek közvetlen kisugárzása, részben ők maguk. Egy dolog azonban bizonyos. A zsidók teljesen jártasak voltak a boszorkányságban és a különféle rossz hatású erők gyakorlásában. De néhány nagy prófétájuk és látnokuk, p. o. Dániel és Ezékiel kivételével, (Enoch ugyanis sokkal korábbi fajba tartozott, minden nemzettel közös faji jelleget képviselt, és így nem tartozott egy nemzetbe) keveset tudtak az igazi isteni okkultizmusról, de nem is akartak vele foglalkozni, nemzeti karakterük ellene volt mindennek, ami nem volt közvetlen vonatkozásban a faj, törzs és egyén érdekeivel. Ezt bizonyítják saját prófétáik és azok az átkok, melyeket ők a „nyakas fajra” szórtak. De még a Kabbala is világosan mutatja a Sephiroth-ok vagy Elohim-ek és az emberek közötti viszonyt.


    Ennélfogva az okkultista csak akkor hajlandó átnyújtani a kabbalistának a győzelem pálmáját, ha az már bebizonyította neki, hogy Jehovah-nak, Binah-val, a nőnemű Sephira-val, való kabba­lisztikus azonossága még más szub-okkult jelentéssel is bír. Amíg azonban Jehovah az „egy élő Isten” elvont értelmében egyes számot jelent, mely metafizikai koholmány, és csak akkor válik valósággá, ha mint kisugárzást és Sephira-t az őt megillető helyére teszik - jogunk van állítani, hogy a Zohár (mindenesetre a SZÁMOK KÖNYVE e mellett szól) eredetileg, még mielőtt a keresztény kabbalisták értel­méből kiforgatták és még most is, ugyanazt tanítja, mint mi. Tudni­illik szerinte az ember nem Égi EMBER-ből sugárzik ki, hanem a Mennyei emberek vagy Angyalok Hetes csoportjából. Ugyanezt találjuk „Polmandrés, az Isteni Gondolat”-ban.



    VII. STANZA - Folytatás


    3. MIKOR AZ EGY KETTŐ LESZ - MEGJELENIK A „HÁROMSZOROS” (a). A HÁROM EGY (-be fűzött); ÉS EZ A MI FONALUNK, Ó LANOO, SZÍVE AZ EMBER-NÖVÉNYNEK, AMELYET SAPTAPARNA-NAK NEVEZNEK (b).


    (a) Mikor az egy kettő lesz, megjelenik a „háromszoros”, t. i. mikor az Egy Örök tükörképét a megnyilvánulás világába ejti, akkor ez a tükörkép, „a Sugár”, szétkülönbözteti a „Tér Vizét”, vagy a „Halottak Könyve” szavaival: „Az elsődleges-világosság sugarának ragyogása megszünteti a Káoszt, eloszlatja a teljes sötétséget a (Központi) Nap IGÉJÉ-nek nagy mágikus hatalma segítségével.” A Káosz hím-nővé, és a világosság kiköltötte vízzé lesz, és ,,a hármas lény előjön mint: Első-szülött.” „Osiris-Ptah (vagy RÁ) megteremti saját tagjait (mint Brahmâ tette), t. i. a Ciklusban, (XVII. 4.) az ő fázisainak megszemélyesítésére hivatott isteneket.” A MÉLYSÉG-ből előjövő egyiptomi Rá, az Isteni Egyetemes Lélek megnyilvánult aspektusában. Náráyâna, „az Akâsa-ban elrejtett, és az éterben jelenlevő” Purusha is az.


    Ez a metafizikai magyarázat, és a fejlődés leges-legelejére, jobban mondva, a teogónia kezdetére vonatkozik. E Stanza jelentése még nehezebben érthető, ha az ember és az ő eredetének rejtélyére való vonatkozása szempontjából magyarázzuk. A tanít­ványnak alaposan meg kell értenie azt, amit „körök”-nek nevezünk, ha világos fogalmat akar alkotni arról, mit jelent az, hogy az Egyből kettő lesz, és ez azután a „háromszoros”-ba alakul át. Ha az „Esoteric Buddhism”-hoz fordul, - ez az első kísérlet az ősi kozmogóniának megközelítő körvonalokban való vázolására, akkor azt fogja látni, hogy a „kör”: láncunk hét gömbjének1 és a rajta levő ásvány, növény és állatbirodalomnak, (az ember az utóbbiba tartozik, és ennek élén áll) a születő anyagi természetnek sorozatos fejlődése, egy teljes életcikluson keresztül. Ezt a Brah­minokBrahmâ egy Nappalá”-nak nevezik. Röviden, a „kerék”-­nek (a bolygóláncunknak) egy forgása. Bolygóláncunk hét gömb­ből áll (vagy hét külön „kerék"-ből, más értelemben véve a szót). Ha a fejlődés lefelé A bolygótól G-ig áthaladt az anyagon, egy kört alkot. A negyedik forgás fele útján, s ez a mi jelen „körünk”, „a fejlődés elérte fizikai kibontakozásának tetőpontját, művének koronája: a tökéletes fizikai ember, és mostantól kezdve munkája a szellem felé irányul”. Mindez alig szorul ismétlésre, mert az „Esoteric Buddhism” jól megmagyarázta. De ez a könyv alig érintette az ember eredetét, és az a kevés, amit mondott, sok olvasót vezetett félre. Ezt most valamivel jobban megvilágíthatjuk, de csak annyival, hogy a Stanzákat érthetőbbé tegyük, mivel a folyamatot a maga helyén, t. i. a II. kötetben, úgyis kimerítően fogjuk megmagyarázni.


    Minden „kör” (lefelé haladva) csak tömörebb alakban való ismétlése az őt megelőző körnek, épp úgy, mint minden gömb - le a mi negyedik gömbünkig (maga a Föld) - sűrűbb és anyagibb mása, az őt sorban megelőző árnyszerűbb gömbnek, a három magasabb síkon. (L. a III. ábrát.) A fejlődés, felfelé tartó útjában, a felfelé hajló íven, hogy úgy mondjuk, spiritualizálja, és éterizálja mindennek általános mivoltát, felhozván annak a síknak színvonalára, amelyen a szemközti íven levő testvér gömbje van. Ennek eredménye az, hogy (bármely körben) a hetedik gömb elérésekor, minden fejlődő dolog visszatér abba az állapotba, amelyben kiindulásakor volt, - minden alkalommal a tudat-állapot egy új és felsőbbrendű fokával gazdagítva. Világos tehát, hogy az „ember eredeté”-nek, ahogy nevezik, ebben a mi jelen körünkben, vagy élet-ciklusunkban ezen a bolygón, ugyanazt a helyet, ugyan­azt a sorrendet kell elfoglalnia, mint a megelőző körben, - nem tekintve a helyi körülményekre és az időre vonatkozó részleteket. Azután meg kell magyaráznunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy amint minden kör munkájával az úgynevezett „Teremtők” vagy „Építők” egy-egy külön csoportja van megbízva, úgy van ez a gömböknél is. Tudniillik minden gömb munkája külön „Építők” és „Őrök” - a különféle Dhyáni Chohán-ok felügyelete és veze­tése alatt áll.


    A hierarchiának az emberek „teremtésé”-vel2 megbízott csoportja tehát külön csoport; ebben a ciklusban árnyszerű embert fejlesztett, amint őt is a harmadik körben egy magasabb és még szellemibb csoport fejlesztette. Mivel ez a csoport - a szellemi­ség lefelé haladó fokain - a hatodik, azért a jövendő embernek árnyszerű alakjánál többet nem fejleszt - a saját maga légies, alig látható, átlátszó mását. Az utolsó, a hetedik csoport a földi szellemek (elementálok); ezek fokozatosan alakítják, építik és sűrítik az ember fizikai testét. Az ötödik hierarchia feladata, hogy ezeket az üres, éterikus, állati formákat éltesse, és hogy értelmes emberré tegye. Ezt a hierarchiát, azok a titokzatos lények alkotják, akik Indiában és Egyiptomban a Bak, Makara vagy „Krokodilus” csillagképén uralkodnak. Ez azonban ama tárgyak közül való, amelyekről a közönségnek csak nagyon keveset mondhatunk. Valóban REJTÉLY, de csak annak, aki el akarja vetni, hogy a Világegyetemben értelmes és tudatos szellemi lények léteznek, és aki a teljes öntudatot csak az emberre korlátozza, de azt is csak „agy-működés”-nek tekinti. A szellemi lények közül - sokan az emberben testesültek meg, megjelenésének kezdetétől fogva, de ennek ellenére a Tér végtelenségeiben még mindig olyan függetlenül léteznek, ahogy azelőtt léteztek. . .


    Világosabban mondva: ilyen láthatatlan Lény testileg jelen lehet a földön, és nem kell otthagynia helyét és működése körét az érzékfeletti világokban. Ha ez magyarázatra szorul, nem tehetünk egyebet, mint hogy az olvasó emlékezetébe idézzük a spiritizmus­ban előforduló hasonló eseteket - noha az ilyen esetek nagyon ritkák, tudniillik ritkák, ami a lény1 mibenlétét illeti, mely testet ölt, vagy ideiglenesen egy médium testét foglalja el. Amint egyes emberek - férfiak és nők - akár sajátos szervezetük, akár elsajátított misz­tikus ismeretük folytán, „másuk”-ban láthatók egy-egy helyen, s testük eközben mérföldekre van, ugyanez történhetik meg a felsőbb­rendű lények esetében is.


    Filozófiai szempontból az ember, külső formáját illetőleg, egyszerűen állat, alig tökéletesebb, mint a harmadik körbeli majomszerű őse. Ő élő test, nem pedig élő lény (being), mivel a létezésnek az „Ego-Sum”-nak felfogásához ön-tudat szükséges, és az állatnak csak közvetlen tudata vagy ösztöne lehet. Ezt olyan jól értették a régiek, hogy még a kabbalisták szerint is, a test és a lélek egymástól független két élet.2 A lélek, melynek testi hordozója az asztrális, éterikus­ anyagú burok – meghalhat, és az ember mégis tovább élhet a földön - azaz a lélek megszabadíthatja magát tabernákulumától, és azt különféle okokból el is hagyhatja. Ilyen okok: az őrület, szellemi és fizikai romlottság stb.3 Amit élő emberek (Beavatottak) meg tudnak tenni, azt a Dhyáni-k, az akadályozó test nélkül, még jobban meg tudják tenni. Ezt hitték a vízözön előtti emberek, és igen gyorsan kezd benne hinni a modern intellektuális társadalom, a spiritizmus körében épp úgy, mint a Görög és Római Egyházak­ban. Ezek ugyanis azt tanítják, hogy angyalaik mindenütt jelen vannak. A Zoroaszter vallás követői Amsháspend-jeiket kettős lényeknek (Fravashi) tekintették. Ezt a kettősséget - legalább is az ezoterikus filozófiában - a szemünkkel látható, a térben levő, számtalan világok szellemi és láthatatlan lakóira alkalmazták. Damasciusnak (a hatodik században) a kaldeai szentírásokról szóló feljegyzése eléggé bizonyítja e tanitás egyetemes voltát, mert így szól: „Ezekben a szentírásokban a világ hét Cosmocrator-a („a Világ-Oszlopok”), akiket szent Pál is említ, kettősek - egyik csoport feladata a felsőbb világokon való uralkodás, a másiknak az anyagi világok vezetése, és a felettük való őrködés”. Ez Jamblichus véleménye is, aki világosan megkülönböztette az ark­angyalokat és az „Archontes"-eket. (L. „De Mysteriis” II. rész, 3. fej.) Mindez természetesen a szellemi lények rendjei vagy foko­zatai közötti különbségre is alkalmazható; ebben az értelemben iparkodik a róm. kat. egyház is magyarázni és tanítani a külön­bözőséget. Tanítása szerint ugyanis az arkangyalok isteniek és szentek, másaik azonban ördögök.1 A „fravashi” szót azonban nem szabad ebben az értelemben vennünk, mert egyszerűen valamely minőség, vagy tulajdonság ellenkező oldalát vagy fonákját jelenti. S ha az okkultista azt mondja: „az ördög az Isten meg­fordítottja", (a rossz az érem másik oldala) akkor nem ért rajta két különvált aktualitást, hanem ugyanannak az Egységnek két aspektusát vagy oldalát. De a legjobb élő ember is ördögnek látszanék a teológia Arkangyala mellett. Annak talán van bizonyos oka, hogy lenézik az alsóbb „mást”, mert hiszen sokkal mélyebben merült az anyagba, mint eredetije. De arra még sincs ok, hogy ördögnek tekintsék, pedig a róm. katolikusok ezt állítják minden érvvel és logikával szemben.


    (b) Ennek a Slokának záró mondata mutatja, milyen régi az a tanítás, hogy az ember alkatában hétszeres. Az embert éltető és valamennyi személyiségén áthaladó életfonál, vagyis a Földön való újraszületés (Szutrátma-ra való célzás) a fonál, amelyen vala­mennyi „szelleme” fel van fűzve - a „háromszoros”, a „négyszeres” és az „ötszörösnek” lényegéből szövött; ezek magukban foglalják az összes megelőzőket. Panchâsikha, a Bhâgavata Purâna* (XX. 25-28.) szerint, a hét Kumâra egyike, akik Sveta-Dvipa-hoz mennek, hogy Vishnu-t imádják. Később látni fogjuk az össze­függést a „nőtlen" és Brahmâ-nak „sokszorosodni nem akaró”, tiszta fiai és a földi halandók között. Addig is világos, hogy az „Ember-Növény”, a Saptaparna, a hét princípiumra vonatkozik, és hogy az embert az azonos nevű,2 a buddhistáknál szent, hétlevelű növényhez hasonlítják.

    A Saptaparna-ra és az okkultizmusban és szimbológiában olyan fontos hetes számra vonatkozó egyéb részleteket a jelen munká­nak II. kötetében, a szimbolizmusról szóló II. részében: „Sapta­parna", „A Hetesség a Védák”-ban stb. fejezetekben találunk.



    VII. STANZA - Folytatás


    4. GYÖKÉR, A NÉGY LÁMPABÉL1 HÁROMNYELVŰ LÁNGJA, SOHASEM HAL MEG (a). . . A LÁMPABELEK A SZIKRÁK, MELYEK A HÉTBŐL KICSAPÓ, HÁROMNYELVŰ LÁNGBÓL, (felsőbb hármasságuk) VESZIK LÁNGJUKAT; AZ EGY HOLD SUGARAI ÉS SZIKRÁI VISSZATÜK­RÖZŐDVE A FÖLD („Bhumi” vagy „Prithivi”2) VALAMENNYI FOLYÓ­NAK HÖMPÖLYGŐ HULLÁMAIBAN (b).


    (a) A „Háromnyelvű láng”, amely soha sem hal meg, a halhatatlan szellemi hármasság, az Átma-Buddhi és Manas. A két első minden földi élet után asszimilálja Manas termését. A kialvó és kioltott „négy lámpabél” a négy alsó princípium, bele­értve a testet.


    „Én vagyok a hárombélű láng, és a lámpám belei halhatat­lanok", mondja az elhunyt. „Belépek Sekhem (az Isten, kinek keze elveti a testtől különvált lélek létrehozta cselekvés magvait) biro­dalmába, és belépek a Lángok régiójába, melyek megsemmisítették ellenségeiket”, vagyis megszabadultak a bűnt létrehozó „négy lámpabéltől”. (L. Halottak Könyve I. Fej. VII. és The Mysteries of Ro-stan).


    (b) Amint a milliárdnyi ragyogó szikra táncol a tenger vizén, felette egy s ugyanaz a Hold tündöklik, úgy csillognak és táncol­nak Máyá hullámain a mi eltűnő személyiségeink is, a hallatatlan MONÁD-EGO csalóka burkai. Megjelennek, mint holdsugár okozta sok ezernyi szikra, és csak addig tartanak, míg az éj királynője fényét az élet hömpölygő vizeire árasztja: a Manvantara időszaká­ban. Azután eltűnnek, s csak a sugarak, - a mi örök Szellemi Énjeink jelképei - maradnak meg, újra elmerülve az Anya-For­rásban, és mint előbb voltak, újra egyek az Anya-Forrással.



    VII. STANZA - Folytatás


    5. A SZIKRA A LÁNGON, FOHAT LEGFINOMABB FONALÁN FÜGG, MAYA HÉT VILÁGÁN ÁT UTAZIK (a). MEGÁLL AZ ELSŐBEN (birodalom­ban) ÉS FÉM ÉS KŐ; ÁTMEGY A MÁSODIKBA (birodalomba) ÉS ÍME - NÖVÉNY; A NÖVÉNY HÉT FORMÁN ÁT FOROG, ÉS SZENT ÁLLATTÁ VÁLIK (a fizikai ember első árnyéka). (b). EZEKNEK EGYESÍTETT TULAJDONSÁGAIBÓL ALAKUL MANU (ember), A GONDOLKOZÓ. KI FORMÁLJA ŐT? A HÉT ÉLET ÉS AZ EGY ÉLET (c). KI FEJEZI BE? AZ ÖTSZÖRÖS LHA. ÉS KI TÖKÉLETESÍTI AZ UTOLSÓ TESTET? HAL, BŰN ÉS SOMA (a hold) (d).


    (a) A mondat: „Máyá hét világán át,” itt a bolygólánc hét gömbjére és a hét körre, vagyis a „szikra” vagy Monád előtt levő, aktív létezésének 49 állomására vonatkozik. Fohat fonala az előbb említett életfonál.


    Ez a filozófia legnagyobb problémájára vonatkozik, - az élet fizikai és anyagi természetére, melynek független mibenlétét a modern tudomány tagadja, mert ez a tudomány nem tudja megérteni. Csak az újraszületésben és karmában hívők érzik homályosan, hogy az Élet egész titka megnyilvánulásainak szakadatlan sorozatá­ban rejlik, akár a fizikai testben, akár ettől különválva. Mert ha: -


    „Az élet, százszínű ablakos dómhoz hasonlón,

    Megfesti az Öröklét hófehér sugarát”


    ő mégis része ennek az Örökkévalóságnak, mert csupán az élet értheti meg az életet.


    Mit jelent ez „a lángon függő” „szikra”? DZSIVA, a MONÁD MANAS-szal való kapcsolatban, vagy inkább annak aromája – az, ami megmarad minden személyiségből, ha arra érdemes, és ha Átma-Buddhi-n, a lángon, az élet fonalán függ. Bárhogyan is értelmezzük és akárhány princípiumra is osszuk fel az emberi lényt, könnyű kimutatnunk, hogy ezt a tanítást valamennyi régi vallás támogatja, a védaitól az egyiptomiig, a zoroaszteritől a zsidóig. A zsidóknál a kabbalisztikus művekben találunk állításunk támogatására bőséges bizonyítékot. A kabbalisztikus számok egész rendszere az isteni hétszeresen alapszik, amely a háromságtól függ le, így képezve a tizest és annak permutációit, a 7, 5, 4 és 3, amelyek végül mind magába az EGY-be merülnek: a határtalan és végnélküli körbe. A Zohar ezt mondja:


    „Az Istenség (az örökké láthatatlan Jelenlét) a tíz Sephiroth-on át nyilvánul meg, amelyek az ő ragyogó tanúi. Az Istenség olyan, mint a tenger, amelyből egy BÖLCSESSÉG-nek nevezett folyam ömlik ki, s ennek vizei az Értelemnek nevezett medencébe ömlenek. A medencéből, mint hét csatorna, a Hét Sephiroth jön elő. . . Mert tíz annyi, mint hét: a tíz négy Egységet és három Kettősséget tartalmaz”.


    A tíz Sephiróth megfelel az EMBER tagjainak.


    „Mikor Adam Kadmon-t alkottam, akkor az Örökkévaló Szelleme az ő Testéből, villámként csapott ki, és egyszerre hét millió ég hullámaira szórta fényét, és az én tíz dicsőségem voltak a tagjai.”


    De Adam Kadmon-nak sem a feje, sem a vállai nem láthatók, ezért olvassuk a Sephrá Tseniouthá-ban („Book of the Concealed Mystery”):


    „Az Idő kezdetén, miután az Elóhim-ek („Világosság és Élet Fiai” vagy az „Építők”) az örök lényegből kialakították az Eget és a Földet, hato­sával alkották a világokat.”


    A hetedik Malkuth volt. Ez a mi Földünk (l. Mantuan Codex) a maga síkján; ez a sík az öntudatos létezés valamennyi síkja közül a legalsó. A Kaldeai Számok Könyve mindennek részletes magyarázatát tartalmazza.


    „Adam Kadmon testének első hármassága (a hét1 sík három leg­elsője) addig nem látható, míg a lélek az Idők Vénje előtt nem áll.”


    E felső hármasság Sephiroth-jai: „1. Kether (a Korona), melyet Macroprosopus homloka képvisel; 2. Chochmah (Bölcsesség, hímnemű Princípium), a jobb válla; 3. Binah (Értelmi­ség, nőnemű Princípium), a bal válla.” Azután jön a hét tag (vagy Sephiroth) a megnyilvánulás síkjain; ennek a négy síknak összes­ségét Microprosopus képviseli (a kisebb Arc) vagy Tetragrammaton, a „négy-betűs” Rejtély. „A hét megnyilvánult és a három rejtett tag az Istenség Teste.”


    Így a mi Földünk, Malkuth, a hetedik és egyszersmind a negyedik világ; negyedik, hogy ha fent az első gömbnél kezdjük a számítást, hetedik, hogy ha a síkok szerint számítjuk. A Földet a hatodik gömb, vagyis a „Yesod” (alapvetés) nevű Sephiroth hozta létre, vagy amint a Számok Könyvében mondják: „Ő (Adam Kadmon) Yesod által termékenyíti meg a primitív Havah-t” (Éva-t, vagyis a mi Földünket). Ha ezt misztikus nyelven kifejezzük, akkor megkapjuk annak a magyarázatát, hogy Malkuth-ot miért tartják a Tetragrammaton vagy Microprosopus (a 2. Logosz), a Mennyei Ember, Menyasszonyá-nak, holott őt „az alsóbbrendű Anyá”-nak, Matronának, Királynőnek és az Alapvetés Királyságának nevezik. Amikor minden tisztátlanságtól ment lesz, egyesülni fog a szellemi Logosz-szal, ami a 7-ik kör, 7-ik fajában a „SABBAT” napján való megújhódás után fog megtörténni. Mert a hetedik napnak is van okkult jelentősége, amelyről teológusaink még nem is álmodnak.


    „Amikor Matronitha-t, az Anyát elkülönítik, és szemtől szembe állítják a Királlyal, a Sabbat kiválóságában, valamennyi dolog egy testté válik”, mondja a „Idra Zúta Quaddisha” XXII. fej. 746. verse.


    „Egy testté válik” azt jelenti, hogy minden újra felszívódik az egy elembe, az emberek szellemei Nirvani-kká válnak, és minden más elemei azzá lesznek, amik előbb voltak – ősanyag, vagyis meg nem különböződött anyag. „Sabbat” pihenést vagy Nirvana-t jelent. Ez nem a hetedik nap a hat nap után, hanem a hét „nap”-pal egyenlő időtartam, vagyis hét részből álló bármilyen idő­szak. Így egy pralaya időtartama egyenlő a manvantara-val, vagyis Brahmâ egy-egy éjjele egyenlő ezzel a „nap”-jával. Ha a keresz­tények zsidó szokásokat akarnak követni, akkor azok szellemét kellene átvenniük, nem pedig holt betűjét: azaz, egy hét napból álló hétig kellene dolgozniuk és hét napig pihenniük. Hogy a „Sabbat” szónak misztikus jelentése volt, mutatja az a megvetés, melyet Jézus a sabbat-nappal szemben tanúsított, továbbá az, amit Lukács XVIII. 12. mond. Sabbat itt a teljes hét értelmében szerepel. (L. a görög szöveget, ahol a hetet Sabbat-nak nevezik. „Én kétszer böjtölök a Sabbatban”.) Pál, aki Beavatott volt, jól tudta ezt, mikor az égben való örök nyugalomról és boldogságról, mint Sabbatról szól: „és boldogságuk örökkévaló lesz, mert ők mindenkor (egyek) lesznek az Úrral és örök Sabbatot ülnek.” (A zsidókhoz írt levél IV. 2.)1


    Ha a Kabbalát úgy vesszük, amint azt a kaldeai Számok Könyve foglalja magában, s nem úgy, amint - formájából kivetkőz­tetve - a keresztény misztikusoknál találjuk, a két rendszer között, a Kabbala és az ősi ezoterikus Vidya között, a különbség valóban nagyon csekély, s csupán lényegtelen alaki és kifejezésbeli különb­ségekre korlátozódik. Így a keleti okkultizmus Földünket a negyedik világnak említi, mint a lánc legalsóját, amely felett, két oldalán hat gömb van, három-három egy oldalán. A Zohar ellenben a Földet alsónak, vagy hetediknek nevezi, hozzátéve, hogy a többi hattól függ minden dolog, ami benne van a „Microprosopus”-ban. A „kisebb arc” kisebb azért, mert megnyilvánult és véges, „hat Se­phiroth-ból alakult”, mondja ugyanaz a könyv. „Hét király jön és meghal a háromszor elpusztított világban” - (Malkuth, a Földünk, elpusztult a három kör mindegyike után, amelyeken átment). „És uralmuk (a hét királyé) megszűnik”. (Számok könyve I. VIII. 3.) Ez a hét fajra vonatkozik, amelyből öt már megjelent, és ebben a körben még kettőnek kell megjelennie.


    Japánban, a kozmogóniáról és az ember eredetéről szóló Shinto allegorikus elbeszélések ugyanerre a hitre engednek követ­keztetni.


    C. Pfoundes kapitány Japán kolostoraiban majdnem kilenc esztendőn át tanulmányozta az ország különféle szektáinak alapjául szolgáló vallást. Ő így szól:


    „A Shinto gondolat a teremtésről a következő: A Föld (in) a Káoszból (Konton) kivetődött lerakodás volt, és az Egek (yó) a felszálló éterikus lénye­gek; az Ember (Ma-jin) e kettő között jelent meg. Az első embert Kunito-ko tatdzi-no-mikoto-nak hívták, és még öt más nevet is adtak néki, és azután jelent meg a hím- és nőnemű emberi faj. Izanagi és Izanami nemzették Ten-shoko daijin-t, az elsőt a Föld öt istene közül”.


    Ez az „öt isten” egyszerűen a mi öt fajunk. Izanagi és Iza­nami a kétféle „ős", a két előző faj; ők szülik az állat-embert és az értelmes embert.


    Ki fogjuk mutatni (II. köt. 2. rész), hogy a hetes számról és az ember hetes alkatáról szóló tanítást valamennyi titkos rend­szerben hangsúlyozták. A nyugati Kabbalában épp oly fontos sze­repet játszik, mint a keleti okkultizmusban. Eliphas Lévi a hetes számot „a Mózesi teremtés és valamennyi vallás jelképei kulcsá­nak" nevezi. Kimutatja, hogy a Kabbala még az ember hetes be­osztását is híven követi, mert a „Clef des Grands Mystéres-jében adott ábra hetes.


    Ezt meglátjuk, ha egy pillantást vetünk az „Une prophetie et diverses pensées de Paracelse” 398. oldalára, bármennyire ügyesen leplezi is a helyes gondolatot. Továbbá csak rá kell tekintenünk „a Lélek kialakulása”1 c. ábrára (VII. tábla 37. o. Mathers Kabbala c. munkájában), amelyet ő Lévi-nek fent említett művéből vett át, és ugyanazt fogjuk találni, csakhogy másképpen értelmezve.


    Íme az ábra a kabbalisztikus és az okkult elnevezésekkel ellátva:





    Táblázatba rendezve adjuk meg most mindazt, amit egyrészt a nagyon óvatos Eliphas Lévi ábrájának magyarázataként mond, és amit másrészt az Ezoterikus Tanítás tanít, - és a kettőt összehasonlítjuk. Lévi is különbséget tesz a kabbalisztikus és az Okkult Pneumatika között. (L. „Histoire de la Magie. 388. 389.)


    Eliphas Lévi, a kabbalista szerint


    A teozófusok szerint

    KABBALISZTIKUS PNEUMATIKA

    EZOTERIKUS PNEUMATIKA


    1. A Lélek (vagy Ego) bebur­kolt világosság; és ez a vilá­gosság hármas.


    1. Ugyanaz, mert Atma-Buddhi Manas.


    2. Neschamah - „tiszta Szellem”.

    2. Ugyanaz.1


    3. Ruach - a Lélek vagy Szellem.

    3. Szellemi Lélek.

    4. Nephesch – a plasztikus közvetítő.2

    4. Közvetítő a Szellem és az ő Embere között, az értelem székhelye, az elme az emberben.

    5. A Lélek ruhája: a képmás (asztrális Lélek) a kérge (teste).

    5. Helyes.

    6. A képmás kettős, mert visszatükrözteti mind a jót, mind a rosszat.


    6. Igen feleslegesen apokalip­tikus. Miért nem mondja, hogy az asztrális vissza­tükrözteti mind a jó, mind a rossz embert; azt az em­bert, aki mindig a felső hár­masság felé törekszik, vagy kü­lönben a négységgel eltűnik.

    7. Imágó, test.

    7. Ugyanaz, a földi képmás.


    OKKULT PNEUMATIKA

    OKKULT PNEUMATIKA

    Eliphas Lévi szerint

    Az okkultisták szerint

    1. Nephesch halhatatlan, mert a formák pusztításával újítja meg életét.

    (De Nephesch, „az élet lehele­te", helytelen megnevezés, fe­lesleges rejtvény a tanítvány számára).

    1. Manas halhatatlan, mert min­den új megtestesüléssel ön­magából valamit hozzáad Átma-Buddhi-hoz, és így át­hasonulva a Monáddal, osztozik halhatatlanságában.

    2. Ruach fejlődik a gondolatok fejlődésével (!?)

    2. Buddhi-t öntudatossá teszik azok a gyarapodások, melye­ket Manastól kap az ember minden új testöltése és halála után.

    3. Neschamah fejlődő, feledés és pusztulás nélkül.

    3. Atma nem fejlődik, nem felejt, nem emlékszik. Nem tartozik ehhez a síkhoz, csupán az örök világosság sugara ő, mely az anyag sötétségére és rajta át világít, ha az anyag erre hajlandó.

    4. A léleknek három lakóhelye van.

    4. A Lélek (kollektív értelemben, mint a felsőbb hármasság), a negyedik, t. i. a földi gömbön kívül még három síkon él, és örökké van a három sík legfelsején.

    5. Ezek a lakóhelyek: a halandók síkja, a Felső Éden és az Alsó Éden.

    5. A lakóhelyek ezek: a Föld a fizikai ember vagy az állati lélek számára; Kama-Loka (a Hádész, a Limbo) a test nélküli ember vagy a burka számára; Devachan a felső hármasság számára.

    6. A képmás (az ember): szfinx, mely a születés rejtvényét adja fel.

    6. Helyes.


    7. A végzetes képmás (asztrális) megajándékozza Nephesch-t tulajdonságaival; de Ruach e (megromlott) Nephesch helyé­be, a Neschamah inspirációival egyetértésben megszerezte képmást tudja adni.

    7. Az asztrális, a Kama (vágy) által, mindig lefelé az anya­gias szenvedélyek, és vágyak világába vonzza Manas-t. De ha a jobbik ember vagy Manas a végzetes vonzástól szabadulni iparkodik, és Átma, a Szellem felé törekszik, akkor Buddhi (Ruach) győz, és magával viszi Manas-t az örök szellem birodalmába.


    Mindebből kiviláglik, hogy a francia kabbalista vagy nem ismerte eléggé az igaz tanítást, vagy kiforgatta, hogy neki és céljá­nak megfeleljen. Így, ugyanarról a tárgyról, a következőképpen folytatja, és mi okkultisták az elhúnyt kabbalistának és csodálóinak következőképpen válaszolunk:


    1. A test Nephesch öntőfor­mája; Nephesch Ruach öntő­formája; Ruach Neschamah ruháinak öntőformája.

    1. A test követi Manas vagy rossz szeszélyeit; Manas iparkodik Buddhi világos­ságát követni, de ez gyakran nem sikerül neki. Buddhi Átma „ruháinak” öntőfor­mája, mert Átma nem test, nem forma, sem más valami, és mert Buddhi csak képes értelemben a hordozója.

    2. A Világosság (a lélek) úgy személyesül, hogy (testbe) öltözik s a személyiség csak akkor, marad meg, ha az öltözet tökéletes.

    2. A Monád személyes én-né válik, ha testet ölt; és ebből a személyiségből akkor marad meg valami Manas révén, ha Manas elég tökéletes ahhoz, hogy Buddhi-t áthasonítsa.

    3. Az angyalok arra törekednek, hogy emberekké legyenek; a tökéletes ember, az isten­ember, felette áll minden angyalnak.


    3. Helyes.

    4. Minden 14,000 évben a lélek megifjúhodik és a feledés időszakos, boldog álmában ­pihen.

    4. Egy időszak vagy „egy nagy korszak” vagy Brahmâ-nap tartama alatt 14 Manu uralkodik; ezután Pralaya következik, amikor valamennyi lélek a Nirvana-ban pihen. (lelkek=Egok)

    Ilyenek a Kabbalában az ezoterikus tanításnak eltorzított másolatai. Lásd azonban az „Emberiség Legelső Manu-it” is a II. kötetben


    De térjünk vissza a VII. Stanzára.

    (b) A jól ismert kabbalisztikus aforizma így szól: - „Kő növény­nyé, növény állattá, állat emberré, ember szellemmé és a szellem Istenné válik”. A „szikra” egymásután élteti az összes birodalmat, s csak azután lép az isteni emberbe, hogy éltesse; az isteni ember és elődje, az állatember között elképzelhetetlen nagy a különbség. A Genesis helytelenül fog bele antropológiájába (valószínűleg, hogy leplezze a tanítást) és partra sehol sem ér.1 Ha úgy kezdi, ahogy kellene, akkor először is az égi Logosszal, „a Mennyei Emberrel”, találkoztunk volna, aki mint a Logoszok egyesített Egysége fejlődik. Ebből pralayikus álmuk után, a Logoszok összességükben jönnek elő, mint az első „hím és nő” vagy Adam Kadmon, a biblia „Fiat Lux”-a, amint ezt már láttuk. A pralayai álom, Egybe gyűjti a Máyávikus síkon elszórt számokat, akárcsak a tányéron lévő, egymástól különvált higany gömböcskék egy tömegbe egyesülnek. De ez az átalakulás nem a mi Földünkön történt, sem valamely más anyagi síkon, hanem az örök gyökér-anyag első differenciálódása alatt a Tér Mélységeiben. A mi születő gömbün­kön a dolgok másképpen mennek végbe. A Monádot vagy Dzsivát, amint ezt az „Isis Unveiled”-ben mondtuk, I..kötet 302. o, a fejlő­dés törvénye mindenek előtt az anyag legalacsonyabb formájába - az ásványba - veti. A Monád a kőbe zárva (vagyis abba, ami a negyedik körben ásvánnyá és kővé lesz), hétszeres körforgás után, mondjuk, mint zuzmó jön elő. Innen a növényi anyag valamennyi formáján áthaladva, úgynevezett állat-anyagba megy át. Ekkor arra a pontra ért, amelyen mintegy a csírája lesz annak az állat­nak, amelyből majd a fizikai ember lesz. Mindez egészen a harmadik körig mint anyag, forma nélküli, és mint öntudat, értelem nélküli. Mert a Monád vagy Dzsiva magában még szellemnek sem nevezhető: ő egy sugara vagy lehelete az ABSZOLÚT-nak vagy inkább Abszolútságnak, és mivel a feltétlen Homogenitásnak nincs kapcsolata a feltételes és relatív végességgel, azért a mi síkunkon öntudatlan. Ezért a Monád­nak az anyagon kívül, mely jövendő emberi formájához kell, szük­sége van: a) szellemi mintára vagy ősképre az anyag szá­mára, hogy eszerint kialakuljon, és b) a fejlődését és haladását vezető értelmes tudatra. Egyikkel sem rendelkezik, sem a homo­gén monád, sem az értelem nélküli, noha élő anyag. A porból való Ádámnak szüksége van arra, hogy az Élet Lelkét: a két középső princípiumot leheljék bele. Ezek az értelem nélküli állat érző élete, és az Emberi Lélek, mert az első értelmetlen a második nélkül. Csak ha az ember a potenciális kétneműből már hím- és nőneműre különült, részesül tudatos, értelmes egyéni Lélekben (Manas), amely „az Elohim princípiuma vagy értelme”. Hogy ezt megkapja, ennie kell a Tudás gyümölcséből, mely a Jó és a Gonosz Fájáról való. Hogyan érheti el mindezt? Az okkult tanítás azt tanítja, hogy mialatt a Monád körben haladva leszáll az anyagba, maguk az Elóhim-ek is - vagy a Pitri-k, az alsó Dhyáni Chohan-ok - lépést tartva vele, magasabb és szellemibb síkon fejlődnek, és saját öntudati síkukon, relatíve ők is leszállnak az anyagba. Ha egy bizonyos pontra érnek, találkozni fognak a testesülő, érte­lem nélküli, a legalacsonyabb agyagba zárt monáddal, és egyesítvén a két potenciát, a szellemet és az anyagot, ez az egyesülés létre fogja hozni a térben a „Mennyei Ember” földi jelképét - a TÖKÉLETES EMBERT. A Sánkhya filozófiában a Purusha-ról (a szellemről), mint valami tehetetlenről beszélnek, amíg csak fel nem száll Prakriti (az anyag) vállaira, mely viszont, magára hagyva, értelem nélküli. De a titkos filozófiában fokozatoknak tekintik őket. A szellem és az anyag, ámbár eredetükben mindkettő egy és ugyanaz a dolog, ellentétes irányban kezdenek fejlődni, mihelyt a megkülönböződés síkján vannak - a szellem fokozatosan az anyagba süllyed, az anyag pedig eredeti állapotába emelkedik fel, t. i. a tiszta szellemi állagba. Mind a kettő elválaszthatatlan, mégis, örökké el vannak választva. A fizikai síkon két azonos sark mindig taszítja, a negatív és pozitív pedig kölcsönösen vonzza egymást; így állnak szemben egymással: a szellem és anyag is. - Ők ugyanis ugyanannak a homogén állagnak, a világegyetem gyökérprincípiumának két sarka.


    Amint a Pitri-k eljöttek a fizikai vagy állatember alkotására, és ebben öltöttek testet, úgy jönnek be utánuk a mi síkunkba, és öltenek testet a Mennyei „Ősök” (az előző világokból való Lények, Indiában Sishtak-nak hívják), mikor eljön az ideje annak, hogy a Purusha felszálljon Prakriti vállaira, a Tökéletes Ember kiala­kítására. Az első 2½ faj kezdetleges embere csak az első állat, mely fokozatosan a legtökéletesebb emlősállattá fog fejlődni. Így a két teremtési folyamat - az állati és isteni ember teremtése - nagyon eltér egymástól. A Pitri-k éteri testükből még éteribb és árnyék­szerűbb hasonmásaikat vetítik ki, ezeket hozzájuk való hasonlatosságuk miatt manapság „mások”-nak vagy „asztrális formák”-nak nevezhet­nénk.1 Ez adja a Monádnak az első lakását, ez ad a vak anyagnak mintát, hogy ettől kezdve erre és e köré építsen. De az Ember még nem teljes. Ez a tanítás minden Ősi Szentírásban nyomot hagyott; kezdve Sváyambhuva Manu-tól (Manu, I. Könyv), akitől a hét ősi Manu vagy Pradzsapati eredt - s viszont ezek mindegyikétől egy-egy ősi emberfaj származott - a Codex Nazaraeus-ig, amely­ben Karabtanos vagy Pthahil (a vak buja anyag saját Anyjával, „Spiritus”-szal nemz hét alakot, amelyek mindegyike az eredeti hét faj egyikének őse.


    (c) „Ki alkotja Manu-t (az embert) és ki alkotja az ő testét? Az ÉLET és az ÉLETEK, a Bűn2 és a Hold”. Itt Manu a szellemi, meny­nyei embert, a bennünk levő igazi, el nem haló, EGO-t jelenti, amely az „Egy Élet” vagyis a Feltétlen Istenség közvetlen kiáradása. Ami pedig külső fizikai testünket illeti, a lélek taber­nákulumának házát, a tanitás róla nagyon különös; annyira különös, hogy ha magyarázata nem alapos, és megértése nem helyes, akkor a jövő egzakt tudománya fogja csak teljesen igazolni az elméletet.


    Már említettük, hogy az okkultizmus a Kozmoszban semmi­féle szervetlen dolgot nem fogad el. A tudomány alkalmazta „szer­vetlen anyag" kifejezés csupán azt jelenti, hogy az úgynevezett „élettelen anyag” molekuláiban szunnyadó, lappangó élet fel nem ismerhető. MINDEN: ÉLET és még a homokszem minden atomja is egy-egy ÉLET, noha ez felfogásunkat és percepciónkat felülmúlja, mert ez az élet az okkultizmust elvetők ismerte törvények határán túl van. Tyndall mondja: „Még az atomokat is mintha az élni vá­gyás ösztönözné”. Kérdezhetnénk: Honnan ered tehát „a szerves alakba való elhelyezkedés” hajlama? Lehet-e ezt valamiképpen is megmagyarázni, hacsak nem az okkult tudomány tanítása alapján?


    „A be-nem-avatott számára”, mondja egy Magyarázat, „a világok az ismert Elemekből épültek fel. Az Arhat felfogásában ezek az Elemek maguk, gyűjtő értelemben: egy isteni Élet. Osztó értelemben pedig, a megnyilvánulások síkján, a számtalan és meg­olvashatatlan életek1 sok-sok milliói. Egyedül a tűz EGY, az Egy Valóság síkján; a megnyilvánult, s ennélfogva a látszólagos Léte­zés síkján, részecskéi tüzes életek, s ezek a tőlük emésztett, más életek rovására élnek. Ezért hívják őket „FELFALÓK”-nak. . . „Minden látható dolgot ebben a Világegyetemben ilyen ÉLETEK építettek fel, a tudatos és isteni legelső embertől kezdve, az anyagot felépítő öntudatlan erőkig (agents.)”. . . A formanélküli és meg nem teremtett EGY ÉLET-től árad ki az életek Világegyeteme. A mélységből (Káoszból) először hideg, ragyogó tűz (gázszerű fény?) nyilvánult meg, amely a Térben a „pelyheket” alkotta. (Talán föloldhatatlan ködfoltokat?). . . . Ezek harcoltak és nagy meleg fejlődött a sok találkozás és összeütközés folytán, és ez hozta létre a keringést. Aztán jött az első megnyilvánult ANYAGI, Tűz, forró lángok, az égi vándorok (üstökösök). A hő nedves gőzt fejleszt; ez alkotja a szilárd vizet (?); aztán a száraz ködöt, aztán a folyékony ködöt, a vízzel telt ködöt, mely kioltja a zarán­dokok (üstökösök) fényes ragyogását és szilárd vizes kerekeket (ANYAG-ból való gömböket) alkot. Bhumi (a Föld) megjelenik hat testvérével.2 Ezek állandó mozgásukkal létrehozzák az alsóbb rendű tüzet, hőt és vizes ködöt; ez adja a harmadik Világelemet - a VIZ-et; és valamennyinek leheletéből születik meg a (légköri) LEVEGŐ. Ez a négy, a Manvantara első négy időszakának (Körének) négy élete. A három utolsó következni fog.”


    Ez azt jelenti, hogy minden új kör egy-egy, a tudomány előtt manapság ismeretes, összetett elemet fejleszt ki. A tudomány azonban elveti az elemek primitív elnevezését, és inkább alkat­részekre osztja azokat. Ha a Természet: az „Örökké-leendő" a megnyilvánult síkon, akkor ezeket az Elemeket is ugyanabban a megvilágításban kell tekintenünk, t, i. fejlődniük, haladniuk és szaporodniuk kell, a Manvantara végéig. Eszerint azt tanítják, hogy az első kör csak egy elemet fejlesztett ki, és úgyszólván csak egy aspektusú természetet és emberiséget. Ezt egyesek nagyon nem­-tudományos módon, bár de facto lehet, hogy így van: „Egy dimenziójú Tér”-nek nevezték el. A második kör két elemet hozott létre, és azokat fejlesztette, - a tüzet és a földet - valamint a Természet ezen állapotához alkalmazkodó emberiséget, ha ugyan emberiségnek nevezhetünk olyan lényeket, amelyek az ember előtt ismeretlen feltételek mellett élnek. Ez, ismét szokásos kifejezést használva, szigorúan képes értelemben (és csakis ebben az értelemben használható helyesen) - „két dimenziójú fajta” volt. A természetes fejlődés folyamatai, melyeket most szemügyre veszünk, meg fogják világítani, de egyszersmind meg fogják fosztani hitelétől azt a módszert, mellyel a két, három, négy vagy több „dimenziójú tér” tulajdonságairól elmélkedni szoktak. Mellékesen érdemes ráutalnunk arra a helyes, de tökéletlen intuí­cióra, amely - spiritisztákat, teozófusokat, sőt még nagy tudósokat1 is - arra késztetett, hogy használják „a tér negyedik dimenziója” modern kifejezését. Először is semmi jelentősége nincs annak a felületes együgyű feltevésnek, hogy maga a tér valamely irány­ban megmérhető. A „tér negyedik dimenziója” kifejezés csak teljesebb alakjában „az ANYAG negyedik dimenziója a Térben”2 lehet érvényes. De még így kiegészítve is szerencsétlen mondat, mert, amellett hogy a fejlődés haladása bennünket valószínűen meg kell hogy ismertessen az anyag új tulajdonságaival, valójában már az ismert tulajdonságok is meghaladják a három dimenziót. Nyilvánvaló, hogy az anyag tulajdonságainak, vagy talán a leg­jobb kifejezést használva, az anyag jellegzetességeinek mindig köz­vetlen viszonyban kell lenniük az ember érzékeivel. Az anyagnak van kiterjedése, színe, mozgása (molekuláris, mozgás), íze és szaga, s ezek megfelelnek az ember meglevő érzékeinek. A következő tulajdonság, melyet az anyag kifejleszt - nevezzük egyelőre ÁTHATOLHATÓSÁG-nak - az ember következő érzékének fog meg­felelni, amelyet „Normális Tisztánlátás”-nak nevezhetünk. Amikor tehát egyes merész gondolkozók szomjúhoztak egy negyedik dimenziót, hogy megmagyarázzák vele az anyagnak az anyagon való áthatolását és csomóknak megkötését egy végtelen kötélen, akkor valójában az anyag hatodik jellegzetességének hiányát érezték. A három dimenzió tényleg az anyagnak csak egy tulajdon­ságára vagy jellegzetességére vonatkozik - a kiterjedésre. Az átlagos józanész joggal lázad fel a gondolat ellen, hogy lehetnek olyan állapotok, amelyekben a hosszúság, szélesség és magasság három dimenziójánál több dimenzió van. Ezek a kifejezések és maga a „dimenzió” kifejezés is mind: egy gondolat-síkhoz, a fej­lődés valamely állapotához, az anyag valamely jellegzetességéhez tartoznak. Amíg a Kozmosz anyagát a mérőpálcával mérik fel, addig csak háromféleképpen tudják megmérni, és nem többféleképpen. S amióta a mérés gondolata először fogamzott meg az ember értel­mében, azóta csak három irányban tudtak mérni, de nem többen. De ezek a gondolatok egyáltalán nem helyezkednek szembe azzal a bizonyossággal, hogy idővel, az emberiség képességeinek szaporod­tával, az anyag tulajdonságai is szaporodni fognak. Addig is ez a kifejezés még sokkal helytelenebb, mint a „Nap kelte és nyugta” szokásos kifejezések.


    Most visszatérünk és megvizsgáljuk az anyag fejlődését a körökön át. Már mondtuk, hogy az anyag a második körben, képes értelemben, két dimenziójúnak nevezhető. Itt azon­ban valamire fel kell hívnunk a figyelmet. Ez a képes és hatá­rozatlan kifejezés - amint azt épp most láttuk, egy és ugyan­azon gondolat-síkon - talán az anyag második jellegzetességének felel meg, amely viszont megfelel az ember második érzékelő képességének vagy második érzékének. De e két, egymásba font fejlődésmenet olyan folyamatokra vonatkozik, amelyek csak egy kör határain belül mennek végbe. A természet első megnyilvánu­lásainak sorrendje, amelyekkel a körök egymásutánja összefügg - amint már jeleztük – az elemek, t. i. (okkult értelemben) a Tűz, Levegő, Víz1 és Föld fejlődé­sére vonatkozik. Mi csak a negyedik körben vagyunk, és névjegyzékünk megszakad. A harmadik fajnak (ez hívatva van, hogy az általunk ismert emberiségbe fejlődjék) öntudat-központjai a harmadik elem t. i. a víz2 percepciójáig jutottak el. A negyedik körbeliek a már meglévőkhöz hozzáadták a földet mint anyagállapotot, valamint a három többi elemet is jelenlegi átalakulásukban. Egy­szóval, az úgynevezett elemek közül egyik sem volt a három megelőző körben olyan, amilyen most. Amennyire mi tudjuk, a TŰZ tiszta AKÂSA lehetett, a teremtők és „építők” Magnum Opus-­ának első anyaga, azaz asztrális fény, amelyet az ellentmondá­sokra hajlandó Eliphas Lévi egyszer „a Szentlélek testének”, más­szor „Baphomet"-nek, „Mendes Kétnemű kecskéjé”-nek nevez3. A LEVEGŐ lehetett egyszerűen nitrogén, „az Égi Dóm Támaszainak lehe­lete", aminek a mohamedán misztikusok nevezik; a VÍZ, az az ősi flui­dum, mely Mózes szerint szükséges volt élő lélek alkotásához. És ez talán a Genesis-ben előforduló szörnyű ellenmondásoknak, és nem-tudományos állításoknak oka. Válaszd el az első fejezetet a második­tól; olvasd el az elsőt, mint az Elohisták szent írását, és a másodikat, mint a sokkal fiatalabb Jehovistákét, s ha az ember a sorok között olvas, mégis mindig a teremtett dolgok megjelenésének ugyanazt a sorrendjét találja - vagyis: Tűz, (világosság) Levegő, Víz és EMBER (vagy a Föld). Mert a mondat:* „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” helytelen fordítás; ez nem „Ég és Föld”, hanem a dupla vagy kettős Ég, a felső és az alsó Egek, vagyis az ősállag szétválasztása az (érzékeinknek) láthatatlan és érzékelésünk­nek látható, kettős mivoltára. Az ősállag felső részeiben világos volt, az alsókban - vagyis a megnyilvánult Világegyetemben - sötét. „Elválasztá Isten a világosságot a setétségtől (V. 4.); azután teremté az égboltozatot, a levegőt, (5.) „Legyen meny­nyezet a víz között, amely elválassza a vizektől”, (6.) azaz, „a mennyezet alatt való vizeket (a mi megnyilvánult, látható Világ­egyetemünket) a mennyezet felett való vizektől”, vagyis (a szá­munkra) láthatatlan létezés síkjaitól. A második fejezetben (a Jehovistákéban) előbb a növények és füvek teremtetnek meg, és csak azután a vizek. Az első fejezetben is előbb jön létre a világosság, és csak utána a Nap. „Isten megteremté a földet és az egeket és minden mezei növényt, mielőtt a Földben lett volna, és minden mezei füvet, mielőtt kihajtott volna; mert az Elohim („iste­nek") még nem bocsátottak vala esőt a földre, stb.”1 (II. 5.) Ez képtelenség, ha csak el nem fogadjuk ezoterikus magyarázatát. A növények meg voltak teremtve, mielőtt a földben lettek volna; mert akkor a föld nem olyan volt, mint ma, s a mezők füve meg­volt, mielőtt úgy nőtt volna, mint most, a negyedik Körben.


    Eliphas Lévi, a láthatatlan Elemek és az előbb említett „ősi tűz” természetét magyarázva és tárgyalva, ezt az „ősi tüzet” követ­kezetesen „asztrális fény"-nek nevezi. Számára ez a „Grand Agent Magique”. Tagadhatatlanul az, de csak akkor, ha a Fekete Mágiáról van szó, és csak legalsó síkjain annak, amit mi Éternek nevezünk, és aminek noumenon-ja Akâsa. De az ortodox okkul­tisták még ezt is helytelennek tartanák. Az „asztrális fény” csupán Paracelsus régebbi „sziderikus Fénye”; s amikor azt mondja, hogy „minden létező tőle fejlődött, és hogy fenntartja, és újra teremti az összes formákat”, akkor csak a második állításával mond igazat. Az első mondata téves, mert, ha minden létező általa (vagy az ő útján) fejlődött, akkor ez nem az asztrális fény. Az utóbbi nem foglal magában minden dolgot, hanem a legjobb esetben is csak tükrözője ennek a mindennek. Eliphas Lévi azt írja:


    „A nagy mágikus „tényező” az élet-princípium negyedik kiáradása (mi azt mondjuk, hogy ez az első kiáradás a belső Világegyetemben, és a máso­dik a külsőben, a mi világegyetemünkben), amelynek a Nap harmadik formája . . . mert a nappali-csillag (a Nap) csak visszaverődése és anyagi árnyéka az igazság Központi Napjának, mely a Szellem értelmi (láthatatlan) világát vilá­gítja meg, és maga is csak a FELTÉTLEN-től kölcsönzött fényesség”.


    Eddig igaza van. De mikor a nyugati kabbalisták ez a nagy tekintélye hozzáteszi, hogy az mégsem „a halhatatlan Szellem, amint ezt a hindu Főpapok képzelték”, - mi azt válaszoljuk, hogy rágal­mazza az említett főpapokat, mert ilyesmit nem mondtak és még a Purânai exoterikus írások is egyenesen ellentmondanak ennek az állításnak. Nincs az a hindu, aki Prakriti-t a „halhatatlan Szellem”-mel valaha is összetévesztette volna. Az „asztrális fény” csupán az anyagi Kozmosz, tehát Prakriti legalacsonyabb síkjánál magasabb. Prakriti-t mindig Máyá-nak, káprázatnak nevezik, és a sorsa az, hogy Pralaya-kor a többivel, beleértve az isteneket is, eltűnjék. Mivel kimutatják, hogy Ákâsa még nem is az éter, így azt gondoljuk, hogy semmi esetre sem lehet az asztrális fény. Akik nem tudnak a Purâná-k holt betűje mögé látni, azok Ákâsa-t néha a Prakriti-vel, az éterrel és még a látható éggel is összetévesztették! Az is igaz, hogy azok, akik az Ákâsa kifejezést következetesen „éter”-rel fordították (mint p. o. Wilson), mert úgy találták, hogy a régiek Ákâsa-t a „hang anyagi okának” nevezik, sőt csakis ez az egy tulajdonsága van (Vishnu Purâna): tudatlanságukban azt hitték róla, hogy fizikai értelemben „anyagi”. Viszont az is igaz, hogy Ákâsa sem végtelen, sem halhatatlan, ha e tulajdonságokat szó szerint értelmezik, mivel - a metafizika és filozófia szerint - semmi anyagi vagy fizikai, s ennélfogva feltételes és ideiglenes, nem lehet halhatatlan. De mindez téves, mert mind a két szót, Pradhâna-t (ősanyag) és a hangot mint minőséget, félreértették; az első kifejezés (Pradhâna) határozottan rokonértelmű Mulaprakriti-­vel és Akâsa-val, és a második (hang) az Igével, a Szóval vagyis a Logos-szal. Ezt könnyű bebizonyítanunk, mert a Vishnu Purâna* következő mondatai kimutatják:


    Kezdetben sem nappal, sem éjjel, sem ég, sem föld, sem sötétség, sem világosság nem volt. . . Csak az EGY volt, az értelemmel felfoghatatlan, vagyis az, ami Brahma, Pums (Szellem) és Pradhâna (ősanyag). . .” (I. könyv. II. fej.)


    Mi tehát Pradhâna, hacsak nem Mulaprakriti, mindennek gyökere, más megnyilvánulásban? Pradhâna-t végtelennek és halhatatlannak tartják, noha azt mondják róla, hogy később elmerül az istenségben, mint minden egyéb, hogy így a Pralaya idején csak az EGY abszolút maradjon meg. A magyarázó az Is­tenséget így írja le:** „Csak egy Pradhânika Brahma Szellem, t. i. AZ (THAT) volt”, és megmagyarázza, hogy ez az összetett kifejezés: főnév, nem pedig magyarázásra használt származékszó, vagyis nem olyan valami, ami össze van kötve Pradhâna-val1. Ezért Pradhâna még a Purâna-kban is Parabrahm-nak egyik megnyilvánulása, nem fejlődés­folyamat, és ugyanannak kell lennie, mint a vedantai Mulaprakriti­nek. „Prakriti első állapotában = Ákâsa”, mondja egy vedantai tudós. (L. „Five Years of Theosophy”, 169. o.) Majdnem elvont természet.


    Ákâsa, tehát, Prâdhana egy másik formában, és így nem lehet éter, a mindig láthatatlan tényező, melynek még a természet­tudomány is udvarol. De asztrális fény sem. Ez, amint mondtuk, a hétszeresen szétkülönböződött Prakriti-nek2 noumenon-ja - az atya­ nélküli Fiúnak örökké szeplőtlen „Anyja”, aki „Atyává” válik az alsó megnyilvánult síkon. Mert MAHAT Pradhâna-nak vagy Ákâsa-­nak első terméke; Mahat - az Egyetemes értelmiség „amelynek jel­lemző sajátossága Buddhi" - tehát a Logosz, mert őt hívják „Iswará”-­nak, Brahmâ-nak, Bhâva-nak stb. (L. Linga Purâna LXX. fej. 12. és köv; és Vâyu Purâna IV. fej, de különösen az előbbi Purâna előbbi fejezet VIII. 67-74). Röviden, ő a „teremtő”, vagyis az isteni értelem, teremtő működésében, „minden dolog oka”. Ő az „elsőszülött”, akiről a Purâná-k azt mondják, hogy „Mahat és az anyag*** a Világegyetemnek benső és külső határai”, vagy a mi nyelvünkön, a kettős természetű (elvont és konkrét), negatív és pozitiv sark, mert a Purâna hozzáteszi:


    Így, - amiként (a teremtésben) Prakriti hét formáját (princípiumát) Mahat-tól a Földig számították, - tér vissza egymásután pralaya-kor (pratyâhâra) ez a hét, egy­másba. Brahmâ tojása (Sarva-mandala) hét égövével (dwipa), hét óceánjával, hét régiójával stb. feloszlott. (Visnu Purâna, VI. könyv IV. fej.)3

    Íme, miért nem nevezik az okkultisták Ákâsa-t asztrális fénynek, vagy éternek. „Atyám házában sok hajlék van” szembe­síthető az okkult mondással: „Anyánk házában van hét hajlék” vagy sík, legalsója felettünk és körülöttünk van - az asztrális fény.


    Az elemek, akár egyszerűek, akár összetettek, nem marad­hattak ugyanazok láncunk fejlődésének kezdetétől fogva. A Világ­egyetemben minden állhatatosan halad előre a Nagy Ciklusban, de szüntelen fel és lemegy a kisebb ciklusokban. A természet soha sem áll meg a manvantara-ban, mert mindig leendő,1 nemcsak levő, és az ásvány-, növény- és ember-élet mindig az uralkodó elemekhez alkalmazza szervezetét, s ezért azok az elemek akkor megfeleltek nekik, amint a mostaniak is megfelelnek a jelen emberiség életének. Csak a következő körben, vagyis az ötödikben, szűnik majd meg feltételezett lenni az ötödik elem, az éter ­Ákâsa durva teste, ha ugyan lehet ennek is nevezni - és annyi dolognak közvetítője (agent), mint amilyen jelenleg, hanem valamennyi ember számára olyan ismert természeti ténnyé fog válni, amilyen most a levegő. És csak abban a körben tudnak majd azok a magasabb érzékek teljesen kibontakozni, amelyek növekedését és kifejlődését Ákâsa segíti elő. Amint már jeleztük, várható, hogy már a jelen kör megfelelő időszakában részben ismertté válik - az áthatolhatóság - az anyag azon jellegzetessége, amelynek csak a hatodik érzékkel együtt kellene kifejlődnie. De a következő körben szolgálatunkra jövő következő elemmel, az áthatolhatóság az anyag annyira nyilvánvaló tulajdon­sága lesz, hogy legsűrűbb formái sem akadályozzák jobban az ember érzékelését, mint a sűrű köd.


    Térjünk azonban vissza az életciklushoz. Anélkül, hogy hossza­san kitérnénk a magasabb ÉLETEK-ről szóló leírásra, figyelmünket jelenleg csak a földi lényekre és magára a Földre kell irányítanunk. Azt mondják, hogy a Földet az első kör számára a „Felfalók” építették; az elemekben ők felbontják és szétkülönböztetik más életek csíráit. Feltehetjük, hogy majdnem az történik, amit a világ jelen állapo­tában az aerobák végeznek, amelyek aláássák és meglazítják valamely szervezet kémiai alkatát, s ezzel átalakítják az állati anyagot, és különböző alkotású állagokat hoznak létre. Az okkul­tizmus elveti a tudomány u. n. azoikus korszakát, mert kimutatja, hogy sohasem volt idő, mikor a földön ne lett volna élet. Ahol az anyagnak csak egyetlen atomja, részecskéje vagy molekulája van, még a leggázneműbb állapotában is, ott élet is van benne, ha csak szunnyadón és öntudatlanul is.


    „Bármi hagyja el a Laya állapotot, az tevékeny életté lesz, a MOZGÁS, az Élet alkímiai oldószere (solvent) örvényébe sodortatik; szellem és anyag két állapota az EGY-nek, amely sem szellem, sem anyag, mivel ez a kettő a szunnyadó, abszolút élet” . . . „A Szellem első megkülönböződése a TÉR-nek (és a Térben) és az anyag a szellemnek első megkülönböződése. Ami sem szellem, sem anyag - az: AZ (TAT) - az oknélküli OK-a a Szellemnek és anyagnak, amelyek a Kozmosz okai. AZT nevezzük az EGY ÉLET-nek vagy Intra-Kozmikus Lehelet-nek.” (Dzyan Könyve, III. Magyarázat, 18. szak.)


    Újra ismételjük - hasonló hasonlót szül. Abszolút élet nem hozhat létre egyetlen egy szervetlen atomot sem, akár egyszerű, akár összetett légyen is, és élet van még a laya-ban is. A kataleptikus álomba merült ember holttestnek látszik, de ő mégis élő lény.


    Mikor a „felfalók” (ezeket a tudomány emberei, látszólagos megokoltsággal, a tűzköd atomjainak is tekinthetik, ha úgy akarják, s az okkultistának ezzel szemben nem lesz ellenvetése), mikor tehát a „felfalók” a „tűz-atomokat” a szétosztás (segmentation) egy különös folyamatával már szétkülönböztették, akkor ezek életcsírákká válnak, amelyek az egynemű és különnemű részecskék vonzásának törvényei szerint csoportosulnak. Azután az életcsírák más fajtájú életeket hoznak létre, amelyek gömbjeink felépítésén dolgoznak.


    Így az első körben a földgömb, melyet a legelső tűz-életek építettek, azaz gömbbé alakítottak, - nem volt szilárd, nem volt sem alakja, sem színe, sem más tulajdonsága, csak hideg ragyogása. A Földgömb csak az első kör vége felé fejlesztett egy elemet, melynek szervetlen, vagy hogy úgy mondjam, egyszerű lényege lett a mi körünkben a tűzzé, amilyennek most az egész rendszerben ismerjük. A Föld első rupa-jában volt, ennek lényege a * * * nevezett Ákâsa-i princípium, az, amit most nagyon tévesen asz­trális fénynek ismernek, és így hívnak. Eliphas Lévi „a Természet képzeletének”1 nevezi, valószínűleg, mert nem akarta helyes nevét megmondani, ahogy ezt mások teszik.


    „A Dhyáni-k hét rendje hét testének kisugárzásai szülték a hét különvált mennyiséget (elemeket), s ezek mozgása és összhangzatos egyesülése hozza létre a megnyilvánult anyag-világegyetemet”. (Magyarázat.)


    A második körrel megnyilvánul a második elem - a LEVEGŐ, amelynek tisztasága folytonos életet biztosítana annak, aki használná. Európában csak két okkultista volt, aki ezt felfedezte, és részben gyakorlatilag is alkalmazta; a nagy keleti Beavatottak azonban mindig ismerték összetételét. A mai vegyészek ózonja méreg, ha összehasonlítjuk az igazi egyetemes oldószerrel, amelyre soha sem gondoltak volna, ha nem léteznék a természetben.


    „A második körtől fogva a föld - eddig magzat a tér méhé­ben - megkezdte igazi létezését: egyéni érző életet fejlesztett, azaz fejlesztette a második princípiumát. A második megfelel a hatodik­nak (princípium); a második folytatólagos élet, a hatodik ideiglenes”.


    A harmadik kör fejlesztette a harmadik princípiumot - a Viz-et; a negyedik kör átatakította gömbünk légnemű és formálható alakját azzá a kemény, kérges, durva anyagú gömbbé, amelyen most élünk. „Bhumi” elérte negyedik princípiumát. Ellenvetésképpen azt mondhatnák, hogy az analógia törvényét itt megszegtük, pedig olyan nagy súlyt helyeztünk rá. Egyáltalá­ban nem szegtük meg. A Föld igazi, végső alakját (az emberrel ellentétben) - testi burkát - csak a manvantara vége felé, a hetedik kör befejeztével fogja elérni. Eugenius Philalethes-­nek igaza volt, mikor becsületszavára kijelentette olvasóinak, hogy még senki sem látta a Földet (azaz az ANYAG-ot valódi formájában). A mi gömbünk jelenleg a Kámarupa állapotában van - Ahamkára vágyainak asztrális testében. Ahamkára a sötét önzés, Mahat ivadéka az alsó síkon. . .


    Összes „princípiumaink” közül a legdurvább nem a moleku­láris anyag, - és legkevésbé az emberi test (sthúla sarira) - hanem valójában a középső princípium, az igazi állati központ. A mi testünk csak a burok, a felelőtlen tényező és közvetítő, rajta keresztül működik a bennünk levő állat az egész életén át. Minden értelmes teozófus meg fogja érteni, hogy mit akarok ezzel mon­dani. Így az a gondolat, hogy az emberi tabernákulumot éppúgy a megszámlálhatatlan életek építették fel, amint Földünk sziklás felületét is ők építették: az igazi misztikus számára nem rejt magá­ban semmi visszataszítót. De a tudomány sem szállhat szembe az okkult tanítással, és nem vetheti el azért, mert a mikroszkóp soha sem fogja felfedezni a végső élő atomot vagy az életet.


    (c) A tudomány azt tanítja, hogy az élő ember és állat teste, valamint a holttestek, száz meg száz különféle fajtájú baktériumtól hemzsegnek úgy, hogy kívülről minden leheletünkkel mikróbák beözönlése fenyeget bennünket, belülről pedig leucomák, aerobák, anaerobák stb. De ott még nem tart a tudomány, hogy az okkult tanítással egyetértve, azt állítaná, hogy a mi testünk, valamint az állatok, növények és kövek teste, olyan lényekből épült fel, melyeket - nagyobb fajtáikat kivéve - a mikroszkóp fel sem fedezhet. Ami az ember tisztán állati és anyagi részét illeti, a tudomány olyan felfedezések felé közeledik, amelyek nagyon is támogatni fogják ezt az elméletet. A kémia és a fiziológia, a jövő két nagy mágusa, hivatottak arra, hogy az emberiség szemét a nagy fizikai igazságok látására megnyissák. Minden nap jobban és világosabban kimutatja az azonosságot, mely az állat és a fizikai ember, a növény és az ember, sőt a kétéltű és fészke, a szikla és az ember között van. Mivel azt találták, hogy valamennyinek fizikai és kémiai alkat­része azonos, ezért a kémia tudománya jogosan mondhatja, hogy nincsen különbség az ökröt alkotó és az embert alkotó anyag között. De az okkult tudomány ennél sokkal határozottabb. Azt mondja: - „Nemcsak a kémiai összetétel ugyanaz, de ugyan­azok a parányi, láthatatlan életek alkotják a testek atomjait, legyen az hegy vagy százszorszép, ember vagy hangya, elefánt vagy fa, mely árnyékot borít rá. Minden részecske - akár szervesnek, akár szervetlennek mondják - egy-egy élet. A világ­egyetem minden atomja és molekulája, az ilyen formák számára életadó is, halálhozó is, mivel az atom csoportosulása világegyete­meket és mulandó testeket épít fel, melyek a rajtuk átván­dorló lelket befogadják. De viszont örökké pusztítja és megváltoztatja a formákat, és ezeket a lelkeket kihajtja ideiglenes hajlékukból. Teremt és öl. Ön-teremtő és ön-pusztító. Az időben és a térben minden pillanatban létre hozza és megsemmisíti a rejtélyek rejtélyét, ­az ember, az állat, vagy a növény élő testét. Egyaránt szül életet és halált, szépséget és rútságot, jót és rosszat, de még kellemes és kelle­metlen, áldásos és káros érzeteket is. Ez a titokzatos ÉLET, melyet együttesen a megszámlálhatatlan miriád élet képvisel, sajátságos mó­don, itt-ott követi az eddig érthetetlen atavizmus tör­vényét. Ez másolja a családi hasonlatosságokat s azokat, melyeket minden leendő emberi lény szüleinek aurájába vannak vésve, egyszóval rejtély ez, amelyet másutt nagyobb figyelemre fogunk méltatni. Itt csak egyetlen egy példát hozunk fel magyarázatul. A modern tudomány rájön arra, hogy a ptomain, (a hulla és egyéb anyagok felbomlásá­ból származó alkalikus méreg, mely ugyancsak - élet) illó éter segítségével kivonva, a legfrissebb narancsvirág illatával azonos illatot szolgáltatja, de hogy ezek az alkaloidok, ha oxigén­mentesek, vagy nagyon émelyítő, utálatos szagot, vagy legkel­lemesebb, legfinomabb illatú virágokra emlékeztető illatot szolgál­tatnak. Azt gyanítják, hogy egyes virágok kellemes illatukat a mérges ptomain-nak köszönhetik. Egyes gombák mérges nedve majdnem az indiai kobra, a legveszedelmesebb kígyó mérgével1 azo­nos. A tudomány tehát felfedezte a hatásokat, még csak az ŐSOKOK-at kell kitalálnia. Ezt soha sem teheti meg az alkímia, az okkult növény­tan és fizika ősi tudományainak segítsége nélkül. Azt halljuk, hogy minden fiziológiai változás, minden patológiai jelenség, a betegségek - sőt maga az élet - vagyis inkább az élet látható jelenségei, melyeket a test szöveteiben előállott bizonyos feltételek és változások hoztak létre, s melyek megengedik az életnek, vagy kényszerítik az életet, hogy ebben a testben működjék: a látha­tatlan TEREMTŐK és PUSZTÍTÓK műve. Ezeket hívják általánosság­ban, elég határozatlanul, mikrobáknak.2 Egyes kísérletezők, mint p. o. Pasteur, a legjobb barátai és segítői a „pusztítóknak” és legna­gyobb ellenségei a teremtőknek - ha az utóbbiak nem volnának egyszersmind pusztítók is. Bárhogy is van, egy dolog bizonyos, t. i. ezeknek az első okoknak és minden elem végső lényegének, életének, tevékenységeinek, tulajdonságainak, állapot változásainak ismerete képezi a Mágia alapját. Paracelsus talán Európa egyetlen okkul­tistája volt, a keresztény időszámítás utolsó századaiban, aki ebben a titokban jártas volt. Ha bűnös kéz véget nem vet életének, évekkel megelőzve az órát, melyet a Természet kijelölt neki, akkor a fiziológiai Mágia kevesebb titkot rejtene magában a művelt világ számára, mint most.


    (d) Kérdezheték, mi köze a Holdnak mindehhez? Mi közük a Stanza mondatában előforduló „Hal, Bűn és Hold”-nak az „élet-mikróbák”-hoz? Az utóbbiakhoz semmi; kivéve, hogy hasznát veszik a tőlük készítette porból való, tabernákulumnak. De az isteni, tökéletes emberhez nagyon is van közük, mert „Hal, Bűn és Hold”, együttvéve, a halhatatlan Lény három jelképét alkotják. . .


    Többet nem közölhetünk. De az író nem is akarja színlelni, hogy többet tud ezekről a különös jelképekről, mint amennyire az exoterikus vallásokból következtetni lehet. Talán a Matsya (hal) Vishnu Avatarja, a kaldeai Oannes az Ember­Hal rejtélyéből, mely utóbbi, a Zodiákus el nem pusztuló jegyében, a Pisces-ben maradt fenn, és átvonul a két Szövetségen Józsué, „a Hal (Nun) fia” és Jézus alakjaiban; vagy talán az allegorikus „Bűn”-ből, vagyis a szellem anyagba-eséséből, és a Holdból, - amennyiben ez a „Holdbeli” ősökre, vagy Pitrik-re vonatkozik.


    Itt az olvasó emlékezetébe kell idéznünk, hogy a Hold­istennők minden mitológiában, különösen a görögben, kap­csolatosak voltak a gyermek-születéssel; mert a Holdnak a nőkre és a fogamzásra befolyása van. A fiziológia még ma sem ismeri azt a tényt, hogy a mi holdunk, okkult módon, tényleg összefügg a megtermékenyítéssel és minden népies szokást ebben a tekintetben sötét babonának tart. Mivel felesleges ezeket részletesen tárgyalnunk, a Hold szimbológiájáról csak futólag fogunk szólni, annak kimutatásával, hogy az említett babona a legrégibb vallá­sokban is megvolt, a zsidó vallásban is, melyen a kereszténység felépült. A zsidóknál Jehova fő tevékenysége a gyermekadás volt és a biblia ezotériájából, kabbalisztikusan magyarázva, kétségtelenül kitűnik hogy a templom Szentek Szentje csupán az anyaméh jelképe volt. Ehhez most már sem kétség, sem ellentmondás nem fér. Általában a bibliának, de különösen a Genesis számbeli olvasása bebizonyította ezt. A zsidók ezt a gondolatot bizonyára az egyip­tomiaktól és a hinduktól kölcsönözték, akiknél a Szentek Szentjét a Nagy Piramis királyi szobája (l. „Source of Measures”) és az exoterikus hinduizmusban a Yoni szimbólumok még ma is* jel­képeznek. Hogy minderre fényt vessünk, és hogy egyúttal meg­mutassuk azt az óriási különbséget, amely ugyanazon jelképek értelmezésének szellemét és azok eredeti jelentését illetőleg a régi keleti okkultisták és a zsidó kabbalisták között van, az olvasót a II. kötet, „A Szentek Szentje”1 c. fejezetére utaljuk.



    VII. STANZA - Folytatás.


    6. AZ ELSŐ-SZÜLÖTTŐL (eredeti vagy az első ember) KEZDVE A HALLGATAG FIGYELŐ ÉS ÁRNYÉKA KÖZÖTTI FONÁL MINDEN VÁLTOZÁSSAL (újraszületéssel) ERŐSEBBÉ ÉS RAGYOGÓBBÁ VÁLIK. (a) A REGGELI NAPFÉNY DICSŐSÉGES DÉLI RAGYOGÁSRA VÁLT . . .


    (a) Ez a mondat: „a hallgatag figyelő és árnyéka (az ember) közötti fonál erősebbé válik” - minden újraszületéssel, - megint egy olyan lélektani rejtély, amelyet a II. kötetben fogunk meg­magyarázni. Jelenleg elegendő lesz azt mondanunk, hogy az „Figyelő” és „Árnyékai” - ebből ugyanis annyi van, ahányszor a Monád újraszületik - egy és ugyanaz. A Figyelő - vagy isteni őskép, a létezés létrájának legelső fokán van, az árnyék az alsón. Minden élő lény Monádja másoktól különböző, egyéni Dhyáni Chohan, önálló szellemi egyéniség féle egy-egy külön Manvantara idején, - hacsak erkölcsi romlottsága el nem szakítja az összekötő fonalat és, szabadjára engedve, - okkult kifejezéssel - a „hold-ösvényre nem téved”. Eredetije, a szellem (Átmán), természetesen egy Paramât­ma-val (az egy Egyetemes Szellemmel), de a Buddhi, a hordozója (Vahan), melyben benne van, lényeges része ennek a Dhyáni Choháni Lényegnek. Ebben rejlik annak a mindenütt való létezésnek rejtélye, amelyről néhány lappal előbb szóltunk. „Az Atya, ki a Mennyekben van, és én - egyek vagyunk”, mondja a keresztény szentírás, és ebben mindenesetre az ezoterikus taní­tás hű visszhangja.



    VII. STANZA - Folytatás


    7. EZ A TE JELEN KEREKED - MONDÁ A LÁNG A SZIKRÁNAK. TE VAGY ÉN MAGAM, A MÁSOM ÉS AZ ÁRNYÉKOM. BELÉD ÖLTÖZ­KÖDTEM, ÉS TE VAGY A VAHANOM, (hordozóm) A „LÉGY VELÜNK” NAPIG, AMIKOR TE ÚJRA MAGAMMÁ ÉS MÁSOKKÁ VÁLSZ, MAGADDÁ ÉS ÉNNÉ (a); EKKOR AZ ÉPÍTŐK, MIUTÁN FELVETTÉK ELSŐ RUHÁJUKAT, LESZÁLLNAK A RAGYOGÓ FÖLDRE ÉS URALKODNAK AZ EMBE­REKEN - AKIK ŐK MAGUK (b).


    (a) A nap, mikor a Stanza szerint „a szikra újra a Lánggá (az ember elmerül az ő Dhyáni Chohan-jába), magammá és másokká válsz, magaddá és Énné”, - ez azt jelenti: Paranirvana-ban - a Múlt, Jelen és a Jövő emberisége egy lesz; ekkor Pralaya nem csak az anyagi és fizikai testeket, hanem még a szellemi Ego-kat is eredeti princípiumaira fokozza le. Minden visszatér a Nagy lehelet-be. Más szóval minden „elmerül Brahma”-ba, vagyis az isteni egységbe.


    Megsemmisülés-e ez, amint sokan gondolják? Vagy ateizmus, amint más bírálók - a személyes Istent imádók és a filozófiát hazuttoló paradicsomban hívők - hajlandók gondolni? Egyik sem. Tel­jesen hasztalan válaszolni a kérdésre, mely ateizmust tételez fel abban, ami a legfinomultabb spiritualitás. Nirvána-ban megsemmisülést látni annyi, mint megsemmisültnek mondani azt az embert, aki egészséges, álomlátás nélküli álomba merült, - olyan álomba, mely nem hagy nyomot a fizikai emlékezetben és az agyvelőben, mert ez alatt az idő alatt az alvónak Felsőbb Énje feltétlen ön­tudatának eredeti állapotában van. Ez a hasonlat csak a kérdés egyik részére válaszol - a leganyagiasabbra. Mert az újra-elmerülés semmi esetre sem olyan „álomlátás nélküli álom”, sőt ellenkezőleg, abszolút létezés, abszolút egyesülés vagy állapot, amelyet emberi nyelven leírni egyáltalán nem lehet. Az egyetlen mód, hogy erről az állapotról valamilyen megközelítő fogalmat alkossunk: a lélek pano­rámaszerű látomásai, melyek az isteni Monád szellemi gondolat­alkotása révén jöttek létre. Az egyéniség nem veszett el azért, mert újra-elmerült - de még a személyiség lényege sem veszett el, ha ugyan hátramaradt valami belőle. Mert, bármennyire határtalan is legyen - emberi szempontból - a nirvánai állapot, mégis van határa az örökkévalóságban. Ha ezt a határt elérte, akkor ugyanaz a Monád újra előjön, mint még magasabb lény, sokkal magasabb síkon, hogy újra kezdje tökéletesedett tevékenységének ciklusát. Az emberi elme fejlődésének jelen állapotában e gondolatsíknál nem tud magasabbra emelkedni, sőt ezt is alig érheti el. Itt tántorog, a felfoghatatlan abszolútság és örökkévalóság szélén.


    (b) A „Figyelők” a Satya Yuga és a reá következő kisebb yuga-k egész időszakában, a harmadik gyökérfaj kezdetéig ural­kodnak az embereken. Ezután következnek a Patriarchák, a Hősök és a Manes-ek (l. az egyiptomi dinasztiákat, melyeket Solon-nak a papok felsoroltak); ezek Menes királyig és más népek emberi királyaiig, megtestesült, alsóbbrendű Dhyáni-k; valamennyiről gondos feljegyzések tanúskodnak. A szimbológusok a mítosz-köl­tészet e korszakát természetesen csak tündérmesének tekintik. Mivel azonban minden nép feljegyzéseiben megvannak a hagyományok és krónikák az ilyen isteni királyok - azaz az embereken ural­kodó istenek, később a Hősök és az Óriások – dinasztiáiról, nehéz megértenünk, hogy a földkerekség valamennyi népe hogyan találta ki ugyanazokat a „tündérmeséket”, az események ugyanabban a sorrendjében1. E népek közül egyeseket hatalmas óceánok választanak el, és a Föld túlsó félgömbjén laknak, mint p. o. a régi peruiaiak, a mexikóiak és a kaldeusok. Bármint is van a dolog, mivel a Titkos Tanítás történelmet tanít, - mely, noha ezo­terikus és hagyományokon alapuló, mégsem megbízhatatlanabb, mint a világi történelem - mi épp olyan joggal hihetünk abban, amit akarunk, amint a vallásos hívő vagy szkeptikus is azt hiheti, amit akar. E tanítás szerint a két magasabb csoport Dhyani-­Buddha, azaz a „Figyelők” és az „Építők”, adták a számos külön­féle fajnak az isteni királyokat és vezetőket. Az „Építők” tanították az emberiséget a művészetekre és tudományokra, a „Figyelők” pedig felfedték a transzcendentális világok szellemi igazságait a megteste­sült Monádoknak. Ezek a Monádok éppen akkor vetették le az alsóbb­rendű birodalmakba tartozó testüket, és ezért nem tudtak isteni származásukra visszaemlékezni. (L. II. köt. „Az isteni Dinasztiák”.) A Stanza szerint, a Figyelők tehát leszálltak a ragyogó Földre, és uralkodtak az embereken - „akik ők maguk”. Az uralkodó királyok befejezték ciklusukat a Földön és más világokon, a meg­előző körökben. A jövendő manvantara-kban a mi bolygó világunk­nál magasabb világokban lesznek. A mi emberiségünk Választottjai, a haladás kínos és fárasztó ösvényének előharcosai foglalják el elődjeik helyét. A következő nagy Manvantara-ban, a mi élet­ciklusunk emberei annak az emberiségnek lesznek tanítói és vezérei, melynek Monádjai talán most még - félig tudatosan - az állat­birodalom legértelmesebb állataiba vannak bezárva, és alsóbbrendű princípiumaik talán a növénybirodalom legmagasabb rendű képvise­lőit éltetik.


    Így haladnak előre a hetes fejlődésnek ciklusai a hétszeres természetben, ez: a szellemi vagy isteni természet; a lelki vagy fél­isteni természet; az értelmi, a szenvedélyi, ösztöni vagy észlelő természet; a félig testi és a tisztán anyagi vagy fizikai természet. Mindezek fejlődnek és ciklikusan haladnak előre, egyikből a másikba jutva, kettős, centrifugális és centripetális úton; mindezek végső lényegükben egy, megnyilvánulásaikban hét. A legalsó természetesen az öt fizikai érzékünktől2 függ, és ezeknek alá van rendelve. S így, az egyéni, emberi, érző, állati és növényi életben, mindegyik magasabb makrokozmoszának a mikrokozmosza. Ugyanez áll a Világegyetemre is. Ez időszakonként megnyilvánul, a számtalan élet - az Egy Élet kilehelései - együttes haladása érdekében, hogy az állandó valamivé válásban, a végtelen világegyétem minden kozmikus atomja - a formanélkülitől és érzékelhetetlentől kiindulva, a félig földinek kevert természetein át haladjon lefelé az anyagba, a teljes sokszorozódásba és ezután újra vissza, minden új időszakkal magasabbra szálljon fel és közelebb jusson a végső célhoz. Hogy minden atom, az egyénileg szerzett érdemek és kifejtett erőlködések útján, elérje azt a síkot, amelyen újra az egy feltétlen MINDEN-né válik. De az Alfa és az Omega között elterülő fárasztó, tüskével szegélyezett „Út” először lefelé vezet és azután

    Fölfelé kanyarog egész úton,

    Igen, egész a végéig . . .


    A zarándok szeplőtlenül kezdi hosszú útját, mind jobban és jobban a bűnös anyagba száll le, és miután összekötötte magát a megnyilvánult tér minden atomjával, s miután átküzdötte magát az élet és létezés minden formáján és szenvedett bennük, - csak az anyagvölgy fenekére ér, ciklusának csak fele útján van, amikor azono­sította magát a kollektív Emberiséggel. Ezt a saját hasonlatosságára alkotta. Hogy az „Isten” felfelé és hazafelé haladhasson az élet Golgotájának fárasztó, meredek ösvényét kell megjárnia. Ez az ön­tudatos létezésnek mártíromsága. Éppúgy, mint Visvakarman fel kell áldoznia magát önmagának, hogy az összes teremtményeket meg­váltsa, hogy a sok életből az Egy Életre támadjon fel. Ezután valóban felszáll a mennyekbe, ahol Paranirvana felfoghatatlan, abszolút létezésébe és boldogságába merül el, és korlátlanul ural­kodik, mígnem újra leszáll a következő „eljövetelkor”, melyre az emberiség egy része, a holt betű értelmében, mint a második eljöve­telre, a másik része pedig, mint az utolsó „Kalki Avatar”-ra vár.









    ÖSSZEFOGLALÁS



    „A Teremtésnek és e világ történetének, kezdetétől fogva a jelen időkig, hét fejezete van. A hetedik fejezet még nincs megírva”.

    (T. SUBBA ROW, Theosophist, 1881.)


    E hét fejezet közül az elsőnek megírásával megpróbálkoztunk, és be is fejeztük. Bármennyire nem teljes és gyenge is legyen ez, mint fejtegetés, mindenesetre - a szó matematikai értelmében - megköze­lítése annak, ami minden következő kozmogóniának a legősibb alapja. Merész kísérlet európai nyelven leírni az időszakonként örökké visszatérő TÖRVÉNY nagy színjátékát, amelyet a tudatos első fajok fogékony elméjébe véstek azok, akikre az Egyetemes Elmé-ből tükrö­ződött reá. Merész, mert a szanszkrit nyelven - az Istenek nyel­vén - kívül nincs az az emberi nyelv, mely csak megközelítőleg is erre alkalmas lenne. E munkának hiányosságát tehát meg kell bocsátani a jó szándék kedvéért, mely megírására indított.


    Teljes egészében nem találhatjuk sem az eddigieket, sem a következőket sehol. Ezeket a hindu filozófia hat iskolájának egyi­kében sem tanítják, mert ezek a hat iskola szintéziséhez - a hete­dikhez tartoznak: az okkult tanításhoz. Nem találjuk meg sem a szét­foszló egyiptomi papiruszokon, és nincs az asszíriai téglákba vagy gránit falakba sem bevésve. A Vedanta könyvei (az emberi tudás legfejlettebb kifejezője) e világkozmogóniának csak metafizikai oldalát adják ki. Megbecsülhetetlen kincsének tárháza, az Upanishad-ok - Upa-ni-shad összetett szó, annyit jelent mint „a tudatlanság legyőzése a titkos, szellemi tudás kinyilatkoztatásával” - jelentésének teljes megértéséhez a tanulónak ma már főkulcs kell. Ennek okát megkísérlem itt közölni úgy, amint egy Mestertől hal­lottam.


    Az „Upanishad”-ok szót rendszerint „ezoterikus tanítás”-sal fordítják. Ezek a fejtegetések a Sruti-nak vagy „feltárt tudásnak”, röviden a Kinyilatkoztatásnak, részei és rendszerint a Védák1Brahmana” részéhez vannak harmadik fejezetül hozzácsatol­va. Az orientalisták több mint 150 Upanishad-ot sorolnak fel, s azt gondolják, hogy a legrégibbet valószínűleg kb. i.e 600-ban írták. De az eredeti szövegnek még ötödrésze sincs meg. Az Upanishad-ok a Védák számára annyit jelentenek, mint a Kabbala a zsidó Biblia számára. Tárgyalják és kifejtik a védai szövegek titkos és misztikus jelentését. A világegyetem eredetéről, az istenség természetéről, a szellemről és a lélekről, valamint az elme és az anyag metafizikai összefüggéséről szólnak. Röviden, TARTALMAZZÁK ugyan az egész emberi tudás kezdetét és végét, de Buddha ideje óta, belőle többé semmit sem FEDNEK FEL. Ha ez másképp volna, akkor az Upanishad-okat nem lehetne ezoterikus-­nak nevezni, hiszen most hozzá vannak fűzve a Szent Brahmanai könyvekhez, ezekhez pedig manapság még a Mlechchha-k (a kiközösítettek) és az európai orientalisták is hozzáférnek. Egy dolog - s ez megvan valamennyi Upanishad-ban - határozottan és állandóan ősi eredetükre mutat, és bizonyítja: (a) hogy egyes részeiket már akkor megírták, mielőtt a kasztrendszer azzá a zsarnoki intézménnyé vált, amilyen még ma is, és (b) hogy tartalmuk fele részét kirekesztették, s hogy egyeseket közülük újra írtak és rövidítettek. „A felsőbbrendű Tudás Tanítóiról és a Brahman-okról mindig úgy szólnak, mint akik a ksatrija (katonai kaszt) királyokhoz mennek, és tanítványaikká lesznek”. Cowell helyesen meg is jegyzi, hogy az Upanishad-okból (más Brahmanai írásoktól) „teljesen eltérő szellem árad ki, gondolatszabadság, mely ma­gukat a Rig-Véda himnuszokat kivéve, egyetlen egy korábbi műben sincs meg.” A második tényt, a Buddha életéről szóló, egyik kéz­iratban elmondott hagyomány magyarázza meg. Eszerint az Upanis­had-okat eredetileg egy-egy Brahmana-hoz függesztették, annak az újításnak kezdete után, amely a brahmanok jelenlegi kasztrend­szerének zárkózottságához vezetett, néhány századdal a „kétszer születettek”-nek Indiába való betörése után. Ebben az időben az Upanishad-ok teljesek voltak, és a csélák tanítására szolgáltak, akik beavatásukra készültek elő.


    Ez addig tartott, amíg a Védá-kat és Brahmana-kat a templom-­Brahmanok őrizték egyedül és kizárólagosan - és a szent kaszton kívül senkinek nem volt joga őket tanulmányozni, de még olvasni sem. Azután jött Gautama, Kapilavastu hercege. Miután megtanulta a Rahasya-ban és az Upnishad-okban fog­lalt egész brahmanai bölcsességet, és azt látta, hogy a tanítás, ha ugyan egyáltalán különbözik, csak kevésben tér el az „Élet-Tanítói”-nak tanításától, akik a Himalája havas hegysé­geiben laknak1, a brahmanok tanítványa méltatlankodott azon, hogy a szent bölcsességet, a brahmanokat kivéve, mindenki elől így elzárják. Elhatározta tehát, hogy megváltja az egész világot a tanítások népszerűsítésével. Ekkor a brahmanok, látván, hogy szent tudásuk és okkult bölcsességük a „Mlechchha”-k kezére kerül, megrövidítették az Upanishad-ok szövegét, amely eredeti­leg háromszor annyi anyagot tartalmazott, mint a Védá-k, és a Brahmana-k, megrövidítették anélkül, hogy a szövegen egyetlen egy szót is változtattak volna. Csupán kivették a kéziratokból a legfontosabb részeket, melyek a Létezés Titkának legfejlettebb kifejezését foglalták magukban. A brahmanai titkos tanítás kulcsa ezentúl csakis a beavatottak kezében maradt, és a brahmanok így abban a helyzetben voltak, hogy nyilvánosan tagadhatták Buddha tanításának helyességét, Upanishad-jaikra hivatkozva, amelyeket a legfőbb kérdésekre vonatkozóan örökre elnémítottak. Ez az ezo­terikus hagyomány a Himaláján túl.


    Sri Sankaracharya, a történelmi idők legnagyobb Beavatottja, sok Bhâshya-t (magyarázatot) írt az Upanishad-okhoz. Eredeti értekezései, joggal feltételezhető, még nem estek a filiszteusok kezébe, mert túlságos féltékenységgel őrzik őket az ő math-jaiban (kolostorok, matham-ok). És még súlyosabb okokból hihető, hogy a brahmanok ezoterikus tanítására vonatkozó, s legnagyobb ma­gyarázójuktól való, megbecsülhetetlen Bhâshya-k még igen sokáig holt betű maradnak a legtöbb hindu számára a Smartava brahma­nokat kivéve. Ez a Sankaracharya alapította felekezet (mely még mindig igen hatalmas Dél-Indiában) most majdnem az egyet­len, amely a Bhâshya-k holt betűjének megértésére elég tudással rendelkező tanítványokat nevel. Ennek oka, amint értesültem, abban rejlik, hogy csak náluk állnak néha igazi Beavatottak a matham-ok élén, így p. o. „Sringa-giri”-ben, Mysore nyugati Ghaut­jaiban. Másfelől nincs a kétségbeejteőn elzárkózó brahman kasztban, a Smârtava felekezetnél zárkózottabb felekezet. Követőinek tartózko­dása, amikor arról van szó, hogy közöljék az okkult tudományok­ról és az ezoterikus tanításról azt, amit esetleg tudnak, vetekedik büszkeségükkel, és tanultságukkal.


    Jelen állítás írójának eleve számítania kell azzal, hogy az e munkában felhozott kijelentésekre vonatkozóan nagy ellenkezéssel fog találkozni, sőt elutasítással is. Nem mintha valaha is igényt tartott volna az itt írottak minden részletében való tévedhetetlenségének vagy tökéletes hibátlanságának elismerésére. Tények vannak ott, amiket aligha lehet tagadni. De nagyon valószínű, hogy az író talán nem adta mindig a legjobb és legvilágosabb magyarázatokat. Ennek oka egyrészt a fejtegetett tárgyakban rejlő nehézségek, másrészt az angol nyelvnek (miként minden más európai nyelvnek) bizonyos gondolatok kifejezésénél tapasztalható, majdnem leküzdhetetlenül korlátolt volta. Az író azonban mindent megtett, amit olyan nehéz körülmények között tehetett, és ennél többet nem lehet kívánni.


    Most röviden ismételjük és mutassuk meg, hogy az ismertetett tárgyak roppant terjedelme mellett milyen nehéz, ha nem lehetetlen, annak méltányosan eleget tenni.


    (1) A Titkos Tanítás korszakok felhalmozott Bölcsessége és kozmogóniája egymagában a legbámulatosabb, legnagyszerűbb rendszer, még a Puránák exoteriájában is. Az okkult szimbolizmus rejtélyes ereje azonban olyan, hogy mértani jelekkel és szimbólumokkal néhány lapra vannak feljegyezve mindazok az adatok, amelyek elrendezésével, leírásával és megmagyarázásával, a fejlődési folyamat szédítő egymásutánjában, a beavatott látnokok és próféták számtalan nemzedéke foglalkozott. Azon látnokok villanó tekintete magába az anyag magvába hatolt, és az ott lévő belső dolgok lelkét jegyezte fel, ahol valamely általános avatatlan megfigyelő, akármennyire tanult is, csak a forma külső működését észlelte volna. Azonban a modern tudomány nem hisz a „dolgok lelkében”, és ezért az ősrégi kozmogónia egész rendszerét elutasítja. Felesleges mondani, hogy a kérdéses rendszer nem egy vagy több magányos ember agyszüleménye; hogy azok, a látnokok ezer és ezernyi nemzedékének szakadatlan feljegyzései, akiknek ide vonatkozó tapasztalataival vizsgálták és igazolták azokat a hagyományokat, amelyeket egyik korai emberfajtánk másiknak szóban adott tovább, továbbá azokat a tanításokat, amelyeket az emberiség gyermekkorán őrködő magasabb és fennköltebb lények adtak. Továbbá az ötödik emberi fajta „Bölcsei”, akiknek a legutóbbi kataklizma és földrész eltolódások után megmentett csoportja, életüket tanulással és nem tanítással töltötték. Hogyan tették azt? Erre az a válasz, hogy a természet minden részében ellenőrizték, kipróbálták és igazolták a régi hagyományokat a nagy adeptusok önálló látomásaival. Ezek t. i. olyan emberek, akik a lehető legmagasabb fokig fejlesztették és tökéletesítették fizikai, mentális, pszichikai és szellemi szervezetüket. Addig nem fogadták el egy-egy adeptus látomását, amíg azt más adeptusok - önálló bizonyítékszámba menő - látomásaival, valamint az évszázadok tapasztalataival össze nem vetették, és így helyességéről meg nem győződtek.


    (2) Ebben a rendszerben az alaptörvény, a központ, amiből minden létrejön, amely köré és felé minden törekszik, és amelyre minden bölcselete fel van függesztve: az egy homogén isteni ALANY­-ALAPELV, az egy gyökeres ok.


    ...Néhányat, kiknek lámpája fényesebb volt, elvezettek

    Októl okig haladva, a természet titkos kútfejéig,

    És ők azt találták: kell lennie egy első elvnek...


    „Alany-alapelvnek” nevezik, mert a megnyilvánult világegye­tem síkján „alannyá” lesz, káprázattá, de „alapelv” marad a kezdet- és végnélküli, absztrakt látható és láthatatlan TÉRBEN. Ez a mindenütt jelenlévő valóság személytelen, mert magában foglal mindent. A rendszer alapvető fogalma, személytelen volta. Ott rejlik a világegyetem minden atomjában és maga a világegyem.


    (3.) A világegyetem ezen ismeretlen Abszolút Lényeg időszakos megnyilvánulása. De ha ezt „lényegnek” (essence) nevezzük, egyúttal vétünk a bölcselet valódi szelleme ellen. Mert, noha ebben az esetben a főnevet az esse „lenni” igéből származtatjuk, AZ mégsem azonosítható semmiféle emberi ésszel felfogható létezéssel. AZ legjobban mint se szellem sem anyag, hanem mint mindkettő írható le. A valóságban Parabrahman és Múlaprakriti egyek, és a megnyilvánult egyetemes felfogásában mégis kettő, még az Egy Logosz, t.i. az első megnyilvánulása felfogásában is, amelynek AZ tárgyias (objektív) szempontból tekintve, Múlaprakritinek, és nem Parabrahmannak látszik: fátylának és nem a mögötte rejlő egy valóságnak, amely feltétlen és abszolút.


    (4) A világegyetemet, mindennel, ami benne van MÁJÁ-nak nevezik, mert minden időleges ami benne van, a tiszavirág röpke életétől kezdve a Napéig. A világegyetem - amennyiben az EGY-nek örök változatlanságával és azon alapelv állandóságával hasonlítjuk össze - múlékony, folyton változó formáival, filozófus felfogása szerint, szükségképpen, nem más, mint lidércfény. S mégis a világegyetem eléggé valóságos a benne lévő tudatos lények számára, akik ugyanolyan nem valóságosak, mint maga a világegyetem.


    (5) A világegyetemben, annak minden birodalmában, minden TUDATOS, azaz a saját érzékelésének megfelelő síkon, megfelelő sajátos tudattal van felruházva. Nekünk embereknek emlékeznünk kell arra, hogy egyszerűen azért, mert mi nem érzékeljük a tudat semmi jelét, például a kövekben, nincs jogunk azt mondani, hogy azokban nincs tudat. Nincs olyan, hogy „holt” vagy „vak” anyag, mint ahogyan nincs sem „vak” sem „nem-tudatos” törvény. Az ilyesminek nincs helye az okkult bölcselet fogalmai között. Az utóbbi sohasem áll meg, a felszínes jelenségeknél, és számára a noumenon-i lényegek sokkal valóságosabbak, mint tárgyi hasonmásaik. Ebben a középkori nominalistákhoz hasonlít, akiknél az egyetemességek voltak a valóságok, és a részlegességek csupán névleg és az ember képzeletében éltek.


    (6) A világegyetemet belülről kifelé működtetik és vezetik. Miként fenn, úgy alant; miként a mennyben úgy a földön is; és az ember, a mikrokozmosz, és miniatűr mása a makrokozmosznak, élő tanúja ezen Egyetemes Törvénynek és működési módjának. Azt látjuk, hogy minden külső mozgást, ténykedést, mozdulatot, legyen az akár szándékos, akár mechanikai, testi vagy mentális; benső érzelem, vagy indulat, akarat, vagy akarás, gondolat vagy elme előz meg. Ahogyan az ember külső testében semmiféle normális, külső mozgás vagy változás nem jöhet létre az előbb említett három tevékenység belső impulzusának indítása nélkül, úgy van ez a külső vagy megnyilvánult világegyetemben is. Az egész kozmoszt érző lények hierarchiáinak majdnem végtelen sora irányítja, vezérli és élteti. Mindegyiknek küldetése van. Ezek - akár így akár úgy nevezzük, akár Dhyán Chohanoknak, vagy angyaloknak - csak olyan értelemben „hírnökök”, hogy ők a karmikus és kozmikus törvények ügyvivői. Öntudatuk és intelligenciájuk fokozataiban végtelenül különböznek, és csak a költői képzelet játéka, ha valamennyiüket tiszta szellemnek nevezzük, akikben nincs olyan földi salak, „amelyet az idő elragadhat”. E lények mindegyike vagy már volt ember, vagy azzá készül válni, ha nem a jelen ciklusban (Manvantara), akkor valamelyik elmúlt vagy eljövendő ciklusban. Ha nem kezdő emberek, akkor tökéletesedett emberek, és magasabb, kevésbé anyagias szféráikban erkölcsileg csak annyiban különböznek a földi emberi lényektől, amennyiben hiányzik belőlük a személyiség érzete és az emócióra hajló emberi természet - két tisztán földi jellegzetesség. Az előbbiek, vagyis a „tökéletessé váltak”, ezen érzésektől megszabadultak, mert (a) nincs többé húsból való testük, ami a lélekre mindig bénítóan ható teher; továbbá (b) mivel a tiszta szellemi elem nincs béklyóba verve és szabadabb, ők máyá által kevésbé befolyásolhatók, mint az ember valaha is lehet, kivéve ha adeptus, aki a két személyiségét - a szellemit és a fizikait - teljesen elkülöníti. Mivel a kezdeti monádoknak még sohasem volt fizikai testük, nem is lehet személyiség érzetük vagy ÉN-ségük. Minthogy „személyiségen” általában korlátozást és viszonylagosságot értenek, vagy Coleridge meghatározása szerint: „önmagában létező egyéniséget, amelynek azonban természet szolgál alapul”, ezért természetesen ezt a kifejezést nem lehet a nem-emberi lényekre alkalmazni. Azonban a látnokok nemzedékei azt a tényt hangsúlyozták, hogy e lények közül - akár magasabb-, akár alacsonyabbrendűek - mint elkülönült lényeknek, egyiknek sincs egyénisége, sem személyisége, vagyis abban az értelemben nincs egyénisége, amelyben az ember azt mondja: „Én vagyok én és senki más”. Más szóval nincsenek tudatában olyan határozott különváltságnak, mint az emberek és dolgok a földön. Az individualitás a vonatkozó hierarchiájuk és nem az egyedek jellegzetessége, és ezek a jellegzetességek csak azon szintek fokozatával változnak, amelyekhez azok a hierarchiák tartoznak: minél közelebb a homogenitás és az Egy Isteni régiójához, annál tisztább és kevésbé hangsúlyozott az egyéniség abban a hierarchiában. Ők minden tekintetben végesek, kivéve a magasabb princípiumaikat, az egyetemes isteni lángot visszatükröző szikrákat, de ők a káprázat szféráiban olyan szétkülönböződés révén egyéniesültek és különváltak, amely éppen olyan káprázat, mint ott minden egyéb. Ők „Élő Lények”, mivel az ABSZOLÚT ÉLET-ből a káprázat kozmikus képernyőjére vetített áramlatok: olyan lények, akikben az élet nem aludhat ki, mielőtt a tudatlanság tüzét ki nem oltják azokban, akik ezeket az „életeket” érzékelik. Miután a nem-teremtett sugár serkentő befolyása által jöttek létre, amely sugár az élet folyamának partjain ragyogó nagy központi Nap tükröződése, a bennük lévő belső princípium tartozik a halhatatlanság vizéhez, míg differenciálódott öltözetük épp olyan mulandó, mint az ember teste. Ezért volt igaza Youngnak, amikor azt mondta, hogy


    „Az angyalok felsőbbrendű emberek....”


    és nem egyebek. Ők se nem „szolgáló” se nem „védelmező” angyalok, sem a „Legmagasabb Hírnökei”; még kevésbé bármilyen emberi képzelet által teremtett Isten „haragjának küldöttei”. Védelmükért esedezni éppen olyan együgyűség, mint azt hinni, hogy bármilyen vezekléssel rokonszenvüket érhetjük el, mert ők is éppen annyira rabszolgái és teremtményei a változhatatlan karmikus és kozmikus törvénynek, mint az ember. Ennek oka nyilvánvaló. Mivel lényegükből hiányoznak a személyiség elemei, nem is lehetnek személyes tulajdonságaik. Exoterikus vallásaikban ilyeneket tulajdonítanak az emberek antropomorfikus Istenüknek, valamilyen féltékeny és gőgös Istennek, aki örülni és haragudni tud, szereti az áldozatot és hiúságában zsarnokibb, mint bármely véges, ostoba ember. Mivel az ember mindezen égi hierarchiák lényeinek összetétele, elérheti azt, hogy mint ember bizonyos értelemben magasabbra fejlődjék, mint bármely hierarchia vagy osztály, sőt ezek összetételénél is magasabbra. Azt mondják: „Az ember nem tudja a Dévákat kiengesztelni, és nem parancsolhat nekik”. De az ember már földi élete folyamán is lehet „egy közülünk” aképpen, hogy alsóbb személyiségét megbénítja, és így felsőbb ÉN-je eljut az egy abszolút ÉN-től való nem-elkülönültségének teljes tudásához. Ily módon az ember azáltal, hogy a tudatlanságot eloszlató tudás gyümölcséből eszik, az Elohim vagy a Dhyánikhoz hasonlóvá válik. Ha egyszer már az ő szintjükön van, a minden hierarchiában uralkodó szolidaritás és tökéletes harmónia szelleme kell kiterjedjen rá, és minden részletben megvédje.


    A tudomány embereinek materializmusa a legnagyobb nehézség, amely megakadályozza őket abban, hogy isteni és természeti szellemekben higgyenek. A spiritiszta előtti fő akadály, amely megakadályozza, hogy az előbbiekben higgyen, miközben megtartja az eltávozottak „szellemei”-ben való vak hitet - kivéve néhány okkultistát és kabbalistát - az anyag valódi lényegére és természetére vonatkozó általános tudatlanság. Az okkult kozmogónia tanulmányozójának a szellem-anyag elsődleges fejlődésére, valamint valódi lényegére vonatkozó helyes megértésre kell támaszkodnia, hogy az az elméjében világosabbá váljon, ami egyúttal az őt további tanulmányaiban vezető egyetlen biztos vezérfonal.


    A józan igazság az, hogy minden úgynevezett „szellem” testétől megvált vagy jövőbeni ember. Miként a legmagasabb Arkangyaltól (Dhyán Chohan) kezdve a legutolsó tudatos „építőig” (a szellemi lények alsóbbrendű osztálya), mindannyian emberek, akik korszakokkal előbb, ezen vagy más szférákon (bolygókon), más manvantarákban éltek, úgy az alsóbb, fél-intelligens és nem-intelligens elementálok mind jövőbeni emberek. Ha valamely szellemnek van intelligenciája, akkor az okkultista előtt maga az a tény bizonyosság, hogy az a lény valamikor ember kellett legyen, és tudását, értelmességét az emberi ciklus folyamán szerezte meg. Csak egy oszthatatlan és abszolút mindentudás és értelem van a világegyetemben. Ez rezdül át minden parányi részecskén az egész határtalan kozmoszban; ezt nevezik az emberek TÉR-nek, függetlenül mindentől, ami benne van. Tükröződésének első differenciálódása a megnyilvánult világban tisztán szellemi, és a benne létrehozott lények nincsenek olyanféle tudattal felruházva, amilyenről nekünk van fogalmunk. Nem lehet emberi tudatuk vagy intelligenciájuk, mielőtt ilyenre személyesen és egyénileg szert tettek. Ez talán rejtély, mindazonáltal tény az ezoterikus bölcseletben, mégpedig nyilvánvaló tény.


    A természet egész rendje magasabb élet felé való folyamatos haladást bizonyít. A látszólag leginkább vak erők működésében is céltudatosság van. Végtelen sok alkalmazkodásával a fejlődés egész folyamata ennek bizonyítéka. A gyenge és satnya fajták kigyomlálásának változhatatlan törvényei, hogy helyet csináljanak az erőseknek, és amelyek „a legalkalmasabb túlélését” biztosítják, bár közvetlen működésükben annyira kegyetlenek, mégis mind a nagy cél felé törekszenek. Maga a tény, hogy alkalmazkodások történnek, hogy a legalkalmasabbak túlélnek a létért való küzdelemben, arra utal, hogy amit „tudattalan természetnek”1 neveznek, valójában fél-intelligens lények (elementálok) által kezelt erők együttese, akiket viszont magasrendű bolygó szellemek (Dhyán Chohanok) vezérelnek, akiknek együttes aggregátuma alkotja a megnyilvánulatlan LOGOSZ megnyilvánult igéjét, és ugyanakkor a világegyetem ELMÉ-jét és változatlan TÖRVÉNY-ét alkotja.


    Az ezoterikus filozófia elménkbe vési a Világegyetem három különböző szereplését a három különböző aspektusában az ELŐBB-LÉTEZŐ-t (pre-existing), az ÖRÖKKÉ-LÉTEZŐ-t (amelyből az előbbi fejlődött) és a JELENSÉGEKBEN MEGNYILVÁNULT világot, - a káprázat világát, az előbbinek tükörképét és árnyékát. Az élet nagy rejtélye és drámája idején, amit Manvantara néven isme­rünk, a valódi Kozmosz olyan, mint fehér vetítővászon mögé helyezett tárgyak, melyre a laterna magica a színes képe­ket vetíti. Az igazi alakok és dolgok láthatatlanok ma­radnak, mialatt a fejlődést irányító szálakat láthatatlan kezek tartják. Az emberek és dolgok tehát, csak a Mahamaya vagyis a Nagy Káprázat megtévesztése mögött rejlő valóságok fehér mezőn látható tükörképei. Ezt tanították minden filozófiában, minden vallásban, a vízözön előtt éppúgy, mint a vízözön után, Indiában és Kaldeában, s a Bölcsek Kínában és Görög­országban. A két első országban ezt a három Világegye­temet az exoterikus tanítások a három háromsággal jelképez­ték, melyek a Központi örök csírából kiáradnak, és vele együtt Fenséges Egységet alkotnak: a kezdő (initial), a megnyilatkozott és a Teremtő Háromság, vagyis a három az Egyben. A harmadik csak az eszményi két elsőnek konkrétan kifejezett jelképe. Ezért az ezoterikus filozófia nem vallja e tisztán metafizikai fogalom szük­ségességének tanát, és csupán az első háromságot hívja az Örök Létezőnek. Ezt vallja a hindu filozófia mind a hat nagy iskolája - ezek alkotják a BÖLCSESSÉG egységes testének hat princípiumát, amelynek hetedike: a „gnosis”, a rejtett tudás.


    Az író, noha talán felületesen dolgozta fel a hét Stanzára vonatkozó magyarázatokat, reméli mégis, eleget adott a munkának a kozmogóniáról szóló e részében, hogy megmutassa, mennyivel tudományosabb az ősrégi tanítás (a szó mai értelmében) már felszínesen is bármely más régi szentírásnál, amelyet csak exoterikus oldaláról ítélnek meg. Mivel ez a munka - amint már bevallottuk - sokkal többet hallgat el, mint amennyit közöl, a tanítványt felszólítjuk, hogy saját intuícióját használja. Főképpen arra törekszünk, hogy fényt derítsünk arra, amit, sajnálatos, néha nagyon helytelenül, már közöltek; továbbá, hogy kiegészítsük, ahol csak lehet, az éppen hogy érintett ismeretek anyagát és hogy el­sáncoljuk tanításunkat a modern felekezetesség túlságosan erős támadása ellen, de különösen a legújabbkeletű materializmus ellen. Ez utóbbit nagyon gyakran helytelenül tudománynak nevezik, holott valójában csak ezeket a szavakat „tudósok” és „fél-tudósok” kellene megterhelni a felelősség súlyával azért a sok logikátlan elméletért, melyet a világnak adtak. A közön­séget, nagy tudatlanságában, mely különben vakon elfogad mindent, ami „tekintélyek”-től jön, és kötelességének tartja, hogy a tudomány emberétől eredő minden kijelentést bebizonyított tény gyanánt fogadjon - a közönséget mondjuk, arra tanítják, hogy kigúnyoljon mindent, ami „pogány” forrásból ered. Mivel a materia­lista tudósok ellen kizárólag az ő saját fegyverükkel, - az ellen­mondással és érveléssel lehet harcolni, azért minden kötethez Függe­léket is csatoltunk. Szembeállítjuk itt az egyes nézeteket, és meg­mutatjuk gyakran, hogyan tévednek még nagy tekintélyek is. Azt hisszük, hogy ezt eredményesen olyképpen tehetjük, hogy rámuta­tunk ellenfeleink gyengéire, és bebizonyítjuk, a tudományos tételnek szánt nagyon gyakori szofizmáik helytelenségét. Mi Hermészhez és az ő „Bölcsességé”-hez csatlakozunk - ennek egyetemes jellegében; ők - Arisztotelész-hez, azt képzelve, hogy az intuíció és a századok tapasztalatának ellenére, az Igazság kizáró­lagosan a nyugati világ birtoka. Innen a nézeteltérés. Amint Hermész mondja: „A Tudás nagyon különbözik az érzéki meg­ismeréstől; mert az érzéki megismerés olyan dolgokra vonatkozik, melyek őt felülmúlják, de a Tudás (gyi) az érzéki megisme­rés vége" - azaz a mi fizikai agyunk és intellektusunk csaló­dásának; így hangsúlyozza azt a különbséget, mely az érzékek és az elme (Manas) révén nehezen szerzett tudás, és Buddhi - a Szellemi isteni Lélek intuíciós mindentudása között van.


    Akármi is legyen a távoli jövőben ezen írások sorsa, reméljük, hogy az alábbi tényeket bebizonyítottuk:


    1. A Titkos Tanítás nem tanít ateizmust, kivéve a násztika szanszkrit kifejezés értelmében, ami bálványok elvetését jelenti, beleértve minden antropomorfikus (emberszabású) istent. Ebben az értelemben minden okkultista násztika.


    2. A Titkos Tanítás Logoszt vagy a világegyetem kollektív „Teremtőjét” fogadja el, Demiurgosz-t, abban az értelemben, ahogy az építészről, mint valamely építmény „teremtőjéről” beszélünk, pedig az építész soha nem érintett egyetlen követ sem, hanem a tervet készítette el, és az egész kézi munkát a kőművesekre bízta. Esetünkben a terv a világegyetem elgondolásából származik, de az építőmunkát intelligens hatalmak, és erők seregeire bízta. Azonban a Demiurgosz nem személyes Istenség - vagyis valamilyen nem-tökéletes, extra-kozmikus Isten -, hanem csak a Dhyán Chohánok és más erők aggregátuma.


    3. A Dhyán Chohanok jellegükben kettősek, mivel (a) az anyagban rejlő értelem nélküli nyers energiából, és (b) azt az energiát irányító és vezérlő értelmes lélekből, vagy kozmikus tudatosságból összetett lények. Ez utóbbi a Dhyán Chohani gondolat, ami az Egyetemes Elme gondolatképzését tükrözi vissza. Ez a Földön, a manvantarai periódusok alatt, fizikai megnyilvánulások végtelen sorát és erkölcsi hatásokat hoz létre, miközben az egész a karmának van alárendelve. Minthogy ez a folyamat nem mindig tökéletes, és akármennyi bizonyíték is szolgál arra, hogy a fátyol mögött vezérlő értelem van, mégis látszanak hibák és hézagok, és sokszor nyilvánvaló hibák jönnek létre, - ezért sem az együttes sereg (Demiurgosz), sem a működő hatalmak egyénileg, nem megfelelő alanyai bármilyen isteni tiszteletnek és imádatnak. Azonban valamennyi igényt tarthat az emberiség hálás tiszteletére, és az embernek mindig törekednie kellene az isteni ideák fejlődésének segítésére azáltal, hogy a legjobb képességei szerint a természet munkatársa legyen a ciklikus feladatban. Csupán az örökké megismerhetetlen Kárana, minden ok oknélküli okának kellene, hogy szentélye és oltára legyen szívünk szent és mindenkor járatlan földjén, - láthatatlanul, érzékelhetetlenül, melyet nem említünk, kivéve szellemi tudatunk „még halk hangjával”. Akik imádják, lelkük csendjében1 és megszentelt magányában kellene azt tenniük; szellemük legyen az egyetlen közvetítő köztük és az Egyetemes Szellem között, jó cselekedeteik az egyedüli papok, és bűnös szándékaik az egyetlen látható és tárgyias áldozatok, melyeket a Jelenlét-nek hoznak.


    4. Az anyag örök. Az anyag az egy végtelen egyetemes elme Upadhi-ja, vagyis fizikai alapja, hogy ideációit reá építse. Ezért állítják az ezotéria követői, hogy a természetben nincs szervetlen vagy holt anyag, és a tudomány által a kettő között tett megkülönböztetés épp olyan alaptalan, mint amilyen önkényes és értelmetlen. Azonban bármit is gondolna a tudomány - és miként azt tapasztalatból tudjuk, az egzakt tudomány szeszélyes hölgy - az okkultizmus másképpen tudja és tanítja, ahogyan azt időtlen idők óta tette, kezdve Manutól és Hermésztől, egészen Paracelsus, és utódaiig.


    Tehát a Háromszorosan Nagy Hermész így mondta: „Ó fiam, az anyag keletkezik; előbb már volt, mivel az anyag a keletkezés hordozója2. Keletkezés a meg-nem-teremtett és előrelátó Isten tevékenységi módja. Miután felruháztatott a keletkezés (létrehozás) csírájával, megszületett a tárgyias anyag, mert a teremtő erő az eseményi formáknak megfelelően alakítja azt. A meg nem fogant anyagnak nem volt alakja; az akkor jön létre amikor működésbe hozták.” (The Definitions of Asclepios, 134. o. „A Világ Szüze”)


    Vagy ahogyan Paracelsus bölcseletében olvashatjuk: „Minden az egy egyetemes teremtő törekvés eredménye. A természetben nincs semmi holt. Minden szerves és élő, és ebből következően az egész világ élő szervezetnek látszik”. (Franz Hartmann: Paracelsus)


    5. A világegyetem saját eszményi tervéből fejlődött ki, amely terv az örökkévalóságon át annak tudattalanjában volt fenntartva, amelyet a vedantisták Parabrahmannak neveznek. Ez gyakorlatilag azonos a legmagasabb nyugati bölcselettel. Platón „velünk született, örök és önmagában-létező ideái (idea innata)”, amelyeket most von Hartmann fejez ki. Herbert Spencer „megismerhetetlenje” halvány hasonlattal bír az okkultisták által hitt transzcendentális valósághoz. Az sokszor csupán „a jelenségek mögötti erő” puszta megszemélyesítésének tűnik, amely végtelen és örök energia, amelyből minden ered, míg a Philosophy of the Unconscious (A tudattalan filozófiája) írója (csak ebben a tekintetben) olyan közel került a nagy Misztérium megoldásához, amennyire halandó ember csak képes. Kevesen voltak, mind az ősrégi, mind a középkori bölcseletben, akik ehhez a témához közelíteni mertek volna, vagy még csak utalni is rá. Paracelsus feltételezően említi, és elgondolásait Dr. F. Hartmann kiváló módon szintetizálja Paracelcus című művében.


    A keleti alapgondolatot az összes keresztény kabbalisták jól megértették. Az aktív erő, „a nagy lélegzet örök mozgása”, minden új periódus hajnalán csak felébreszti a Kozmoszt a két ellentétes erővel,1 ezáltal előidézve, hogy az a káprázat szintjén tárgyiasuljon. Más szavakkal, az a kettős mozgás továbbítja a Kozmoszt az örök eszményi szintjéről, a véges megnyilvánulásba, vagyis a noumenális szintről a fenomenális (jelenségi) szintre. Minden, ami van, volt és lesz, örökké VAN, még a számtalan formákban is, amelyek csupán tárgyi formájukban végesek és mulandók, de nem az eszményi formájukban. Ideákként léteztek az örökkévalóságban,2 és amikor elmúlnak, tükröződésekként fognak létezni. Sem az ember, sem bármilyen állat, növény vagy kő nem volt valaha is „teremtve”, hanem ezen a mi szintünkön „keletkezni” kezdett, vagyis a jelen anyagiságába tárgyiasulni, vagy másképpen fogalmazva, a legszublimáltabb és érzéken felüli lényegből legdurvább megjelenéséig belülről kifelé terjedni. Ezért a mi emberi formáink már mint asztrál vagy éteri prototípusok léteztek az örökkévalóságban. A Szellemi Lények vagy Istenek, akiknek feladata volt, hogy azokat a tárgyias létbe és a földi életbe hozzák, ezen minták szerint, a saját esszenciájukból fejlesztették ki a jövő Egók protoplazmikus formáit. Azután, amikor ez az emberi upádhi, vagyis alapminta elkészült, a természetes földi erők kezdtek ezeken a felette érzékeny formákon dolgozni, amelyek a sajátjukon kívül ezen égitest minden múlt növényi és jövőbeni állati formák elemeit tartalmazták. Ezért az ember külső burka, mielőtt az emberi alkatot magára öltötte, áthaladt minden növényi és állati testformán. Mivel ezt bőven tárgyaljuk a II. kötetben, s ott meg is magyarázzuk, szükségtelen itt többet mondanunk róla.


    Paracelsus hermetikus-kabbalisztikus filozófiája szerint, Yliaster - a most született Protyl őse,

    melyet Crookes vezetett be a kémiába - vagyis az elsődleges protomateria, fejlesztette ki a Kozmoszt önmagából.


    „Mikor a teremtés megtörtént, az Yliaster megosztódott... meg­olvadt és feloldódott, önmagá-

    ból fejlesztvén az Ideos-t vagyis a Káoszt; ennek neve: Mysterium Magnum, Iliados, Limbus Major vagy elsődleges anyag. Ez a legelső lényeg monisztikus természetű, és nemcsak mint vitális tevékenység, - tehát mint szellemi erő, mint láthatatlan érthetetlen és leírhatatlan erő nyilvánul meg, de mint vitális anyag is, s ebből áll az élő lények anyaga. Ebben, a legelső anyagból álló Ideos-ban, vagyis proto-hyle-ban - amely minden teremtett dolog egyedüli anyaméhe - benne van minden dolog állaga. Ez a Káosz. . . ebből jött létre a Makrokozmosz és később, a Mysteria Specialia-ba3 való fejlődés és szétosztás útján, minden élő lény. Minden dolog és minden elemi állag in potentia volt benne, de nem in actu.”


    Ezért igen helyesen jegyzi meg a fordító Dr. F. Hartmann: „úgy látszik Paracelsus három évszázaddal megelőzte az anyag potenciájáról szóló modern felfedezést.” (42 o.)


    Ez a Magnus Limbus, vagy Paracelsus Yliaster-je tehát nem más, mint a mi régi ismerősünk: az „Atya-Anya”, belül, a térben (l. a második stb. stanzát) való megjelenése előtt. Ez a Kozmosz egyetemes anyaméhe, melyet Aditi-Prakriti, a Szellemi és a fizikai természet személyesít meg, a Makro- és Mikrokozmosz, (vagyis a világegyetem és a mi gömbünk1 kettős természetében. Paracelsus művében az alábbi magyarázatot találjuk:


    A Magnus Limbus a melegágy, amelyből minden teremtmény kinőtt ugyanolyan értelemben, amint a fa kis magból nő ki. A különbség csak az, hogy a Nagy Limbus az Igétől* ered, a kis Limbus (a földi mag, vagy sperma), ellenben a földtől. A nagy Limbus a mag, belőle eredtek az összes lények, és a kis Limbus minden végleges lény, mely újra alkotja formáját, és őt ma­gát a „nagy" hozta létre. A kis Limbusban megvannak a nagynak összes tulajdonságai abban az értelemben, amelyben a fiú szervezete hasonló az apjáé­hoz. (L. a Magyarázatot II. Könyv III. szakasz) Amikor Yliaster feloldódott, Ares, az osztó, a szétkülönböztető és individuáló erő (Fohat, egy másik régi ismerősünk). . . cselekedni kezdett. Minden szaporodás különválás eredménye­ként jött létre. Az Ideos-ból jöttek létre a Tűz, Víz, Levegő és a Föld elemei; születésük azonban nem anyagi módon történt, sem egyszerű különválással, hanem szellemi és dinamikus módon, (nem is bonyolult összetételek útján, p. o. a mechanikai keverék a kémiai vegyülettel szemben) úgy jöttek létre, ahogyan tűz jöhet ki a kovából, vagy fa a magból, noha eredetileg a kovában nincs tűz, sem a magban fa. A Szellem él, és az Élet a Szellem, és Élet és Szellem (Prakriti Purusha) (?) hoz létre minden dolgot, de lényegük­ben ők egy, nem kettő. . . Minden elemnek is megvan a maga saját Yliaster-je, mert az anyag bármely formájában való tevékenysége csak ugyanannak a forrásnak egy-egy kifolyása. De amint a magból nőnek a gyökerek s a hajszál­gyökerei, ezután a szár, az ágai és levelei és végül a virágok és magvak, úgy született minden lény az elemekből, és ezért elemi anyagokból áll, amelyekből a szülők jellegzetes tulajdonságaival ellátott, más formák erednek. (A fordító megjegyzi, hogy „ez a 300 évvel ezelőtt hirdetett tanítás azonos azzal, amely a modern gondolatvilágban forradalmat okozott, miután Darwin új alakba öntötte és kidolgozta.” Még jobban kidolgozta Kapila a Sankhya filozófiában.)** Az elemek, mint az összes teremtmények szülői, láthatatlan, szellemi természetűek, és lelkük van.2 Ők valamennyien a „Mysterium Magnum”-tól erednek. (Philosophia ad Athenienses.)


    Vessük össze ezt a Visnhu Purâná-val:


    Pradhâna-tól (ősállag), melyen a Kshetrajna (megtestesült Szellem?) uralkodik, indul ki ezeknek a tulajdonságoknak fejlődése. . . A nagy Princípium­tól, Mahat-tól (Egyetemes Intellektus vagy elme). . . indul ki ezeknek a finom elemeknek az eredete és ezektől erednek az érzékszervek. . . (I. könyv. II.)***


    Így kimutathatjuk, hogy a régi időkben a természet vala­mennyi alapigazsága egyetemes volt, és hogy a szellemről, az anyagról és a világegyetemről, azaz: az Istenről, az állagról és az emberről való alapgondolatok azonosak voltak. Ha a Földön, India és Egyiptom szentírásaiban található, két legrégibb vallás-filozófiáját tekintjük t. i. a hinduizmust és a hermetizmust, akkor könnyen felismerjük a kettő azonosságát.


    Ez nyilvánvaló annak, aki az imént említett „Hermetikus Töredékeket” (Hermetic Fragments) olvassa, dr. Anna Kingsford, elhunyt és gyászolt barátnőnk, utolsó fordításában és átültetésében. A fordító intuíciótól vezetve, megragadta a gyenge helyeket, és iparkodott ezeket magyarázatokkal és széljegyzetekkel javítani; e töredékek ugyanis görög és keresztény felekezetekbe tartozók kezén mentek át, ezek elferdítették és elcsavarták értelmüket. A fordító így szól:


    „Teljesen hermetikus gondolat az, hogy a látható világot, „dolgozó istenek”, vagyis Titánok - a Legfőbb Isten1 közvetítői, - teremtették meg; ez a gondolat minden vallásrendszerben felismerhető, és megegyezik a modern tudományos kutatással (?), amely mindenütt a természeti erőkön keresztül működő Isteni Erőre mutat rá”.


    Hermes mondja:*


    „Az az Egyetemes Lény, amely mindent magában foglal, és amely minden, mozgásba hozta a Lelket és a Világot, mindazt, amit a természet magába foglal. Az egyetemes élet nagyon változatos egységében, az eltérések (variations) által megkülönböztethető számtalan egyed mégis olyanképpen van egyesítve, hogy az egész egy, és hogy minden az Egységből ered”. (Asclepios I. Rész.)**


    „Isten nem elme, hanem az oka annak, hogy az elme van; ő nem szellem, hanem az oka annak, hogy a Szellem van; nem világosság, hanem az oka annak, hogy a Világosság van”. (Divine Pymander IX. Könyv, 64.)


    Ez világosan mutatja, hogy az „Isteni Pymander”-t, bár­mennyire is eltorzította egyes helyeken a keresztény „simítás”, mégis csak filozófus írta, viszont az úgynevezett „Hermetikus Töredékek” legtöbbje pogány szektáriánusok műve, akik egy antropomorfikus legfőbb Lény felé hajlanak. Mégis mindkettő az ezoterikus filozófia és a hindu Purâna-k visszhangja.


    Vessünk össze két fohászt. Az egyik a hermetikus „Legfőbb Minden”-hez, a másik a későbbi árják „Legfőbb Minden”-éhez szól. A Suidas-tól idézett (Mrs Kingsford: „The Virgin of the World” 153. o.) Hermetikus Töredék a következő:


    „Hozzád fohászkodom Ég, Te a nagy Isten szent műve; Hozzád fohászkodom, Atya Hangja, mely a kezdetben elhangoztál, mikor az egész világ alkotódott; Hozzád fohászkodom az Ige által, a mindeneket fenntartó Atya egyetlen Fia által: légy kegyes, légy kegyes.”


    Ezt a fohászt a következő előzi meg:


    „Így az Eszményi Világosság az Eszményi Világosság előtt volt, és az Értelem ragyogó Értelme mindig volt és az ő egysége nem volt egyéb, a Világegyetemet beburkoló Szellem. Rajta kívül sem Isten, sem Angyalok, sem egyéb lényegek nem léteznek, mert Ő2 mindennek Ura és a hatalom és a Világosság és minden Tőle függ, és Benne van stb”. (Fragments of the writings of Hermes to Ammon.)


    Ugyanezt a Trismegistos-t azonban ezzel ellentétben így szólaltatják meg:


    „Istenről nem lehet beszélni. Mert a testi nem tudja kifejezni a test nélkül valót. . . Aminek nincs teste, sem megjelenése, sem formája, sem anyaga, azt az érzék felfogni nem tudja. Értem, Tatios, értem, amit meghatározni nem lehet, az az Isten”. (Physical Eclogues, Florilegium of Stobaeus.)*


    A két rész közti ellenmondás nyilvánvaló. Ez mutatja, hogy (a) Hermes általános nom-de plume (írói álnév) volt, melyet minden­féle irányhoz tartozó misztikus nemzedékek sorra használtak, és (b) hogy gondosan kell megítélnünk egy-egy Töredéket, nehogy azt csak azért fogadjuk el ezoterikus tanításnak, mert tagadhatatlanul régi. Most pedig vessük össze ezt a fohászt, egy a hindu szent­írásokban előforduló hasonlóval, - mely kétségtelenül épp olyan régi, hacsak nem még régibb keletű. Itt Parâsara, az árja „Hermes”, tanítja Maitreya-t, a hindu Aszklepiosz-t, és a hármas személyű Vishnu-hoz fohászkodik:


    „Dicsőség a változatlan, szent, örök, legfőbb Vishnu-nak, az egy egye­temes természetűnek, a mindeneknél hatalmasabbnak; dicsőség neki, aki Hiranyagarbha, Hari és Sankara (Brahmâ, Vishnu és Siva), a világnak terem­tője, fenntartója és pusztítója; dicsőség Vasudeva-nak, a felszabadítónak (imádói felszabadítójának); neki, akinek lényege egyféle és sokféle; aki szubtilis és testi, osztatlan és szétosztott; dicsőség Vishnu-nak, a végső felszabadulás okának, a világ teremtése, létezése és a világvége okának; aki a világ gyökere, és aki maga a világ”. (Vishnu Purâna I. II. könyv.)**


    Ez nagyszerű fohász; mély filozófiai jelentést rejt magában. De a nagy tömeg szemében épp annyira emberi alakba öltöztetett Lényre utal, mint az első fohász. Tisztelnünk kell az érzést, mely mind a kettőt sugalta, de azt találjuk, hogy teljes ellenkezésben van benső jelentésével, sőt még azzal a jelentéssel is, amit ugyan­abban a hermetikus értekezésben találunk:


    Trismegistos: „A Valóság nincs a földön, ó fiam és nem is lehet rajta. . . Semmi sem való ezen a földön, itt csak látszatok vannak. . . Ő (az ember), ó fiam, mint ember, nem valódi. A valódi csupán önmagában létezik és megmarad annak, ami. . . Az ember mulandó, épp ezért nem valódi, ő csak látszat és a látszat a nagy káprázat”.

    Tatios: „Akkor tehát az égi testek sem valódiak, ó atyám, mert hiszen ők is változnak?”

    Trismegistos: „Ami alá van rendelve a születésnek és a változásnak, az nem valódi. . . Van bennük bizonyos valótlanság, mert hiszen ők is változnak. . .”

    Tatios: „És mi tehát a legelső Valóság?”

    Trismegistos: „Az, ami egy és egyedül van, ó Tatios; Az, ami nem anyagból való, sem testben nincs. Aminek sem színe, sem alakja nincs, ami nem változik, sem át nem alakul, hanem mindig van.”


    Ez teljesen megegyezik a vedantai tanítással. Az alapgondolat okkult, és sok olyan részlet van a Hermetikus Töredékek-ben, ami teljes egészében a Titkos Tanításba tartozik.


    Ez azt tanítja, hogy az egész világegyetemet értelmes és félig-értelmes erők és energiák kormányozzák, amint ezt már elejétől fogva mondtuk. A keresztény teológia megengedi az ezekben való hitet, sőt kényszerít is arra, de önkényesen szét­választván őket „Angyalok”-nak és „Ördögök”-nek hívja. A tu­domány tagadja az ilyen lények létezését, és még magát a gon­dolatot is nevetségesnek tartja. A spiritiszták a Holtak Szellemei­ben hisznek, és ezeken kívül minden más fajtába vagy osztályba tartozó láthatatlan lényt tagadnak Csak az okkultisták és kabba­listák értelmezik ésszerűen a régi hagyományokat, amelyek most egyrészt dogmatikus hitben, másrészt dogmatikus tagadásokban érték el tetőpontjukat. Mert a hit is, a hitetlenség is, csak egy kis darabkát fognak fel a szellemi és fizikai megnyilvánulások végtelen láthatá­rából. Így mindegyiknek igaza van a saját szempontjából, és mindkettő téved, ha hiszi, hogy saját szűk korlátaiban átfoghatja az egészet, mert - ezt soha sem teheti. Ebben a tekintetben a tudomány, a teológia, de még a spiritizmus is alig tanúsít több bölcsességet, mint a struccmadár, amely lába mellé dugja fejét a homokba, és biztosra veszi, hogy az, amit ő nem lát, és ami ostoba fejétől elfoglalt kicsi területén kívül esik, az nem létezik.


    Mivel az említett hermetikus könyvek, jobban mondva, Her­metikus Töredékek, az egyetlen e tárgyra vonatkozó munkák, ame­lyekhez a nyugati „civilizált” népek be-nem-avatottja hozzáférhet, azért állítjuk mellé a jelen esetben az ezoterikus filozófia tanításait. Felesleges volna, ha e célból bármely más műből idéznénk, mert a közönség nem ismeri az arab nyelvre fordított, és néhány be­avatott Sufi által őrzött, kaldeai munkákat. Tehát összehasonlítás végett Dr. A. Kingsford, a Teozófiai Társulat tagjának, nemrégiben ösz­szegyűjtött és jegyzetekkel ellátott „Definitions of Asklepios” c. munkájához kell fordulnunk, egyes adatai feltűnően egyeznek a keleti ezoterikus tanítással. Noha több helyen viseli magán a későbbi keresztény kéz erős nyomát, égészében véve a geniuszok1 és istenek jellegzetességei mégis megfelelnek a keleti tanításnak; vannak azonban más, a mi tanításunktól teljesen eltérő részletek is. Íme néhány: -


    KIVONAT egy eddig titkos MAGÁN KOMMENTÁR2-ból:


    (XVII.) »A Maha-Manvantara (a minden Brahmâ korszakra következő MAHA-PRALAYA után) első virradásában Kezdődő Léte­zés: TUDATOS SZELLEMI MINŐSÉG. Ez a megnyilvánult VILÁ­GOK-ban (naprendszerek), OBJEKTÍV SZUBJEKTIVITÁSÁ-ban olyan, mint a révületbe ejtett látnok szeme előtt Isteni Leheletből szőtt finom szövedék. Mikor a LAYA-ból3 előjön, kiterjeszkedik a vég­telenségen át, mint színtelen spirituális fluidum; a HETEDIK síkon van, és a mi bolygó-világunkban4 a HETEDIK ÁLLAPOTÁ-ban.«


    (XVIII.) »Ez, a MI szellemi látásunk számára állag. Az embe­rek ÉBER ÁLLAPOTUKBAN nem nevezhetik így; ezért nevezték el tudatlanságukban »Isten-Szellem«-nek.«


    (XIX.) »Mindenütt van és alkotja az első UPADHI-t (alapot), amelyen a mi Világunk (a naprendszer) felépült. E naprendszeren kívül szűzies tisztaságában csak a (naprendszerek vagy) Világegyetem Csillagai között található, t. i. a már kialakult, vagy kialakuló vilá­gok között; a LAYA-ban lévők ezalatt kebelében pihennek. Mivel állaga más, mint a földön ismert állag, a föld lakói ÁTLÁTNAK RAJTA, s érzékcsalódásukban és tudatlanságukban azt hiszik, hogy ez üres tér. Nincs egy ujjnyi (ANGULA) üres Tér az egész Határtalan (Világegyetemben).«


    (XX.) »Az Anyag vagy Állag a mi Világunkban hétszeres, rajta kívül is az. Továbbá minden állapota vagy princípiuma hét sűrűségi fokra oszlik. SURYA (a Nap), látható visszatükrözésében elénk tárja a hetedik állapotnak első vagy legalsó állapotát. Ez a hetedik, az Egyetemes JELENLÉT legmagasabb állapota, a leges-legtisztább, a soha meg-nem-nyilvánult SAT-nak (Létezés) első megnyilvánult Lélegzete. Valamennyi központi fizikai vagy tárgyias Nap, állagát illetőleg, a LÉLEGZET első Princípiumának a legalsó állapota. Egyi­kük sem egyéb, mint eredetijének (Primaries) VISSZAVERŐDÉSE. Az eredetik mindenki tekintete elől rejtettek, a Dhyan Chohan-okat kivéve. Utóbbiak testi állaga az Anya állag hetedik Princípiumának ötö­dik osztályába tartozik, és ezért négy fokkal magasabb, mint a Nap vissza­verődött állaga. Amint hét Dhâtu (az ember testében lévő főállag) van, éppúgy hét erő is van az emberben és az egész természetben.


    (XXI.) »Az elrejtett (Nap) igazi átlaga az Anya állag magja.1 Ez Szíve és anyaméhe minden élő és létező erőnek a mi naprendszerünkben. Ez a Mag, belőle indulnak ki és áradnak ciklikus utazásaikra az összes erők, amelyek tevékenységre indítják az atomo­kat, hogy kötelességüket elvégezzék, és ez a gyújtópont is, amelyben újra találkoznak HETEDIK LÉNYEGÜK-ben minden tizenegyedik esztendőben. Azt, aki azt mondja neked, hogy látta a napot, nevesd ki,2 mintha azt mondta volna, hogy a Nap mindennapos útján való­ban tovább halad.«


    (XXIII.) »A Napról, hétszeres természete miatt úgy beszéltek a régiek, mint olyan valakiről, akit hét ló húz; ezek megfelelnek a Védák versmértékének. Vagy pedig, noha azonosították a körében lévő HÉT »Gaina«-val (lények osztályai), ő mégis különbözik tőlük;3 amint valóban így is van. Továbbá azt is mondták, hogy HÉT SUGARA van, s valóban ennyi is van...


    (XXV.) »A Napban lévő Hét Lény: a Hét Szent, magától született az Anya állag anyaméhében rejlő erőből. Ők küldik ki a suga­raknak nevezett Hét Fő Erőt; ezek a Pralaya kezdetén hét új napba fognak összpontosulni a kővetkező Manvantara számára. Azt az energiát, amelytől ezek minden Napban tudatos létezésre ébrednek, egyesek Vishnu-nak (1. az alábbi jegyzetet) nevezik, amely az ABSZOLÚTSÁG a Lélegzete.


    Mi az Egy megnyilvánult életnek nevezzük, s ez az Abszolút visszatükröződése. . .


    (XXVI.) »Ez utóbbit soha néven nevezni vagy szóbahozni nem szabad, NEHOGY SZELLEMI ENERGIÁINK FELÉJE TÖREKVŐ RÉSZÉT ELVEGYE, AMELYEK AZ Ő állapotára áhítoznak, éppúgy, amint kozmikusan az egész fizikai világegyetem az Ő megnyilatkozott központja felé törekszik.


    (XXVII.) »Az előbbi - a kezdeti finom szövedék teremtő, vagy formáló célokra. Lét - ezen állapotában nevezhető Egy ÉLET-nek is, amint már nagyaráztuk. Hét állapotban nyilvánul meg; ezek, hét­szeres alosztályaikkal: a szent könyvekben említett NEGYVEN­KILENC TŰZ4 . . .«

    (XXIX.) »Az első az . . . „Anya” (prima MATERIA). Elsődleges hét állapotába szétkülönülve ciklikusan lefelé halad; mikor1 az UTOLSÓ princípiumában DURVA ANYAGGÁ szilárdult, maga körül forog, és az utolsónak hetedik kiáradásával élteti az első és legalsó elemet (a saját farkába harapó Kígyó). Az „Anya” utolsó princípiumának hetedik kiáradása hierarchikus vagy létezési sorrendben a következő:



    (b) A növényben az a vitális és értelmes Erő, amely a magot élteti és ezt fűszállá vagy gyökérré és palántává fejleszti. Ő a csíra; UPADHI-ja lesz, ama dolog hét principiumának, melyben lakik és növeszti őket a dolog növésével és fejlődésével arányban.


    (c) Minden állatban ugyanezt teszi. Ő az állat életprincípiuma és éltető ereje; ösztöne és tulajdonságai; jellegzetességei és különleges sajátosságai. . .


    (d) Az embernek ő adja mindazt, amit a többi a természetben megnyilvánult egységeknek ad, de azonkívül fejleszti benne mind a NEGYVENKILENC TÜZÉ-nek a visszatükröződését is. Az ember hét princípiu­mának mindegyike teljesen örökli a »nagy Anya« hét princípiumát, és részt vesz bennük. Az „Anya” első princípiumának lehelete az ember szelleme (átman), második princípiuma BUDDHl (lélek). Mi tévesen a hete­diknek hívjuk. A harmadik adja az embernek (a) az agy-anyagot a fizikai síkon és (b) az ELMÉ-t (ez az emberi lélek, H. P. B.), - amely az agyat az ember szervezeti adottságai szerint irányítja.


    (e) Ő a kozmikus és földi elemekben a vezető erő. A Tűzben lakik, mely szunnyadó létezéséből a tevékeny létezésbe ment át, mert a * * * princípium mind a hét alosztálya a földi tűzben lakik. Ő forog a szellőben, zúg a viharban, és ő hozza mozgásba a levegőt, amely elem szintén részesedik az ő egyik princípiumában. Ciklikusan haladva, szabályozza a víz mozgását, vonzza és taszítja a hullámokat2 határozott törvények szerint, amelyeknek éltető lelke az ő hetedik princípiuma.


    (f) Négy magasabb princípiuma magában rejti a csírát, amely a Kozmikus Istenekké fejlődik; három alsó princípiuma az Elemek (Elementálok) életét szüli.


    (g) A mi Naprendszerünkben az Egy Létezés: az Ég és a Föld, a gyökér és a virág, a tett és a gondolat. Benne van a Napban, és éppúgy jelen van a szentjános-bogárban is. Egyetlen atom sem kerülheti ki. Bölcsen nevezték ezért a régi Bölcsek a Természetben megnyilvánult Istennek. . .«


    Talán érdekes lesz ezzel kapcsolatban figyelmeztetnünk az olvasót arra, amit Subba Row misztikus meghatározásban az erőkről mondott. Lásd „Five Years of Theosophy” 110, 111. oldalon a „The Twelve Signs of the Zodiac”. c. cikkében, Ő azt mondja:


    Kanyâ (az állatöv hatodik jegyre, vagy Virgo), Szüzet jelent és a Sakti-t, vagy a Mahamaya-t ábrázolja. A jegy. . . a hatodik Rasi, vagy osztály, és jelzi, hogy hat ősi erő van a természetben (ezeket a hetedik egyesíti). . .”


    Ezek a Sakti-k így következnek:


    (1) PARÂSAKTI. Szószerint a nagy, vagy a Legfőbb Erő vagy hatalom. A világosság és a hő erőit jelenti, és magában foglalja őket.


    (2) DZSNANASAKTI. . . Az intellektus, az igazi bölcsesség, vagy tudás ereje. Megnyilvánulása kettős.

    I. Íme, néhány megnyilvánulása, ha anyagi feltételek befolyásának, vagy korlátozásának van alávetve. (a) Az elme ereje érzeteink tolmácsolására. (b) Ereje, hogy a múltba tartozó gondolatait felidézze, (emlékezet) és a jövőre reményeket tápláljon. (c) Ereje, mely abban nyilvánul, amit a modern pszicho­lógusok „az eszmetársítás törvényé”-nek hívnak, s mely állandó kapcsolatokat alkot az érzetek különféle csoportjai és az érzetek lehetőségei között, ami egy kívülálló tárgy fogalmát, vagy gondolatát szüli. (d) Ereje, hogy az emlékezet titokzatos kapcsával a mi gondolatainkat összefűzze egymással és így megteremtse az én, vagy az egyéniség tudatát.

    II. Íme, néhány megnyilvánulása, ha az anyag béklyóiból felszabadult: (a) Tisztánlátás (clairvoyance). (b) Pszichometria.


    (3) ITCHASAKTI Az akaraterő. A legközönségesebb megnyilvánulása bizonyos ideg-áramok létrehozásában jelentkezik, ezek mozgásba hozzák azokat az izmokat, amelyek a kívánt cél elérésére szükségesek.


    (4) KRIYÂSAKTI. A gondolat titokzatos ereje, mely saját, benne rejlő erejével külső, észlelhető jelenségekben megnyilvánult eredményeket tud létesíteni. A régiek azt tartották, hogy minden gondolat külsőleg megnyilatkozik, ha a gondolkozó figyelme erősen összpontosul rá. Hasonlóképpen az erős akarást a kívánt eredmény fogja követni.


    A jógi rendszerint Itchasakti-val és Kriyasakti-val hozza létre csodáit.


    (5) KUNDALINI SAKTI. A hatalom, vagy Erő, mely görbe* vonalú ösvényen mozog. Ez az Egyetemes Élet Princípium, mely mindenütt megnyilvánul a természetben. Ez az erő magában foglalja a vonzás és taszítás két nagy erejét. A villamosság és a mágnesség nem egyebek, mint megnyilvánulásai. Ez az az erő, mely létrehozza „a benső viszonyok külső viszonyokhoz való állandó alkalmazkodását”, ami Herbert Spencer szerint, az élet-lényeg, és ez „a külső viszonyok benső viszonyokhoz való az az állandó alkalmazkodása”, ami a lélekvándorlás punar jan-man (újra­születés) alapja a régi hindu filozófusok tanításaiban. A jóginak teljesen hatalmába kell kerítenie ezt az erőt, mielőtt a Moksham-ot elérné. . .


    (6) MÂNTRIKA SAKTI A betűk, a beszéd, vagy a zene ereje. A Mantra Sastra** ennek az erőnek valamennyi megnyilvánulását tárgyalja... A zené­nek hatása egyik közönséges megnyilvánulása. A kimondhatatlan*** név ereje ennek a Saktinak a koronája.


    A mai tudomány az említett erők közül az elsőt, a másodikat és az ötödiket is csak részben kutatta, de nem tud semmit a többi erőről. A hat erőt egységükben képviseli a „Daiviprakriti” (a hetedik, a LOGOSZ vilá­gossága).


    Mindezt azért idéztük, hogy e tárgyról az igazi hindu gondolatokat mutas­suk be. Ezek egészen ezoterikusak, noha még tizedrészét sem teszik annak, amit még mondani lehetne. Először is a hat említett erő, hat neve a Dhyan Chohan-ok hat Hierarchiájának neve; őket egybe fogja Eredetijük (Primary), a hetedik, akik a Kozmikus Ter­mészet vagy a misztikus értelemben vett „Anya” ötödik Princípiumát személyesítik meg. A jógi erőknek puszta felsorolása maga tíz kötetre terjedne. Minden ilyen Erőnek az élén élő, öntudatos lény van, és az erő ezen lény kisugárzása.


    De vessük csak össze az éppen idézett magyarázattal a „háromszor nagy” Hermes szavait:


    A Nap Élet-teremtése éppolyan állandó, mint a Nap fénye; semmi sem szünteti meg, semmi sem korlátozza. Körülötte, akárcsak mellékbolygók egy-egy serege, ott vannak a géniuszok számtalan kórusai. Ezek a Halhatatlanok szomszédságában laknak, és onnan őrködnek az emberi dolgokon. Az istenek (a Karma) akaratát teljesítik szélvészek, viharok, tűzvészek és föld­rengések, valamint éhínségek és háborúk segítségével, az istentelenség meg­büntetésére1... A Nap tart fenn és táplál minden teremtményt, valamint az Eszményi Világ, mely körülveszi az érzékelhető világot s megtölti ezt a formák sokaságával és gazdag változatosságával: a Nap is fényébe zár mindent, és mindenütt a teremtések születését és fejlődését hajtja végre... Az ő parancsának engedelmeskedik a Geniusz-kórus vagy inkább kórusok, mert sok és különféle ily kórus van, s számuk megfelel a csillagok számának. Minden csillagnak megvannak a maga geniuszai, ezek jók és rosszak, termé­szetük szerint, vagy talán inkább működésük szerint, mert a működés a geniuszok lényege... Ezek a Geniuszok mind világi dolgokat vezetnek2, ők rendítik meg és döntik meg az államok és egyének szervezetét; ők nyomják hasonlóságukat Lelkünkre, ők vannak jelen idegeinkben, velőnkben, ereinkben, vénáinkban és főképpen agy-állományunkban... Abban a pillanatban, mikor mindegyikünk életét és létét kapja, azok a geniuszok (Elementálok) vesznek gondviselésükbe, akik a születéseken őrködnek3, és akik az asztrális hatal­mak (emberfeletti asztrális Szellemek) alárendeltjei. Folytonosan változnak, nem mindig egyformán, hanem körben4 mozogva. A testtel áthatják a Lélek két részét, hogy mindegyikük rányomja tulajdon energiájának bélyegét. De a Lélek értelmes része nincs alávetve a geniuszoknak, ez (az) Isten5 befogadására van rendelve, aki egy ragyogó sugárral világosítja fel. Csak kevés ilyen felvilágosult van, és ezektől tartózkodnak a geniuszok; mert sem geniusznak, sem Istennek nincs hatalma, hacsak egyetlen Isteni sugár6 van is jelen. A többi ember lelkét és testét geniuszok vezetik, akik ragasz­kodnak az emberekhez, és működésüket befolyásolják. . . A geniuszok tehát őrködnek a világi dolgokon, és testünk nekik szolgál eszközül. . .” *


    Mindez, néhány szektás tételt kivéve, elénk tárja azt, ami még körülbelül egy századdal ezelőtt általános közös hit volt minden népnél. Nagy körvonalaiban és vonásaiban még most is meg­őrizte eredeti szellemét mind a pogányoknál, mind a keresztények­nél, egy maroknyi materialistát és a tudomány embereit kivéve.


    Hermes geniuszait és „Isteneit”, akár a „sötétség hatalmai”-nak és „angyalok”-nak nevezzük, mint a görög és latin egyházakban, akár „holtak szellemei”-nek, mint a spiritizmus­ban, akár pedig Bhoot és Deva, Shaitan, vagy Dzsin névvel illetik őket, amint ezt Indiában és a mohamedán országokban még mindig teszik, ők valamennyien egy és ugyanaz a dolog - KÁPRÁZAT. Ezt azonban nem szabad úgy félreérteni és kiforgatni, amint a nyugati iskolák az utóbbi időkben a vedantisták magasztos filózó­fiai tanítását értelméből kiforgatták.


    Minden, ami van, a FELTÉTLEN-ből árad ki, amely már csak ezért a tulajdonságáért is az egy és egyetlen valóság, - ennél­fogva mindennek, ami e Feltétlenen, a teremtő és okozó elemen kívül van, tagadhatatlanul káprázatnak kell lennie. Ez azonban csak a tisztán metafizikai szempontból van így. A magát épeszű­nek tartó és környezetétől annak tartott ember, elmebeteg testvé­rének látomásait csalódásnak nevezi, hallucinációknak, melyek az áldozatukat vagy boldoggá vagy nagyon boldogtalanná teszik. Van-e azonban olyan őrült, akinek megbomlott eszében saját káprázatai átmenetileg nem éppolyan tények és valóságok, mint azok a dolgok, melyeket orvosa és ápolója lát? Ebben a világegyetem­ben minden relatív, minden káprázat. De akármilyen síknak tapasztalata valóság, annak az érzékelő lénynek, akinek tudata azon a síkon van; noha az említett tapasztalat, tisztán metafizikai szempontból, úgy fogható fel, aminek nincs tárgyias valósága. De az ezoterikus tanításnak nem a metafizikusok, hanem fizikusok és materialisták ellen kell küzdenie, és ezek számára az élet­erőnek, a fénynek, a hangnak, a villamosságnak, de még a mágnesség érzékelhető (objektív) vonzóerejének sincsen tárgyias létezése, hanem ezekről azt mondják, hogy csak mint „mozgás­módok" és mint „anyagi érzetek és állapotok” léteznek.


    Sem az okkultisták általában, sem a teozófusok nem azért vetik el a modern tudósok nézeteit és elméleteit, mert ezek a nézetek ellentétbe helyezkednek a teozófiával; ezt csak tévesen hiszik egyesek. Társulatunk első szabálya: Cézárnak megadni azt, ami a Cézáré. A teozófusok ezért mindenkinél jobban elismerik a tudomány valódi értékét. Ha azonban a tudomány főpapjai az öntudatot az agy szürke anyagának egy váladékává oldják fel, és minden egyebet a természetben a mozgás egy módjával magyaráz­nak, akkor óvást emelünk a tanítás ellen, mivel nem filozófikus, saját magának ellenmondó és tudományos szempontból egyszerűen képtelenség, sőt ebből a szempontból még inkább az, mint az ezoterikus tudás okkult szempontjából.


    A gúnyolt kabbalisták asztrális fénye valóban különös és furcsa titkokat rejt annak, aki bele láthat, és a titkok ott vannak elrejtve, szüntelenül háborgó hullámaiban a materialisták és gúnyolodók egész serege ellenére is.1 Ezek a titkok még sok más rejtéllyel együtt, a mi korunk materialistái számára nem létezők maradnak, amint Amerika egy nem létező rege volt az európaiak számára a középkor elején. Pedig skandinávok és norvégek tény­leg eljutottak ebbe a nagyon régi „Új Világba”, és le is telepedtek néhány századdal a felfedezése előtt. De amint egy Columbus született, hogy újra felfedezze, és hogy kényszerítse az Ó-Világot, hogy ellenlábas országokban higgyen, így fognak születni tudósok is, akik fel fogják fedezni azokat a csodákat, melyeket az okkul­tisták az éter régióiba helyeznek, változatos és sokféle formájú lakóival és tudatos lényeivel együtt. Ekkor, akarva nem akarva, a tudománynak el kell majd fogadnia a régi „babonát”, ami már néhányszor megtörtént. Ha majd kényszerűségből elfogadta, nagyon valószínű, hogy tudós professzorai - a múlt tapasztalataiból ítélünk - elfogadják a dolgot, és más nevet adnak majd neki, amint ezt a MESMERIZMUS és Magnetizmus esetében tették, melyet most hipnotizmusra kereszteltek át. Az új megnevezés választása viszont függni fog a „mozgásmódok”-tól; ez az új elnevezés helyettesíti Moleschott régebbi meghatározását: „automatikus fizikai folyamatok a (tudományos) agy idegszálaiban”; függni fog valószínűen az elnevező professzor utolsó ebédjétől is, mert az új hylo-idealisztikus rendszer alapítója szerint: „az agyműködés általában véve azonos a chylus képzéssel”.1 Ha tehát az ember elhinné ezt a dőre feltevést, az ősrégi dolog új neve az elnevező mája ihletétől függne, és ezek az igazságok csak akkor válhatná­nak esetleg tudományossá!


    Az IGAZSÁG-nak, bármennyire utálja is a rendszerint vak többség - mindig voltak érte meghalni is kész védői, és bizonyára nem az okkultisták fogják ellenezni, ha a tudomány bármilyen új néven is elfogadja. De sok okkult igazság kinn reked, míg csak a tudósok kénytelenek nem lesznek figyelembe venni és elfogadni azokat, amint ez a spiritizmus jelenségeivel és más pszichikai meg­nyilvánulással történt, amelyeket volt rágalmazói végül mégis elfogadtak a legcsekélyebb hála vagy elismerés nélkül. A nitrogén nagyon meggazdagította a vegytant, de felfedezőjét, Paracelsus-t, még ma is „kuruzsló”-nak nevezik. Milyen mély igazságot rejtenek magukban H. T. Buckle szavai, „History of Civilization" (I. köt. 256. o.) c. csodálatos művében, amikor azt mondja: -


    „Eddig ismeretlen körülmények következtében (a Karmikus gondviselés, H. P. B.) időről-időre nagy gondolkozók jelennek meg, akik életüket egyetlen egy célnak szentelve, előre látják az emberiség haladásának útját, és olyan vallást, vagy filozófiát alapítanak, amely esetleg fontos eredményeket szül. De ha a történelembe tekintünk, tisztán fogjuk látni, hogy noha egy-egy új vélemény talán egyetlen egy embertől eredt, az új nézet sikere annak a nép­nek tulajdonságaitól függ, amelynek hirdeti. Ha egy-egy vallás, vagy filozófia sokkal előbbre van, mint a nép, rögtön nem válhat annak hasznára, hanem meg kell várnia idejét,2 amíg az emberek elméi megérettek elfogadására. . . Minden tudománynak, minden vallásnak voltak vértanúi. A dolgok rendes menete az, hogy néhány nemzedék elmúlik, és egy következő időszakban ugyanazokat az igazságokat hétköznapi tényeknek veszik, az utána következőben pedig szükségesnek nyilvánítják őket, és még a legtompább értelem is csodálkozik, hogyan is tagadhatták valaha.”


    Nagyon lehetséges, hogy a jelen nemzedékek elméi még nem egészen érettek az okkult igazságok befogadására. Talán azt fogják találni a hatodik gyökérfaj fejlett gondolkozói, ha vissza­tekintenek az ezoterikus filozófia teljes és feltétlen elfogadásának történetére. Egyelőre a mi ötödik fajunk nemzedékeit továbbra is félre fogja vezetni az előítélet és az előre megalkotott vélemény. Minden utcasarkon a megvetés ujja fog az okkult tudományokra mutatni, és mindenki iparkodni fog, hogy őket nevetségessé tegye, és elnyomja a materializmus és úgynevezett tudománya mind­nagyobb dicsőségére és nevében. A jelen könyvet kiegészítő Függelék* mutatja azonban a védő és a vádló igazi viszonyát, s eleve válaszol néhány, majd megjelenő tudományos ellenvetésre. A közvélemény, amely még mindig fenn lobogtatja az induktív tudományok zászlaját, elítéli a teozófusokat és okkultistákat. Ezeket a tudomá­nyokat kell tehát megvizsgálnunk, és ki kell mutatnunk, hogy a természeti törvények birodalmában eredményeik és felfedezéseik mennyire ellenkeznek, nem is annyira a mi követeléseinkkel, hanem a természeti tényekkel. Íme, itt az óra, hogy meggyőződ­jünk arról, vajon a modern Jerikó falai annyira megrendíthetet­lenek-e, hogy az okkult harsona hangja nem tudja őket össze­omlasztani.


    Az úgynevezett erőket, a fénnyel és a villamossággal élükön, valamint a Nap gömb-alkatát kell gondosan megvizsgálnunk, továbbá a nehézkedés és a ködfoltok elméletét is. Az éter és más elemek természetét kell megvitatnunk, így szembesítve a tudományos taní­tást az okkult tanításokkal, miközben felfedjük ez utóbbiak néhány, eddig titkos tanítását. (L. a függeléket.)


    Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, az író ismételte először a kabbalisták után, az Ezoterikus Káté bölcs parancsait:


    „Csukd be szádat, nehogy erről (a titokról) beszélj, és szívedet, nehogy hangosan gondolkozzál, és ha a szíved megszökött tőled, hozd vissza helyére, mert ez szövetségünk célja.” (Sepher Jezireh, A Teremtés Könyve.)


    Továbbá:


    „Ez halált hozó titok: csukd be szádat, nehogy a tömegnek felfedjed; szorítsd össze agyadat, nehogy onnan kiszabaduljon és kihulljon valami.” (Beavatási szabályok.)


    Néhány évvel később Isis Fátylának egyik sarkát kellett fel­emelni, és most még nagyobbat kell hasítanunk rajta . . .


    De a régi és kiérdemült tévedések, - melyek mivolta napról-­napra szembetűnőbb és nyilvánvalóbb lesz - ma éppúgy csatarend­ben állnak, mint akkor. Vak maradiságtól, elbizakodottságtól és előítélettől vezérelve, állandóan őrt állnak, készen, hogy meg­fojtsanak minden igazságot, mely hosszú idők álmából felébredve, talán befogadásért kopog. Így volt ez mindig, amióta az ember állat lett. Hogy ez minden esetben erkölcsi halált jelent a felfedőknek, akik napfényre hozzák e régi-régi igazságok akármelyikét, az olyan biztos, mint az, hogy ÉLETET és MEGÚJHODÁST ad azoknak, akiknek hasznára tud válni még az a kevés is, amit most nekik felfedünk.



    * Reminiscences of H. P. Blavatsky and „The Secret Doctrine” by Countess Constance Wachtmeister.

    ** The Mahatma Letters to A. P. Sinnett by A. T. Barker, London, Fischer Unwin.

    * Ez még a szanszkritnál is régebbi nyelv a régi beavatottak nyelve.

    * C. Jinarajadasa: Letters from the Masters of the Wisdom, 54. old.

    * H. P. Blavatsky elhalálozott, mielőtt a III. és IV. kötetet kibocsátotta volna. (Ford.)

    1 Dan, most a modern kínai és tibeti fonetikában ch'an-ná lett; ez általánosan használt elnevezése az ezoterikus iskolának és irodalmuknak. A régi könyvekben, a Dzsnyana szót így határozzák meg: „újra alkotni az Én-t elmélkedés és tudás útján”, egy második benső születés. Ennélfogva Dzan, Djan, fonetikusan a Dzyan könyve.


    2 Úgy látszik az első, aki ezt felfedezte, Beglor volt, Buddhagaya-ban főmérnök és kiváló régész

    1 The „amiable infidels and accomplislied profligates” of Society.

    1 Max Müller tanár kimutatja, hogy Akbar sem megvesztegetéssel, sem fenyegetésekkel nem csikarhatta ki a brahmanoktól a Védák eredeti szövegét. S a tanár mégis azzal dicsekszik, hogy az európai Orientalistáknak ez a szöveg megvan. („Lectures on the Science of Religion.” 33. o.) Nagyon kétes, hogy Európának megvan-e a teljes szöveg és a jövőben talán igen kellemetlen meglepetés vár az orientalistákra. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    2 Badáoni „Muntakhab-ul-Tawarikh”-jában azt írja: „Őfelsége nagyon szereti kutatni e hitetlenek felekezeti tanait (annyian vannak, hogy meg sem lehet őket számlálni és kinyilatkoztatott könyvük is temérdek) . . . S mivel ők (a Sramana-k és Brahminok) az erkölcs, a természet- és vallástudományokról írt értekezésekkel felülmúlnak más tudósokat, s a jövőbe látás mesterségében, szellemi erőben és emberi tökéletességben magas fokot érnek el, bizonyítékaikat észokokra és bizonyságra alapították, és tanításaikat olyan mélyen oltották be, hogy senki sem ébreszthet immár kétséget Őfelségében, még akkor sem, ha a hegyek porrá morzsolódnának, vagy ha az ég hasadna szét”. Ezt a munkát „Jahângir uralkodásáig titokban tartották, és nem hozták nyilvánosságra” (Ain i Akbari, fordította Dr. Blochman, 104. 1. Jegyzet.) - Ez a jegyzet a III. kiadás­ban a szövegben van, mégpedig úgy, hogy első mondata ott az utolsó.

    3 A Karakorum hegyek Nyugat-Tibetben.


    1 Ugyanaz a hagyomány azt is mondja, hogy Tarim-nak most elha­gyatott és víz nélküli vidékén, e valóságos vadonban, Turkesztán szívében, ­régi időkben virágzó, gazdag városok terültek el. Jelenleg csak néhány zöl­dellő oázis enyhíti némileg a vidék kihalt magányát. Az egyik ilyen oázis egy nagyváros sírhantján támadt. Ezt a várost a sivatag homokja elnyelte és maga alá temette. Az oázis senkié, de mongolok és buddhisták gyakran láto­gatják. Ez a hagyomány is beszél téglákkal és hengerekkel telt óriási, föld­alatti helyiségekről és nagy folyosókról. Lehet, hogy csak mende-monda, de lehet, hogy valóság. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Ha Kína felé fordulunk, azt látjuk, hogy Confucius vallása az öt King- és a négy Shu könyvén alapszik. Ezeket a magukban véve is eléggé terjedelmes könyveket bőséges magyarázatok kísérik, és ezek nélkül még a legkiválóbb tudós sem merne a szent kánon mélységeibe hatolni. (Max Müller „Lectures on the Science of Religion” 185. o.) Nem is tudtak a kánon mélyére hatolni, és ez bántja a Confucius követőket, amint ezt ennek a testületnek egy igen képzett tagja Párizsban, 1881-ben felpanaszolta. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)


    1 Erre csak most jöttek rá, s ezt csak most bizonyították be George Smith felfedezése nyomán. (L. Chaldean Account of Genesis c. könyvét.) Ennek az örmény hamisítónak (Eusebiusnak) köszönhetjük, hogy több mint 1500 éven keresztül félrevezették az összes civilizált nemzeteket, s ezeket a zsidó levele­zéseket közvetlen isteni kinyilatkoztatásnak vették.

    2 Bunsen „Egypt's Place in History” I. kötet, 200. o.

    3 Spence Hardy: The Legends and Theories of the Buddhists, 66. o.

    4 2 E. Schlaginweit: Buddhism in Tibet 78 o.


    1 Lassen (Ind. Altertumskunde, II. köt. 1072. o.) kimutatja, hogy egy buddhista zárda a Kailâs hegységben 137-ben Kr. e. épült, és Cunningham tábornok még ennél is korábbi időt említ.

    2 Reverend T. Edkins: Chinese Buddhism.

    3 Oly kevéssé ismerik legnagyobb egyiptológusaink az egyiptomiak temet­kezési szertartásait, és a nem különféleségét feltüntető jeleket a múmiákon, hogy ez az ismerethiány nevetséges tévedésékbe sodorta őket. Csak egy vagy két éve annak, hogy Boulaq-ban, Kairó mellett fedeztek fel ilyent. A múmiáról, melyet egy jelentéktelen fáraó feleségének tartottak - hála a nyakán függő amulett feliratának - kiderült, hogy Sesostris. . . Egyiptom legnagyobb királyának a múmiája! (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben.)


    1 l. Max Müller: „Introduction to the Science of Religion.” Lecture On False Analogies in comparat. Theology 288. és 296. o. és köv. Ez arra az ügyes hamisításra vonatkozott, hogy a régi puránai kéziratok közé lapokat illesz­tettek, amelyekre helyes és régi szanszkrit nyelven megírták mindazt, amit e punditák Wilford ezredestől hallottak: Ádámról és Ábrahámról, Noéról és három fiáról stb. stb.


    1 Lün-Yü (§. I. a.) Schott: „Chinesische Literatur” 7. o.

    2 „Life of Confucius” 96. o.

    1 Ez nem jövendölés akar lenni, hanem egyszerűen állítás, mely a tények ismeretén alapul. Minden évszázadban történik kísérlet, hogy a világnak meg­mutassák, hogy az Okkultizmus nem üres babona. Ha egyszer megengedik, hogy a kaput egy kissé nyitva tartsák, minden századdal jobban ki fog tárulni. Az idők komolyabb tudásra megértek, mint amilyent eddig meg­engedtek, noha ez a tudás aránylag még mindig igen korlátolt.


    1 Lord Byron

    1 Introduction to the Science of Religion. Max Müller 257. o.

    2 A nevet az ανθρωποσ görög szó értelmében használjuk.

    3 Jehoshua Ben Chananea rabbi, aki Kr. u. körülbelül 72-ben halt meg, nyíltan kijelentette, hogy a Sepher Jezirah Könyve segítségével „csodákat” művelt, és hadat üzent minden kételkedőnek. Franck a babiloni Talmud-ból idézve, két más csodatevőt (Thaumaturgists) említ: Chanina és Oshoi rabbikat. (Lásd: „Jerusalem Talmud, Sanhedrin.” 7. stb. fej. és Franck: „Die Kabbalah” 55. és 56. o.) Sokan a középkori okkultisták, alkimisták és kabbalisták közül ugyanezt állítják, és még az elhunyt modern Mágus, Eliphas Lévi is nyíltan megerősíti ezt nyomtatásban a Mágiáról szóló könyveiben.

    * Angolban: „Word”. Ezt a sajtóhibát a III. kiadásban „World”-re (világ) javították.

    1 Alig szükséges az olvasót még egyszer figyelmeztetnünk arra, hogy az „Isteni Gondolat”, éppen úgy mint az „Egyetemes Elme” kifejezésre nem úgy kell tekinteni, mintha még csak homályosan is, valami értelmi folyamatot jelezne, hasonlót ahhoz, aminőt az ember kifejt. Az „Öntudatlan” a teremtést, vagyis inkább a Fejlődést célzó, nagy tervéhez „minden tudásnál magasabb, tisztánlátó (clairvoyant) bölcsesség” révén jutott. Ez a Vedanta nyelvezetében feltétlen Bölcsességet jelent. Csak akik megértik, hogy milyen magasra szárnyal az Intuíció az érvelő gondolat lassú folyamata fölött, azok alkothatnak igen halvány fogalmat arról az abszolút Bölcsességről, mely az Idő és a Tér fogalmát meghaladja. Az elme, ahogy mi ismerjük, változó tartamú, erősségű, összetételű stb. öntudati állapotokra bontható szét - valamennyi végül is az érzékelésen alapszik, ez pedig Maya. Az érzékelés szükségképpen ismét korlá­tozást tételez fel. Az ortodox Theismus személyes Istene érzékel, gondol­kozik, és érzelmeknek van alávetve; bánatot és „ádáz haragot” érez. De az ilyen lelki állapotok elgondolása világosan magában foglalja azt az elképzel­hetetlen feltevést, hogy az izgató ingerek kívülről hatnak rá. Nem is szólva arról a lehetetlenségről, hogy változatlanságot tulajdonítunk olyan Lénynek, melynek érzelmei együtt hullámzanak ama világok eseményeivel, amely világokon uralkodik. Így az olyan Személyes Istenről alkotott fogalmak, aki változatlan és végtelen, lélektanilag, vagy ami még rosszabb, filozófiailag nem bizonyulnak helyesnek.

    2 Platón Beavatottnak (Initiate) bizonyul, amikor a Cratylus-ban azt mondja, hogy a θεός szó θέειν „mozogni”, „szaladni” igétől származik, mert az első csillagászok, akik az égitestek mozgását megfigyelték, a bolygókat θεοί-nek, isteneknek nevezték. (l. II. könyv: „A kereszt és a Kör szimbolizmusa.”) Később a szó más kifejezést hozott létre: άλήθεια - „Az Isten Lélegzete."


    1 Nominalisták, amidőn Berkeley-vel együtt úgy érvelnek, hogy „lehetet­len . . . a mozgás elvont fogalmát megalkotni a mozgó testtől függetlenül” („Principles of Human Knowledge". Bevezetés 10 sz.), feltehetnék a kérdést: ,,Mi az a test, amely azt a mozgást előidézi? Anyag-e? Akkor Személyes Istenben hisztek?” stb. stb. Ezekre később válaszolunk e Könyv Függeléké­ben. Addig is, mint koncepcionalisták követeljük jogainkat Roscelini-nek a nominalizmusról és a realizmusról szóló anyagias nézeteivel szemben. Edward Clodd, a tudomány egyik legképzettebb szószólója mondja: „Felfede­zett-e a tudomány valamit, ami gyengíti a régi szavakat, vagy ellentmond nekik, amelyekben minden múlt, jelen és eljövendő vallás Lényege benne van, vagyis: cselekedjél helyesen, légy irgalmas, járulj alázatosan Istened elé?” Egyetértünk, feltéve, hogy e szóval: Isten nem a durva antropomorfizmust jelöljük, amely még mindig gerince a ma általános teológiai felfogásunknak, hanem a jelképes fogalmát annak, ami a Világegyetem Élete és Mozgása. Ha ezt fizikailag ismerjük, akkor ismerjük a jelen, múlt és jövő időt, amint a jelenségek egymásutánjában létezik, s ha ezt erkölcsi tekintetben ismerjük, akkor ismerjük, hogy mi volt, mi van és mi lesz az emberi öntudaton belül. (L.„Science and the Emotions.” London, Finsbury-ben, South Place Chapel-ben tartott előadás, 1885. dec. 27.-én.)


    1 L. a „Source of Measures” c. jelentős művet, ahol az író megma­gyarázza a zákhár szónak az igazi értelmét, amelytől a „sacred”, „sacrament” szavak származnak. Ezek, bár tisztán fallikusak, most a „szentség" fogalom­mal rokon értelműek.

    2 A nyugati matematikusok és néhány amerikai kabbalista mondják, hogy a Kabbalában is „a Jehovah névnek értéke egy kör átmérőjének az értéke.” Tegyük hozzá ehhez a tényt, hogy Jehovah a harmadik Sephiroth, azaz Binah, ami nőnemű szó, és megvan a rejtély kulcsa. Ez a név (Jehovah,) a Genezis első fejezeteiben kétnemű, de bizonyos kabbalisztikus átalakulá­sok útján, teljesen hímneművé, kainikussá és fallikussá válik. A zsidók a pogány istenek közül választottak istenséget, és különleges nemzeti Istent csináltak belőle. Ehhez fordultak, mint az „egy élő Istenhez”, az „Istenek Istenéhez”. Azután ezt az istentiszteletet egy-Isten-imádónak (monoteistának) hirdették. Ez a tény azonban nem változtatja ezt az istenséget azzá az EGY Princípiummá, melynek „egysége nem fér össze többszörösödés­sel, változással vagy formával,” különösen akkor nem, ha priapikus istenségről van szó, amilyennek Jehovát most kimutatják.

    3 Parabrahm is not „God”, because It is not a God.

    4 L. G. A. Jacob őrnagy: „Vedanta Sara”, valamint Cowel fordításában „The Aphorisms of S'ândilya” 42. o.

    1 „This was the Self, one only".

    2 Mindazonáltal elfogult és nagyon is fanatikus keresztény orientalisták szeretnék bebizonyítani, hogy ez tiszta ateizmus. Jacob őrnagy is bizonyítja ezt „Vedanta Sara” c. munkájában. Mégis az egész ókor visszhangozza a vedantai gondolatot:

    „Omnis enim per se divom natura necesse est,

    Immortali aevo summa cum pace fruatur.”

    (Lucretius: De rerum natura, II. 646, 647)


    1 Space is neither a „limitless void” nor a conditioned fullness.

    2 A két legfőbb istenségnek, Brahmâ-nak és Vishnu-nak a neve is már régen kellett volna, hogy sejtesse ezoterikus jelentőségét. Mert az egyiknek, Brahman vagy Brahm-nak gyökerét egyesek a Brih, „növekedni” vagy „terjesz­kedni” szótól származtatják (l, Calcutta Review LXVI. kötet, 14.1.). A másikét pedig, Vishnu-ét a Vis gyökértől, „áthatni”, „behatolni a lényeg természetébe”, mert Brahmâ-Vishnu az a végtelen TÉR, amelynek az Istenek, a Rishi-k, a Manu-k, és ebben a világegyetemben minden, csak a potenciái – Vibhútayahai.

    3 L. Manu történetét Brahmâ-ról, aki testét hím- és nőneműre osztja, utóbbi a nőnemű Vâch, akiben Virâj-ot teremti, és hasonlítsd össze ezt a Genesis II, III. és IV. fejezetének ezotériájával.

    4 Az okkultizmus valóban a levegőben van ennek a mi századunknak a végén. Nem régiben megjelent, sok más munka között, különösen egyet aján­lanánk az elméleti Okkultizmus tanítványainak, akik a mi speciális emberi síkunk birodalmán túl nem merészkednek. A mű címe: „New Aspects of Life and Religion”, Henry Pratt, M. P.-től. Az egész könyv csupa ezoterikus tétel és filozófia, de utóbbit a befejező fejezetékben a szerző feltételes pozitivizmus­nak látszó szelleme többé-kevésbé korlátozza. Mindazonáltal azt érdemes idézni, amit a Térről, mint „az ismeretlen Első Ok”-ról mond: „Ez az isme­retlen valami, amint így az Egyetlen Egység első megtestesítésének ismerik fel, és azzal azonosítják, láthatatlan és megfoghatatlan” (feltesszük, hogy az absztrakt Térről van szó); „és mert láthatatlan és megfoghatatlan, azért meg­ismerhetetlen is.” És ez a megismerhetetlenség arra a téves feltevésre vezetett, hogy csak egyszerűen űr, csak befogadó képesség (capacity). De még ha fel­tétlen űrnek tekintjük is, meg kell engednünk, hogy a tér vagy önmagában létező, végtelen és örök, vagy hogy rajta kívül levő, mögötte és felette álló első oka volt.

    „És mégis, ha ilyen okot találhatnánk és meghatározhatnánk, ez csak arra vezetne, hogy ráruháznánk a tulajdonságokat, amelyek különben a Térre illenek, s így a kezdet nehézségét csak egy lépéssel hátrább tolnánk, anélkül, hogy több világosságot nyernénk az első okról”. (5 .oldal)

    „Éppen ezt tették azok, akik egy antropomorfikus Teremtőben hisz­nek, egy Istenben, aki a világegyetemen kívül van (extra-cosmic), nem pedig a világegyetemben lévő (intracosmic) Istenben. Pratt igen sok témája, mond­hatnánk a legtöbb, régi kabbalisztikus eszme és elmélet; ezeket teljesen új köntösben mutatja be: valóban „Új nézőpontok” (New Aspects) a természet­ben rejlő okkultról. A Tér azonban, ha úgy tekintjük, mint „állagi egységet” - az „Élet eleven forrását” - éppen úgy, mint az „Ismeretlen Oknélküli Ok” is, a legrégibb dogma az Okkultizmusban, és évezredekkel korábbi, mint a görögök és latinok Pater-Aetherje. Így az „erő és anyag, mint a Térnek potenciái, elválaszthatatlanok és az Ismeretlennek ismeretlen megnyilatkoztatói”. Valamennyiüket megtaláljuk az árja filozófiában; ott Visvakarman, Indra, Vishnu stb. stb. személyesítik meg őket. Mégis az említett munkában nagyon filozófiai módon és sokféle szokatlan megvilágításban jutnak kifejezésre.

    1 A Múlaprakriti kifejezést (Múla, „a gyökér” és prakriti, „a természet”) a meg nem nyilvánult ősanyagot jelenti, amelyet a nyugati alkimisták Ádám Földjének neveztek el. A Vedántisták e kifejezést Parabrahman-ra alkalmazzák, ellentétben a megnyilvánult anyagi világegyetemmel.

    Az anyag a vallási metafizikában kettős és az ezoterikus tanításban hetes, mint minden más a világegyetemben. Az anyag mint Múlaprakriti, meg nem különböződött és örök; mint Vjakta, megkülönböződötté és feltételezetté válik, a Svetâsvatara Upanishad I. 8, és Devi Bhâgavata Purâna szerint. A Bhagavad Gitáról szóló négy felolvasás szerzője, Múlaprakriti-ről szólva azt mondja: „Az ő (a Logosz-nak) objektív szempontjából Parabrahman Múlaprakriti-nek látszik . . . Természetesen neki ez a Múlaprakriti, anyag, amint bármely anyagi tárgy nekünk is anyag . . . Parahrahman abszolút és feltétlen valóság, és Múlaprakriti föléje vetett fátyol-féle". (Theosophist VIII. kötet, 304. o.)

    * Régi perzsa.

    2 „Szülőnélküli”-t jelent, l. később.


    1 Az ezoterikus filozófia, amely Májá-nak (vagyis a tudatlanság káprázatának) tart minden véges dolgot, szükségképpen ugyanabban a megvilágí­tásban kell, hogy tekintsen minden intrakozmikus bolygóra és testre, amelyek mivel megszervezett testek, tehát végesek is. Ezért a kifejezés: „kívülről befelé halad stb.” a mondat első részében, a Mahámanvantarikus időszak virradatára vonatkozik, vagyis a nagy újrafejlődésre, amely időszakonként bekövetkezik, miután a Természet minden összetett formája (a bolygótól a molekuláig) teljesen felbomlott végső lényegébe és elemébe. A mondat második része a részleges vagy helyi manvantara-ra vonatkozik; ez lehet nap- vagy csak bolygó-manvantara is.

    2 „Központ” („center”) alatt energia központot vagy Kozmikus gyújtó­pontot (focus) kell értenünk. Amikor egy bolygónak úgynevezett „teremtése” vagy kialakulása végbement amaz erő folytán, melyet az Okkultisták ÉLET-nek, és a Tudomány „energiá”-nak nevez, akkor a folyamat belülről kifelé megy végbe; minden atom, úgy mondják, az isteni leheletnek teremtő erejét rejti magába. Ezért, míg egy-egy abszolút pralaja után, amikor az előbb meglevő anyag csak EGY Elemből áll, és a LÉLEGZET „van mindenütt”, ez a Lélegzet kívülről befelé működik; addig a kisebb pralaja után, amikor minden meg­maradt status-quo-ban - úgyszólván megdermedt állapotban, mint a hold - a manvantara első megrezdülésekor, a bolygó vagy bolygók belülről kifelé kezdenek életre kelni.

    3 Az eszmék fejlődési korszakaiban érdekes megfigyelni, hogy ősi gondolat miként tükröződik vissza modern elmélkedésben. Vajon Herbert Spencer olvasta-e és tanulmányozta-e a régi hindu filozófusokat, amikor „First Principles” c. munkájának egyik részletét (482. o) írta? Vagy talán benső percepciónak független felvillanása késztette őt arra, hogy félig helye­sen, félig helytelenül ezt mondja: „mert a mozgás éppúgy, mint az anyag, mennyiségében meghatározott(?), ezért, úgy látszik, hogy amikor a változás, amely az anyag elosztásában mozgás folytán jön létre, határhoz ér, bármely irányban terjedjen is(?), az elpusztíthatatlan mozgás erre ellenkező elosztást tesz szükségessé. Nyilvánvaló, hogy a vonzás és taszítás egyetemesen együtt létező erői, melyek - amint láttuk - szükségképpen ritmust hoznak létre az összes kisebb változásokban mindenütt a világegyetemben, ily ritmust a változások összességében is tesznek szükségessé. - Ezek az erők majd mérhetetlen hosszú oly időszakot okoznak, melyben a túlsúlyban levő vonzó erők általános összehúzódást eredményeznek, majd pedig mérhetetlen oly időszakot, melyben a taszító erők vannak túlsúlyban, és általános szétoszlást okoznak - tehát a kifejlődés és feloszlás váltakozó időszakait.”


    1 Bármi is legyen a Természettudomány nézete e tárgyról, az Okkult Tudomány korszakok óta tanította, hogy Akâsa - amelynek az Éter legdurvább alakja - az ötödik egyetemes Kozmikus Princípium (ennek felel meg és ettől ered az emberi Manas), kozmikusan: ragyogó, hűvös, a hőt átbocsátó (diathermanous) plasztikus anyag, mely fizikai természetében teremtő, legdurvább megnyilvánulásaiban (aspects) és részeiben viszonylagos (correlative), de magasabb princípiumaiban nem változó. Előbbi állapotában az al-gyökérnek nevezik, és ragyogó hővel kapcsolatban „holt világokat kelt új életre”. Magasabb megnyilvánulásában (aspect) a Világ Lelke, az alsób­ban - a ROMBOLÓ.


    1 Az „első” szükségképpen feltételez valamit, ami „elsőnek jött létre,” ami „az első időben, térben, rangban” és ennélfogva véges és feltételes. Az „első” nem lehet a feltétlen, mert megnyilvánulás. Ezért a keleti Okkultisták az elvont mindent az „Ok nélküli EGY OK”-nak, a „Gyökértelen Gyökér”-nek nevezik, és az „Első OK”-ot a Logoszra korlátozzák abban az értelemben, melyet Platón ad ennek a kifejezésnek.

    2 L. Subba Row négy igen jó előadását a Bhagavad Gita-ról. Theoso­phist, 1887, febr.

    1 A keresztény teológia arkangyaloknak, szeráfoknak stb. nevezi őket.

    2 „Zarándok”-nak nevezik Monádunkat (a kettőt az egyben), megtestesü­léseinek ciklusai alatt. Ez az egyetlen, halhatatlan és örök princípium bennünk, elválaszthatatlan része a teljes egésznek - az Egyetemes Szellemnek, ahon­nan kiáradt, és ahova visszamerül (is absorbed) a ciklus végén. Ha azt mondjuk, hogy az egy szellemtől kiárad (emanate), ügyetlen, helytelen kifeje­zést használunk, megfelelő szó hiányában. A Vedantisták Sútrâtmâ-nak (Fonal­léleknek), nevezik, de magyarázatuk is eltér némileg az okkultistákétól; a különbségnek magyarázatát azonban magukra a Vedantistákra hagyjuk.


    1 Szavak használata ellenkező értelmükben.

    2 A nagy kozmikus Pralajá-k alatt - de meg a Nap-Pralajá-k alatt is, nem a fizikai szervezetek azok, amelyek status-quo-ban maradnak, leg­kevésbé pedig pszichikai princípiumaik, hanem csak akâsai vagy asztrális „fényképeik”. De a kisebb Pralajá-k alatt a bolygók, ha egyszer utolérte őket az „éjjel”, sértetlenül maradnak, noha holtan, mint ahogy egy óriás állat, ugyanaz marad korszakokon át, ha a sarki jég elnyelte és beágyazta.

    * A III. kiadásban az előbbi mondat így szól: „Ez szépen jut kifeje­zésre ama jegyzetek új fordításában, amelyeket Fitzedward Hall fűzött a Vishnu Purâna Wilson-féle fordításához.

    ** A III. kiadásban: Brahma.

    1 That Brahmâ in its totality has essentially the aspect of Prakriti, both evolved and unevolved (Mulaprakriti), and also the aspect of Spirit and the aspect of Time.

    2 Így Spencer, - ámbár ő éppúgy, mint Schopenhauer és von Hartmann csak egy oldalát tükrözteti vissza a régi ezoterikus filozófusok tanításainak és ezért olvasóit az agnosztikus kétségbeesés zord partján teszi le - áhítatos szavakba foglalja a nagy titkot: „Az, ami mennyiségében változatlanul meg­marad, de formájában mindig változik ama érzékelhető megjelenésekben, melyeket a világegyetem nekünk mutat: ismeretlen és megismerhetetlen erő, amelyről kénytelenek vagyunk elismerni, hogy határtalan a Térben, kezdet és vég nélküli az Időben.” Csupán a merész teológia törekszik a végtelent megmérni, s az elérhetetlent és megismerhetetlent leleplezni, de a tudomány vagy filozófia sohasem!

    *** Az I. kiadásban ez a mondat így hangzik: „As may be judged, however, from the most important, as the best known of the Rosicrucians symbols, there is one which has never been hitherto understood even by modern mystics.” A III. kiadásban új bekezdés nélkül így szól: „This may be seen from one of the most important and best known of their Symbols, one which has never been understood even by modern Mystics.

    * A III. kiadásban: az, amely.


    1 Mi e célra számokat használunk, és *-gal jelöljük az I. és a III. kiadás közti különbségeket. (Ford.)


    * Rigveda, Mandala X. 129. 1-7.

    + John Gay (1685 - 1732) A Thought on Eternity (Gondolat az örökkévalóságról) Szabó Lőrinc fordítása.

    * A VI. Stanza 1. Skolája sokkal régebbi, mint a többi Stanza, bár azok is nagyon ősiek. E vers régi szövege, amely az orientalisták számára teljesen ismeretlen, nem tájékoztatná a kutatót.

    * A III. kiadásban: A „Szülő”, Tér.

    1 Szanszkritul: Tat, angolban: That.

    2 A Vishnu Purâna II. k. VIII. f. azt mondja: „A halhatatlanság a Kalpa végéig tartó létezést jelenti”, és Wilson, a fordító, jegyzetben hozzáteszi: „Csak ez értendő az istenek halhatatlansága (örökkévalósága) alatt. Ők az egyetemes feloszlás (vagy Pralaya) végén megsemmisülnek”. Az ezoterikus filozófia azonban azt mondja: Ők nem „semmisülnek” meg, hanem abszor­beáltatnak.


    1 Nippang Kínában; Neibbani Burmában; vagy Moksha Indiában

    2 A „12” Nidana (tibeti nyelven Ten-brel chug-nyi) a létezés legfőbb okai, a létrehozott okok láncolatából eredő okozatok.

    3 Being, Existence, Consciousness.

    4 t. i. a Világegyetem. (ford.)

    5 Buddha szerint a négy igazság: a szenvedés, a szenvedés oka, a szenvedés megszüntetése, és a szenvedés megszüntetéséhez vezető ösvény. (ford.)

    6 L.V.P Vasiliev on Buddhism 97-99. o.

    1 „Kerék” szimbolikus kifejezés világra vagy gömbre, ami azt mutatja, hogy a régiek tudták, hogy Földünk keringő gömb, nem pedig mozdulatlan négyzet, amint ezt néhány Egyházatya tanította. A „Nagy Kerék” létezési ciklusunk, vagyis a Maha Kalpa egész időtartama, azaz a hét bolygóból vagy Gömbből álló láncunknak egész körforgása a kezdetétől a végéig; a „Kis Kerekek” a Köröket jelentik, ezekből szintén hét van.

    * A zárójelben levő szöveg a III. kiadásban elmaradt.

    1 L. Dzungarian Mani Kumbum, „The Book of the 10.000 Precepts”, valamint V.P. Vasiliev: „Der Buddhismus” 327, 357. o. stb.


    1 Világosabban mondva: „Igazi öntudatra kell szert tennünk, hogy megérthessük Samvriti-t, vagyis „az ámítás eredetét.” Paramártha rokon­értelmű a Svasam-vedana szanszkrit kifejezéssel, vagyis „visszatükröződés, mely önmagát elemzi.” A „Paramártha” jelentőségét a Jogáchárya-k más­képpen értelmezik, mint a Mádhyamika-k, de egyik sem magyarázza meg a kifejezésnek valódi és igazi ezoterikus értelmét. Lásd alább a 9. Slokát.

    1 Dangma megtisztult lelket jelent: valakit, aki Jivanmukta lett, a leg­magasabb beavatott (adeptus), vagyis inkább úgynevezett Mahátma. „Megnyílt szeme” a látnoknak benső, lelki szeme, és a vele megnyilvánuló képesség; nem a közönséges értelemben vett tisztánlátás (clairvoyance), vagyis a távolbalátás képessége, hanem a lelki intuíció, mellyel közvetlen és biztos tudást szerezhetünk. Ez a képesség szorosan összefügg a „harmadik szem”-mel, melyet a mitológiai hagyomány bizonyos emberfajoknak tulajdonít. Bővebb magyarázatot a II. könyvben találunk. (A III. kiadásban ez az utolsó mondat elmaradt.)

    2 Indiában „Siva szemének” hívják, azonban a nagy hegyláncon túl ezoterikus nyelven mint „a Dangma megnyílt szemét” ismerik.

    3 És mégis olyan valaki, aki tekintélyre tart számot, név szerint Sir Williams Boden, a szanszkrit nyelv tanára Oxfordban, éppen napjainkban tagadta ezt a tényt. The Victoria Institute of Great Britain előtt, 1888-ban jún. 4-én tartott évi beszámolójában, így szólt hallgatóihoz: „A buddhizmus erede­tileg ellene fordult minden magányba vonuló aszketizmusnak . . . . ha az a célja, hogy az ember a tudás fenséges magasságait elérje. Nem volt sem okkult, sem ezoterikus tanrendszere . . . . .melyet a közönséges ember elől elrejtettek volna.”(!!) És tovább: „. . . Mikor Gautama Buddha pályafutását megkezdte, a jóga későbbi és alacsonyabb formáját, úgy látszik, kevéssé ismerték.” És azután ellentmondva önmagának, a tudós előadó nyomban ezt mondja hallga­tóinak: „A Lalita-Vistára-ból megtudjuk, hogy Gautama idejében általános volt a testi kínzás különféle fajtája, az önsanyargatás és az önmegtagadás.” (!!) De az előadó úgy látszik, nem is tudja, hogy a kínzásnak ez a fajtája és az önsanyargatás éppen a jóga alacsonyabb formája; a Hatha jóga, mely „kevéssé ismert” és mégis olyan „általános" volt Gautama idejében.

    4 Még azt is vitatják, hogy mind a Hat Darsana (filozófiai iskolák) Buddha befolyásának nyomait viseli, és hogy vagy a buddhizmusból merítettek, vagy görög tanításból erednek. (L. Weber, Max Müller stb.) Az a benyomá­sunk, hogy Colebrooke, aki a „legmagasabb tekintély” ilyen dolgokban, régen elintézte ezt a kérdést, amikor kimutatta, hogy „a hinduk ebben az esetben a tanítók voltak, nem pedig a tanítványok.”

    * A III. kiadásban a zárójel közti rész helyett: „amint ezt a Yogáchárya iskolaiból való Aryasangha mondja.”

    1 „Paramârtha” szanszkritban öntudat (Self-Consciousness), Svasam­vedana, vagyis „a visszatükröződés, mely önmagát elemzi”, - két szóból alakul, Parama (minden felett) és ârtha megértés (comprehension). Satya feltétlen igaz létezést vagy esse-t jelent. Tibeti nyelven Paramárthasatya Dondampai-dempa. Ennek a feltétlen valónak vagy ténylegesnek (reality or actuality) ellenkezője Samvritisatya, - az, ami csak relatív igazság. Samvriti „hamis felfogást” (conception) jelent, és a káprázatnak, Májá-nak eredete; tibeti nyelven ez Kundzabchi-denpa, „Káprázatot teremtő látszat”.

    2 Aryasângha kereszténység előtti Beavatott (Adept) volt, és egy ezoterikus buddhista iskola alapítója, noha Kőrösi Csoma valami okból a Kr. u. VII. századba helyezi. Volt még egy másik Aryásangha is, aki időszámításunk első századaiban élt, és valószínű, hogy a magyar tudós összetéveszti a kettőt.


    1 „Az elválasztatlan (indiscrete) ok egységes és mind a kettő, ok és okozat is és azok, akik az első Princípiumokat ismerik, Pradhána-nak és Prakriti-nek nevezik. Ez az elválasztatlan ok, a fel nem ismerhető Brahma, aki mindenek előtt volt” (Váju Purána), vagyis Brahma nem maga hozza működésbe az evolúciót, vagyis nem teremt, hanem csak különféle aspektus­ban mutatkozik, ezek egyike Prakriti, ami Pradhána megnyilvánulása. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Értem a véges Öntudatot. Mert hogyan érheti el ezt a feltétlen, ha csak nem egyszerűen mint megnyilvánulást, amely megnyilvánulások legmagasabbját, mint az emberi öntudatot ismerjük?

    3 L. Schwegler's „Handbuch der Geschichte der Philosophie", Sterling angol fordításában, 28. o.

    1 Vajra gyémánttartó.+ Tibeti nyelven Dorjesempa; sempa annyi, mint lélek; gyémántszerű (adamantine) sajátossága a jövőben való elpusztít­hatatlan voltára utal. Az „Anupádaka”-ra vonatkozó magyarázat a Kala Chakra-ban - ez a Kanjurnak Gyu(d) részében az első - félig ezoterikus. Téves elmélkedésre vezette az orientalistákat a Dhyani-Buddha-król és az ezeknek megfelelő földi Mânushi-Buddha-król. Az igazi tanítást egy követ­kező kötetben (l. „Buddha rejtélye”) fogjuk érinteni, és a maga helyén bővebben megmagyarázni. (+ A III. kiadásban: Vájrapáni vagy Vajradhara gyémánttartót jelent.)

    2 Hogy ismét idézzük Hegel-t, ki Schelling-gel együtt úgyszólván elfo­gadta az időszakonként újra meg újra megjelenő Avatárá-k (ezek a Világ-­Szellemnek bizonyos alkalomra szolgáló megtestesülései az emberben, amint ezt a nagy vallásújítók eseteiben látjuk) pantheista gondolatát: „Az ember lényege a szellem . . . és a valóságot csupán úgy érheti el, hogy kivetkőzik véges voltából, és átengedi magát a tiszta öntudatnak. A Krisztus-ember, akiben mint emberben, láthatóvá vált az Isten-ember egysége (az egyénnek az Egye­temes öntudattal való azonossága, amint ezt a Vedantisták és néhány Advaita tanítja), halálával és általában véve történetével maga mutatta be a Szellem örök történetét, történet ez, melyet minden embernek önmagában kell meg­valósítania, hogy mint Szellem létezhessék.” - Philosophie der Geschichte, Sibree angol fordítása. 340 o.

    * a III. kiadásban: a nagy kerék (Világegyetem).

    ** a III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    1 „Az Istenek Anyja”, Aditi vagy a Kozmikus Tér. A Zoharban Sephira­nak, a Sephiroth-ok Anyjának hívják és Shekinah-nak a legelső formájában, in abscondito (elrejtve).

    2 Self-analysing consciousness.

    3 Ezért a Nem-létezés „Abszolút Létezés” az ezoterikus filozófiában. Ez utóbbi azt tanítja, hogy még Adi-Budha (az első vagy ősi bölcsesség) is addig, amíg megnyilvánult, egyik értelemben káprázat, Májá, mert az összes isteneknek Brahmá-t is beleértve, a Brahmá korszak végével meg kell halniuk. Csak a Parabrahm-nak nevezett elvontság - akár Ensoph-nak nevezzük, vagy Herbert Spencer szerint a Megismerhetetlennek - az „Egy Abszolút” valóság. Az Egy páratlan Létezés ADVAITA a „Második nélküli” és a többi mind Májá. Ezt tanítja az Advaita filozófia.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    ** A III. kiadásban a zárójelben foglalt szavak elmaradtak.

    *** A III. kiadásban ez a mondat így szól: Példának okáért a Vishnu Purâna-ban (Wilson I-IV.) a fordítás a következő

    1 hímnemű névmás.

    2 semleges névmás.

    1 A kifejezés nem költőies, de nagyon szemléltető. (L. a III. stanza jegyzetét.)

    1 Még a kereszténységben is. (L. II. Rész: Ős-állag és Isteni gondolat.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van, s a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    2 Gross: „The Heathen Religion”, 195. o.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    * A III. kiadásban „soil” ( föld) helyett „soul” (lélek). Ezt a sajtóhibát a német fordításba is átvették.

    1 A Visishtádvaita filozófiát követő Vedántista azt mondaná, hogy Parabrahmam, noha az egyetlen független Valóság, mégis elválaszthatatlan a háromságától. Hogy Ő három: „Parabrahmam, Chit és Achit”, mivel a két utolsó (Chit és Achit) függő valóság, és képtelen arra, hogy külön létez­zen. Vagy még világosabban: Parabrahmam az ÁLLAG - változatlan, örökké­való és felismerhetetlen - és Chit (Átman) és Achit (Anátman) a tulajdonságai, amint a forma és a szín tulajdonságai valamely tárgynak. Ez a kettő Parabrahmam ruhája vagy teste, jobban mondva sajátossága (Saríra). Okkultista és advaitee Vedantista sokat tudna ez ellen az állítás ellen mondani.

    ** „A mértékek eredete”.

    * A III. kiadásban e szó helyett: szóról-szóra.

    * A III. kiadásban a zárójel közti rész elmaradt.

    ** Mrs. Cooper Oakley, aki H. P. B.-vel tanulmányozta a S. D. eredeti kiadásának azt a példányát, amelyet mi is használunk, az „ether" szót kitörölte és „earth” (föld) szóval helyettesítette, ami helyes javítás, mert az éter még a három „rejtett” elemhez tartozik. A III. kiadásban ezt a téve­dést nem helyesbítették. (Ford.)

    1 A következő idézet Serafitá-ból való, az eredeti szövegből azonban azt látjuk, hogy Balzac a számot talán nem lénynek, hanem valami valóságnak, magában is létezőnek gondolta. (Ford.)

    2 A Számot valóban, de soha a Mozgást. Az okkultizmusban a Mozgás szüli a Logoszt, az Igét.

    1 A „tizennégy értéktárgy”. Az elbeszélés, vagy allegória a Satapatha-Brâhmana-ban és másutt található. A buddhista misztikusok japán nyelven írt Titkos Tanítása, a Yamabooshi, csak „hét értéktárgyat” említ. Ezekről később szólunk.

    * III. kiadásban „Ez” helyett: „Egy.”

    2 Eredetileg Sattva megértést jelentett és Sankara (acharya) szerint, ez antahkarana. Azt mondja: „áldozatok és más megszentelő eljárások útján tisztult.” A Katha-ban (1. 148. o.) Sankara azt mondja, hogy Sattva buddhi-t jelent, és általában így is használják (The BHAGAVAD GITA, a The Sanat­sugâtiya és The Anugitâ-val, angolra fordította Kâshinâth Trimbak Telang, M. A., kiadta Max Müller, 193. o.) Bármilyen jelentőséget is tulajdonítsanak a külön­féle iskolák ennek a kifejezésnek, az Aryasanga Iskola okkult tanítványai Sattva-nak nevezik a kettős Monádot vagy Atma-buddhi-t. Atma-buddhi ezen a síkon, megfelel Parabrahm-nak és Múlaprakriti-nek a magasabb síkon.

    1 Amrita annyi, mint „halhatatlanság”.

    2 L. az 1. magyarázatot ehhez a stanzához.

    3 Things in themselves. (Ding an sich.)

    4 L. „Kwan-Shai-Yin.” A szövegben használt igazi nevet nem adhatjuk. (Ez a jegyzet a III. kiadásban elmaradt.)

    * Ez a szó a III. kiadásban elmaradt.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt utalás hiányzik.

    1 Lanoo tanítvány, chela, aki a gyakorlati ezotériát tanulmányozza.

    2 „Tri-dasa” vagy háromszor tíz (30) kerek számmal, vagy pontosabban 33 - szent szám, és a védai istenségekre vonatkozik. Ezek a 12 Aditya, a 8 Vasu, a 11 Rudra és a 2 Ashwin - a Nap és Ég ikergyermeke. Ez a hindu Pantheon alapszáma, mely 33 crores, vagyis több mint háromszáz millió istent és istennőt sorol fel.

    ** A III. kiadásban „Son of the Son” helyett: „Son of the Sun”, ami annyit jelent, mint a „Nap Fia.”

    1 Ezért az ókor magasabb istenei mind az „Anya Fiai”, mielőtt az „Atya fiaivá” lesznek. Olyan logoszokat, mint Jupitert, vagy Zeuszt, Kronosz - Szaturnusznak, „a Végtelen Idő”-nek (Kâla) fiát, eredetileg hím-nőnek ábrá­zolták. Zeuszról, mint „szép Szűz"-ről beszélnek, és Vénuszt szakállal ábrá­zolták. Apolló eredetileg kétnemű, Brâhma-Vâch is az a Manu-ban, és a Purana-kban. Ozírisz felcserélhető Izisz-szel, és Hórusz kétnemű. Végül Szt. János látomása szerint (a Jelenések könyvében) a Logosz, akit most Jézussal hoznak kapcsolatba, hermafrodita, mert úgy írja le, hogy női melle van. Ugyancsak kétnemű a Tetragrammaton = Jehovah. Van azonban két Avalôkitêshwara az Ezotériában: az első és a második Logosz. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 A politika és a tudomány mai világában nincs olyan vallási jelkép, amely elkerülné azt, hogy megszentségtelenítsék, sőt nevetségessé tegyék. Dél­-Indiában az író látott egy áttért bennszülöttet, aki pujah-t (indiai szó, szertartást jelent. Ford.) végzett, áldozatok kíséretében, egy Jézus szobor előtt, mely azonban asszonynak volt öltözve, és orrában gyűrűt viselt. Mikor ennek a maskarának a jelentőségét kérdeztük, azt válaszolta, hogy ez Jézus­ Mária egyesítve, és hogy ez a Padre engedelmével történt, mivel a buzgó áttértnek nem volt pénze, hogy két szobrot vagy „bálványt” vásároljon, ahogyan nagyon helyesen egy másik jelenlevő, de át nem tért, hindu nevezte ezt a szobrot. Ez dogmatikus kereszténynek istenkáromlásnak tetszik, de a teozófus és okkultista az áttért hindunak a logika pálmáját nyújtja. Az ezoterikus Christos a gnózis-ban, természetesen nem-nélküli, de az exoterikus teológiá­ban hím- és nőnemű. (III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 A gnosztikus Sophia, úgy mint a régi rendszerekben is, a Szentlélek, és mindennek teremtője. Ő a „Bölcsesség”, aki Ogdoadnak (bizonyos értelem­ben Aditi nyolc fiával) „Anyja”. Az „Atya” sokkal későbbi találmány. A leg­korábban megnyilvánult Logosz mindenütt nőnemű volt - a hét bolygói erőnek az anyja.

    4 L. Rev. J. C. Edkins „Chinese Buddhism”-át. A nevezett mindig helyes tényeket ad, noha következtetései gyakran tévesek.

    * A III. kiadásban „Achad.”

    1 De ahogy a logoszokat és a Hatalmi Hierarchiákat, úgy ezeket a kígyókat is meg kell különböztetnünk egymástól. Sesha vagy Ananta, „Vishnu nyugágya” jelképes elvontság, amely a végtelen Időt jelképezi a Térben. Ez magában foglalja a csírát, és időközönként eldobja ennek a csírának virágját, a megnyilvánult Világegyetemet; a gnosztikus Ophis pedig hét magánhangzójá­ban ugyanazt a hármas szimbolizmust foglalja magában, mint az ősrégi taní­tásnak Egy-, Három- és Hétszótagú Oeaohoo-ja; azaz az Első meg nem nyil­vánult Logoszt, a Másodikat a megnyilvánultat, a háromszöget, mely a Négy­szögbe, a Tetragrammaton-ba tömörült, és az utóbbinak sugarait az anyagi síkon. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A régi pogányok Asztrális Fénye vagy Étere ugyanis - a Szellem-­Anyag. (Az asztrális Fény egészen modern elnevezés). Kezdődik a tisztán szellemi síkon, leszállása közben mindig durvább lesz, míg végre a mi síkunkon Májá-vá vagyis a kísértő és ármányos kígyóvá válik. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    3 Az „Atya-Isten” alatt itt kétségtelenül a hetedik princípiumot értik az Emberben és a Kozmoszban, mert ez a princípium Lényében (Esse) és Természetében elválaszthatatlan a hetedik Kozmikus princípiumtól. Egyik értelemben ez a görög Logosz és az ezoterikus Buddhisták Avalôkitêswara-ja.


    * A III. kiadás hozzáfűzi: Fitzedward Hall's edition in the Bibliotheca Indica.

    ** A III. kiadás még hozzáteszi: (As the feeling itself.)

    *** A III. kiadás hozzáfűzi : K. T. Telang angol fordításában, 333. o.

    1 Mind az egyiptomi, mind az indiai teogóniában volt egy rejtett Istenség, az Egy, és a teremtő kétnemű Isten. Így Shoo a teremtés Istene, Ozirisz pedig eredeti, ősi alakjában az Isten; „kinek neve ismeretlen.” (L. Mariette: Abydos II. 63 o. és III. kötet 413, 414 o. 1122. sz.)

    2 L. a következő jegyzetet.

    3 Od a tiszta életet adó Világosság, vagyis a mágneses fluidum; Ob a halál-hírnök, varázslók alkalmazta iszonyatos rossz fluidum. Or a kettő együtt: maga az Asztrális Fény. Meg tudják-e mondani a filológusok, hogy az Od, - vagyis az a kifejezés, melyet Reichenbach az életfluidum megjelölésére használt - miért egyúttal tibeti szó a világosság, fényesség és ragyogás megjelölésére? Az „Eget” is jelenti, okkult értelemben. Honnan ered e szó gyökere? AKASA azonban nem ugyanaz mint az ÉTER, hanem sokkal magasabb valami, amint ezt ki fogjuk mutatni.

    * A III. kiadásban az em, en és a zárójel közti magyarázó szavak elmaradtak.

    ** Ez a szó a III. kiadásban elmaradt.

    1 A betűk kicserélése. (Ford.)


    * A III. kiadásban e szó helyett: szó szerint.

    ** Ez az utolsó mondat a III. kiadásban elmaradt.

    *** A III. kiadásban: Hamsa.

    **** A III. Kiadásban: Ateh.

    1 The Qabalah of the Nine Chambers.

    2 Az exegesis a Szentírást magyarázza egy bizonyos rendszer alapján. (ford.)

    3 Ez megint Fichte és a német panteisták elméletéhez hasonlít. Fichte tiszteli Jézust, mint a nagy tanítót, aki hangsúlyozta, hogy az emberi szellem egy az Isten-szellemmel (az Adwaita tanítás), vagy az egyetemes Princípiummal. Nehéz a nyugati Metafizikában egyetlen egy elmélkedést is találnunk, amelyet nem előzött volna meg az Ősi Keleti filozófia. Kant-tól Herbert Spencer-ig csak a Dwaita Adwaita és Vendanta tanításoknak többé-kevésbé elferdí­tett visszhangját halljuk.

    ***** A harmadik kiadásban e szó helyett: astrologer = csillagjós.

    * A harmadik kiadásban a „p. o.” helyett: többek között.

    ** A III. kiadásban e helyett jegyzetben: Hasonlítsd össze Dowson's Dictionary of Hindu Mythology 57.o.

    *** A III. kiadásban hozzáteszik: Brahmá-nak.

    1 Szavak használata jelentésükkel ellentétes értelemben. (Ford.)

    2 Nem számít, hogy a madárfajta cygnus, anser vagy pelecanus (hattyú, lúd vagy pelikán), mivel mindegyik vízimadár, vizeken úszik vagy lebeg, mint a Szellem, és azután ezekből a vizekből kiszáll, hogy életet adjon más lényeknek. Pontosan ez a Rózsakereszt Tizennyolcadik foka jel­képének igazi jelentősége, noha később eszményesítették a Pelikán anyai érzésévé, amint megtépi keblét, hogy hét kicsinyét vérével táplálja.

    3 Mózes megtiltja, hogy a pelikán és hattyú húsát egyék (De uteronomy XIV. 16. 17.), s a tisztátalan szárnyasok közé sorolja őket, de megengedi, hogy „a kopasz sáska, bogarak és szöcskék fajtájából valókat” egyék (Leviticus XI. 22.). Ezt tisztán élettani (physiological) okból teszi. S ennek csak annyiban van köze a misztikus szimbológiához, amennyiben a „tisztátlan” szót - de más szót sem kellene betű szerinti értelmében olvasni és érteni. Ez a szó is, ezoterikus mint a többi, és „Szent”-et is jelenthetne. A leplezés nagyon sokat mondó, ha bizonyos babonákkal hozzuk kapcsolatba, p. o. az orosz népével, amely nem azért nem eszik galambot, mert „tisztátalan,” hanem, mert az a hit, hogy a „Szent Lélek” galamb képében jelent meg.

    1 Nem a középkori alkimistákéból, hanem a Mágusok, a tűzimádó­kéból, ahonnan a Rózsakeresztesek vagy a per ignem Filozófusok, a teurgusok utódai, kölcsön vették a Tűzre, mint misztikus elemre vonatkozó összes eszméiket.

    1 παρά „felett”, kívül.

    2 Mindezek és sok más valószínűen a vegytanban hiányzó össze­kötő kapcsok. Más néven ismeretesek az alkímiában és ama okkultisták előtt, akik csodás erőkkel (phenomenal powers) dolgoznak. Az „Elemek”-nek bizonyos módon való egyesítése, és újból való egyesülése, vagy felbontása útján, az asztrális tűz segítségével, a legcsodásabb dolgokat hozzák létre.

    3 So schaff' ich am sausenden Webstuhl der Zeit,

    Und wirke der Gottheit lebendiges Kleid.

    * A III. kiadásban ez az utalás elmaradt.

    ** A III. kiadásban jegyzetben: (Winchell, World-Life 83-85 o.)

    1 Ezt abban az értelemben mondják, hogy a tűztől eredő láng vég ­nélküli, és hogy az egész Világegyetem lángjait egy egyszerű mécsről lehetne meggyújtani, anélkül, hogy a mécs lángja fogyna.

    1 A Bhagavat gîtâ költői nyelvezetű magyar fordítását nem vehettük át, mert a Titkos Tanításban közölt szöveget nem fedi teljesen. (Ford.)

    * A III. kiadásban: a Tudás tüze.

    ** A III. kiadásban: Narada.

    *** III. kiadásban: a fordító.

    **** A III. kiadásban zárójel között: (Abban a mondatban „Én nekem . . . nincsenek tulajdonságaim”.)

    1 A 4, melyet az Okkult számjegyekben a Tetraktis, a Szent vagy Tökéletes Négyzet ábrázol, Szent Szám valamennyi nép és faj misztikusainál. Egy és ugyanazt jelenti a Brahmanizmusban, Buddhizmusban, a Kabbala-ban és az egyiptomi, kaldeai és más számrendszerekben.

    2 (Their patronymic name.)

    * A III. kiadásban: a „Legfelsőbben”, a Parama-ban.

    1 A Kabbala-ban ugyanezek a számok Jehovah értéke, vagyis: 1065, mivel a nevét alkotó három betűnek - Jod, Vau és kétszer He - számbeli értéke 10 (י), 6 (ו), illetve 5 (ה) ; vagy újra háromszor hét, 21. „Tíz a lélek anyja, mert az Élet és a Világosság benne egyesült”, mondja Hermész. „Mert az egy szám a Szellemtől született, és a tízes szám az anyagtól (káosz, nőnemű); az egység alkotta a tizet, a tíz az egységet.” (Book of the Keys.) „A Temura, a Kabbala anagrammatikus módszere segítségével és az 1065 (21)-nek ismeretével egyetemes tudás érhető el a Kozmoszról és titkairól.” (Yogel Rabbi). A Rabbik a 10, 6 és 5 számot az összes számok között a leg­szentebbnek tartják.

    2 Megmondhatjuk az olvasónak, hogy egy amerikai Kabbalista most fedezte fel ugyanezt a számot Elohimra is. A zsidók Chaldeából kapták. Lásd: „Hebrew Metrology” a Masonic Review-ban, 1885. július. McMillan Lodge No. 141.

    3 Ezt természetesen a legelvontabban kell értelmeznünk. Csak szim­bolikusan. Úgy, hogy ezek a magasztos lények, akiket a 31415 számok kép­viselnek, vagyis: - a „Lényegek”, a „Lángok”, az „Elemek”, az „Építők” és a „Számok” - az „Át-ne lépj” nagy körén „az Angyalok kötelén” belül vannak. (Ford.)

    4 Permutációval.

    * A III. kiadásban az utolsó mondat elmaradt.

    ** A III. kiadásban: kocka, „cube” helyett „square” azaz : négyszög vagy négyzet.

    1 Ugyanezt a kifejezési módot találjuk Egyiptomban. Mut először is „Anyát” jelent, és jelzi azt a szerepet, melyet azon ország háromságá­ban neki tulajdonítottak. Nem csak anyja, hanem felesége volt Amen-nak; ennek az istennek egyik fő címe „Anyjának férje”. Mut istennőt „Mi asszonyunknak”, a „Menny királynőjének” és a ,,Föld királynőjének” nevez­ték. „Így osztozik ezekben a címekben a többi anya-istennőkkel: Isis-szel, Hathor-ral stb.” (Maspero).

    * A III. kiadásban: Auphanim.

    ** A III. kiadásban: „és” helyett: „mint.”

    2 Nézetünk szerint nem „Seraphim”, hanem „Sepharim” (Ford.)

    3 A IX. és X. részből a szószerinti fordítás a következő: „Tíz Sephiroth, amely a felfoghatatlanból származik, Egy Ő az élet Elokimjának szelleme . . . aki az örökkévalóságokban él! Hang és Szellem és az Ige, s ez a Szent Szellem. Kettő: Szellem a Szellemből. Tervezett és alkotott ezekkel huszonkét alapvető betűt, három Anyát és hét kettős betűt és Tizenkét egyszerűt és ezekből egy szellemet. Három: Víz a szellemből; ezzel tervezte és alkotta a pusztát és az ürességet, az iszapot és a földet. Virágágynak tervezte azokat, falnak alkotta, és útnak borította. Négy: Tűz a Vízből. Ezzel tervezte és alkotta a dicsőség trónját és a kerekeket, a seraphimet, a szent állatokat és a szolgáló angyalokat, és a háromból Ő alapította hajlékát, mert mondva vagyon: „Ő angyalait szellemekké és szolgáit tüzes lángokká teszi.” Ezek a szavak „alapította hajlékát”, világosan mutatják, hogy mind a Kabbala-ban, mind pedig Indiában is az istenséget a Világegyetemnek tekintették, és eredetileg nem volt az a Kozmoszon kívül álló Isten, ami ma. (Ez a jegyzet a III. kiadás­ban a szövegben.)

    1 E szó betű szerinti jelentése az északon élő Keleti Okkultisták szerint körben mozgó szél, forgószél. De ebben az esetben ez a kifejezés a szüntelen és örök Kozmikus Mozgást jelenti, vagy jobban mondva az Erőt, amely azt mozgatja. Ezt az Erőt hallgatólag mint az Istenséget fogadták el, de soha meg nem nevezték. Ez az örökkévaló Kárana, a mindig hatékony Ok.

    * A III. kiadásban: inkább mágikus, mint vallásos fohászkodások (invocations).


    1 A „megszámlált" (numbered) szerintünk a „megnyilvánult.” (Ford.)

    2 Az Anugîtâ része a „Mahâbhârata” Asvamadha Parvanjának. A Bhagavatgîtâ (kiad. Max Müller) fordítója ennek folytatásának tekinti. Eredetije egyik legrégibb Upanishad.

    1 Ez mutatja, hogy a modern metafizikusok, hozzá sorolva a múlt és jelen metafizikusait: Hegelt, Berkeleyt, Schopenhauert, Hartmannt, Herbert Spencert, és ráadásul még a modern Hylo-idealistákat is, - nem egyebek, mint erőtlen másolói a régmúlt őskornak.

    2 E törvény ismerete engedi meg az Arhat-nak és segíti őt abban, hogy Siddhi-jeit, vagyis a különféle rendkívüli jelenségeket (phenomena) véghez vigye, p. o. alkatrészeire bontja az anyagot, tárgyakat egyik helyről a másikra átviszi.

    1 Ezek régi magyarázatok, amelyeket modern megjegyzésekkel füg­gesztették a Stanzákhoz, mivel a magyarázatok szimbolikus nyelvezete rendszerint épp oly nehezen érthető, mint maguk a Stanzák.

    2 „The Modern Genesis” c. tudományos vitamű írója, Rev. W. B. Slaughter, bírálva a csillagászok álláspontját, azt mondja: „Kár, hogy ennek az elméletnek (ködfolt) pártfogói nem hatoltak be mélyebben a (keringés kezdetének) megvitatásába. Egyik sem bocsátkozik e kérdés megokolt kifejté­sébe (rationale). Hogyan ad a lehűlés és összehúzódás folyamata a tömegnek keringő mozgást? A kérdést hosszan tárgyaljuk a Függelékben. Az Anyagias tudomány soha sem oldhatja meg. „A Mozgás örökkévaló a meg-nem-nyilvá­nultban, és időszakos a megnyilvánultban” mondja egy okkult tanítás. „Amikor a meleg, amely a LÁNG-nak az Ősanyagba való leszállását okozta, mozgásra készteti részecskéit, akkor ez a Mozgás a Forgószéllé lesz.” Egy csepp folyadék gömbszerűvé alakul, mert atomjai önmaguk körül forognak végső, felbonthatatlan, noumenoni lényegükben; felbonthatatlan, legalább is a természettudomány számára.

    * A III. kiadásban a pontok helyett : Az Oi-Ha-Hou.

    3 Ami annyi mint tíz, vagy a tökéletes szám a „Teremtőre” alkalmazva; ezt a nevet adták a teremtők összességének, akiket az egyisten imádók Egybe foglaltak össze. Az „Elohim”, Adam Kadmon vagy Sephira - a Korona ­ugyanis a 10 Sephiroth-nak hím-nő szintézise. A népszerűsített Kabbala-ban Ők a megnyilvánult Világegyetem jelképe. Az ezoterikus Kabbalisták azonban követik a keleti okkultistákat, s elválasztják a felső Sephiroth háromszöget (azaz Sephira, Chochmah és Binah) a többitől; így marad hét Sephiroth. Ami Sâvbhâvat-ot illeti, az orientalisták ezt a kifejezést úgy magyarázzák, hogy ez a Térben eloszlott Egyetemes alakítható (plastic) anyagot jelenti, talán egy kissé a tudomány éterjére gondolva. De az okkultisták szerint a misztikus síkon azonos az „ATYA-ANYÁ”-val (L. fentebb.)

    1 „A Szellemmel és a Hanggal egyesülve”, ez vonatkozik az Absztrakt Gondolatra és a konkrét Hangra, vagy annak megnyilvánulására, az Ok oko­zatára. Adam Kadmon vagy Tetragrammaton a Logosz a Kabbala-ban; ennél­fogva ez a háromság megfelel a Kabbalában Kether, Chochmah és Binah leg­magasabb háromszögének. Binah nőnemű erő, de ugyanekkor a hímnemű Jehovah is, mivel Chochmah természetében, vagyis a hímnemű Bölcsességben osztozik.

    2 A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy a Nap központi Csillag nem pedig bolygó. Mégis a Régiek hét nagy Istent ismertek és imádtak, a Napot és a Földet nem számítva. Melyik volt az a „Rejtély-Isten” („Mystery God”), akit elhallgattak? Természetes, hogy nem Uranus; ezt Herschel csak 1781-ben fedezte fel. De nem ismerhették-e talán más néven? Ragon, a „Maconnerie Occulte” írója azt mondja: „Az Okkult Tudományok csillagászati számítások útján felfedezték, hogy számszerint hét bolygónak kell lennie; ez arra indította a régieket, hogy a Napot is felvegyék az égi harmónia hanglétrájába, és vele töltsék be az üres helyet. Valahányszor azután olyan hatást éreztek, amelyet az ismert hat bolygó egyike sem gyakoroltatott, azt a Napnak tulajdonították. A tévedés csak látszólag jelentékeny, de gyakorlati eredményeiben nem volt az, valahányszor a régi csillagjósok Uránusz helyébe a Napot tették. A Nap ugyanis központi csillag, aránylag mozdulatlan, csak saját tengelye körül forog, és szabályozza az időt és mértéket. Nem is lehetne igazi rendeltetésétől eltéríteni.”. . . A hét napjainak elnevezése is téves. „A vasárnapot Uránusz napnak (Urani dies, Urandi) kellene neveznünk”, fűzi hozzá a tudós író.

    3 A bolygó-rendszer.

    1 A csillagászat arra tanít, hogy „a Nap mindig ugyanabban az irányban forog tengelye körül, amelyen a bolygók megfelelő pályájukon keringenek.”

    * A III. kiadásban „és” helyett „vagy”.

    ** A III. kiadásban L. Telang, Anugîtâ, X. 9; és Haug, Aitareya Brâhmana, 1. 1.

    2 Az Üstökös-anyagnak ez a Lényege (Essence), így tanítja az Okkult Tudomány, teljesen különbözik minden a modern tudományban ismert kémiai vagy fizikai jellegzetességtől. Eredeti formájában, a naprendszereken túl, egynemű (homogeneous), és teljesen megkülönböződik (differentiates), ha egyszer a Föld régióiba lép. Ez a lényeg, melyet megrontott a bolygók légköre és a bolygóközi anyagnak már összetett materiája, csak a mi megnyilvánult világunkban különnemű (heterogeneous).

    3 Manasz - az Elme-Princípium, vagy az emberi Lélek.

    4 Buddhi - az isteni Lélek.

    1 Igen hasonló gondolatok vannak W. Mattieu Williams: „The Fuel of the Sun”, Dr. C. William Siemens: „On the Conservation of Solar Energy” (Nature XXV. 440-444. o. March 9. 1882.) és Dr. P. Martin Duncan: „Address of the President of the Geological Society”, London, May, 1877. c. munkákban.

    2 L. Alexander Winchell L. L. D. Comparative Geology. 56. o.

    3 Ha Neptunuszról beszélünk, akkor nem mint okkultisták, hanem mint európaiak szólunk. Az igazi keleti okkultisták állítják azt, hogy még sok fel nem fedezett bolygó van a mi Naprendszerünkben. De Neptunusz nem tartozik e rendszerhez, ámbár Napunkkal látszólag összefüggésben van, és ez hatással is van reá. Azt mondják, hogy ez az összefüggés májávikus, érzékcsalódás.

    1 Ez a Négy „Halhatatlan”, amelyeket az Atharva Véda, mint a négy világtáj „Őrét” vagy Gondnokát említi. (L. LXXVI. fej. 1-4 és köv.)

    2 Draper: History of the Conflict between Religion and Science. 132-133. o.

    * A III. kiadásban e szó helyett: Professor.

    * A III. kiadásban: az okkult Stanza jelentése.

    ** A III. kiadásban: CIV. zsoltár 4.

    *** A III. kiadásban: „A Tüzes Forgószél”

    1 Az „Építők”, a Bolygói Szellemek és a Lipikák közötti különbséget nem szabad szem elől veszteni. (L. e Stanza 5. és 6. Slokáját.)

    2 L. P. Sinnett: „Esoteric Buddhism” 5. javított kiadás, 171-173. o.

    3 Az első és legnagyobb Újító, aki a „Sárga Sapkásokat”, a Gyalugpa-kat alapította. Szül. 1355-ben Kr. u. Amdo-ban, és Avatára-ja volt Amitábha-nak, ami Gautama Buddha mennyei neve.

    1 Subba Row, úgy látszik azonosítja a Logosz-szal, és így is nevezi. (L. a „Theosophist”-ben megjelent négy előadását a Bhagavat gîtâ-ról.)

    1 1882-ben a Teozófiai Társulat Elnökének, Olcott ezredesnek, szemére vetették, hogy egyik előadásában azt állította, hogy elektromosság anyag. Mégis ezt állítja az Okkult Tanítás. „Erő”, „Energia” talán jobb elnevezés mindaddig, míg az európai tudomány olyan keveset tud igazi természetérő1. De mégis anyag, amint az éter is anyag, mert épp úgy atomikus, noha az étertől néhány foknyira van. Nevetségesnek látszik, ha azzal érvelünk, hogy mivel a tudomány nem tudja mérni, valamit nem nevezhetünk anyagnak. A villamosság „anyagtalan” abban az értelemben, hogy molekuláit nem vethetjük alá az érzékelésnek és kísérletnek. Mégis lehet atomikus, - s ezt állítja az okkultizmus is - ennélfogva anyag. De tegyük fel, hogy nem vagyunk tudományosak, ha a villamosságról ilyen kifejézésekkel beszélünk. A tudo­mány energia-forrásnak, vagy egyszerűen energiának és erőnek nevezi; már pedig hol van az az Erő, vagy az az Energia, amelyre gondolhatnánk anélkül, hogy egyúttal anyagra is gondoljunk? Maxwell, a matematikus, az elektro­mosság és jelenségei terén a legnagyobb tekintélyek közül való, évekkel ezelőtt azt mondta, hogy az elektromosság anyag, s nem csupán mozgás. „Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az elemi állagok atomokból állnak, akkor ebből szükségszerűen az következik, hogy a villamosság is, akár a pozitív, akár a negatív, meghatározott elemi részekre oszlik, amelyek úgy viselkednek, mint a villamosság atomjai”. (Helmholz, Faraday Lecture, 1881.) Mi ennél is tovább megyünk, és azt állítjuk, hogy az elektromosság nem csak állag, hanem hogy egy Lény kisugárzása (emanation). Ez a Lény sem Isten, sem ördög, hanem azoknak a számtalan Lényeknek egyike, akik kormányozzák és vezetik világunkat a KARMA örök TÖRVÉNYE szerint. (L. e könyv Függelékét). - Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.

    2 Ismeretes, hogy a homok a rezgésben levő fémkorongon úgy helyez­kedik el, hogy a szabályos alakzatok egész sorozatát adja. Vajon a tudo­mány megmagyarázhatja-e teljesen ezt a tényt?

    3 T. i. Fohat és a korai Vishnu. (Ford.)

    * Ez az utolsó mondat a III. kiadásban elmaradt.

    ** A III. kiadásban: Achad.

    1 A 3, 5 és 7 számok fontosak a spekulatív szabadkőművességben, amint ezt „Isis”-ben kimutattuk. Egyik szabadkőműves ezt írja: 3-at, 5-öt és 7-et lépnek, hogy a körülmenést jelezzék. Jelenti a három felületet (faces) a 3, 3; 5, 3; és 7, 3-nak stb. Néha ebben az alakban szerepel: 753/2 = 376x5 és 7635/2 = 3817x5 és a 20612/6561 hányados köbmértékben adja a Nagy Piramis mére­teit stb. stb. Három, öt és hét misztikus számok. A hetet és a hármat a szabadkőművesek épp úgy nagyra tartják, mint a Párszik, mert a háromszög mindenütt jelképe az istenségnek. (L. Oliver: the Masonic Cyclopaedia és Pythagorean Triangle). A teológia doktorai (így p. o. Cassel), természe­tesen azt mondják, hogy a Zohar magyarázza és támogatja a keresztény háromságot. (!) Pedig ez utóbbi származik a pogányok -éből, az ősi okkul­tizmusban és szimbológiában. A három lépés metafizikailag arra vonatkozik, hogy a szellem leszáll az anyagba, a Logosz mint sugár esik a szellembe, azután a lélekbe és végül az ember fizikai formájába, amelyben ÉLET-té lesz. (A III, kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 Ormazd a Logosz az „Elsőszülött” és a Nap.

    2 „It”a semleges névmás.

    3 Ez volt a „Szentek szentjé”-nek jelképe, a nemi elválasztás 3-a és a 4-e. A 22 héber betű majdnem mindegyike nem más, mint fallikus jelkép. A két fent bemutatott betű közül az egyik az ayin, negatív nőnemű betű, képletesen szem; a másik hímnemű betű, tsádi, hal-horog, vagy dárda (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    4 Azt mondja egy kabbalista, még meg nem jelent munkájában, melyben összehasonlítja a Kabbalát és Zohárt az Árja Ezoteriával, hogy: „A héberek világos, rövid, tömör és pontos beszédmódja erősen felülmúlja a hinduk döcögő szóbőségét. - Párhuzamot vonva a Zsoltáros így szól: „Szám nyelvemmel beszél, én nem ismerem a te számaidat! (LXXI. 15) . . . A hindu képes beszéd (glyph) tökéletlenségénél fogva gyakran belekever lényegtelen szempontokat, és ugyanazt a kölcsönvett tollazatot mutatja, amely a görögök­nek (a hazug görögöknek) megvolt, és a szabadkőművességnek megvan. A nyers és egyszótagú héber nyelv (látszólagos) szegénysége azt bizonyítja, hogy sokkal távolabbi őskorból származik, mint az említett nyelvek, s hogy ez volt a forrás (!?) vagy legalább közelebb állt a régi eredeti forráshoz, mint bármelyikük.” Ez teljesen téves! Tudós testvérünk és levelezőnk úgy látszik, a hindu vallási rendszereket a Sástra-kból és Purâna-kból ítéli meg, valószínűleg az utóbbiakból. Még pedig modern fordításukban, melyekben az orientálisták a felismerhetetlenségig eltorzították e tanokat. Filozófiai rend­szerükhöz, az ezoterikus tanításukhoz kell fordulnunk, ha össze akarjuk hasonlítani. Kétségtelen, hogy a Pentateuch szimbológiája, de még az Új ­Szövetségé is ugyanabból a forrásból ered. De Kheops piramisa csak nem későbbi keletű, mint a mózesi könyvek? Pedig Piazzi Smyth tanár úgy találta, hogy méretei megismétlődnek a Salamonnak tulajdonított mítikus templomon. Ha tehát csakugyan olyan nagy az azonosság, mint ahogyan állítják, akkor a szolgai másolók csakis a zsidók lehettek, nem pedig az egyiptomiak. A zsidó írásjelek (glyphs) - de még a héber nyelv is - nem eredetiek. Átvették az egyiptomiak-tól, a koptoktól és hikszoszoktól. Az elsőktől Mózes nyerte bölcse­sségét. A koptok valószínűen rokonai, sőt talán szülői a régi főníciaiaknak. A hikszoszok a zsidók (állítólagos) ősei, amint ezt Josephus: „Apion ellen” c. művében (I. 25.) kimutatja. Igen ám, de kik ázok a Hikszosz pásztorok? És kik az egyiptomiak? A történelem mit sem tud erről a kérdésről. Csak kutat és elméleteket állít fel, s ezeket a történetírók képzeletéből meríti. (L. „Isis Unveiled” II. 430-438. o.) Bunsen azt mondja: „A Kamismus vagy a régi kopt Nyugat-Ázsiából való, és magában foglalja a szemitizmus néhány csíráját, s ez bizonyítja, hogy az árják és a szemiták egy fajból származnak.” Azt tartja, hogy Egyiptomban a nagy események 9000 évvel Kr. e. játszódtak le. Tény az, hogy az ősi ezotériában és az árja gondolatban mély filozófiát talá­lunk, míg a héber írásokban csupán nagyon meglepő találékonyságot, amellyel dicsőítik a fallikus tiszteletet és a szexuális teogóniát. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van).

    1 Azt kérdezhetné valaki, és az író sem mulasztotta el megkérdezni: „Ki állapíthatja meg, hogy e két mozgás különböző, hiszen az egész termé­szet eredeti lényegére ment vissza, és senki sem láthatja, - még a Dhyan­Chohan-ok sem, mert ezek mind Nirvana-ban vannak?” A felelet erre: „A Természetben mindent az analógia elve szerint kell megitélnünk. Noha a legmagasabb istenségek (Arkangyalok vagy Dhyani-Buddha-k) sem tudnak behatolni a mi bolygó-rendszerünkön és a látható Kozmoszon messze túl fekvő rejtélyekbe, mégis voltak a régi időkben nagy látnokok és próféták, akiknek megadatott a képesség, hogy a múltba visszapillantva, fel­fogják a Lélegzés és Mozgás rejtélyét akkor, amikor a világok rendszerei pihentek, és időszakonkénti álmukba mélyedtek.”

    * A III. kiadásban: Auphanim.

    1 A föld tengely körüli forgását a pythagoraszi Hiketasz tanította, valószínűleg már 500 évvel Kr. e. Tanítványa Ecphantosz, valamint Platón tanítványa, Herakleidesz is ezt tanították. Szamoszi Aristarchosz már 281-ben Kr. e. kimutatta, hogy a megfigyelés tényei támogatják azt a feltevést, hogy a Nap mozdulatlan, és hogy a Föld kering pályáján. A központi nap elméletét a Tigris melletti Szeleuciába való Szeleukosz kb. 150-ben Kr. e. tanította. (500-ban Kr. e. Pythagoras tanította. - H. P. B.) Azt is mondják, hogy Archimédesz, Psammites c. munkájában, hangoztatta a központi nap elméletét. Arisztotelész határozottan azt tanította, hogy a Föld gömb alakú. Bizonyítékul hivatkozott a Föld árnyékának holdfogyatkozáskor látható alakjára. (Arisztotelész, De Coele. II. könyv. XIV. fej.) Ugyanezt az eszmét védte Pliniusz is. (Nat. Hist. II. 65.) Ez a felfogás, aztán, úgy látszik több, mint ezer esztendőre elveszett az ismeretek köréből (Alex. Winchell, L. L. D.: Comparative Geology, IV. Rész, „Pre-Kantian Speculation” 551. o.) A III. kiadásban a zárójelben foglaltak helyett: (Winchell, World-Life 551-2.).

    2 Hogy Swedenborg, aki aligha tudhatott valamit a buddhizmus ezo­terikus eszméiről, általános felfogásában mégis megközelítette az okkult tanítást, az kiderül az Örvény Elméletről szóló értekezéséből. Clissold fordí­tásában, amelyet Winchell tanár idéz, a következő összefoglalást találjuk „Az Első Ok a Végtelen vagy Határtalan. Ez hozza létre az Első Végest vagy Határoltat.” (A megnyilvánult Logosz és a Világegyetem). „Ami határt hoz létre, az analóg a Mozgással (L. az első Stanzát, fent). A létre­hozott határ: pont; ennek Lényege mozgás; mivel azonban ennek a Lényeg­nek nincsenek részei, azért ez a Lényeg nem igazi Mozgás, hanem csak arra való connatus. [A III. kiadásban helyesen: „conatus" t. i. „törekvés.”] (A mi tanításunkban nem „connatus”, hanem a meg nem nyilvánultban levő örök rezgés átváltozása örvénylő mozgássá a jelenségek vagy a megnyilvánulás világában.) „Ettől az elsőtől származik terjedés, a tér, az alak és az egymásután vagy idő. Valamint a mértanban a pont vonalat hoz létre, a vonal felületet és a felület testet, úgy itt is a pont connatusa vonalakra, felületekre és testekre irányul. Más szóval a Világegyetem benne van (in ovo) az első természetes pontban... a Mozgás, amelyre a connatus irányul körmozgás, mivel a kör valamennyi alak között a legtökéletesebb. A Mozgás legtökéletesebb formája . . . az örök körmozgás, vagyis olyan mozgás, mely a középpontból a kerület felé és a kerülettől a középpont felé halad.” (Idézve a Principia Rerum Naturalia-ból). Ez tisztán és egyszerűen Okkultizmus.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt utalás elmaradt.

    1 A Rig Védában váltakozva és azonos jelentésben találjuk a Brahma­naspati és Brihaspati neveket. L. a „Brihad-aranyaka Upanishad-ot” is. Brihaspati istenség, akit az „Istenek Atyjá”-nak hívnak.

    1 A négy megnyilvánulás: a test; élete vagy vitalitása; a „mása” (double) és a Kâma-rupa. Az első három eltűnik a személy halálával; a negyedik a Kama-loka-ban oszlik fel.

    * A III. kiadásban: Két ezoterikus iskola van a Himaláján túl stb.

    1 A tudós Vossius, Theol. Cir. I, VII.-ben így szól: „Noha szt. Ágoston azt mondta, hogy ebben a világban minden látható dolog mellett egy-egy angyali erény van mint őrző, mégsem szabad itt egyéneket értenünk, hanem egész fajtákat (species); minden ilyen fajtának valóban meg van a saját őrző angyala. Ebben ő egyetért valamennyi filozófussal . . . Nekünk ezek az angyalok a dolgoktól különválasztott szellemek . . . a (pogány) filozófusoknak pedig istenek voltak.” Ha azonban megfigyeljük a „Csillagok Szellemei” tiszteletére, a róm. kath. Egyházban elrendelt szertartást, akkor ezek a szellemek erősen „Istenek”-nek látszanak, és sem a régi, sem a modern pogány tömeg nem tisztelte és imádta őket jobban, mint ma Rómában a nagy műveltségű keresz­tény katolikusok.

    2 Természetesen nem a német materialista Moleschott értelmében, aki arról biztosit, hogy a „Gondolat az anyag mozgása.” Ez az állítás páratlan kép­telenség. Mentális és testi állapotok, magukban véve teljesen ellentétesek. De ez nem vonatkozik arra az állításra, hogy minden gondolat fizikai kísérő jelenségén (agyváltozás) kívül, tárgyszerűen (objective) - noha számunkra csak érzékfeletti módon tárgyszerűen - megnyilvánul az asztrális (mentális) síkon. (L. The Occult World, 89, 90. o.) A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.

    3 A jelenkori tudomány gondolkozóinak az elme és az anyag viszo­nyáról szóló nézeteit két feltevésre vezethetjük vissza. Ezek szerint mind a két nézet egyformán kizárja a fizikai agytól (melyen keresztül megnyilatkozik) különvált, független lélek létezését. Ezek:

    (1) A MATERIALIZMUS. Ez az elmélet úgy tekint a mentális jelenségekre, mint molekuláris változás eredményére az agyban, t. i. azt tartja, hogy a mozgás érzéssé alakul át. Az anyagiasabb iskola régente annyira ment, hogy az elmét azonosította „a mozgás egy különös fajtájával” (!!). Ezt a nézetet szerencsére most már a legtöbb tudós maga is képtelenségnek tartja.

    (2) A MONIZMUS, vagyis az Egy Állag tana (Single Substance Doctrine) kifinomított formájú negatív lélektan. Egyik szószólója, Bain tanár, találóan „guarded Materialism”-nek (óvatos materializmusnak) nevezi el. Ezt a tanítást igen sokan helyeslik, és olyan emberek, mint Lewes, Spencer, Ferrier és mások támogatják. A gondolatot és a mentális jelenségeket rendszerint úgy fogja fel, mint alapjában véve, az anyagtól teljesen különbözőket, de mégis úgy tekinti, hogy ezek egy és ugyanannak - de bizonyos állapotú - állag­nak két oldala vagy megnyilvánulása. Azt mondják, hogy a gondolat mint gondolat, teljesen más valami, mint az anyagi jelenségek, mégis a gondo­latot csak az „idegmozgás alanyi oldalának" kell tekintenünk, bármit is értsenek ezen a tudósok. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Így a mondat: „Natura Elementorum obtinet revelationem Dei” (Kelemen Stromata-jában, R. IV. para. 6.), vagy mind a kettőre alkalmazható, vagy egyre sem. Lásd a Zends II. köt. 228. old. és Plutarchos De Iside, amint ezt Layard, Academie des Inscriptions 1854. XV. kötetben összehasonlította.

    * A III. kiadásban : „A Dévák Nagy Királyai”-nak stb.

    ** A III. kiadásban a „Déva” szó itt elmaradt.

    2 Pedig a hinduk mind exoterikusan, mind ezoterikusan hét világrészt ismernek, és Kozmikus Dévájuk nem négy, hanem nyolc, és ezek a kompassz nyolc iránya, nem pedig a világrészek felett őrködnek. (Vesd össze: Chinese Buddhism. 216. o.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.

    1 A róm. kat. Egyház angyalai, akik ezeknek az „Arcok”-nak meg­felelnek, az Ophitáknál a következők voltak: a Sárkány - Rafael; az Oroszlán - Mihály; a Bika vagy Ökör - Uriel; és a Sas - Gabriel. Ez a négy kíséri a négy Evangélistát, és bevezeti az Evangéliumokat.

    * A III. kiadásban az utolsó mondat hiányzik.

    2 A zsidóknak, a kabbalistákat kivéve, nem volt szavuk a kelet, nyugat, dél és észak kifejezésére. Ezt a gondolatot tehát előtt, mögött, jobb és bal jelentésű szavakkal fejezték ki, és exoterikusan igen gyakran összetévesztették a kifejezéseket. Így még zavarosabbá és nehezebben érthetővé tették a Bibliában a valóság elpalástolására használt kifejezéseket (blinds). Ha hozzáfűzzük azt a tényt, hogy I. Jakab angol királynak negyvenhét Biblia-fordítója közül „csak három értett héberül és ezekből kettő meghalt, mielőtt a zsoltárokat lefordították volna” (Royal Masonic Cyclopaedia), akkor könnyen érthető, hogy mennyire megbízható a biblia angol fordítása. Ebben a munkában rend­szerint a Douay-féle róm. kat. fordítást követtük.

    1 A Szent és Titkos tudás jelképe az ókorban általában a Fa volt. Írást és feljegyzést is értettek rajta. Innen a Lipika szó, az „írók”, vagy írnokok; a „Sárkányok”, a bölcsesség jelképei, akik a Tudás Fáit őrzik; a Hesperidák „arany” almafája; a Meru hegynek kígyó-őrzötte „Buja Fái” és növényzete. Juno, aki Jupiter egybekelésekor fát ad arany gyü­mölccsel, egy másik alakja Évának, aki Ádámnak almát nyújt át a Tudás Fájáról.

    * A III. kiadásban: Achad.

    1 A Sepher Jezirah-ban és másutt ez a mondat: „Achath-Ruach-Elohim-­Chiim" azt mutatja, hogy Elohim a legjobb esetben is kétnemű, a nőnemű elem majdnem uralkodó, mert így hangzik: „EGY Ő (nőnemű), az Élet­ Elohimek Szelleme.” Amint fent már mondottuk, Achath nőnemű és Echád hímnemű, s mind a kettő EGY-et jelent (A III. kia­dásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ezt a metafizikai tanítást alig fejthetnénk ki jobban, mint ahogyan Subba Row „Bhagavad gîta" c. előadásaiban tette: „Múlaprakriti (Parabráhmam fátyola) a Logoszon (vagy „Isvara”-n) át működik, mint az egy energia. Parabrahmam az egy-lényeg, amelytől egy energia központ kel életre, ezt itt Logosznak fogom nevezni. . . A keresztények . . . az Igének hívják és ez az isteni Christos, aki örökké atyja kebelében van. A buddhisták Avalôkitêsvara­nak nevezik . . . Majdnem minden tanításban kialakították azt a gondolatot, hogy egy szellemi energia-központ létezik, amely meg nem született és örökké­való. Ez a Pralaya idejében Parabrahman kebelében van, és a Kozmikus tevékenység idejében mint öntudatos energia-központ indul ki . . .” Mert amint az előadó előrebocsátja, Parabrahman sem ez, sem az, sőt még nem is öntudat, mivel nem hozható összefüggésbe sem anyaggal, sem bármivel, ami feltételes. Sem Ego, sem Nem-Ego, de még Átma sem, hanem valóban: egyetlen for­rása a létezés minden megnyilvánulásának és módjának. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    1 Ezekről az önkéntes testöltésekről a mi tanításunkban mint Nirmánakája-król (az embert túlélő szellemi princípiumok) beszélünk.

    2 Sukshma-sarira „álomszerű”, képzelet szőtte test. Ilyen testet öltenek az égi Hierarchia alsóbb Dhyaniai.

    3 V. ö. ezt az ezoterikus tanítást a „Pistis-Sophia”-ban (Tudás = Böl­csesség) talált gnosztikus tanítással. Ebben az értekezésben Sophia Achamoth-ot úgy tüntetik fel, hogy útjában a Magasztos Világosság felé eltévedt a Káosz (anyag) vizeibe, és hogy Christos megszabadította, és az igazi ösvényre segítette. Jegyezzük meg, „Christos” a gnosztikusoknál a személytelen prin­cípiumot jelentette, a Világegyetem Atman-ját, és a minden emberi lélekben lakó Atma-t - nem Jézust; ámbár a British Museum-ban levő régi kopt kéziratokban a „Christos” nevet majdnem mindig „Jézus”-sal [A harmadik kiadásban ezenkívül: „és más nevekkel.”] helyettesítik.

    1 A legnagyobb európai származású filozófus, Immanuel Kant, biztosít arról, hogy ilyen érintkezés semmiképp sem valószínűtlen. „Bevallom, hogy nagyon is hajlandó vagyok azt állítani, hogy a világban Anyagtalan termé­szetek léteznek, és saját lelkemet ezeknek a lényeknek osztályába helyezem. Nem tudom, hol s mikor, de valamikor be fogják bizonyítani, hogy az emberi lélek még ebben az életben is felbonthatatlan összeköttetésben áll a szellem­világ valamennyi anyagtalan természetével, hogy kölcsönösen hat ezekre és benyomásokat kap ezektől.” (Träume eines Geisterseher's; idézve C. C. Massey­nek Hartmann: Spiritismus c. könyvéhez írt előszavában.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben.

    2 Mindaz, amit a modern fiziológiai kutatás pszichológiai problemákkal kapcsolatban felderített, és amit a dolgok természeténél fogva még felderíthe­tett volna az, hogy minden gondolatot, érzést és indulatot bizonyos ideg­molekuláknak más és más elrendezése kísér. Büchner, Vogt és hozzájuk hasonló más tudósok szerint a gondolat a molekulák mozgása; ebből szükség­szerűleg az következik, hogy szubjektív öntudatunk tényét teljes elvontságnak tekintsük. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    3 L. Paul Pierret, Le Livre des Morts: „Le Jour de Viens á nous”. . . c'est le jour oú Osiris a dit au Soleil: Viens! Je le vois rencontrant le Soleil dans 1'Amenti.” (XVII. fej. 61. o.) A Nap itt a Logosz (vagy Christos vagy Horus helyett áll, mint központi Lényeg összefoglaló értelemben, és mint a kiáradt Lények lényege, amelyek állagban (substance) különböznek ugyan, de lényegben nem. Amint a Bhagavad gîta előadója mondja: „nem kell azt gondolnunk, hogy a Logosz az egyetlen energia központ, melyet Parabrahm megnyilvánított; számtalan más központ is van . . . és számuk majdnem végtelen Parabrahman kebelében.” Innen erednek a „Jöjj Hozzánk Napja” és „Légy velünk Napja” stb. kifejezések. Amint a négyzet a Négy szent Erőnek vagy Hatalomnak - a Tetraktys-nak - jelképe, úgy a Kör mutatja a határt a Végtelenben; ezt sem ember, még szellemileg sem, sem Déva, sem Dhyan-Chohan nem lépheti át. A ciklikus fejlődés idebe alatt „leszállók és felszállók” Szellemei a „vasövű világot” csupán azon a napon fogják átlépni, amelyen Paranirvana küszöbéhez közelednek. Ha ezt elérik, pihenni fognak Parabrahman vagyis az „Ismeretlen Sötétség” kebelében, s azután ez valamennyiük számára Világosság lesz - az egész Mahapralaya, a „Nagy Éjszaka”, vagyis 311.040.000.000.000 évi Brahman-ba való elmerülés időszaka alatt. A „Légy-velünk-Napja” ennek a nyugalomnak időszaka, vagyis Paranirvána. A „Jöjj el hozzánk Nap” különös kifejezésre vonatkozó egyéb adatok végett 1. még Viscount de Rougé „The Funerary Ritual of the Egyptians” című könyvét. Ez a nap megfelel a keresztényeknél az utolsó ítélet napjának, amelyet vallásuk olyan durván anyagiasított. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Ezt a Stanzát a kínai szövegből fordítottuk és megtartottuk az ere­deti kifejezéseknek megfelelő neveket. Az igazi ezoterikus neveket nem adhat­juk, mert csak megzavarná az olvasót. A brahmani tanításban nincsenek a megfelelő kifejezések. Vâch, úgy látszik, több tekintetben megközelíti a kínai Kwan Yin-t, de Indiában nincsen az a rendszeres Vâch-tisztelet e név alatt, mint amilyen a Kwan Yin-tisztelet Kínában. Soha exoterikus vallásrendszer nem fogadott el nőnemű teremtőt és így a népszerű vallások kezdetétől fogva úgy tekintettek a nőre és úgy bántak a nővel, mint aki alantasabb a férfinél. Csupán Kínában és Egyiptomban volt egyenrangú Kwan-Yin és Isis a hímnemű istenekkel. Az ezotéria nem veszi figyelembe a két nemet. Legmagasabb istensége nemnélküli és alaktalan, sem Atya, sem Anya. Első meg nyilvánult lényei, égiek és földiek egyaránt, csak lassanként lesznek két­neműekké (androgynous), hogy végül két határozott nemre váljanak szét. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van, és ezzel kezdődik a Stanza magyarázata.)

    2 The Theosophist, February, 1887. 305. o. First lecture on the Bhaga­vad gîta.

    3 Az előadó a 306. lapon mondja: „a fejlődés a Logosz értelmi ener­giájából indul ki, nem csak a Mulaprakriti-be zárt hatóerők következtében. A Logosznak ez a Világossága az összekötő láncszem . . . az objektív anyag és Esvara (vagy a Logosz) szubjektív gondolata között. Több buddhista könyv Fohat-nak nevezi. Csupán ezzel az egy eszközzel dolgozik a Logosz”. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Madhya, olyasmire alkalmazzák, aminek kezdete és vége ismeretlen, és Para végtelent jelent. Ezek a kifejezések mind a végtelenségre és az idő elosztására vonatkoznak.

    2 A szanszkrit Laya szótól, az anyagnak az a pontja, ahol minden megkülönböződés megszűnt.

    * Subba Row: Five Years of Theosophy, „Personal and imper­sonal God.” (The Theosophist, IV. kötet, 1883. február 195. old.)

    1 „Fohat”-nak több jelentése van. (Lásd V. Stanza Magyarázatát és alább.) „Az Épitők Építőjé”-nek nevezik, mert az Erő, amelyet megszemé­lyesít, alkotta Hetes láncunkat.

    1 Történelemelőtti őseink árnyai viszonozhatnák a bókot a modern természettudósoknak, most amikor a vegytan új felfedezései William Crookes F. R. S.-t annak elismerésére indították, hogy a tudomány még ezer mér­földnyire van attól, hogy megismerje a legegyszerűbb molekulák összetett voltát. Tőle halljuk, hogy terra incognita (teljesen ismeretlen) a vegy­tanban egy igazán egyszerű, teljesen egynemű (homogenous) molekula. Azt kérdi: „Hol kell meghúznunk a határvonalat, nincsen-e kivezető út ebből a helyzetből? Annyira meg kell-e szigorítanunk az elemek vizsgálatát, hogy csak 60 vagy 70 jelentkező mehessen át rajta, vagy ki kell-e tárnunk a vizsga kapuit oly szélesre, hogy a felvételek számát csupán a jelentkezők száma kor­látozza?” És azután a tudós kémikus meglepő példákat hoz fel. Azt mondja: „Vegyük az ittrium esetét. Megvan a határozott atomsúlya, minden tekintetben egyszerű testhez hasonlóan viselkedik, tehát mint elem, amelyhez ugyan hozzáadhatunk valamit, de semmit el nem vehetünk. S mégis ez az ittrium, ez az egyneműnek tartott egész, ha bizonyos módon felbontjuk, egy­mással nem egészen azonos részekre bomlik, amelyek tulajdonságaik fokoza­taiban eltérők. Vagy vegyük a didymium esetét. Ez olyan test, mely az elem minden ismert tulajdonságát bírja. Nagynehezen el tudták választani tulajdon­ságaiban hozzá nagyon közel álló más testektől, és e válságos folyamat közben igen szigorú kezelésnek és pontos vizsgálatnak vetették alá. De jött egy másik vegyész, és ezt a már egyneműnek tartott testet a frakcionálás sajátod eljárá­sával két testre bontotta fel: a praseodymiumra és a neodymiumra. Ezek némi tekintetben eltérnek egymástól. Sőt mi több, még most sem vagyunk biztosak abban, hogy a neodymium és a praseodymium egyszerű testek-e? Ellenkezőleg, ezek is az oszthatóság jeleit mutatják. Ha tehát valamely elemnek tartott testről a megfelelő kezelés után kiderítjük így, hogy eltérő moleku­lákból áll, akkor joggal kérdezhetjük, nem lehetne-e hasonló eredményre jutni más elemeknél is, sőt talán valamennyi elemnél, csak meg kell találnunk az eljá­rást. De még azt is kérdezhetnénk, hol áll meg ez a szétválasztó folyamat, - fo­lyamat, mely természetesen különbségeket tételez fel minden fajtának egyéni jellegű molekulái között. És ezeknél az egymást követő szétválasztá­soknál természetesen olyan testekre akadunk, melyek mind jobban és jobban hasonlítanak egymáshoz.” (Presidential address before the Royal Society of Chemists, March 1888.) - A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.

    1 Ezt ugyanaz a tudós ugyanabban az előadásában újra megerősíti. Idézi Clerk Maxwell-t, aki azt mondja: „az elemek nem feltétlenül egyneműek (homogeneous)”. Továbbá azt írja: „Nehéz közbeeső változatoknak kiválasz­tását és kirekesztését elgondolnunk, mert hova mehettek ezek a kiküszöbölt molekulák, ha – amint okunk van hinni – az állócsillagok hidrogénje stb. minden tekintetben a mienkkel azonos molekulákból van összetéve.” És hozzá­fűzi: „Elsősorban kétségbe vonhatjuk ezt a feltétlen molekuláris azonossá­got, mert következtetésünkben eddig nem volt más segédeszközünk, csak a spektroszkóp. Ezzel szemben elfogadott tétel, hogy két test spektrumát csak úgy lehet pontosan összehasonlítani és megkülönböztetni, ha azokat azonos hőmérséklet, nyomás és minden egyéb fizikai feltétel mellett vizsgáljuk meg. Határozottan láttunk a Nap spektrumában sugarakat, amelyeknek azonosságát megállapítani nem tudtuk.”

    2 Minden világnak meg van a maga Fohatja, aki saját hatáskörében mindenütt-jelenlevő. De annyi Fohat van, amennyi világ. Mindegyik meg­nyilvánulása erejében és fokaiban különböző. Az egyéni Fohatok Egy Egye­temes Gyűjtő (Collective) Fohatot alkotnak. - Ez az aspektus-Lénye az egy fel­tétlen Nem-Lénynek, s ez az abszolút Létezés (Be-Ness), „Sat”. Azt mondják, hogy „Minden Manvantara alatt millió és billió világ jön létre”. Ennélfogva sok olyan Fohatnak kell lennie, akiket tudatos és értelmes Erőknek tartunk. Ez kétségtelenül a tudományos elmék nagy bosszúságára (disgust) szolgál. Mindazonáltal az okkultisták - mert erre alapos okuk van - minden termé­szeti erőt az anyag valódi, noha érzékfeletti állapotának tartanak, és azt állítják, hogy ezeket az erőket olyan Lények, akik a megfelelő érzékekkel rendelkeznek, észlelhetik is.

    3 Valóban, ha elképzeljük, hogy van ilyen vegyész, akinek még intuíciója is volna, akkor bátorsága talán jutalmat aratna, ha egy pillanatra kilépne a szorosan vett „egzakt tudomány” szokásos kerékvágásából, amint ezt a régi alkímisták tették.

    1 Aki át akarná alakítani (allotropise) a renyhe oxigént ózonná, az alkímiai aktivitás fokáig úgy, hogy tiszta lényegére vezetné le (erre vannak eljárások): ezzel valami „Élet Elixír"-t fedezne fel, és ezt gyakorlati célokra alkalmazhatná. (A III. kiadásban a szövegben.)

    2 A „Ring” szó elvétve a „Lánc” értelmében fordul elő. (Ford.)

    3 Brahmanai számítás szerint 311,040,000,000,000 évből álló időszak.

    * A III. kiadásban: Brahmâ fejéből.

    1 Lásd: „Scientific Arena”, havilap, 1886. július, augusztus és szep­temberi számait. Ez a folyóirat általános filozófiai tanításokkal és ezeknek a korunk vallási gondolatvilágára való hatásával foglalkozik. Kiadja: A. Wilford Hall, Ph. D. LL. D. New-Yorkban.

    * A III. kiadásban: ott van a magasabb és noumenoni ok, az Értelmek. Ennek . . . stb.

    1 Azt hisszük, hogy ezt a nevet használta Mr. Keely arra, amit ő „Éterikus Központok”-nak is nevez. A philadelphiai Mr. Keely, a híres „motor” feltalálója, amelyről az ő bámulói remélték, hogy a világ hajtó erejét majd egészen felforgatja.

    1 A Hold csak annyiban holt, amennyiben benső „princípiumairól” van szó - azaz pszichikailag és szellemileg, bármennyire képtelennek is lássék ez az állítás. Fizikailag a Hold csak olyan, mint a félig bénult test. Az okkultiz­musban találóan az „őrült anyának", a nagy égi őrültnek nevezik.

    2 Igen jó példa Uránusz és Neptunusz. Ezeknek holdjairól - szám­szerint, egyiknek négy, másiknak egy - azt tartották, hogy keletről nyugatra haladnak pályájukon, míg a többi hold mind nyugatról keletre kering. Ez mutatja, milyen megbízhatatlan minden a priori következtetés, még ha a legszigorúbb matematikai számításokon alapszik is. Kant és Laplace híres elmélete, t. i. hogy a Naprendszerünk a ködgyűrűkből alakult ki, főképpen azon a feltevésen alapult, hogy valamennyi bolygó ugyanabban az irányban kering. Laplace annyira bízott ebben a tényben, melyet az ő idejében matemati­kailag bebizonyítottak, hogy ő, a nagy csillagász, a valószínűség elméletével számítva, fogadni akart három milliárdba, hogy a következő fölfedezésre kerülő bolygórendszernek ugyanaz lesz a sajátossága, t. i. a kelet felé való moz­gás. A matematika tudománya változatlan törvényeivel „a további kísérletek és megfigyelések elbántak”. A mai napig általánosságban elfogadott gondolat, hogy Laplace tévedett. De néhány csillagásznak végül sikerült kimutatni (?), hogy a tévedés csak abban állt, hogy tévesnek tartották Laplace állítását. S most iparkodnak is a tévedést helyrehozni anélkül, hogy az általános figyelmet a baklövésre (bévue) vonnák. Sok ilyen kellemetlen meglepetés vár még oly elméletekre is, amelyek tisztán fizikai jellegűek. Hát még milyen kiábrándulások érhetnek bennünket transzcendentális okkult természetű kérdésekben? Az Okkultizmus minden esetre azt tanítja, fogy az úgy nevezett „visszafelé keringés” valóság. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Az Okkultisták azonban teljesen megbíznak saját pontos csillagászati és matematikai feljegyzéseikben, kiszámítják az emberiség korát, és azt állítják, hogy az ember (mint különvált nem ebben a Körben, éppen 18,618,727 év óta létezik. Ezt mondja t. i. a brahmani tanítás, sőt még néhány hindu naptár is.

    2 „Esoteric Buddhism” és „Man.” A III. kiadás hozzáteszi: „Fragments of Forgotten History.”

    1 T. i. Kozmosz-nélküli (előtti) állapot.

    2 Sokkal több bolygót sorolnak fel a Titkos Könyvek, mint a modern csillagászati munkák.

    1 Samuel Laing, a „Modern Science and Modern Thought” írója azt mondja: „A csillagászati következtetések olyan bizonytalan adatokon alapuló elméletek, hogy egyes esetekben hihetetlen kicsiny az eredmény, mint p. o. 15 millió évet adnak a naprendszerben lefolyt teljes kialakulás folyamatának. Másokban az eredmény alig hihetően nagy, mint p. o. abban az elméletben, hogy a Holdat akkor dobta ki magából a Föld, mikor három óra alatt fordult meg tengelye körül. Pedig a jelenleg megfigyelt legnagyobb lassúbbodást véve alapul, 600 millió év kellene, hogy a Föld huszonnégy óra helyett, huszon­három óra alatt forduljon meg.” (48. l.). Ha a fizikusok elfogadhatnak ilyen elméleteket, miért vetnénk el, mint nevetséges túlzást a hindu időszámí­tást? (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Tagadhatatlanul mellékbolygó, ez azonban nem gyengíti azt az elmé­letet, hogy hulláját kivéve mindent odaadott a Földnek. Hogy Darwin elmélete megálljon, az éppen most megdőlt feltevés mellett (1. az utolsó jegyzetet), egy még kevésbé összeegyeztethető elméletet kellene kitalálni. A Hold, úgy mondják, majdnem hatszor olyan gyorsan hűlt ki, mint a Föld. (Winchell: World-Life). „Ha a Föld 14.000.000 éves, kérgének képződése óta, akkor a Hold csak tizenegy és kétharmad millió éves ettől az állapotától számítva . . .” stb. És ha a Holdunk csak Földünkből kiloccsant valami, miért nem lehet hasonlóra következtetni más bolygók Holdjainál? A csillagászok „nem tudják.” Miért ne lehetnének Vénusznak és a Marsnak holdjai, és hogyan alakultak ki, ha léteznek? Mert, azt mondjuk, a tudománynak csak egy kulcsa van, - az anyag kulcsa - amivel a természet titkait feltárhatja. Az okkult filozófiának viszont hét kulcsa van, és az megmagyarázza azt is, amit a tudomány nem lát. Merkurnak és Vénusznak nincsenek holdjai, de voltak „szülői” éppen úgy, amint a Földnek volt. Mind a kettő sokkal idősebb, mint a Föld, és mielőtt utóbbi eléri a hetedik körét, anyja a Hold, ritka levegővé fog válni, amint az más bolygók holdjaival már is történt vagy még nem történt meg, mert vannak bolygók, amelyeknek több holdjuk van. Ez újra rejtély, s a csillagászat egyetlen Oedipusa sem oldotta meg. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    1 Kosa (kosha) szószerint annyi mint „burok”, minden princípium burka.


    2 „Élet”

    3 Az asztrális test vagy Linga Sarira.

    4 Sthula-Upadhi vagy princípium alapja

    5 Buddhi

    1 Lásd a III-ik ábrát a VI. Stanza 6. Sloka magyarázatában.

    2 E műben nem foglalkozunk a többi Gömbbel, legfeljebb alkalomadtán.

    1 Kivétel természetesen mindazok a bolygók, melyek a negyedik helyen vannak, mint p. o. a mi Földünk, a Hold stb. stb. Az összes küldött vagy kapott levelek másolatai e könyv írója birtokában vannak, kivéve egy pár személyes érdekű levelet, - amelyben, amint a Mester mondja, nem volt tanítás. Mivel kezdetben az írónak az volt a kötelessége, hogy válaszoljon, és megmagyarázzon bizonyos részeket, amelyek érintetlenül maradtak, több mint valószínű, hogy e másolatokhoz fűzött rengeteg széljegyzet ellenére is, a szerző - mert nem tudott jól angolul, és mert félt, hogy túlságosan sokat fog mondani - talán helytelenül közölte a kapott felvilágosítást. Minden egyes esetben magára veszi a teljes felelősséget. De tovább nem nézheti, hogy a tanít­ványok még ezután is tévedések hatása alatt maradjanak, vagy azt higyjék, hogy a hiba az ezoterikus rendszerben van. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Ugyancsak ebben a levélben az Esoteric Buddhism írójának egyik tanítója határozottan azt mondja, hogy ez lehetetlen. Így ír: - „Értse meg, hogy Ön olyasmit kérdez, ami a legmagasabb beavatás körébe vág, és hogy én (csak) általános áttekintést adhatok, de nem merek és nem is akarok részle­tekbe bocsátkozni. .”

    1 As Globes, they are in CO ADUNITION but not IN CONSUBSTANSTIALITY WITH OUR EARTH.

    * „Mester-levelek”, 81. o.

    * A III. kiadásban: „Man: Fragments of Forgotten Truth.”

    ** „Mester-levelek”, 94. o.

    *** Uo. 82, 83. o.

    1 „Lucifer”, 1888. május

    1 Az okkultizmus többféle pihenés-időszakot (Pralayát) ismer. Minden gömbnek van egyéni Pralayája, amikor az emberiség és élet a következő gömbre megy át - ez tehát hét kisebb Pralaya minden körben. A bolygó-Pralaya ez akkor következik be, mikor a hét Kör befejeződött. A Nap-Pralaya, mikor az egész rendszernek vége, és végül az Egyetemes, Maha- vagy Brahmâ-Pralaya, „Brahmâ korszakának” végén. Ez a három fő pralaya vagy „a pusztulás időszakai”. Van még sok kisebb pralaya, ezekkel azonban most nem foglalkozunk.

    1 A megtévesztő „Emberek” kifejezést kell itt használnunk. Ez jó bizonyíték arra, hogy mennyire nem alkalmas bármely európai nyelv ezek finom megkülönböztetések kifejezésére.

    Nyilvánvaló, hogy ezek az „Emberek” sem külső alakra, sem termé­szetre nem hasonlítottak a mai emberekhez. Azt kérdezhetnék: miért nevezik őket akkor egyáltalában „Embereknek”? Mert semmilyen európai nyelv­ben nincsen olyan kifejezés, mely a kívánt fogalmat megközelítené. Az „Emberek” szó legalább megjelöli azt, hogy ezek a lények „MANUK”, gondol­kozó lények voltak, bármennyire is eltértek alakban és értelmiségben tőlünk. Valóságban azonban, szellemiessésgük és értelmességük tekintetében inkább „Istenek” voltak, mint „Emberek”.

    Ugyanezzel a nyelvbeli nehézséggel találkozunk, az „állapotok” leírásánál, amelyeken a Monád áthalad. Metafizikai értelemben természetesen képtelenség a Monád „fejlődéséről” beszélnünk, vagy azt mondanunk, hogy a Monád „Emberré” lesz. De ha csak megkisérelnénk ügyelni a nyelv meta­fizikai pontosságára olyan nyelvben, mint az angol, akkor még legalább is három külön kötetre terjedne a munkánk, mert ez igen sok szóismétlés­sel járna, ami pedig nagyon kifárasztaná az olvasót. Nyilvánvaló, hogy a MONÁD sem haladni, sem fejlődni nem tud, sőt még nem is érintik azok az állapot-változások, amelyeken átmegy. Ő nem ebből a világból vagy síkból való. Az isteni fény és tűz elpusztíthatatlan csillagához hasonlíthatjuk, Földünkre ledobott mentő deszka azoknak a személyiségeknek, amelyekben lakik. Beléje kell kapaszkodniuk e személyiségeknek, hogy így isteni termé­szetében részesülve, elérjék a halhatatlanságot. Magára hagyva, a Monád nem kapaszkodik senkibe, de a fejlődés soha nem pihenő árja, mint a „deszkát”, úgy fogja egy másik megtestesülésbe sodorni. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Az „ember-időszak” kifejezést itt azért használtuk, mert meg kell neveznünk azt a negyedik birodalmat, mely az állat-birodalomra következik. De valósággal az „Ember”, az A gömöbön, az első körben, nem Ember, hanem ennek csak ősképe, vagyis asztrális régiókba tartozó, kiterjedés nélküli, tükrö­ződése. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 „Fizikai” itt kozmikus célokra és munkára megkülönböződöttet jelent. Ez a „fizikai” rész, bár tárgyszerű más síkok lényeinek észlelése számára, de nekünk mégis teljesen alanyi a mi síkunkon.

    * csájá: tudathordozó élő ember, test.

    1 Ezek az „Elementálok” pedig csak a következő nagy Bolygó-Manvantara-ban lesznek emberi Monádok.

    2 A Természet soha sem ismétli meg magát, ilyenformán a mai ember­szabású majmok nem léteztek a Miocén korszak közepe előtt. Ettől kezdve mint minden keresztezés, úgy ezek is, az idő folyamán mind nagyobb és nagyobb hajlandóságot mutattak visszatérni az ős-szülők típusához: a fekete és sárga óriás Lemuria-Antlantiakhoz. Hasztalan a „hiányzó láncszem” keresése. Millió meg millió év múlva a hatodik gyökérfaj vége felé élő tudósok a mi jelenlegi fajainkat, helyesebben a megkövesült maradványaikat, kicsi, jelentéktelen majmoknak, a genus homo egy kihalt fajtája maradványainak, fogják tartani. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    3 Az ilyen emberszabású majmok kivételek, mert nem voltak a termé­szet tervében, hanem az „értelem nélküli” embernek közvetlen alkotásai és teremtményei. A hinduk az emberszabású és a többi majmokat az Istenektől származtatják, mert a harmadik faj emberei egy más síkból való istenek voltak, akik „értelem nélküli” halandókká lettek. Ezt a tárgyat már tizenkét évvel ezelőtt az „Isis Unveiled”-ben érintettük, annyira amennyire akkor lehetett. A 278-279. oldalakon az olvasónak azt tanácsoltuk, hogy forduljon a „Brahminokhoz, ha meg akarja ismerni a majmok iránti tiszleletük okát. Talán megtudná akkor (az olvasó), - ha ugyan a Brahman érdemesnek tartaná, hogy neki magyarázatot adjon - hogy a hindu nem lát egyebet a majomban, mint amit a Manu is akar, hogy lásson: az emberi családdal legszorosabb összeköttetésben lévő fajok átalakulását, a végső tökéletesedés előtt álló, saját fajába oltott, fattyúhajtást. Megtudná továbbá, hogy a művelt „pogányok” szemében a szellemi vagy belső ember és annak földi, fizikai burka külön-külön dolog. Hogy a fizikai természet, az erőknek és fizikai korrelációinak ez a nagy összetétele, mely állandóan a tökéletesedés felé tart, szükségképpen használja fel a rendelkezésére álló anyagot. Haladás közben alakít és átalakít, végül az emberben munkáját elérve, csak őt mutatja fel, mint az isteni Szellem befogadására egyedül érdemes tabernákulumot.”

    Sőt ugyanazon az oldalon, a jegyzet egy német tudományos munkát is említ. Azt mondja, hogy egy hannoveri tudós nemrégiben kiadott egy könyvet, címe: „Über die Auflösung der Arten durch natürliche Zuchtwahl”, s ebben igen ügyesen kimutatja, hogy Darwin teljesen tévedett, amikor az embert a majomra vezette vissza. Azt állítja, hogy ellenkezőleg, a majom származott az embertől. Rámutat arra, hogy kezdetben az emberi­ség jelen fajunknak és az emberi méltóságnak, erkölcsileg és fizikailag, mintája és ősképe volt, még pedig formai szépsége, vonásainak szabályos­sága, koponyájának fejlettsége, érzéseinek nemessége, hősi felbuzdulása és eszményi felfogásának nagyszerűsége miatt. Ez tisztán brahmani, buddhista és kabbalista filozófia. A könyv tele van képekkel, ábrákkal, stb. Állítja, hogy az ember fokozatos fizikai és erkölcsi hanyatlása és süllyedése az etnoló­giai átváltozásokon keresztül kimutatható, egészen a mi időnkig. S mivel egy része máris visszafejlődött majmokká, a kikerülhetetlen szükségesség törvénye folytán a mai idők művelt emberét is hasonló utódok fogják követni. Ha jelenből következtetünk a jövőre, sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ilyen szellem nélküli és anyagias faj majomként végzi életét, s nem mint Szeráf. De ámbár a majom az embertől származik, mégis biztos, hogy az emberi Monád, ha egyszer elérte az emberiség színvonalát, soha többé nem testesülhet újra állati formában. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szöveg­ben van).

    1 Ez itt, a természetünket és testünket alkotó, hét hierarchia vagy Pitri-k és Dhyan Chohan-ok Természetét jelenti.

    * A III. kiadásban: Andzsana-tól, Kesarî nevű szörnyeteg feleségétől.

    1 És ha ez ellentmond az előbbi állításnak, hogy t. i. az állat később jelent meg, mint az ember, akkor kérjük az olvasót, tartsa szem előtt, hogy az állat szón csak a placentás emlősöket értjük. Abban az időben olyan állatok éltek, melyekről az állattan még csak nem is álmodhat, és a szaporo­dás módjai nem voltak azonosak azokkal, melyeket a modern fiziológia ismer. Egyáltalán nem helyes ilyen kérdéseket nyilvánosan tárgyalni, de ellentmondás vagy képtelenség nincs benne. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    * A III. kiadásban ehhez a Slokához kapcsolódik a következő 6. Sloka, ami helyesnek látszik, mert az I. kiadásban így két 6. sz. Sloka van.

    1 Amint látni fogjuk, ebben a korszakban történt, - amikor a negyedik, az Atlanti faj műveltségének, tudásának és emberi értelmességének is legmaga­sabb fokát érte el, - hogy a fajok fiziológiai-szellemi kiegyenlítődésének végső válsága az emberiséget megosztotta, és két homlokegyenesen ellenkező irányú útra terelte, a tudás vagy Vidya JOBB és BAL-felőli ösvényeire. A magya­rázat szavai szerint, a fehér és fekete mágia magvait így hintették el azok­ban a napokban. A magvak lappangtak egy ideig, és csak az ötödik faj (a mi fajunk) korai időszakában csíráztak ki. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A „New Aspects of Life" c. munka szerzője kabballisztikus nézeteket magyarázván, a bukott angyalokról azt mondja: „A jelképes tanítás szerint a szellem, amely csupán Isten végrehajtó eszköze volt, kifejtett és kifejtendő működésében saját akaratúvá lett, és amidőn saját akaratát tette az isteni kívánság helyébe, megbukott. Innen van, hogy a szellemek birodalma és uralma, és a szellemi cselekvés, melyek a szellemi akarásból áradnak ki, s annak eredményei, kívül állanak a lelkek birodalmán és az isteni működésen, azzal ellentétesek és annak ellentmondanak.” Eddig jó; de mit ért a szerző, amikor ezt mondja: „Amikor az ember meg volt teremtve, emberi volt alkatában, emberi volt vonzalmaiban, emberi reményeiben és törekvéseiben. Ebből az állapotból bukott az állatiság, a vadság állapotába? Ez homlok­egyenest ellentmond a keleti tanításunknak és még a kabbalisztikus gondolat­nak is, amennyire mi látjuk, és magának a bibliának is. Testiséggel és állagi­sággal színezett pozitív filozófiának tűnik fel, noha nagyon nehezen mondhatnánk meg egészen bizonyosan, hogy mit is értett a szerző. (lásd a 235. oldalon) Mindazonáltal „Bukás a természetesből a természet-fölöttibe és az állatiba” - a természet-fölötti ebben az esetben a tisztán szellemi értelemben - azt jelenti, amire mi gondolunk. (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban: Jelenések könyve XII. 7-9.

    1 Dunlap kimutatja, Irenaeus, Justinus vértanúra és magának a Codexnek tekintélyére hivatkozva, hogy a nazarénusok a „Szellemet” Földünkkel való viszonyában nőneműnek és „Gonosz Hatalomnak” tekintették. (Dunlap: Sod, the Son of the Man, 52. o) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Pthahil azonos a Pitri-k seregével, akik csak „buroknak teremtették az embert”. A nazarénusoknál ő a világosság királya volt, és a teremtő; de eben a példában ő a szerencsétlen Prometheus, aki nem tud szert tenni az isteni lélek alkotásához szükséges Elő Tűzre, mert nem ismeri a titkos nevet, a kabbalisták kimondhatatlan, vagy közölhetetlen nevét.

    3 Az Anyag és a testi vágy szelleme; „Kamarupa” „Manas” Elme nélkül.

    4 L. Frank: Codex Nazaraeus és Dunlap: „Sod, the Son of the Man”.

    5 Codex Nazaraeus. II. 233.

    6 A nazarénusoknak ez a Mano-ja nagyon hasonlít a hindu Manu-ra, a Rig Véda Mennyei Emberére.

    7 Én vagyok az igazi szőlőtő és az én Atyám a szőlőműves (János XV. 1.)

    1 A gnosztikusoknál Krisztus, - valamint Mihály is, aki vele bizonyos tekintetben azonos - „az Aeonok Feje” volt.

    2 Codex Nazaraeus II. 135.

    3 Ugyanott.

    4 Lásd: Pherecydes Kozmogóniáját.

    5 Megtalálhatjuk azonban a kaldeai „Számok Könyvében”.

    1 Az asztrális fény ugyanabban a viszonyban áll Akâsa-val és Anima Mundi-val, mint a Sátán az istenséggel. Egy és ugyanaz a dolog két oldaláról nézve: a szellemiről és a lelkiről, - az éter-felettiről (az anyag és a tiszta szellem összekötő kapcsa) és a fizikairól. Lásd a különbséget nous, a magasabb isteni bölcsesség, és psyche, az alsóbb és földi között (Szt. Jakab III. 15-17). Lásd „Demon est Deus inversus”, e kötet II. részét.

    2 Ialdabaóth összetett név, mely áll Ialda ךלי „a gyermek” és Baóthból צוחב a tojás és baóth חוחב „káosz”, üresség, űr vagy pusztaság; vagyis a káosz tojásában született gyermek, úgy mint Brahmâ. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Akik a Kabala-t tanulmányozzák, azok jól ismerik Jehovának a Holddal való összefüggését.

    4 A nazarénusokról l. Isis Unveiled II. köt. 131. és 132. o. Az igazi Christos igazi követői mind nazarénusok és keresztények voltak, és szembe helyezkedtek a későbbi keresztényekkel.

    5 Lásd fentebb a hét világból álló holdlánc ábráját (II. ábra), ahol épp úgy, mint a mi láncunkban, vagy bármely más láncban, a felső világok szelle­miek, míg a legalsókat, legyen az akár a Hold, akár a Föld vagy bármely más bolygó, elsötétíti az anyag.

    6 L. Isis II. kötet, 186. o.

    7 Figyelmeztetjük az olvasót, hogy a Kozmosz Stanzáinkban gyakran csak a mi Naprendszerünket jelenti s nem a Végtelen Világegyetemet.

    .

    1 Az Arupa vagy „alaknélküli” ott, ahol a forma megszűnik az objektív síkon.

    2 Az „Őskép” szót itt nem abban az értelemben kell venni, amelyben a platonisták vették. Itt nem a világot jelenti, amint az istenség Elméjében létezett (ez volt a platonista felfogás), hanem első mintának készült világot, melyet a fizikailag következő világoknak követniük és tökéletesíteniük kell, noha tisztaság tekintetében megromlanak.

    3 Ez a kozmikus tudat négy alsó síkja, a három magasabb sík az ember értelmének jelenlegi fejlettségében elérhetetlen. Az emberi tudat hét állapota teljesen más kérdés.

    * A III. kiadásban: Ennek jobb megértése céljából l. „Saptaparna”-t a „Tárgyjegyzetben.”

    1 Minden csillagásznak, vegyésznek és természettudósnak legalább is pszichométernek kellene lennie, ha látni és fölmérni akarná azt a különbséget, azt az óriási mélységet, amely a földi anyagot az érzék-feletti anyag finomabb fokaitól elválasztja. Saját magának kellene érzékelnie azt a különbséget, amelyben most hinni sem akar. Évekkel ezelőtt Elizabeth Denton, kora egyik legtanultabb, de egyúttal egyik leganyagiasabb és szkeptikusabb asszonya, - Denton tanár, a jól ismert amerikai geológus és „The Soul of Things” írójá­nak felesége - szkepticizmusa ellenére a legcsodálatosabb pszichométerek egyike volt. Egyik kísérletében, midőn borítékba zárt meteorkő-szilánkot helyeztek homlokára, bár nem tudta, hogy mit tartalmaz a boríték, a követ­kezőket mondta:

    „Mily nagy a különbség a között, amit itt ismerünk anyagnak, s a között, ami ott anyagnak látszik! Az egyikben az elemek olyan durvák és szögletesek, csodálom, hogy egyáltalán el tudjuk viselni, még inkább, hogy folytatni akarjuk velük jelenlegi viszonyunkat; a másikban valamennyi elem olyan finomult, annyira mentes attól a kiállóan durva szögletességtől, mely itt az elemeket jellemzi, hogy csak ezt tekinthetem igazi létezésnek, nem pedig az ittenit”. (Id. munka, III. kötet, 345-6. o.) (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szö­vegben van.)

    2 Ha gondosan elemezzük és megfontoljuk, ez olyan tudományos, hogy még a mai késő korszakunkban is megfelel a tudománynak.

    1 A gömbök vagy égitestek hét alapvető átalakulását, vagy inkább alkotóanyaguk részecskéinek átalakulását, következőképen írják le: (1) a homogén; (2) a légnemű és ragyogó (gázféle); (3) túróhoz hasonló (ködszerű); (4) atomi, éteri (a mozgás és ennélfogva a megkülönböződés kezdete); (5) csíraszerű, tüzes (megkülönböződött de csak az elemek csíráiból össze­tett, t. i. az elemek a legkorábbi állapotában; ugyanis hét állapotjuk van, ha teljesen kifejlődtek a mi Földünkön); (6) négyszeres, gőzszerű (a jövendő Föld); (7) hideg és függő (t. i. a Naptól, az élet és a világosság szempont­jából). (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van).

    2 Ez nem lehet annyira nem-tudományos, mert Descartes is azt gon­dolta, hogy „a bolygók azért forognak tengelyük körül, mert valamikor ragyogó csillagok voltak, örvény-központok”. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szöveg­ben van.)

    * A III. kiadásban: Gyökér-Fajban.

    1 Aki ezt az állítást kétségbe vonja, hadd magyarázza meg más, éppoly észszerű alapon annak a rendkívüli tudásnak a titkát, amellyel a régiek ren­delkeztek; pedig azt mondják róluk, hogy alsóbbrendű, állathoz hasonló vademberek-ből, a paleolit korszak barlang-embereiből fejlődtek. Ha meg akarja ismerni az igazi isteni művészetet, és megérteni az arányosság minden szabályá­ban és törvényében elrejtett, mély ezoterikus jelentést, akkor forduljon az olyan mun­kákhoz, amilyenek p. o. az Augustus korában élő Vitruvius Pollio, építészetről szóló munkái, mert ezekben az arányosság összes szabályai megfelelnek a régi beavatás alkalmával tanított szabályoknak. A paleolit korszakból való barlang-embertől leszármazott ember csak nem fejthetett ki ilyen tudományt segítség nélkül, még az évezredekig tartó gondolat- és értelem-fejlődés ellenére sem. A harmadik gyökérfajban megtestesült Rishi-k és Dévá-k tanítványai továbbadták tudásukat nemzedékeken keresztül, Egyiptomnak és Görögország­nak, az arányosság törvénykönyvével együtt, amely most már nincs meg. Épp így adták ezt tovább a negyedik faj, az Atlantiak Beavatottjai a Cyklopjaik­nak t. i. a „Ciklusok” vagy a „Végtelenség Fiai”-nak; ezeknek neve szállt át a gnosztikus papok még későbbi nemzedékeire. Ezeknek az isteni töké­letességű építészeti arányoknak tulajdonítható, hogy a régiek meg tudták építeni a következő korok csodáit: templomokat, piramisokat, barlang­ templomokat, „Cromlech”-eket (két óriási kőre helyezett kőtábla), „Cairn”-eket (kőhalom), oltárokat. Ezek azt bizonyítják, hogy olyan gépek és mechanikai ismeretek birtokában voltak, amelyekhez képest a modern ügyesség csak gyermekjáték; ez a modern ügyesség saját maga is, „százkezű óriások műveinek” nevezi. (L. Kenealy „Book of God”). Modern építészek talán nem teljesen mellőzték ezeket a szabályokat, de annyi empírikus újitást tettek hozzá, hogy a helyes arányokat elrontották. Vitruvius adta át az utókornak a halhatatlan isteneknek emelt görög templomok építé­sének szabályait. És Marcus Vitruvius Pollio az építészetről szóló tíz könyve csak ezoterikusan tanulmányozható, - mert ő beavatott volt. A Druida-körök, a Dolmen-ek, India, Egyiptom, és Görögország templomai, az Európában levő tornyok és a 127 város, - amelyekről az Institut francais megállapította, hogy „cyklop-eredetűek”, - mind beavatott, pap-építészek alkotásai. S ezek azoktól származtak, akiket joggal az „Építőknek” nevezett, „Isten-fiak” tanítottak. A megértő utókor ezekről a leszármazottakról ezt mondja: „Nem használtak sem vakolatot, sem cementet, sem acélt, sem vasat a kövek faragására és mégis oly mesteri módon dolgozták ki, hogy gyakran nem is lehet észrevenni az összeillesztés helyét, noha ezekből a kövekből sok, 18 lábnyi széles, p. o. Peruban, söt Cuzco várának falaiban még ennél is nagyobb kövek vannak”. (Acosta IV. 14.) „Továbbá Syene kútja, mely 5,400 évvel ezelőtt épült, mikor ez a hely éppen a térítőn feküdt (t. i. helyzete azóta megváltozott), úgy volt megszerkesztve, hogy délben, pontosan a nyári napforduló pillanatában, a Nap teljes korongja visszatükröződött a felszínén. Ez olyan alkotás, melyet Európa összes csillagászainak egyesített tudása most nem tudna létrehozni. (Kenealy: „Book of God” 118. o.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadás hozzáteszi: a IX. Stanzához fűzött részben.

    * A III. kiadásban e helyett: „az ő szívében, mely vele született” stb.

    1 Az, ami természetes volt az ősember szemében, csak most vált csodává számunkra, és az, ami az ő számára csoda volt, soha sem volna kifejezhető a mi nyelvünkön.

    ** Ovidius: Metamorfózis, I. könyv, 76-77 o.

    1 A hindu népen kívül nincs nemzet a világon, melyben az odaadás érzése vagy a vallásos miszticizmus érzése, jobban kifejlődött és előtérbe lépett volna. Lásd, hogy mit mondanak Max Müller munkái erről a sajátos­ságról és nemzeti vonásról. Ez a harmadik faj tudatos ős-embereitől való közvetlen örökség.

    * A III. kiadás hozzáfűzi : „Lectures on Heroes”

    1 Ez a Kozmikus princípiumra vonatkozik.

    2 A hét teremtő Rishi, most a Göncölszekér csillagképpel kapcsolatosak.

    1 Valójában a szofizmák és paradoxonok évszázadokon át tartó szün­telen munkájának eredménye, hogy a Microprosopus-t - aki filozófiai érte­lemben határozottan különbözik a meg-nem-nyilvánult örökkévaló Logosz-tól, „az Atyával egy”-től, azonosították Jehovah-val, vagyis az Egy élő Istennel (!), pedig Jehovah = Binah, a nőnemű Sephiróth (a III. kiadásban: „Sephira”). Ezt a tényt nem véshetjük eléggé mélyen az olvasó elméjébe. (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van).

    2 A Microprosopus, amint mondtuk, a megnyilvánult Logosz; ilyen sok van.

    3 Sephira a Korona, Kether, de csak az elvont princípiumban, mint a matematikában használt x (az ismeretlen mennyiség.) A megkülönböződött természet síkján ő Adam-Kadmon-nak - az első kétneműnek a nőnemű fele. A Kabala azt tanítja, hogy a „Fiat Lux” kifejezés (Genesis I. Fej.) a Sephiroth-ok alakulására és fejlődésére vonatkozott, s nem a világosságra, mint a sötétség ellentétére. Simeon rabbi mondja: „Ó, társaim, ó társaim, az ember mint kisugárzás egyszerre volt férfi is, nő is, valóban Adam-Kadmon, és ez e szavak értelme „Legyen világosság, és lőn világosság! Ez a kettős ember.” (Auszüge aus dem Zohar 13-15. o.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 Lásd a következő jegyzetet. Ezek az elemek: Tűz, Levegő stb. nem pedig a mi összetett elemeink.

    2 Ez a „Tudat” nincs a mienkkel viszonyban. Az „Egy megnyilvá­nult" tudata, noha nem abszolút, mégsem feltétlen (unconditioned). Mahat, (az Egyetemes Elme), Brahmâ-Teremtőnek, de Pradhâna-nak (a meg nem különböződött anyagnak) is első teremtménye.

    1 Figyelemre méltó, hogy a modern vegytan elveti az okkultizmus és a vallás babonájaként az elementáloknak, Angyaloknak stb. nevezett anyagi és láthatatlan lényekről szóló elméletet. Persze soha sem tekintett bele ezek­nek a testnélküli lényeknek a filozófiájába, nem is elmélkedett rajtuk. Pedig a megfigyelések és felfedezések kényszeríthették volna arra, hogy elfogadja és felismerje a kémiai atom fejlődésében is a haladásnak ugyanazt az arányát és rendjét, amelyet az okkultizmus a Dhyanok-ra és az Atomokra nézve elfogad, - mivel az analógia az ő első törvénye. Fentebb láttuk, hogy a Rúpa-angyalok legelső csoportja négyes, mivel mindegyikhez egy-egy elem járul a leszállás sorrendjében. A kémiában az atomok is a lefele haladásukban monatomi­kusak, diatomikusak és tetratomikusak, stb. Ne feledjük el, hogy a tűz, a víz, a levegő vagy az úgynevezett „Ős-Teremtés Elemei” nem azok az összetett elemek, amelyek a Földön találhatók, hanem ezek noumenoni, homogén elemek - a földi elemek - szellemei. Azután következnek a hetes csoportok vagy seregek. Ha táblázatba rendezve ezeket, az atomokkal párhuzamosan helyezzük el, akkor ezen lények természete, a lefelé való haladás fokozataiban matematikai pontossággal az összetett elemeknek felel meg, az analógia szempontjából. Ez természetesen csak okkultista készítette táblákra vonat­kozik, mert ha az angyali lények fokozatait egy sorba helyeznénk a tudomány kémiai atomjainak fokozataival - a feltételezett héliumtól kezdve az urániumig - akkor természetesen eltérés mutatkoznék. Utóbbiaknak csak az asztrális sík négy legalsó rendje felel meg. Az atom, helyesebben a molekula vagy kémiai elem három magasabb princípiumát csakis a beavatott Dangma-Szeme láthatja. De ha a vegytan a helyes utat akarná meg­találni, akkor az okkultisták táblázata szerint kellene kijavítania táblázatát, - ezt aligha fogja megtenni. Az ezoterikus filozófiában minden fizikai részecske magasabb noumenon-jához - t. i. a Lényhez kapcsolatos, melynek lényegéhez tartozik - és tőle függ. Mind fent, mind lent, a szellemi az Isteniből fejlődik, a pszicho-mentális a szellemiből - ennek alsóbb síkját már az asztrális színezi - az egész élő és (látszólag) élettelen természet párhuza­mos irányban fejlődik, és sajátosságait épp úgy fentről, mint lentről nyeri. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A hetes szám nem csak hét lényre vonatkozik, hanem hét csoportra, vagy seregre is, amint már magyaráztuk. A legmagasabb csoport, az Aszurá-k, Brahmâ első testében születtek - mely „éjjel”-re változott. Ez a legmagasabb csoport hetes, t. i. hét osztályra oszlik, mint a Pitri-k; ezekből három arupa (testnélküli) és négynek teste van. (L. Vishnu Purâna I. Könyv) Ők valójában inkább a mi Pitri-jeink (ősök), mint azok a Pitri-k, amelyek kivetí­tették az első fizikai embereket. (Lásd a II. kötet.)

    1 Ezen egyiptomi vallási jelkép igazi, bár rejtett jelentésének van egy könnyebb magyarázata. A Krokodilus elsőnek várja be és fogadja a reggeli Nap emésztő tüzét, épp ezért csakhamar a Nap hőségét személyesítette meg. A napkelte olyan volt, mint „az Isteneket éltető, isteni léleknek” megérkezése a földre az emberek közé. Innen ered a különös szimbolizmus. A múmia feltette a krokodilus fejét, jelezvén, hogy ő a földről érkező lélek. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A „magasabb világ”-nak nevezett világ nem helyzeténél fogva maga­sabb, hanem mert minősége vagy lényege felsőbbrendű. De az átlagember olyannak képzeli a mennyországot, és fejünk fölé helyezi.

    3 Paracelsus Flagae-nak nevezi őket; a keresztények „Őrző Angyalok”-­nak; az okkultisták „Ősök”-nek, „Pitri”-knek; ők a hatszoros Dhyani Chohan-ok, testük összetételében megvan a hat szellemi elem - valójában emberek, csak fizikai testük nincs. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A Darwin iskola materiálistái és evolúcionistái nem tennék jól, ha elfogadnák Weissmann tanár, a „Beiträge zur Descendenzlehre” szerzője nemrégiben kidolgozott elméleteit az embriológia fent említett rejtélyeinek egyiké­ről, amelyről az gondolja, hogy megoldotta. Mert, ha ezt a rejtélyt teljesen megoldják, akkor a tudomány már átlépett az igazi okkult birodalmába és örökre kilépett a Darwin tanította átalakulás birodalmából. Ez a két elmélet a materializmus szempontjából össze nem egyeztethető. Az okkultista néző­pontjából azonban az új elmélet megoldja mindezeket a rejtélyeket. Akik még nem ismerik a valamikor buzgó darwinista, Weissmann professzor, felfedezését, azoknak gyorsan pótolniuk kellene e mulasztást. A német embriológus-filozófus - átugorva a görög Hippokratészt és Arisztotelészt, visszament a régi árják tanításához - elénk hoz egy parányi sejtet, egyet abból a sok millióból, melyek egy-egy organizmus kialakulásában közreműködnek. Ez a sejt, egymagában és segítség nélkül, állandó osztódás és sokszorozódás által, meghatározza a jövendő ember (vagy állat) pontos mását, fizikai, értelmi és pszichikai jellegzetességeivel. Ez a sejt vési az új egyén arcára és alakjára a szülők vagy valami távoli ős vonásait, és ugyancsak ez a sejt adja át neki őseinek intellektuális és mentális sajátosságait és így tovább. Ez a Plazma testünk halhatatlan része, amely az egymást követő áthasonulások folyamata segítségével fejlődik. Darwin elméletének ideje lejárt; ő ugyanis az embriológiai sejtet tekintette a lényegnek, vagyis valamennyi többi sejt kivonatának; erre azonban az átöröklést visszavezetni nem lehet. Csak két módon magyarázhatjuk meg az átöröklés rejtélyét: vagy a csírasejt anyagá­ban van meg az a képesség, hogy az átalakulások egész ciklusán tudjon áthaladni, amelyek egy különálló szervezet felépítéséhez és ezután az azonos csírasejtek megteremtéséhez vezetnek, vagy pedig ezek a csírasejtek nem az egyed testében jönnek létre, hanem közvetlenül attól az ősi csírasejttől erednek, mely hosszú nemzedéken át apáról fiúra szállt. Weissmann az utóbbi feltevéstt fogadta el, és ezen az alapon dolgozott tovább. Erre a sejtre vezeti vissza az ember halhatatlan részét. Eddig helyes. És ha ezt a csaknem helyes elméletet elfogadják, hogyan fogják a biológusok ennek az örökkétartó sejtnek első megjelenését megmagyarázni? Hacsak az ember nem úgy „nőtt”, mint a „halhatatlan Topsy”, és hacsak egyáltalán nem is született, hanem a felhőkből hullott alá, hogyan keletkezett benne ez az embriológiai sejt? (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Azaz hülyének születik.

    2 A Tudomány csak homályosan sejti ezt az igazságot, talál is az emberi testben baktériumokat és más véglényeket, de ezeket csak véletlen és rendellenes látogatóknak tekinti, és nekik tulajdonítja a betegségeket. Az okkultizmus egy-egy „életet” lát minden atomban és molekulában, legyen az ásvány vagy emberi test, levegő, tűz, vagy víz, és azt állítja, hogy a mi egész testünk ilyen „életek”-ből épült fel. Hozzájuk úgy viszonylik a legkisebb mikroszkopikus baktérium, mint az elefánt a legkisebb infusoriához. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A „New Aspects of Life” tudós és nagyon filozófikusan gondolkozó szerzője az olvasóval meg akarja értetni, hogy a Nephesh hajah (élő lélek), a héberek szerint „az Élet Szellemének vagy Leheletének az ember meg­elevenülő testébe való ömléséből keletkezett vagy ez okozta, és ki kellett szorítania ezt a szellemet, elfoglalnia annak helyét az így alkotott énben úgy, hogy a szellem átment az élő lélekbe és eltűnt benne”. Ő azt tartja, hogy az ember testét anyaméhnek kellene tekinteni, amelyben és amelyből a lélek fejlődik. (Ezt úgy látszik, többre tartja, mint a szellemet.) Ami működését illeti, és tevékenysége szempontjából, a lélek szerinte kétségtelenül magasabb a Máyá e véges és korlátolt világában. Azt mondja, hogy a lélek az „ember megelevenült testének végső termése”. Így a szerző a „Szellem”-et (Átma-t) egyszerűen az „élet leheletével” azonosítja. A keleti okkultisták nem lesznek egy véleményen vele, mert álltása azon a téves felfogáson alapszik, hogy Prána és Átman vagy Jivátman egy és ugyanaz a dolog. A szerző érvelésének támogatására, kimutatja, hogy a régi hébereknél, görögöknél, de még a rómaiaknál is Ruach, Pneuma és Spiritus - szelet jelentettek. A zsidóknál tagadhatatlanul ezt jelentette, és a görögöknél és rómaiaknál is nagyon való­színűen. A görög Anemos (szél) szó és a latin Anima, „lélek” között gyanítható a rokonság.

    Mindez nagyon erőltetett. Alig lehet azonban e kérdés eldöntésére meg­felelő teret találni, mert D. Pratt, úgy látszik, gyakorlati kézzelfogható tények­kel dolgozó metafizikus, kabbalista-pozitivista-féle, míg a keleti metafizikusok, de különösen a vedántisták mind idealisták. Az okkultisták is a túlzó vedánta iskolából valók. Ők az Egy Életet (Parabrahm) nevezik a Nagy Leheletnek és a Forgószélnek, de teljesen elválasztják a hetedik princípiumot az anyagtól, és tagadják, hogy azzal bármiképpen kapcsolatos vagy összefüggő volna. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    2 L. „The Seven Souls of Man”, Gerald Massey előadása, 2. o.

    1 Íme egy sokat mondó hasonlóság az árja vagy brahmani és az egyip­tomi ezoteria között. Az előbbi a Pitri-ket hívja az ember „holdbeli őseinek”, és az egyiptomiak szerint Taut-Esmun, a Hold-Isten az első emberi ős. Ebben a „hold-isten”-ben „jutott kifejezésre a már előtte meglevő hét természet-erő, és ezek benne egyesültek, mint az ő hét lelke; ezeknek ő volt a megnyilvání­tója, mint nyolcadik (innen a nyolcadik szféra). . . A kaldeai Heptakis vagy Iaó hét sugara, - amint a gnosztikus köveken ábrázolják - ugyancsak a lélek hetességét jelzi”… „A misztikus HÉT első alakját az égen a Göncölszekér hét nagy csillaga ábrázolta, ez a csillagkép az egyiptomiaknál az Idő Anyját és a hét elemi erőt jelképezte”. (L. a Hét Lélek stb.) Minden hindu jól tudja, hogy ugyanez a csillagkép Indiában a Hét Rishi-t ábrázolja, és a neve Riksha és Chitra-Sikhandin... (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban e helyett: a Rituale-ban.

    1 A legrégibb rendszerekben a Hold mindig hímnemű. Így Soma is a hinduknál égi Don Juan-féle, „Király” és Buddha-nak, - a Bölcsességnek atyja, bár törvénytelenül. Mindez okkult ismeretre mutat, bölcsességre, melyet a hold-rejtélyek alapos megismerésével szereztek meg, beleértve a szexuális nemzésre vonatkozókat is. (L. II. köt. II. r. XVII. §: „A Szentek Szentje”.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ha a vasárnapi iskolákban a haszontalan Biblia-leckék helyett a szegények rongyos seregeinek az asztrológiát tanítanák, - legalább is annyit, amennyi a Hold okkult tulajdonságaira és a nemzésre való rejtett befo­lyásaira vonatkozik, akkor nem kellene tartani a népesség szaporodásától. De a Malthus követők hírhedt könyveihez sem kellene fordulniuk, hogy azt meggátolják. Mert a Hold és konjunkciói szabályozzák a fogam­zást; ezt Indiában minden asztrológus tudja. A korábbi fajokban és ennek a fajnak a kezdetén varázslóknak és bűnözőknek tartották azokat, akik a Hold bizonyos fázisaiban házas közösségben éltek. De talán még ma is jobbak volnának ezek, az okkult tudással való visszaélésből származó bűnök, mint a napjainkban, az okkult befolyások ismeretének hiánya folytán, elkövetett bűn­tettek. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Néhány ellenséges indulatú bíráló azt iparkodik bebizonyítani, hogy korábbi munkánkban, az „Isis Unveiled”-ben, nem közöltük sem az ember hét princípiumáról, sem láncunk hetes alkotásáról szóló tanítást. Bár abban a műben csak célozgathattunk erre a tanításra, mégis több helyen nyíltan említjük az ember és a lánc hetes alkotását. A II. köt. 420. oldalán az Elohim-ekről szólva azt mondjuk: „Ők a hetedik ég (vagy szellemi világ) fölött maradnak, mert a kabbalisták szerint, ők formálták egymásután a hét anyagi világot, jobban mondva, kíséreltek világokat alkotni, amelyek a mi világunkat megelőzték s a mi világunk eszerint a hetedik. A mi gömbünk a „láncot” feltüntető ábrában természetesen a hetedik és a legalsó. Mivel azonban ezeken a gömbökön a fejlődés ciklikus, azért a mi gömbünk az anyagba való leszállás ívén a negyedik. És ugyancsak a II. köt. 367. oldalán ez áll: „Az egyiptomi felfogásban, valamint az összes, a filozófiára épült vallásokban, az ember nem csupán. . . a lélek és a test egyesítése volt; háromság volt, ha hozzávették a szellemet, és e tanítás szerint az embernek ezenkívül teste, asztrális formája vagy árnyéka, állati lelke, magasabb lelke és földi értelme, egy hato­dik princípiuma stb. stb. volt, azután - a hetedik - a SZELLEM.” Olyan világosan szólunk ezekről a princípiumokról, hogy még a Tárgymutatóban is megtaláljuk (683. oldal): - „Az ember hat princípiuma”, mivel a hetedik szorosan véve, a hatnak szintézise és nem princípium, hanem az Abszolút MINDEN-nek egy sugara.

    2 A Teremtés szó használata helytelen, mert a keresztényeken és zsidókon kívül, semmiféle más vallás, még az indiai Visista-Adwaitee-k sem - pedig ott még Parabrahmam-ot is megszemélyesítik - hisznek a semmi-ből való teremtésben, hanem a már létező anyagból való fejlődésben.

    1 Az úgynevezett „Szellemek”, amelyek néha elfoglalják a médiumok testét, nem a testükből felszabadult személyek Monádjai vagy magasabb princípiumai. Ilyen „Szellem” csak elementális lény vagy Nirmânakâya lehet. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A „New Aspects of Life” szerzője a 340-351. o. (Genesis of the Soul) a következő kabbalisztikus tanítást adja: „Azt tartották, hogy az egymással azonos sötétségű és sűrűségű szellem és anyag működésükben egyesülésre hajlanak, és hogy az így teremtett szellemek, testnélküli állapotukban, létra­szerű fokozatokban úgy voltak elrendezve, hogy megismételték az elementális vagy a meg-nem-teremtett szellem sötétsége és átlátszósága fokait. Ezek a szellemek testnélküli állapotukban olyan elementális szellemeket és elementális anyagot vonzottak, tulajdonítottak el, emésztettek meg és hasonítot­tak át, amelyeknek állapota az övéikkel megegyezett”. „Ők tehát azt tanították, hogy a teremtett szellemek állapotaiban nagy a különbség és hogy a szellem­világ és az anyagvilág benső társulásában, az át-nem-látszó, testnélküli szellemek az anyagi világ sűrűbb részei felé vonzatnak, és ennélfogva e szel­lemek a Föld központja felé törekednek, ahol megtalálják az állapotuknak leginkább megfelelő feltételeket. Az átlátszóbb szellemek a bolygót körülvevő aurába mentek át, a leglégiesebbek a mellékbolygókon leltek otthonra”.

    Ez kizárólag a mi elementális szellemeinkre vonatkozik, semmi köze sincs a bolygói, csillagi, kozmikus vagy inter-éterikus, értelmes erőkhöz vagy „angyalok”-hoz, amint a Római Egyház nevezi őket. A zsidó kabbalisták, de különösen a gyakorlati okkultisták, akik a szertartásos mágiát űzték, kizárólag a bolygók szellemeivel és az úgynevezett „elementálisok”-kal foglalkoztak. Ennélfogva a fenti idézet az Ezoterikus Tanítás csak egy részét öleli fel. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Különösen a kínai és buddhista filozófia okkult tanítása az, hogy a „lélek” (azaz az örök szellemi Ego) a láthatatlan világokban lakhat, miköz­ben teste tovább él a Földön. (Lásd ennek magyarázatára „Isis Unveiled” I. köt. 602. old.) Sok lélek-nélküli ember él közöttünk, mert ez épp úgy elő­fordul gonosz materialistáknál, mint olyan személyeknél, „kik a szentségben haladnak előre, és soha sem térnek vissza”. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A szellem és az anyagi „mása” (az emberben megfordítva) közötti azonosság még jobban megmagyarázza, hogy miért zavarják össze a neve­ket és egyéniségeket, valamint a Rishi-k és Pradzsapati-k számát; ez különösen áll a Satyayuga és a Mahabhárâta-i korszak Rishi-ire és Pradzsapati-ire; erről a zavarról már jelen munkánkban szóltunk. Ez az azonosság továbbá meg­világítja a Gyökér- és Mag-Manuk-ról szóló Titkos Tanítást. (L. II. kötet: „Az Emberiség legelső Manu-iról” c. fej.) A tanítás szerint nemcsak a mi emberi­ségünk eme őseinek van meg a maga ősképe a Szellemi Világokban, hanem minden emberi lénynek is. Ez az őskép az ember hetedik princípiumának lényege. Így a hét Manu-ból lesz 14; a Gyökér Manu az eredeti ok és a „Mag-Manu” az eredménye. A Satyayuga-tól (az első állapot) a hőskorig, ezeknek a Manu-knak és Rishi-knek száma 21. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban: Padma Purana. Asiatic Researches XI. 99. 100.

    2 A Halottak Könyvében említett egyiptomi allegória, amely a „lélek” jutalmáról szól, a mi hetes tanításunk mellett bizonyít, költői nyelven. Az elhunytnak Aaru mezején egy darab földet adnak. A Manes-ek, a holtak meg­istenült árnyai learatják azt a termést, amit életükben cselekedeteikkel vetettek a hét rőf magas gabonát, amely 14 és 7 részre felosztott területen nő. Ez a gabona a táplálékuk, ez vagy élteti, vagy megöli őket Amenti-ben, a birodalom­ban, amelynek egy részét Aaru mezeje teszi. Mert amint a himnusz mondja (XXXII. fej. 9.), az elhunyt itt vagy elpusztul, vagy tiszta szellemmé válik az örökkévalóság számára, a földön eltöltött vagy eltöltendő „hétszer hetvenhét élet” folytán. Igen szemléltető gondolat, hogy gabonát aratunk „cselekedeteink gyümölcse” képpen. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 A négy lámpabél háromnyelvű lángja megfelel a Sephiroth-i fa (l. VI. Stanza Magyarázatát) négy egységének és a három kettősségének. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Felesleges újra ismételnünk, hogy az itt használt kifejezések már szanszkrit fordítások, mert az eredeti elnevezéseket Európában nem ismerik, és még nem is hallottak róluk; használatuk csak még jobban megzavarná az olvasót, és így céljukat nem érnék el. (Ez a jegyzet a III. kiadásban elmaradt.)

    1 Az „élő Lélek”-nek vagy az embernek formálása világosabban fejezné ki a gondolatot. A Bibliában az „Élő lélek” az emberrel rokonértelmű kifejezés. Ez a mi hét „Princípiumunk”.

    1 Ezt a bibliai szöveget nem vehettük át Károlyi Gáspár fordításából, mert nem egyezik az angol szöveggel. (Ford.) (IV. 3.-tól)

    1 Nephesch Ádámba, a porból való emberbe lehelt (állati) „élet lehelete”. Ez tehát az Élő Szikra, az éltető elem. Manas nélkül, azaz „a gon­dolkozó Lélek” vagy elme nélkül, vagy amit Lévi ábrája helytelenül Nephesch-nek nevez Manas helyett, Átma-Buddhi értelem nélküliek ezen a síkon, és működni nem tudnak. Buddhi a plasztikus közvetítő, nem Manas. Manas „az értelmes közvetítő a felsőbb hármasság és az alsóbb négyesség között”. De kabbalisztikus művekben sok ilyen különös és furcsa átalakítás talál­ható - ez meggyőzően bizonyítja, hogy irodalma szomorú zűrzavarrá vált. Nem fogadjuk el ezt az osztályozást, és csak azért közöljük, hogy kimutas­suk a miénkkel egyező részeket. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szöveg­ben van.)


    1 Eliphas Lévi vagy akarattal vagy akaratán kívül összezavarta a számokat. Az ő 2. száma nálunk az 1. szám (Szellem); s mivel nála Nephesch a plasztikus közvetítő, és egyszersmind az Élet, tehát valóságban ő csak hat princípiumot vesz föl, mert a két elsőt ismétli.

    2 Az Ezotéria ugyanazt tanítja. Manas azonban nem Nephesch; ez utóbbi nem is az asztrális princípium, hanem a 4. és egyúttal a 2. prâna is, mert Nephesch az „élet lehelete” mind az emberben, mind az állatban vagy rovarban: a fizikai az anyagi élet lehelete, melyben nincs szellemiség.

    1 A Genesis bevezető fejezeteinek célja nem az volt, hogy még csak allegóriában is, elénk tárja Földünk teremtését. E fejezetek az örökkévalóság valamely határozatlan időszakának metafizikai fogalmát ölelik fel, amikor a fejlődés törvénye egymásután kísérelte meg a világegyetemek alkotását. A gon­dolat a Zoharban világosan kifejeződik: „Voltak régi világok, alig kezdtek létezni, s máris eltűntek; ezek forma nélküliek voltak és szikráknak nevez­tettek. Mikor a kovács a vasat üti, a szikrák szerteszét röpülnek. Ilyen szikrák a legelső világok; nem tudtak tovább élni, mert a Szent Vén (Sephira) még nem vette fel a Király és Királynő (Sephira és Kadmon) (kétnemű vagy ellen­kező nemű) alakját, és a Mester még nem fogott munkához. L. Zohar „Idra Suta” III. könyv 292. b. o. A Legmagasztosabb a világ Építőmesterével - Logo­szával - tanácskozik a teremtésről. („Isis Unveiled” II. kötet 421. o.) (Ez a jegyzet a III. kiadás a szövegben, de az utolsó mondat és Isis Unveiled-re való hivatkozás a III. kiadásban elmaradt.)

    1 Lásd az Isis-ben II. kötet 297-303 o. a Codex Nazarenus tanítását; tanításunknak minden tétele más alakban és allegóriában ott található.

    2 A „Bűn” szó különös, de sajátságos okkult viszonyban van a Hold­dal. Kaldeai nyelven pedig a holddal azonos jelentésű.

    1 Vajon öntudatlan-e Pasteur első lépése az okkult tudományok felé, mikor kijelenti, hogy ha volna merészsége kifejteni gondolatát erről a tárgyról, akkor azt mondaná, hogy a szerves sejtekben olyan életerő van, mely nem szünteti meg tevékenységét a feléjük tartó oxigénáram megszűntével, és ezért nem szakít magával az élettel sem, pedig ennek a gáznak beáradása tartja ezt fenn? „Hozzátenném, - mondja Pasteur - hogy a csíra fejlődését bonyolult jelenségek hozzák létre, melyek közé főleg az erjedési folyamatokat kell sorolnunk”; és az élet Claude Bemard és Pasteur szerint, csak erjedési folyamat. Hogy vannak a természetben lények vagy életek, amelyek levegő nélkül élni és prosperálni tudnak még a mi gömbünkön is, azt ugyanezek a tudósok be­bizonyították. Pasteur úgy találta, hogy az alsóbb rendű életek közül sok, p. o. a Vibrion és néhány mikróba és baktérium élhet levegő nélkül, sőt éppen ellenkezőleg, a levegő megöli őket. Ezek a szaporodásukra szükséges oxigént a körülöttük lévő különböző anyagokból veszik. Aerobák-nak nevezi őket, mert a mi anyagunk szövetein élnek, mikor ez már többé nem része egy teljes és élő egész­nek (s ezt nevezi akkor a tudomány, nem nagyon tudományosan, „holt anyagnak”) továbbá anaerobáknak is hívja. Az egyik fajta leköti az oxigént, és hathatósan hozzájárul az állati élet és növényi szövetek pusztításához; egyúttal a légkörbe olyan anyagokat küldenek, amelyek később más szervezetek alkotásához járulnak hozzá. A másik fajta végül elpusztítja vagy inkább megsemmisíti az úgynevezett szerves anyagot, mert végső elpusztulás lehetetlen közreműködésük nélkül. Egyes sejtcsírák, mint pl. az élesztőé, fejlődnek és szaporodnak a levegőn, de ha megfosztják ettől, akkor a levegő nélküli élethez alkalmaz­kodnak, erjesztő anyagokká válnak, lekötik a velük érintkezésbe kerülő anyagok oxigénjét, és így tönkre teszik azokat. Ha a gyümölcssejteknek nin­cs elég szabad oxigénjük, akkor erjedésbe mennek át, és előmozdítják az erjedést. „Ezért a növénysejt élete ebben az esetben, mint anaerób lény nyilvánul meg. Miért legyen tehát a szerves sejt ebben az esetben kivétel?” kérdi Bogolubof tanár. Pasteur kimutatja, hogy a szöveteink és szerveink anyagában magának elég oxigént nem találó sejt, ugyanúgy létesít erjedést, mint a növénysejt, és Claude Bernard úgy gondolja, hogy Pasteurnak, az erjesztő anyagok képzésére vonatkozó gondolatát megerősíti az a tény, hogy az urea a felakasztott ember vérében növekszik. ÉLET tehát mindenütt van a Világegyetemben, és az okkultizmus azt tanítja, hogy az atomban is megvan. L. még később, e szakasz végén. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Védai tanítás szerint „három Föld van, amely három mennyországnak felel meg, és a mi Földünk (a negyedik), melynek neve Bhumi”. Ezt a magyaráza­tot adják a mi exoterikus, nyugati orientalistáink. De ezoterikus jelentése és a védákban található hivatkozás szerint, a mi bolygói láncunkra vonatkozik, t. i. három „Föld” a leszálló íven, és három „mennyország”. Ez ugyancsak három Föld vagy Gömb, de sokkal éterikusabbak, a felemelkedő vagy szellemi íven. A három elsővel leszállunk az anyagba, a másik hárommal emelkedünk a Szellembe; a legalsó Bhumi, a mi Földünk; ez alkotja a forduló-pontot, hogy úgy nevezzük, és potenciásan annyit foglal magában a szellemből, mint az anyagból. Ezt később fogjuk tárgyalni. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Zöllner tanár elméletét nagy örömmel fogadta több spiritiszta, aki tudós: így a szt.pétervári Butlerof és Wagner tanárok is.

    2 „A Realizmus tévedése, hogy valóságot ad elvontságoknak. A Térre és az Időre gyakran úgy tekint, mintha ezek el volnának különítve az elme összes konkrét tapasztalatától, ahelyett, hogy ezek általánosításainak venné, bizonyos aspektusokban”. (Bain, Logic, II. R. 389. o.)

    1 Az elemek fenti sorrendje a helyes sorrend az ezoteriában és a Titkos Tanításokban. Milton-nak igaza volt, mikor „a Tűz, Levegő, Víz és Föld Hatalmairól” szólt. A Föld, amilyennek ismerjük, nem létezett a 4-ik kör előtt, t. i. száz meg száz millió évvel ezelőtt, geológiai Földünk születésekor. A gömb „tüzes, hideg és ragyogó volt, s ilyenek voltak éterikus emberei és állatai is az első körben”, mondja a Magyarázat. Ez képtelenség vagy paradoxon a mai tudomány szerint. „Ragyogó, sűrűbb és nehéz a második körben; vizes a harmadikban!” Az elemek tehát fel vannak forgatva.

    2 Ha a geológusoktól szolgáltatott adatokból kellene következtetnünk, akkor azt mondanánk, hogy nem volt igazi víz - még a szénkorszakban sem. (Ők azt mondják, hogy a szén óriási tömegei (ezek akkor a légkörben elszórva, mint szénsav léteztek) egyrészt a növényekbe szívódtak fel, más­részt, nagy részült a vízzel keverődött. Ha tehát ez így van, és ha elhisszük, hogy a kátrányos szenet, lignitet stb. adó növények képzéséhez és a mészkő stb. alkotásához hozzájáruló összes szénsav abban a korszakban, légnemű alakban, a légkörben volt, akkor folyékony szénsavból álló tengereknek és óceánoknak kellett lenniük. De hogyan előzhette meg e feltevés mellett a devon és szilúr - halak és puhányok - korszaka a szénképző időszakot? A légnyomás is százszor nagyobb lehetett jelen légkörünk nyomásánál. Hogyan bírták el ezt szervezetek, ha még oly egyszerűek voltak is, mint a halak és puhányok? Blanchard érdekes munkát írt az Élet Eredetéről, mely társainak elméleteiben néhány furcsa ellenmondásra és zavarra világít rá. E művet az olvasó figyelmébe ajánljuk.

    3 Eliphas Lévi nagyon helyesen nevezi ezt egy „a természetben lévő erő­nek", amelynek „segítségével egyetlen ember, ha ura néki. . . fel tudja forgatni a világot, s meg tudja változatni a világ képét”, mert „ez a transzcendentális Mágia nagy Arkánuma”. Fordításban idézzük A. E. Waite (The Mysteries of Magic), a nagy nyugati kabbalista szavait, s talán jobban megmagyarázhatjuk, ha itt-ott egy-két szót hozzáfűzünk, hogy ugyanarról a tárgyról szóló nyugati és keleti magyarázatok között levő különbséget kimutassuk. A szerző a nagy Mágikus Erő-ről ezt mondja: „Ezt a mindent környező és mindent átható fluidumot, ezt a (központi vagy szellemi) Nap fényétől elszakadt sugarat. . . megrögzítve a légkör súlyától (?!) és a központi vonzás erejétől. . . az asztrális fényt, ezt az elektromágneses étert, ezt az élő és fénylő hő­séget, régi szobrokon Isis övével ábrázolják, mely két rúd körül csavarodik. . . . a régi teogóniákban pedig a saját farkába harapó kígyóval, a bölcses­ség és Szaturnusz jelképével” - a végtelenség, halhatatlanság és Kronosz - az „Idő” - nem pedig Szaturnusz isten vagy a bolygó jelpépével. „Ez Medea szárnyas sárkánya, a caduceus kettős kígyója és a Genesis kísértője; de ugyanez Mózesnek a Tau körül csavart rézkígyója is. . . végül, az exoterikus dogmatizmus ördöge, és valóban ez a vak erő (nem vak, és Lévi tudta ezt), amelyet a lelkeknek le kell győzniük, hogy a Föld láncaiból felszabaduljanak, mert „ha nem szabadulnak belőlük”, akkor ugyanaz az erő, amely létre hozta őket, el fogja őket nyelni, és visszatérnek a központi „örök tűzbe”. Ezt a nagy archeus-t most fedezte fel egy ember, csak egy ember számára - a philadelphiai J. W. Keely. Másoknak, noha fel van fedezve, mégis majdnem hasznavehe­tetlennek kell maradnia. „Eddig mehetsz. . . .”

    Mindez igen értelmes és helyes, csak egyben téves, ezt később a szöveg­ben meg fogjuk magyarázni. Eliphas Lévi nagy baklövést követ el, hogy állandóan azonosítja az asztrális fényt azzal, amit mi Akâsa-nak nevezünk. Hogy ez tulajdonképen micsoda, azt a II. kötet, 2. részében fogjuk kifejteni. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    * A harmadik kiadás hozzáfűzi: „az első” fejezetben (az Elohistákéban.)

    1 Ezt a bibliai szöveget nem vehettük át Károlyi Gáspár fordításából, mert ez nem egyezik az angol szöveggel. (Ford.)

    * A III. kiadás hozzáfűzi: Wilson I. 23, 24.

    ** A III. kiadásban e mondat helyett: „A szószerinti fordítás a következő”

    1 A tanítványnak továbbá meg kell jegyeznie, hogy a Purâna dualisztikus rendszer, és nem fejlődésen alapuló, és hogy ebben a tekintetben sokkal többet talál ezoterikus szempontból a Sankhya-ban, és még a Mânava-dharma ­Sâstra-ban is, bármennyire különbözzék is az utóbbi az előbbitől.

    2 A Sankhya filozófiában a hét Prakriti vagy „termékeny termékek” (produc­tive productions): Mahat, Ahamkara és az öt tanmatra. L. „Sankhya-kârika”, III. és Magyarázatát.

    *** A III. kiadásban: Föld és Mahat.

    3 Ezt felesleges a hinduknak mondanunk, akik Purâna-ikat könyv nélkül tudják, de nagyon hasznos emlékeztetnünk orientalistáinkat és azokat a nyugati olvasókat, akik Wilson fordítását irányadónak tartják, hogy a Vishnu Purâna eme angol fordításában a legnevetségesebb ellenmondások és tévedések fordulnak elő. Így a hét Prakriti vagy Brahmâ tojása hét övének azonos tárgyáról szóló két leírás teljesen különbözik egymástól. Az I. köt. 40. o. szerint a tojás kívülről hét burokkal körülvett, és Wilson magyarázza, hogy ez a „Víz, Levegő, Tűz, Éter és Ahamkâra” (az utolsó szó nincs is a szanszkrit szövegekben). Az V. kötetben a 198. oldalon pedig ugyancsak erről a Vishnu Purâna-­ról azt írja: „Így számították a természet (Prakriti) hét formáját Mahat-tól a Földig”. (?) Mahat vagy Maha-Buddhi és „Víz, stb.” között nagy a különbség.

    1 Ez Hegel, a nagy metafizikus szerint is áll. Számára a természet folytonos levés. Ez tiszta ezoterikus felfogás. Teremtés vagy Kezdet - e kifejezést keresztény értelemben véve, egyáltalán nem gondolható el. Amint a fent idézett gondolkozó mondta: „Isten (az Egyetemes Szellem) a Természet­ben tárgyiasul, és újra kiemelkedik belőle”.

    1 Eliphas Lévi: „Histoire de la Magie” előszavában erről szólva, azt mondja: „Ez az Erő okozza az összes idegközpontok egymással való titokzatos érintkezését; ez szüli a rokonszenvet és ellenszenvet, valamint álmain­kat is, ezért fordul elő a léleklátás (second sight) és a rendkívüli látomások jelen­sége...Erős akaratoktól irányítva, az asztrális fény rombol, megszilárdít, szétvá­laszt, összetör és egyesít minden dolgot...Isten azon a napon teremtette, mikor azt mondta: Fiat Lux; az Egregores írányítják, azaz a lelkeknek vezérei, akik az energiának és tevékenységnek szellemei”. Eliphas Lévi-nek hozzá kellett volna fűznie, hogy az asztrális fény vagy ősállag, ha egyáltalán anyag, az amit Világosságnak, Lux-nak neveznek. Az asztrális fény, az ezoterikus magyarázat szerint, ezen Szellemek teste, és tulajdon lényegük. Ami fizikai világosságunk az Isteni Világosság síkunkon való megnyilvánulása és visszaverődött ragyogása, és azoknak egyesített testéből sugárzik ki, akiket „VILÁGOSSÁGOK”-nak, és „LÁNGOK”-nak neveznek. Eddig azonban egyetlen egy kabbalista sem tudott annyi ellenmondást összehalmozni és összezsúfolni egyetlen mondatba, és hozzá még könnyedén folyó nyelven, mint Eliphas Lévi. Átvezeti olvasóját a legszebb, pompásan virágzó völgyeken, hogy végül is kietlen, sziklás szigeten puszta partra vesse. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A francia tudósok Arnaud, Gautier és Villiers, élő emberek nyálában ugyanazt a mérges alkaloidot találták, mely a varangy, a szalamander, a kobra és a portugáliai trigonocephalus nyálában van meg. Bebizonyult, hogy a legerősebb mérgeket, akár ptomain, leucomain vagy alkaloid a nevük, élő emberek, álla­tok és növények hozzák létre. Ugyanaz a tudós, Gautier az ökör friss húsá­ban és agyában alkaloidot és a reptiliák mérges nyálából kivont anyaghoz hasonló mérget talált, melyet Xanthocreatinin-nek nevezett el. Azt gondolják, hogy a mérgek termelői vagy létrehozó tényezői: az izomszövetek, az állati háztartás legtevékenyebb szervei, ezek a mérgek épp olyan fontos­ságúak, az élet működéseiben, mint a szénsav és az urea, melyek a benső égés végtermékei. S noha még nincsen egészen eldöntve, vajon az élő lények szervezete létre hozhat-e mérget, mikrobák hozzájárulása és részvétele nélkül, az azonban be van bizonyítva, hogy az állat fiziológiai, azaz élő álla­potában mérges anyagokat hoz létre.

    2 Talán azt gondolhatnánk, hogy ezek a „tüzes életek” és a tudomány mikrobjai azonosak. Ez nem igaz. A tüzes életek az anyagi sík hetedik és leg­magasabb alosztálya, és az egyénben megfelelnek a világegyetem egy életének, ámbár csupán az anyag e síkján. A tudomány mikrobjai: a második sík – az anyagi prâna (vagy élet) síkjának - első és legalacsonyabb alosztályai. Az ember fizikai teste minden hét évben teljesen megváltozik felépítésében. Elpusztulása és fenntartása a tüzes életek, mint „pusztítók” és „építők” váltakozó tevé­kenységének tudható be. „Építők”, mert mint életerő feláldozzák magukat, hogy korlátozzák a mikrobák romboló befolyását, és ellátván őket a szükségesekkel, e korlátozással kényszerítik őket az anyagi test és sejtjeinek felépítésére. „Pusztí­tók", mikor ez a kényszer megszűnik, és a mikrobák, mivel nincsenek ellátva vitális építő energiával, mint romboló tényezők garázdálkodnak. Így az ember életé­nek első felében, (az első öt időszak, mindegyiket 7 évvel számítva) a tüzes életek az emberi test felépítésének folyamatában közvetve tevékenyek; az élet emelkedőben van, és az erő a felépítésre és növekedésre fordítódik. Ez után az időszak után a visszafejlődés kezdődik. A munka kimerítette a „tüzes életek” erejét, és ezzel beáll a hanyatlás és a rombolás ideje is.

    Itt vázolhatnánk analógiát, mely a szellem, a (bolygói épp úgy, mint emberi) manvantara első felében, az anyagba való leszállásának és a második felében, az anyag rovására való felszállásának kozmikus eseményei között van. Ezek a gondolatok csupán az anyagi síkra vonatkoznak, de a „tüzes életek­nek" a második sík legalsóbb alosztályára - a mikrobákra - gyakorolt korlátozó befolyását megerősíti a Pasteur-ről közölt jegyzetben (1. előbb) említett tény, hogy a szervezetek sejtjei, ha nem találnak maguknak elég oxigént, alkalmazkodnak ehhez az állapothoz, és erjesztő anyagokat alkotnak, amelyek elvonják az oxigént olyan anyagoktól, amelyekkel érintkeznek, s így tönkre teszik ezeket. Így a folyamatot megkezdi egy sejt, megfosztván szomszédját vitalitásának forrásától, ha ellátása nem elegendő, és az így kez­dett rombolás állandóan tovább halad. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban az utolsó három szó elmaradt.

    1 A fallikus tisztelet csak akkor fejlődött ki, mikor a kulcsok elvesz­tésével, elveszett a jelképek igazi jelentése is. Ez volt az igazság és az isteni tudás országútjáról való utolsó és legvégzetesebb letérés a koholás mellék­ösvényére. Ezt emelték dogmává az emberi hamisítások és az egyház nagyra­vágyása.

    1 L. Auguste le Plongeon: „Sacred Mysteries among the Mayas and Quichés 11,500 years ago”. A szerző kimutatja, hogy az általa leírt népek szer­tartásai és hite azonos az egyiptomi szertartásokkal és hittel. A maják ősi képes abc-je és az egyiptomi abc majdnem azonosak.

    2 Valójában hét, amint ezt később a legrégibb Upanishad-ok tekintélye alapján ki fogunk mutatni.

    1 „A Védá-knak jelentése határozottan kettős. Az egyiket a szó­ szerinti értelem adja, a másikat a versláb és a svara - a hangsúly - jelzi; ők a Védák élete. . . A tanult punditák és nyelvészek természetesen letagad­ják, hogy a svara-nak köze van a filozófiához, vagy a régi ezoterikus tanítás­hoz, de a svara és világosság közötti rejtélyes összefüggés a legmélyebb tit­kok egyike.” T. Subba Row, Five Years of Theosophy (154. o.). (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 A kínai feljegyzésekben „a Bölcsesség Fiainak”, a „Tűz-köd Fiai­nak" és a „Nap Testvéreinek” nevezik. Fo-Kien tartomány szent könyvtárá­nak kézirata Si-dzang-ról (Tibet) beszél, mint az okkult tanulás székhelyéről ősidőktől fogva, réges-régen Buddha előtt. Yu császár, a „nagy” (2207 évvel i. e.), jámbor misztikus és nagy adeptus volt, tudását, amint mondják, „a Havas hegyek nagy tanítóitól” Si-dzang-ban nyerte.

    1 A természet, elvont értelemben véve, nem lehet „tudatlan”, mivel a FELTÉTLEN tudatnak kisugárzása, és így egyik megnyilvánulása (a megnyilvá­nult síkon). Van-e olyan merész ember, aki tagadni merné, hogy a növények­nek, de még az ásványoknak is van sajátlagos tudatuk? Ő csak azt mond­hatja, hogy ezt a tudatot ő nem foghatja fel.

    1 „És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, menj be belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál Atyádhoz, aki titkon van.” (Máté VI. 5,6.) Atyánk bennünk van „titkon”, 7. princípiumunk, lelkünk észlelete „belső szobájában”. Isten és a mennyek országa bennünk van, mondja Jézus, nem rajtunk kívül. Miért oly teljesen vakok a keresztények a bölcsesség szavai nyilvánvaló értelme előtt, amelyet oly élvezettel ismételnek gépiesen? (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Erre vonatkozóan a Hermetikus Töredékek érdemes fordítója és összeállítója, Dr. Anna Kingsford lábjegyzetben a következőket írja: „Dr. Ménard jegyezte meg, hogy görögül ugyanaz a szó jelenti, hogy megszületni, és létrejönni. Az elgondolás az, hogy a világ anyaga lényegében örök, de hogy a teremtés vagy ’létrehozás’ előtt passzív és mozgás nélküli állapotban van. Ilyen ’volt’ mielőtt működésbe hozták; most ’létrejön’, azaz mozgó és progresszív”. Továbbá Dr. Kingsford hozzáteszi a hermetikus bölcselet tisztán vedantikus tanát, hogy: „Tehát a teremtés Isten működési periódusa [Manvantara], akinek a hermetikus elgondolás szerint [vagy a védikus elgondolás szerint aminek], két módja van, - tevékenység vagy létezés, kifejtett Isten (Deus explicitus), és a lét passzivitása [Pralaya], ki nem-fejtett Isten (Deus implicitus). Mindkét létforma tökéletes és teljes, miként az ember éber és alvó állapota. Fichte, a német filozófus kiemelte a létet (Sein) mint az Egyet, amit mi csak az egzisztencia (létezés-kívüllét) (Dasein) által mint a sokfélét ismerünk. Ez a nézet teljesen hermetikus. Az „eszményi formák”... a neoplatonisták ősképi vagy formaadó ideái, a dolgok örökkévaló és szubjektív fogalmai, amelyek a ’teremtés’ vagy a létrehozás előtt vannak az isteni elmében.”

    1 A centripetális és centrifugális erők, amelyek hím- és nőneműek, pozi­tívak és negatívak, fizikaiak és szellemiek - mivel e kettő az egy elsődleges erő. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Az okkultizmus azt tanítja, hogy sem a természet, sem az ember nem adhat olyasminek alakot, aminek eszményi ősképe még nincs meg az alanyi síkon. Sőt még ennél is többet tanít. Azt mondja, hogy nem léphet az ember tudatába, sem képzeletében nem fejlődhet olyan forma vagy alak, amelynek nincs ősképe, vagy legalább is valami, ami ehhez hasonló. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Dr. Hartmann következőképpen magyarázza meg ezt a szót az előtte fekvő eredeti Paracelsus szövegből. E nagy Rózsakeresztes szerint: „Misztérium mindaz, amiből olyasvalami fejlődhetik, ami még csak csíra alakban van meg benne. A mag a növény misztériuma, a tojás az élő madáré stb.”

    1 Csak a középkori kabbalisták, a zsidókat és egy-két neoplatonistát követve, alkalmazták az emberre a Mikrokozmosz kifejezést. A régi filozófia a Földet a makrokozmosz mikrokozmoszának hívta, s az embert e kettő ered­ményének.

    * A III. kiadásban: Isten Igéjétől.

    ** A III. kiadásban a zárójel közti rész a jegyzetben van.

    2 A keleti okkultisták azt mondják, hogy az elemeket „Szellemi Lények vezetik és éltetik” - a láthatatlan világokban lévő és az okkult természet, vagyis az in Abscondito természet, fátyla mögött dolgozó munkások.

    *** A III. kiadásban: Wilson I. 11. (I. kötet, 35. o.)

    1 Az említett „Fragments”-ben gyakran előforduló kifejezés. Ezzel mi nem értünk egyet. Az Egyetemes Elme nem Lény, vagy „Isten”.

    * A III. kiadásban e helyett: A fordításból idézünk.

    ** A III. kiadásban: The Virgin of the World, 47. o. „Asklepios” I. Rész.

    2 A „He”, „Him” névmás mellett zárójelben: (It) t. i. a III. személy semleges névmása.

    * A III. kiadásban: Az idézett mű 139-140 o. Töredékek a „Physical Eclogues”-ból és a „Florilegium”-ból.

    ** A III. kiadás hozzáteszi: Wilson I. 11. 13-15.

    1 A hermetikus filozófusok Theoi (istenek), Genii és Daimones-nek hívták (az eredeti szövegben) azokat a lényeket, akiknek neve nálunk Dévá-k (istenek), Dhyan Chohan-ok, Chitkala (a buddhisták Kwan-Yin-nek nevezik) és még más nevük is van. A Daimon-ok - szokratészi értelemben, és még keleti és latin teológiai értelemben is - az emberi faj őrzőszellemei, „akik a halhatatlanok szomszédságában laknak, és onnan őrködnek az emberi dolgok felett”, amint Hermes mondja. Ezoterikus nyelven Chitkala-nak neve­zik Közülük néhányan az embert saját lényegükből a negyedik és ötödik Princípiummal látták el, mások pedig az úgynevezett Pitri-k. Ezt meg fogjuk ma­gyarázni, mikor a teljes ember megalkotásához érünk. A szó gyökere Chiti, „az amivel a cselekvések hatásai és következményei, valamint az ismeret különféle fajtái a lélek használatára kiválasztódnak”, vagyis a lelkiismeret, az emberben levő benső hang. A jógiknál a Chiti rokonértelmű Mahat-tal, az első és isteni értelemmel; de az ezoterikus filozófiában Mahat, Chiti-nek gyökere, azaz a csírája, és Chiti, Buddhi-val való kapcsolatban, Manas egy tulaj­donsága, mely ha eléggé kifejlődött az emberben, szellemi rokonság révén, magához vonz egy-egy Chitkala-t. Ezért mondják, hogy Chiti olyan hang, mely misztikus életre tesz szert és Kwan-Yln-né válik. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ez (a tanítás) nem vonatkozik a mi kis világegyetemünk határain túl levő Prakriti-Purusha-ra.

    3 A végső nyugodt állapot; a hetedik Princípium Nirvana állapota.

    4 Az egész tanítás a mi öntudati síkunk szempontjából van adva.

    1 Vagyis a „tudomány álma”, a legelső, igazán homogén anyag. Ezt halandó nem teheti érzékelhetővé ebben a Fajban, de még ebben a Kör­ben sem.

    2 Vishnu, a Nap tevékeny energiája alakjában, soha sem kél, soha sem nyugszik. Egy időben maga a hétszeres Nap és mégis különböző tőle”, mondja a Vishnu Purâna (II. könyv XI. fej.) (A III. kiadás hozzáfűzi: Wilson II. 296 o.)

    3 „Amint az álló tükörhöz közeledő ember benne látja saját képét, így Vishnu (a Nap) energiája vagy visszatükrözése soha el nem válik tőle, hanem a Napban marad, akárcsak egy odaállított tükörben”. (Vishnu Purâna).

    4 „Vishnu” és más Purâna-kban.

    1 Vesd össze a hermetikus „Természetet”-tel, mely „Ciklikusan száll le az anyagba, amikor a „mennyei ember”-rel találkozik”.

    2 A fenti sorok írói igen jól ismerték az árapály, a hullámok stb. fizikai okát. Itt az egész Kozmikus nap-testnek éltető Szellemét értik. És mindannyiszor ezt értik, mikor misztikus szempontból ilyen kifejezéseket használnak.

    * A III. kiadás hozzáfűzi: vagy szerpentin.

    ** A III. kiadásban: Az összes régi Mantra Sastra-kban.

    *** A III. kiadásban: „csodás, kimondhatatlan stb.”

    1 Lsd. a III. és IV. Stanzát és a róluk szóló Magyarázatot, különösen vesd össze a IV. Stanzára vonatkozó magyarázatokat, „a Lipika-k és a négy Maharaja”, a Karma közvetítőit illetőleg.

    2 „Istenek” vagy Dhyani-k is, nemcsak a geniuszok, vagy „vezetett Erők”.

    3 Ez azt jelenti, hogy mivel az ember valamennyi Nagy Elemből áll, t. i. Tűz, Levegő, Víz, Föld és Éter - az ezekhez az elemekhez tartozó ELEMENTÁLOK vonzódást éreznek iránta, mert lényegük egyforma. Az az elem, amely egy-egy szervezetben túlsúlyban van, lesz az uralkodó elem egész életen át. P. o. ha az emberben túlsúlyban van a Földi, a manói (gnomic) elem, akkor a manók fogják vezetni fémek, pénz, gazdaság stb. felhalmozására. „Az állatember az állati elemek fia, amelyekből Lelke (élete) született, és az állatok az ember tükrei”, mondja Paracelsus (De Fundamento Sapientiae). Para­celsus óvatos volt, és azt akarta, hogy a Biblia összhangban legyen azzal, amit ő mondott, s ezért nem mondott meg mindent.

    4 Ciklikus haladás a fejlődésben.

    5 Az emberben levő Isten, és gyakran egy-egy Isten, azaz egy-egy magasfokú Szellemi Dhyan-Chohan-nak benne való megtestesülése, e mellett az ember saját hetedik princípiuma is jelen van.

    6 De vajon milyen „istent” értenek itt? Nem az „Atya” Istent, az emberi testbe öltöztetett koholmányt (fiction), mert az az isten: az Elohim-ek gyűjtő értelemben, és nincsen a Seregtől különvált létezése. Továbbá ilyen Isten véges és tökéletlen. A „kevés” emberen, itt magasfokú Beavatottakat és Adeptusokat értenek. És éppen ezek az emberek hisznek „istenek”-ben és nem ismernek el „Istent”, hanem valamilyen Egyetemes, semmivel viszonyban nem álló, feltétlen istenséget.

    *A III. kiadás hozzáfűzi jegyzetben: The Virgin of the World. 104-105. o. „The Definitions of Asclepios”.

    1 A kabbalisták asztrális fényét egyesek igen helytelenül „Aether”-rel fordítják; utóbbit összetévesztik a tudomány feltételezett Éterjével és egyes teozófusok mind a kettőről, mint Ákâsa-val azonos dologról beszélnek. Ez nagy tévedés.

    „Ákâsa jellemzése elegendő lesz annak kimutatására, mennyire nem illik rá az Éter”, írja a Rational Refutations szerzője, s így akaratlanul segít az okkultizmusnak. „Kiterjedésben végtelen; nem áll részekből; szín, tapintás, szag, érzekelhetőség nem sajátja. Eszerint teljesen megfelel az időnek, a tér­nek, Isvara-nak („Az Úr”-nak, de még inkább a teremtő erőnek és léleknek - anima mundi-nak). Különlegessége ezzel szemben abban áll, hogy a hang anyagi oka. Ha ez nem volna, az ember azonosnak tarthatná az űrrel”. (120. o.)

    Kétségtetenül űr, különösen racionalistáknak. Ákâsa mindenesetre űrt támaszt a materialisták agyában. Mindazonáltal, noha Ákâsa nem a tudomány Étere, de még az okkultisták Éter-e sem, szerintük ugyanis az Éter Ákâsa-­nak csak egyik princípiuma, mégis egész biztos, hogy eredetijével együtt a hangnak oka, de csak pszichikai és szellemi, és semmi esetre sem anyagi oka. Az Éter Ákâsa-hoz való viszonyát úgy határozhatnánk meg, hogy mindkettőre az Ákâsa-ra és az Éterre is alkalmazzuk az Istenről a Védákban olvasható szavakat: „S így őmaga volt valóban a (saját) fia”, az egyik sarja a másiknak, és mégis ő maga. Ez fejtörő rejtély lehet az átlag embernek, de igen könnyen érti meg minden hindu - még ha nem is misztikus. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 „Cerebration is generically the same as chylification.”

    2 Ez Ciklikus törvény, de az emberi dőreség ezt a törvényt gyakran nem veszi tekintetbe.

    * A III. kiadásban a három utolsó szó helyett: a jelen kötetekben mutatjuk.

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 1. kötet 2. rész

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 1. kötet 2. rész admin

H. P. BLAVATSKY


TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE


A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE







Satyât Nâsti Paro Dharmah
„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”







Fordította: Dr. Hennyey Vilmos és Szlemenics Mária
A fordítást ellenőrizte, átdolgozta: Reicher László

Számítógépes változat: Szabari János, 2002



Magyar Teozófiai Társulat










EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,


MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.










A fordítók előszava az első magyar kiadáshoz



A XIX. század hetvenes éveiben egy mozgalom indult el a világon, hogy az ősrégi keleti bölcseletek tanításait a nyugatnak hozzáférhetővé tegye. E mozgalom kezdeményezője és vezetője H. P. Blavatsky. »Ő volt az első, aki feltárta a nyugat előtt e csodás tanok létezését« - mondja Pierre Loti. Blavatsky legfontosabb műve a Secret Doctrine (A Titkos Tanítás). Ezt a munkát tesszük fordításban a magyar nép számára hozzáférhetővé.


Vállalkozásunkat egy, a hazájától elszakadt magyar teozófus tette lehetővé, aki nemes lelkű áldozatkészséggel keresetének jelen­tékeny részét szenteli arra, hogy ez a munka magyar nyelven meg­jelenhessen, és aki még azt sem engedi meg, hogy nevéről e helyen megemlékezzünk.


H. P. Blavatsky nemes lelkű, kiváló intellektuális, szellemi és pszichikai erőkkel megáldott, előkelő, orosz származású hölgy volt. Gyer­mekkora óta meg volt győződve, hogy úgynevezett szellemi vezetője van, kit sokszor látott álmában, s aki csodálatos módon őrködött felette. Húsz éves korában, 1851-ben, legnagyobb örömére Lon­donban szemtől szembe találta magát vezetőjével. Ez egy hindu férfiú volt, aki valamilyen küldöttséggel Londonban járt. Azt mondta H. P. B-nek, hogy nagy szüksége lenne rá, mert ő egy társulatot akar szervezni, és ha H. P. B. is úgy akarja, világmissziót teljesíthet, ami azonban számára igen sok fáradtsággal, munkával, önfeláldozással és meg­próbáltatással jár. Ha hajlandó volna erre, akkor neki néhány évet Tibetben kellene töltenie, hogy e fontos feladatra előkészítsék. * Ez a férfi Morya Mahatma volt, annak a testvériségnek tagja, amelynek fő célja az emberiség szellemi fejlődésének előmozdítása. E testvériség tagjait Bölcsesség Mestereinek, Idősebb Testvérek­nek, Mahatmáknak nevezik. Ezek a Mesterek a tibeti hegyekben élnek, a pusztulástól megmentett régi kéziratok, könyvek stb. birtoká­ban vannak, és életüket az emberiség szolgálatának szentelik.


A testvériség egyik tagja, Koot Hoomi Mahatma, azt írta Mr. Sinnett-nek:** »Több, mint egy negyed évszázada dolgozom éj­jel-nappal, hogy megálljam helyemet annak a láthatatlan, de mindig dolgos seregnek a soraiban, mely olyan feladaton dolgozik és olyan feladatra készít elő, amely nem hozhat más jutalmat, csak azt a tudatot, hogy az emberiség iránt megtesszük kötelességünket.« ( 242. o.)


E Mesterek létezését sok gondolkozó teozófus legendának vette, kétkedő mosollyal fogadta. Most azonban, hogy e Mahatmák levelei nyomtatásban is megjelentek, a Mesterek és az egész Testvériség létezéséhez már alig férhet kétely.


Ez a Testvériség elérkezettnek látta az időt, hogy a nyugatnak, a Sötét Korszak (a Kali-Yuga) első ötezer esztendejének végével kiadjon néhány olyan igazságot, amely alkalmas arra, hogy »materializmus haladását meggátolja és a szellemi öngyilkosságra való hajlamot gyengítse.«


Ezekkel a Mesterekkel jött tehát érintkezésbe H. P. B, őt sze­melték ki arra a feladatra, hagy a nyugatnak hozzon valamit az ősrégi keleti tanításokból.

H. P. B. attól a pillanattól kezdve, hogy Morya Mahatma-val találkozott, nagy feladatának élt. Bejárta a világot, hogy az okkul­tizmus rejtélyeit, a régi vallások jelképeit tanulmányozza. S mikor elérkezett az ideje annak, hogy végső kioktatását nyerje, engedett a Mahatma hívásának és elment Tibetbe.


Minthogy a tibeti tartózkodását illetőleg kételyek merültek fel, amelyek így a S. D. megbízhatóságát is érintik, olvasóinkkal néhány idézetet közlünk, amelyek e tartózkodásáról szólnak. H. P. B, amint az idézetekből ki fog tűnni, több ízben járt Tibetben. Éveket töltött ott kiképzés céljából. Később pedig, mikor Indiában élt, szintén átjutott Tibetbe, és találkozott Mestereivel. Maga H. P. B. 1883-ban ezt írja: »Több ízben éltem Kis-Tibetben és Nagy-Tibetben, együttvéve hét évnél tovább. Időztem a lámák kolostoraiban, voltam Tzi-gadze- (Shigatse)ban, a Teshu Hlumpo territóriumban, és ennek szomszédságában; még beljebb is voltam, és olyan helyeket látogattam meg, ahol európai még sohasem járt.« (L. A Modern Panarion. H. P. Blavatsky.)


1886-ban, Sinnett-hez írt levelében H. P. B. elbeszéli, hogy álom­ban vagy transzban átélte tibeti életének néhány jelenetét, és hogy minden pontosan úgy játszódott le, mint 16 évvel ezelőtt. . . Megint Koot Hoomi Mahatma házában volt, a szoba egyik sarkában ült a gyékényen, és a Mester (Mahatma) lovagló öltözetben járkált fel és alá a szobában. Valamit kérdezett H. P. B-től, és a kapott válaszra mosolyogva meg­jegyezte: »De furcsán is beszél angolul.« H. P. B. ugyanis ettől a tibeti Mahatmától tanult meg jobban angolul beszélni. És ezt fontos tudnunk, mert így értjük meg, miért egyezik angolsága és stílusa Koot Hoomi Mester angolságával, stílusával. Gyermekkorá­ban volt ugyan angol nevelőnője, de Yorkshire-ból való lévén, olyan rettenetes tájszólással beszélt, hogy a 14 éves Blavatskyn sokat mulattak Londonban, mikor apjával ott járt. Erre ő nem mert többé angolul beszélni, és csaknem teljesen elfelejtette.


Ebben a levélben továbbá elmondja, hogy más alkalommal, ugyancsak álomban vagy transzban azt látta, hogy Koot Hoomni Mahatma régi háza előtt állt, és nézte, amint lebontják. Ekkor H. P. B. néhány szenzar* mondatból álló szöveget nyújtott át neki, hogy átnézze. Ezeket Morya Mahatma nővérének a szobájában fordítatta angolra, midőn a Mahatma távol volt. Koot Hoomi Mester átolvasta, kijavította az írásjeleket, és így szólt: »Már javul az angol­sága is.« Elmondja végül, miként búcsúzik Morya Mahatma nővéré­től, annak gyermekétől és az összes chelák-tól, amikor Morya Mahatma Európába visszaküldte.


Az előbb említett könyv »The Mahatma Letters« stb. a Mahat­máknak A. P. Sinnett-tel 1880-1884. folytatott levelezését tar­talmazza. Mivel a legjártasabb magyar teozófus körökben sem ismerik még ezt a könyvet, ezekből a levelekből merítettünk, H. P. B. tibeti tartózkodásáról néhány adatot.


Koot Hoomi Mahatma így ír: »... Ez a lelki állapota szorosan összefügg Tibetben való okkult kiképzésével, és azzal, hogy egymagá­ban kellett őt a világba küldeni... Csaknem egy évszázados ered­ménytelen keresés után vezetőinknek meg kellett ragadniuk azt az egyetlen alkalmat, hogy európait küldjenek Európa földjére össze­kötő kapocsul.« (XXVI. levél)


Egy következő alkalomról pedig így szól: »Nem hiszem, hogy valaha annyira meg lettem volna hatva egész életem­ben, mint mikor a szegény öreg asszony rajongó elragadta­tását láttam nem régiben, mikor mindketten találkoztunk vele természetes testünkben. Egyikünktől három, a másiktól majd­nem két évig el volt választva. Még a flegmatikus Moryát is kihozta egyensúlyából a látvány, amelynek ő volt a főhőse. Hatalmával kel­lett élnie, és mély álomba kellett meríteni, különben megrepedt volna valamelyik ere. . . lázas kísérletében orrát a Sikkim-i sárral bekent lovagló kabátjához dörzsölni! Mindketten nevettünk, de meg vol­tunk hatva...« (LIV. levél, 314. o.)


Más helyen pedig ezt olvassuk


»H. P. B. kétségbe van esve. A Chohan most nem engedte meg Moryának, hogy H. P. B. ebben az esztendőben a »Black Rock«-on túl menjen. (XVI. levél, 116. o.)


Megint más helyen ezt:


»Még ha Madame B. kapható is arra, hogy az A. L. Társaság­nak »gyakorlati oktatást« adjon, attól tartok, túlságosan sok idő telt el már azóta, hogy az adytum-ban volt, s így nem sok hasznát vehe­tik a gyakorlati magyarázatoknak ... De félek, nagy szüksége van arra, hogy néhány hónapot a régi mesterével üdülésül a havasok között töltsön, mielőtt ilyen nehéz feladatot rá lehetne bízni. Vegye gondjába, ha hazatértében önnél megszáll. Idegrendszere irtózatosan meg van támadva, és ezért vele vigyázva kell bánni.«


Következő levéltöredékből egy időpontról is értesülünk, melyben H. P. B. Tibetben tartózkodott:


»H. P. B. olyan beteg, hogy újra el kell majd vinnem, mint 1877-ben, - pedig igen nagy szükség van rá a központban - de félek, hogy szervezete felmondja a szolgálatot.« (270. old.)

H. P. B. munkássága főleg két irányú volt. Az egyik a Teozófiai Társulat alapítása, a másik irodalmi működése. Itt csak ez utóbbiról szólunk néhány szót.


Első nagy munkája az »Isis Unveiled.« (Fátyoltalan Isis) Igen nagy feltűnést keltett, különösen Amerikában, mert teljesen új gondolatkörbe, az okkultizmusba és a metafizikába vezette olvasóit. Indiában szerkesz­tette a »Lucifer« folyóiratot, mely később a »Theosophist«-nek adott helyet. Későbbi művei közül csak még a költői szépségben kiváló »The Voice of the Silence« (A Csend Hangja) c. kis könyvét említjük. Ezt 1889-ben Fontainebleau-ban, egy nap alatt írta meg. Ugyanabból a forrásból merítette, amelyből a Secret Doctrine alapját képező Dzyan Könyve származik.


Indiából betegen Európába tért vissza, és 1886-ban hozzáfogott a Secret Doctrine megírásához. Dr. A. Keightly, ki a S. D. sajtó alá rendezésében neki segített, azt írja:


»Feladatától nem vonhatta el gond, szenvedés, fájdalom. A reu­mától elnyomorítva, a néhányszor majdnem végzetessé vált súlyos szív- és vesebajoktól szenvedő nő, szüntelen dolgozott, és ott ült az íróasztala mellett, amikor a szeme és keze a tollat vezethették... Mi csak általánosságban segítettünk... figyeltünk arra, hogy a legvilágo­sabban fejezzük ki a gondolat jelentését. De az egész munka ő reá nehezedett. . . «


Ő maga azt írja: »A Titkos Tanítás nem értekezés vagy bizony­talan elméletek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak kiadni lehet.«

»Évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közölnek belőle. . . «

»A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzet­tebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasítha­tatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett tudomány.« (L. alább a 27. old.,)


Koot Hoomi Mester pedig azt: írta egyik levelében:*

»Én magam javítottam, vagy az én utasításaim szerint javította ő (H. P. B.), azokat a más teozófusok műveiben előforduló hibákat és téves felfogásokat, melyeket ebben a munkában javít és magyaráz. Sokkal értékesebb munka, mint az előbbi művek. Az okkult igazsá­goknak rövid összefoglalása és még sok-sok évig lesz ez a kútforrás, amelyből a komoly tanítvány felvilágosítást és tudást meríthet.«


A Secret Doctrine megjelenése óta nagyon sok év múlt el, ezer meg ezer ember foglalkozott e tanokkal, rágódott rajta, magya­rázgatták, és egyéni felfogásuk szerint gyakran el is ferdítették. Nem a mi feladatunk, hogy e természetes fejlemények bírálatába bocsátkozzunk, de egy kontraverzióval, jobban mondva, ugyan­azzal, amellyel H. P. B. e munka későbbi lapjain oly behatóan foglalkozik, itt foglalkoznunk kell, mert a Titkos Tanítás I. kötete a Kozmogóniával foglalkozik.


A. P. Sinnett. »Esoteric Buddhism« c. könyvében azt írta, hogy a földláncnak három fizikai bolygója van: a Mars, a Föld és a Merkur; H. P. B. ezt megcáfolta. Ebben a kérdésben később a teozófusok körében kételyek támadtak, és ezért A. Besant-hez fordultak az ő véleményéért.


A. Besant a Lucifer XIII. Nov. 1893. 203. oldalán így nyilat­kozott: Igen könnyen magyarázható meg a látszólagos ellentmondás, amely egyrészt közvetlen hírnöküktől, H. P. Blavatskytől előadott, és másrészt a Sinnett-től értelmezett Mester-tanítás között van. A »Naprendszer« szón múlik minden. Ha ezt a kifejezést a nyugati tudomány »Naprendszere« értelmében vesszük, akkor Sinnett mon­data értelmetlen. De ha a levelek sorozatához fordulunk, amelyből ezt az elszigetelt, a Marsra vonatkozó részletet idézte, akkor azonnal látjuk, hogy a levelezésben milyen értelem fűződik a »Naprend­szer«-hez. Én természetesen magukhoz a levelekhez folyamodtam, másolataim vannak róluk, hogy a rejtvényt megfejtsem, és azt talál­tam, hogy K. H. Mester a kifejezést sajátos és teljesen határozott értelemben használta...«


Ilyen láncban a Földünk alkotja a D. gömböt; a Mars láncban a Mars a D. gömb, a Merkur láncban a Merkur a D. gömb. . .

»...A tudomány naprendszerének többi bolygója nem tartozik az ezoterikus filozófia naprendszeréhez, s ennek nem ismerése idézte elő a zavart. A nyugati olvasók természetesen a maguk módján értel­mezik a kifejezést, mert nem tudják, hogy a tanításban egészen más értelemben fordul elő. És így ismét azt látjuk, hogy a Mesterek tanításai következetesek.«


Ezzel szemben azonban a Lucifer XVII. dec. 1895. 271. oldalán, ugyanerről a kérdésről, A. Besant-nak következő nyilat­kozata jelent meg:


»Újabban teozófus körökben a régi Mars- és Merkur-vita bizo­nyos mértékben újra feléledt, és hozzám fordultak, hogy nyilatkoz­zam, vajon világosabbá vált-e már ez a tárgy. A Lucifer XIII. k. 206. oldalán magyarázatot írtam, amely az akkor kezeim közt lévő okiratokat tekintetbe véve, kielégítőnek látszott. Éppen Indiába ké­szültem, mikor a cikket megírtam. Sinnett szokott nagylelkűségével hallgatott távollétemben, de mikor visszajöttem, megmutatta nekem az eredeti. levelet, amelyre az Esoteric Buddhism-ban tett állítását alapozta; ezt a levelet a Titkos Tanítás részben idézi. A levél azok közé tartozott, melyeket Sinnett az első időkben kapott, és amelyről nekem másolatom nem volt. Ez az eredeti levél, a Mes­ternek a kérdésben tett állításáról minden kétséget eloszlatott, mert kategorikusan azt mondja, hogy a Mars és a Merkur részei annak a láncnak, melynek negyedik gömbje a Földünk! Mivel a Társula­tot akkor éppen Judge ügye nyugtalanította, Sinnett nem akarta ezt a kérdést feléleszteni, csak azért, hogy az ő felfogását igazolja, de most már nincs okunk arra, hogy ne rendezzük a dolgot. A tények a következők: a Földlánc, az A, a B, a Marsból, a Földből, a Merkurból, valamint az F. és G. gömbökből áll stb. stb. . . Az igazság kívánja, hogy nyilvánosan állítsam: az eredeti levél Sinnett állítását igazolja.


Áttanulmányoztuk az összes Sinnett-hez írt Mahatma leveleket, ott nincs más levél, mely ezt a kérdést érintené, mint az, amelyet H. P. B. szóról-szóra közölt a Titkos Tanítás említett helyén.


Ezt a kérdést azért kellett itt bővebben megemlítenünk, mert a mai teozófiai irodalom általában Sinnett álláspontjára helyezkedik. De erre az álláspontra nem helyezkednek sem a Mesterek, sem H. P. B, sem pedig az ezoterikus filozófia. Mindezek szoros kap­csolatba hozzák a Földlánc princípiumait az EMBER princípiumaival. Ha tehát a földláncnak három fizikai gömbje (t. i. Merkur, Föld, Mars) volna, akkor az embernek is három fizikai testének kellene lennie.


Van még valami, amit a nyugati elmék egykönnyen nem fog­nak fel: miért olyan fontos dolog az emberiség fejlődésében a Fehér Testvériség őrizte, régi bölcseleteknek és tanoknak időnkénti feleleve­nítése és terjesztése?


E kérdés felvetésénél nem csak maguknak e tanoknak nagy jelentőségére gondolunk, ezek nagy részét a nyugati elme csak hos­szas tanulmányok útján értheti meg, mert a nyugati tudomány nem segítheti őt ezek megértésében. Ezek a tanok abból a szempontból is jelentősek, hogy a velük való foglalkozás lelki elmélyedésre indítja a teljes materializmusba elsüllyedt nyugati gondolkozást, és ez az elmélyedés a legbiztosabb út a lelki felemelkedés, az anyagiasságtól való felszabadulás és ezért az emberi haladás felé.


De viszont e tanok hirdetői ugyanezért nem győzik eléggé hangoztatni, hogy nem dogmákról van szó, melyeket vakon kell elfo­gadni, mert a vakhit nem lelki elmélyedésre és szellemi tevékeny­ségre indít, hanem lelki tunyasághoz, fanatikus korlátoltsághoz és az anyagban való elmerüléshez vezet.


E tanokat tehát kritikával kell fogadnunk, elfogultság nélkül mélyedjünk el bennük, de belőlük csak annyit fogadjunk el, amen­nyit meggyőződésünkké tudunk tenni, s annál többet fogunk meg­érteni, mennél többet foglalkozunk velük. A tekintélyekre és kijelen­tésekre való hivatkozás, az újabb és újabb fejlemények, magyaráza­tok, tanítások vak elfogadása tehát merően ellenkezik a teozófiai mozgalom alapgondolatával, és veszélyezteti az eredeti, ősi tanok terjesztéséből fakadó jótékony eredményt.


Az újabb fejleményekkel szemben ugyanazt a kritikai szelle­met kell tehát alkalmaznunk, amelynek szükségességét az eredeti tanok tanulmányozásánál is állandóan hangsúlyozzák a Mahatmák és a teozófia hirdetői.


H. P. B. mondja az »Isis Unveiled« előszavában: ». . . embe­rek és pártok, felekezetek és iskolák csak: világ-tiszavirágok. Gyémánt-szilárdságú szikláján egyedül az Igazság örök és tökéletes.«

Ami már most a magyar fordítást illeti, a következőket jegyez­zük meg:


Helena Petrovna Blavatsky e mű egyik oldalán azt mondja: » Merész a kísérlet európai nyelven leírni az időszakonként örökké visszatérő TÖRVÉNY nagy színjátékát, amelyet a tudatos első fajok fogékony elméjébe véstek azok, akikre az Egyetemes Elméből tükrö­ződött reá. Merész, mert a szanszkrit nyelven - az Istenek nyelvén - kívül nincs az az emberi nyelv, mely csak megközelítőleg is erre alkalmas lenne. E munkának hiányosságát tehát meg kell bocsátani a jó szándék kedvéért, mely megírásra indított.«


Még merészebb és nehezebb a kísérlet, a sokkal tökéletesebb angol nyelvből a magyar nyelvbe átültetni e korszakalkotó művet. A magyar olvasó önzetlen munkánkért nekünk is meg fogja bocsá­tani, ha nem oldottuk meg a feladatot úgy, ahogy szerettük volna. Nagyon lelkiismeretesen jártunk el. Összehasonlítottunk minden mon­datot a német és francia kiadással, és lehetőleg kerültük azokat a hibákat, melyeket ezekben a kiadásokban találtunk, és amennyire ezt nyelvünk eltérő szerkezete ezt megengedte, igyekeztünk pontos fordítást adni. A hű fordítást többre értékeltük a stílus szépségénél, noha nagy gondot fordítottunk arra is, hogy a szöveg a helyes magyarság szempontjából is megállja helyét. E munkában nagy segít­ségünkre volt a nem teozófus tanárjelölt Fincziczky István, aki e célból az egész munkát végig átnézte és helyesbítette, és akinek itt is köszönetet mondunk. A verseket ő öntötte költői formába.


Az angol nyelv természetéből kifolyólag egy-egy mondat igen gyakran két, sőt néha több értelmű. Ha a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudtuk megállapítani a helyes értelmet, - pedig emiatt sokszor váltottunk levelet Leonard Bosmannal, a Secret Doctrine-ban legjártasabb angol teozófussal, akinek szintén hálás köszönetet mondunk - alkalmazkodnunk kellett az angol mondat­szerkezethez, nehogy a magyaros szerkezettel csupán egy értelmet adjunk annak, aminek többféle értelme is lehet. Kétféle angol ki­adás van. Az eredeti I. kiadás, ezt H. P. B. maga rendezte sajtó alá 1888-ban (ennek hű mása a II. kiadás) és az A. Besant javította III. kiadás. Ez a jelen I. kötetben nem mutat lényeges eltéréseket. Mindazonáltal, hogy az elhangzott kívánságoknak megfeleljünk, az első kiadást fordítottuk, de a III. kiadásban előforduló eltéréseket is feltüntettük, jegyzetekben *-gal jelölve. A magyar olvasó tehát mindkét kiadás birtokában lesz.


A szanszkrit és hindu szavakat úgy írtuk, ahogy H. P. B. írta azokat, a görög és latin szavakat a nálunk szokásos módon. Az idézetek más betűtípussal való szedését a III. kiadásból vettük át, a könnyebb áttekint­hetőségért. Az eredeti angol szót könnyebb megértés végett zárójelben a magyar szó után tettük, nemcsak oda, ahol éreztük, hogy a magyar szó nem fedi teljesen az angol szó értelmét, hanem gyakran akkor is, amikor az angol szó latin származása folytán talán ismertebb, mint a magyar szó.


Egyes kifejezéseket következetesen ugyanazzal a szóval fordí­tottunk, p. o. substance-ot »állaggal«; matter-t pedig »anyaggal«, noha tudjuk, hogy sok helyen a »substance«-nak talán jobban megfelelt volna az »anyag« szó; a »mind« (manas)-t mindig »elmé«-vel; a nagyon nehezen fordítható »aspect« szót: »megnyilvánulás«-­sal, »oldal«-lal, »szelmpont«-tal; sőt itt-ott az »aspektus« szót kel­lett használnunk stb.

A Stanzákat úgy hozzuk, mint az I. kiadásban, t. i. a magyará­zatuk zárójelben a Stanzában van, nem pedig jegyzetben, mint a III. kiadásban.

A bibliai idézetekre rendszerint Károlyi Gáspár fordítását használtuk.

A sajtóhibákat és helyesbítéseket a következő kötettel hozzuk.





AZ OLVASÓHOZ


A szerző - vagyis inkább a leíró - szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a nagy késedelemért, amely miatt ennek a munkának a megjelenése ennyire eltolódott. Betegeskedés és a vállalkozás nagysága okozta ezt. Még a most kibocsátott két kötet sem tölthette be a tervezetet, és nem is végezhetett kimerítően a tárggyal, mellyel foglalkozik. Nagy mennyiségű anyagot készítettünk már elő. Ez az anyag az okkultizmus történetét tárgyalja úgy, ahogy az árja faj nagy Adeptusainak életében foglaltatik és mutatja az okkult filozófia befolyását az életmódra, mint amilyen jelenleg és amilyennek lennie kellene. Ha a közönség a jelen köteteket kedvezően fogadja, nem kímélünk semmi fáradságot, hogy a tervezett munkát teljesen befejezzük. A harmadik kötet már egészen elkészült, a negyedik is majdnem.* Megemlíthetjük, hogy nem ilyennek terveztük a művet, amikor megjelenését először hirdettük. Akkor az volt a tervünk, hogy a „Secret Doctrine" az „Isis Unveiled"­-nek javított és bővített kiadása legyen. Csakhamar azonban úgy találtuk, hogy más tárgyalási módra van szükség azokhoz a magya­rázatokhoz, amelyekkel kiegészíthetnénk az utóbb nevezett munkában és az ezoterikus tudományt tárgyaló más művekben már közreadot­takat. Épp ezért az „Isis Unveiled"-ből a jelen munkába alig vet­tünk át húsz oldalnál többet.


A szerző nem tartja szükségesnek, hogy olvasóitól és bírálóitól elnézést kérjen a munkában előforduló számos stílushibáért és a tökéletlen angolságért. Mert ő külföldi, és e nyelv ismeretét csak idősebb korában szerezte meg. Azért használta az angol nyelvet, mert az elterjedtségénél fogva a legalkalmasabb eszköz ama igazságok hirdetésére, amelyeket kötelessége a világ elé terjeszteni.


Egyáltalában nem kinyilatkoztatásként tárja fel ezeket az igazságokat, és a szerző nem kívánja, hogy olyan misztikus tan kinyilatkoztatójának tekintsék, amelyről most hall először a világ. Mert az, amit ez a munka tartalmaz, megtalálható elszórtan a nagy ázsiai és régi európai vallások ezer meg ezer kötetében, de titkos jelek és szimbólumok által elrejtve. S ezért maradt eddig észrevétlen. Most megpróbáljuk a legrégibb tanokat összegyűjteni és azokból egy harmonikus, csorbítatlan egészet alkotni. Az írónak elődeivel szemben az az egyetlen előnye, hogy nem kellett személyesen kutatnia és elméleteket felállítania. Mert e műben annak adja egy részét, amire őt magát előbbre haladott tanítványok oktatták, s amit csak néhány részletben egészített ki saját tanulmányával és meg­figyeléseivel. Sokat a műben foglalt tények közül azért kellett közzé­tennünk, mert az utóbbi években számos teozófus és a miszticizmus sok tanítványa vad és képzelődő elmefuttatásokba bocsátkozott. Arra törekedtek ugyanis, hogy a velük előzetesen közölt kevés adatból oly gondolatrendszert alkossanak, mely nézetük szerint teljes.


Felesleges megmagyaráznunk, hogy ez a könyv nem a Titkos Tanítás a maga teljességében. Ez csak néhány válogatott részlet az alapvető tanokból. Különös figyelemmel voltunk azokra a tényekre, melyeket egyes írók az egészből kiragadtak és valódiságukból teljesen kivetkőztettek.


De talán kívánatos világosan megállapítanunk, hogy az e kötetekben foglalt tanítások, bármilyen töredékesek és hiányosak, nem tartoznak kizárólag sem a hindu, zoroaszter, kaldeai vagy az egyiptomi valláshoz, sem pedig a buddhizmushoz, iszlámhoz, judaizmushoz vagy a kereszténységhez. A Titkos Tanítás a lényege mindezeknek. A különböző vallási alakulatokat, melyek mind innen erednek, most visszavezetjük eredeti elemükbe, oda, ahonnan minden misztérium és dogma kinőtt, kifejlett és testet öltött.


Több mint valószínű, hogy a közönség nagy része ezt a könyvet mesének fogja tartani, még pedig a legvadabb mesének, mert vajon ki hallott valaha is Dzyan könyvéről?


Az író tehát kész arra, hogy teljes felelősséget vállaljon mindenért, ami e műben foglaltatik, s hogy szembeszálljon még azzal a váddal is, hogy az egészet kitalálta.


Tisztában van azzal, hogy a munkának sok a hibája. Csak azt vitatja, hogy ez az új Genezis – bármily regényesnek látszódjon is – logikus összefüggésénél és következetességénél fogva minden­esetre felér azokkal az „munkahipotézisekkel," amelyeket a modern tudomány oly készségesen elfogad. Figyelembe vételre számít továbbá e munka nem azért, mert valami dogmatikus tekintélyre hivatkozik, hanem mert szorosan a természethez kap­csolódik és az egyöntetűség és analógia törvényeit követi.


A munka célját így határozhatnánk meg: megmutatni, hogy a természet nem „atomok véletlen együttese", és megjelölni az ember jogos helyét a világegyetem tervezetében. Az a célja, hogy elnyomottságukból felemelje az ősi igazságokat – az összes vallás alapját, és hogy bizonyos terjedelemben felfedje azt az alapegységet, amelyből mindannyi származik. Végül szeretné meg­mutatni, hogy a modern műveltség tudománya sohasem közelítette meg a természet okkult oldalát.


Az író meg van elégedve, ha sikerült neki ezt bizonyos fokig elérnie. Az emberiség szolgálatában írta és az emberiség s a jövő nemzedékek ítéljék meg. Az író nem ismer el kisebb ítélő bírákat. Ócsárláshoz hozzászokott, rágalmazás nap-nap után éri, rossz nyelvű megszóláson néma megvetéssel mosolyog.


De minimis non curat lex.

London, 1888. október. H. P. B.







BEVEZETÉS

„Gently to hear, kindly to judge.”

„Hallgasd meg barátságosan, ítéld meg jóságosan.”

Shakespeare (V. Henryk, Prol.)


Mióta Angliában a teozófia irodalma megjelent megszokták, hogy tanításait „Ezoterikus Buddhizmus”-nak nevezzék. Megszokták ezt a tévedést és a mindennapos tapasztalaton alapuló régi közmondás szerint: „A hiba mint lejtőn fut lefelé, míg az igazságnak fáradságosan kell felfelé mászni.” Vagy: „A tévedés futva jár, az igazság ballagva sem.”


Régi szólások gyakran a legbölcsebbek. Az emberi elme nehezen marad teljesen szabad az előítélettől, és gyakran alkot döntő véleményt, mielőtt a tárgyat minden oldaláról alaposan meg­vizsgálta volna. Értjük ezt különösen arra a gyakori kettős téve­désre, hogy a) a teozófiát a buddhizmusra korlátozzák, és b) hogy összetévesztik Gautamá-tól, a Buddhától hirdetett vallásos filozófiát az „Esoterikus Buddhizmus”-ban nagyjában körvonalozott tanítással. Alig képzelhetünk el ennél nagyobb tévedést. Hathatós fegyvert adott ez ellenségeink kezébe a teozófia ellen, mert, amint egy híres pâli tudós nagyon találóan kifejezte, az említett könyvben „sem ezo­téria, sere buddhizmus" nem volt. A Sinnett munkájában adott ezoterikus igazságok abban a pillanatban nem voltak már ezote­rikusak, amikor azokat nyilvánosságra hozták; de Buddha vallását sem ölelte fel ez a munka, hanem csak egy eddig rejtett tanítás néhány tételét. Ezeket a jelen kötetekben sok mással kiegészítjük, kibővítjük és megmagyarázzuk. De még így is csak kis sarkát lebbentjük föl a fátyolnak, noha sok alapvető tételt adunk a Kelet TITKOS TANÍTÁSÁ-ból. Mert senkinek, még a legnagyobb élő adeptusnak sem engednék meg, és nem is tehetné – még ha akarná se, - hogy válogatás nélkül kiadja a gúnyolódó, hitetlen világnak azt, amit hosszú eonokon és korszakokon át olyan ered­ményesen rejtve tartottak.


Az „Esoteric Buddhism” kiváló munka volt, csak a címe volt nagyon szerencsétlen, habár nem is jelentett többet, mint amennyit a jelen mű címe: a TITKOS TANITÁS. Szerencsétlennek bizonyult, mert az emberek a dolgokat inkább látszatuk szerint szokták meg­ítélni, mint értelmük szerint, és mert ez a tévedés most már olyan általánossá vált, hogy még a Teozófiai Társulat legtöbb tagja is áldozata lett. Brahminok és mások azonban kezdettől fogva fel­szólaltak a cím ellen, és hogy önmagammal szemben is igazságos legyek, megjegyzem, hogy az „Esoteric Buddhism” c. munkát csak teljesen készen láttam, tehát nem tudhattam, hogy a szerző hogyan fogja a „Budh-ism" szót írni.


Ez egyenesen azokat terheli, akik először hozták a tárgyat a nyilvánosság elé, de nem mutattak rá arra a különbségre, amely a „Buddhizmus” - az Úr Gautamá-tól hirdetett és az ő címe Buddha „a Megvilágosodott” után elnevezett, vallásos etikai rend­szer között - és a „Budhizmus” – a „Budh”, ismerni, szanszkrit szógyökérből származó Budha, a „Bölcsesség” vagy tudás (Vidya), azaz a megismerő képesség – között van. Mi, India teozófusai magunk vagyunk az igazi bűnösök, noha annak idején minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a hibát helyrehozzuk. (Lásd Theosophist, 1883. június) Könnyen elkerülhettük volna ezt a sajnálatos és helytelen elnevezést, csupán a szó helyesírásán kellett volna változtatnunk, és általános megegyezéssel „Budhizmust”-et kiejtenünk és írnunk „Buddhizmus” helyett. Különben ez utóbbi szót így sem írják és ejtik ki helyesen, mert a magyarban „Buddhaizmus”-­nak és követőit „Buddhaisták”-nek kellene neveznünk.


Ez a magyarázat feltétlenül szükséges ilyen munka beveze­tésénél. A „Bölcsesség-Vallás” az egész világ valamennyi népének öröksége, mégis az „Ezoterikus Buddhizmus”-ban (az eredeti kiadás Előszavában) azt az állítást találjuk, hogy „két évvel ezelőtt, (tudni­illik 1883-ban) sem én, sem pedig más élő európai, nem ismerte még alapelemeit sem annak a Tudománynak, amely itt először jelenik meg tudományos formában” stb. Ez a téves állítás gondatlanságból csúszhatott be, mert a jelen mű írója mindent tudott, amit az Esoteric Buddhizmmus „felfed”, és még sokkal többet, - tudta ezt évekkel előbb, mint sem kötelességévé tették (1880-ban), hogy a Titkos Tanítás kis részét közölje két európai férfival, akiknek egyike az „Esoteric Buddhizmus” írója volt. Pedig bizonyos, hogy nekem, e könyv írójának, meg van az a határozott, bár az én szememben inkább kétes értékű kiváltságom, hogy európainak születtem és nevelkedtem. Ezenfelül Amerikában még az Isis Unveiled megjelenése előtt, kioktatták társamat, H. S. Olcott ezredest és két európait a Sinnett által kifejtett filozófia tekintélyes részében.


Olcott ezredesnek három tanítója volt, közöttük az első magyar beavatott, a második egyiptomi és a harmadik hindu. Az ezredes engedélyt kapott, hogy különféle módon nyilvánosságra hozzon néhányat ezekből a tanításokból, a két európai ezt azért nem tette, mert nem volt rá engedélyük: idejük még nem érkezett el a nyil­vános munkára. De elérkezett mások számára és a Sinnett által írt több érdekes könyv e ténynek kézzel fogható bizonyítéka. Min­denek felett fontos megjegyeznünk, hogy magasabb tekintélyre való hivatkozás nem növeli semmilyen teozófiai könyv értékét.


Az etimológiában Ádi és Adhi Budha, az egy (vagy az Első) és a „Legmagasabb Bölcsesség" olyan kifejezés, melyet Aryâsangha Titkos értekezéseiben használt, és most valamennyi misztikus északi buddhista használ. Ez szanszkrit kifejezés, a legrégibb árják így nevezték el az Ismeretlen istenséget; a „Brahmâ” szót még nem találjuk a Vedák-ban és a korai munkákban. A feltétlen Bölcsességet jelenti és „Ádhibúdha-t” Fitzedward Hall „mindennek első, meg nem teremtett oká”-val fordítja.


Mérhetetlen korszakoknak kellett elmúlniuk, mielőtt a Buddha jelző, hogy úgy mondjam, annyira emberivé vált, hogy halandókra is alkalmazhatták, s - végül a „megingathatatlan Bölcsesség Buddhá”-jának nevezték el azt, akit páratlan erénye és tudása erre érdemessé tett. „Bodha” az emberrel veleszületett isteni értelem, vagy „megértés”, „Buddha" annak elsajátítása egyéni iparkodás és érdem útján. „Buddhi” a megismerés képessége, a vezeték, amelyen az isteni tudás az „Ego”-hoz eljut, a jónak és rossznak megkülönböztetése, egyúttal az „isteni lelkiismeret” és a „Szellemi Lélek”, amely Átman-nak hordozója. „Amikor Buddhi felszívja (megsemmisíti) Én-zésünket (Ego-tism) valamennyi Vikára-ival, Avalô­kitêshvara nyilvánul meg nekünk, és elértük Nirvana-t vagy Mukti-t.” Mert „Mukti” ugyanaz, mint Nirvana, azaz mentesség a Mâyâ vagy káprázat hálójától. „Bodhi”-nak hívnak egy Samádhi-nak nevezett különös „transz” állapotot is, melyben az egyén a szellemi tudás tetőpontját éri el.


Oktalanok azok, akik a Buddhizmus, s ennek folytán a „Budhizmus” ellen vak és korunkhoz nem illő gyűlölettel vannak, tagadják ezoterikus tanításait, (pedig ezek a Brahminoknak tanításai is) csupán azért, mert a név olyasmit sejtet velük, ami szemükben káros tanítás - mivel ők monoteisták. Oktalannak kell őket nevezni, mert a nyers és logikátlan anyagiasságnak korszakában vagyunk, s ebben csupán az ezoterikus filozófia állhat helyt azoknak az ismételt támadásoknak, amelyeket minden ellen irányítanak, amit az ember benső szellemi életében legdrágábbnak és legszentebbnek tart. Az igazi filozófus, az Ezoterikus Bölcsesség tanítványa egyáltalán nem törődik személyiségekkel, dogmatikus hitekkel és egyes vallásokkal. Sőt mi több. Az ezoterikus filozófia kibékíti az összes vallásokat, megfosztja őket külső emberi ruhá­zatuktól és megmutatja, hogy gyökerük azonos minden más nagy vallás gyökerével. Bebizonyítja, hogy a természetben szükség van egy feltétlen Isteni Princípiumra, s épp oly kevéssé tagadja az Isten­séget, ahogy nem tagadja a Napot. Az ezoterikus filozófia soha sem tagadta Istent a természetben, sem pedig az Istenséget, mint a feltétlen és elvont Létező-t (Ens). Csak az úgynevezett egy-isten­imádó vallások istenét nem fogadja el, az embertől saját képére és hasonlatosságára alkotott isteneket, az Örökké Megismerhetet­lennek istenkáromló és szomorú torzképét.


A feljegyzések, amelyeket az olvasóval közlünk, az egész világ ezoterikus tanításait ölelik fel emberiségünk kezdete óta. S a buddhista okkultizmus ezekben csak az őt megillető helyet foglalja el, semmivel sem többet. Valóban Gautama metafizikájában a „Dan” vagy „Dzsnyana”1 („Dhyan”) titkos részei - bármily nagyszerűeknek látja is az, aki nem ismeri az őskor Bölcsesség-vallá­sának tanításait – csak igen kis része az egésznek.


A hindu Hitujitó nyilvános tanításait a Bölcsesség-vallásnak csak erkölcsi és fiziológiai oldalára korlátozta, tehát csak az Erkölcs­tanra és az EMBER-re. A meg nem látott és testetlen dolgokat, a Lét titkát földieken kívül, a nagy Tanító nyilvános előadásaiban egyáltalában nem érintette, s a rejtett Igazságokra válogatott Arhatjait tanította. Az Arhatokat a híres Saptaparna barlangban (a Mahâvansa Sattapanni-ja), a Baibhâr hegy közelében (a pâli kéziratok Webhâra-ja) avatták be. Ez a barlang Râjagriha-ban, Mogadha régi fővárosában volt. Fa-hian-nak Cheta barlangja ez, amint ezt néhány régész2 helyesen gyanította.


Az idő és az emberi képzelődés rövidesen végeztek e taní tások tisztaságával és filozófiájával, mihelyt az Arhatok térítési munkájuk közben, azokat titkos és szent körükből átültették a metafizikai fogalmakra Indiánál kevésbé előkészített talajba: Kínába, Japánba, Sziámba és Burmába. Hogy miként bántak el e nagy kinyilatkoztatások eredeti tisztaságával, kitűnik, ha az ókor néhány úgynevezett „ezoterikus” buddhista iskoláját modern köntösükben tanulmányozzuk. Ezt nemcsak Kínában és más buddhista országokban észlelhetjük, hanem még Tibetben is, a be nem avatott lámák és mongol újítók gondjaira bízott számos iskolában.

Az olvasót tehát arra kérjük, tartsa szem előtt azt a nagyon fontos különbséget, mely az ortodox buddhizmus, azaz Gautama, a Buddha nyilvános tanítása és az ő ezoterikus Budhizmusa között van. Az ő Titkos Tanítása egyébként egyáltalában nem tért el az ő idejében beavatott Brahminok tanításától. Buddha az Árja föld gyermeke volt, született hindu, Kshatria, és a „kétszer születettek” (a beavatott brahminok) vagy Dvidzsák tanítványa. Tanítása tehát nem térhetett el az ő tanaiktól. Buddha egész újítása csak az volt, hogy nyilvánosságra hozta azoknak a tanításoknak egy részét, amelyeket addig a Templom Beavatottjainak és aszkétáinak „varázs” körén kívülállók előtt eltitkoltak. Buddhát fogadalma kötötte, tehát nem taníthatott mindent, amibe őt beavatták. S bár filozófiája az igazi ezoterikus tudás alapján épült fel, a világgal e tudásnak csupán külső, anyagi testét közölte és lelkét választottjai számára őrizte meg. (Lásd a II. kötetet is.) Az orientalisták között sok kínai tudós hallott a „Lélek Taná”-ról, de úgy látszik, egyikük sem értette meg igazi jelentőségét és fontosságát.


Azt a tant titokban - talán túlságosan titokban – tartották a szentélyen belül. A titokzatosság, amellyel legfőbb dogmáját és célját - Nirvánát - körülvették, annyira próbára tette és izgatta a kérdéssel foglalkozó tudósok kíváncsiságát, hogy átvágták a gordiuszi csomót, mert azt logikusan és kielégítően meg­fejteni nem tudták, és kijelentették, hogy Nirvána a teljes meg­semmisülés.


A jelen század első negyedének vége felé a világirodalomban egy külön ág támadt, és irányában évről-évre mind határozottabbá vált. Általában szanszkrit és orientalista tudósok szakszerű kuta­tásain alapult, soi-disant és ezért tudományosnak tekintették. Hindu, egyiptomi és más ősi vallásokat, hitregéket és emblémákat úgy értelmeztek, ahogy a szimbológusok akarták, és így gyakran a nyers külső formát nyújtották a benső értelem helyett. Figyelemre méltó munkák jelentek meg gyors egymásutánban szellemes deduk­ciókkal és elmélkedésekkel. Ezekben circulus viciosus-ként rend­szerint az előre megállapított végkövetkeztetések a premisszákkal cseréltek helyet, amint ez több szanszkrit és pâli tudós következtetéseiben (szillogizmus) is előfordul. Ilyen munkák a könyvtárakat inkább fallikus és szexuális imádásról, mint valódi szimbológiáról szóló értekezésekkel árasztották el, amelyek egy­másnak ellentmondottak.


Talán ez az igazi oka annak, hogy mélységes hallgatásban és titoktartásban eltelt hosszú évezredek után megengedték, hogy az őskor Titkos Tanításának néhány alapvető igazsága most kör­vonalaiban napfényre kerüljön. Szándékosan mondom „néhány igazság,” mert az, amit továbbra is el kell hallgatni, még száz ilyen kötetben sem férne el, és nem is volna szabad közölni a szadduceusok mai nemzedékével. De mégis jobb, ha most keveset adunk, mintha teljeset hallgatnánk azokról az életbevágó igazságok­ról. A mai világ az ismeretlen felé való őrült vágtatásában sebesen halad előre a szellemi síkkal ellenkező, anyagi síkon, és a mai emberek nagyon is hajlanak arra, hogy összetévesszék az ismeret­lent a megismerhetetlennel, valahányszor a probléma a fizikus fel­fogó képessége elől kitér. A világ most óriási küzdőtér - valóságos völgye a viszálykodásnak és örökös küzdelemnek - halottak városa, amelybe eltemettük Szellem-Lelkünk legmagasabb és leg­szentebb törekvéseit. S ez a lélek minden újabb nemzedékkel jobban bénul és sorvad. A társadalom „szeretetreméltó hitetleneit és jól nevelt elvetemültjeit,”1 akikről Greely beszél, kevéssé érdekli a múlt halott tudományának feltámasztása. De van a komoly tanít­ványoknak egy tekintélyes kisebbsége, mely igényt tarthat arra, hogy megismerje azt a néhány igazságot, amit most adhatunk. Most sokkal inkább, mint tíz évvel ezelőtt, amikor az Isis Unveiled, és amikor utána más hasonló művek megjelentek; mind kísérletek arra, hogy az ezoterikus tudomány titkait megmagyarázzák.


A legerősebb kifogások egyike, egyúttal a legkomolyabb is azok közül, amelyekkel a munka helyességét és megbízhatóságát majd megtámadják, a bevezető STANZÁK ellen fog irányulni: „Hogyan bizonyíthatók a bennük foglalt állítások?” Igaz, hogy a jelen kötetekben idézett szanszkrit, kínai és mongol munkák nagy részét egyes orientalisták ismerik, a főmunka azonban, vagyis az, amelyből a Stanzákat merítettük, európai könyvtárakban nincsen meg. Dzyan (vagy „Dzan”) Könyvét filológusaink egyáltalában nem ismerik, vagy legalább is nem hallottak róla ezen a néven. Ez természetesen nagy akadály azoknak, akik a hivatalos tudományban elfogadott kutatás módjait követik. De az Okkultizmus tanítványának és minden igazi Okkultistának ez mit sem jelent. A közölt Tanítások lényeges tartalmát ezer meg ezer szanszkrit kéziratban elszórtan meg­találhatják. Ezeket részben már lefordították, - mint rendesen eltorzított értelmezéssel - részben ezután kerülnek majd sorra. Tehát minden tudós megvizsgálhatja, hogy helyesek-e az itt közölt állítások, és ellenőrizheti is a legtöbb idézetet. Néhány új adatot, (csak az avatatlan orientalistának új) és a Magyarázatokból vett idézeteket azonban aligha fogják megtalálni. A tanítások között néhány olyan is van, amelyeket eddig csak élő szóval adtak tovább. De még ezekre is találhatunk minden esetben utalásokat a brahmani, kínai és tibeti templomirodalom temérdek köteteiben.


Akárhogy is legyen, és bármit is mondjanak a rosszindulatú bírálók az íróról, egy tény egészen bizonyos. Vannak a Himaláján túl ezoterikus iskolák, amelyeknek elágazásait - Dél-Amerikát nem is említve - Kínában, Japánban, Indiában, Tibetben és még Szíriában is megtalálhatjuk. Eme iskolák tagjai azt állítják, hogy birtokukban vannak az összes szent és filozófiai művek kéziratban és nyomtatásban, valóban az összes munkák, melyeket valaha írtak, bármely nyelven vagy bárminő betűkkel, amióta az írás művészete megkezdődött, a jelképes hieroglifáktól kezdve egészen Cadmus és Devanâgari abc-jéig.


Minden korban azt állították, hogy amióta csak elpusztult az Alexandriai Könyvtár (l. Isis Unveiled II. köt. 27. o.), a Testvéri­ségek tagjai együttes fáradsággal szorgalmasan felkutattak minden olyan munkát, amelyből a beavatatlan a Titkos Tudomány egy-egy rejtélyét végül is felfedhette, és megérthette volna. S akik erről tudnak, azt is mondják, hogy az efféle műveket aztán csak három példányban hagyták meg, és tették el biztos helyre, a többit meg­semmisítették. Indiában, az utolsó ilyen értékes kéziratokat Akbar1 császár uralkodása idején helyezték biztonságba és rejtették el.


Továbbá azt is állítják, hogy az utolsó példányig megsem­misítettek minden oly szent könyvet, amelynek szövege nem volt jelképekben eléggé elrejtve, vagy amely közvetlenül a régi misz­tériumokra vonatkozott. Előbb azonban titkos írással gondosan lemásolták úgy, hogy a legjobb és legokosabb palaeográfus se fejthesse meg. Akbár uralkodása alatt egyes fanatikus udvari em­berek maguk is segítettek a brahmanoknak, hogy kézirataikat elrejt­hessék, mert megbotránkoztak azon, hogy császárjuk bűnös kíván­csisággal érdeklődik a hitetlenek vallásai után. Ilyen volt Badáoni, aki leplezetlen borzalmat érzett Akbarnak mániájával szemben, mellyel a bálványimádó vallásokkal foglalkozott.2


Ezenkívül az összes nagy és gazdag tibeti kolostorokban (lamaseries) sziklába vájt, földalatti kripták és barlang-könyvtárak vannak abban az esetben, ha a gonpa és a lhakhang a hegyek között feleszik. A nyugati Tsaydam-on túl, Kuen-lun3 magányos hágóin, több ilyen rejtekhely van. Altyn-Toga hegylánc mentén, ahova európai lábát eddig még nem tette, egy háztelep van, mélyen a hegyszorosban. Kis házcsoport ez, inkább falucska, mint kolos­tor, szegényes külsejű templommal. Közelében egy öreg láma, remete lakik, s vigyáz rá. Zarándokok azt mondják, hogy az alatta levő folyosókban és termekben akkora könyvgyűjtemény van, hogy a leírás szerint, még a British Museum-ban sem férne el.1


Valószínű, hogy mindez felidézi a kételkedés mosolyát. De ne vesse el az olvasó ezeket a hagyományokat, mielőtt a következő, jól ismert tényeken nem gondolkozott. Az Orientalisták együttes kutatása, de különösen az a munkásság, melyet az utóbbi években az összehasonlító nyelv- és vallástudomány terén fejtettek ki, meg­állapította, hogy megszámlálhatatlan kézirat, de még nyomtatott könyv is, amelyről tudják, hogy megvolt - most többé nem található. Eltűntek anélkül, hogy a legcsekélyebb nyomuk maradt. Ha jelen­téktelen munkákról lenne szó, akkor természetes volna az a feltevés, hogy az idők folyamán elpusztulni hagyták, és hogy az emberi emlé­kezet nevüket is elfelejtette. De nincs ilyenekről szó, mert most bebizonyult, hogy legtöbbjük még meglevő művekhez a helyes kul­csokat tartalmazta. Pedig a Magyarázatok és Értelmezések e kiegészítő kötetei nélkül a legtöbb olvasó ezeket a munkákat egyáltalában nem érti meg. Ilyenek pl. Lao-ce, Confucius elődjének munkái.2


Azt mondják, hogy 930 könyvet írt az erkölcsről és vallásról, hetvenet a mágiáról, összesen ezret. Nagy munkája, tanításának szíve, a „Tao-te-King”, vagyis a Taosse szent írásai azonban - Stanislas Julim szerint - (Tao-te King XXVII. o.) körülbelül csak „5000 szóból” állnak, alig egy tucat lapból. De Max Müller azt találja, hogy a „szöveg magyarázatok nélkül érthetetlen, úgy, hogy Julien-nek a fordítás céljából több mint hatvan magyarázóhoz kellett fordulnia.” Ezek közül a legkorábbi Kr.e. 163-ból való. Látjuk tehát, nem korábbi időből. Ezt a „legkorábbi” magyarázót tehát négy és fél század előzte meg, s így bőséges idő telt el, hogy Lao-ce igazi tanítását, beavatott papjait kivéve, mindenki előtt elburkolják. A japánok közt vannak most Lao-ce legtanultabb papjai és követői, s ezek egyszerűen nevetnek az európai Kína-­tudósok tévedésein és elméletein. A hagyomány pedig megerősíti, hogy azok a Magyarázatok, amelyekhez a nyugati Kína-kutatók (sinológusok) hozzáférhetnek, nem az igazi okkult feljegyzések, hanem szándékosan homályos szövegek. Megerősíti azt is, hogy az igazi magyarázatok, valamint majdnem az összes szövegek régóta eltűntek az avatatlanok szeme elől.


S mit talál a tudós, ha a szemita vallások ősrégi irodalmát kutatja, ha a Kaldeai Szentírásokat tanulmányozza, a Mózesi Biblia idősebb nővérét és oktatóját, úgyszólván főforrását, a keresztény­ségnek alapját és kiinduló pontját? Mi maradt meg, hogy meg­örökítse Babilon ősrégi vallásainak emlékét, hogy tanúságot tegyen a kaldeai mágusok terjedelmes csillagászati megfigyeléseiről, hogy igazolja nagyszerű és kiválóan okkult irodalmuk hagyományát? Csak néhány töredék, melyről azt mondják, hogy Berosustól való.

De ezek majdnem értéktelenek, még vezérfonalnak sem használhatjuk annak jellemzésére, ami eltűnt. Mert a caesareai püspök ő reverenciájának kezén mentek át és kétségtelenül mai napig nyomát viselik e kiválóan igazságszerető és megbízható kéznek. Ez a püspök más vallások szent feljegyzéseit önkényesen megnyirbálta és így adta ki. Mert mi is a története ennek az érte­kezésnek, amely az egykor oly nagy babiloni vallásról szól?


Berosus, Belus templomának papja, Nagy Sándor számára írta görögül. Alapul vette azokat a csillagászati és időrendi fel­jegyzéseket, amelyeket e templom papjai megőriztek, s amelyek 200.000 éves időszakra terjedtek. Ez az értekezés elveszett. Az első században Kr. e. Alexander Polyhistor kivonatot készített belőle - az is elveszett. Eusebius (270-340. Kr. u.) ezeket a kivonatokat használta fel, amikor Chronicon-ját írta. Eusebius, aki az új vallás­nak védő és előharcosi szerepét vállalta, nagyon veszélyesnek tartotta a kaldeai szentírásokat, mert igen hasonlók, majdnem azonosak a zsidó szentírással.1 Az új vallás pedig elfogadta a zsidó szentírásokat, és ezzel együtt egy nevetséges időszámítást. Majdnem bizonyos, hogy Eusebius nem kímélte Manetho egyiptomi szinkronisztikus tábláit, annyira nem, hogy Bunsen2 őt a történelem felettébb lelkiismeretlen megcsonkításával vádolja. És Szókratész, egy ötödik századbeli történetíró, valamint Szincellusz, Konstantinápoly alpatriarchája (nyolcadik század), a legmerészebb és legelszántabb hamisítónak bélyegzik.


Feltehetjük-e tehát, hogy kíméletesebben bánt volna el a kal­deai feljegyzésekkel, amelyek máris fenyegették az oly hirtelenül elfogadott új vallást?


Így tehát ezeknek, a több mint kétes töredékeknek kivételével, az egész kaldeai szent irodalom teljesen eltűnt az avatatlan szeme elől, akárcsak az elsüllyedt Atlantisz. Berosus Történelméből néhány tényt a II. kötet, II. részében közlünk. Ezek nagy fényt vethetnek a Bukott Angyalok igazi eredetére, akiket Bel és a Sárkány szemé­lyesítenek.


S ha a kutató immár a legrégibb árja irodalom, a Rig-Véda felé fordul, és e tekintetben szorosan maguktól az említett orienta­listáktól nyújtott adatokat követi, azt fogja találni, hogy a Rig­-Védát a mai napig sem értik meg helyesen, noha csak „körülbelül 10.580 verset, vagy 1028 himnuszt tartalmaz”. Pedig ott vannak a a Brâhmana-k és a rengeteg más jegyzet és magyarázat. Miért van ez? Nyilvánvalóan azért, mert a Brâhmana-k „az eredeti himnu­szokra vonatkozó skolasztikus és legrégibb értekezések” - maguk is kulcsra szorulnak. Ezt pedig az orientálisták nem tudták megszerezni. Mit mondanak a tudósok a buddhista irodalomról? Vajon ismerik-e azt teljességében? Határozottan nem. Valóban semmit sem tudnak a lámaizmusról, noha az északi buddhisták Kanjur-ja és Tanjur-ja 325 kötetre terjed, s minden kötet, úgy mondják, „négy-­öt fontot nyom.” A Déli Egyház szent kánonja pedig, amint a Szaddharmálamkára-ban3 mondják, 29.368.000 betűt tartalmaz, vagyis az értekezéseken és magyarázatokon kívül, „ötször vagy hatszor annyi anyagot, mint amennyi a bibliában van”. Az utóbbi Max Müller szerint csak 3.576.180 betűt tartalmaz. S noha ott volt „az a 325 kötet" (valóságban 333, mert a Kanjur 108, és a Tanjur 225 kötet), „a fordítók nem adták a hű szöveget, hanem beleszőtték saját magyarázataikat, hogy különféle iskoláiknak a dogmáit iga­zolják”.4 S mi több, Max Müller tanár azt mondja: „mind a déli, mind az északi buddhista iskolákban az a hagyomány, hogy a szent buddhista Kánon eredetileg 80.000, vagy 84.000 értekezést tartal­mazott, de legtöbbje elveszett, úgyhogy csak 6000 maradt meg”. „Elvesztek”, mint rendesen, az európaiak számára. De ki állíthatná teljes bizonyossággal, hogy a buddhisták és a brahminok számára is elvesztek?


Csodálatosnak tűnik, hogy majdnem 76.000 értekezés elvesz­hetett, ha megfontoljuk, hogy a buddhisták felette szentnek tarta­nak minden sort, amely Buddháról vagy az ő „Jó Törvényéről” szól. Aki ismeri az események természetes folyását, az aláírná azt, hogy inkább az ellenkezője történhetett meg. Mert ebből a 76.000 értekezésből öt- vagy hatezer megsemmisülhetett az Indiában folyt üldözések és az Indiából történt kivándorlások ideje alatt. Ezzel szemben teljesen bizonyos, hogy buddhista Arhatok már 300 évvel a mi időszámításunk előtt1 megkezdették térítő útjaikat, hogy az új vallást Kasmíron és a Himaláján túl terjesszék. Kínába 61-ben Kr. e. értek,2 amikor Kashiapa indult oda Ming-ti császár meg­hívására, hogy az „Ég Fiát” a buddhizmus tanaival megismertesse. Különösnek hangzik tehát, ha az orientalisták ilyen veszteségről úgy beszélnek, mintha valóban megtörténhetett volna. Mintha egy pillanatra sem gondolnának arra a lehetőségre, hogy a szöveg csak a Nyugat számára és az ő számukra veszett el. Mintha lehetetlen volna, hogy az ázsiai népek olyan páratlanul vakmerők lehessenek, hogy legszentebb feljegyzéseiket idegenek számára hozzáférhetet­lenné tegyék, s így megakadályozzák, hogy más fajok azokat kigú­nyolhassák, s azokkal visszaélhessenek, „bármennyire magasabban” is álljanak ezek a fajok náluknál.


Majdnem az összes orientalista kifejezett sajnálatából és számos esetben tett bevallásából (l. pl. Max Müller: Lectures), a közönség biztos lehet abban, hogy a) a régi vallások kutatójá­nak valóban kevés adat áll rendelkezésére, hogy megalapozza azokat a végső eredményeket, amelyekhez e vallásokat illetőleg rendszerint eljut, és b) ez az adathiány legkevésbé sem akadá­lyozza meg őt abban, hogy határozott dogmákat állítson fel. Azt képzelnénk, hogy a fáraói Egyiptom szertartásait és hittételeit legalább is jól kellene ismernünk, mindenesetre jobban, mint India nagyon nehezen érthető filozófiáját és panteizmusát. - Hiszen az egyiptomi teogóniára és misztériumokra vonatkozóan a klasszikusok és számos más író révén igen sok feljegyzés maradt reánk, míg India vallásáról és nyelvéről Európának a jelen század kezdete előtt alig volt fogalma. S a Nílus mentén az egész ország területén ott állnak a mai napig az évről-évre, napról-napra kiásott friss emlékek, és ezek ékes szóval mondják el történetüket. És még sincsen így, mert nem ismerjük. A tanult oxfordi filológus maga vallja be az igazságot, amikor azt mondja:

Noha . . . még látjuk a piramisokat és a templomok és labirintusok romjait, amelyeknek falait jelképes írások, istenek és istennők. különös képei borítanak. . . Az idővel dacoló papirusztekercseken még egyes, az egyiptomiaknak mondhatni szent könyveiből való töredékekre is bukkanunk. Mégis, bár e titokzatos faj régi feljegyzéseiben sokat megfejtettek, Egyiptom vallásának főforrása és szertartásos istentiszteletének eredeti értelme még távolról sincsen előttünk teljesen felfedve.3


I Itt is megmaradtak a titokzatos jelképes okmányok, de eltűntek a kulcsok. Pedig csakis ezek segítségével érthetők meg.

Mégis, a tanár úr következőképpen érvel. Azt találta, hogy „nyelv és vallás között természetes összefüggés van” és másod­szor, hogy volt egy közös árja vallás, az árja faj különválása előtt, egy közös szemita vallás, a szemita faj különválása előtt, és egy közös turáni vallás, a kínai és a többi turáni osztályba tartozó törzsek különválása előtt, és valóban csak „három régi vallási köz­pontot" és „három nyelvi központot” fedezett fel. Ezen az alapon, noha éppoly kevéssé ismeri azokat az ősi vallásokat és nyelveket, mint eredetüket, habozás nélkül kijelenti, „hogy igazi, történelmi alapot nyertek immár a világ eme fővallásainak tudományos tárgyalására”.


Valamely kérdésnek „tudományos tárgyalása” még nem biz­tosíték arra, hogy annak „történelmi alapja” is van. S még a leg­kiválóbb filológusnak sem szabad ennyire hiányos adatok mellett saját következtetéseit történelmi tényként előadnia. Kétségtelen, hogy a kiváló orientalista a világ megelégedésére alaposan bebi­zonyította, hogy a fonetikus szabályoknak Grimm-féle törvénye sze­rint: Odin és Buddha két különböző személyiség, egymástól teljesen különálló, és ezt tudományosan kimutatja. De a legcsekélyebb „tör­ténelmi alapja” sincs, amikor megragadja az alkalmat, és ugyanakkor azt mondja, hogy Odin-t „mint legfőbb istenséget oly korszakban imádták, mely a Véda és Homérosz (Compar. Theol. 318. o.) idejét jóval megelőzte”. A történelmet és a tényeket saját következteté­seinek rendeli alá. Lehet, hogy ez az orientalista tudósok szemében nagyon „tudományos” eljárás, mégis a valóságtól nagyon távol esik. Világosan bizonyítja, hogy az állításnak történelmi alapja nincsen, az a körülmény, hogy az időszámítás tekintetében a Védák esetében, a különféle kiváló filológusoknak és orientalistáknak, Martin Haugtól ugyancsak Max Müllerig, ellentétes a nézetük. „Benső meggyőződés” gyakran csak lidércfény, biztosan útbaigazító világítótorony helyett. De a modern összehasonlító mitológia tudománya sem tud ennél jobb bizonyítékot adni, amikor azt állítja, hogy egészen hamis úton jártak azok a képzett írók, akik az utolsó századon át hangoztatták, hogy „kellett léteznie egy ősi kinyilatkoztatásnak, amely az emberi nem őseinek jutott . . . és melyet töredékekben Görögország és Olasz­ország templomaiban őriztek meg”. Mert ez az, amit az összes keleti beavatottak és punditák időről-időre hirdettek a világnak. Egy kiváló szingaléz pap közismert dologként mondta az írónak, hogy a Szent kánonhoz tartozó legfontosabb buddhista értekezéseket elrejtették európai punditák számára hozzáférhetetlen országokban és helyeken. Az elhunyt Swámi Dayánand Sarasvati pedig, korának legnagyobb szanszkrit tudósa Indiában, régi brahmani munkákat illetőleg, ugyan­ erről a tényről biztosította a Teozófiai Társulat néhány tagját. Ez a szent és tanult ember nevetett, amikor azt mondták neki, hogy Max Müller tanár „Előadásai”-ban kijelentette, hogy csak kevés támogatóra talál mostanában az az elmélet, hogy „volt ősi rendkí­vüli kinyilatkoztatás, mely az emberi faj atyáinak adatott.” Válasza sokat sejtető volt: „Ha Mr. Moksh Mooller” - így ejtette ki a nevét - „brahmin volna, és velem jönne, elvezetném egy gupta barlangba (rejtett kripta) Okhee Matha közelében, a Himalájában, ott hamarosan rájönne arra, hogy az, ami Indiából a Kálápáni-n (az óceán fekete vizén) keresztül eljutott Európába, szent könyveink egyes részletei kiselejtezett másolatainak csak darabjai voltak. Igenis, volt „ősi kinyilatkoztatás”, és az még most is megvan, nem is fog soha elveszni a világ számára, hanem újból meg fog jelenni, noha a Mleicská-knak természetesen várniuk kell.”


Amikor még tovább kérdezték erre vonatkozóan, már nem akart többet mondani. Ez Meerut-ban történt 1880-ban. Kétségtelen, hogy kegyetlen volt az a megtévesztés, amellyel a brahminok a múlt században Calcuttában kijátszották Wilford ezredest és Sir William Jones-t. De ezek nagyon is rászolgáltak, és senkinek sem tehetünk ebben az ügyben inkább szemrehányást, mint maguknak a Misszionáriusoknak és Wilford ezredesnek. Sir William Jones maga tanúskodik arról, hogy a misszionáriusok (l. Asiat. Researches I. 272.) elég együgyűek voltak, s azt állították, hogy a „hinduk még most is majdnem keresztények, mert az ő Brahmâ-juk, Vishnu-juk és Mahesa-juk nem más, mint a keresztény Szent-Háromság.1 Jó lecke volt ez. Kétszeres óva­tosságra indította az orientalistákat, de egyeseket talán túl fé­lénkké is tett, és ennek visszahatása alatt az előre megállapított következmények ingája túlságosan a másik irányba lengett ki. Mert a Wilford ezredes számára gyártott „ez az első szállít­mány a brahmani piacról” most szemmel láthatólag azt a szüksé­gességet és kívánságot keltette fel az orientalistákban, hogy majd­nem minden ősi szanszkrit kéziratot modernnek nyilvánítsanak, s így teljesen igazolják a misszionáriusokat, ha ezek azután fel­használják az alkalmat. Hogy ezt meg is teszik, még pedig értelmi képességük teljes felhasználásával, azt mutatják legutóbbi nevet­séges kísérleteik, melyekkel azt akarják bizonyítani, hogy a Krishnáról szóló egész puranai történetet a brahminok a bibliából lopkodták ki! De a tények, amelyeket az oxfordi tanár ezekre a most hírhedt betoldásokra vonatkozóan, (ezeket annak idején a brahminok Wilford ezredes kedvére csinálták, de ezt később nagyon megbánta), Science of Religion c. felolvasás sorozatában felhozott, egyáltalán nem változtatnak azokon a következtetéseken, melyekhez kikerülhetetlenül el kell jutnia annak, aki a Titkos Tanítást tanulmányozza. Mert igaz, az eredmények azt mutatják, hogy sem az Új-, de még az Ó-testamentum sem vett kölcsön semmit a brahmánok és buddhisták régibb vallásából. De ebből nem következik az, hogy a zsidók nem vettek át mindent, amit tudtak, a kaldeai feljegyzésekből. Ezeket Eusebius később megcsonkította. Ami a kaldeusokat illeti, ők első tudásukat kétségtelenül a brahminoktól kapták. Rawlinson ugyanis letagadhatatlan védai befolyást mutat ki Babilon korai mitológiájában. Vans Kennedy ezredes pedig már régen megállapította - és helyesen, hogy Babilónia kezdettől fogva a szanszkrit és brahmin tudás székhelye volt. De mindezek a bizonyítékok kell, hogy értéküket veszítsék Max Müller professzor legújabb elmélete mellett. Hogy mi ez az elmélet, azt mindenki tudja. A fonetikus törvények kódexe most általános eszköz lett arra, hogy sok nemzet istenei között az azonosságot és „összefüggést” megállapítsák. Így noha Merkur (Budha, Thot-Hermes stb.) anyja Maïa volt, Buddha (Gautama) anyja is Mâja. és Jézus anyja szintén Mâja (érzékcsalódás, mert Mária annyi, mint Mare, a tenger, a nagy érzék­csalódás jelképe), - mégis a három személy között nincs össze­függés, nem is lehet, amióta Bopp felállította a fonetikus törvények kódexét.


A mi orientalistáink ama igyekvésükben, hogy összegyűjtsék a meg nem írt történelem sok-sok szálát, merészen járnak el, amikor a priori tagadnak mindent, ami nem egyeztethető össze saját következtetéseikkel. Így mikor mindennap új felfedezések bizo­nyítják, hogy az idők éjjelében, a messze múltban, nagy művé­szet és tudomány virágzott, ők a legrégibb nemzetek néhányától még az írás ismeretét is megtagadják, s barbároknak minősítik őket kultúrnépek helyett. Pedig még mindig bukkannak rendkívüli műveltség nyomaira, még Közép-Ázsiában is. Ez a civilizáció tagadhatatlanul történelem előtti. És hogyan lehetne civilizáció valamiféle irodalom nélkül, évkönyvek vagy krónikák nélkül? Csak a természetes észjárásnak kellene az elhunyt nemzetek történelmében az eltörött láncszemeket pótolnia. Az a megszakítatlan óriási hegyfal, mely Tibet egész fennsíkját beszegi, a Khuan-Khé folyó felső folyásától le a Kara-Korum hegyekig, évezredeken át magas civilizációnak volt szemtanúja és különös titkokat mondhatna el az emberiségnek. Annak a vidéknek keleti és középső részei, a Nan-Schajn és az Altjne-taga, valamikor olyan városokkal voltak borítva, amelyek nagyon jól versenyezhettek Babilonnal. Amióta ezek a városok utolsót leheltek, egy teljes geológiai korszak vonult el a vidék fölött. Ezt bizonyítja a Tarim-medence közepén elterülő óriási síkság, futóhomok-buckáival és ma terméketlen kihalt földjével. Az utas csupán a határszéli vidékeket ismeri, ezeket is csak felületesen. E homok-fennsíkok belsejéből nem hiányzik a víz, és ott vannak friss, virágzó oázisok. A most megbízhatatlan talajra európai ember még nem merészkedett. A zöldülő oázisok egyikéhez-­másikához még a bennszülött utas sem juthat el, hacsak be nem avatott. Orkánok „felkorbácsolhatják a homokot és elsodorhatnak egész síkságokat”, de nem pusztíthatnak el olyasmit, amihez nem férhetnek. Mélyen a föld belsejébe beépítve, a földalatti raktárakat nem fenyegeti veszély. S mert bejárataik ilyen oázisokban vannak elrejtve, nem kell attól tartani, hogy bárki is felfedezze azokat, még akkor sem, ha hadseregek törnének is be e homoksivatagba, mert:


„Sem tócsa, sem bokor, sem ház nincs egy sem arra,

S hegylánc emel falat fogakra szétszakadva,

A perzselt hátú messze sivatag körül . . .”


De nincs szükség arra, hogy az olvasót átküldjük a sivatagon, amikor a régi műveltség ugyanazon bizonyítékait feltalálhatjuk ugyanannak az országnak még aránylag népes vidékein is. Csercsen oázist például, amely körülbelül 4000 lábnyira fekszik a Csercsen-Darja folyó színe felett, minden oldalról ősi városok romjai veszik körül. Vagy 3000 ember képviseli itt maradványát a körülbelül száz kihalt nemzetnek és fajnak, amelyeket etnológusaink még név szerint sem ismernek. Az antropológus nagy zavarban volna, ha rendeznie, osztályokba és alosztályokba kellene sorolnia őket, annál is inkább, mert mindeme vízözön előtti fajoknak és törzseknek utódai maguk is épp oly keveset tudnak elődjeikről, mintha a holdból estek volna le. Ha eredetük felől kérdezik őket, azt válaszolják, hogy nem tudják, atyáik honnan jöttek, de hallották, hogy első (azaz legkorábbi) őseiken e sivatagoknak nagy szellemei (genii) uralkodtak. Ezt tudatlanságnak és babonának tudhatjuk be, s mégis a Titkos Tanítás szempontjából a válasz ősi hagyományokon alapulhat. Egyedül a Khüraszan-törzs állítja azt, hogy jóval Nagy Sándor ideje előtt arról a vidékről jött, amelyet most Afganisztánnak neveznek, és népmondával erősíti meg állítását. Prjevalsky ezredes (most tábornok) orosz utazó egészen közel Csercsen-oázishoz két rendkívül nagy város romjait találta meg. Ezek közül a régebbit az ottani hagyomány szerint egy hős óriás pusztította el, 3000 évvel ezelőtt, a másikat a mongolok tették tönkre, idő­számításunk tizedik századában.


„A két nagy város területe most tele van különös és heterogén maradványokkal, törött porcelánnal, konyhaeszközökkel és emberi csontokkal, amelyeket a futóhomok és sivatagi szél hordott össze. A bennszülöttek gyakran találnak vörösréz- és aranypénzeket, kiolvasztott ezüstöt, fém ruda­kat, gyémántokat, türkizeket, és ami a legnevezetesebb - törött üveget. . . Valami nem rothadó fából, vagy más ilyenféle anyagból készült koporsókra is bukkantak, s ezekben igen jó állapotban levő bebalzsamozott holttestekre. . . A férfi múmiák mind rendkívül magas, erőteljes emberék, hosszú hullámos hajúak. . . Sírboltot is találtak tizenkét férfi holttesttel, ülő helyzetben. Más alkalommal külön koporsóban fiatal leányt fedeztünk fel. Szemét arany korong zárta le, állkapcsát arany karika tartotta, mely álla alól kiindulva körülfogta a fejét. Szűk gyapjú ruha volt az öltözete, keblét arany csillagok borították, míg a lábát meztelenül hagyták.” (N. M. Prjevalsky egy felolvasásából.)


Ehhez a híres utazó hozzáfűzi, hogy egész útjukban a Csercsen folyón végig, legendákat hallottak a sivatag futó­homokjában réges-régen eltemetett huszonhárom városról. Ugyanez a hagyomány él a Lob-nor mellékén és Kerja oázisban is.


Az ilyenféle civilizáció nyomai, valamint ezek és hasonló hagyományok feljogosítanak arra, hogy hitelt adjunk az India és Mongólia művelt és tanult bennszülöttjeitől is megerősített hagyománynak, amikor a homoktól visszahódított óriási könyv­tárakról és a régi MÁGIKUS tudomány különféle maradványairól szól, amelyeket mind biztonságba helyeztek.


Összefoglalva a mondottakat, a Titkos Tanítás a régi és történelem előtti világnak általánosan elterjedt vallása volt. Elterjedésének bizonyítékai, történetének hiteles feljegyzései meg vannak ma is az Okkult Testvériség birtokában levő, titkos barlangkönyvtárakban. S meg van itt az okiratoknak teljes lánca is, melyek rámutatnak a Titkos Tanítás jellegére és jelenlétére minden országban, valamint nagy adeptusainak tanításaira.


Ez az állítás még nyer szavahihetőségében, ha megfontoljuk a következő tényeket: Azt a hagyományt, hogy az ősrégi pergamenek ezreit megmentették, mikor az alexandriai könyvtár elpusztult; azt, hogy ezer meg ezer szanszkrit munka Indiában, Akbar uralkodása alatt eltűnt; a Kínában és Japánban elterjedt általános hagyományt, hogy az igazi régi szövegek, - a több ezer kötetnyi magyaráza­tokkal együtt, amelyek nélkül érthetetlenek - avatatlan kezek számára régóta elérhetetlenné váltak; Babilon óriási szent és okkult irodalmának eltűnését; azoknak a kulcsoknak elveszését, amelyek egyedül fejthették volna meg az egyiptomi hieroglif feljegyzések ezer meg ezer rejtélyét; Indiának azt a hagyományát, hogy az igazi, titkos magyarázatok, melyek egyedül teszik érthetővé a Védákat, titkos sírboltokban és barlangokban vannak a beavatott számára, noha az avatatlanok számára láthatatlanok; továbbá azt, hogy a buddhisták is ugyanazt hiszik saját titkos könyveikről.


Az okkultisták kijelentik, hogy mind ezek bizton­ságban vannak a Nyugat kifosztó kezei elől, hogy újra megjelenjenek egy felvilágosodottabb korszakban, amelyre az elhunyt Swámi Dayânanda Sarasvati szavaival élve: „a Mleushák-nak, (kiközösítettek, vadak, az árja civilizáción kívül levők) várniuk kell.”


Mert nem a beavatottakon múlik, ha ezek az okmányok az avatatlanok számára most „elvesztek”, és nem is vezette eljárásukat önzés vagy az a kívánság, hogy az életet adó szent tudományt maguknak foglalják le. Voltak a Titkos Tudománynak részei, amelyeknek mérhetetlen időkre rejtve kellett maradniuk az avatatlan szeme előtt. De csak azért, mert oly roppant fontosságú titkokat a készületlen tömeggel közölni, annyit jelentett volna, mintha lőpor-raktárban meggyújtott gyertyát adnának a gyermek kezébe.


Körvonalakban válaszolhatunk talán egy kérdésre, amely gyakran felmerült a tanítványok elméjében, ha ehhez hasonló kijelentésekkel találkoztak.


„Megérthetjük,” - mondják, - „hogy a tömeg elől el kell rejteni olyan titkokat, mint amilyen például a Vril, vagyis a sziklarobbantó erő, melyet a philadelphiai I. W. Keely fedezett fel, de nem tudjuk megérteni, hogyan lehetne veszélyes egy olyan tisztán filozófiai tanításnak felfedése, mint például a bolygóláncok fejlődése.”


A veszély abban volt, hogy olyan Tanítás, mint amilyen a bolygólánc, vagy a hét faj, egyszersmind megfejtését adja az ember hetes természetének, mert minden princípium kölcsönösen összefügg valamely síkkal, bolygóval és fajjal, és az emberi princípiumok minden egyes síkon kölcsönösen összefüggnek a hétszeres okkult erőkkel, s ezek az erők a felsőbb síkokon roppant nagy hatásúak. Így bármely hetes beosztás egyszerre kulcsot ad azoknak a roppant okkult erőkhöz, s az ezekkel való visszaélés kiszámíthatatlan bajt hozna az emberiségre. Ez talán nem volna kulcs a jelen nemzedéknek, - különösen nem a nyugatiaknak, - mert ezeket megvédi az okkult tudás iránti vakságuk és tudatlan anyagias hitetlenségük. De nagyon is kulcs lett volna a kereszténység első századaiban azoknak, akik az okkultizmus igaz voltáról meg voltak győződve, és hozzá még egy süllyedő korszakba is léptek, amikor az okkult erőkkel való visszaélés és a leggonoszabb boszorkányság mindennapi dolog volt.


Igaz, hogy az okmányokat elrejtették, de magát a tudományt és azt, hogy ez valóban létezik, soha sem titkolták annak a templomnak papjai, amelyben a MISZTÉRIUMOK nevelési eszközül és az erényes életre való ösztönzésül szolgáltak. Ez tehát nagyon régi és mindig új dolog. S a nagy adeptusok - Pithagorasztól és Platóntól a neo-platonistákig - újra meg újra ezt hirdették. A nazarénusoknak új vallása változtatott azután rossz irányban, a századokon át megszokott rendszeren.


Van azonban egy jól ismert, nagyon különös tény, és ezt az írónak egy pap erősítette meg, aki éveken át egy orosz követséghez volt beosztva. A szentpétervári cári könyvtárakban ugyanis több okmány van, mely bizonyítja, hogy több orosz misztikus utazott az Ural hegységen át Tibetbe, hogy Közép-Ázsia ismeretlen kriptáiban tudásra és a beavatásra tegyen szert. Ez még a múlt század végén és a jelen század elején is megtörtént, amikor a Szabadkőművesség és a Misztikusok Titkos Társaságai zavartalanul virágoztak Oroszországban. Az utasok közül sokan tértek vissza évek múlva olyan nagy tudással, amilyet Európában sehol sem szerezhettek volna meg. Felsorolhatnánk több esetet és jól ismert neveket, ha az ilyen közlés nem volna kellemetlen a szóban levő Beavatot­tak még élő rokonságának. Aki a Szabadkőművesség évkönyveit és történetét lapozgatja az orosz főváros levéltárában, meggyőződ­hetik az említett tény valóságáról.


Ez csak megerősítése annak, amit már sokszor ezelőtt is állítottak. Sajnos, nagyon meggondolatlanul. Mert ahelyett, hogy e közlések használtak volna az emberiségnek, még rossz karmát is okoztak maguknak azok, akik rosszindulatúan, tudatos kitalálással és szédelgéssel vádolták az igaz, de csak kevéssé ismert igazságok hirdetőit. De a baj most már megtörtént, és az igazságot nem szabad még továbbra is eltagadni, bármi is legyen a következ­ménye. Új vallásról van-e szó? - Kérdik tőlünk. Szó sincs róla. Nem vallás az és filozófiája sem új, mert amint már mondottuk, olyan régi, mint a gondolkozó ember. Tanait nem most hirdetik először, hanem óvatosan kiadták nem is egy európai beavatottnak, s ezek tanították is - így különösen az elhunyt Ragon.


Nem csak egy nagy tudós állapította meg, hogy sohasem volt vallásalapító, akár árja, akár szemita vagy turáni, aki új val­lást kitalált, vagy új igazságot kinyilatkoztatott volna. Ezek az alapítók mind csak közvetítők voltak, nem pedig eredeti tanítók. Csak új formáknak és magyarázatoknak voltak a szerzői, míg az igazságok, amelyekre ezek felépültek, olyan régiek, mint maga az emberiség. Kezdetben sok igazságot élőszóval nyilatkoztattak ki az embereknek. Ezeket a templomok adyta-iban őrizték és örökítették meg MISZTÉRIUMOK alatti beavatás útján és személyes átadás révén. Ezek közül a nagy igazságok közül - amelyek csak az igazi Bölcs és Látnok számára valóságok - választottak ki a val­lásalapítók egyet vagy többet, és kinyilatkoztatták azokat a tömeg­nek. Így minden nemzet sorra kapott néhányat az említett igazsá­gokból, saját helyi és különleges szimbolizmusának fátyla alatt. Ez fejlődött ki azután az idők folyamán többé-kevésbé filozófiai istentiszteletté, Pantheonná, mitikus álruhában. Ezért Confucius is a történelmi időszámítás szerint igen régi törvényhozó, noha a világtörténelemben nagyon modern Bölcs. Dr. Legge1 azt állítja róla, hogy „határozottan csak közvetítő, nem pedig alkotó”, és kimutatja, hogy Confucius maga azt mondotta: „Csak tovább adok; nem teremthetek új dolgokat. Hiszek a régiekben és ezért szeretem őket.”2 (Max Müller idézete a Science of Religion-ban.)

E mű írója is szereti a régieket, és ezért hisz bennük és Bölcsességük modern örököseiben. És mivel mindkettőben hisz, továbbadja most azt, amit ő maga kapott és tanult mindazoknak, akik elfogadják. Ami azokat illeti, akik talán visszautasítják bizony­ságtételét, azaz a nagy többséget, - az író nem neheztel rájuk. Épp olyan igazuk van a maguk részéről, ha tagadnak, mint amilyen igaza van neki, ha állít. Mert ők az IGAZSÁG-ot két egészen különböző nézőpontból tekintik. A tudományos kritika szabályaival egyetértően, az Orientalistának a priori vissza kell utasítania minden oly bizonyítékot, amelynek helyességéről nem tud szemé­lyesen meggyőződni. És hogyan fogadhatná el nyugati tudós puszta hallomásra azt, amiről nem tud semmit? Csakugyan amit e köte­tekben adunk, azt épp annyira élő szóval kapott, mint írott taní­tásból válogattuk ki. Az ezoterikus tanításoknak ez az első részlete Stanzákon alapul, amelyek az etnológia előtt ismeretlen népnek feljegyzései. Azt állítják, hogy olyan nyelven vannak írva, amely a filológiában ismert nyelvek, és tájszólások névjegyzékéből hiányzik. Azt mondják e Stanzákról, hogy olyan forrásból (Okkultizmusból) erednek, melyet a tudomány nem ismer el. Végül olyan közvetítő hozza őket, kinek hitelét állandóan lerontják a világ előtt. Leront­ják mindazok, akik nekik alkalmatlan igazságokat gyűlölnek, vagy akik valamely különleges szeszélyüket akarják megvédeni. Ennek folytán arra számíthatunk, hogy e tanításokat visszauta­sítják, és ebbe eleve bele kell nyugodnunk. Senki, aki az egzakt tudomány bármely ágában „tudós”-nak tartja magát, nem is veheti komolyan ezeket a tanításokat. A priori kinevetik és vissza­utasítják majd azokat ebben a században, de csakis ebben. Mert időszámításunk huszadik századában a tudósok kezdik majd felismerni, hogy a Titkos Tanítást sem nem kitalálták, sem nem túlozták, sőt ellenkezőleg, csak nagy körvonalaiban közölték;1 végül pedig azt, hogy tanításai korábbi időkből valók, mint a Védák. Nem nevettek-e a Védákon még csak ötven évvel ezelőtt, nem utasították-e vissza őket és nem nevezték-e „modern hamisí­tás”-nak? Nem mondották-e egy időben, Lemprière és más tudósok nyomán, hogy a szanszkrit a görögtől származik, és ennek egy tájszólása? Max Müller tanár mondja nekünk, hogy 1820 körül a brahminok, mágusok és buddhisták szent könyveit nem is ismerték, még a létezésüket is kétségbe vonták, és nem volt egyetlen egy tudós sem, aki a Védá-ból . . . , a Zend Avesta-ból, vagy . . . a buddhista Tripitaka-ból egy sort is fordíthatott volna. Most pedig a Vedák-ról bebizonyult, hogy a legrégibb őskor műve, s megmaradásuk majdnem csoda számba megy.” (Lecture on the Vedas.)


Ugyanezt fogják mondani az Ősi Titkos Tanítás-ról, amikor majd letagadhatatlanul be fogják bizonyítani létezését és feljegy­zéseit. De évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közöl­nek belőle. Amikor az „Isis Unveiled” írója, körülbelül tíz évvel ezelőtt a zodiákusi titkok kulcsairól szólva, azt mondta, hogy ezek majdnem elvesztek a világ számára, azt jegyezte meg: „Az emlí­tett kulcsot hétszer kell megforgatni, hogy az egész rendszer meg­fejthető legyen. Mi csak egyet fordítunk rajta, és ezzel az avatat­lannak egy szempillantást engedünk a titokba. Boldog az, aki az egészet megérti!”


Ugyanezt mondhatnók az egész Ezoterikus rendszerről. Az Isis-ben egyszer fordítottuk a kulcsot, nem többször. Sokkal többet magyarázunk meg ezekben a kötetekben. Abban az időben az író alig tudta a nyelvet, amelyen a művet írta, és sok olyan dolgot nem volt szabad nyilvánosságra hoznia, amelyről most már nyíltan beszélnek. A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzettebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasíthatatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett Tudomány, és hogy végre megtalálták a világban most ismeretes összes vallások és filozófiák forrását, amely - úgy mint az egykor oly titokzatos Nílus forrásai - oly hosszú időkre feledésbe ment, s így el volt veszve az emberek számára.


Ilyen munkát - mint ezt - nem egyszerű Előszóval, hanem inkább egy egész kötettel kellene bevezetni. Kötettel, mely csupa tényeket adna, s nem pusztán fejtegetéseket. Mert a TITKOS TANÍTÁS nem értekezés vagy bizonytalan elméleteknek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak ki lehet adni.


Teljesen haszontalan volna közzétennünk e műben az ezoterikus tanoknak még eme részeit is, amelyek rejtett voltukból most kikerültek, ha nem állapíthatnánk meg előbb azt, hogy ilyen tanítás valóban létezik, hogy létezése hiteles vagy legalább is valószínű. Az ilyen megállapítások, mint amilyeneket most tenni készülünk, rászorulnak arra, hogy különféle tekintélyek megerősítsék. Neve­zetesen régi filozófusok, klasszikusok, sőt egyes tanult egyházatyák is. Ezek közül néhányan ismerték e tanokat, mert tanulmányozták, láttak és olvastak róluk írt munkákat; néhányan még személyesen is be voltak avatva a régi Misztériumokba, amelyek előadása közben az ősrégi tanításokat jelképekben mutatták be. Kell, hogy az író történelmi és megbízható neveket adjon, hogy jól ismert régi és új szerzőket idézzen, elismert tehetségű, éles ítélőképességű és igazság­szerető szerzőket. Kell, hogy megnevezzen néhány híres mestert a titkos művészetekben és tudományban és ezek Misztériumaiban, amint ezeket felfedték, vagyis inkább részben előadták a közönség­nek különös ősrégi alakjukban.


Hogyan is kellene ezt megtennünk? Mi a legjobb módja, hogy ezt a célt elérjük? Ez volt a mindig újból felmerülő kérdés. Hogy érthetőbbé tegyük szándékunkat, példával fogjuk meg­magyarázni. Ha egy utazó jól ismert vidékről egyszerre áthágha­tatlan sziklák félelmetes sáncával körülvett terra incognita határához ér, mely kilátását elzárja, talán nem nyugszik meg abban, hogy ez felfedező vállalását meghiúsítsa. A határt nem szabad átlépni. De ha már nem is juthat el személyesen a rejtélyes vidékre, talán mégis talál módot arra, hogy megvizsgálhassa azt a lehető leg­kisebb távolságról, ameddig még eljuthat. Ha tehát felmászik az előtte levő hegyek legmagasabb csúcsára, akkor a hátrahagyott vidékek ismerete megsegíti abban, hogy általános és meglehetősen helyes fogalmat alkosson a hegyek mögött felevő területekről. Ha egyszer fent van, tetszése szerint szemlélheti a vidéket, össze­hasonlíthatja azt, amit homályosan lát azzal, amit lent éppen elhagyott, most, mikor fáradozásának hála, túl van a ködök és a felhők borította csúcsok vonalán.


Ilyen előzetes megfigyelő pontot ebben a két kötetben nem adhatunk azoknak, kik helyesebben akarnák megérteni a szöveg­ben adott őskor előtti korszakok titkait. De ha az olvasó türelmes, és pillantást vet Európa vallásainak és hiteinek jelen állapotára, hogy ezt összehasonlítsa és ellenőrizze azzal, amit a történelem a keresztény időszámítást közvetlenül megelőző és követő korokról tud, akkor mindezt ennek a munkának III. kötetében fogja meg­találni.


Ebben a kötetben rövid áttekintést adunk majd a történelem­ben szereplő valamennyi kiváló adeptusról, és le fogjuk írni a Misztériumok hanyatlását. E hanyatlás után kezdték az emberek elfelejteni, és ez időtől fogva kezdték rendszeresen és véglegesen kiküszöbölni az emberek emlékezetéből, a beavatás igazi termé­szetét és a Szent Tudományt. Ettől az időtől kezdve tanításai okkulttá váltak, és a Mágia nagyon gyakran a Hermetikus filozófia tiszteletreméltó, de sok esetben megtévesztő, zászlója alatt vitor­lázott. S amint a Krisztus előtti századokban az igazi okkultizmus volt általános a misztikusoknál, úgy a kereszténység kezdetét követte a mágia, vagyis inkább a boszorkányság, okkult fortélyaival.

Bármily nagy és buzgó volt azokban a korai századokban az a fanatikus törekvés, hogy a pogányok mentális és intellektuális munkájának minden nyomát kiirtsák, ez még sem sikerült. De a vakbuzgóság és türelmetlenség ugyanaz a sötét démoni szelleme azóta is rendszeresen kiforgatott értelméből minden olyan fényes lapot, melyet a kereszténység előtti korszakokban írtak. De még bizonytalan feljegyzéseiben is eleget őrzött meg a történelem abból, ami megmaradt, hogy részrehajlatlan világosságot vessen az egészre. Hadd időzzön tehát rövid időre az olvasó az íróval együtt a kiszemelt megfigyelő helyen. Arra kérjük, hogy egész figyelmét arra az évezredre irányítsa, melyet a Krisztus születésének éve oszt ketté, a kereszténység előtti és utáni időszakra. Ez az esemény - akár helyes történelmileg, akár nem - mindenesetre első jeladásul szolgált arra, hogy a legkülönbözőbb védő sáncokat emeljék a múlt gyűlölt vallásainak esetleges visszatérése ellen, sőt még az azokba való visszapillantás ellen is. Gyűlölték őket és féltek tőlük, - mert ezek a vallások nagyon is erős fényt vetnek a most az „Új szövetség”-nek ismert tanításnak újkeletű és szándékosan burkolt értelmezésére.


Bármily emberfeletti volt is a korai egyházatyák iparkodása, hogy a Titkos Tanítás-t még az ember emlékezetéből is kitöröljék, mindannyian kudarcot vallottak. Az igazságot sohasem lehet meg­ölni. Ezért nem sikerült, hogy a föld színéről elsöpörjék teljesen e régi Bölcsességnek minden nyomát, és hogy béklyóba verjenek és elnémítsanak minden mellette bizonyító tanút. Gondoljunk csak arra, hány ezer, sőt millió kéziratot égettek el, hány olyan emlék­művet zúztak porrá, amelyen indiszkrét feliratokat és jelképes ábrá­kat találtak. Gondoljunk a korai remeték és aszkéták csapataira, melyek a Felső- és Alsó-Egyiptom romba dőlt városai között sivatag­ban, hegyekben, völgyekben és fennsíkokon barangoltak, hogy fel­kutassanak és elpusztítsanak minden obeliszket és oszlopot, minden tekercset és pergament, melyhez hozzáférhettek, ha a tau jelképe, vagy bármely más jel rajta volt, melyet az új hit kölcsönvett és magáévá tett. Akkor tisztán fogjuk látni, miért maradt meg olyan kevés a múlt feljegyzéseiből. Valóban a korai és a középkori kereszténység és az iszlám fanatizmusának ördögi szelleme kezdettől fogva a sötétségben és tudatlanságban szeretett élni és mind a kettő elérte azt, hogy:


A nap olyan legyen, mint a vér, a föld, mint sírhalom,

A sírhalom pokol és a pokol még nagyobb sötétség.1


Mind a két vallás karddal hódította meg követőit. Mind a kettő az emberi áldozatok egetérő sírhalmán építette fel templomait. Időszámításunk I. századának bejárata felett végzetesen ott izzottak a baljóslatú szavak: „IZRAEL KARMÁJA.” A mi századunk kapuja felett a jövőbe látó más szavakat olvashatna. Ezek a karmára utalnak, amiért ravaszul meghamisították a TÖRTÉNELMET, szán­dékosan elferdítettek eseményeket, és amiért az utókor nagy egyéni­ségeket rágalmazott meg és torzított el a felismerhetetlenségig, a Dzsagannâtha két szekere - a Vakbuzgóság és az Anyagiasság között; az egyik felette sokat fogad el, a másik pedig mindent tagad. Bölcs az, aki az arany középúton halad, s a dolgok örök igazságá­ban hisz. Faigi Diwán, - amely egy „ezernyi szektához tartozó szabadgondolkozónak csodás beszédeiről tanúskodik”, azt mondja:


A feltámadás napjának gyülekezetén, amikor minden elmúlt dolog megbocsáttatik, a Ka'bah bűnei is megbocsáttatnak a keresztény templomok pora kedvéért.


Erre Max Müller tanár azt válaszolja:


Iszlám bűnei épp annyit érnek, mint a kereszténység pora. A feltámadás napján mind a kettő, a mohamedán is, a keresztény is meg fogják látni val­lásuk tanításának hiú voltát. Az emberek a vallásért harcolnak a földön; de az égben majd rájönnek, hogy csak egy az igazi vallás, - Isten SZELLEM-ének imádása.1


Más szóval: „Nincs magasztosabb vallás (dharma) az igaz­ságnál" - „Satyân Nâsti Paro Dharmah" - a benaresi Maha­raja mottója, melyet a Teozófiai Társulat is magáévá tett.


Ahogy az Előszóban már mondottuk, a Titkos Tanítás nem változata az Isis Unveiled-nek - amint ezt eredetileg terveztük. Inkább annak magyarázatára szolgáló munka, és noha teljesen füg­getlen ettől, mégis annak nélkülözhetetlen kiegészítője. Sokat, ami az Isis-ben volt, alig érthettek meg az akkori teozófusok. A Titkos Tanítás most fényt fog vetni az előbbi munkában még megoldat­lanul maradt számos problémára, különösen a bevezető lapjaira; ezeket ugyanis sohasem értették meg.


„Isis” két kötetében csak futólagos pillantást vethettünk az okkultizmus körképére, mert csupán a történelmi időnkön belül eső filozófiákkal, és az eltűnt nemzetek szimbolizmusával foglalkoztunk. A jelen munkában részletes Kozmogóniát és az Emberiségünk Ötödik faját megelőző négy faj fejlődéstörténetét adjuk. S most két nagy kötet magyarázza azt, amit az Isis Unveiled-nek csak első lapján jeleztünk, a műben pedig itt-ott néhány célzással érin­tettünk. De a jelen kötetekben sem kísérelhettük meg, hogy az Őskori Tudományok terjedelmes áttekintését adjuk, mielőtt le nem tárgyaltunk olyan óriási kérdéseket, mint amilyen a Kozmikus és Bolygói evolúció, és amilyen azoknak a rejtélyes emberiségeknek és fajoknak fokozatos fejlődése, amelyek a mi „Adam”-i emberisé­günket megelőzték. Ezért a jelen kísérletnek, amellyel fényt vetünk az ezoterikus filozófia néhány rejtélyére, valóságban semmi köze sincs a korábbi munkához. Engedjék meg az írónak, hogy példá­val világítsa meg, amit mondott.


Az Isis I. kötete „egy régi könyv”-re való hivatkozással kezdődik:


Olyan régi, hogy régészeink vég nélkül törhetnék rajta fejüket, és még sem egyeznének meg arra nézve, hogy milyen anyagra van írva. Ez az egyetlen, most létező, eredeti példány. Az okkult tudományról szóló, legrégibb héber okmányt a - Siphrah Dzeniouta-t - ebből állították össze, mégpedig olyan időben, amikor az említett könyv már irodalmi ereklye számba ment. Az egyik képe az Isteni Esszenciát ábrázolja, amint fénylő ívként ÁDÁM-ból2 kiárad, előre halad, hogy kört alkosson, és azután, amikor kerületének leg­magasabb pontjára ért, a leírhatatlan dicsfény újra visszahajlik, és a földre tér vissza, hogy örvényében (vortex) egy magasabb emberi fajt hozzon. Amint köze­lebb és közelebb ér bolygónkhoz, a Kiáradás mind sötétebb lesz, és amikor a földet érinti, olyan fekete már, mint az éjszaka.


A „nagyon régi Könyv” az az eredeti munka, melyből Kiu-ti sok kötetét összeállították. De nem csak ezeknek és a Siphrah Dzeniouta-nak szülője ez a kis könyv. Tőle ered még a Sepher Jezirah3 is, amelyet a héber kabbalisták Ábrahám patriarchájuknak tulajdoníta­nak(!), továbbá a Shu-King könyve, Kína eredeti Bibliája, az egyiptomi Thoth-Hermes szent könyvei, a Purana-k Indiában, és a kaldeai Számok Könyve, de maga a Pentateuch is. A hagyomány azt mondja, hogy Sen-zar-ul van megírva, a titkos papi nyelven, hogy „Isteni Lények” diktálták a Világosság Fiainak Közép-Ázsiában, az 5. faj (ez a miénk) legelején. Mert volt idő, amikor nyelvét (a Sen-zar-t) minden nemzet Beavatottja ismerte, mikor a toltékok ősei épp olyan könnyen értették meg, mint az eltűnt Atlantisz lakói, akik viszont a Mánushi-ktől, a 3. faj bölcseitől örökölték, utóbbiak közvetlenül a 2. és az 1. faj Dévá-itól tanulták. Az Isis-ben említett „ábra” ezeknek a fajoknak, és a mi 4. és 5. fajunk emberiségének fejlődé­sére vonatkozik a Vaivasvata Manvantarában vagy „Kör”-ben. Minden kör az emberiség hét korszakának juga-iból áll. Ezekből négy elmúlt a mi életciklusunkban, és majdnem elértük az ötödik középpontját. Az ábra jelképes, ezt mindenki könnyen megértheti, és a kezdettől fogva öleli fel a kérdést. A régi könyv leírja a Világegyetem fejlődését, és megmagyarázza mindennek eredetét itt a földön, beleértve a fizikai embert is. Megadja a fajok igazi történetét az elsőtől az ötödikig (a miénkig), de azon túl nem megy. Egyszerre vége szakad a Kali Juga kezdetén, éppen 4989 évvel ezelőtt, Krishna, a ragyogó „Napisten,” az egykori hős és újító halálakor.


De van még egy könyv. Tulajdonosai nem tartják nagyon réginek, mert a Sötét Korszakkal született, és csak olyan idős, mint ez, vagyis körülbelül 5000 éves. Mostantól számított, körülbelül kilenc év múlva fog végződni az első öt évezrednek első ciklusa, amely a Kali Juga nagy ciklusával kezdődött. S ekkor be fog teljesedni e könyvben (a Sötét Korszakra vonatkozó jóslatok első kötetében) foglalt utolsó jóslat. Nem kell sokáig várnunk, és sokan közülünk meg fogják látni az Új Korszak Hajnalát. Ennek a kor­szaknak a végén a fajok több tekintetben le fognak számolni egymással. A Jóslatok II. kötete majdnem készen van. Buddha nagy követője, Sankarâchârya ideje óta készítik elő.


Még egy fontos pontra kell rátérnünk. Ez első helyen áll egy egyetemes, ősi Bölcsesség létezése mellett adott bizonyítékok soro­zatában, - mindenesetre a keresztény Kabbalisták és Tanítványaik számára. A tanításokat néhány egyházatya legalább is részben ismerte. Tisztán történelmi alapon azt állítják, hogy Origenes, Synesius, sőt még alexandriai Kelemen is, maguk be voltak avatva a misztériumokba, mielőtt az alexandriai iskola neo-platonizmusá­hoz a gnosztikusokét kapcsolták a kereszténység leple alatt. Sőt mi több. A titkos iskolák néhány tanítását - noha semmi esetre sem valamennyit - a Vatikánban is megőrizték. E tanok azóta alkatrészeivé váltak a misztériumoknak - eltorzított hozzátételek alakjában, melyeket a latin egyház az eredeti keresztény pro­gramhoz csatolt. Ilyen a szeplőtlen fogantatásról szóló, most elanyagiasodott dogma. Ez magyarázza meg azokat a nagy üldö­zéseket, amelyeket a római katolikus Egyház az Okkultizmus, a Szabad kőművesség és általában a más hitű (heterodox) miszticizmus ellen megindított.


Konstantin napjai voltak az utolsó fordulópont a történelem­ben, egyúttal ama hatalmas küzdelem időszaka is, amely azzal végződött a nyugati világban, hogy megfojtották a régi vallásokat, a tetemeiken felépült új vallás kedvéért. Attól fogva minden meg­engedett és meg nem engedett eszközzel, erőszakosan és könyör­telenül elzárták az utókor kíváncsi tekintete elől a kilátást, hogy az ne tudjon a messze múltba, az „Özönvíz”-en és az Édenkerten túltekinteni. Minden kijáratot eltorlaszoltak, minden feljegyzést, melyhez kezük hozzáférhetett, megsemmisítettek. Mégis még az ily megcsonkított feljegyzésekből is elegendő maradt meg, hogy bizton­sággal azt mondhatjuk, megvan bennük az eredeti tanítás tényle­ges létezésének minden lehető bizonyítéka. A töredékek túlélték a geológiai és politikai kataklizmákat, hogy elmondják a történteket. Minden töredék bizonyítja azt, hogy a most Titkos Bölcsesség egykor az egyetlen kútforrás volt, a mindig folyó, örök forrás, amelyből egyaránt táplálkozott minden folyócskája, - valamennyi nemzet későbbi vallása - az elsőtől az utolsóig. Ez az időszak Buddhával és Pithagorasszal kezdődik és a neo-platonistákkal és gnosztikusokkal végződik. Ez a történelemben megmaradt egyetlen gyújtópont, amelyben utoljára futnak egybe az elmúlt korszakok­ból áradó, ragyogó fénysugarak, melyeket nem homályosítja el a vakbuzgóság és a fanatizmus.


Ez kényszerítette az írót arra, hogy a legrégibb múltból vett tényeket mindig a történelmi időkből gyűjtött bizonyítékokkal igye­kezett megmagyarázni. Nem volt más útja, tehát megkockáztatja azt, hogy ismételten megvádolják a módszer és rendszeresség hiányával. Meg kell tudnia a közönségnek, hogy világszerte ismert Adeptusok, sok beavatott költő, író és minden kor klasszikusai azon voltak, hogy az emberiség feljegyzéseiben meg­őrizzék legalább csak azt, hogy ilyen bölcselet létezett, ha nem is őrizhették meg tanítását. Az 1888. év beavatottjai megérthetetlenek maradnának, lehetetlenül regés alakok, ha nem lehetne kimutat­nunk, hogy hasonló beavatottak a történelem minden korszakában éltek. Kimutatnunk pedig csak úgy lehetett, hogy megneveztük azt a fejezetet és verset, amelyekben ezeket a nagy egyéniségeket emlí­tik, akiket más vízözön előtti és vízözön utáni, a „művészetekben” híres Mesterek hosszú és végtelen sora megelőzött és követett. Félig a hagyomány és félig a történelmi bizonyítékok alapján csak így mutathattuk meg, hogy az Okkult Tudás és azok az erők, amelyekkel az okkultizmus az embert felruházza, nem egészen képzeletbeliek, hanem olyan régiek, mint maga a világ.


Múlt és jövendő bíráimhoz ennélfogva nincs szavam - akár komoly irodalmi bírálók legyenek, akár ama irodalmi üvöltő dervisek, akik az író népszerű vagy népszerűtlen volta szerint ítél­nek meg könyveket, s akik, alig hogy betekintettek tartalmába, mint halálhozó bacilusok, a test leggyöngébb részeire telepednek. Oda sem ereszkedem le, hogy tudomást vegyek azokról a bomlott eszű rágalmazókról, - szerencsére kevesen vannak - akik dühöng­nek a náluk ismertebb írók ellen, és még árnyékukat is meg­ugatják, mert azt remélik, hogy a közönség figyelmét vonják magukra, ha ily írónak hitelét rontják. Ezek éveken át azt hajto­gatták, hogy a Theosophist-ban hirdetett tanokat, melyek az Esoteric Buddhism-ban jutottak legtökéletesebben kifejezésre, mind a jelen író találta ki, azután pedig megfordultak, és az Isis Unveiled-ről és a többiről azt híresztelték, hogy Eliphas Lévi-től(!), Paracelsus-tól(!!) és mirabile dictu, a buddhizmusból és a brahmanizmusból (!!!) vett plágium. Éppen úgy vádolhatnák Renan-t, hogy a Vie de Jésus-t a szentírásból lopta, és Max Müllert, hogy Sacred Books of the East, vagy Chips című munkáit a brahminok és Gautama, a Buddha filozófiájából vette. De a közönségnek általában és a Titkos Tanítás olvasóinak megismételhetem, amit mindvégig han­goztattam, és amit Montaigne szavaiba öltöztetek: „Uraim, én itt csak bokrétába kötöttem a leszedett virágokat, sajátomból nem adtam hozzá semmit, csak a szálat, amely őket összetartja".


Tépjék a „szálat” darabokra, és vágják szét foszlányokra, ha úgy tetszik. Ami a TÉNYEK bokrétáját illeti, - azt soha el nem tüntethetik, legfeljebb nem veszik figyelembe. Többet nem tehetnek.


Búcsúzásul még néhány szót szeretnénk szólni erről az első kötetről. Némely az imént szóba hozott tárgy talán nem látszik helyén valónak olyan Bevezetésben, mely főképpen kozmogóniára vonatkozó részt előz meg, de a már említett megfontolásokhoz még egy másik is járult, és ez arra indított, hogy azokat is érintsem. A megállapításokat minden olvasó mindenesetre saját ismerete, tapasztalata és tudata szerint fogja bírálni, arra építve, amit már ismer. Ezt a tényt az írónak állandóan szem előtt kell tartania, ezért hivatkozik oly gyakran ebben az első könyvben olyan dolgokra, amelyek tulajdonképpen a munka egy későbbi részébe tartoznak. De nem lehetett ezeket elhallgatni, nehogy az olvasó úgy nézzen erre a munkára, mint egy tündérmesére, mint valamely modern agy képzelődésére.


Így a Múlt segítségünkre lesz abban, hogy megértsük a JELENT, ez pedig abban, hogy jobban megbecsüljük a MÚLTAT. A mai tévedéseket meg kell magyaráznunk, és ki kell irtanunk. S mégis több mint valószínű, - sőt a jelen esetben biztosra vehetjük - hogy a hosszú korszakok és a történelem tanúsága, csak a nagyon intuitív emberekre lesz hatással, ami annyi, mintha azt mondanánk: nagyon kevésre. De ebben és minden hasonló esetben az igazságszerető és hívő ember azzal vigasztalódhat, hogy meg­ajándékozza a kételkedő modern szadduceust megátalkodott makacs­ságának és vakbuzgóságának matematikai bizonyítékával és emlé­keztetőjével. A Francia Akadémia levéltárában még mindig meg­van valahol a valószínűség híres törvénye, melyet algebrai műve­lettel néhány matematikus dolgozott ki a kételkedők számára. Így szól: „Ha két személy bizonyít egy tény mellett, s így mindegyik a bizonyosság 5/6 -át adja annak, akkor e ténynek bizonyossága lesz, azaz valószínűsége úgy fog aránylani valószínűtlenségéhez, mint 35 az 1-hez. Ha három ilyen bizonyíték találkozik, a bizonyosság 215/216 lesz. Tíz személy egyezése, melyek mindegyike ½ bizonyosságot állít, 1023/1024 –et ad, stb. Ilyen bizonyosság kielégítheti az okkultistát is, és ennél többet nem kell kívánnia.










ELŐSZÓ

LAPOK EGY TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐSZAKBÓL


Egy Ősi Kézirat van az író szeme előtt - pálmalevelek gyűjteménye, amelyeket valami különleges, ismeretlen eljárással vízzel, tűzzel és levegővel szemben ellenállóvá tettek. Az első lapon tiszta fehér körlap, fénytelen, fekete alapon. A következő lapon ugyanaz a körlap, de pont van a közepén. Az első, amint ezt a tanítvány tudja, a Világegyetemet ábrázolja az Örökkévalóságban, mielőtt a még szunnyadó energia újraébredt, mielőtt az Ige* későbbi rendszerekbe kiáradt volna. A pont az eddig szeplőtlen körlapon, a Tér és az Örökkévalóság a Pralaya-ban: a meg­különböződés (differentiation) virradatát jelzi. Ez a Pont a Világ­tojásban (l. II. Rész: „A Világ-Tojás”), a benne levő csíra, amely a Világegyetemmé, a MINDEN-né, a határtalan, időszakonként meg­jelenő Kozmosz-szá fog válni, mert ez a csíra időszakonként és váltakozva szunnyadó és tevékeny. Az egy kör az isteni Egység, ahonnan minden ered, és ahova minden visszatér. Kerülete - egy szükségképpen korlátolt jelkép, az emberi elme korlátolt­ságára tekintettel - jelzi az absztrakt és mindenkor megismerhe­tetlen JELENLÉT-et (Presence), és a síkját, az Egyetemes Lelket, noha a kettő egy. Az, hogy csak a körlap fehér és az alapja köröskörül fekete, világosan mutatja, hogy csupán a síkját ismer­heti meg az ember, noha ez az ismeret is még homályos és ködös. Ezen a síkon kezdődnek a Manvantarikus megnyilvánu­lások, mert ebben a LÉLEK-ben szunnyad a Pralaya alatt az Isteni Gondolat1, amelyben minden jövendő Kozmogónia és Teogónia terve van elrejtve.


Az EGY ÉLET ez, az örök, a láthatatlan, de mégis Min­denütt-Jelenlevő, kezdet és vég nélkül való, s mégis időszakos rendszeres megnyilvánulásaiban, amely időszakok között a nem-­Létezés sötét titka uralkodik. Öntudatlan és mégis fel­tétlen Öntudat; felfoghatatlan (unrealisable), mégis az egyetlen önmagában létező valóság (reality), valóban „káosz az érzékeknek, Kozmosz az értelemnek.” Egyetlen feltétlen sajátossága (attribute), s ez Ő MAGA az örök, szüntelen mozgás. Ezt hívják ezoterikus nyelven a „Nagy Lélegzet”-nek;2 ez a világegyetem állandó mozgása, a határtalan, mindig jelenlevő TÉR értelmében. Ami mozdulatlan,

az nem lehet Isteni. Már pedig valóságban nincs semmi feltét­lenül mozdulatlan az egyetemes lelken belül.

Majdnem öt századdal Kr. e. Leukippos, Democritos tanítója azt állította, hogy a Tér örökké tele van szüntelen mozgástól hajtott atomokkal. Ez a mozgás idővel, amikor ezek az atomok összetömörültek, forgó mozgást hoz létre, és a kölcsönös össze­ütközések oldalmozgásokat szülnek. Epicuros és Lucretius ugyanazt tanították, csakhogy az atomok oldalmozgásához a vonzódás (affinity) fogalmát is fűzték - ami okkult tanítás.


Amióta az ember örökségét elfoglalta, amióta először jelentek meg a bolygó építői, amelyen él, a meg nem nyilatkozott Isten­séget egyetlen filozófiai aspektusában ismerték fel és gondolták el, mint egyetemes mozgást, mint a teremtő Lélegzet Természetben való rezdülését.


Az okkultizmus az „Egy Létezés”-t így foglalja össze: „Az Istenség titokzatos élő (vagy mozgó) Tűz, és ennek a láthatatlan Jelenlétnek örök tanúi a Világosság, Hő és Nedvesség”, ez a háromság magában foglal a természetben minden jelenséget,1 és minden jelenségnek oka. Az Intrakozmikus mozgás örök és meg nem szűnő; a kozmikus mozgás (a látható, vagyis az érzékelésnek alávetett) időszakonként ismétlődő. Mint örök elvontság a MINDIG­JELENLEVŐ, mint megnyilvánulás mind a jövő irányában, mind az ellenkezőben véges, a kettő pedig alfája és omegája az egymást követő újra építéseknek. A Kozmosznak - a NOUMENON-nak semmi köze sincs a jelenségek Világának okozati viszonyaihoz. Csakis az iratra-kozmikus lélekre, a változatlan Isteni Gondolatban levő eszményi világegyetemre vonatkozva mondhatjuk: „Soha sem volt kezdete, és vége sem lesz”. S bár testére, vagy Kozmikus szervezetére nézve nem mondhatjuk azt, hogy volt első, vagy valaha lesz utolsó felépítése, mégis minden új Manvantara-kor szervezetét úgy tekinthetjük, mint az elsőt és az utolsót abból a fajtából, mert minden alkalommal magasabb síkon alakul ki . . .


Csak néhány éve, hogy azt állítottuk:


Az ezoterikus tanítás, éppúgy, mint a buddhizmus és brahmanizmus, de még a Kabbala is, azt hirdeti, hogy az egy végtelen és ismeretlen Lényeg (Essence) öröktől fogva van, és rendszeres és harmonikus egymásutánban vagy tétlen, vagy tevékeny. A Manu költői kifejezés-módja ezeket az állapo­tokat Brahmâ „Nappalainak” és „Éjjeleinek” nevezi. Brahmâ vagy „ébren” van, vagy „alszik”. A Svâbhâvika-k, vagyis a buddhizmus legrégibb iskolájá­nak filozófusai (ez az iskola Nepálban még most is megvan), ennek a „Lényegnek” (Essence) csak tevékeny állapotáról elmélkednek, s Svâbhâvat-nak nevezik. Együgyűnek tartják, hogy a tétlen állapotban levő elvont és „meg­ismerhetetlen” erőről elméleteket állítsanak fel. Ezért mind a keresztény teológusok, mind a modern tudósok ateistáknak mondják őket, mert egyikük sem tudja ez iskola filozófiájának mélységes logikáját megérteni. A kereszté­nyek nem ismernek más Istent, mint a megszemélyesített másodlagos erőket, amelyek megalkották a látható világegyetemet, és melyek az ő vallásukban az emberi alakot öltöt Istenné váltak, - a hímnemű Jehovává, aki mennydörgés és villámlás közepette tombol. A racionális tudomány pedig a buddhistákban és a Svâbhâvikákban az őskor „pozitivistáit” látja. Ha ez utóbbiak filozófiáját egyoldalúan ítéljük meg, akkor materialistáinknak saját szempontjukból igazuk lehet. A buddhisták azt állítják, hogy nincs Teremtő, hanem a teremtő erők végtelen sokasága, amely együttvéve az egy örök állagot (substance) alkotja. Ennek lényege kifürkészhetetlen - s így igazi filozófus nem elmélkedhet róla. Szókratész állhatatosan visszautasította, hogy az egyetemes létezés rejté­lyéről vitatkozzék, s mégis soha senki sem gondolt volna arra, hogy ateiz­mussal vádolja, kivéve azokat, akik vesztére törtek. Egy tevékeny korszak kezdetén - mondja a Titkos Tanítás - ez az Isteni lényeg (essence), örök és változatlan törvénynek engedelmeskedve, kívülről befelé és belülről kifelé terjeszkedik. Ez a jelenségekben megnyilvánuló, vagy látható világegyetem az így fokozatosan mozgásba hozott kozmikus erők hosszú láncának végső ered­ménye. Hasonlóképpen, amikor visszatér a tétlen állapot, az Isteni lényeg összehúzódik és az előző teremtés műve lassanként, és fokozatosan feloszlik. A látható világegyetem felbomlik, anyaga szétszóródik és a „sötétség” magá­nyosan egyedül mereng újra a „mélység” színe felett. Hogy a Titkos Köny­vekből vett szóképet használjuk, amely a gondolatot még tisztábban kifejezi, „az ismeretlen lényegnek” egy kilégzése hozza létre a világot, és egy be­légzése okozza eltűnését. Ez a folyamat örökkön öröktől fogva ment végbe, és a jelenlegi világegyetemünk csak egy a végtelen sorozatban, amelynek nem volt kezdete és nem lesz vége. (l. „Isis Unveiled”, továbbá „Brahmâ nappalai és éjjelei” a II. Részben.)


Ezt az idézetet, amennyire csak lehet, meg fogjuk magya­rázni a jelen munkában. Noha, úgy ahogyan most közöljük, semmi újat nem tartalmaz az orientalista számára, mégis ezoterikus értelmezése talán sok olyat foglal magában, ami eddig teljesen ismeretlen maradt a nyugati tanítvány előtt.


Az első ábra üres körlap: , a második ábra az ősrégi jelképben szintén körlap, de benne van egy pont: - az első megkülönböződés az örökön-örök természet időszakos megnyilvánulásában, a nem-nélküli és végtelen „Aditi az AZ-ban” (Rig Véda), a pont a körlapban, vagyis a potenciális Tér az absztrakt Térben. A harmadik fokon a pont átmérővé alakul át, így: Most egy Isteni szeplőtlen Anya-Természetet jelképez, a mindent átölelő, feltétlen végtelenségen belül. Mikor az átmérőt függőleges vonal metszi, így: a világ-keresztté válik. Az emberiség elérte harmadik gyökérfaját; ez a jele annak, hogy az emberi élet megkezdődik. Mikor a kör kerülete eltűnik, és csak a marad meg, ez azt jelzi, hogy az embernek az anyagba való esése beteljesedett, és a NEGYEDIK faj kezdődik. A kereszt a körön belül tiszta pantheizmust jelképez; mikor a kereszt kör nélkül maradt, az ábra fallikussá vált. Ugyanaz és mégis más jelentősége volt, mint a körbe írt TAU-nak, vagy mint „Thor kalapácsá”-nak, az úgynevezett Jaina keresztnek, vagy egyszerűen Szvasztikának, a körön belül.


A harmadik jelkép - az átmérő vízszintes vonalával két részre osztott kör - a teremtő (még tétlen, passzív, mert nőnemű) Természetnek első megnyilvánulását jelenti. Az ember­ről alkotott, a nemzéssel kapcsolatos, első homályos fogalom nőnemű, mert az ember jobban ismeri anyját, mint atyját. Ezért szentebbnek tartották a női istenségeket, mint a férfi istenségeket. A Természet ezért nőnemű és bizonyos fokig tárgyias és megfog­ható és a szellemi princípium, amely megtermékenyíti, el van rejtve. Azzal, hogy a körben levő vízszintes vonalra függőleges vonalat húztak, alakult a Tau - - a betűnek legrégibb alakja. Ez a harmadik gyökérfajnak volt a jele (glyph), szimbolikus Bűnbe­esésének napjáig - vagyis, amikor a természetes fejlődés folytán a nemek különváltak; ekkor az ábra kettős jellé, vagy jelképpé vált: vagyis a kör, azaz a nem-nélküli élet átalakult, vagy külön­vált. A mi Ötödik Fajunk alfajaival, ez a jel a szimbológiában a legelőbb alakult fajok1 héber zákhár-jává és negébäh-vá vált; azután átváltozott az egyiptomi jellé (az élet emblémája), és még később a Vénusz jelévé ♀. Azután jön a Szvasztika (Thor kalapácsa, vagy a mostani „hermetikus kereszt”), amely teljesen elvált körétől, s így tisztán fallikussá lett. Káli Juga-nak ezoterikus jelképe a megfordított ötágú csillag, két ágával (csúcsával) ég felé fordulva: - az emberi boszorkányság jele; ezt a helyzetet minden okkultista „bal kéz”-ről valónak ismeri fel, és a szertartásos mágiában használják.2


Reméljük, hogy ennek a műnek olvasása közben a nagyközönségnek a panteizmusról alkotott, téves fogalmai meg fognak változni. Helytelen és igazságtalan, hogy a buddhistákat és az Advaita Okkultistákat ateistáknak nézik. Ha nem is mind filozófus, de legalább mindegyik logikus gondolkodó, mert ellenvetéseik és érveik szigora következtetésen alapulnak. Valóban, ha a hinduk Parabrahman-ját úgy tekinthetjük, mint más népek rejtett és név­telen istenségeinek képviselőjét, akkor ebben a feltétlen Princípium­ban megtaláljuk az ősképet (prototípus), amelynek a többi mind másolata. Parabrahman nem „az Isten”, mert ő nem valamely Isten.3


„Ő az, ami legfőbb és nem legfőbb” (parâvara), magyarázza a Mandukya Upanishad (2. 28.) Ő „Legfőbb” mint OK, nem leg­főbb, mint okozat. Parabrahman egyszerűen, mint „Páratlan Valóság” (Secondless Reality), a mindent magában foglaló Kozmosz, vagyis inkább a végtelen kozmikus Tér - természetesen a leg­magasabb szellemi értelemben. Mivel Brahman (semleges) a változatlan tiszta, szabad, el nem pusztulható, legfőbb Gyökér „az EGY igaz Létezés, Paramârthika”, és az abszolút Chit és Chaitanya (értelmiség, öntudat), azért nem lehet megismerő, „mert az AZ (THAT)-nak nem lehet tárgya a megismerésre”. Mondhatjuk-e, hogy a láng a Tűz lényege? Ez a Lényeg a „Világegyetem ÉLETE és VILÁGOSSÁGA, ellenben a látható tűz és a láng: pusztulás, halál és minden rossz”. „A Tűz és a Láng elpusztítja az Arhat testét; lényegük azonban halhatatlanná teszi őt”. (Bodhimor, II. könyv.) „A feltétlen szellem megismerése, mint a nap fénye, vagy mint a tűz melege nem egyéb, mint maga „a feltétlen Lényeg”, mondja Sankarâchârya. Ő „a Tűz szelleme”, nem a tűz maga; ezért „a tűznek sajátosságai (attributes) a hő, vagy a láng, nem sajátosságai a Szellemnek, hanem annak, aminek ez a Szellem az öntudatlan oka”. A fenti mondat nem igazi alap­hangja-e a későbbi Rózsakeresztes filozófiának? Parabrahman, röviden mondva, összefoglaló aggregátuma (collective aggregate) a Koz­mosz végtelenségében és örökkévalóságában, az „AZ" (That) és „EZ" (This), amire szétosztó aggregátumokat (distributive aggregates) alkalmazni nem lehet.4 „Kezdetben Ez volt az Én, csak egy”.1 (Aitareya Upanishad). A nagy Sankarâchârya úgy magyarázza, hogy „EZ” a világegyetemre (Jagat-ra) vonatkozik, míg a „kezdetben” szó azt jelenti, hogy a megnyilvánult világegyetem újra létrejötte előtt.


Ezért a panteisták nem a teremtőt, vagy inkább teremtők­nek összefoglaló aggregátumát tagadják, amikor visszhangozzák azt, ami az Upanishadokban épp úgy megvan, mint a Titkos Tanítás-ban, t. i. hogy „ez” nem tud teremteni; ők csak nagyon logikusan vonakodnak attól, hogy „teremtést” és külö­nösen alakítást - tehát valami végest - a Végtelen Princí­piumnak tulajdonítsanak. Szerintük Parabrahman passzív ok, mert Feltétlen Ok, a feltételektől független (unconditioned) Mukta. Csak korlátozott Mindentudást és Mindenhatóságot nem tulajdo­nítanak ez utóbbinak, mert ezek mégis csak tulajdonságok (amint az ember felfogásában visszatükröződnek) és mert Parabrahman-nak, mint a „Legfőbb MINDEN”-nek, (Supreme All), a Természet mindenkor láthatatlan Szellemének és Lelkének, a változhatatlannak és öröknek, nem lehetnek tulajdonságai. A feltétlenség természetesen kizárja azt, hogy a végesnek vagy feltételezettnek bármely fogalma vele kapcsolatos legyen. És ha a vedantista azt állítja, hogy tulaj­donságok csupán Parabrahman emanációjához tartoznak, és ezt elnevezi „Isvara plus Májá"-nak és Avidja-nak (Agnoszticizmus és Nem-­tudás, inkább mint tudatlanság), akkor nehéz ebben a felfogásban ateizmust találnunk.2


Minthogy nem lehet Sem két VÉGTELEN, sem két FELTÉTLEN egy olyan világegyetemben, melyet határtalannak tartunk, ezt a magában létezést alig fogatatjuk fel úgy, hogy személyesen teremt. A véges „lények” érzékei és felfogó képessége számára az AZ a Nem-„létezés” (Non-„being”), abban az értelemben, hogy ez az egy LÉTEZÉS (BE-NESS). Mert ebben a MINDEN-ben van elrejtve a vele együtt öröktől fogva való (coeternal) és egyidejű (coeval) emanációja, vagy a benne rejlő kisugárzása, mely miután idő­szakonként Brahmâ-vá (a hím-nő potenciává) lesz, a megnyilvá­nult világegyetemmé válik, vagy - azzá kiterjeszkedik. Narayana a Tér vizein (absztrakt) mozogván, átváltozik a konkrét állag vizeivé, melyeket ő mozgat, aki a megnyilvánult IGÉ-vé, vagyis Logosszá válik.


Az ortodox Brahminok kelnek ki legjobban a Panteisták és Advaitee-k ellen, és ateistáknak nevezik őket. Kénytelenek azon­ban elfogadni azt, - ha ugyan a Manu-nak van valami tekintélye ebben a kérdésben - hogy Brahmâ, a teremtő meghal minden „Korszakának” végén (100 isteni esztendő - olyan időszak, melyet a mi éveinkben tizenöt számjeggyel lehet csak kifejezni). Még sincs közöttük olyan filozófus, aki ezt a „halált” más érte­lemben fogná fel, mint a létezés megnyilvánult síkjáról való ideig­lenes eltűnés, vagyis időszakos pihenés értelmében.


Az Okkultisták ennélfogva a fenti tanra nézve egyetértenek az Advaitee Vedanta filozófusokkal. Kimutatják, hogy lehetetlen bölcseleti alapon elfogadni azt a gondolatot, hogy a feltétlen MINDEN teremti, vagy éppen fejleszti az „Arany Tojás”-t, amelybe szerintük bevonul, hogy átalakuljon Brahmâ-vá, a Teremtővé, aki később istenekké és az egész látható Világegyetemmé terjeszkedik ki. Azt mondják, hogy feltétlen Egység nem válhat végtelenséggé, mert a végtelenség valaminek határtalan kiterjedését, és ennek a „valaminek” állandóságát tételezi fel. És az Egy Minden, így mint a Tér, - mely ezen a Földön, vagyis a mi létezési síkunkon egyetlen értelmi és fizikai képviselője - az észlelésnek sem tárgya, sem alanya. Ha feltételezhetnénk azt, hogy az Örök Végtelen Minden, a Mindenütt jelellevő Egység, ahelyett, hogy az Örökkévalóságban léteznék, időszakos megnyilvánulással ezer és ezeralakú Világegyetemmé, vagy megsokszorozódott személyiséggé válik, akkor ez az Egység megszűnne egység lenni. Helytelen Locke-nak az a gondolata, hogy „tisztán a tér (pure Space) sem ellenállásra, sem mozgásra nem képes.” A Tér sem „határtalan űr”, sem „feltételektől függő teltség,”1 hanem mind a kettő. A feltétlen elvontság síkján az örökké meg­ismerhetetlen istenség, - amely csak a véges elmék2 számára, és a mayavikus észlelés síkján űr, a Plénum (teltség) a feltétlen tartalmazója mindennek, ami van, akár megnyilvánult, akár nem, s ezért: az a FELTÉTLEN MINDEN.


Nincs különbség a keresztény apostol mondása: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, és a hindu Rishi-é között: „A Világ­egyetem Brahman- (Brahmâ-)ban él, tőle ered és hozzá visszatér”; mert Brahma (semleges) a meg nem nyilvánult, ez a világegyetem in abscondito; Bralmâ pedig a megnyilvánult, a Logosz; ezt hím­nővé3 tették a jelképes ortodox dogmákban. Mivel mindkettő a Beavatott Apostol Istene és a Rishi-é, a meg nem látott (unseen) és a látható TÉR. Az ezoterikus szimbolizmusban a Tért „a Hét­bőrű Örök Anya-Atyának” nevezik. A meg nem különböződött felületétől a megkülönböződött felületéig hét rétegből áll.


„Mi az, ami volt, van és lesz, akár van világegyetem, akár nincs; akár vannak istenek, akár nincsenek?” kérdezi az ezoterikus senzar Káté. És az adott válasz: a TÉR.


Tehát nem az egy, ismeretlen, mindig jelenlevő Istent a Ter­mészetben, vagy a Természetet in abscondito vetik el, hanem az emberi dogma Istenét és a megtestesített (humanized) „Igét”. Vég­telen elbizakodottságában és vele született gőgjében és hiúságában, az ember szentségtörő kezével maga alakította az Istent abból az anyagból, amelyet saját kicsi agy-műhelyében talált, és rákényszerí­tette az emberiségre, mint az egy fel nem fedett TÉR-től4 eredő, közvetlen kinyilatkoztatást. Az okkultista elfogad kinyilatkoztatást, de csak úgy, hogy az isteni, de azért mégis véges Lényektől, a megnyil­vánult életektől ered, nem pedig a meg nem nyilvánulható EGY ÉLET-­től. Azoktól a lényektől, kiket Legelső Ember-nek (Primordial Man), Dhyani-Buddha-knak, vagy Dhyan-Chohan-oknak hívnak. E lények a hinduk „Rishi-Pradzsápati-i”, az Elohim vagy „Isten fiak”, valamennyi nemzet Bolygó Szellemei, kik az emberek szemében Istenekké váltak. Az Okkultista Ádi-Sakti-t is, bölcseletileg Májá-nak, és az emberi Májá okának tekinti, mert Ádi-Sakti Múlaprakritinek, az AZ örök gyökerének, közvetlen kiáradása és Brahmâ-nak, a teremtő oknak, az Egyetemes Lélek Akâsa-i alakjában való nőnemű megnyilvánu­lása (aspect). De ez az állásfoglalás nem akadályozza őt meg abban, hogy létezésében higgyen addig, amíg ez a létezés tart, vagyis egy Mahámanvantara idejére, és abban sem, hogy az Akâsa-t - Múlaprakriti kiáradását1 - gyakorlati célokra alkal­mazza, mivel a Világ-Lélek kapcsolatos valamennyi, a tudomány­ban ismert és ismeretlen természeti jelenséggel.


A világ legrégibb vallásai - exoterikusan, mert hisz az ezoterikus gyökér vagy alap egy és ugyanaz - a hindu, a mazdeai* és az egyiptomi. Azután jön az ezektől származott kaldeai - mely most teljesen elveszett a világ számára, kivéve az eltorzított szabeanizmust, amelyben a régészek most ismertetik. Azután mel­lőzve egy egész csomó vallást, amelyeket később megemlítünk, következik a zsidó; ez a vallás ezoterikusan így a Kabbalában, a babiloni mágia nyomdokain halad; exoterikusan, így a Genezis­ben és a Pentateuch-ban, allegorikus legendák gyűjteménye. Ha a Genezis négy bevezető fejezetét a Zohar megvilágításában olvassuk, azt látjuk, hogy ezek a Világ-Kozmogónia egyik kiválóan filozófiai jellegű lapjának töredékei. (l. III. könyvet: Gupta Vidya és a Zohar.) Jelképes formájukban csak gyermek-mesék, csúnya tövisek a tudo­mány és a logika testében, a Karma nyilvánvaló hatása. A rabbik, akik jól tudták, hogy Pentateuch-juk mit jelent, kegyetlen bosszúból hagyták, hogy ezek a fejezetek bevezetésül szolgáljanak a Kereszténységhez. Néma tiltakozás volt ez megrablásuk ellen és a zsidók most határozottan fölényben vannak hagyományos üldözőik felett. A fent említett ezoterikus vallásokat, az Egyetemes tanítás megvilágításában, e munka folyamán fogjuk megmagyarázni. Az Okkult Káté a következő kérdéseket és feleleteket tartalmazza:


„Mi az, ami mindig van?” „A Tér, az örök Anupadaka.”2 „Mi az, ami mindig volt?” „A Csíra a Gyökérben.” „Mi az, ami mindig jön és megy?” ,,A Nagy Lélegzet.” „Akkor tehát három Örökkévaló van?” „Nem, a három csak egy. Az, ami mindig van, egy; az, ami mindig volt, egy; az, ami mindig lesz és válik (is ever being and becoming), szintén egy: és ez a Tér.”

„Magyarázd meg, ó, Lanoo (tanítvány)”. - „Az Egy, megszakítatlan Kör (gyűrű), kerület nélkül, mert sehol sincs és mindenütt van; az Egy a Kör határtalan síkja, mely átmérőt csak a manvantarikus időszakok alatt mutat; az Egy az oszthatatlan pont, mely sehol sem található, de a manvantarikus időszakok alatt mindenütt észlelhető; az Egy a Függőleges és a Vízszintes, az Atya és az Anya, az Atyának csúcsa és alapja, az Anyának két vége, amelyek valóságban sehova sem érnek, mert az Egy a gyűrű, valamint az e gyűrűben levő gyűrűk is. Világosság a sötétségben és sötétség a világosságban, „a Lélegzet, mely örök.” Kívülről befelé halad, ha mindenütt van, és belülről kifelé, ha sehol sincs - (azaz Májá,1 az egyik központ2). Kiterjeszkedik és összehúzódik (ki- és belégzés). Amikor kiterjeszkedik, az anya kibocsát és szétszór; amikor összehúzódik, az anya visszavon mindent, és magába gyűjt. Ez hozza létre a Fejlődés és Feloszlás időszakait, a Manvantara-t és a Pralaya-t. A Csíra láthatatlan és tüzes, a Gyökér (a kör lapja) hűvös, de a fejlődés és a manvantara alatt ruhája hideg és ragyogó. Forró lélegzet az Atya, ő falja fel a sok-arcú (heterogenous) Elemnek ivadékát, és meghagyja az egyarcúakat (homogeneous). Hűvös Lélegzet az Anya, teherbe esik velük, alakítja, szüli, és kebelébe visszafogadja őket, hogy (Brahmâ Napja, vagy a Manvantara) Virradatakor újra alakítsa őket. . .”


Hogy az átlag-olvasó tisztábban megérthesse, meg kell mon­danunk, hogy az Okkult Tudomány Hét Kozmikus Elemet ismer. Négy teljesen fizikai és az ötödik (Éter) félig anyagi, ez a mi Negyedik Körünk vége felé láthatóvá fog válni a levegőben, hogy mint a legfőbb uralkodjék a többi elemen az egész Ötödik Kör idején. A hátralevő kettő most még egészen kívül esik az emberi észlelés körén. De e kör hatodik és hetedik fajában már elvétve megjelennek, majd és a 6. illetőleg 7. körben ismertté fognak válni.3 Ez a hét elem számtalan al-elemével (sokkal több van, mint amennyit a tudomány ismer) az EGY és egyetlen Elemnek csak feltételes (conditional) átalakulásai és megnyilvánulásai (aspects). Ez az elem nem Éter,1 de még Akâsa sem, hanem ezeknek Forrása. Az Ötödik Elem, melyet a tudomány most egészen nyíltan védelmez, nem a Sir Isaac Newton-tól feltételezett Éter - noha ő így nevezi el, mivel elméjében valószínűleg az „Aether”-rel, az ókor „Atyja-Anyjá”-val társította. Newton ihlettől vezetve mondja: „A Természet állandóan körben dolgozó munkás, folyadékot fejleszt szilárd testekből, megszilárdult testeket légneműekből és lég­neműeket a megszilárdultakból, finomat a durvából, durvát a finomból. . . Így talán az összes dolgok az Étertől származtat­hatók." (Hypoth. 1675.)


Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy a közölt Stanzák csak a mi saját Bolygórendszerünk Kozmogóniáját tárgyalják és azt, ami körülötte látható egy Nap-Pralaya után. Az Egyetemes kozmosz fejlődésére vonatkozó titkos tanítást nem adhatjuk, mert a legfejlettebb elmék sem tudnák megérteni ebben a korszakban, és úgy látszik, nagyon kevés a Beavatott, még a legnagyobbak között is, akinek meg van engedve, hogy e tárgyról elmélkedjen.


Sőt mi több. A Tanítók nyíltan mondják, hogy még a leg­magasabb Dhyani-Chohan-ok sem hatoltak be soha sem ama hatá­rokon túlterjedő titkokba, mely határok a Naprendszerek milliárdjait elválasztják az úgynevezett „Központi Naptól”. Ezért az, amit adunk, csak a mi látható Világegyetemünkre vonatkozik, „Brahmâ egy Éjjele” után.


Mielőtt az olvasó tovább haladna, hogy elmélyedjen a Dzyan könyve Stanzáin, melyek a jelen munkának alapjául szolgálnak, feltétlenül szükséges, hogy megismertessük néhány alapvető foga­lommal. Mert ezek hatják át az egész gondolatrendszert, amelyre a figyelmet felhívjuk, és mert ez a gondolatrendszer ezeken épült fel. Ez az alapvető gondolat számra kevés és tiszta felfogásuktól függ mindannak a megértése, ami azután következik. Ezért nem kell mentegetődznünk, amikor az olvasót arra kérjük, hogy előbb ezekkel ismerkedjék meg, mielőtt magának a műnek olvasásához fogna.


A Titkos Tanítás három alapvető előterjesztést tesz:

1.Egy mindenütt jelenlévő, örök, határtalan és változhatatlan PRINCÍPIUM (ALAPELV), amelyről lehetetlen elmélkedni, mert meghaladja az ember felfogó képességét, és mert bármilyen emberi kifejezés vagy összehasonlítás csak kisebbítheti. A gondolat határán és elérési lehetőségén túl van, - Mandukja szavaival: „elgondolhatatlan és kimondhatatlan.”


Hogy ezek a gondolatok az átlagolvasó előtt világosabbá váljanak, induljon ki abból a feltevésből, hogy van egy feltétlen Valóság, amely minden feltételhez kötött megnyilvánult létezőt megelőz. Ez a végtelen és örök Ok, amelyet a jelen európai bölcseletlen homályosan mint „tudattalant” és „megismerhetetlent” fogalmaznak meg - a gyökértelen gyökere „mindennek, ami volt, van és valaha lesz.” Az örök Ok természetesen minden tulajdonságtól ment, és a megnyilvánult véges létezővel lényegében semmi viszonyban nincsen. Inkább „Lét­ség”(Be-ness), mint létező (Being), (szanszkritban Sat) és minden gondolat vagy elmélkedés fölött van.

Ezt a Lét-séget (Be-ness) a Titkos Tanításban két nézőponttal jelképezik. Egyrészt jelképezik az abszolút elvont térrel, amely puszta alanyiságot képvisel; a tér az egyetlen dolog, amelyet az emberi elme semmiféle fogalomból ki nem zárhat, és az egyetlen, amelyet önmagában fel nem foghat. Másrészt jelképezik az abszolút, elvont mozgással, amely a feltétlen öntudatot képviseli. Még nyugati gondolkodóink is kimutatták, hogy az öntudat számunkra felfoghatatlan, ha a változástól elkülönítjük; a mozgás pedig legjobban jelképezi a változást, mely lényeges jellemzője. Az egy valóság ezen utóbbi megnyilvánulását a „Nagy Lélegzet” kifejezés is jelképezi. Oly szemléltető jelkép ez, hogy nem szorul további magyarázatta. Így tehát a Titkos Tanítás első alapigazsága ez a metafizikai EGY ABSZOLÚT-LÉTEZÉS (BE­NESS), amelyet a véges értelem a teológiai Szentháromsággal jelképez.


De talán segítségére lehetünk a tanítványnak, ha itt néhány további magyarázatot adunk.


Herbert Spencer újabban azzal az állítással módosította agnoszticizmusát, hogy az „Első Ok”1 természete, lényegében talán ugyanaz, mint az öntudaté, mely bennünk felbuzog: röviden, hogy a Kozmoszt átható személytelen valóság a gondolatnak tiszta noumenonja. Az okkultista az „Első Ok”-ot sokkal logikusabban az „Ok nélküli Ok”-tól, az „Örökkévaló”-tól és a „Megismerhetetlen”-­től származtatja. Spencert ez a felfogása nagyon közel hozza az ezoterikus és Vedanta tanításhoz.2


Parabrahman, az egy valóság, az abszolút öntudat mezeje, vagyis az a lényeg (Essence), amely a feltételes létezéshez való minden viszonyon kívül áll, és amelynek a tudatos csak feltételes jelképe. De amint gondolatban eltávolodunk ettől a (számunkra) abszolút tagadástól, azonnal jelentkezik a kettősség: a szellem (vagy tudat) és az anyag, az alany és a tárgy ellentétében.


Szellemet (vagy tudatot) és az anyagot azonban nem szabad független valóságnak vennünk, hanem mint az Abszolútnak (Parabrahman-nak) két oldalát vagy megnyilvánulását, amelyek a feltételes akár alanyi, akár tárgyi létező (Being) alapját alkotják.


Ha erre a metafizikai hármasságra úgy tekintünk, mint minden megnyilvánulás gyökerére, akkor a Nagy Lélegzet a kozmosz előtti gondolatalkotás jellegét ölti magára. Az erő és minden egyéni tudat forrása és eredete (fons el origo), és a kozmikus fejlődés nagy tervében a vezérlő értelmet szolgáltatja. Másrészt a kozmoszelőtti gyökér-állag (Múlaprakriti) az Abszolút azon megnyilvánulása, amely a természet összes tárgyias síkjának alapja.


Amint a kozmoszelőtti gondolatalkotás minden egyéni öntudat gyökere, úgy a kozmoszelőtti állag az anyag alapja (substratum); megkülönböződésének különféle fokain.


Ebből kiderül, hogy az Abszolút e két aspektusának ellentéte, a „Megnyilvánult Világegyetem” létezésének lényeges kelléke. A kozmikus állagtól külön, a kozmikus gondolatalkotás mint egyéni öntudat nem nyilvánulhatna meg, mivel az öntudat csak anyagi eszközön (szanszkritul upádhi) át buzog fel mint „én vagyok én”; mert fizikai alap szükséges ahhoz, hogy az egyetemes elme egy sugarát az összetettség bizonyos fokán összpontosítsa. Viszont a kozmikus gondolatalkotástól külön, a kozmikus állag üres elvontság maradna, és az öntudat kibontakozása nem jöhetne létre.


Ennélfogva a megnyilvánult világegyetemet kettősség hatja át, amely mint „megnyilvánulás”, mintegy a KÍVÜL-lét (EX-istence) igazi lényege. De mint az alany és a tárgy, a szellem és az anyag csupán ellentétes sarkai, csak megnyilvánulásai az azokat szintézisbe foglaló Egy Egységnek, éppúgy a megnyilvánult világegyetemben ott van „az”, ami a szellemet az anyaghoz, az anyagot a szellemhez köti.


Ezt a valamit, amit a nyugati gondolkodás jelenleg még nem ismer, az okkultisták Fohat-nak nevezik. Az a „híd”, amelyen át az isteni gondolatban lévő eszmék a kozmikus állagba, mint a „természet törvényei” vésődnek. Fohat így a kozmikus gondolatalkotás dinamikus energiája, vagy a másik oldalról nézve, értelmes közvetítője, minden megnyilvánulás vezérlő ereje, az „Isteni Gondolat”, amelyet a Dhyan Chohanok,1 a látható világ építői adnak tovább, és tesznek láthatóvá. Így a szellemtől, vagy kozmikus gondolatalkotástól ered tudatunk, és a kozmikus állagból erednek a különféle tudathordozó eszközök, amelyben a tudat egyénivé válik, és öntudatot vagy visszatükröződő tudatot ér el. Fohat pedig különféle megnyilvánulásaiban az elme és az anyag közötti titokzatos láncszem, az éltető princípium, amely minden atomot életre villanyoz.


A következő összefoglaló majd világosabb képet ad az olvasónak:

(1) Az ABSZOLÚT, a Vedantisták Parabrhman-ja, vagy az Egy Valóság, SAT, amely ..... mind Abszolút Lét, mind Nem-Lét.

(2) Az első megnyilvánulás, a személvtelen, és a filozófiában a meg nem nyilvánult Logosz, a „megnyilvánult” előfutára. Ez az „Első Ok”, az európai panteisták „Öntudatlan”-ja.

(3) Szellem-anyag, ÉLET, a „Világegyetem Szelleme”, Purusha és Prakriti, vagy a második Logosz.

(4) Kozmikus fogalomalkotás, MAHAT vagy értelem, az egyetemes világ-lélek; az anyag kozmikus noumenonja, az értelmes működés alapja a természetben, és a természet értelmes működésének alapja; MAHA-BUDDHI-nak is nevezik. Az EGY VALÓSÁG; kettős aspektusai a feltételekhez kötött világegyetemben.


Továbbá a Titkos Tanítás azt állítja, hogy:

2. A Világegyetem örökkévalósága összességében (in toto), mint határtalan sík időszakonként „játszótere a szüntelenül megnyilvánuló és eltűnő számtalan világegyetemnek”. Ezeket „megnyilvánuló csillagoknak” és az „örökkévalóság szikráinak” nevezik. „A zarándok örökkévalósága”2 olyan, mint az „önmagában-létezés (Self-Existence) szemének egy-egy rebbenése”. (Dzyan könyve) „A világok megjelenése és eltűnése olyan, mint a rendszeres tengerjárás árapálya és dagálya”.


A Titkos Tanítás e második állítása a kiáramlás és visszaáramlás, az apály és dagály időszakossága örök törvényének feltétlen egyetemességét jelenti, amelyet a fizikai tudomány a természet minden részlegében megfigyelt és feljegyzett. A nappal és éjszaka, az élet és halál, alvás és ébrenlét váltakozása annyira általános és kivétel nélküli tény, hogy bennük könnyű felismerni a világegyetem egyik abszolút alapvető törvényét.


Továbbá a Titkos Tanítás tanítja:

3. Minden lélek alapvető azonosságát az egyetemes felső-lélekkel (Over-Soul), mivel ez maga is az ismeretlen gyökér egy aspektusa, továbbá, hogy minden lélek - az előbbi egy-egy szikrája - a ciklikus és karmikus törvénynek megfelelően, köteles a megtestesülés (vagy a „szükségesség”) körén az egész időszakon át végig zarándokolni. Más szóval, semmilyen tisztán szellemi Buddhi-nak (isteni Léleknek) nem lehet független (tudatos) létezése, mielőtt a szikra, mely az egyetemes hatodik princípium tiszta lényegéből - vagyis a FELSŐ LÉLEKBŐL (OVER-SOUL) eredt: (a) át nem ment ama Manvantara megnyilvánult világának minden elemi formáján és (b) egyéniséget nem szerzett. Erre az egyéniségre eleinte természetes ösztönzés (impulse) és később magaindította és magatervezte, a karmája által korlátozott erőkifejtés útján tehet szert. Így emelkedik az értelem minden fokán áthaladva a legalsóbb Manasztól a legfelsőbbig, az ásványtól és növénytől, fel a legszentebb Arkangyalig (Dhyani-Buddhá-ig). Az Ezoterikus Bölcselet sarkalatos tétele nem tesz lehetővé az ember számára semmilyen kiváltságot vagy különleges képességeket, hanem csakis azokat amelyeket saját Én-je (Ego-ja) szerzett meg személyes erőkifejtés és érdem útján, a lélekvándorlás és újraszületés hosszú során át.

Ezért mondják a hinduk, hogy a világegyetem Brahman és Brahmâ, ugyanis Brahman a világegyetem minden atomjában van, mert a természetben lévő hat princípium mind eredménye különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása a HETEDIKNEK és az EGY-nek, az egyetlen valóságnak a világegyetemben, legyen az akár kozmikus, akár mikrokozmikus. Ezért tekinti a metafizikai antifrázis1 káprázatnak, májávikusnak a megnyilvánulás és forrna síkján, a hatodik princípium (Brahmâ, Brahman hordozójának) pszichikai, szellemi és fizikai változatait. Mert, noha ez a hetedik princípium, vagyis az Egy Valóság a gyökere egyénileg minden atomnak, és összességében minden formának, mégis kinyilatkozott, megnyilvánult, időleges megjelenésében semmivel sem több, mint érzékeink múlékony káprázata. (l. tisztább meg­határozás végett a Függeléket: „Istenek, Monádok és Atomok”, valamint „Theophania”, „Bodhisatva-k és Újraszületés”, stb. stb.)


Feltétlenségében (absoluteness) az Egy Princípium a két aspektusában (Parabrahman és Múlaprakriti) nem nélküli, fel­tétlen és örök. Időszakonkénti (manvantarikus) kiáradása - vagy legelső kisugárzása - szintén Egy - de kétnemű és meg­jelelése szempontjából (phenomenally) véges. Ha a kisugárzás maga is kisugároz, akkor valamennyi kisugárzása szintén kétnemű, hogy alsóbb megnyilatkozásaikban hím- és nőnemű princípiumokká váljanak. A Pralaja után az első, ami tevékeny életre újra ébred a plasztikus Akâsa, az Atya-Anya, az Éter Szelleme és Lelke, vagyis a kör felületének síkja; ez minden - akár nagy, akár kisebb - Pralaja után történik. (Kisebb Pralaja status-quo2 -ban hagyja a világokat.) A tért kozmikus tevékenysége előtt, „Anyá”-nak, az újraébredés első fokán pedig Atya-Anyának hívják. (l. Magyarázatok, II. Stanza.) A Kabbalában is Atya-Anya-Fiú. Ezek a keleti tanítás szerint a megnyilvánult Világegyetem Hetedik Princípiuma, vagyis annak „Atma-Buddhi-Manas”-a (Szellem, Lélek, Értelem), s ez a hármasság elágazik, és a hét kozmikus és hét emberi princípiumra oszlik. Ellenben a keresztény misztikusok nyugati Kabbalájában ez nem más mint a Hármasság, vagyis a Szentháromság, és okkultistáiknál a hím-nő Jehovah, Jah-­Havah . . . Ebben rejlik az egész különbség az ezoterikus és a keresztény háromság között. A misztikusok és a filozófusok, a keleti és a nyugati panteisták összefoglalják a világkeletkezés előtti (pregenetic) hármasságukat a tiszta isteni elvontságban. Az ortodoxok emberi alakba foglalják (antriopomorphize). Hiranya­garbha, Hari és Sankara - három személye a megnyilvánuló „Legfőbb Szellem Szellemének” (e címmel üdvözli Prithivi - a Föld - Vishnu-t, első Avatar-jában) - az alkotásnak, fenntartás­nak és rombolásnak tisztán metafizikai, elvont tulajdonságai. Ez a három, isteni Avastha-ja (szó szerint: személye (hypostases)) annak, „ami nem múlik el a teremtett dolgokkal” (vagy Achyuta, ami Vishnu-nak egyik neve). Az ortodox keresztény pedig a személyes teremtő Istenségét felosztja a Szentháromság három személyére, és nem ad helyet magasabb Istenségnek. Ez a magasabb Istenség az Okkultizmusban az elvont Háromszög; az ortodoxok­nál a tökéletes Kocka. A teremtő istenre, vagy az istenek összes­ségére a keleti filozófus úgy tekint, mint Bhrântidarshanatah-ra - „hamis felfogásra”, mint olyasmire, „amit megtévesztő megjele­nések folytán anyagi formának tartunk”, s úgy magyarázza, hogy az, az Ego-i, a személyes és emberi léleknek (az alsóbb ötödik princípiumnak) csalóka (illusive) felfogásában keletkezik. Ez szépen jut kifejezésre a Vishnu Purâna egy új fordításában:* „Ez a Brahmâ,** a maga egészében lényegét tekintve, mint Prakriti nyil­vánul meg, - mint a kifejlett és mint a még ki nem fejlett (Múlaprakriti) - de megnyilvánul, mint a Szellem és megnyilvánul, mint az Idő is1. Szellem, a kétszer született, a Legfőbb Brahma­nak2 első megnyilvánulása (leading aspect); a következő egy kettős megnyilvánulás, a kifejlett és ki nem fejlett Prakriti, és az utolsó, az idő. Az orpheus-i teogóniában Kronos-t is létrehozott Istennek, vagy tevékeny ható tényezőnek tekintik. A szent szimbolizmus a Világegyetemet; újraébredésének e fokán, teljes Körrel ábrázolja a gyökérponttal a közepén. Ez a jel egyetemes volt, ezért találjuk a Kabbalá-ban is. A Nyugati Kabbala azonban, mely most a keresztény misztikusok kezében van, egyáltalában nem ismeri, noha a Zohar-ban világosan fel van tüntetve. Az e szektába tartozók a végén kezdik és a születés előtti (pregenetic) Kozmosz jelképének ezt a jelt: használják, s a „Rózsa és Kereszt Egyesülésének”, az okkult nemzés nagy rejtélyének nevezik, - innen a Rózsakeresztesek (Rózsa, Kereszt) neve!


Mert, amint a Rózsakeresztesek legfontosabb, s egyúttal leg­jobban ismert jelképéből megítélhetjük, van egy jelkép, melyet mostanig sohasem értettek meg, még a modern misztikusok sem.*** Ez a jelkép a „Pelikán”, mely mellét felhasítja, hogy hét kis fiát táplálja - a Rózsa-Kereszt Testvéreinek igazi hitvallása és a Keleti Titkos Tanításnak közvetlen származéka. Brahma-t (a semlegest) Kalahamsa-nak nevezik, ami a nyugati orientalisták magyarázata szerint, az Örökkévaló Hattyút vagy libát jelenti. (L. III. Stanza, 8. magyarázat.) És annak nevezik Brahmâ-t, a Teremtőt is. Ezzel egy nagy tévedésre irányul figyelmünk. Brahma-t (a semlegest) illetné meg a Hamsa-váhana elnevezés, (Ő, aki* a hattyút használja hordozójául) és nem Brahmâ-t, a teremtőt, aki az igazi Kalahamsa, míg Brahma (a semleges) hamsa és „a-hamsa”, amint ezt a magyarázatban ki fogjuk fejteni. Hadd értessük meg, hogy a Brahmâ és Para­brahman kifejezéseket nem azért használjuk itt, mert ezoterikus névjegyzékünkbe tartoznak, hanem egyszerűen azért, mert a nyugati tanítványok jobban ismerik őket. Mind a kettő teljesen egyenértékű a mi egy, három és hét magánhangzójú kifejezéseinkkel, amelyek az EGY MINDEN-t és az Egy „Mindent a mindenben” jelentik.


Ezeken az alapfogalmakon nyugszik a Titkos Tanítás


Nem volna itt helyén való, ha e fogalmakban rejlő észszerűség védelmére kelnénk, vagy ha azok bizonyításába bocsátkoznánk. De arra sincs időnk, hogy kimutassuk, hogy e fogalmak valóban meg­vannak minden gondolatrendszerben vagy filozófiában, amely e névre érdemes - bár igen gyakran megtévesztő álruhában.


Mihelyt az olvasó tisztán megértette őket, és meglátja a vilá­gosságot, melyet az élet minden kérdésére vetnek, akkor nem fog­nak előtte többé igazolásra szorulni, mert igazvoltuk olyan nyilván­való lesz neki, mint a nap az égen. Áttérünk tehát a Stanzák anyagára, amelyek ebben a kötetben foglaltatnak. Körvonalas váz­latot adunk itt róluk, abban a reményben, hogy könnyítjük a tanítvány feladatát, ha néhány szóval elébe helyezzük a Stanzák gondolatmenetét.


A kozmikus fejlődés története, amint ezt a Stanzák vázolják, úgyszólván ennek a Fejlődésnek (Evolution) elvont algebrai képlete. Ezért a tanítvány ne várja, hogy itt megtalálja valamennyi állapot és átalakulások felsorolását, amelyek az „Egyetemes” fejlődés első kezdetei és jelenlegi állapotunk között vannak. Ilyen leírást adni lehetetlen volna, és meg sem értenék olyan emberek, akik még annak a létezési síknak sem tudják felfogni a természetét, mely legközelebb áll ahhoz, amelyre jelenlegi öntudatuk korlátozódik.


A Stanzák eszerint elvont képletet adnak, amelyet mutatis mutandis (a szükséges változtatásokkal) minden evolúcióra alkalmazhatunk: a mi parányi földünkre, a bolygói láncra, amelynek ez a Föld egyik bolygója, a Naprendszerre, amelyhez ez a lánc tar­tozik és így tovább, mindig feljebb emelkedve, míg az elme elszédül, és a megerőltetéstől kimerül.


Az e kötetben adott hét Stanza ennek az elvont képletnek hét időszakát képviseli. A fejlődési folyamatnak arra a hét nagy fokozatára vonatkoznak, és azt a hét fokozatát írják le, amelyekről a Purana-k mint a „Hét Teremtés”-ről, és a Biblia mind a Teremtés „Napjai”-ról szólnak.

_________________________________

Az I. Stanza leírja az EGY MINDEN-nek (ONE ALL) állapotát a Pralaya alatt, az újraébredő megnyilvánulás első megrezdü­lése előtt.


Pillanatnyi gondolkozás után is értjük, hogy az ilyen állapot csak szimbolikusan fejezhető ki, mert azt leírni nem lehet. De még képletesen is csak tagadó kifejezésekkel írható le. Mivel ez az önmagában (per se) való Feltétlenség állapota, azért nem lehetnek olyan különleges tulajdonságai, amelyekkel mi pozitív kifejezésekkel szoktunk tárgyakat leírni. Ezért ezt az állapotot csak sejtetni lehet mindazoknak a legelvontabb tulajdonságoknak tagadó kifejezéseivel, amelyeket az emberek, mint felfogó képességük számára elérhető legtávolabbi határokat, inkább éreznek, mint megértenek.


A II. Stanzában leírt állapotot a nyugati elme annyira azo­nosnak látja az első Stanzában említett állapottal, hogy a különb­ség gondolatának kifejezése maga egy egész értekezést kívánna. Ennélfogva az olvasó ihletére és magasabb felfogó képességeire kell bíznunk, hogy amennyire tudja, megértse a használt allegorikus kifejezések értelmét. Sőt emlékeztetnünk kell arra, hogy mindezek a Stanzák inkább a benső képességekhez fordulnak, mint a fizikai agy közönséges felfogásához.


A III. Stanza leírja a világegyetemnek életre való újra-ébredé­sét a Pralaya után. Leírja a „monádok” felmerülését az EGY-ben való felolvadottságuk állapotából, a legkorábbi és legmagasabb állapotot a „Világok” kialakulásában. A Monád kifejezés olyan, hogy egyaránt alkalmazható a legnagyobb Naprendszerre vagy a legparányibb atomra.


A IV. Stanza a Világegyetem „Csírá”-jának megkülönböző­dését mutatja az öntudatos Isteni Hatalmak hetes rangfokozatába. Ezek az Egy Legfőbb Energia tevékeny megnyilatkozásai. Ők az egész megnyilvánult világegyetem mintázói, alakítói és végezetül teremtői, abban az egyetlen értelemben, amelyben a „Teremtő” nevet felfogni lehet.


Ők vezetik és irányítják a világegyetemet, ők a fejlődést (evolution) irányító és ellenőrző értelmes Lények, mert megtestesí­tései az EGY TÖRVÉNY ama megnyilvánulásainak, amelyeket a „Természet Törvényei”-nek ismerünk.


Általában Dhyáni-Chohan-ok néven ismerik, de a Titkos Tanításban minden csoportjukat külön névvel jelölik meg.


A fejlődés ezen állapotáról, a hindu mitológiában, mint az Istenek „Teremtéséről” beszélnek.


Az V. Stanza a világ kialakulásának folyamatát írja le. Az első a szétszórt Kozmikus Anyag, azután a tüzes „forgószél”, egy ködfolt képződésének első foka. Ez a ködfolt sűrűsödik, és válto­zatos alakulásokon át Naprendszerré, esetleg bolygó-lánccá, vagy egyes bolygóvá alakul ki.


A VI. Stanza egy Világ kialakulásának ezután következő fokozatait vázolja, és kifejti egy ilyen világ fejlődését egészen a negyedik nagy időszakáig, amely megfelel annak az időszaknak, amelyben most élünk.


A VII. Stanza folytatja a történetet, és az ember megjelenéséig vázolja az élet leszár­mazását, s ezzel lezáródik a Titkos Taní­tás első Könyve.


A II. Könyv anyaga az „Ember” fejlődése ebben a kör­ben, ezen a Földön való első megjelenésétől addig az állapotig, amelyben most találjuk.


JEGYZET

A Stanzákat, melyek az egyes szakaszok tételét alkotják, mindvégig változtatott, modern alakjukban adjuk, mert a hasztalan­nál is rosszabb volna, ha még nehezebbé tennénk a tárgyat azzal, hogy az eredetinek ősi nyelvezetét használjuk zavaros stílusával és szavaival. A DZYAN Könyvéhez írt eredeti senzar magyarázatoknak és jegyzeteknek kínai, tibeti és szanszkrit fordításaiból kivonatokat adunk. Ezek most először jelennek meg európai nyelven. Szinte szükségtelen kijelentenünk, hogy itt csak részleteket közlünk a hét Stanzából. Ha teljes egészükben közölnénk őket, a néhány képzettebb okkultista kivételével senki sem értené meg. Arról sem kell biztosítanunk az olvasót, hogy épp úgy, mint a legtöbb avatat­lan, az író, vagyis inkább a szerény feljegyző sem érti meg azokat a megtagadott részleteket. Hogy az olvasást megkönnyítsük, és hogy ne kelljen nagyon gyakran jegyzetekre hivatkoznunk, legjobb­nak találtuk azt, hogy egybeolvasszuk a szöveget és a jegyzeteket, és hogy inkább a szanszkrit és tibeti tulajdonneveket használjuk az eredetiek helyett, amikor ezeket kikerülni nem lehetett. Annál is inkább tettük ezt, mert az említett kifejezések mind elfogadott, rokonértelmű szavak (szinonímák), míg az eredeti kifejezéseket csak a Mester és csélái (tanítványai) használják egymás között.


Így, ha az I. Sloka fordításánál a főneveket és szakkifejezé­seket használnánk, amint a tibeti és a serzár szövegek egyikében találjuk, az így hangzana:

Tho-ag Zhi-gyu-ban aludt hét Khorlo-n át. Zodmana-nak zhiba-ja. Minden Nyug kebel. Konch-hog nem; Thyan-Kam nem; Lha-Chohan nem; Tenbrel Chugnyi nem; Dharmakaya megszűnt; Tgenchang nem lett; Barnang és Ssa Ngovonyidj-ban; egyedül Tho-og, Yinsin, Sun-chan és Yong-grub éjjelében (Paranishpanna), stb. stb., - ami tiszta tohuva-bohu-nak hangzanék.


Mivel ezt a munkát az Okkultizmus tanítványainak oktatására írtuk, és nem filológusok számára, bátran kerülhetjük az ilyen idegen kifejezéseket, amikor csak lehetséges. Csupán a lefordít­hatatlan kifejezéseket hagytuk meg, ezek érthetetlenek volnának, ha jelentőségüket meg nem magyaráznánk, de valamennyi ilyen kifeje­zést is szanszkrit alakjukban adjuk. Szükségtelen az olvasót arra figyelmeztetnünk, hogy ezek majdnem minden esetben a szanszkrit nyelv későbbi fejleményei, és az Ötödik Gyökérfajhoz tartoznak. A szanszkritot, amint most ismerik, nem beszélték az atlantiak, és a legtöbb filozófiai kifejezést, melyet a Mahábhárata időszak utáni Indiának rendszereiben használtak, nem találjuk a Védák-ban, de az eredeti Stanzákban sem fordulnak elő, hanem csak a velük egyenértékű kifejezések. A nem teozófus olvasó, ha úgy tetszik neki, tündérmesének tarthatja mindazt, ami ezután követ­kezik, vagy legjobb esetben álmodozók még be nem bizonyított elmélkedésének, a legrosszabb esetben pedig olyan elméletnek, mely szaporítja a múlt, jelen és jövő sok „tudományos” hipotézisét. Ezek közül néhány már megdőlt, mások még tartják magukat. A miénk semmi esetre sem rosszabb, mint sok úgynevezett tudományos elmélet, de mindenesetre filozófikusabb és valószínűbb.


Tekintettel a bőségesen szükséges magyarázatokra és értel­mezésekre, a jegyzetekre való hivatkozásokat a szokásos módon1 jeleztük, míg a magyarázatokra szoruló mondatokat betűkkel jelöltük. Kiegészítő anyag található a Szimbolizmusról szóló fejeze­tekben. Ez alkotja a II. Részt, sőt kiterjed a III. Részre is. Ezekben gyakran sokkal több a felvilágosítás, mint magában a szövegben.







    I. RÉSZ


A KOZMIKUS FEJLŐDÉS



DZYAN TITKOS KÖNYVÉBŐL VETT HÉT STANZA


FORDÍTÁSA

MAGYARÁZATOKKAL







„Sem van, sem nincs, nem voltak, sem derült egek,

Sem messze nyúló téres égi boltozat.

Mi az, mi mindent eltakart? Mi volt a rejtő?

A víz fenéktelen mélysége volt-e az?

Nem volt halál - s mégsem volt semmi halhatatlan,

Nem volt határ az éj és nap között. Csak az

Egyetlen Egy lélegzett lélekzettelen,

És addig nem volt más Rajta kívül.

Sötétség volt s mindent sűrű ködbe burkolt

A mély homály – a fénynélküli óceán –

A rejtő méhben rejlő csíra, egy egész

Természet, megpezsdült a forrongó melegre.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _


Ki a titok tudója? Itt ki hirdetője?

Honnan, honnan való e nagyszerű teremtés?

Maguk az Istenek később születtek -

Ki tudja, honnan jött e millió létező?

Azt, hogy honnan való e nagyszerű teremtés,

Akár maga akarta, vagy ha néma volt is,

A Legfőbb Látnok, Ő, ki fönt a mennybe trónol,

Ő tudja azt csupán - vagy tán még Ő se tudja.”*



„Öröklét távolába nézve . . .

Mikor a Földnek nem volt még alapja sem,

Voltál. S ha majd a földalatti láng

Szétzúzza börtönét, s a formát elnyeli,

Te mégis úgy leszel, mint voltál azelőtt,

S nem ismersz változást, ha megszűnt az idő.

Végtelen gondolat! Ó, Isteni ÖRÖKLÉT.”+








A KOZMIKUS FEJLŐDÉS
HÉT STANZÁBAN,
FORDÍTÁS DZYAN KÖNYVÉBŐL.

    I. STANZA.


  1. Az Örökkévaló Szülő, mindenkor láthatatlan ruhájába burkolva, újra hét örökkévalóságon át szunnyadt.


  1. Az Idő nem volt, mert alva feküdt az állandóság végtelen ölében.


  1. Az Egyetemes elme nem volt, mert nem voltak Ah-hi-k, hogy magukba foglalják.


  1. Az üdvösséghez vezető hét út nem volt. A nyomo­rúság nagy okai nem voltak, mert nem volt senki, aki őket előidézze és senki, akit ők tőrbe csalhattak volna.


  1. Egyedül a sötétség töltötte meg a határtalan mindenséget, mert atya, anya és fiú újra egy volt és a fiú még nem ébredt fel az új kerékre és azon való zarándoklására.


  1. A hét magasztos Úr és a hét Igazság megszűntek, és a Világegyetem, a szükségesség fia, elmerült volt a Paranishpanna-ban, hogy kilehelje őt az, ami van, és még sincs. Semmi sem volt.


  1. A létezés okai megszűntek; a látható, ami volt és a láthatatlan, ami van, örökkévaló nem-létezésben, az egy létezésben pihent.


  1. Egyedül a létezés egyetlen formája terült el határtalanul, végtelenül, ok nélkül, álomtalan álomban és az élet öntudatlanul lüktetett az egyetemes Térben, azon a Mindenütt-Jelenléten végig, melyet a Dangma „Megnyílt Szeme” érzékel.


  1. De hol volt a Dangma, mikor a Világegyetem Alaja-ja a Paramárthá-ban volt, és a nagy kerék Anupadaka volt?


    II. STANZA

  1. . . . Hol voltak az építők, a manvantarikus virradat fénylő fiai? Az ismeretlen sötétségben, Ah-hi Paranishpanna-jukban. A nem-formából, a világ gyökeréből – a formát alkotók – a Devamâtri és Svabhavat a nem-létezés boldogságában pihentek.


  1. . . . Hol volt a csend? Hol voltak a fülek, hogy azt érzékeljék? Nem! Nem volt se csend, se hang. Semmi, csak a szüntelen, örök lélegzet, mely nem ismeri önmagát.


  1. Az óra még nem ütött; a sugár még nem villant bele a csírába; a Mátripadma még nem duzzadt meg.


  1. Szíve még nem nyílt meg az egy sugár befoga­dására, hogy ez, mint három, azután néggyé váljék Májá ölében.


  1. A Hét fiú még nem született meg a Világosság szövedékéből. A Sötétség egyedül volt Atya-Anya, Svab­hâvat és Svabhavat sötétségben volt.


  1. Ez a kettő a Csíra, és a Csíra - egy. A Világ­egyetem még el volt rejtve az Isteni Gondolatban és az isteni Kebelben.


    III. STANZA

  1. A hetedik örökkévalóság utolsó rezgése rezdül át a végtelenségen. Az anya megduzzad, s mint a lótusz bimbója, belülről kifelé terjeszkedik.


  1. A rezgés végig száll, gyors szárnyával érintve az egész világegyetemet és a csírát, mely a sötétségben lakozik: a sötétségben, mely az élet szunnyadó vizei fölött lélegzik.


  1. A sötétség világosságot sugároz, és a világosság egy magányos sugarat bocsát le a vizekbe, az anya­mélységbe. A sugár átvillan a szűz tojáson, a sugár rezgésre készteti az örök tojást, s arra, hogy leejtse a nem-örök csírát, mely a világ-tojássá sűrűsödik.


  1. Azután a három a négybe esik. A ragyogó esszencia belül is hétté, kívül is hétté válik. A fénylő tojás, mely magában három, megalszik, és tejfehér pelyhekben terjed szét az anya mélységeiben, a gyökérben, mely az élet óceánjában nő.


  1. A gyökér megmarad, a világosság megmarad, a kelyhek megmaradnak, és mégis Oeaohoo egy.


  1. Az élet gyökere benne volt a halhatatlanság óceánjá­nak minden cseppjében, és az óceán ragyogó világosság volt, ami tűz és meleg és mozgás volt. A sötétség elmúlt, és nem volt többé; eltűnt saját lényegében, a tűz és víz, az atya és anya testében.


  1. Íme, ó Lanoo! A kettőnek ragyogó Gyermeke a páratlan ragyogó Dicsőség, a Sötét Tér Fia, a Világos Tér, aki felmerül a nagy Sötét Vizek mélységéből. Ez Oeaohoo, a Fiatalabb a ***. Felragyog, mint a Nap. Ő a Bölcsesség lángoló Isteni Sárkánya. Az Egy Négy, és a Négy magához vesz hármat, és az egyesülés létrehozza a Sapta-t, akiben benne van a hét, amely Tridasa-vá, a seregekké és a sokaságokká válik. Nézd, felemeli a Fátylat és kibontja keletről nyugatra, kirekeszti a felsőt, és meghagyja az alsót, hogy mint a nagy Amitás látható legyen. Kijelöli a ragyogók helyét és átváltoztatja a fel­sőbbet partnélküli Tűz-Tengerré, és az Egy megnyilvá­nultat a Nagy Vizekké.


  1. Hol volt a csira és hol volt most a sötétség? Hol van a láng szelleme, amely a lámpádban ég, ó Lanoo? A csíra Az, és Az a világosság; a rejtett, sötét apának fehér, fénylő fia.


  1. A világosság hideg láng és a láng tűz és a tűz meleget hoz létre, mely vizet fejleszt, az élet vizét a nagy anyában.


  1. Az Atya-Anya szövedéket fonnak, melynek felső vége a Szellemhez, az egy Sötétség világosságához van erősítve és az alsó annak árnyékos végéhez, az Anyag hoz; és ez a szövedék a Világegyetem, a két állagból egybeszövött, amely Svabhavat.


  1. Kiterjeszkedik, mikor a tűz lehelete rajta van; összehúzódik, ha az anya lehelete érinti. Azután a fiak szétválnak és elosztanak, hogy a „nagy nap” végén anyjuk kebelébe visszatérjenek, és vele újra eggyé váljanak; amikor lehűl, ragyogó lesz, a fiuk saját énjeiken és szíveiken keresztül kiterjeszkednek és összehúzódnak; átölelik a végtelenséget.


  1. Azután Svabhavat Fohatot küldi, hogy megkeményítse az atomokat. Mindegyik része a szövedéknek. Tükörként visszasugározván a „Magában-Létező Urat”, mindegyik rendre maga egy-egy világgá lesz.



    IV. STANZA

  1. .…Hallgassatok, ti Föld fiai, tanítóitokra - a Tűz fiaira. Tudjátok meg, hogy nincs sem első, sem utolsó, mert minden csak egy szám, mely a nem-számból eredt.


  1. Tudjátok meg, amit mi, az Első Héttől származottak, amit mi, az Ős-Lángból születettek, Apáinktól hallottunk....


  1. A fény ragyogásából - az örök sötétség sugarából - termettek a térben az újra ébredt erők: az egy a tojásból, a hat és az öt; azután a három, az egy, a négy, az egy, az öt - a kétszer hét, a végösszeg. És ezek: a lényegek, a lángok, az elemek, az építők, a számok, az arúpa, a rúpa és az erő, vagy az isteni ember - a végösszeg. És az isteni emberből áradtak ki a formák, a szikrák, a szent állatok és a szent atyák hírnökei a szent négyen belül.


  1. Ez volt a Hang Serege - a Hét isteni anyja. A hét szikrái alárendeltek, és szolgái a hét elsejének, másodiká­nak, harmadikának, negyedikének, ötödikének, hatodiká­nak és hetedikének. Ezeket hívják köröknek, három­szögeknek, kockáknak, vonalaknak és alakítóknak; mert így áll az Örök Nidána - az Oeaohoo.


  1. . . . . amely: - „Sötétség” a Határtalan vagy a Nem-Szám, Adi-­Nidâna Svâbhâvat:

I. Az Ádi-Szanat, a Szám, mert ő Egy.

II. Az Úr Svâbhâvat Hangja, a Számok, mivel ő Egy és Kilenc.

III. A „Forma nélküli Négyzet.”

És ez a Három a O-be zárva a szent négy, és a tíz az Arupa Világegyetem;

azután jönnek a „Fiak”, a hét Harcos, az Egy, a kihagyott nyolcadik és Lehe-

lete, amely a Világosság Hozója.



  1. Azután a Második Hét, ezek a három-nemzette Lipikák. Az elutasított Fiú Egy, a „Fia-Napok” számtalanok.



    V. STANZA

  1. A Legelső Hét, a Bölcsesség Sárkányának hét első Lélegzete, szent körforgása Leheletükkel sorra létrehoz­zák a Tüzes Forgószelet.


  1. Akaratuk hírnökévé teszik. A Djyu Fohat-tá lesz; az Isteni Fiak Gyors Fia kiknek fiai a Lipikák, körben futva teljesíti küldetését. Fohat a paripa és a Gondolat a lovas. Mint a villám surran át a tüzes felhő­kön; hármat és ötöt és hetet lép a hét felső és a hét alsó régión át. Felemeli hangját és hívja a számtalan szikrát és egymáshoz fűzi őket.


  1. Ő az irányító szellemük és vezetőjük. Amikor munkáját megkezdi, szétválasztja az alsóbb világ szikráit, amelyek ragyogó hajlékukban lebegnek, és örömükben megrezdülnek, és ezekből formálja a kerekek csíráit. A tér hat irányában helyezi el őket, és egyet a középre - a központi kereket.


  1. Fohat csigavonalakat rajzol, hogy a hatodikat egyesítse a hetedikkel - a Koronával; a Világosság Fiainak egy-egy Serege áll minden szögleten, és a Lipikák - a középső keréken. Ők azt mondják: „Ez jól van.” Az első Isteni Világ kész, az első a második. Azután az „Isteni Arúpa” visszatükröződik Chhájá Loka-ban, Anupadaka első ruhájában.


  1. Fohat ötöt lép, és szárnyas kereket épít a négyzet mindegyik sarkán a négy szent és seregeik számára.


  1. A Lipikák körülírják a háromszöget, az elsőt, a kockát, a másodikat és az ötszöget a tojáson belül. Ez az „Át ne lépj”-nek nevezett gyűrű azok számára, akik leszállnak és felszállnak, azok számára, akik a Kalpa alatt a „Légy velünk” nagy napja felé haladnak előre. Így alakult az Arúpa és a Rúpa; egy világosságból hét világosság; a hét mindegyikéből hétszer hét világosság. A „Kerekek” ügyelnek a Gyűrűre....



    VI. STANZA

  1. A Könyörület és Tudás Anyjának, Kwan-Yin-nek, a Kwan-Yin-Tien-ben székelő Kwan-Shai-Yin „Hármassá­gának" hatalmánál fogva, Fohat az ő nemzedékük lehelete, a Fiaknak Fia, miután előhívta az alsóbb mély­ségből Sien-Tchan képzeletbeli formáját és a hét elemet:*


  1. A Gyors és Ragyogó létrehozza a hét Laya köz­pontot, amelyeken a „Légy velünk" nagy napig semmi sem győzedelmeskedik - és elhelyezi a világegyetemet ezeken az örök alapokon, körülvevén Hsien-Tchant-t az Ősi Csírákkal.


  1. A hét közül - először megnyilvánult egy, hat rejtett, megnyilvánult kettő - öt rejtett; megnyilvánult három - négy rejtve maradt; négy létrejött - három rejtve maradt; négy és egy tsan felfedett - két és egy fél rejtve maradt; hat fel lesz fedve - egy félre téve. Végül hét kis kerék forog; egyik szüli a másikat.


  1. Az idősebb Kerekek hasonlatosságára építi, s az el nem pusztuló központokra helyezi őket. Hogyan építi őket Fohat? Összegyűjti a tüzes port. Gömböket alkot a tűzből, átfut rajtuk és körülöttük, életet öntve beléjük, azután mozgásba hozza őket, egyeseket erre, másokat arra. Hidegek - melegíti őket. Szárazak - megnedvesíti őket. Ragyognak - legyezi és lehűti őket. Így cselekszik Fohat az egyik Virradattól a másikig, Hét Örökkévalóságon át.


  1. A Negyedikben, a fiak felszólíttatnak képmásaik teremtésére. Egyharmada megtagadja. Kettő engedel­meskedik. Kimondatik az átok: születni fognak a negyedikben, szenvedni fognak, és szenvedést fognak okozni. Ez az első háború.


  1. Az idősebb kerekek lefelé és felfelé keringtek . . . Az Anya ikrája megtöltötte az egészet. A Teremtők és a Rombolók csatáztak egymással és csatáztak a Térért; a mag megjelenik, és folytan újra megjelenik.


  1. Számítsad ki, ó Lanoo, ha ismerni akarod a te kis kerekednek pontos korát. Negyedik küllője a mi anyánk. Érd el a Nirvanához vezető tudás negyedik ösvényének negyedik „gyümölcsét”, és érteni fogsz, mert látni fogsz.



    VII. STANZA

  1. Nézd az érző, forma nélküli élet kezdetét. Először az istenit, az anya-szellemtől valót; azután a Szellemit; - a hármat az egytől, a négyet az egytől és az ötöt, amelytől a három, az öt és a hét. Ezek a három­szorosak és a négyszeresek lefelé; az első Úr „elme­szülte" fiai, a Ragyogó Hét. Ők azok, ó Lanoo, akik te, én és ő. Ők, akik feletted és Föld Anyád fölött őrködnek.


  1. Az egy sugár megsokszorosítja a kisebb suga­rakat. Az élet megelőzi a formát, és az élet túléli az utolsó atomot. A számtalan sugáron áthalad, az élet­sugár, az egy, s olyan, mint sok drágakövön átvont fonál.


  1. Mikor az Egy kettő lesz, megjelenik a „három­szoros.” A három egy; és ez a mi fonalunk, ó Lanoo, szíve az ember-növénynek, amelyet Saptaparna-nak neveznek.


  1. A gyökér, a négy lámpabél háromnyelvű lángja, sohasem hal meg. A lámpabelek a szikrák, melyek a hétből kicsapó, háromnyelvű lángból veszik lángjukat; az egy hold sugarai és szikrái a Föld valamennyi folyójának hömpölygő hullámaiban visszatükröztetve.


  1. A szikra Fohat legfinomabb fonalán függ a lángon. Májá hét Világán át utazik. Megáll az elsőben és fém és kő; átmegy a másodikba, és íme - növény; a növény hét formán át forog, és szent állattá válik. Ezeknek egyesített tulajdonságaiból alakul Manu, a gondolkozó. Ki formálja őt? A hét élet és az egy élet. Ki fejezi be? Az ötszörös Lha. És ki tökéletesíti az utolsó testet? Hal, bűn és soma . . .


  1. Az első szülöttől kezdve, a csendes figyelő és árnyéka közötti fonál minden változással erősebbé és ragyogóbbá válik. A reggeli napfény dicsőséges déli ragyogásra vált . . .


  1. Ez a te jelen kereked - mondá a Láng a Szikrának. Te vagy én magam, a másom és az árnyé­kom. Beléd öltözködtem, és te vagy a váhanom, a „Légy velünk” napig, amikor te újra magammá és másokká válsz, magaddá és magammá. Ekkor az építők, miután felvették első ruhájukat, leszállnak a ragyogó Földre, és uralkodnak az embereken - akik ők maguk. . . .


Így végződik a sötét, zavaros, majdnem érthetetlen ősi elbeszélésnek ez a része. Most pedig megkíséreljük, hogy világos­ságot vetve ebbe a sötétségbe, érthetővé tegyük ezt a látszólagos értelmetlenséget.







A HÉT STANZA ÉS A BENNÜK FOGLALT KIFEJEZÉSEK

MAGYARÁZATA


A STANZÁK ÉS SLOKÁK SORRENDJÉBEN.

    I. STANZA
A VILÁGEGYETEM ÉJSZAKÁJA

1. AZ ÖRÖKKÉVALÓ SZÜLŐ (Tér), MINDENKOR LÁTHATATLAN RUHÁIBA BURKOLVA, ÚJRA HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT SZUNNYADT (a).


A „Szülő Tér”* az örök mindig jelenlevő oka mindennek, ­a felfoghatatlan ISTENSÉG, melynek „láthatatlan ruhái” misztikus gyökere minden anyagnak és a Világegyetemnek. A Tér az egyetlen örök dolog, amelyet igen könnyen elképzelhetünk, elvontságában változhatatlan és befolyásolatlan attól, hogy van-e benne objektív Világegyetem vagy sem. Minden értelemben kiterjedés nélküli és önmagában létező. „AZ”-nak1 első megkülönböződése a szellem, mely ok nélküli oka mind a Szellemnek, mind az Anyagnak. Az ezoterikus katekizmus tanítása szerint, sem határtalan űr, sem fel­tételektől függő teltség, hanem mind a kettő. Volt és mindig lesz. (L. Előszó 45. és köv. o.)


Így a „Ruhák” a meg nem különböződött Kozmikus Anyag noumenonja helyett állnak. Ez nem az anyag, amint mi ismerjük, hanem az anyag szellemi lényege, és az elvont értelemben vett Térrel együtt öröktől fogva van, sőt vele egy. A gyökér-természet (root-nature) a látható anyagban levő szubtilis láthatatlan tulajdonságoknak is a forrása. Úgyszólván az EGY végtelen Szellem lelke. A hinduk Múlaprakriti-nek nevezik, és azt mondják, hogy ez az ős-állag (primordial substance), amely alapja minden jelenség Upadhi-jának, vagy hordozójának (vehicle), akár fizikai mentális, vagy pszichikai. Ez a forrás, ahonnan Ákâsa kisugárzik.


(a) A Hét „Örökkévalóság” hét aeont vagy időszakot jelent. A szónak „Örökkévalóság”, ahogy ezt a keresztény teológia fel­fogja, nincsen értelme az ázsiai ember előtt, ha csak nem alkalmazzák az EGY létezésre; és az örökkévalóság (sempiternity) szó is, mely csak a jövőre szóló örökkévalóságot jelent, nem egyéb, mint hely­telen kifejezés.2 Ilyen szavak nem léteznek, és nem is létezhetnek filozófiai metafizikában, és az egyházi kereszténység eljöveteléig ismeretlenek voltak. A Hét örökkévalóság, a hét korszakot jelenti, vagyis azt az egy korszakot, mely időtartamban megfelel egy Man­vantara hét korszakának, és kiterjed egy Maha-Kalpa, vagyis a „Nagy Korszak” időtartamára – 100 Brahmâ esztendőre – összesen 311,040,000,000,000 esztendőre. Minden Brahmâ-esztendő 360 Brahmâ „nap”-ból és ugyanannyi „éjszaká”-ból áll (a Chandrayána vagy holdév szerint számítva); és egy „Brahmâ-nap" 4,320,000,000 emberi évből áll. Ezek az „Örökkévalóságok” a legtitkosabb számítások közé tartoznak, melyekben, ha az igazi összeghez akarunk eljutni, minden számnak 7x (7 az x-edik hatványon) alakúnak kell lennie. X a szubjektív, vagyis valóságos világban való ciklusok természete szerint változik, s minden számjegy vagy szám, mely a különféle ciklusokra vonatkozik, vagy azokat képviseli a legna­gyobbtól a legkisebbig, az objektív, vagyis valótlan világban szükségképpen kell, hogy a hétnek többszöröse legyen. A hozzá való kulcsot azonban nem adhatjuk meg, mert ebben rejlik az ezoterikus számítások titka, és közönséges számításoknál nincsen értelme. „A hetes szám”, mondja „a Kabbala”, az Isteni Misztériu­mok nagy száma; a tízes szám minden emberi tudás száma (a pithagoraszi dekád); 1000 a tízes szám a köbön, és ezért a 7000 szintén jelképes. A Titkos Tanításban a 4-es szám és számjegy a hím jelkép, de csak az elvontság legmagasabb síkján; az anyagi síkon a 3 a hímnemű, és a 4 a nőnemű; a merőleges és a víz­szintes a szimbolizmus negyedik fokán, amikor ezek a jelképek a nemző-erők jelei lettek a fizikai síkon.



I. STANZA – Folytatás

2. AZ IDŐ NEM VOLT, MERT ALVA FEKÜDT AZ ÁLLANDÓSÁG (duration) VÉGTELEN ÖLÉBEN (a).


(a) Az idő csupán érzékcsalódás, amelyet öntudatunk álla­potainak egymásutánja idéz elő, miközben az örök állandóságon áthaladunk, és ahol nincs öntudat, amelyben ez a csalódás létrejöhet, ott nem létezik, hanem „alva fekszik”. A jelen csak matematikai vonal, mely az örök állandóság azon részét, amelyet mi jövő­nek nevezünk, elválasztja attól, amelyet múltnak hívunk. Semminek a földön nincsen valódi állandósága; mert semmi sem marad változatlan - vagyis ugyanaz - a másodperc billiomod részéig sem. Az az érzés, melyet az „idő” felosztásának tényleges voltából merítünk, és mint jelent ismerünk, a dolgoknak érzékeinkkel köz­vetített, pillanatnyi megpillantásából vagy pillantások sorozatának elmosódottságából ered, amint ezek a dolgok az eszmények vilá­gából, melyet jövőnek hívunk, átmennek az emlékek birodalmába, amelyet múltnak nevezünk. Ugyanígy tapasztaljuk az állandóság érzetét a pillanatnyi villamos szikránál is, a szem recehártyájára gyakorolt, elmosódott és folytatólagos hatás következtében. A valódi személy vagy tárgy nemcsak abból áll, amit egy-egy pillanatban belőle látunk, hanem össze van téve valamennyi különböző és változó állapot összességéből az anyagi formában való megjelené­sétől kezdve, a földtől való eltűnéséig. Ezek az „összességek” léteznek öröktől fogva a „jövő”-ben és fokozatosan az anyagon áthaladnak, hogy örökre a „múlt”-ban létezzenek. Senki sem mondaná, hogy a tengerbe ejtett fémrúd létezni kezdett, amikor a levegőt elhagyta és megszűnt lenni, amikor a vízbe került, és hogy a rúd maga csupán abból a keresztmetszetéből állott, mely bármely pillanatban összeesett azzal a matematikai síkkal, mely elválasztja, de ugyanakkor egyesíti a levegőt az óceánnal. Így van ez személyekkel és tárgyakkal, melyek a „lesz”­-ből (to-be) kihullanak a „volt”-ba, a jövőből a múltba s érzékeink számára egy-egy pillanatban egész lényüknek - hogy úgy mond­jam - keresztmetszetét mutatják, amint útjukban egyik örökké­valóságból a másikba, az időn és a téren (mint anyag) áthalad­nak. Ez a két örökkévalóság alkotja az állandóságot, amelyben valóságban minden létezik, ha érzékeink alkalmasak lennének arra, hogy ezt a létezést felismerjük.



    I. STANZA – Folytatás

3. . . . AZ EGYETEMES ELME NEM VOLT, MERT NEM VOLTAK AH-HI-K, (égi lények) HOGY MAGUKBA FOGLALJÁK (s ennélfogva megnyilvánítsák) (a)


(a) Elme a tudat összes állapotainak megjelölésére hasz­nált elnevezés, amelyeket a gondolat, akarat és érzelem fogalmai alá csoportosítunk. Mély álomban a fogalomalkotás megszűnik a fizikai síkon, és az emlékezet fel van függesztve; így erre az időre az „elme nem létezik”, mert az a szerv, melynek segítségével az Én fogalmat alkot és emlékezik, az anyagi síkon ideiglenesen meg­szűnt működni. Egy-egy noumenon a létezés bármely síkján csak úgy válhat jelenséggé, ha ezen a síkon megfelelő alapon vagy eszköz (vehicle) segítségével megnyilvánul, s a Pralaya-nak nevezett pihenés hosszú éjszakája alatt, mikor minden létező (existence) feloszlott, az „EGYETEMES ELME” megmarad, mint a mentális tevékenység állandó lehetősége, vagy mint az az elvont, abszolút gondolat, amelynek az elme a konkrét relatív megnyilvánulása. Az AH-HI-k (Dhyan-Chohan-ok) a szellemi lények együttes sokasága, ők az angyalok seregei a kereszténységben, az Elohim-ek és a „Hírnökök” a zsidóknál, akik az isteni, vagyis az egyetemes gondolat és akarat megnyilvánulásának hor­dozói (vehicle). Ők azok az értelmes erők, amelyek a természet­nek a „törvényeket” adják, és ezeket a természetben működtetik, mialatt ők maguk is törvények szerint működnek, amelyeket hasonló módon náluk magasabb hatalmak rájuk szabtak; de mégsem a természet erőinek „megszemélyesítései,” amint ezt tévesen gondolják. A szellemi lények ezen hierarchiája, amellyel az Egyetemes Elme tevékeny működésbe jő, olyan, mint egy had­sereg - „sereg" valóban - melynek segítségével egy nemzet hadiereje nyilvánul meg, és amely hadtestekből, hadosztályokból, dandárokból és ezredekből stb. áll. Mindegyiknek megvan a maga egyénisége, vagy élete, a korlátolt mozgási szabadsága és korlátolt felelőssége. Mindegyiket egy nagyobb egyéniség foglalja magában, és az érdekei ennek alá vannak rendelve, és végül mindegyik kisebb egyéniségből áll.



    I. STANZA – Folytatás

4. AZ ÜDVÖSSÉGHEZ (Moksha1 vagy Nirvána) VEZETŐ HÉT ÚT NEM VOLT (a). A NYOMORÚSÁG (Nidána2 és Májá) NAGY OKAI NEM VOLTAK, MERT NEM VOLT SENKI, AKI ŐKET ELŐIDÉZZE, ÉS SENKI, AKIT ŐK TŐRBE CSALHATTAK VOLNA (b).


    1. I. STANZA – Folytatás
      I. STANZA – Folytatás
      I. STANZA – Folytatás
    1. DE HOL VOLT A DANGMA, MIKOR A VILÁGEGYETEM ALAYA-JA (a Lélek, mint mindennek alapja, Anima Mundi) PARAMÁRTHA-BAN (a) (Abszolút Létezés és Öntudatosság, ami abszolút Nem-Létezés és Öntudatlanság) VOLT ÉS A NAGY KERÉK ANUPÁDAKA (b) VOLT?

      II. STANZAFolytatás
      III. STANZA
      III. STANZA – Folytatás
      IV. STANZAFolytatás
    1. Az ásványban a benne szunnyadó szikra, melyet mulandó létezésbe hív a NEGATÍVAT ébresztő POZITÍV (és így tovább). . .

  1. (a) Hét „Ösvény” vagy „Út” vezet a Nem-Létezés boldog­ságához, amely az abszolút lét, létezés és tudat.3 Ezek nem voltak, mert a Világegyetem addig üres volt, és csupán az Isteni Gondolatban létezett. Mert az4 . . .


    (b) a tizenkét Nidána vagy oka a létezésnek. Mindegyik az előtte való oknak okozata, és viszont maga az utána következőnek oka. A Nidána-k együttvéve a négy igazságon5 alapszanak. Ez a tanítás különösen jellemzi a Hínajána rendszert.6 A láncolatos törvény (catenated law) folyamának elméletéhez tartoznak; e tör­vény az érdemet és érdemtelenséget teremti meg, és végül a Karmát hozza teljes lendületbe. Ez a rendszer azon a nagy igazságon alapszik, hogy az újraszületéstől félnünk kell, mivel ebben a világ­ban való élet csak szenvedést, nyomort és fájdalmat juttat az ember­nek. Maga a halál sem tudja az embert tőlük megszabadítani, mivel a halál csupán a kapu, melyen át egy másik földi életbe lép, miután annak küszöbén a – Devachanban – egy kissé megpihent. A Hínajána rendszer vagy a „Kis Eszköz” („Little Vehicle") iskolája igen régi eredetű; míg a Mahájáná későbbi korból való, mert csak Buddha halála után keletkezett. Mégis az utóbbi tanításai olyan régiek, mint maguk a hegyek, amelyekben ősrégi idők óta ilyen iskolák voltak. A Hínajána iskola és a Maháyána iskola is (utóbbi a „Nagy Eszköz” iskolája) tulajdonképpen ugyan­azt a tant hirdetik. Jana (vagy szanszkritban Váhan) misztikus kifejezés; mind a két „eszköz” (vehicles) erősen hangoztatja, hogy az ember megszabadulhat az újraszületések szenvedéseitől, sőt még a Devachan hamis boldogságától is, ha bölcsességre és tudásra tesz szert, mert csak ez oszlathatja el az érzékcsalódás és tudatlanság eredményeit.


    Májá vagy érzékcsalódás az az elem, mely minden véges dologgal együtt jár. Mert minden, ami van, csak relatív, nem pedig abszolút való, mivel a megjelenés, melyet a rejtett noumenon minden megfigyelővel szemben magára ölt, a megfigyelőnek meg­ismerő képességétől függ. A vadember gyakorlatlan szemének a festmény eleinte színfoltoknak és sávoknak értelmetlen zavara, míg a művelt ember szeme azonnal arcot vagy tájképet lát. Semmi sem állandó, csupán az egy rejtett feltétlen létezés, mely magában foglalja valamennyi valóság noumenonját. A lét bár­mely síkjába tartozó lények, egészen a legmagasabb Dhyan-­Chohanok-ig, fokozatban olyanok, mint a laterna magicá-val szín­telen ernyőre vetített árnyak, de mégis relatíve minden dolog valódi, mert a megismerő szintén csak tükörkép, és a megismert dolgok ennélfogva az ő számára épp olyan valódiak, mint ő maga. Bármely valóságuk legyen a dolgoknak, azt bennük keresnünk kell, mielőtt vagy miután az anyagi világon villanásként átsurrantak. De ilyen létezést mindaddig nem ismerhetünk közvetlenül, amíg olyanok az érzékszerveink, hogy csak anyagi létezést hoznak öntudatunk körébe. Bármilyen síkon működjék is öntudatunk, arra az időre mi, valamint az e síkhoz tartozó dolgok is, számunkra az egyetlen valóságok. Amint a fejlődés létráján emelkedünk, észrevesszük, hogy a fokozatokon, amelyeken áthaladtunk, árnyakat tartottunk valóságoknak. Az Én-nek felfelé való haladása fokozatos ébredések sorozata, és minden előrehaladás azt a gondolatot hozza magával, hogy most, végre elértük a „valóságot”. De a Májá okozta csalódásoktól csak akkor szabadulunk meg, ha elértük az abszolút Öntudatot és a magunkét vele egyesítettük.



    I. STANZA – Folytatás

    5. EGYEDÜL A SÖTÉTSÉG TÖLTÖTTE MEG A HATÁRTALAN MINDENSÉGET (a), MERT ATYA, ANYA ÉS FIÚ ÚJRA EGY VOLT, ÉS A FIÚ MÉG NEM ÉBREDT FEL AZ ÚJ KERÉKRE1 ÉS AZON VALÓ ZARÁNDOKLÁSÁRA (b).


    (a) A „Sötétség az Atya-Anya, a világosság a fiúk”, mondja egy régi keleti közmondás. A világosságot csak úgy képzelhetjük el, hogy valamely fényforrásból ered, amely okozza. S mivel az ős-világosság esetében ez a forrás ismeretlen, ámbár az ész és a logika erősen megkívánja, azért nevezzük el az értelem szempontjából „Sötétség”-nek. Ami a kölcsönzött vagy másodlagos világos­ságot illeti, bármi is a forrása, az csupán ideiglenes, májávikus lehet. A sötétség tehát az örök anyaméh, amelyben a fény forrásai megjelennek és eltűnnek. Ezen a mi síkunkon a sötétséghez nem járul semmi, hogy belőle világosság legyen, sem a világossághoz, hogy sötétség legyen. Egymással felcserélhetők, és tudományos szempontból a világosság csak egy neme a sötétségnek és meg­fordítva. Mégis mindkettő ugyanannak a noumenon-nak jelensége; ez feltétlen sötétség a tudományos elmének és csak szürke fél­homály az átlag-misztikus felfogásának (perception), noha a Beavatott szellemi szemének feltétlen világosság. Hogy mennyire látjuk a fényt, mely a sötétségben világít, az látóképességünktől függ. Ami nekünk világosság, az némely rovarnak sötétség és a tisztánlátó (clairvoyant) világosságot lát ott, ahol a rendes szem csak feketeséget. Mikor az egész világegyetem álomba merült, - visszatért volt az eredeti elemébe, - akkor sem fény­ központ nem volt, sem szem, hogy lássa a világosságot, és szükség­képpen sötétség töltötte be a határtalan mindenséget.


    (b) Az Atya-Anya a hím- és nőprincípium a gyökértermészet­ben, az ellentétes sarkok, amelyek mindenben, a Kozmosz minden síkján megnyilvánulnak, vagy kevésbé allegorikus szempontból, a Szellem és az Állag, melyeknek eredője a Világegyetem, vagyis a Fiú. Ők „újra Egy”-ek, mikor „Brahmâ Éjjelén”, a Pralaya alatt, az objektív Világegyetemben minden visszatért egyetlen első és örök okába, hogy a következő virradatkor újra megjelenjen, ­amint ez időszakonként megtörténik. „Kárana” – az örök ok - egy­magában volt. Világosabban mondva: Kárana egyedül van „Brahmâ Éjjelei” alatt. Az előbbi objektív világegyetem felolvadt az egy eredeti és örök okába, és úgyszólván felolvadt állapotban van meg a térben, hogy újra megkülönböződjék és kikristályosodjék a követ­kező Manvantarikus virradatkor; ezzel kezdődik Brahmá-nak - a világegyetem szimbólumának - új „Nap”-ja, vagyis egy új tevékenysége. Ezoterikus nyelven Brahmá az Atya-Anya-Fiú, vagy a Szellem, Lélek és Test egyszerre. S mindegyik személy szimbó­luma egy-egy sajátosságnak, (attribute) és minden sajátosság vagy tulajdonság az Isteni Lélegzet fokozatos kiáradása ciklikus megkülönböződésében, involúcionálisan és evolúcionálisan. Kozmi­kus-fizikai értelemben ez a világegyetem, a bolygói lánc és a föld; tisztán szellemi értelemben az Ismeretlen Istenség, a Bolygói Szellem és az Ember, - a kettőnek fia - a Szellem és az Anyag teremtménye, és ezek megnyilatkozása, amikor időszakonként, a „kerekek” vagy a Manvantara-k alatt, megjelenik a Földön. (L. II. Rész: „Brahmâ Nappalai és Éjjelei.”)*



    I. STANZA – Folytatás

    6. A HÉT MAGASZTOS ÚR ÉS A HÉT IGAZSÁG MEGSZŰNTEK (a) ÉS A VILÁGEGYETEM, A SZÜKSÉGESSÉG FIA ELMERÜLT VOLT A PARANISHPANNA-BAN (b) (abszolút tökéletesség, Paranirvána, ami Yong-Grüb), HOGY KILEHELJE ŐT AZ, AMI VAN, ÉS MÉG SINCS. SEMMI SEM VOLT (c).


    (a) A hét magasztos úr a Hét Teremtő Szellem, a Dhyan-­Chohan-ok, akik a héber Elohím-nek felelnek meg. Ez az Arkangyalok ugyanazon hierarchiája, amelyhez a keresztény teogóniában Szt. Mihály, Szt. Gábor és mások tartoznak. Míg azonban p. o. Szent Mihály a dogmatikus latin teológiában, csak a hegyfokokon és az öblökön őrködhet, addig az ezoterikus rendszerben a Dhyani-k sorra őrködnek bolygói láncunk egy-egy körén és egy-egy nagy gyökérfaján. Azt is mondják róluk, hogy ők küldik Bodhisattva-ikat, a Dhyani-Buddha-k (ezekről l. alább) emberi képviselőit minden körben és fajban. A hét igazságból és kinyilatkoztatásból vagy inkább a feltárt tokból csupán négyet adtak át nekünk, mivel mi még a negyedik körben vagyunk, és eddig a világnak is csak négy Buddhája volt. Ez nagyon bonyolult kérdés, és később kimerítőbben fogjuk tárgyalni.


    Eddig „Csak négy igazság és négy Véda van” – mondják a hinduk és a buddhisták. Hasonló okból ragaszkodott Irenaeus négy evangélium szükségességéhez. Mivel azonban egy-egy kör kezdetén minden új gyökérfajnak kell, hogy legyen külön kinyilatkoztatása és legyenek kinyilatkoztatói, a következő kör meg fogja hozni az ötödiket, az utána következő a hatodikat és így tovább.


    (b) „Paranishpanna" a feltétlen tökéletesség, amelyet a tevé­kenységnek egy-egy nagy időszaka, vagy egy-egy Mahá Manvantara végén, minden létező elér, és amelyben megmarad a nyugalom következő időszakában. Tibeti nyelven Jong-Grüb-nek nevezik. A Jogáchárya iskola idejéig, a Paranirvána igazi mibenlétét nyilvá­nosan tanították, azóta azonban teljesen ezoterikussá vált. Innen van az, hogy annyi róla az ellentmondó magyarázat. Csakis igazi idealista értheti meg. A Paranirváná-t kivéve, mindent ábrándkép­nek kell tekintenie annak, aki ezt az állapotot meg akarja érteni, és aki meg akarja tudni, hogy a Nern-Én (Non-Ego), az Üresség és a Sötétség hogyan lehet Három az Egyben, egyedül Önmagában-létező és tökéletes. Azonban csak relatív értelemben feltétlen, mert még feltétlenebb tökéletességnek kell helyt adnia a következő tevé­kenységi időszak magasabb színvonalú kiválóságához mérten. A tökéletes virágnak, mint olyannak meg kell szűnnie, és el kell hervadnia, hogy tökéletes gyümölccsé fejlődjék - ha szabad ezt a sántító hasonlatot használnunk.


    A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy fokozatosan (progressive) fejlődik minden, a világok éppúgy, mint az atomok, és hogy ennek a bámulatos fejlődésnek sem felfogható kezdete, sem elképzelhető vége nincs. A mi „Világegyetemünk” csak egy a végtelen sok világegyetem közül, valamennyi a „Szükségesség Fia”, mert lánc­szemek a világegyetemek nagy Kozmikus láncában, és mindegyik okozat az elődjével és ok az utódjával szemben.


    A Világegyetem megjelenését és eltűnését úgy vázolják, mint a „Nagy Lélegzet” egy ki- és belehelését. A „Nagy Lélegzet” örökkévaló, és minthogy Mozgás, azért az Abszolút egyik megnyilvánulása a három közül, - a másik kettő: az Elvont Tér és az Állandóság (Duration). A „Nagy Lélegzet” kilehelését az Isteni Lélegzetnek nevezik és a meg nem ismerhető Istenség - az Egy Létezés - lélegzésének tekintik. Ez az Istenség úgyszólván egy gondolatot lehel ki, mely Kozmosszá válik. (L. „Isis Unveiled.”) Hasonló­képpen az Isteni Lélegzet belehelésekor a világegyetem ismét eltűnik a „Nagy Anya” kebelébe, aki azután „láthatatlan ruhájába bur­kolva" alszik.


    (c) Az alatt, „ami van, és még sincs”, magát a „Nagy Léleg­zetet" értik. Erről csak mint feltétlen létezésről beszélhetünk, de nem képzelhetjük el, mint a létezés olyan formáját, melyet a Nem-létezéstől megkülönböztethetnénk. A három időszak - a jelen, a múlt és a jövő - az ezoterikus filozófiában egységes idő, mert a három csak a jelenségek síkjához való viszonylatában összetett szám, de a noumenon-ok birodalmában nincs elvont értékük. Az írás mondja: „A múlt idő egyúttal a jelen idő és a jövő idő is, amely noha nem jött létre, mégis megvan”, ez a Prasanga Mádhjamika tanításnak egyik tétele, melynek dogmáit ismerik, amióta a tisztán ezoterikus iskoláktól elvált.1) Röviden: az állandóságról és az időről alkotott, összes képzeteinket érzékelésünkből vezet­jük le, az eszmetársítás törvényei szerint. Bár elválaszthatatlanul egybekötöttek az emberi tudás viszonylagosságával, mégsem létez­nek, kivéve az egyéni Ego tapasztalatában, és elmúlnak, amikor az Ego fejlődési útja eloszlatja a jelenségekben való létezés (phenomenal existence) Májá-ját. Mi lehet más például az idő, mint öntudati állapotaink körképszerű egymásutánja? Egyik Mester mondja: „Bánt, hogy ezt a három ügyetlen szót kell használnom: múlt, jelen és jövő, - ők a szubjektív egész objektív fázisainak gyarló fogalmai, és a célra épp oly kevéssé alkalmasak, mint a balta művészi faragásra.” Filozófiai alapigazság, hogy Paramátha-ra kell szert tennünk, nehogy egykönnyen Samvriti martalékává legyünk.1




    7. A LÉTEZÉS OKAI FÉLRE LETTEK TÉVE, (a) A LÁTHATÓ, AMI VOLT ÉS A LÁTHATATLAN, AMI VAN, AZ ÖRÖKKÉVALÓ NEM-LÉTEZÉSBEN, AZ EGY LÉTEZÉSBEN PIHENT (b)


    (a) „A Létezés okai” nemcsak a tudomány előtt ismert fizikai okokat jelentik, hanem a metafizikai okokat is; ezek legfőbbje a létezés vágya, mely a Nidána és a Májá eredménye. Ez az érzékelő életre irányuló vágy kifejezésre jut mindenben, az atomban és a napban, és visszatükrözteti az Isteni Gondolatot, amely objektív létezéssé hajtódott ki, törvénnyé, hogy a Világegyetem létezzen. Az ezoterikus tanítás szerint ennek a feltételezett vágynak és minden létezésnek igazi oka örökre rejtett marad, és első kiáradásai (emanations) a legteljesebb elvontságok (abstractions), amelyeket az értelem elgondolhat. Szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy ezek az elvontságok okai az anyagi Világegyetemnek, amint ez az érzékeknek és az értelemnek jelentkezik, és hogy ők az alapjai a másodrendű és alárendelt természeti erőknek; ezeket a nagy tömeg minden korban emberi alakba öltöztetve, Istenként vagy istenekként imádott. Leletetlen bármit is úgy elképzelnünk, hogy ne legyen oka; ha ezt megpróbáljuk, akkor holtpontra juttatjuk az értelmet. Ez lényegében az az állapot, amelyhez az értelemnek végül el kell jutnia, ha megkíséreljük visszafelé nyomozni az okok és okozatok láncát. De mind a tudomány, mind a vallás erre a holtponthoz vezető állapotra sokkal gyorsabban ugrik, mint ahogy szükséges; mert egyik sem ismeri a metafizikai elvontságokat, amelyek egyetlen felfogható okai a fizikai megtestesítéseknek (concretions). Ezek az elvontságok mind konkrétebbé válnak, amint létezésünk síkját megközelítik, míg végre az anyagi Világegyetem formájában öltenek alakot. Ez a folyamat a metafizikait fizikaivá változtatja, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, mellyel a gőzt vízzé lehet sűríteni, és a vizet jéggé fagyasztani.


    (b) Egy Örökkévaló Nem-Létezésnek gondolata, amely Nem-­Létezés azonban az Egy Létezés, képtelenségnek látszik, ha nem gondolunk arra, hogy a létről (being) alkotott fogalmainkat a létezésről (existence) való jelen tudatunkra korlátozzuk, s így e fogalomból szűkebb körű kifejezést csinálunk, általános helyett. Ha a meg nem született gyermek abban az értelemben gondolkozhatna, amit mi gondolkozásnak nevezünk, akkor a létezésről való fogalmát hasonló módon az anyaméhen belüli életre korlátozná, mert csak ezt ismeri. És ha tudatának meg akarná magyarázni a születés utáni élet fogalmát (mely számára halál), akkor ezt az életet, mivel nincsenek adatai, amelyeken elindulhatna, és mivel nincs meg a képessége, hogy ily adatokat megértsen, - valószínűleg így határozná meg: „nem-lét, mely azonban valódi lét.” A mi esetünkben az Egy Lét (the One Being) minden Noumenon­ noumenon-ja, és tudjuk, hogy a noumenon-ok a jelenségek alapjául szolgálnak, és hogy ők adják a jelenségeknek a valóságnak azt a halvány képét is, melyben jelentkeznek. De e noumenonok megismerésére jelenleg sem érzékünk, sem értelmünk nincsen. A bányász szabad szeme talán nem ismeri fel az egy tonna aranytartalmú kovakőben elszórt, észrevehetetlen arany atomokat, mégis tudja, hogy meg­vannak, sőt azt is, hogy csupán ezek adnak a kovakőnek valamely meghatározható értéket. És az aranynak a kovakőhöz való ez a viszonya, talán gyengén, de mégis megvilágíthatja a noumenon-nak a jelenséghez való viszonyát. De a bányász tudja, milyen lesz az arany, ha a kovakőből kiolvasztják, míg a közönséges halandó nem tud fogalmat alkotni a dolgok valóságáról, ha azokat külön­választják a Májá-tól, mely őket elfátyolozza és elrejti. Egyedül a Beavatott (Initiate), elődjeinek számos nemzedékétől szerzett nagy tudásától gazdagon, irányíthatja „Dangma szemét” a tárgyak lénye­gére, melyre semmiféle Májá-nak nem lehet befolyása. Itt válnak azután igen fontosakká az ezoterikus filozófiának a Nidáná-kra és a Négy Igazságra vonatkozó tanításai, de ezek a tanítások titkosak.




    8. EGYEDÜL A LÉTEZÉS EGYETLEN FORMÁJA TERÜLT EL HATÁRTALANUL, VÉGTELENÜL, OK NÉLKÜL, ÁLOMTALAN ÁLOMBAN, (a) ÉS AZ ÉLET ÖNTUDATLANUL LÜKTETETT AZ EGYETEMES TÉRBEN, AZON A MINDENÜTT-JELENLÉTEN VÉGIG, MELYET A DANGMA1 (b) „MEGNYÍLT-SZEME”2 ÉRZÉKEL.


    (a) A modern gondolat arra törekszik, hogy a látszólag igen eltérő dolgokra nézve egy homogén alap ősrégi eszméjéhez folya­modjon, - az egyneműségből fejlődött különneműség gondolatához. Biológusok most keresik az egynemű protoplazmát és vegyészek az ősanyagot (protyl), miközben a tudomány azt az erőt kutatja, melynek megkülönböződései a villamosság, a mágnesség, a meleg stb. A Titkos Tanítás ezt az eszmét a metafizika birodalmába viszi, és feltételezi, hogy „a Létezésnek csak egyetlen egy formája” van, s hogy ez minden dolognak alapja és forrása. De talán ez a mondás: „a Létezésnek egyetlen formája” nem is egészen helyes. A szanszkrit szó: Prabhavápjaja annyi, mint „a hely, vagy inkább a sík (plane), melyből minden dolog ered, és amelybe minden felolvad”, mondja egy magyarázó. Ez nem a „Világ Anyja, ahogyan Wilson (l. Vishnu Purána I. könyv) fordította, mert Dzsagad Joni (amint Fitz-Edward Hall kimutatta) nem annyira a „Világ Anyja” vagy a „Világ Méhe”, mint inkább a „Világegyetem Anyagi Oka”. A Purána-magyarázók szerint, ez Karana - az „Ok”, - de az ezoterikus filozófia szerint: ennek az oknak eszményi szelleme. Másodlagos állapotá­ban ez a buddhista filozófus Svábhávat-ja, az örök ok és okozat, a mindenütt-jelenlevő, mégis elvont, az önmagában-létező plasztikus Lényeg (Essence), és minden dolog gyökere ugyan­abban a kettős megvilágításban nézve, mint ahogyan a vedantista Parabrahm-jára és Múlaprakriti-jére tekint: a két aspektusú Egy. Valóban rendkívüli dolognak látszik, hogy nagy tudósok lehetséges­nek tartják, hogy a Vedanta és különösen az Uttara Mímánsa „a buddhisták tanításából keletkezett”, mikor éppen ellenkezőleg, a Buddhizmus (Gatutama, a Buddha tana) „keletkezett” a Titkos Tanítás tételeiből, és teljesen ezeken épült föl. A Titkos Tanításból, amelyen az Upanishad-ok3 is nyugszanak, iparkodunk itt egy részletet vázlatosan közölni. Sri Sankaráchárja4 tanítása szerint ez az érvelés tagadhatatlanul megáll.

    (b) Az „álomtalan álom” a keleti ezotériában ismert hét öntudati állapot egyike. Ez állapotok mindegyikében az elmének más-más része jő működésbe, vagy amint vedántista mondaná, az egyén létének (being) más-más síkján öntudatos. A kifejezést „álomtalan álom” ebben az esetben képletesen a Világegyetemre alkalmazzák, hogy az embernek ezzel az öntudati állapotával némileg azonosat fejezzenek ki. Ez az állapot ürességnek (blank) látszik, mert éber állapotunkban nem emlékszünk rá. A mesmeri­zált személynek is öntudatlan ürességnek látszik az alvása, amikor rendes állapotába visszatér, noha úgy beszélt és cselekedett, ahogy az öntudatos egyén szokott.





    (a) Itt évszázados skolasztikus vitatkozások tárgyával állunk szemben. A két kifejezés „Alaya” és „Paramártha” több okot szolgál­tatott arra, hogy iskolák szétváljanak, és hogy az igazságot külön­böző szempontból széthasítsák, mint bármely más misztikus kifejezés. Alaya, szó szerint „a Világ Lelke”, Emerson-nak „Over Soul"-ja, és az ezoterikus tanítás szerint, időszakonként változtatja természetét. Alaya változik a tevékeny élet-időszak alatt az alsóbb síkokhoz viszonyítva, beleértve a mienket is, noha benső lényegé­ben örökkévaló és változatlan azokon a síkokon, melyek az embernek és a Kozmikus Isteneknek (Dhyani Buddha-k) elérhetet­lenek. Ez időszak alatt nemcsak a Dhyani-Buddha-k egyek lélekben és lényegben Alaya-val, de még a Jógában (misztikus meditációban) erős ember is „képes lelkét vele egyesíteni”. (Áryásanga, a Bumapa iskola.*) Ez nem a Nirvana, hanem a legközelebbi állapot hozzá. Innen ered a vélemények eltérése. A Yogáchárya-k (a Maháyáná iskolából) azt mondják, hogy Alaya az Ürességnek (Voidness) megszemélyesítése, és mégis Alaya (Nyingpo és Tsang, tibeti nyelven) az alapja minden látható és láthatatlan dolognak. Azt is mondják, hogy noha lényegében örökkévaló és változatlan, mégis visszatükröződik a Világegyetem minden dolgában, „mint a hold a tiszta csendes vízben.” Más iskolák kétségbe vonják ezt az állítást. Ugyanígy van ez Paramártha-val. A Yogáchárya-k szerint, ez a kifejezés annyit jelent: az, ami szintén más dolgoktól (paratantra) függ. A Madhyamika-k pedig azt mondják, hogy Paramártha, Paranishpanna-ra, vagy az abszolút tökéletességre van korlá­tozva. Azaz, ennek a „két igazságnak” kifejtésénél (a négy közül) a Yogáchárya-k azt hiszik és állítják, hogy (ezen a síkon minden­esetre) csak Samvritisatya, vagyis relatív igazság van, a Madhyamika-k pedig azt tanítják, hogy Paramárthasatya, „abszolút igazság”1 létezik. „Ó szerzetesek, egyetlen egy Arhat sem érheti el az abszolút tudást, mielőtt eggyé nem vált Paranirvana-val. Parikalpita és Paratantra az ő két nagy ellensége.” (Aphorisms of the Bodhisattvas.) Parikalpita (tibeti nyelven Kun-ttag) azoknak a tévedése, akik képtelenek arra, hogy felismerjék mindennek üres voltát és illuzo­rikus természetét, akik valaminek a létezésében hisznek, ami nincs, p. o. a Nem-Ego. Paratantra pedig, bármi is legyen, az ami csupán függő vagy okozati összeköttetés folytán létezik és aminek el kell tűnnie, amikor eltávolítják az okot, amelyből származik, például a lámpabél lángja. Semmisítsd meg, vagy oltsd el, és a láng eltűnik.


    Az ezoterikus filozófia azt tanítja, hogy minden él és tudatos, és nem azt, hogy minden élet és tudat olyan, mint az emberé vagy az állatoké. Az életre úgy tekintünk, mint „a létezés egyetlen formájára”, mely az úgynevezett anyagban megnyilvánul, vagy amit helytelenül szétválasztunk, és az emberben szellemnek, léleknek és anyagnak nevezünk. Anyag a lélek megnyilvánulásának eszköze (vehicle) a létezés e síkján, és a lélek a szellem meg­nyilvánulásának eszköze egy magasabb síkon. És ez a három egy háromság, mindannyit áthatja az őket egyesítő Élet. Az egyetemes élet gondolata egyike azoknak a régi fogalmaknak, melyek ebben a században az ember elméjébe visszatérnek, minthogy az antropo­morfikus teológia alól már felszabadultunk. Igaz, a tudomány megelégszik azzal, hogy kutatja vagy feltételezi az egyetemes élet jeleit, és eddig még nem volt elég merész arra, hogy még csak suttogja is: „Anima Mundi!”


    A „kristály-élet” eszméjét, amelyet ma a tudomány elismer, félszázaddal ezelőtt kigúnyolták volna. Botanikusok most a növé­nyek idegei után kutatnak, nem azért, mert feltételezik, hogy a növények úgy érezhetnek, vagy gondolkozhatnak, mint az állatok, hanem mert azt hiszik, hogy szükség van valami szervezetre, mellyel a növényi fejlődést és táplálkozást megmagyarázzák, s hogy ez a szervezet ugyanazt a tevékenységet fejti ki a növény életében, mint az idegek az állati életben. Alig tartjuk lehetségesnek, hogy a tudomány oly kifejezések puszta használatával, mint „erő” és „energia”, még továbbra is palástolhassa önmaga előtt azt a tényt, hogy azok a dolgok, melyekben élet van, élő dolgok, akár atomok, akár pedig bolygók.


    De mégis mit hisznek a benső ezoterikus iskolák? - kérdez­hetné az olvasó. Mit tanítanak az Ezoterikus „Buddhisták” e tárgy­ról? Szerintük „Alaya”-nak kettős, sőt hármas a jelentősége. Az elmélkedő Maháyána iskola Yogáchárya rendszerében, Alaya mind a kettő: az Egyetemes Lélek (Anima Mundi), és az előre hala­dott Beavatott (Adept) Én-je. „Az, aki a jógában erős, aka­rata szerint, elmélkedés útján eljuttathatja Alaya-ját a létezés igazi mivoltába (the true Nature of Existence)”. Aryásangha,2 Nagârjuna versenytársa azt mondja: „Alaya léte­zése abszolút és örök.” Egyik értelemben Pradhána, amit a Vishnu Purána-ban így magyaráznak: „Ami a ki-nem-fejlett ok, azt nevezik a legkiválóbb bölcsek nyomatékosan Pradhána-nak, eredeti alapnak. Ez a finom (subtile) Prakriti, vagyis az, ami örökkévaló, és ami egyszersmind van (vagy magában foglalja azt, ami van), és (ami) nincs: vagyis ami csupán folyamat”. „Prak­riti" azonban helytelen kifejezés, és Alaya jobban magyarázná meg, mert Prakriti nem a „fel nem ismerhető Brahma”.1 Tévedés azok részéről, akik semmit sem tudnak az emberi fajok bölcsője óta meglevő okkult tanítások egyetemességéről, és különösen tévedés ama tudósok részéről, akik egy „ősi kinyilatkoztatásnak” még a gondolatát is elvetik, ha azt tanítják, hogy csak maga Anaxagoras, vagy csak az ő idejében ismertette valaki az Anima Mundi-t, az Egy Életet vagy „Egyetemes Lelket”. Ez a filozófus csakis azért hozakodott elő ezzel a tanítással, hogy szembe helyezkedjék Demokritosznak a kozmogóniáról való túlságosan anyagias felfogá­sával, amely a vakon hajtott atomok exoterikus elméletén alapult. Clazomenei Anaxagoras azonban nem volt ennek az elméletnek feltalálója, hanem csak hirdetője, úgy mint Platón is. Amit ő Világ-Értelemnek, a nous-nak (νους) nevezett, vagyis azt a princípi­umot, mely nézete szerint, teljesen különválasztott és ment az anyagtól, és céltudatosan cselekszik2, azt Indiában réges-régen, sokkal előbb, mint Kr. e. 500 évvel, mozgásnak, az EGY ÉLET-nek vagy Dzsívatma-nak nevezték. Csakhogy az árja filozófusok soha sem ruházták fel a szerintük végtelen princípiumot, a „gondol­kodás" véges „sajátosságával”.


    Ez természetesen Hegel és a német trancendentalisták „Leg­magasabb Szellemé"-hez vezet - olyan ellentéthez, amelyet hasznos lesz kifejtenünk. Schelling és Fichte iskolái messze eltértek az egy abszolút princípium kezdetleges ősi felfogásától, és a Vedánta alapvető gondolatának csak egyik oldalát (aspect) tükröztették vissza. Még az „Absoluter Geist” is, melyet von Hartmann az Öntudatlanról szóló pesszimisztikus filozófiájában ábrázolt, hasonlóképpen igen messzire esik a valóságtól, noha az európai gondolkodásban leginkább megközelítette a hindu Adva­itee tanokat.


    Hegel szerint az „Öntudatlan” sohasem vállalta volna a mindenség kifejlesztésének nagy és fáradságos feladatát, ha nem remélte volna, hogy ezáltal tiszta Öntudatra tesz szert. Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy amidőn öntudatlan­nak határozzák meg a Szellemet, amelyet az európai pantheisták Parabrahm-mal azonos értelemben használnak, akkor a „Szellem” kifejezéshez nem fűzik a megszokott értelmet. A „Szellem” kifeje­zést, jobb hiányában, mély rejtély jelképezésére használják.


    Azt mondják, hogy a jelenségek „mögött” rejlő „Abszolút Öntudat”, melyet csak személyes elem hiányában neveztek el öntudatlanságnak, az ember felfogó képességét túlhaladja. Az ember, aki képtelen arra, hogy egyetlen fogalmat is alkosson, kivéve tapasztalati jelenségek kifejezéseivel, már lényének szervezeténél fogva képtelen arra, hogy felemelje a fátylat, mely a Feltétlen fenségét elrejti. Csupán a felszabadult szellem képes halványan elképzelni annak a forrásnak természetét, amelyből eredt, és ahova végül is vissza kell térnie. . . Mivel azonban a legmagasabb Dhyan-Chohan csak meghajolhat a Feltétlen Lény magasztos rejtélye előtt, mert nem ismerheti, és mivel a tudatos létezésnek még eme legmagasabb fokán - Fichte mondását ismételve: „az egyednek az egyetemes öntudatba való elmerülésekor” - sem foghatja fel a Véges a Végtelent, és nem is alkalmazhatja rá saját értelmi tapasz­talatainak mértékét, hogyan mondhatják, hogy az „Öntudatlan"-nak és a Feltétlennek lehetne akárcsak ösztönszerű késztetése (instinc­tive impulse), vagy reménye is arra, hogy tiszta öntudatra szert tegyen?3 Vedantista soha sem fogadná el ezt a hegeli gondolatot. Az okkultista pedig azt mondaná, hogy ez (a gondolat) tökéletesen ráillik a felébredt MAHAT-ra, azaz már a jelenségek világába vetített Egyetemes Elmére, - ez az első megnyilvánulása a változatlan feltétlen-nek - de sohasem magára a Feltétlenre. Azt tanítják, hogy a „Szellem és Anyag, vagy Purusha és Prakriti az Egynek és Páratlannak két legelső megnyilvánulása (aspects) csupán.” Az anyagot mozgató Nous, az éltető Lélek ereje különböző fokú; ez a lélek benne rejlik minden atomban, meg­ nyilatkozik az emberben, szunnyad a kőben, és ez a pantheista eszme, hogy egyetemes Szellem-Lélek hatja át az egész Termé­szetet, valamennyi filozófiai gondolat között a legrégibb. De az Archaeus sem volt Paracelsus vagy tanítványának Van Helmont felfedezése; mert ez megint ugyanaz az Archaeus, vagy „Atya-Ether” - az élet számtalan jelenségének megnyilvánult alapja és forrása - helyhez kötve. Az ehhez hasonló számtalan elmélkedés egész sorozata csupán változatai ennek a témának, melynek alaphangját ez az ősi kinyilatkoztatás ütötte meg. (L. II. Rész „Az Ős-Állag.”)


    (b) A kifejezés Anupádaka, „szülőnélküli", vagy nemzők nélküli, misztikus megjelölés; melynek a mi filozófiánkban több­féle értelme van. Rendszerint égi lényeket, Dhyan-Chohan-okat vagy Dhyani-Buddha-kat értenek e név alatt. Mivel azonban ezek misztikusan megfelelnek a „Mánushi (vagy emberi) Buddha-k” néven ismert emberi Buddháknak és Bodhisattváknak, ezért ezeket is Anupádáknak nevezik, mihelyt egész személyiségük már egybeolvadt egyesített hatodik és hetedik princípiumukkal – vagyis Atma-Buddhi-val, és így a „gyémánt lelkű” (Vajra-sattvas),1 vagy teljes Mahatmákká váltak. A „Rejtett Úr”-nak (Sangbai-Dag­po-nak), „az abszolúttal egybeolvadt”-nak nem lehet szülője, mert ő Magában-létező, és egy az Egyetemes Szellemmel (Svayambhú),2 a Svabávat-tal legmagasabb aspektusában. Az Anupadaka hierar­chiája nagyon rejtélyes. Tetőpontja az egyetemes Szellem-Lélek, és alsóbb foka a Mánushi-Buddha; de még minden, lélekkel ellátott ember is Anupádaka szunnyadó (latent) állapotban. Innen a kifejezés „a Világegyetem* Anupadaka volt” (l. II. Rész, Ős-Állag)**, ha a Világegyetemről van szó, alaktalan örök és feltétlen állapotában, még mielőtt az „Építők” kialakították volna.






    2. STANZA
    A DIFFERENCIÁLÓDÁS FOGALMA

    1.. . . HOL VOLTAK AZ ÉPÍTŐK, A MANVANTARIKUS VIRRADAT FÉNYLŐ FIAI (a)? . . . AZ ISMERETLEN SÖTÉTSÉGBEN, AH-HI (Chohanikus, Dhyani - Buddhikus) PARANISHPANNA- JUKBAN, A NEM-FORMÁBÓL (Arupa), - A VILÁG GYÖKERÉBŐL - A FORMÁT (rupa) ALKOTÓK, A DEVAMÁTRI1 ÉS SVABHAVAT, A NEMLÉTEZÉS (b) BOLDOGSÁGÁBAN PIHENTEK.


    (a) Az „Építők”, a „Manvantarikus Virradat Fiai”, a Világ­egyetem igazi teremtői, és ez a tanítás, mely csak a mi bolygórendszerünkkel foglalkozik, a Hét Gömb „Őreinek” is nevezi őket, mert e rendszer építőmesterei. A Hét Gömb exoterikus értelemben a Hét bolygó, és ezoterikus értetemben a mi láncunk hét földje, vagy gömbje (bolygója) is. Az I. Stanza kezdő mondatában említett „Hét Örökkévalóság” mindkettőre vonatkozik a Maha-Kalpa-ra, vagyis „a (nagy) Brahmá Korszak”-ra, és vonatkozik a Nap-pralaya-ra, s a mi bolygórendszerünk e pralaya után magasabb síkon következő feltámadására. Van sokféle pralaya (látható dolog feloszlása), amint ezt másutt kimutatjuk.


    (b) Paranishpanna, ne felejtsük el, a summum bonum (a legfőbb jó), az Abszolút, ennélfogva ugyanaz, mint Paranirvána. Nemcsak a végső állapot, hanem az alanyiságnak az az állapota is, amely semmivel sincs viszonyban, csakis az egy feltétlen igazsággal (Para-mártha­satya) ennek a síkján. Ez az állapot az embert oda vezeti, hogy helyesen fogja fel a nem-létezés teljes értelmét, s ez, amint már megmagyaráztuk, a feltétlen létezés. Előbb vagy utóbb minden, ami most látszólag létezik, valóban és tényleg Paranishpanna állapotában lesz. De az öntudatos és öntudatlan lét (being) között nagy a különbség. Paranishpanna állapota Paramártha, az Önmagát elemző öntudat2 (Svasamvedana) nélkül, nem boldogság, hanem egyszerűen megsemmisülés (Hét Örökkévalóságra). Így a nap égető sugarainak kitett vasgömb átmelegszik, de nem fogja érezni vagy méltányolni a meleget, viszont az ember igen. Csupán „tiszta és a személyiségtől el nem homályosított elmével és sokféle létezés érdemének áthasonítása (assimilation) után, amelyeket a létnek a maga összességében (az egész élő és érző Világegyetem) szentelt”, szabadulhat meg az ember a személyes létezéstől, egybe­olvad és eggyé lesz a Feltétlennel3 és megmarad Paramártha teljes birtokában.



    II. STANZA – Folytatás

    2. . . . HOL VOLT A CSEND? HOL VOLTAK A FÜLEK, HOGY AZT ÉRZÉKELJÉK? NEM! NEM VOLT SE CSEND, SE HANG (a). SEMMI, CSAK A SZÜNTELEN, ÖRÖK LÉLEGZET (Mozgás), MELY NEM ISMERI ÖNMAGÁT (b).


    (a) Az a lehetőség, hogy dolgok megszűnnek létezni, és mégis megvannak, a keleti filozófiának egyik alapvető gondolata. A kifejezések eme látszólagos ellentmondása mögött természeti tény rejlik. Az a fontos, hogy ezt értsük meg, semhogy szavak felett vitatkozzunk. Közismert példa hasonló látszólagos ellent­mondásra (paradox), a kémiai vegyület. Még vitás a kérdés, vajon az oxigén és a hidrogén megszűnnek-e, amikor egyesülnek, hogy vizet alkossanak. Egyesek úgy érvelnek, hogy mivel a víz fel­bontásakor újra megtaláljuk őket, mindig ott kellett lenniük. Mások amellett kardoskodnak, hogy mivel tényleg teljesen más dologgá válnak, kell hogy arra az időre, mint olyanok megszűnjenek. De egyik fél sem képes a leghalványabb fogalmat alkotni valamely dolog valódi állapotáról, amely más dologgá vált, és mégsem szűnt meg önmaga lenni. Azt mondhatnánk, hogy az oxigén és a hidrogén víz alakban a nem-létezés állapotában vannak, de ez mégis igazibb létezésük, mint a gázalakban való. S ez halványan jelképezheti a Világegyetem állapotát, mikor „Brahmâ Éjjelei” alatt alvásra tér, vagyis megszűnik - hogy felébredjen, vagy újra megjelenjen akkor, amikor az új Manvantara virradata visszahívja abba az állapotba, amelyet mi létezésnek nevezünk.


    (b) Az Egy Létezés „Lélegzet”-ét az ősrégi ezotéria csak a kozmogónia szellemi oldalára (aspect) alkalmazza, más esetek­ben az anyagi síkon a vele egyértelmű - mozgással helyettesíti. Az Egy Örök Elem, vagy elemet-tartalmazó hordozó (Vehicle), a minden értelemben méret nélkül való Tér. Vele együtt létezik a végtelen állandóság (duration), az ősanyag (s ennélfogva el nem pusztuló anyag) és a mozgás, az abszolút „állandó mozgás”, mely az „Egy” Elem „lélegzete”. Ez a lélegzet, amint láttuk, meg nem szűnhet, még a Pralaya-k örökkévalósága alatt sem. (L. „Káosz, Theos, Kozmosz” a II. Részben.)*


    De az „Egy Létezés Lélegzete” még sem vonatkozik az Egy Ok nélküli Ok-ra, vagy a „Minden-Létre” (All-Be-ness); (megkülönböztetésül a Minden-Létezőtől (All-Being), ez Brahmâ, vagyis a Világegyetem). Brahmâ-t (vagy Hari-t),** a négyarcú Istent, aki kiemelte a Földet a vizekből, és azután „véghezvitte a Terem­tést", csak eszközül szolgáló Oknak tartják, nem pedig az eszményi Oknak, amint ez világosan kitűnik. Úgy látszik, eddig egyetlen egy orientalista sem fogta fel teljesen azon purána-i versek igazi értelmét, amelyek a „teremtést” tárgyalják.


    Ezekben Brahmá az oka azoknak a potenciáknak, amelyeket később kell létrehozni a „teremtés” munkája céljából. Egy fordító azt mondja:*** „és tőle (from him)1 indulnak ki a potenciák, amelyek megteremtendők, miután a valódi okká váltak”, de ez a fordítás így lenne helyesebb: „és ettől (from it)2 indulnak ki a potenciák, amelyek teremteni fognak, amint a valódi okká válnak” (az anyagi síkon). Ezen az egy (ok nélküli) eszményi okon kívül nincs más ok, amelyre a világegyetemet vissza lehetne vezetni. „Aszkéták legméltóbbja! - potenciájánál fogva - azaz ezen ok potenciájánál fogva, - minden teremtett dolog a benne rejlő, vagy tulajdon természete szerint jelenik meg”. A Vedanta-ban és a Nyaya-ban nimitta a tevékeny ok, szembeállítva upadána-val, az anyagi okkal (és a Sánkhya-ban prad­hána mind a kettőnek tevékenységét foglalja magában). Az ezo­terikus filozófia ellenben, mely mindezeket a rendszereket össz­hangba hozza, nem elmélkedhet másról, mint az upádáná-ról. Legközelebb áll hozzá a Vedanta, amint az Advaita Vedantisták magyarázzák. Az, amire a Vaishnava-k (a Vasishta-dvaita-k) gondolnak, mint eszményire (ideal) megkülönböztetésül a reálistól, - vagyis Parabrahm és Isvara -, nem találhat helyet nyilvánosságra hozott elmélkedésekben, mert még ez az eszményi is helytelen elnevezés, ha arra alkalmazzák, amit emberi értelem nem foghat fel, még a beavatotté (adept) sem.


    Hogy valami, vagy valaki ismerje önmagát, ahhoz öntudat és felfogóképesség szükséges (mindkettő korlátolt képesség bármely alannyal való vonatkozásban, kivéve Parabrahm-ot). Ezért az „Örök Lélegzet, mely önmagát nem ismeri.” A végtelen nem foghatja fel a végest. A határtalan nem lehet viszonyban a határolttal és fel­tételessel. Az okkult tanításokban az Ismeretlen és a Megismerhe­tetlen MOZGATÓ, vagy a Magában-Létező: a feltétlen isteni Lényeg. S így, mivel Abszolút Öntudat és Abszolút Mozgás, azért - azok­nak korlátolt érzékei számára, akik leírják ezt a leírhatatlant - öntudattanság és mozdulatlanság. Konkrét öntudatot nem tulajdonít­ hatunk elvont öntudatnak, éppúgy amint a nedvességet nem tulajdoníthatjuk a víznek - a nedvesség saját magának a tulajdonsága, és oka a nedves minőségnek más dolgokban. Az öntudat korláto­zást és minősítést foglal magában, valamit, amiről tud és valakit, aki erről tud. De a Feltétlen Öntudat magában foglalja a meg­ismerőt, a megismert dolgot, és a megismerést, tehát mind a hármat, és mind a három egy. Senki sincs tudatában több ismeretnek, mint ismerete ama részének, melyet éppen akkor visszaidézett emlékeze­tébe, mégis olyan szegény a nyelv, hogy nincs kifejezésünk annak a tudásnak megkülönböztetésére, amelyre jelenleg nem gondolunk, attól a tudástól, amelyet képtelenek vagyunk emlékezetünkbe idézni. A felejtés azonos a nem emlékezéssel. Mennyivel nagyobb nehézség­gel kell küzdenünk, hogy olyan kifejezéseket találjunk, amelyekkel elvont metafizikai tényeket vagy különbségeket akarunk leírni, és megkülönböztetni. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a dolgoknak neveket adunk aszerint, aminek nekünk látszanak. A feltétlen öntudatot „öntudatlanságnak” nevezzük, mert nekünk úgy látszik, hogy szükségképpen annak kell lennie, éppen úgy, amint a Feltétlent „Sötétség”-nek nevezzük, mert véges értelmünk szá­mára egészen áthatolhatatlannak látszik. Mégis felismerjük, hogy az ilyen dolgokról alkotott felfogásunk nem felel meg az igazságnak. Akaratlanul is megkülönböztetjük értelmünkben, például az öntudat­lan abszolút öntudatot, és az öntudatlanságot, amennyiben magunk­ban az elsőt valamely meghatározatlan tulajdonsággal ruházzuk fel, mely gondolatainkkal el nem érhető magasabb síkon megfelel annak, amit saját magunkban, mint öntudatot ismerünk. De ez nem olyan fajtája az öntudatnak, amelyet megkülönböztetni tudnánk attól, ami nekünk öntudatlanságnak látszik.



    II. STANZA – Folytatás

    3. AZ ÓRA MÉG NEM ÜTÖTT; A SUGÁR MÉG NEM VILLANT VOLT BELE A CSÍRÁBA (a); A MÁTRI-PADMA (ANYA LÓTUSZ) MÉG NEM DUZZADT MEG.1 (b)


    (a) Az „Örök Sötétség” sugara, kibocsáttatásakor, ragyogó fénysugárrá vagy életté lesz, és belevillan a „Csírába” - a Világtojás pontjába, amit az elvont értelemben vett anyag képvisel. De a „Pont” kifeje­zést nem úgy kell érteni, mintha az a Tér egy bizonyos pontjára vonatkoznék, mert minden atom közepén van csíra, és ezek a csírák összességükben alkotják „a Csírát”. Jobban mondva, mivel atomot a fizikai szem számára láthatóvá tenni nem lehet, ezeknek összessége (ha ugyan ezt a kifejezést alkalmazhatjuk olyasvalamire, ami határtalan és végtelen) alkotja az örök és elpusztíthatatlan anyag noumenon-ját.


    (b) A természetben levő kettős teremtő energia (erő és anyag az anyagi síkon) egyik jelképe a Padma, India vízi lilioma. A Lótusz a meleg (tűz) és a víz (gőz vagy Éter) szülöttje. A tűz minden filozófiai és vallási rendszerben az Istenség Szellemét kép­viseli,1 a tevékeny, a hím, a nemző princípiumot. Az éter, vagyis az anyag Lelke, a tűz fénye, képviseli a passzív női prin­cípiumot. Ebből áradt ki minden ebben a Világegyetemben.


    Ezért az Éter, vagy a Víz az Anya, és a Tűz az Atya. Sir Wiliam Jones (és előtte az ősi növénytan) kimutatta, hogy a Lótusz magja - még csírázás előtt - tökéletes alakú leve­leket tartalmaz, parányi alakját annak, amivé később mint tökéletes növény válik. A természet ezzel megmutatja, hogyan formálja meg előre alkotásait, . . . minden tökéletes virágú növénynek magja egy már kialakult növény-embriót foglal magában.2 (L. II. Rész: „A Lótusz virág, mint Egyetemes Jelkép.”)* Ez magyarázza meg ezt a mondatot: „Az Anya még nem duzzadt meg” - az ős szimbológiában ugyanis, a formát rendszerint feláldozzák a benső­ vagy alapgondolatnak.


    A Lótusz, vagy Padma különben is igen régi és kedvelt jelképe magának a Kozmosznak és az embernek is. Ennek okául általában felhozzák először is azt a tényt, hogy a Lótusz magja, mint említettük, magában foglalja a jövendő növény tökéletes kicsinyített alakját, ezzel a példával jelzi, hogy minden dolog szellemi ősképe meg van az anyagtalan világban, mielőtt még ezek a dolgok a Földön anyagot öltenének. Másodszor azt a tényt, hogy a Lótusz növény a vízen keresztül nő, gyökere az ilus­ban, vagy iszapban van, és virágját fent a levegőben tárja ki. A Lótusz így jelképezi az ember életét és a Kozmoszét is, mert a Titkos Tanítás szerint, mind a kettőnek elemei ugyanazok, és mind a kettő ugyanabban az irányban fejlődik. A Lótusznak az iszapba süllyesztett gyökere képviseli az anyagi életet, a vízen áthaladó szára utal az asztrális világban való létezésre, a vízen úszó, és az ég felé nyíló virágja jelképezi a szellemi létet.




    4. SZÍVE MÉG NEM NYÍLT MEG AZ EGY SUGÁR BEFOGADÁSÁRA, HOGY EZ LEHULLJON, MINT HÁROM A NÉGYBE MÁJÁ ÖLÉBEN (a)


    (a) Az Ős-Állag (Primordial Substance) még nem ment át a kozmosz-előtti rejtett voltából (latency), megkülönböződött objektív voltába, sőt még nem is vált a Tudomány (az ember számára mostanáig) láthatatlan Ősanyagává (Protyle). De mihelyt üt az órája, és mihelyt fogékonnyá lesz az Isteni gondolat (ez a Logosz, vagyis az Anima Mundi, az Alaya hímnemű megnyilvánulása) Fohatikus hatásának befogadására - megnyílik a szíve. Megkü­lönböződik, és a HÁROM (Atya, Anya, Fiú) néggyé álakul át. Ebben rejlik a Szent Háromság és a Szeplőtlen Fogantatás kettős rejtélyének eredete. Az Okkultizmus első és alapvető tétele az Egyetemes Egység (vagy Homogeneitás) három megnyilvánu­lásban (aspects). Ez tette lehetővé, hogy az Istenségről fogalmat alkothattak, mivel az Istenség, mint Feltétlen Egység, a véges értelemnek örökre felfoghatatlan marad.


    „Ha hiszel abban az energiában, mely a növény gyökerében tevékeny, vagy elképzeled a földben* rejtett gyökerét, gondolnod kell szárára vagy törzsére, leveleire és virágaira. Nem képzelheted el azt az energiát, függetlenül ezektől a dolgoktól. Az életet csak az Élet Fája utján ismerhetjük meg. . .” (Precepts for Yoga).


    Az Abszolút Egység felfogásunkban teljesen összetörne, ha nem lenne szemünk előtt valami konkrét, ami ezt az Egységet magában foglalja. És mivel az istenség feltétlen, ezért mindenütt-jelenlevőnek is kell lennie, nincs tehát egyetlen egy atom sem, amely ne foglalná ŐT (IT) magában. A gyökerek, a törzs és a sok-sok ág három különböző tárgy, és mégis csak egy fa. A kabbalisták mondják: „Egy az Istenség, mert végtelen, hármas, mert mindig megnyilatkozik.” Ez a megnyilatkozás hármas a megnyilvánulásaiban (aspects), mert amint Arisztotelész mondja, a természetben minden testnek három princípiumra van szüksége, hogy objektívvé váljék: privatio, alak és anyag.1 Privatio, a nagy filozófus értelmezése szerint ugyanaz, mint amit az okkultisták az Asztrális Fénybe - az Anima Mundi legalacsonyabb síkjába és világába - vetődött ősképeknek neveznek.


    E három princípium egyesülése egy negyediktől függ - az ÉLET-től, mely az elérhetetlen magasságából sugárzik szét, hogy a létezés megnyilvánult síkján egyetemesen szétterjedt Lényeggé (Essence) váljék. És ez a NÉGYESSÉG (Atya, Anya, Fiú, mint EGYSÉG, és négyesség mint élő megnyilatkozás) veze­tett a szeplőtlen fogantatás ősrégi fogalmához, mely most végül a keresztény egyház dogmájává kristályosodott ki. És az egyház, a józan ész határait átlépve, ezt a metafizikai gondolatot megtestesítette (carnalized). Mert csak a Kabbalát kell olvasnunk, és magyarázó számrendszerét kell tanulmányoznunk, hogy meg­találjuk e dogma eredetét. Ez a dogma tisztán csillagászati, matematikai és főképpen metafizikai. A természetben levő hím­ elem (ezt személyesítik a hím-istenségek és Logoszok - Virádzs vagy Brahmâ, Hórusz vagy Ozírisz, stb.) szeplőtlen forrásból ered, de nem tőle születik. Ezt a forrást az „Anya” személyesíti meg. Mivel ennek a hímnek van „Anyja”, nem is lehet „Atyja”, mert az Absztrakt Istenség nem-nélküli és nem is Lény (not a Being), hanem Lét-ség (Be-ness), vagyis maga az Élet. Hadd fejezzük ki ezt a „The Source of Measures”** írójának matematikai nyelvén. Mikor az „Ember-mérték”-ről és az emberszám (kabbalisztikus) értékéről beszél, azt írja, hogy ezt nevezik a Genezis IV. alapján:


    az „Ember egyenlő Jehovah” mértéknek és így kapják meg: 113 X 5 = 565; ez az érték ilyen alakban is kifejezhető: 56,5 X 10 = 565. Itt az ember-szám, a 113, tényezője lesz az 565 X 10-nek, és ezt a számbeli kifejezést (kabbalisz­tikusan) Jod, He, Vau, He, vagyis Jehovah-nak olvassák. . . Az 565-nek az 56,5 X 10 alakja azt kívánja kifejezni, hogy a hím (Jod) princípium a nőnemű­ből (Éva) árad ki; vagyis úgyszólván, hím elemnek születése szeplőtlen forrásból, más szóval: „szeplőtlen fogantatás.”

    Így ismétlődik a Földön az a misztérium, mely a látnokok szerint az isteni síkon játszódott le. A szeplőtlen Égi Szűznek (vagy a meg nem különböződött kozmikus ősanyagnak, az Anyag végtelenségében) Fia újraszületik a Földön, mint a földi Évának - anyánknak, a Földnek - Fia. Egészében Ő az emberiséggé válik, - a múlt, jelen és jövő emberiségévé - mert Jehovah vagy Jod-he-vau-he kétnemű, vagy mindkettő, hím és nőnemű. Fent a Fiú az egész Kozmosz; lent ő az EMBERISÉG. A három vagy három­szög Tetraktis-szá lesz, a szent pitagoraszi számmá, a tökéletes négyzetté, és hatoldalú kockává a Földön. A Makroproszopus (a Nagy Arc) most a Mikroproszopus (a Kisebb Arc); vagy a kabba­listák szerint „az Idők Véne (the Ancient of Days)”, aki leszáll Adam Kadmonra, hogy megnyilvánulásának eszközéül használja, Tetragrammaton-ná alakul át. Ő most „Májá ölében,” a nagy káprázat ölében van, s közte és a valóság között van az asztrális fény, az ember korlátolt érzékeinek nagy megtévesztője, ha csak a Tudás Paramárthasatya által segítségre nem jön.



    II. STANZA – Folytatás

    5. A HÉT FIÚ MÉG NEM SZÜLETETT MEG A VILÁGOSSÁG SZÖVEDÉKÉBŐL. A SÖTÉTSÉG EGYEDÜL VOLT ATYA-ANYA, SVAB­HAVAT ÉS SVABHAVAT SÖTÉTSÉGBEN VOLT (a).


    (a) A Titkos Tanítás az itt közölt Stanzákban főképpen a mi Naprendszerünkkel és különösen a mi bolygói láncunkkal foglal­kozik. A „Hét Fiú" eszerint a bolygói lánc teremtői. Ezt a tanítást később kimerítőbben fogjuk megmagyarázni. (L. a II. Részben „A Teremtő Istenek Teogóniá-ja”.)


    Svâbhâvat, a „Plasztikus Lényeg” (Essence), mely betölti a Világegyetemet, minden dolognak gyökere. Svabhavat a buddhisták szerint, úgyszólván konkrét megnyilvánulása (aspect) annak az elvontságnak, melyet a hindu filozófiában Múlaprakriti-nek nevez­nek. Teste a léleknek, ugyanaz, ami az Éter Ákâsa-nak, mivel Ákâsa az Éter éltető princípiuma. Kínai misztikusok a „létezés”-sel (being) rokonértelművé tették. Nágádzsuna-nak (Kínában Lung-shu) Ekasloka-Shástra-jában, melyet a kínaiak Yih-shu-lu-kia-lun-nak neveznek, az áll, hogy Yeu eredeti szava: „Létezés”, vagy „Subháva”, „az állag, mely önmagának ad állagot”, de így is magyarázza: „cselekvés nélkül és cselekvéssel”, „a minőség (nature), melynek nincs saját minősége.” Subháva két szóból összetett: su, csinos, szép, jó és bhâva, létezés (being), vagy a létezés állapotai. Svabhavat a Subháva-tól ered, és sva annyi, mint én.



    II. STANZAFolytatás

    6. EZ A KETTŐ A CSÍRA, ÉS A CSÍRA - EGY. A VILÁGEGYETEM MÉG EL VOLT REJTVE AZ ISTENI GONDOLATBAN ÉS AZ ISTENI KEBELBEN...


    Az „Isteni Gondolat” nem foglalja magában az Isteni gondol­kozónak fogalmát. A Világegyetem maga ez a gondolat, mely másod­lagos vagy megnyilatkozott okban visszatükröződött. Nemcsak a múlt, jelen és jövő Világegyetem, - ami véges gondolattal kifejezett emberi és véges fogalom - hanem a Világegyetem a maga egészében, a Sat (lefordíthatatlan kifejezés), az abszolút lét, melynek múltja és jövője örök jelenben kristályosodik ki. Brahma (semleges), éppúgy, mint Paracelsus Mysterium Magnum-a, örök rejtély az emberi értelemnek. Brahmâ-t, a hím-nőt - Brahma-nak megnyilvánulását (aspect) és emberi alakot öltött tükörképét (reflection) a vak hit felfoghatja, a megérett emberi értelem azonban visszauta­sítja. (L. II. Rész. „Ős-állag és Isteni Gondolat.”)


    Innen ered az az állítás, hogy a Teremtés drámájának, hogy úgy mondjam, előjátéka idején a Világegyetem, vagyis a „Fiú” még rejtve van az „Isteni Gondolatban”, amely még nem hatolt be az „Isteni Kebelbe.” Jól megjegyzendő, hogy ez a gondolat gyökere és eredete a szeplőtlen szüzektől született „Isten fiak”-ról szóló allegóriáknak.



    A KOZMOSZ ÉBREDÉSE


    l. A HETEDIK ÖRÖKKÉVALÓSÁG UTOLSÓ REZGÉSE REZDÜL ÁT A VÉGTELENSÉGEN (a). AZ ANYA MEGDUZZAD, S MINT A LÓTUSZ BIMBÓJA, BELÜLRŐL KIFELÉ TERJESZKEDIK (b).


    (a) A „Hetedik Örökkévalóság” látszólag ellentmondó kife­jezés, mert felosztja az oszthatatlant, mégis az ezoterikus filozófia elfogadja használatát. Ez a filozófia a határtalan állandóságot feltétlenül örök, egyetemes Időre, és feltételes Időre (Khandakála) osztja fel. Az egyik a végtelen Idő (Kála) elvontsága vagy noumenonja, a másik Mahat (a manvantara-i időtartamtól korlátolt Egyetemes Értelmiség hatásaként időszakonként megjelenő jelensége (phenomenon). Egyes iskolák szerint, Mahat Pradháná-nak első szülötte (ez a meg nem különböződött állag, vagyis: Múlaprakriti-nek, a gyökér-természetnek időszakonként történő megnyilvánulása). Pradhána-t Májá-nak, az Érzékcsalódásnak nevezik. Azt hiszem, hogy az ezoterikus tanítás ebben a tekintetben eltér a Vedantai tanítások mindkét iskolájától, az Advaita és a Visishtadvaita iskolától. Mert az ezoterikus tanítás azt mondja, hogy Múlaprakriti, a noumenon magában-létező és eredet nélküli - röviden, szülőnélküli, Anupádaka (egy Brahman-nal) - Prakriti pedig a jelensége (phenomenon). Ez időszakonként jelenik meg, s nem egyéb, mint Múlaprakriti tükörképe (phantasm). Így Mahat, Gnâna-nak (a gnózis-nak), a tudásnak, bölcsességnek, vagy a Logosznak első szülöttje - a feltétlen NIRGUNA-tól (Para­brahm „a minden jelzőtől és tulajdonságtól ment” egyetlen valóság. L. az Upanishad-okat) visszavetített tükörkép. Egyes vedantisták szerint azonban Mahat Prakriti, vagyis az anyag megnyilvánulása.


    (b) Ezért „a Hetedik Örökkévalóság utolsó rezgését” külön nem „rendelte el” valami Isten, hanem az az örök és változatlan TÖRVÉNY erejénél fogva következett el. Ez a törvény okozza a tevékenység és a nyugalom oly személtetően és egyszers­mind oly költőiesen „Brahmá nappalainak és éjjeleinek” nevezett nagy időszakait. Az Anya „belülről kifelé” való terjeszkedése, amit egyebütt „a Tér Vizei”-nek, „Egyetemes Anyaméh”-nek stb. neveznek, nem valamely kis központból, vagy gyújtópontból kiinduló terjeszkedést jelez, hanem nagyságra, korlátozásra, vagy területre való minden vonatkozás nélkül, a határtalan alanyi­ság épp ilyen határtalan tárgyiságba fejlődését jelenti. „Az örökkévalóságban mindig jelen lévőt, a (nekünk) örökre láthatatlan és anyagtalan Állag, időszakos árnyékát a saját síkjáról Mája ölébe vetette.” Ez azt foglalja magába, hogy ez a terjeszkedés csak állapotbeli változás volt, nem pedig nagyságban való növekedés; hiszen a végtelen terjeszkedés kizárja a nagyobbodást. „Kiter­jeszkedett, mint a Lótusz bimbója”, mert a Lótusz növény nem­csak mint kicsinyített alakú embrió van meg a magjában (fizikai jellemző sajátossága), hanem ősképe jelen van eszményi alakban az Asztrális Fényben, „Virradat”-tól „Éjjel”-ig, a Manvantarikus időszak alatt. Természetesen így áll ez minden egyébre ebben az objektív világegyetemben, az emberre és a pondróra, az óriás fákra és a legkisebb fűszálra.


    A rejtett Tudomány azt tanítja, hogy mindez csak ideiglenes visszatükrözése, árnyéka az Isteni Gondolatban levő örök eszményi ősképnek. Újra meg kell jegyeznünk, hogy a szó „Örökkévalóság” itt csak az „Aeon” értelmében áll, s így csak arra a látszólag végtelen, de mégis határolt tevékenységi ciklusra terjed ki, melyet Manvantara-nak nevezünk. Mert mi a Manvantara, vagy inkább egy Manu-antara igazi, ezoterikus jelentősége? Ezoterikusan* annyit jelent, mint „két Manu között.” Ezekből minden Brahmá-Napban tizennégy van, és minden ilyen „Nap” négy korszaknak 1000 aggregá­tumából, vagyis 1000 „Nagy Korszak"-ból, vagy Mahayuga-ból áll. Elemezzük most ezt a szót, vagy nevet: Manu. Az orientalisták és szótáraik azt mondják, hogy a kifejezés „Manu”, Man „gondol­kozni" gyökérszótól ered, ennélfogva annyi, mint a „gondolkozó ember.” De ezoterikusan minden Manu, mint saját külön ciklu­sának (vagy Körének) emberi-alakot öltött védnöke, csupán megsze­mélyesített eszméje az „Isteni Gondolat”-nak (mint a hermetikus „Pymander”). Ezért minden Manu külön Istene; teremtője és alkotója mindennek, ami az ő saját Manvantara-ja, vagy létezési ciklusa alatt megjelenik. Fohat teljesíti a Manu-k, (vagy Dhyan­-Chohan-ok) megbízásait és ő indítja az eszményi ősképeket arra, hogy belülről kifelé terjeszkedjenek, vagyis hogy fokozatosan lefelé áthaladjanak valamennyi síkon, a noumenon-tól a legalacsonyabb phenomenon-ig, hogy végül az utolsó síkon teljes objektivitássá váljanak, a legnagyobb káprázattá, vagyis a legdurvább anyaggá.




    2. A REZGÉS VÉGIG SZÁLL, GYORS SZÁRNYÁVAL (egyidejűleg) ÉRINTVE AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEMET ÉS A CSÍRÁT, MELY A SÖTÉT­SÉGBEN LAKOZIK: A SÖTÉTSÉGBEN, MELY AZ ÉLET SZUNNYADÓ VIZEI FÖLÖTT LÉLEGZIK (mozog) (a).


    (a) A pitagoraszi Monád-ról is azt mondják, hogy a magány­ban és sötétségben lakozik, úgy, mint a „csíra”. Az a gondolat, hogy a Sötétség „lélegzete” mozog „az élet szunnyadozó vizei” felett - ami az ősanyagot jelenti a benne rejlő Szellemmel -, emlékeztet a Genézis első fejezetére. Eredetije a brahmana-i Náráyana (a Vizeken mozgó), aki a keleti okkultisták öntudatlan Minden­ének (vagy Parabrahm-nak) örökkévaló Lélegzetét megszemélyesíti. Az Élet Vizei, vagy a Káosz - a szimbolizmusban a nőnemű princípium - az a vákum (mentális látásunk számára), amelyben benne rejlik (latent) a Szellem és az Anyag. Ezért állította Demokritosz, követve tanítóját Leukipposzt, hogy mindennek az ősi princípiumai az atomok és egy űr (a vákum), a tér értelmében; de nem az üres tér értelmében, mert a peripatetikusok és valamennyi régi filozófus szerint „a Természet irtózik az űrtől.”


    Valamennyi kozmogóniában a „Víz” ugyanazt a fontos szerepet játssza. Alapja és forrása az anyagi létezésnek. Tudósok összetévesztve a szót a dologgal, a víz alatt az oxigén és hidro­gén meghatározott kémiai vegyületét értették, s így különleges értelmet adtak egy kifejezésnek, melyet az okkultisták általános értelemben használnak, és a kozmogóniában metafizikai és misztikus értelemben alkalmaznak. A jég nem víz, a gőz sem víz, noha mind a háromnak teljesen azonos a vegyi összetétele.



    III. STANZA - Folytatás


    3. A „SÖTÉTSÉG” VILÁGOSSÁGOT SUGÁROZ, ÉS A VILÁGOSSÁG EGY MAGÁNYOS SUGARAT BOCSÁT LE A VIZEKBE, AZ ANYAMÉLYSÉGBE. A SUGÁR ÁTVILLAN A SZŰZ TOJÁSON, A SUGÁR REZGÉSRE KÉSZTETI AZ ÖRÖK TOJÁST, S ARRA, HOGY LEEJTSE A NEM-ÖRÖK (időszaki) CSÍRÁT, MELY A VILÁG-TOJÁSSÁ SŰRŰSÖDIK (a).


    (a) Az anyamélységbe eső magányos sugár úgy értelmezhető, mint a káoszt átható Isteni Gondolat, vagy Értelem. Ez azonban a metafizikai elvontság síkján történik, vagyis inkább azon a síkon, amelyen valóság az, amit mi metafizikai elvontságnak hívunk. A szűz tojás, amely egyik jelentésében az elvont értelemben vett tojás-ság - vagyis az az energia, amelyet megtermékenyítés fejleszt ki - örökkévaló és örökké ugyanaz. És amint a tojás megtermékenyítése elejtése előtt történik, úgy a nem-örökkévaló, időnkénti csíra, - ez a szimbolizmusban később a világtojássá válik - amikor az említett szimbólumból felmerül, magában rejti az egész Világegyetem „ígéretét és potenciáját.” Noha a gondolat önmagában természetesen absztrakció, a szimbolikus kifejezés egy módja, mégis igazi jelkép, mivel vég nélküli körnek ábrázolja a végtelenség gondolatát. Az elme elé varázsolja a határtalan térből és térben fel­merülő Kozmosz-képet, egy nagyságban mérhetetlen Világegyetemet, ha objektív megnyilvánulásában nem is vég nélküli. A tojás hason­lata az Okkultizmusban tanított azon tényt is kifejezi, hogy minden megnyilvánult dolog ősi alakja, az atomtól a bolygóig, az embertől az angyalig, gömbszerű (spheroidal). A kör minden népnél az örökkévalóság és végtelenség jelképe volt - a farkát nyelő kígyó. De hogy felfoghassuk ennek jelentőségét, úgy kell elgon­dolnunk a gömböt, amint azt központjából látjuk. A látó- vagy gondolatmezőnk tehát olyan, mint a gömb, sugarai önmagunk­tól indulnak ki minden irányba, és szétterjednek a térben úgy, hogy körülöttünk mindenfelé határtalan kilátást engednek. Ez Pascal és a Kabbalisták jelképes köre, „amelynek középpontja mindenütt van, de kerülete sehol nincs,” egy olyan gondolat, mely e jelkép összetett eszméjébe behatol.


    A „Világ Tojás” talán egyike a legáltalánosabban elfogadott jelképeknek és szellemi, fiziológiai és kozmológiai - jelentésében egyaránt igen sokat mondó. Ezért megtaláljuk minden világ ­teogóniában, ahol gyakran a kígyó jelével társítják, mert ez mind a filozófiai, mind a vallási szimbolizmusban az örökkévalóság, a végtelenség, az újjáalkotás, a megifjítás és a bölcsesség jelképe (emblem). (L. II. Rész: A Fa, a Kígyó és a Krokodil imádás.)* Teljesen igazolta e szemléltető jelkép választását a látszó­lagos önteremtés és kifejlődés titokzatos volta, mely a tojás­ban kicsiben megismétli a Kozmikus fejlődés folyamatát. Mindkettőt a láthatatlan teremtő szellem kiáradásának hatása alatt, a meleg és nedvesség okozza. A „szűz tojás” mikrokozmikus jelképe a makrokoz­mikus ősképnek - a „Szűz Anyá”-nak - a Káosznak vagy az Ős­mélységnek. A hímnemű teremtő (bármely név alatt) a Szűz nőneműtől ered, a sugártól megtermékenyített szeplőtlen gyökértől. Ki ne látná be e jelkép sokat mondó voltát, ha jártas a csillagászatban és természet­tudományokban? A Kozmosz, mint befogadó természet, megtermé­kenyített, - de mégis szeplőtlennek hagyott tojás; mihelyt határtalan­nak tekintették, nem ábrázolhatták másképpen csak gömbszerűen. Az Arany Tojást hét természeti elem vette körül, „négy (éter**, tűz, levegő, víz) kész (ready), három rejtett.” Ezt az állítást a Vishnu Puráná- ban találhatjuk, ahol az elemeket „Envelopes” (burkok) szóval fordították, és még egy titkosat tettek hozzá - „Aham-kâra”-t. (l. Wilson Vishnu Purâna, I. könyv 40. o.) Az eredeti szövegben nincsen szó „Aham-kâra”-ról; hét elemet említ, anélkül, hogy az utolsó hármat egyenként felsorolná.







    III. STANZA - Folytatás


    4. (Azután) A HÁROM (háromszög) A NÉGYBE (négyszög) ESIK. A RAGYOGÓ LÉNYEG BELÜL IS HÉT, KÍVÜL IS HÉT LESZ (a). A FÉNYLŐ TOJÁS (Hiranyagarbha), MELY MAGÁBAN HÁROM, (Brahmâ vagy Vishnu három személye, a három „Avastha”), MEGALSZIK, ÉS TEJFEHÉR PELYHEKBEN TERJED SZÉT AZ ANYA MÉLYSÉGEIBEN, A GYÖKÉRBEN, MELY AZ ÉLET ÓCEÁNJÁBAN NŐ (b).


    (a) Szükségesnek látjuk, hogy megmagyarázzuk a mértani alakok használatát, és a számokra való gyakori hivatkozásokat, mert ezek valamennyi régi írásban előfordulnak. (L. a Purâna-kat, az egyiptomi papiruszokat, a „Holtak Könyvét”, de még a Bibliát is.) A ,,Dzyan Könyvében” valamint a Kabbala-ban kétféle számot kell tanulmányoznunk - a számjegyeket, amelyek gyakran csak ámítások, és a Szent Számokat; ezeknek értékét az okkultisták beavatás útján ismerik meg. A számjegy csupán szokásos jegy (glyph), de a Szent Szám mindennek alapvető jelképe (symbol). Más szóval az egyik tisztán fizikai, a másik tisztán meta­fizikai, és a kettő oly viszonyban áll egymással, mint az anyag a szellemmel - az EGY Állagnak két végső sarka.


    Amint Balzac, a francia irodalom öntudatlan okkultistája valahol mondja, a szám az elmének ugyanaz, mint az anyagnak valamely „felfoghatatlan tényező;" (talán a profánnak, de nem a beavatott elmének). A szám, amint ezt a nagy író gondolta, Entitás1 és ugyanakkor Lehelet is, mely abból emanálódik, amit ő Istennek nevezett, és amit mi a MINDEN-nek hívunk. Az a lehelet, mely egyedül szervezhette meg a fizikai Kozmoszt, „ahol semmi sem kapja meg formáját másként, csak az Istenségen át, amely a szám hatása.” Tanulságos e tárgyra nézve Balzac szavait idéznünk:


    Nem különböztetjük-e meg egymástól a legkisebb és a legnagyobb teremtményeket mennyiségük, minőségük, kiterjedésük, erejük és tulaj­donságaik szerint, melyeket mind a SZÁM szülte? A számok végtelensége elménknek bebizonyított tény, de erről fizikai bizonyítékot nem adhatunk. A matematikus azt fogja mondani, hogy a számok végtelensége létezik, de be nem bizonyítható. Isten mozgással felruházott Szám, amelyet érzünk, de be nem bizonyíthatunk. Mint Egység megkezdi a Számokat, de ezekkel semmi közös­sége nincs. . . A Számok létezése az Egységtől függ, amely egyetlen Szám nélkül nemzi a többit. . . Micsoda! ti, akik nem tudjátok sem megmérni, sem felfogni azt az első elvontságot, melyet az Istenség adott Nektek, ti mégis, azt remélitek, hogy mértékeitek alá tudjátok vonni a Titkos Tudományok misztériumát, mely ugyancsak ettől az Istenségtől származik? És mit érezné­tek, ha elmerítenélek benneteket a MOZGÁS végtelen mélységeibe, abba az Erőbe, mely a Számot szervezi? Mit gondolnátok, ha hozzátenném, hogy a Mozgást és a Számot,2 az IGE nemzette, a Látnokok és Próféták Legfőbb „Értelme”. Ezek a rég elmúlt időkben érezték Isten hatalmas Leheletét, aminek bizonyítéka az Apokalipszis.


    (b) „A ragyogó lényeg (essence) megalvadt és végig terjedt a Tér mélységein”. Csillagászati szempontból ezt könnyen magya­rázhatjuk; ez a „tejút", a világ-anyag, vagy az ősanyag legelső formájában. Nehezebb azonban ezt néhány szóval, vagy néhány sorral is megmagyaráznunk az Okkult Tudomány és Szimbolizmus szem­pontjából, mivel ez a kép (glyph) a legbonyolultabb. Egy tucat jelképnél (symbol) többet foglal magában. Mindenek előtt, a rejté­lyes tárgyaknak1 egész panteonját, - mindegyikük határozott okkult jelentőséggel bír - ezt abból az allegóriából merítették, amely sze­rint a hindu Istenek a „tengert köpülték.” Nemcsak Amrita-t, az élet, vagy halhatatlanság vizét merítették ebből a tejtengerből, hanem „Surabhi”-t, a „bőség tehenét” is; ezt a „tej és túró forrásának” nevezik. Innen a tehén és a bika általános imádása; az egyik a termelő, a másik a nemző erő a Természetben. Ezek olyan jelképek (symbols), melyek mind a Nap-, mind a Kozmikus Istenekkel függnek össze. A „tizennégy értéktárgy”-nak okkult célokra szolgáló sajátos tulajdonságait itt nem ismertethetjük, mert ezeket csak a negyedik Beavatáskor magyarázzák. Megjegyezzük mégis a követ­kezőket. A „Satapatha Brahmâna"-ban azt találjuk, hogy a „Tej-tenger”-t a Sata Yug-ban köpülték, vagyis az első korszakban, mely közvetlenül a „Vízözönt” követte. Mivel azonban sem a Rig-Véda, sem a Manu nem említik ezt a vízözönt, nyilvánvaló, hogy itt nem a „nagy” vízözönt értik, sem azt, mely Atlantiszt elsodorta, de még Noé vízözönét sem. A Rig-Véda és a Manu ugyanis korábbiak, mint Vaivasvata „vízözöne”, mely a Negyedik Faj nagy tömegét érte. Ez a „köpülés” a föld kialakulása előtti időszakra vonatkozik, és közvetlenül összefügg egy másik egyetemes hagyo­mánnyal. E hagyomány különféle és ellentmondó változatai végül a „Mennyei harc” és az Angyalok bukásáról szóló keresztény hit­tétellé alakultak ki. Az orientalisták kifogásolják azt, hogy a Bráh­mana-k ugyanazokról a tárgyakról gyakran különféleképpen írnak, és állításaik gyakran összeütközésbe kerülnek. De a Bráhmana-k főképpen okkult munkák és ezért céltudatos ámításra használják őket. Közhasználatban és közbirtokban csak azért maradhattak, mert a tömegnek teljesen érthetetlenek voltak és még ma is azok, különben réges-régen, már Akbar napjaiban eltűntek volna a for­galomból.



    III. STANZA - Folytatás


    5. A GYÖKÉR MEGMARAD, A VILÁGOSSÁG MEGMARAD, A PELYHEK MEGMARADNAK, ÉS MÉGIS OEAOHOO (a) EGY (b).


    (a) A Magyarázatok szerint OEAOHOO „az Istenek Atyja-Anyja”, vagy A HAT EGYBEN, vagy a hétszeres gyökér, melyből minden ered. Minden a hangsúlytól függ, amellyel a hét magánhangzót kiejtjük, mert ejthetjük egy, három, sőt hét szótagként, ha még egy e-t függesztünk a végső o-hoz. Ezt a misztikus nevet közzé­tették, mert a hármas kiejtés alapos uralása nélkül mindenkorra hatástalan marad.


    (b) Ez* minden élőnek és létezőnek El-Nem-Különített voltára vonatkozik, legyen az aktív, vagy passzív állapotban. Egyik értelemben Oeaohoo „Mindennek Gyökértelen Gyökere”, tehát egy és ugyanaz Parabrahman-nal; más értelemben a megnyilatkozott EGY ÉLET­-nek, - az Örök élő Egységnek - neve. A „Gyökér”, amint ezt már magyaráztuk, tiszta tudást (Sattva)2, örök (Nitya) fel­tétlen valóságot, vagy SAT-ot (Satya) jelent, akár Parabrahm-nak, akár Múlaprakriti-nek nevezzük, mert ez a kettő az EGY-nek két aspektusa. A „Világosság” ugyanaz a Mindenütt-jelenlevő Szellemi Sugár, mely behatolt az Isteni Tojásba, azt immár megtermékenyí­tette, és felhívja a kozmikus anyagot, hogy kezdje meg megkülönbö­ződésének hosszú sorozatát.


    A pelyhek az első megkülönböződések, és valószínűleg arra a kozmikus anyagra is vonatkoznak, amelyről azt tartják, hogy a „Tejút” eredete - vagyis az az anyag, melyet ismerünk. Az első Dhyâni-Buddha-któl eredő kinyilatkoztatás szerint, ez az „anyag” - a Világegyetem időszakonkénti alvása alatt - a legfinomabb, melyet csak a tökéletes Bodhiszattva szeme lát meg. Ez a ragyogó és hűvös anyag, a kozmikus mozgás első újraébredésekor, a Térben elszóródik és a Földről nézve, pelyheknek és csomóknak látszik, akárcsak a savóban úszó túró. Ezek a pelyhek és csomók a jövendő világoknak a magvai: a „Csillag-anyag”.



    III. STANZA - Folytatás


    6. AZ ÉLET GYÖKERE VOLT A HALHATATLANSÁG (Amrita)1 ÓCEÁNJÁNAK MINDEN CSEPPJÉBEN, ÉS AZ ÓCEÁN RAGYOGÓ VILÁGOSSÁG VOLT, AMI TŰZ ÉS MELEG ÉS MOZGÁS VOLT. A SÖTÉTSÉG ELMÚLT, ÉS NEM VOLT TÖBBÉ2; ELTŰNT SAJÁT LÉNYEGÉBEN, A TŰZ ÉS VÍZ, AZ ATYA ÉS ANYA TESTÉBEN (a).


    (a) Mivel a sötétség lényege feltétlen világosság, azért a Sötét­séget használják arra, hogy megfelelő módon képletesen ábrázolja a Világegyetem állapotát a Pralaya, vagyis a feltétlen nyugalom vagy nemlétezés időszaka alatt, úgy amint ez véges elménknek mutatkozik. Az itt említett „tűz”, „hő” és „mozgás” természetesen nem a fizikai tudomány tüze, melege és mozgása, hanem ez anyagi megnyilvánulások lényegének alapjául szolgáló elvontságok, noumenonok, vagyis e lényeg lelke - a „magánvaló dolgok”.3 Ezeket, amint a modern tudomány bevallja, a laboratórium műszereivel megfigyelni egyáltalán nem lehet, de még az elme sem foghatja fel azokat, noha épp oly kevéssé térhet ki az elől a következtetés elől, hogy ezek, a dolgok alapjául szolgáló lényegek kell, hogy létezzenek.


    Tűz és Víz, vagy Atya4 és Anya itt az isteni Sugarat és a Káoszt jelentik. „A Káosz, amikor a Szellemmel való egyesüléséből értelemre tett szert, az örömtől ragyogott, és így jött létre a Protogonos (az elsőszülött világosság)”, mondja egy Hermes-töre­dék. Damascius a „Theogony”-ban* Dis-nek nevezi, „Minden dolog intézőjének.” (L. Cory: „Ancient Fragments”, 314. o.)


    A Rózsakeresztesek tanítása szerint - az avatatlan ezeket ez egyszer helyesen magyarázza és tárgyalja, igaz, hogy csak rész­ben - „a Világosság és a Sötétség magukban véve azonosak, s csak az emberi elme választhatja el őket,” és Robert Fludd szerint „a Sötétség magára vette a fényt, hogy láthatóvá tegye magát.” (On Rosenkranz). A Keleti Okkultizmus tanítása szerint, a SÖTÉTSÉG az egy igazi valóság, a világosság alapja és gyökere, nélküle az utóbbi sohasem nyilvánulhatna meg, egyáltalán nem is létez­hetne. A világosság anyag, és a SÖTÉTSÉG tiszta Szellem. A Sötétség eredeti metafizikai alapjában, alanyi és feltétlen világosság; míg ez utóbbi, minden látszólagos ragyogásában és dicsőségében, csak árnyékok halmaza, mivel sohasem lehet örökkévaló és csupán káprázat, vagyis Májá.


    Még az értelmet bántó és a tudományt bosszantó Genesis-ben is, a sötétségből teremti Isten a világosságot: „és sötétség vala a mélység színén”, (I. fej. V. 2.) nem pedig megfordítva. „Ő benne (a sötétségben) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Szent János 1. 4.) Jöhet még nap, amikor az emberek szeme megnyílik, és akkor majd jobban megértik, mint most, János Evangéliumának versét, mely így szól: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Akkor meg fogják látni, hogy a szó „sötétség” nem az ember szellemi látására vonatkozik, hanem tényleg a „Sötétségre”, a feltétlenre, amely nem fogadta be (nem ismerheti meg [cannot cognize]) a mulandó világosságot, bármennyire fenséges is legyen az emberi szemnek. Demon est Deus inversus. Az ördögöt hívja az Egyház most Sötétségnek, pedig a Bibliában (lásd: Jób) „Isten fiának”, a kora reggel fénylő csillagának, Lucifernek nevezik. (Lásd: Isaias-t.)* A dogmatikus fortélyosságnak egész filozófiája rejlik ama ok mögött, amiért Lux-nak (Lucifernek), „a Reggel”, vagyis a manvantarikus Virradat „Fénylő Fiának” nevezték az első Arkangyalt, aki a Káosz mélységeiből termett elő.


    Az Egyház Lucifert vagy Sátánt csinált belőle, mert magasabb és öregebb, mint Jehovah, és mert fel kellett őt áldozni az új dogmának. (L. a II. könyvet.)



    III. STANZA - Folytatás


    7. ÍME, Ó LANOO!1 A KETTŐNEK RAGYOGÓ GYERMEKE, A PÁRATLAN RAGYOGÓ DICSŐSÉG, A SÖTÉT TÉR FIA, A VILÁGOS TÉR, AKI FELMERÜL A NAGY SÖTÉT VIZEK MÉLYSÉGÉBŐL. EZ OEAOHOO, A FIATALABB A * * * (akit te most mint Kwan-Shai-Yin-t ismersz. - Magyarázat) (a). FELRAGYOG, MINT A NAP. Ő A BÖLCSESSÉG LÁNGOLÓ ISTENI SÁRKÁNYA. AZ EKA CHATUR (négy) ÉS CHATUR MAGÁHOZ VESZ HÁRMAT, ÉS AZ EGYESÜLÉS LÉTREHOZZA A SAPTA-T (hét), AKIBEN BENNE VAN A HÉT, AMELY TRIDASA-VÁ2 (a háromszor tíz), A SEREGEKKÉ ÉS A SOKASÁGOKKÁ VÁLIK (b). NÉZD, FELEMELI A FÁTYLAT ÉS KIBONTJA KELETRŐL NYUGATRA. KIREKESZTI A FELSŐT, ÉS MEGHAGYJA AZ ALSÓT, HOGY MINT A NAGY AMITÁS, LÁTHATÓ LEGYEN. KIJELÖLI A RAGYOGÓK (csiIIagok) HELYÉT, ÉS ÁTVÁLTOZ­TATJA A FELSŐBBET (tér), PARTNÉLKÜLI TŰZ-TENGERRÉ, ÉS AZ EGY MEGNYILVÁNULTAT (elem) A NAGY VIZEKKÉ (c).


    (a) A „Ragyogó Tér, a sötét Tér fia”, megfelel az új „Virradat” első megrezdülésekor a nagy Kozmikus mélységekbe ejtett Sugárnak. Ez a Sugár a mélységekből megkülönböződve újra felmerül, mint Oeaohoo, a fiatalabb (az „új ÉLET”), hogy az élet­ciklus végéig mindennek a csírája legyen. Ő a „Test nélküli ember, aki magában foglalja az isteni Gondolatot” - Philo Judaeus sza­vaival, a Világosság és az Élet létrehozója. „A Bölcsesség Lángoló Sárkányá”-nak nevezik, először, mert ő az, amit a görög filozófu­sok a Logosz-nak, az Isteni Gondolat Igéjének hívtak. Másodszor, mert az ezoterikus bölcseletben, ez az első megnyilvánulás - az Oeaohoo-nak, a „Fiú Fiá”-nak,** az Egyetemes Bölcsességnek össze­ssége vagy aggregátuma - magában foglalja a Hét Teremtő Sereget (Sephiroth), és így a megnyilatkozott Bölcsesség lényege. „Aki Oeaohoo világosságában megfürdik, azt sohasem tévesztheti meg Májá fátyla.”


    (b) Kwan-Shai-Yin azonos és egyértelmű a szanszkrit Avalôkitêsh­wara-val. Mint ilyen, ő kétnemű istenség, akárcsak a Tetragram­maton és az ókor valamennyi Logosza.1 Csak néhány szekta Kínában személyesíti meg (anthropomorphise) és női tulajdon­ságokkal2 ábrázolja. Női alakjában Kwan-Yin, a Könyörület Isten­nője lesz, és „Isteni Hang”-nak3 nevezik. Kwan-Yin Tibetnek és Puto kínai szigetnek védő istene. Itt mind a két istenségnek sok kolostora van.4 (L. II. Rész. Kwan-Shai-Yin és Kwan-Yin.)


    (c) A „Bölcsesség Sárkánya” az Egy, az „Eka” (szanszkrit) vagy Saka. Különös, hogy Jehova neve héberül szinté Egy, Echod.* „Neve Echod” mondják a rabbik. A filológusoknak kellene eldön­teniük, hogy a kettő közül melyik származik a másikból a nyelvé­szet és szimbólum szempontjából; az biztos, hogy nem a szanszkrit. Az „Egy” és a Sárkány kifejezéseket a megfelelő Logoszaikkal való összefüggésben használták a régiek. Jehovah - ezoterikusan Elohim - szintén a Kígyó vagy Sárkány, amely Évát kísértette meg. És a „Sárkány” régi jelképe az „Asztrális Fény"-nek (az Ős­ princípiumnak), amely a „Káosz Bölcsessége”. Az őskori filozófia nem ismeri el sem a jót, sem a rosszat alapvető vagy független hatalomnak, hanem a Feltétlen MINDEN-ből (az örök Egyetemes Tökéletességből) indul ki, és visszavezeti mind a kettőt, a termé­szetes fejlődés folyamán át, a tiszta Világosságra, amely foko­zatosan formába sűrűsödik, és így válik anyaggá vagy rosszá. A korai és tudatlan Egyházatyákon múlott, hogy ennek a jelképnek (a Sárkány) filozófiai és magasan tudományos eszméjét az „Ördög”-nek nevezett, nevetséges babonává alacsonyították. Ezt a későbbi Zoroaszter követőktől vették át, akik ördögöket, vagy a Rosszat látták a hindu Dévákban. Így az Evil (Rossz) szó kettős átalakulás útján, D'Evil-lé (Diabolos, Diable, Diavolo, Teufel) lett. A pogányok azonban jelképeiket filozófiailag mindig meg tudták különböz­tetni. A kígyó eredetileg az isteni Bölcsességet és Tökéletessé­get jelképezte, és mindig a lelki újraszületést és halhatatlanságot jelentette. Ezért nevezte Hermész a Kígyót valamennyi lény között a legszellemibbnek. A Hermész bölcsességébe beavatott Mózes a Genesis-ben ugyanazt mondja. A Gnosztikus Kígyó, hét magán­hangzó a feje felett, a hét hierarchiának, a Hetes vagy bolygói Teremtőknek a jelképe. Ezért a hindu kígyó is, Sesha vagy Ananta, a „Végtelen” - Vishnu-nak egyik neve, s ez a kígyó1 az ő első Vahan-ja, vagy hordozója az ős-vizeken.


    Mégis valamennyien különbséget tettek a jó és rossz Kígyó (a kabbalisták Asztrális Fénye) között. A jó kígyó az isteni Böl­csesség megtestesülése a Szellemi birodalomban, és a rossz kígyó a Rossz, az anyagi sikon.2 Jézus elfogadta a kígyót a Bölcsességgel rokon értelemben, és ez tanításának egy része. „Legyetek bölcsek, mint a kígyók”, mondá. „Kezdetben, mielőtt az Anya Atya-­Anyává lett, a tüzes Sárkány egyedül mozgott a Végtelenségben”. (Book of Sarparâjni.) Az Aitareya Brâhmana a Földet Sarparâjni-nak nevezi, a „Kígyó Királyné”-nak, és „Anyja mindennek, a mi mozog”. Mielőtt bolygónk (és a Világegyetem is) tojásdad alakúvá lett, „Kozmikus porból (vagy tűzködből) való nagy farok, mint kígyó mozgott és csavarodott a Térben”. „A Káoszon mozgó Isteni Szellem”-et minden nép tüzes kígyó alakjával jelképezte, amely az ősvizekre tüzet és világosságot lehel mindaddig, amíg a kozmikus anyagot kiköltötte, (incubated) és arra kényszerítette, hogy felvegye a farkát szájában tartó kígyó gyűrűalakját. Ez nem csak az Örökké­valóságot és Végtelenséget jelképezi, hanem a Világegyetemben, tüzes ködből kialakult, valamennyi test gömbölyű alakját is. A Világ­egyetem, valamint a Föld és az Ember is, időközönként kígyó­módra levetik régi bőrüket, hogy pihenési idő után újat vegyenek magukra. A kígyó bizonyára nem kevésbé szép vagy költői kép, mint a hernyó és a báb, melyből a pillangó fejlődik, Psyche, az emberi lélek görög jelképe. A „Sárkány” a Logosznak is volt a jelképe mind az egyiptomiaknál, mind a gnosztikusoknál.


    Hermész Könyvében, Pymander, a nyugati földrész Logoszai között a legrégibb és legszellemibb, Hermésznek a „Világosság, Tűz és Láng” Tüzes Sárkánya alakjában jelenik meg. Pymander, a megszemélyesített Isteni Gondolat, mondja:


    A világosság Én vagyok, Én vagyok a Nous (az elme vagy Manu), Én vagyok a te Istened, és sokkal idősebb vagyok, mint az emberi princí­pium, amely az árnyékból, (a „Sötétség”-ből vagy a rejtett Istenségből) árad ki. Én vagyok a gondolat csírája, a ragyogó IGE, az Isten FIA. Minden tehát, ami benned lát és hall, az a Mester Igéje, (Verbum) a Gondolat (Mahat), s ez Isten, az Atya.3 Az égi Óceán, az Aether . . . az Atya Lehelete, az éltető princípium; az Anya, a Szent-Lélek . . . mert ezek nincsenek elválasztva, és egyesülésük az ÉLET.


    Itt félre nem ismerhető visszhangját találjuk az Ősi Titkos Tanításnak, amelyet most kifejtünk. Csakhogy a Titkos Tanítás az Élet-Fejlődés élére nem az Atyát helyezi, aki a harmadik helyre kerül, és az „Anyának Fia”, - hanem a „MINDENSÉG Örök és Szüntelen Lélegzetét”. A Mahat (Értelem, Egyetemes Elme, Gondolat stb.), mint Vishnu jelenik meg, mielőtt mint Brahmâ vagy Siva megnyilatkozik, mondja Sânkhya Sâra (16. o.)* Tehát a Mahat éppen úgy, mint a logosz, többféleképpen nyilvánul meg (has several aspects). A Mahat-ot az Úrnak nevezik az Első Terem­tésben. Ebben az értelemben ő az Egyetemes Tudás, vagy az Isteni Gondolat. De „azt a Mahat-ot, amely először jött létre, (később) Egoizmusnak nevezik, amikor mint „Én”** születik; ezt hívják a „második Teremtésnek”. (Anugîta XXVI. fej.)*** És a for­dító (tehetséges és tanult Brahmin, nem európai Orientalista) jegy­zetben megmagyarázza: vagyis, mikor Mahat az Öntudat érzé­sévé - Én-né - fejlődik, akkor önzés lesz a neve. Ezoterikus nyelvezetünkben ez azt jelenti, amikor Mahat az emberi Manas-szá (vagy még a véges Istenek Manas-szává is) átalakul és Aham-­sággá (Aham-ship) válik. Hogy miért hívják a Második Teremtés (vagyis a kilencedik, a Vishnu Purâna-ban, a Kumara teremtés) Mahat-jának, azt a II. Könyvben fogjuk megmagyarázni.


    (d) A „Tűz-Tenger”, tehát a Felsőbb Asztrális (vagyis a noumenoni) Világosság, a gyökérből, Múlaprakriti-ból, a meg nem különböző­dött Kozmikus Állag-ból való első kisugárzás, mely Asztrális Anyaggá lesz. A „Tüzes Kígyó”-nak is nevezik, ahogyan ezt fent leírtuk. Ha a tanítvány emlékezetében tartja, hogy csak Egy Egye­temes Elem van, amely végtelen, meg nem született és meg nem halhat, és hogy a jelenségek világában minden egyéb csupán annak az Egynek különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása, és átalakulása (most korrelációknak nevezik), a Kozmikus eredmé­nyektől a mikrokozmikus eredményekig, az emberfeletti lényektől az emberalatti lényekig, röviden mondva, az objektív létezés tel­jessége, - akkor az első és legfőbb nehézség el fog tűnni, és úrrá lehet az okkult Kozmológia felett.1


    Valamennyi keleti és nyugati Kabbalista és Okkultista elismeri, (a) hogy az Atya-Anya azonos az ős Aether-rel, vagy Akâsa-val (Asztrális Fénnyel)2 és (b) hogy egynemű volt mielőtt kifejlődött volna a „Fiú”, - kozmikus értelemben a Fohat - mert ő a Kozmikus Villamosság. „Fohat megkeményíti és szétszórja a hét fivért.” (Dzyan könyve III.) Ez azt jelenti, hogy az Ős-Villamos Lény (Electric Entity) - mert a keleti okkultisták ragaszkod­nak ahhoz, hogy a Villamosság Lény - életre villanyozza az ősanyagot, vagy a pregenetikus anyagot, és szétválasztja atomokra. Az atomok maguk pedig minden élet és tudat forrásai. „Minden formának és az életnek megvan az egyetemes agent unique-je, s ezt Od-nak, Ob-nak és Or-nak3 nevezik; aktív és passzív, pozitív és negatív, mint a nap és az éj. Ez az első világosság a Teremtésben” (Eliphas Lévi: Kabbala), - első Világossága a legelső Elohim-nek, ez az Ádám, a „hím és nő” vagyis (tudományosan) A VILLAMOSSÁG ÉS AZ ÉLET.


    A régiek kígyóval ábrázolták, mert „Fohat sziszeg, amint ide és oda siklik” cikkcakkban. A Kabbala Teth ט héber betűvel ábrázolja, ennek jelképe a kígyó, amely olyan nagy szerepet játszott a Misztériumokban. Általános értéke kilenc, mert az abc-nek kilencedik betűje és kilencedik ajtaja az ötven kapunak vagy bejárónak, amelyek a lét rejtett titkaihoz vezetnek. Ez a mágikus erő (agent) par excellence, és a hermetikus bölcseletben ez jelenti az „ősanyagba ömlött Életet”, a minden dolgokat alkotó lényeget és a formá­jukat meghatározó szellemet. Van azonban két titkos, hermetikus művelet, az egyik szellemi, a másik anyagi, viszonylagosak és örökre egyesítettek.


    El kell választanod a földet a tűztől, a finomat (subtile) a szilárdtól (solid). . . azt, ami a földtől az ég felé emelkedik, és az égből újra a földre leszáll. Ez (a szubtilis világosság) minden erő hatalmas ereje, mert legyőz minden finom dolgot és behatol minden szilárdba. Így formálódott a világ. (Hermész)


    Nem csupán Zenon, a sztoikusok megalapítója, tanította azt, hogy a Világegyetem fejlődik, és hogy ősállaga a tűz állapotából átalakul a levegő állapotába, és azután a víz állapotába stb. Ephezosi Herakleitosz állította, hogy a tűz az az egy princípium, mely min­den természeti jelenség alapja. A Világegyetemet mozgató értelmiség tűz, és a tűz értelmiség. Anaxamenes ugyanezt mondta a levegőről, és milétoszi Tálész (600 Kr. e.) a vízről. Az ezoterikus Tanítás pedig kiegyezteti mindezeket a filozófusokat, és kimutatja, hogy egyiknek rendszere sem volt teljes, noha mindegyiknek igaza volt.



    III. STANZA - Folytatás


    8. HOL VOLT A CSÍRA, ÉS HOL VOLT MOST A SÖTÉTSÉG? HOL VAN A LÁNG SZELLEME, AMELY A LÁMPÁDBAN ÉG, Ó LANOO? A CSÍRA AZ, ÉS AZ A VILÁGOSSÁG; A REJTETT, SÖTÉT APÁNAK FEHÉR, FÉNYLŐ FIA (a).


    (a) Az első kérdésre a tanító második kérdéssel felel, mely rávezet a válaszra. Ez a válasz egyetlen mondatban tartal­mazza az okkult filozófia egyik leglényegesebb igazságát.


    Rámutat arra, hogy vannak fizikai érzékeinknek észrevehetetlen dolgok, s ezek sokkal fontosabbak, valódiabbak és állandóbbak, mint azok, amelyek magukra az érzékekre hatnak. Mielőtt a Lanoo remélhetné, hogy az első kérdésben foglalt érzékfeletti, metafizikai problémát megértse, kell hogy a második kérdésre tudjon válaszolni, viszont éppen a második kérdésre adott válasza adja meg neki a kulcsot, hogy az első kérdésre helyesen válaszoljon.


    Erre a Stanzára vonatkozó szanszkrit magyarázatban sok kifejezés van a rejtett és fel-nem-fedett Princípium megjelölésére. A hindu irodalom legkorábbi kézirataiban ennek a Fel-nem-fedett, Elvont Istenségnek nincs neve. Rendszerint AZ-nak (szanszkritban Tat-nak) nevezik, és jelenti mindazt, ami van, volt és lesz, vagy amit az emberi elme ilyennek felfoghat.


    A „Mérhetetlen Sötétség” a „Forgószél” stb. elnevezéseken kívül, melyek természetesen csak az ezoterikus bölcseletben fordulnak elő, - még így is nevezik: „A Kalahansa-tól való”, a „Kala-ham-sa”, sőt még a „Kala Hamsa” ( fekete hattyú). Itt az m és az n felcserélhető, és mind a kettő úgy hangzik, mint a francia orrhangú an, am vagy em, en (Ennui, Embarras stb).* Amint a héber Bibliában**, úgy a szanszkritban is sok rejtélyes szent név sem mond többet az avatatlan fülnek, mint valami közönséges és gyakran durva (vulgar) szó, mert a szent név anagrammatikusan,1 vagy másképpen el van rejtve. Ez a szó Hansa vagy ezoterikusan*Hamsa” éppen ilyen eset. Hamsa ugyanaz, mint „A-ham-sa”. E három szótag jelentése: „Én vagyok Ő.” Ha pedig a szótagokat más­képpen elrendezik, akkor „So-ham”: „Én Ő vagyok.” Soham annyi, mint Sah, azaz „ő” és aham „én”, vagyis „Én ő vagyok.”** Aki érti a bölcsesség nyelvét, annak ez az egy szó magában foglalja az egyetemes rejtélyt: azt a tanítást, hogy az ember lényege azonos az isten-lényeggel. Innen ered a Kalahansa, (vagy hamsa) jelkép (glyph) és a róla szóló allegória, valamint a semleges Brahma-nak (később a hímnemű Brahmâ-nak) adott „Hansa-Vahana” név, azaz „ő, aki a Hansa-t*** hordozójául (vehicle) használja”. Ugyanazt a szót úgy is olvashatjuk: „Kal-aham-sa”, vagy „Én vagyok Én”, az Idő örökkévalóságában, ami megfelel a bibliai, vagy inkább a zoroaszteri: „Én vagyok, aki vagyok” mondásnak. Ugyanezt a tanítást találjuk a Kabbala-ban. Ezt bizonyítja S. Liddel McGregor Mathers, a tanult kabbalista ki nem adott kéziratának következő kivonata:


    A három névmást: אוה, החא, ינא. Hoa, Attáh****, Ani; Ő, Te, Én, a héber Qabalah-ban, a Macroprosopus és a Microprosopus fogalmának jel­képezésére használják. „Hoa”-t, „Ő”-t a rejtett és titkos Macroprosopus-ra alkalmazzák; Attáh-t, „Te”-t a Microprosopus-ra, és Ani-t, „Én”-t az utóbbira, amikor „Őt” beszélve ábrázolják. (L. Lesser Holy Assembly 204. és folyt.).


    Meg kell jegyeznünk, hogy a nevek közül mindegyik három betűből áll, és ezekből az Aleph א, A betű, az első szónak Hoa-nak vége, Attáh-nak és Ani-nak kezdete, mintha a kettőnek összekötő kapcsa volna. De א az Egység, és ennélfogva a valamennyin át működő, változatlan Isteni gondolat jelképe. A Hoa szóban azonban az א mögött vannak a ו és ה betűk, a Hatos és az Ötös szám, a Hím és Nő, a Hexagram és a Pentagram jelképei. És e három szónak Hoa, Attáh, Ani számai a 12. a 406. és a 61. Ezeket a Kilenc Kamarás Qabalah1 a 3, 10 és 7 kulcsszámokra vezeti le, ami a Temura exegetikai2 szabályoknak egyik alakja.


    Hasztalan megkísérelnünk, hogy a titkot teljesen megma­gyarázzuk. A materialisták és a modern Tudomány emberei soha sem fogják megérteni, mivel ahhoz, hogy tiszta fogalmat alkossunk róla, először is el kell fogadnunk azt, hogy van egy egyetemesen szétáradt, mindenütt jelenlevő, örök Istenség a Természetben; másodszor meg kellett fejtenünk a villamosság rejtélyét igazi lényegében, és harmadszor hitelt kell adnunk annak, hogy az ember az Egy Nagy EGYSÉG (a Logosz) hetes szimbóluma a földi síkon. Ez az Egység Maga a Hét magánhangzóból álló jel, az IGÉ-be3 kikristályosodott Lélegzet. Aki mindezekben hisz, annak még hinni kell az Okkultizmusban és a Kabbala-ban említett hét bolygónak a 12 zodiákusi (állatövi) jellel való sokféle összefüggésében. Továbbá, minden bolygónak és minden csillagképnek bizonyos befolyást kell tulajdonítania, amint mi is tesszük. Ez a befolyás, Ély Star (egy francia okkultista*****) szavaival: „a sajátossága, mely jótevő vagy rossz hatású, ez pedig a bolygó Szellemétől függ, aki rajta uralkodik. Ez a szellem a maga részéről szintén képes arra, hogy befolyásolja a vele össz­hangban vagy rokonságban levő embereket és dolgokat”. Ezeknél az okoknál fogva, és mivel kevesen hisznek az imént mondottak­ban, most csak azt közölhetjük, hogy mind a két esetben a Hamsa a jelképe (akár „Én”, „Ő”, Lúd vagy Hattyú) fontos jelkép, mely p. o.* az Isteni Bölcsességet ábrázolja, azt a Bölcsességet, mely a sötétségben van, s az embernek elérhetetlen. Minden hindu tudja, hogy az exoterikus használatban Hamsa mesebeli madár. Ez, amikor vízzel kevert tejet adtak neki eledelül, (az allegóriában) szétvá­lasztotta a kettőt, megitta a tejet és otthagyta a vizet; így muta­tott jellegzetes bölcsességet, mivel a tej jelképesen a szellemet, és a víz az anyagot jelenti.


    Hogy ez az allegória nagyon régi és a legkorábbi ősidőkből származik, mutatja az, hogy a Bhagavata-Purâna-ban bizonyos „Hamsa” vagy „Hansa” nevezetű kasztot említenek, amely par excellence az „egy kaszt” volt, amikor ugyanis réges-régen az elfelejtett múlt idők ködében a hinduknál csak „Egy Véda, Egy Istenség, Egy Kaszt” volt. A Himalájában van „Hamsa” nevű hegylánc is; ezt a régi könyvekben úgy írják le, hogy a Meru hegytől északra fekszik, és hogy a vallási misztériumok és a beavatások történetébe tartozó jelenetekkel függ össze.


    Tévedés, hogy az orientalisták ezoterikus szövegeikben és fordításaikban, Kála-Hamsa-t, tartják Brahmâ-Pradzsápati hordozójának (vehicle). Ők ugyanis Brahmá-t, a semlegest, hívják Kála-Hamsa-nak, és Brahmá-t, a hímet, Hamsa-Vaháná-nak, mert valóban „az ő hordozója vagy Váhanja hattyú, vagy lúd.” (Lásd: „The Hindu Classical Dictionary”.)** Ez tisztán exoterikus magyarázat. Ha azonban Brahma, az örökkévaló mindaz, aminek az orien­talisták leírják, és az, ami a vedantai szövegeknek is megfelel, t. i. elvont istenség, amelyet semmiféle emberi tulajdonság leírásával nem jelmezhetünk, és mégis fönntartják, hogy őt (he) vagy azt (it) Kâla-hamsa-nak nevezik, akkor ezoterikusan és logikusan hogyan válhat valaha is Brahmá, a megnyilatkozott, véges Istenség Vahan-jává? Éppen a megfordítottja áll. A „Hattyú vagy Lúd” (Hamsa) jelképe a hím vagy időleges istenségnek,*** az Elődleges Sugár kiáradásának és arra szolgál, hogy Váhan-ja vagy hordozója legyen annak az isteni Sugárnak, mely különben nem tudna megnyilatkozni a Világegyetemben, mivel antiphrastikusan1 maga is a Sötétségnek egy kiáradása, legalább is a mi emberi értelmünk számára. Tehát Brahmá a Kâla-Hamsa, és a Sugár a Hansa-Váhana.


    Amilyen különös ez a választott jelkép, épp olyan sokat mondó is. Igazi misztikus értelmében egyetemes anyaméh fogalmát jelenti, amelyet a „mélység” ősvizei ábrázolnak, vagyis az egy sugár (a Logosz) befogadására és rákövetkező kibocsátására szolgáló nyílást. Ez az egy sugár magában foglalja a többi hét teremtő sugarat vagy hatalmakat (a logoszokat vagy építőket). Ezért választotta jelképül a Rózsakereszt a vízimadarat, a hattyút vagy pelikánt2 hét kicsinyével. Ezt a jelképet minden ország vallása módo­sítva magáévá tette. En-Soph-ot a „Pelikán Tüzes Lelkének” neve­zik a Számok Könyvében.3 Minden Manvantara-ban mint Narâjan vagy Swájambhuva (a Magában-létező) jelenik meg, és behatol a Világ-Tojásba. Ebből az isteni kiköltés (incubation) végén mint Brahmá vagy Pradzsâpati kerül elő, mint a jövendő Világegyetem szülője (progenitor), amellyé kiterjeszkedik. Ő Purusha (szellem), de ő Prakriti (anyag) is. Ezért Pradzsapati csak akkor válik a hím Brahmá-vá, ha már két félre osztotta önmagát - Brahmá-Vach-ra (a nő) és Brahmá-Virádzs-ra (a hím).



    III. STANZA - Folytatás


    9. A VILÁGOSSÁG HIDEG LÁNG, ÉS A LÁNG TŰZ, ÉS A TŰZ MELEGET HOZ LÉTRE, MELY VIZET FEJLESZT, AZ ÉLET VIZÉT A NAGY ANYÁBAN (Káosz) (a).


    (a) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Stanzákban használt „Világosság” „Tűz és Láng” szavakat a fordítók a régi „Tűz-filozófusok”1 szótárából vették át, hogy jobban kifejezésre juttassák az eredetiben használt ősrégi kifejezések és jelképek értelmét. Különben európai olvasónak teljesen érthetetlenek maradtak volna. De az okkultizmus tanítványának a használt kifejezések eléggé világosak.


    Mindezek - „Világosság”, „Láng”, „Hideg”, „Tűz”, „Meleg”, „Víz” és az „élet-vize” - a mi síkunkon származékai vagy, amint modern természettudós mondaná: korrelációi a VILLAMOSSÁG­-nak. Hatalmas szó, és még hatalmasabb jelkép! Szent nemzője egy nem kevésbé szent nemzedéknek: a Tűznek - a teremtő, a fenntartó és a rombolónak; a Világosságnak - isteni őseink lénye­gének; a Lángnak - a dolgok Lelkének. Villamosság az EGY ÉLET a Létezés felső fokán, és az Asztrális Fluidum, az alkimisták Athanorja, a legalsóbb fokon; ISTEN és ÖRDÖG, Jó és Rossz . . .


    És miért nevezik a Stanzákban a Világosságot „hideg láng”-nak? Mert a Kozmikus fejlődés rendjében, (amint ezt az okkultista tanítja) kozmikus hő hozza létre a mi síkunkon az anyagot mozgató energiát az anyag atomokká való első formálása után, és mert a kozmosz, - szétválasztott anyag értelmében - ez előtt az időszak előtt nem volt. Az első ősanyag, egyidejű az örökké­való Térrel, „sem kezdete, sem vége nincs”, „sem forró, sem hideg, hanem sajátos különleges természetű”, mondja a Magyarázat. (II. könyv.) Meleg és hideg viszonylagos tulajdon­ságok, és a megnyilvánult világok birodalmába tartoznak, amelyek mind a megnyilvánult Hylé-től származnak; feltétlenül szunnyadó (latens) állapotában (aspect), erre mint a „hideg Szűz”-re, és életre való ébredése után, mint az „Anyá”-ra hivatkoznak.


    A régi nyugati kozmogóniai mítoszok azt állítják, hogy kezdetben csak hideg köd volt (ez volt az Atya) és a termő iszap (az Anya, Ilus, vagy Hylé), a melyből a Világ-kígyó, az anyag, mászott elő. Eszerint az Ős-anyag, mielőtt a soha meg-nem-nyil­vánulónak síkjáról felmerül, és Fohat hatása alatt felébred a tevékenység rezgésére, csak „hűvös Sugárzás, színtelen, alaktalan, íztelen és minden tulajdonságtól és aspektustól ment.” Ilyenek még az első-szülöttei is, a „Négy Fiú”, akik „Egyek és Hétté válnak”. Ezeknek a lényeknek (entities) tulajdonságairól és neveiről neveztek el a régi keleti Okkultisták négyet a hét legelső „Erőközpont” vagy atom közül. Ezek később a nagy Kozmikus „Elemek”-ké fejlődnek, és most a tudományban ismert körülbelül hetven alelemre oszlanak. Az első Dhyan Chohan-ok négy ősi tulajdonsága (primal natures) jobb kifejezés hiányában, az úgy­nevezett „Akásai”, „Éterikus” „Vizes” és „Tüzes” tulajdonság. A gyakorlati okkultizmus nyelvén ezek oly gázok tudo­mányos meghatározásának felelnek meg, amelyeket, hogy világos fogalmat adjunk mind az okkultistának, mind a laikusnak - mint Parahydrogénes,1 Paraoxigénes, Oxyhidrogénes, és Ózonos vagy talán Nitr-ózonos gázoknak kell meghatároznunk. Az utóbbi erők vagy gázok (az Okkultizmusban érzékfeletti, de atomos anyagok) a leghatásosabbak és legtevékenyebbek, ha durvábban megkülönböződött anyag síkján fejtik ki erejüket.2 Ezek az elemek egyúttal elektropozitívak és elektronegatívak.



    III. STANZA - Folytatás


    10. AZ ATYA-ANYA SZÖVEDÉKET FONNAK, MELYNEK FELSŐ VÉGE A SZELLEMHEZ (Purusha), AZ EGY SÖTÉTSÉG VILÁGOSSÁGÁHOZ VAN ERŐSÍTVE, ÉS AZ ALSÓ ANNAK (a Szellemnek) ÁRNYÉKOS VÉGÉHEZ, AZ ANYAGHOZ (Prakriti); ÉS EZ A SZÖVEDÉK A VILÁGEGYETEM, A KÉT ÁLLAGBÓL EGYBESZÖVÖTT, AMELY SVABHAVAT. (a)


    (a) A Mandukya (Mandaka) Upanishad-ban áll: „Amint a pók kiveti és visszahúzza hálóját, amint a fű a talajból nő . . . úgy származik a Világegyetem az elmúlhatatlan egytől”. (I. 1. 7.) Brahmá mint „az ismeretlen Sötétség csírája”, az az anyag, amely­től minden kiindul és kifejlődik, „mint a háló a póktól, mint a hab a víztől” stb. Ez csak úgy szemléltető és igaz, ha Brahmá-t, a „Teremtő”, a brih gyökérből, növekedni, kiterjeszkedni, származ­tatják. Brahmá „kiterjeszkedik”, és a saját állagából szőtt Világegyetemmé válik. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki oly szépen Goethe mondván:


    Zúg nyüstje Időnek: így dolgozom én

    Az isteni mez eleven szövetén.3



    III. STANZA - Folytatás


    11. KITERJESZKEDIK (a Szövedék), MIKOR A TŰZ (az Atya) LEHELETE RAJTA VAN; ÖSSZEHÚZÓDIK, HA AZ ANYA (az anyag gyökere) LEHELETE ÉRINTI. AZUTÁN A FIÚK (az Elemek a megfelelő Erőikkel, vagy Értelmiségeikkel) SZÉTVÁLNAK, ÉS ELOSZLANAK, HOGY A „NAGY NAP” VÉGÉN ANYJUK KEBELÉBE TÉRJENEK VISSZA, ÉS VELE ÚJRA EGGYÉ VÁLJANAK (a). AMIKOR (a Szövedék) LEHŰL, RAGYOGÓ LESZ, A FIÚK SAJÁT ÉNJEIKEN ÉS SZÍVEIKEN KERESZTÜL KITERJESZ­KEDNEK ÉS ÖSSZEHÚZÓDNAK; ÁTÖLELIK A VÉGTELENSÉGET (b).


    (a) A Világegyetem kiterjeszkedése a Tűz lehelete alatt igen sokat mondó, ha a „Tűz-köd” időszakára gondolunk, amelyről a modern tudomány annyit beszél, és valóságban olyan keveset tud.

    Nagy hő felbontja az összetett elemeket és feloldja az égi testeket ősi elemükre, mondja a magyarázat:


    Ha egy test, akár élő, akár holt test, már eredeti alkatrészeire bomlott fel, mert vonzás- vagy hatáskörébe került valamely fókusznak, vagyis hő­(energia) központnak, melyből igen sok mozog ide-oda a térben, - akkor gőzzé válik. Ilyen test az Anya kebelében marad, addig, amíg Fohat össze­gyűjti a Kozmikus anyag néhány csomóját (ködfoltok), s ezt az anyagot újra mozgásba hozza azzal, hogy indító erőt (impulse) ad neki, kifejleszti a szük­séges hőt, és azután magára hagyja, hogy saját új növekedését kövesse.


    (b) A Szövedék - azaz a világanyag vagy az atomok - ter­jeszkedése és összehúzódása itt a lüktető mozgást fejezi ki. Mert az atomok egyetemes rezgését, annak a végtelen és határ nélküli Anyagóceánnak rendszeres összehúzódása és kiterjeszkedése okozza; melyet a Svabhavat-tól kiáradt anyag-noumenonnak nevezhetnénk. De még másra is utal. Mutatja, hogy a régiek ismerték azt, ami most rejtvénye sok tudósnak és különösen a csillagászoknak - tudták, hogy mi okozta az anyag vagy világ­szövedék első meggyulladását, ismerték a paradoxont, hogy a lehűléssel járó összehúzódás meleget termel és ismertek még más ilyen kozmikus rejtvényeket - mert kétségtelenül arra mutat, hogy a régiek ismerték az ilyen jelenségeket. „Minden atomban van belső és külső meleg,” mondják a kézírásos Magyarázatok - melyekhez az író hozzáférhetett - „az Atya (vagy Szellem) lehelete és az Anya (anyag) lehelete (vagy melege)”. A Magyarázatokból kitűnik, a modern elmélet téves volta, t. i. hogy a nap-tüzek a kisugárzásból eredő hőveszteség miatt ki fognak aludni. Külön­ben a tudósok maguk is beismerik, hogy ez a feltevés téves. Mert, amint Newcomb tanár kifejti (Popular Astronomy 506-508 o.), „a légnemű test összehúzódik, ha hőt veszít, és az összehúzódás folytán keletkezett hő nagyobb mennyiségű, mint az a hő, melyet el kellett veszítenie, hogy az összehúzódás létrejöjjön”. Az a paradoxon, hogy valamely test annál melegebbé válik, mennél nagyobb a kihű­léséből eredő összehúzódás, hosszú vitákra vezetett. Úgy érveltek, hogy a hőtöbblet elvész kisugárzás folytán, már pedig, ha fel­tesszük azt, hogy a hőmérséklet nem süllyed egyenlő arányban a térfogat csökkentésével állandó nyomás mellett, ez annyit jelent, hogy semmibe sem vesszük Charles törvényét (Nebular Theory, Winchell)*. Igaz, hogy az összehúzódás meleget fejleszt, de az összehúzódás (lehűlés folytán) nem fejlesztheti azt az egész hő­mennyiséget, mely bármely időpontban a tömegben jelen van, de még állandó hőmérsékleten sem tarthatja a testet stb. Winchell tanár iparkodik megszüntetni az ellentmondást - amely való­ban csak látszólagos, amint ezt J. Homer Lane bebizonyította - oly módon, hogy „a melegen kívül még más valamit” is feltételez. „Nem lehetne-e ez”, - kérdi - „egyszerűen a molekulák közötti taszítás, mely valamiféle távolság-törvény szerint változik?”** De még ez sem zárja ki az ellenmondást, ha csak nem nevezik el ezt a „melegen kívüli valamit”: „Oknélküli Meleg”-nek, a „Tűz Leheleté”-nek, a mindent-teremtő Erőnek, hozzáadva az ABSZOLÚT ÉRTELMET; nem valószínű azonban, hogy a Természet Tudo­mány ezt elfogadja.


    De bárhogy is van a dolog, csak el kell olvasnunk ezt a Stanzát, és látni fogjuk, hogy régies kifejezés módja ellenére is sokkal tudományosabb színvonalon áll, mint a modern tudomány.






    III. STANZA - Folytatás


    12. AZUTÁN SVABHAVAT FOHATOT KÜLDI, HOGY MEGKEMÉ­NYÍTSE AZ ATOMOKAT. MINDEGYIK (közülük) RÉSZE A SZÖVEDÉKNEK, (Világegyetem). TÜKÖRKÉNT VISSZASUGÁROZVÁN A „MAGÁBAN-LÉTEZŐ URAT” (az Elsődleges Világosságot), MINDEGYIK RENDRE MAGA EGY-EGY VILÁGGÁ LESZ1. . . .


    „Fohat megkeményíti az atomokat”; azaz energiát öntvén beléjük: szétszórja az atomokat, vagyis az elsődleges anyagot. „Önmagát szórja szét, miközben az anyagot szétszórja atomokra.” (Kézírásos Magyarázatok.)


    Fohat segítségével vésődnek az Egyetemes Elme gondolatai az anyagba. A „Kozmikus Villamosság” elnevezés, melyet némelykor reá alkalmaznak, már némi fogalmat ad Fohat természetéről. De a villamosságnak általánosan ismert tulajdonságaihoz, ebben az esetben, még másokat is kell hozzáadnunk, beleértve az értelmet is. Érdekes megjegyeznünk, hogy a modern tudomány arra a következtetésre jutott, hogy az agy minden tevékenységét villamos jelenségek kísérik. („Fohatról” közelebbi részleteket az V. Stanzában és Magyarázatokban találunk.)





    IV. STANZA
    A HÉTSZERES HIERARCHIA

    1. HALLGASSATOK, TI FÖLD FIAI, TANÍTÓITOKRA - A TŰZ FIAIRA (a). TUDJÁTOK MEG, HOGY NINCS SEM ELSŐ, SEM UTOLSÓ, MERT MINDEN CSAK EGY SZÁM, MELY A NEM-SZÁMTÓL EREDT (b).


    (a) A „Tűz Fiai”, a „Tűzköd Fiai” és ehhez hasonló kifeje­zések magyarázatra szorulnak. Egy nagy ősi és egyetemes rejtéllyel függnek össze, és nem könnyű dolog ezt megvilágítani.


    A Bhagavat gitá-ban (VIII. fej.)1 van egy részlet, amelyben Krishna jelképesen és ezoterikusan így szól:


    Megmondom az időt (a körülményeket) . . . melyben a jámborok (devotees) úgy távoznak (ebből az életből), hogy vissza többé nem térnek (nem születnek újra), vagy úgy, hogy visszatérnek (hogy újra testet öltsenek). A Tűz, a Láng, a nappal, a világos, növő (szerencsés) hold ideje, az északi nap­forduló hat hónapja, . . . ha ezekben távoznak (halnak meg), azok, akik ismerik a Brahman-t (jógik), a Brahman-hoz mennek. A füst, az éjjel, a fogyó, sötét (szerencsétlen) hold ideje, a déli napforduló hat hónapja, ekkor (ha meghal) a jámbor, a hold­fénybe (vagy házba, az asztrális fénybe) megy, és visszatér (újra születik). Azt mondják, hogy ez a két ösvény, a világos és a sötét, örök ösvények ebben a világban (vagy nagy kalpa-ban, „Kor­szak"-ban). Az egyiken távozik az ember, hogy soha többé vissza ne térjen, a másikon visszatér.”


    Ezek a kifejezések: „Tűz”, „Láng”, „Nappal”, a „vilá­gos hold ideje" stb. valamint „Füst”, „Éjjel” és így tovább, melyek csak a hold-ösvény végéig vezetnek, érthetetlenek ezoterikus ismeret nélkül. Mindezek különféle istenségek nevei, melyek a Kozmikus-pszichikai Hatalmakon uralkodnak. Gyakran beszélünk a „Lángok” Hierarchiájáról (lásd a II. Könyvet), a „Tűz Fiai”-ról stb. Sankaráchárya, India legnagyobb ezoterikus mestere azt mondja, hogy a tűz istenséget jelent, mely az Időn (kála) uralkodik. A bombay-i Káshináth Trimbak Telang M. A, a Bhagavat gitá tehetséges fordítója, bevallja, hogy „nincs világos fogalma e versek jelentéséről.” (81. 1. jegyzet.) Ellenben teljesen megérti az, aki ismeri az okkult tanítást. Ezekkel a versekkel összefügg a nap- és holdjelképek rejtélyes értelme: A Pitri-k holdbeli istenségek és a mi őseink, mivel ők teremtették a fizikai embert. Az Agnishvatta-k, a Kumárá-k (a hét misztikus bölcs) napbeli istenségek, noha ők szintén Pitri-k; és ők „a Belső Ember alkotói”. (Lásd II. Könyv.) Ők:


    „A Tűz Fiai” - mert ők az Elsődleges Tűzből fejlődött első Lények (a Titkos Tanítás „Elmék”-nek nevezi őket). „Az Úr emésztő Tűz.” (Deuteronomy IV. 24); „Megjelenik az Úr (Christos) az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában." (2. Thessal. I. 7. 8.) A Szent Lélek leszállott az Apostolokra „kettős tüzes nyelvek” (Apostolok Csel. II. 3.) alakjában; Vishnu, mint az utolsó Avatar, Kalki-n a Fehér Lovon, tűz és láng közepette fog vissza­térni. És Suoshyant szintén le fog szállni Fehér Lovon „tűz fergetegé­ben.” „És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme vala egy fehér ló, és aki azon ül vala . . . Isten Igéjének neveztetik.” (Jelenések XIX. 13.) A Tűz az Aether legtisztább formája, épp ezért nem tekin­tik anyagnak, hanem a Tűz az Aether egysége, a második meg­nyilvánult istenség - egyetemességében. Van azonban két „Tűz”, és az okkult tanításokban különbséget tesznek közöttük. Az elsőről, a Központi Szellemi Napban elrejtett, tisztán, alaktalan és láthatat­lan tűzről, mint „hármas”-ról (metafizikai értelemben) beszélnek. A megnyilvánult Kozmosz Tüze azonban Hetes, a Világegyetemben, és Naprendszerünkben is. „A tűz vagy tudás* az érzékcsalódás síkján minden cselekedetet eléget”, mondja a Magyarázat. „Ezért „Tüzek”-nek hívják azokat, akik a tudást megszerezték és fel­szabadultak.” A hét érzékről szólva, ezeket Hotri-kkal, vagyis papokkal jelképezik, a Bráhmana** ezt mondja az Anugîtában: „Így ez a hét (érzék: szaglás és tapintás és szín és hang stb.) az emancipáció tárgya” és a magyarázó*** hozzáfűzi: „Ettől a héttől kell az Én-nek (Self) emancipálódnia. „Én” (én-nekem itt nincsenek tulajdonságaim)**** kell, hogy az Én-t (Self) jelentse, nem magát a beszélő Brahmana-t”. („Sacred Books of the East.” Kiad. Max Müller, VIII. kötet, 278. lap.)


    (b) A kifejezés „Minden csak Egy Szám, mely a Nem-­Számtól eredt” újra arra az egyetemes és filozófiai tanításra vonat­kozik, melyet a III. Stanza 4. slokájánál már magyaráztunk. Ami feltétlen, az természetesen Nem-Szám; de későbbi jelentésében Térben és Időben is alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az idő minden növekedése része egy nagyobb növekedésnek, egészen a korlátlanul meghosszabbított időtartamig (duration), amelyet az emberi értelem elgondolhat, hanem azt is jelenti, hogy semmiféle megnyilvánult dolog nem gondolható el másnak; mint egy nagyobb egész részének. Az egész aggregátum ugyanis az Egy megnyilvánult Világegyetem, amely a meg-nem-nyilvánultból, vagyis az Abszolútból ered. - Ezt nevezik a Nem-Létezés-nek vagy a „Nem-Szám”-nak, hogy a LÉTEZŐ-től vagy az „Egy Szám”-tól megkülönböztessék.



    IV. STANZA - Folytatás


    2. TUDJÁTOK MEG, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES HÉTTŐL SZÁRMAZOTTAK, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES LÁNGBÓL SZÜLETETTEK, APÁINKTÓL HALLOTTUNK (a).


    (a) Ezt a II. Könyvben megmagyarázzuk és az „Elsődleges-Láng”

    elnevezés megerősíti azt, amit a IV. Stanza fenti magyarázatának első pontjában mondottunk.


    Az „Elsődleges” és az utána következő hét Építő között az a különbség, hogy a „Legelsők” Sugara és közvetlen kiáradása az első „Szent Négy”-nek, ez a Tetraktis, azaz az örökké Önmagá­ban-Létező Egy (jól megjegyzendő, hogy a Lényegben Örök, nem pedig a megnyilatkozásban, és hogy különbözik az egyetemes EGY-től). A Pralaya alatt szunnyadó, és a Manvantrara alatt tevékeny „Legelsők” az „Atya-Anyá”-tól (Szellem-Hyle vagy Ilus-tól) erednek, ellenben a másik megnyilvánult Négyesség és a Hét egyedül az Anyától származnak. Ez az a szeplőtlen Szűz-Anya, akit az Egyetemes MISZTÉRIUM beárnyékol, de meg nem termékenyít, - mikor a Laya vagy a meg nem különböződött állapotából felmerül. A valóságban valamennyi természetesen egy; de megnyilvánulásuk (aspects) a létezés különféle síkján különböző. (Lásd II. rész, XII. §. „A Teremtő Istenek Teogóniája.”)


    Az „Elsődlegesek” a Létezés Létrájának legmagasabb fokán áll­nak. Ők a Kereszténység Arkangyalai, azok, akik megtagadták, hogy teremtsenek, jobban mondva, hogy szaporodjanak, - amint ezt a későbbi rendszerben Mihály tette és amint Brahmá legidő­sebb „Elme-szülte fiai” (Vedhá-k) tették.



    IV. STANZA - Folytatás


    3. A FÉNY RAGYOGÁSÁBÓL - AZ ÖRÖK SÖTÉTSÉG SUGARÁ­BÓL - TERMETTEK A TÉRBEN AZ ÚJRA ÉBREDT ERŐK (Dhyan Chohan-ok): AZ EGY A TOJÁSBÓL, A HAT ÉS AZ ÖT (a); AZUTÁN A HÁROM, AZ EGY, A NÉGY, AZ EGY, AZ ÖT - A KÉTSZER HÉT, A VÉGÖSSZEG (b). ÉS EZEK: A LÉNYEGEK, A LÁNGOK, AZ ELEMEK, AZ ÉPÍTŐK, A SZÁMOK, AZ ARUPA (forma nélküli), - A RUPA (testekkel), ÉS AZ ERŐ VAGY AZ ISTENI EMBER - A VÉGÖSSZEG. ÉS AZ ISTENI EMBERBŐL ÁRADTAK KI A FORMÁK, A SZIKRÁK, A SZENT ÁLLATOK ÉS A SZENT ATYÁK (a Pitri-k) HÍRNÖKEI, A SZENT NÉGYEN BELÜL1


    (a) Ez a Számok szent Tudományára vonatkozik: ez a tudomány valóban olyan szent és olyan fontos az okkultizmus tanulmányozásánál, hogy e tárgyat még ilyen nagy műben is, mint a jelen­legi, nehéz volna kifejtenünk. Ezeknek a Lényeknek Hierarchiáin és helyes számain épül fel az egész Világegyetem rejtélye. Ezek a lények (számunkra), ritka alkalmak kivételével, láthatatlanok. A Kumara-kat például „Négy”-nek hívják, noha valóságban heten vannak, mert Sanaka, Sananda, Sanatana és Sanat-Kumara a fő aidhâtra-k (őseik után nevezik így),2 akik a „négyszeres rejtély”-­ből származnak. Hogy érthetőbbé tegyük az egészet, felvilágosí­tásért brahmanai tanításokhoz kell fordulnunk, ezeket egyes olvasóink jobban ismerik.


    A Manu szerint, Hiranyagarbha: Brahmá, az első hím, akit az észrevehetetlen (undiscernible), Oknélküli OK formált „Arany Tojásban, mely ragyog, mint a Nap.” Így mondja a Hindu Classical Dictionary. „Hiranyagarbha” jelenti az arany, vagyis inkább a „Ragyogó Anyaméh”-et vagy Tojást. Jelentése rosszul illik össze a „hím” jelzővel. Bizonyos, hogy a mondat ezoterikus értelme eléggé világos. A Rig Védá-ban mondják: „Az (That), minden lény­nek Ura . . . az istenek és az ember egyetlen éltető princípiuma”; kezdetben az Arany Méhben, Hiranyagarbha-ban keletkezett. - Hir­anyagarbha a Világ Tojás, vagyis Világegyetemünknek gömbje. Ez a Lény minden bizonnyal kétnemű. Bizonyítja ezt a jelképes történet Brahmá-ról, aki kettéválik, és egyik felében (a nőnemű Vách-ban) újra teremti önmagát, mint Virádzs.


    „Az Egy a Tojásból, a Hat és az Öt” adják az 1065 számot, az elsőszülöttnek értékét (később a hím, és nő Brahmâ-Prádzsápati), aki a 7 és a 14, illetve a 21 számnak felel meg. A Pradzsápati-k, úgy mint a Sephiroth-ok csak heten vannak, beleértve a hármasságnak (triad) összetett (synthetic) Sephira-ját, amelytől erednek. Így Hiranyagarbha-tól vagy Pradzsápati-tól, a három-egytől (triune) (az ős védai Trimurti: Agni, Vaju és Surya) árad ki a többi hét vagy ismét tíz, ha elválasztjuk az első hármat, mely egyben és mint egy, a háromban létezik; valamennyi ezenfelül benne foglal­tatik abban az egy „legfelsőbb” Parama-ban,* melyet Guhya-nak, vagyis „titok”-nak és Sarvátma-nak, a „Felső Lélek”-nek nevez­nek. „A Létezés (being) hét Ura úgy fekszik elrejtve Sarvátma-ban, mint a gondolatok az egy agyvelőben.” Ez áll a Sephiroth-okra is. Vagy heten vannak, ha a felső Háromságnál kezdjük, Kether-rel az élükön, vagy tizen - exoterikusan. A Mahábhârata-ban a Pradzsá­pati-k száma 21, vagyis tíz, hat és öt (1065), háromszor hét.1


    (b) „A Három, az Egy, a Négy, az Egy, az Öt, (összegükben ­kétszer hét) a 31415-öt képviselik, - a különböző rendű és a benső vagy körülvont világba tartozó Dhyan-Chohan-ok számbeli hierarchiáját.2 Ha ezt a számot az „Át ne Lépj” (lásd V. Stanzát) nagy kör kerületére helyezik3 - a Dhyanipasa-nak, „az Angyalok kötelének” nevezett kör kerületére, (ez a „kötél” elválasztja a jelenségek Kozmoszát a noumenonok Kozmoszától, amely nem esik jelenlegi öntudatunk érzékelési körébe) - s nem nagyob­bítjuk számcserével4 és kiterjesztéssel, akkor ez a szám anagram­matikusan és kabbalisztikusan mindig csak 31415, mivel ez a kör­nek és a misztikus Szvasztiká-nak száma, újra csak a kétszer hét. Mert akármerről számítják is a két számcsoportot, ha külön-­külön összeadják egyik számot a másik után, vagy pedig össze-vissza, jobbról vagy balról, mindig csak tizennégy az ered­mény. A matematikában ez a jól ismert képlet, vagyis hogy a kör átmérője úgy aránylik a kör kerületéhez, mint 1 a 3,1415, azaz a π (pi) értéke, ahogy ezt a hányadost nevezik, - ennek kifejezé­sére matematikai képletekben mindig a π jelképet használják.* Ez a számsor kell, hogy ugyanazt jelentse, mert az 1 : 314.159-t, valamint pontosabban az 1 : 31,415,927-t, úgy dolgozzák ki a titkos számításokban, hogy kifejezzék az „első szülött”-nek különféle ciklusait és korszakait, vagyis 311,040,000,000,000-t törtszámokkal, és a 13,415 számot is adják olyan művelet útján, mely jelenleg nem tartozik reánk. Hivatkozhatnánk arra, hogy Ralston Skinner, a The Source of Measures (a Mértékek Forrása) szerzője, az Alhim héber szót ugyanazokban a számértékekben - 13,154-nek olvassa (ugyanis elhagyja a zérókat és permutációt alkalmaz): mivel א (a) annyi, mint 1; ל (l), mint 3 (vagy 30); ה (h), mint 5; י (i), mint 1, a 10 helyett; és ם (m) annyi, mint 4 (40) és anagramma­tikusan - 31,415, amint ő magyarázza.


    A metafizikai világban nincsen száma annak a körnek, mely­nek a középen egy Pont van és Anupádaka-nak (szülő és szám nélkülinek) nevezik, mert nem szerepelhet semmiféle számításban. A megnyilvánult világban ellenben a Világ-Tojás vagy Kör körül van írva azokon a csoportokon belül, amelyeket Vonalnak, Három­szögnek, két egyenlőszárú háromszögből alakult Ötszögnek (pentacle), a második Vonalnak és a Kockának** (vagyis 13514-nek) nevez­nek. És amikor a Pont Vonalat szül, s így átmérővé vált, mely a kétnemű Logoszt ábrázolja, akkor a számok 31415-té válnak, vagyis háromszöggé, vonallá, kockává, a második vonallá és ötszöggé (pentacle). „Mikor a Fiú elválik az Anyától, akkor az Atyává lesz”, mert az átmérő a Természetet vagy a nő­nemű elvet ábrázolja. Ezért mondják: „A létezés (being) világában az egy Pont megtermékenyíti a Vonalat - a Kozmosz Szűz Méhét (a tojás alakú zérót) - és a szeplőtlen Anya megszüli azt a formát, amely az összes formákat magába egyesíti (combines)”. Pradzsápati-t hívják az első nemző hímnek és „Anyja férjének”.1 Ez alapgondolata valamennyi későbbi, szeplőtlen anyáktól született isten-fiaknak.


    Nagyon megerősíti ezt az a jellemző tény, hogy Anna (Szűz Mária anyjának neve), akiről most azt állítják a római katolikus egyházban, hogy szeplőtlen módon szülte leányát („Mária bűn nélkül fogantatott”), a kaldeai Ana-tól, az Égtől, vagy Asztrális fénytől, Anima Mundi-tól származik. Innen van, hogy Anaita-t, Devi-durga-t, Siva feleségét szintén Annapúrna-nak és Kanya-nak, a Szűznek nevezik. „Uma-Kanyá” az ő ezoterikus neve, és jelenti „a Fény Szűzét”, az Asztrális fényt sokszoros megnyilvánulá­sainak egyikében.


    (c) A Dévá-k, Pitri-k, Rishi-k; a Sura-k és Asura-k; a Daitya-k és Aditya-k; a Danava-k és Gandharva-k stb.: vala­mennyinek megvan a rokonértelmű megnevezése mind a Titkos Tanításunkban, mind a Kabbala-ban és az Angyalokról szóló héber tanításban is. Hasztalan azonban régi nevüket megadnunk, mert ez csak zavart okozna. Sokat közülük még ma is találhatunk az isteni és égi hatalmak keresztény hierarchiájában. Mindazok a Trónok és Uradalmak, Erők és Fejedelemségek, Kerubok, Szeráfok és démonok, az Égi Világ különféle lakói, régi ősképeknek modern másai. Maga a szimbolizmus, mely nevükben rejlik, ha ezeket görögbe és latinba ültetjük át, és rendezzük, elegendő arra, hogy ezt kimutassa. Ezt később különféle esetekben be fogjuk bizo­nyítani.


    A „Szent Állatokat” a Bibliában épp úgy megtaláljuk, mint a Kabbala-ban és meg van az értelmük (még pedig igen mélységes) az Élet kezdetének történetében. A Sepher Jezirah-ban az áll, hogy „Isten belevéste a Szent Négybe dicsőségének Trónját, az Óphanm-et* (a Kerekeket vagy a Világgömböket), a Seraphim-et, a Szent Állatokat és** a szolgáló angyalokat, és ebből a háromból (a Levegő, a Víz és a Tűz- vagy Éterből) alkotta a hajlékát”. Ekként készült a világ „három Seraphim2 - Sépher, Saphár és Sipper által”, vagyis „a Szám, Számok és Megszámlált” által.3 A csillagászati kulcs szerint ezek a „Szent Állatok” az Állatöv jelei.




    4. EZ VOLT A HANG SEREGE - A HÉT ISTENI ANYJA. A HÉT SZIKRÁI ALÁRENDELTEK ÉS SZOLGÁI A HÉT ELSEJÉNEK, MÁSODIKÁNAK, HARMADIKÁNAK, NEGYEDIKÉNEK, ÖTÖDIKÉNEK, HATODIKÁNAK ÉS HETEDIKÉNEK (a). EZEKET („szikrákat”) HÍVJÁK KÖRÖKNEK, HÁROM­SZÖGEKNEK, KOCKÁKNAK, VONALAKNAK ÉS ALAKÍTÓKNAK; MERT ÍGY ÁLL AZ ÖRÖK NIDÂNA - AZ OI-HA-HOU (az Oeaohoo per­mutációja) (b).1


    (a) Ez a Sloka újra a Dhyan Chohan-ok Hierarchiáit elemzi röviden. Indiában Dévá-knak (isteneknek) vagy a Természet tudatos, értelmes erőinek nevezik őket. Ennek a Hierarchiának felelnek meg a jelenlegi fajok, amelyekre az emberiség osztható. Mert az emberiség, mint egész, valóságban ennek a Hierarchiának meg­testesített (materialized), noha még mostanáig tökéletlen kifejezése. A „Hang Serege” kifejezés szorosan összefügg a Hangnak és Beszédnek rejtélyével, ezek pedig okozata és következménye az oknak - az Isteni Gondolatnak. Amint ezt P. Christian a „l'Histoire de la Magie” és „l'Homme Rouge des Tuileries” tudós írója szépen kifejezte: „minden egyénnek kimondott szava, de még a neve is nagymértékben meghatározza jövendő sorsát.” Miért? Mert:


    „Amikor Lelkünk (elménk) gondolatot teremt vagy felidéz, akkor a jel, amely ezt a gondolatot ábrázolja, önmagától bevésődik az asztrális fluidumba. Ez felfogja és – hogy úgy mondjam – visszatükrözi a létező (being) minden megnyilvánulását.”

    „A jel kifejezi a dolgot: a dolog a jelnek (rejtett vagy okkult) ható ereje (virtue).”

    „Amikor egy szót kiejtünk, akkor felidézünk egy gondolatot és meg­jelentetjük; az emberi beszéd magnetikus erejével kezdődik minden meg­nyilatkozás az Okkult Világban. Egy Név kiejtésével nemcsak Lényt határo­zunk meg, hanem azt a Szó (Ige) kibocsátásával egy vagy több Okkult erő hatása alá helyezzük, ennek a hatásnak kiszolgáltatjuk. Minden dolog számunkra az, amivé a Szó teszi, mikor a dolgot megnevezzük. Minden ember Szava (Igéje) vagy beszéde, anélkül hogy erről tudna, ÁLDÁS vagy ÁTOK. Ezért gyakran végzetes reánk, hogy a GONDOLAT sajátosságait és tulaj­donságait, valamint az ANYAG tulajdonságait és sajátosságait most még nem ismerjük.”

    „Igenis, nevek (és szavak) vagy ÁLDÁSUL, vagy ÁTKUL szolgálnak; bizo­nyos értelemben, vagy üdvösek vagy ártók, ama rejtett hatás szerint, amelyet a Legfőbb Bölcsesség elemeikhez fűzött, azaz a szót alkotó BETŰKHÖZ és az ezeknek megfelelő SZÁMOK-hoz.”


    Ez szorosan vett igazság, ezoterikus tanítás, amelyet az Okkultizmus valamennyi Keleti Iskolája elfogadott. Mind a szansz­kritban, mind a héberben és valamennyi más abc-ben minden betűnek megvan az okkult jelentése, és megokolt értelmezése (rationale). Minden betű oka és következménye valamely előzetes oknak, és kombinációjuk gyakran a legnagyobb mágikus hatást hozza létre. Különösen a magánhangzók tartalmazzák a legokkul­tabb és legfélelmetesebb erőket. A Mantra-kat (ezek ezoterikusan inkább mágikusak, mint vallásiak*) a Brahmanok éneklik, és ez áll a Védá-kra és más Szent írásokra is.


    A „Hang Serege”, a „Logosz Seregé”-nek, vagyis a Sepher Jezirah „IGÉ”-jének az ősképe (prototype). Ezt az Igét nevezik a Titkos Tanításban „az Egy Számnak, mely a Nem-Számtól ered” - az Egy Örök Princípiumtól. Az ezoterikus teogónia a megnyilvánult Egy-gyel kezdődik; ez ennélfogva nem örökkévaló sem jelenlétében, sem létezésében (being), noha lényegében (essence), mégis örökkévaló. Kezdődik tehát a számok számával és a megszámlálttal.1 A meg­számlált a Hangtól ered, a nőnemű Vâch-tól, a „százalakú” Satarupa-tól vagy a Természettől. Ettől a 10-es számtól vagy teremtő természettől származott az egész Világegyetem, vagyis az Anya (az okkult zéró vagy „nulla”, mely az Egységgel „1”-gyel, vagyis az Élet Szellemével való egyesülésében állandóan nemz és szaporodik).


    Az Anugitâ-ban (VI. fej. 15.) egy brâhmana és felesége között folyt beszélgetést találunk a beszéd eredetéről és okkult sajátosságairól.2 A feleség kérdi, hogy a beszéd hogyan jött létre, és hogy melyik előzte meg a másikat, a beszéd-e vagy az értelem. A Brâhmana azt mondja neki, hogy mikor Apâna (a belégzés) úrrá lesz, akkor ő Apâna-állapotba hozza azt az értelmet, mely még nem érti meg a beszédet vagy a szavakat, és ilyenformán meg­nyitja az értelmet. Ezután elmond egy történetet; ez a beszéd és az értelem közötti párbeszéd. „Mind a kettő elment a Létezés Énjéhez (Self of Being), (azaz az egyéni Felsőbb Énhez - amint Nikalantha gondolja; Pradzsâpati-hoz, Ardzsuna Misra magyarázó szerint) és arra kérte, hogy oszlassa el kételyüket, és döntse el, melyikük előzte meg a másikat, és közülük melyik előbbre való. Az úr erre így felelt: „Az Értelem előbbre való.” De a beszéd így válaszolt a Létezés Énjének, mondván: „Tulajdon­képpen én teljesítem kívánságaidat”, értvén ez alatt, hogy az Én beszéddel szerzi meg azt, amit kíván. Erre az Én vissza­felelt neki, hogy két értelem van, a „változó” és a „változatlan.” „A változatlan nálam van”, mondá, „a változó a te uralmad alatt” (vagyis a beszéd uralma alatt), az anyagi síkon. „Ez utóbbival szemben te előbbre való vagy.”


    „De mivel, ó te szépséges, személyesen jöttél, hogy velem beszélj (úgy, ahogyan tetted, azaz büszkén), ezért ó Sarasvati! Soha se beszélj (erős) kilélegzés után.” „A beszéd istennő” (Sarasvati Vâch-nak egyik későbbi formája vagy megnyilvánulása (aspect), a Titkos Tudásnak vagy Ezoterikus Bölcsességnek is istennője), valóban mindig a Prâna és az Apâna között maradt. Hanem, ó Nemes! ő Apâna széllel, (éltető levegővel) menve, mint akit űznek. . . Prâna (kilégzés) nélkül, felfutott Pradzsâpati­hoz Brahmâ-hoz) és azt mondta: „Segíts meg, ó szent uram!” Azután újra megjelent Prâna és táplálta a beszédet. És ezért a beszéd sohasem szól (erős) kilégzés után. Mindig zajos, vagy zajtalan. E kettő közül a zajtalan előbbre való, mint a zajos (beszéd) . . . Az (a beszéd), amely a testben Prâna segítségével jő létre, s mely azután Apâna-ba megy át (átváltozik) és azután Udâna-val a (Beszéd fizikai szerveivel) azonosul. . . , végül a Samâna-ban marad („a köldöknél a hang alakjában, mint minden szónak anyagi oka,” mondja Ardzsuna Misra). Így szólt hajdan a beszéd. Ezért az értelem kitűnik változatlanságával és az Istennő (beszéd) változó voltával.”


    Ez a jelképes történet az Okkult törvény lényegét érinti. Ez azt írja elő, hogy hallgatnunk kell, ha olyan titkos és láthatatlan dolgokról tudunk, amelyeket csak a spirituális értelem (a hatodik érzék) tud észlelni és „zajos”, vagyis kiejtett beszéd nem fejezhet ki. Az Anugîtâ-nak ez a fejezete - mondja Ardzsuna Misra - megmagyarázza a Prânâyâma-t, vagyis azt, hogy a jóga gyakor­latokban hogyan szabályozzák a lélegzést. Ez a módszer azonban inkább az alacsonyabb jógához tartozik, ha csak előbb a két magasabb érzéket meg nem szereztük, vagy legalább is nem alkot­tunk róluk tiszta fogalmat. (T. i. hét érzék van, amint ezt ki fogjuk mutatni.) Az úgynevezett Hâtha-t az Arhat-ok mindig helytelenítet­ték, és még most is helytelenítik. Az egészségre káros és magában soha sem fejlődhet Radzsa jógává. Ezt a történetet azért idéztük, hogy megmutassuk, a régi metafizika milyen elválaszthatatlanul kapcsol össze minden érzéket és tevékenységet, akár fizikait, akár értel­mit, értelmes lényekkel, vagyis inkább „Értelmekkel”. Azt az Okkult állítást, hogy az emberben és a természetben hét érzék van, amint az öntudati állapotok száma is hét, megerősíti ugyanannak a munkának VII. fejezete, mely a Pratyâhâra-ról szól. (Pratyâhâra az érzékeknek, Prânâyâma pedig az „éltető szeleknek” vagy a lélegzésnek megakasztása és szabályozása.) A Brâhmana a törté­netben a „hét áldozó pap (Hotris) szervezetéről beszél.” Azt mondja: „Az orr és a szem, és a nyelv, és a bőr, és az ötödik, a fül (vagyis a szaglás, látás, ízlés, tapintás és hallás), az elme és a megértés a hét áldozó pap külön-­külön elhelyezve”; s ezek bár „igen kis területen laknak, még sem veszik észre egymást,” azaz az érzékeknek ezen a síkján egyik sem veszi észre a másikat, -kivéve az értelem. Mert az érte­lem azt mondja: „Nélkülem az orr nem szagol, a szem nem fogad be színt stb. stb. Örök vezére vagyok valamennyi elemnek (azaz érzéknek). Nélkülem az érzékek soha sem élénkek, olyanak, mint az üres hajlék, vagy mint a tüzek, melyeknek lángja kialudt. Nélkülem az összes lények olyanok, mint a félig száraz, félig ned­ves tüzelőfa, azaz nem foghatnak föl tulajdonságokat, vagy tár­gyakat, még ha az érzékek erőlködnek is.”1


    Ez természetesen csak az érzékek síkján vonatkozik az érte­lemre. A spirituális értelem (a személytelen MANAS felsőbb része, vagy megnyilvánulása) nem vesz tudomást a fizikai emberben levő érzékekről. Hogy milyen jól tudták a régiek, hogy az erők viszony­lagosak, és hogy ismerték az észbeli és fizikai képességnek és tevékenységnek a legutóbbi időkben felfedezett valamennyi jelen­ségét, és még sok egyéb rejtélyt is, - az világos lesz előttünk, ha ennek a (filozófiai és misztikus tudás tekintetében) megbecsülhe­tetlen munkának VII. és VIII. fejezetét olvassuk. Ott látjuk az érzékeket, amint civakodnak azon, melyiket illeti meg a felsőbbség, és hogy Brahman-t valamennyi teremtmény urát szólítják fel döntő bírájuknak. „Mindegyiktek a legnagyobb és mégsem a leg­nagyobb", vagy amint A. Misra mondja: a dolgok felett álltok - és mégis egyiktek sem független a másiktól. „Mindegyiken a másik­nak tulajdonsága uralkodik. Mindegyik legnagyobb saját hatás­körében, és valamennyi támogatja egymást. Csak egy a változatlan (élet-szél vagy lélegzés, az úgynevezett „jóga-belégzés”, amely az Egy-nek, vagy Felsőbb ÉN-nek lélegzete). Ez a saját Én (vagy az Énem) felhalmozva a sokban (számos formában).”


    Ez a Lélegzet, Hang, Én, vagy „Szél” (pneuma) a Hét Érzéknek Összefoglalása (Szintézis). Mindannyian mint noumenon-ok kisebb istenségek és ezoterikusan - a hetes és a „HANG Serege.”


    (b) Azután látjuk a Kozmikus anyagot, amint szétszóródik és elemekké alakul, csoportosítva a misztikus négybe az ötödik ele­men - az Éteren, Akâsa burkán belül; Akâsa az Anima Mundi vagy a Kozmosz Anyja. „Pontok, Vonalak, Háromszögek, Kockák, Körök” és végül „Gömbök” - miért és hogyan? Mert, mondja a Magyarázat, ilyen a Természet első törvénye, és mert a Természet általánosságban minden megnyilvánulásában geometrizál. Van egy az anyagban rejlő törvény, - nem csak az ősanyagban, hanem a jelenségek síkján, a mi síkunkon megnyilvánult anyagban is - mely szerint a Természet egymással viszonylagosságba hozza geometriai alakjait és később összetett elemeit is. E törvény mellett nin­cs helye véletlennek, vagy eshetőségnek. Alapvető törvénye az Okkultizmusnak, hogy a természetben nincs nyugalom, vagyis hogy a mozgás nem szünetel.2 Ami nyugalomnak látszik, csupán az egyik formának a másikba való átváltozása; az anyag (substance) változása együtt jár a forma változásával. - Ezt tanítja az Okkult fizika, mely, úgy látszik, jóval megelőzte az „Anyag megmaradása” elvének felfedezését. A IV. Stanza Magyarázata1 azt mondja:


    „Az Anya az élet tüzes Hala. Szétszórja ikráját, és a Léleg­zet (Mozgás) ezeket felmelegíti és kifejleszti. Az (ikra) szemek hamarosan vonzzák egymást, és a pelyheket alkotják az Óceánban (a Tér Óceánjában). A nagyobb csomók egyesülnek, és újabb ikrát fogad­nak be - tüzes pontokat, háromszögeket és kockákat. Ezek megérnek, és a meghatározott időben néhány csomó elválik és gömbszerű alakot ölt. Ezt a folyamatot csak akkor viszik végbe, ha a többi azt meg nem akadályozza. Ezután a * * * számú törvény kezd működni. A Mozgás a (Lélegzet) a forgószéllé válik, és keringésbe hozza őket.”2



    IV. STANZA - Folytatás


    5. . . .* AMELY: - „SÖTÉTSÉG”, A HATÁRTALAN VAGY A NEM-SZÁM, ÁDI-NIDÂNA SVÂBHÂVAT: A (az x, az ismeretlen mennyiség helyett)

    I. AZ ADI-SANAT, A SZÁM, MERT Ő EGY (a).

    II. AZ IGE HANGJA, SVÂBHÂVAT, A SZÁMOK, MERT Ő EGY ÉS KILENC.3

    III. A „FORMA NÉLKÜLI NÉGYZET.” (Arúpa) (b).

    ÉS EZ A HÁROM A -BE (a határtalan körbe) ZÁRVA A SZENT NÉGY, ÉS A TÍZ AZ ARUPA (alanyi, forma nélküli) VILÁGEGYETEM (c); AZUTÁN JÖNNEK A „FIAK”, A HÉT HARCOS, AZ EGY, A KI­HAGYOTT NYOLCADIK ÉS LEHELETE, AMELY A VILÁGOSSÁG-HOZÓJA (Bháskara) (d).


    (a) Adi Sanat”, szó szerint fordítva, az Első vagy az „Ere­deti ős”. Ez a név a kabbalai „Idők Vénjé”-t és a „Szent Aggastyán”-t (Sephira és Adam Kadmon) azonosítja Brahmâ-val, a Teremtővel, akit többi neve mellett, Sanat-nak is hívnak.


    Svâbhâvat a fizikai természet misztikus Lényege, alakítható (plastic) gyökere. Ha megnyilvánult „Számok”; állagának egységé­ben a legmagasabb síkon: a Szám. Ezt az elnevezést a buddhisták használják, és rokonértelmű a négyszeres Anima Mundi-val, a kabbalai „Ősképek Világá”-val, ahonnan „a Teremtő, Formáló és az Anyagi Világok” erednek. A Scintillák vagy Szikrák, a többi különféle világ, melyeket ez a három világ magában foglal. A Világok mind Kormányzóknak vagy Uralkodóknak vannak alárendelve. Ezek Rishi-k és Pitri-k a hinduknál, Angyalok a zsidóknál és a keresztényeknél, és Istenek a Régieknél általában.


    (b) Ez azt jelenti, hogy a „Határtalan Kör” (Zéró) számjeggyé vagy számmá csak akkor válik, ha a kilenc számjegy közül valamelyik megelőzi, és így értékét és erejét (potency) megnyilvánítja. Az Ige vagy a Logosz ugyanis, a HANG-gal és a Szellemmel1 (a tudat forrása és kifejezése) egyesülve, a kilenc számjegy helyett áll, és így a zéróval alkotja a Tizet (Decade), mely magában foglalja az egész Világegyetemet. A háromság al­kotja a Tetraktis-t vagy a Szent Négyet, a körön belül. A Körbe írt négyzet ugyanis a leghatalmasabb valamennyi mágikus ábra között.


    (c) Az „Egy Kitaszított” rendszerünk Napja. Ennek exoterikus változatát a legrégibb szanszkrit írásokban találhatjuk. A Rig Véda-ban Aditi, a „Határtalan” vagy végtelen Tér, egy­értelmű az „Anya-Tér”-rel, és egyidejű a „Sötétség”-gel. Max Müller így fordítja: „a látható végtelen, amit puszta szemmel láthatunk (!!); a végtelen kiterjedés a Földön túl, a felhőkön túl, az égen túl”. Nagyon helyesen nevezik „az Istenek Anyjának”, DÉVA-MATRI-nak, mert az ő Kozmikus anyaméhéből született meg rendszerünknek valamennyi égiteste - a Nap és a bolygók. Ezért képletesen így írják le: „Nyolc Fiú született Aditi testéből; ő megközelítette az Isteneket héttel, de magától eltaszította a nyolcadikat Mârttânda-t” a mi Napunkat. Az Aditya-knak nevezett hét fiú kozmikus vagy csillagászati szempontból, a hét bolygó. S mivel a Nap e számból ki van rekesztve, világos hogy a hinduk tudhat­tak, és tényleg tudtak is egy hetedik bolygóról, anélkül hogy Uranusnak nevezték volna.2 De ezoterikus és teológiai szempontból, hogy úgy mondjam, az Âditya-k eredeti és legrégibb értelmük­ben, a hindu Pantheonnak nyolc és tizenkét nagy Istene. „A hét megengedi a halandóknak, hogy lássák hajlékukat, de önmagukat csak az Arhatoknak mutatják meg”, mondja egy régi közmondás. „Hajlékuk” itt a bolygók helyett áll. A régi Magyarázat jelképes történetet közöl, és ezt meg is magyarázza:


    „Az Anya nyolc házat épített, Nyolc házat Nyolc Isteni fiának, négy nagyot és négy kicsit. Nyolc fényes napot, koruk és érdemeik szerint. Bal-ilu (Mârttânda) nem volt megelégedve, pedig az ő háza volt a legnagyobb. Hozzáfogott (a munkához), amint az óriás elefántok szokták. Belehelte (beszívta) gyomrába fivéreinek éltető levegőjét. Fel akarta falni őket. A négy nagyobb messze távol volt; messze a királyságuk3 szélén. Őket nem rabolta meg (nem érintette) és ők nevettek. Akármit is csinálsz,Uram, bennünket el nem érhetsz, mondák. De a kisebbek sírtak. Panaszkodtak az Anyának. Ő száműzte Bal-i-lu-t Királyságának központjába, ahonnan nem tudott elmozdulni. (Azóta) ő (csak) lesi és fenyegeti őket. Üldözi őket, lassan maga körül forogva; ők hamar elfordulnak tőle, s ő messziről követi az irányt, amelyben testvérei a házukat övező pályán1 haladnak. Ettől a naptól kezdve az Anya testének izzádtsá­gával táplálkozik. Megtölti magát az ő leheletével és hulladékával. Ezért taszította el (az Anya) őt magától.”


    Mivel a „kitaszított Fiú” a Napunk, világos, - amint ezt fent megmutattuk - hogy a „Nap-Fiúk” nem csak a mi bolygóinkra vonatkoznak, hanem általában véve az égitestekre, Surya - aki maga is csak visszatükrözése a Központi Szellemi Napnak - ősképe mindazoknak a testeknek, amelyek utána kifejlődtek. A Véda-kban Loka-Chakshuh-nak - „A Világ Szemé”­nek (a mi bolygói világunk szemének) nevezik, és ő a három főistenség egyike. Egyaránt nevezik Dyaus és* Aditi fának, mert nem tesznek különbséget köztük az ezotérikus jelentésre nézve, vagy e jelentést nem veszik figyelembe. Úgy ábrázolják, hogy hét ló, vagy egy hétfejű ló húzza. A hét ló a hét bolygójára vonatkozik, a hétfejű ló pedig ezeknek az Egy Kozmikus Elemtől való közös eredetére. Ezt az „Egy Elemet” képletesen „Tűz”-nek nevezik. A Véda-k (Haug: Aitareya-Brâhmana-ja is, 1. 1.)** azt tanítják, „hogy a tűz valóban valamennyi istenség.” (Narada az Anugîtâ-ban.)


    A jelképes történet értelme világos, mert mind a Dzyan Könyve Kommentárja, mind a modern tudomány megmagyarázza, ámbár e kettő több részletben eltér egymástól. Az Okkult Tanítás elveti a ködfolt-elméletből keletkezett feltévést, vagyis azt, hogy a (hét) nagy bolygók a Nap központi tömegéből alakultak ki, min­denesetre elveti azt, hogy ebből a mi láthátó Napunkból keletkeztek. A Kozmikus anyag első sűrűsödése természetesen valamely központi mag körül, szülő napja körül történt; de a mi Napunk - így tanítják - az összehúzódó forgó tömegből csupán korábban vált el, mint a többi. S így a Nap idősebb, nagyobb testvérük, s nem apjuk. A nyolc Áditya, „az istenek”, mind az örök állagból (Üstökös anyag2 - az Anya) vagy a „Világ-Anyagból vannak alkotva. Ez egyszersmind az ötödik és a hatodik KOZMIKUS Princípium, és éppúgy az Egyetemes Léleknek Upadhi-ja vagy alapja, amint az emberben, a Mikrokozmoszban - Manas3 Upadhi-ja Buddhi-nak.4


    Egész költemény szól a keletkezés előtti (pregenetic) csatákról, amelyeket a növekedő bolygók megvívtak a Kozmosz végső kialakulása előtt. Ez magyarázza néhány bolygó rendszerének látszólagosan megzavart helyzetét. Mivel egyes bolygók holdjainak síkja fel van billentve, s azért úgy látszik, mintha hátrafelé mozog­nának. (Így van ez pl. Neptunusz és Uránusz holdjainál, pedig azt mondják, hogy e bolygókról a régiek nem tudtak semmit.) Ezeket a bolygókat harcosoknak, Építőknek nevezik, és a római katolikus egyház az égi Seregek vezetőinek tartja őket, ami ugyanezekre a hagyo­mányokra vall. Azt tanítják, hogy a Nap, miután a Kozmikus Térből kialakult, tömegének mélységeibe vont annyi Kozmikus életerőt, amennyit csak bírt, s elnyeléssel fenyegette gyöngébb „testvéreit” még mielőtt a vonzás és taszítás törvénye véglegesen szabályozódott volna. Ez az első bolygók végleges kifejlődése, és a ködfoltok gyűrűképzödése előtt történt. Azután a Nap táplálkozni kezdett „az Anya hulladékából és izzadtságából”; más szóval az Éter­nek („az Egyetemes Lélek lélegzetének”) ama részeiből, amelyek létezéséről és alkatáról a tudomány eddig még teljesen tájéko­zatlan. Sir William Grove (l. Correlation of Physical Forces, 1843, 81. o. és Address to the British Association, 1866.) hasonló elmé­letet fejtett ki. Szerinte: „a rendszerek lassanként átváltoznak légköri hozzáadás vagy elvonás, vagy pedig ködfolt anyagból eredő növeke­dés vagy fogyás útján” . . . és továbbá: „talán a Nap légnemű anya­got sűrít, amint a Térben halad és ekként meleg fejlődik.” Tehát az ősrégi tanítás még ebben a korban is eléggé tudományosnak látszik.1 W. Mattieu Williams felvetette a gondolatot, hogy a Nap a szétterjedt anyagot vagy Étert, amely a Világegyetem hősugarait felfogja, ekképpen tömegének mélységeibe vonja. Ez az Éter kihajtja onnan a korábban sűrített, és melegét vesztette Étert, majd össze­szorul és elveszti melegét, hogy azután maga is ritkított és lehűlt alakban kihajtva, újabb hőmennyiséget nyeljen el (absorb). Fel­tételezi, hogy ezt a hőmennyiséget az Éter ilyen módon leköti, újból sűríti, és a Világegyetemek2 Napjai újra szétküldik.


    Soha a Tudomány nem vetett fel olyan gondolatot, amellyel az okkult tanításokat ennél jobban megközelítette volna. Mert az okkultizmus ezt úgy magyarázza, hogy ez a Mârttânda visszaadta „elhasznált lélegzet”, s hogy ő így az „Anya-Tér” „izzadtságával és hulladékával” táplálkozik. Ami Neptunuszt,3 Szaturnuszt és Jupitert csak kevéssé érinthette, az olyan aránylag kis „Házakat”, mint Merkurt, Vénuszt és Marsot megölte volna. Mivel Uránuszt nem ismerték a tizennyolcadik század vége előtt, a jelképes történet­ben említett negyedik bolygó neve egyelőre még rejtély marad előttünk.


    (d) Mind a „hét”„Lélegzetét”Bhâskara-nak (világosságot hozó) nevezik, mert ők (a bolygók) eredetükben valamennyien üstökö­sök és napok voltak. Az Elsődleges Káoszból (ez most a fel nem oldható köd­foltok noumenonja) Manvantarikus életté fejlődnek ki azáltal, hogy az örök anyag legelső megkülönböződései (differentiations) össze­csoportosulnak, és felhalmozódnak. A Magyarázat szépen fejezi ki: „S így a Világosság Fiai, a Sötétség Szövedékébe öltöztek.” Kép­letesen „Égi Csigák”-nak nevezik, mert (számunkra) alak nélküli ÉRTELEM-jeik (Intelligences) láthatatlanul laknak csillag és boly­gói otthonukban, és ezeket úgyszólván a hátukon viszik magukkal. Amint látjuk, a régi csillagászok, még Kepler, Newton, Leibnitz, Kant, Herschel és Laplace előtt, hangsúlyozták, hogy valamennyi égitest és bolygó eredete közös. Hő (a lélegzet), vonzás és taszítás - a mozgás három nagy tényezője - azok a feltételek, amelyek mellett ennek az ősi (primitive) családnak valamennyi tagja születik, fejlődik és meghal, hogy újra szülessen „Brahmâ egy Éjjele” után. Ilyen éjjelen az örök anyag időszakonként visszaesik ősi, meg nem különböződött állapotába. Ennek természetéről a legritkább gázok sem adhatnak fogalmat a mai fizikusnak. Az ősatomok láthatat­lan szikrái, eleinte Erőknek központjai, molekulákba különböződnek, és - fokozatosan tárgyszerűségbe (objectivity) lépve - Napokká válnak, légneművé, ragyogóvá, kozmikussá. Az egy „forgószél” (vagy mozgás) végül megadja az alakba való ösztönzést és a kezdő mozgást, s ezt a sohasem pihenő Lélegzetek - a Dhyan Chohan-ok szabályozzák, és tartják fenn.




    IV. STANZA - Folytatás


    6. . . . AZUTÁN A MÁSODIK HÉT, EZEK A HÁROM- (Ige, Hang és Szellem) NEMZETTE LIPIKÁK. AZ ELUTASÍTOTT FIÚ EGY, A „FIA-NAPOK” SZÁMTALANOK.


    A Lipikák lipi „írni” szótól ered. Betű szerint annyit jelent, mint az „Írók”.1 Misztikus értelemben ezek az Isteni Lények Karmával - a Kiegyenlítés Törvényével - kapcsolatosak. Ők ugyanis a Feljegyzők vagy Évkönyvírók, s az Asztrális Fény (számunkra láthatatlan) tábláira „róják az örökkévalóság nagy képtárát”. - Ez hűséges feljegyzése (record) az ember minden tettének, sőt még gondolatának is - mindennek, ami volt, van, vagy valaha lesz a jelenségekben megnyilvánuló Világegyetemben. Ez az isteni és láthatatlan festmény az ÉLET KÖNYVE, amint az „Isis”-ben mon­dottuk. A Lipikák vetítik a Világegyetem tervét a passzív Egyetemes Elméből a tárgyszerűségbe (objectivity), s az Építők e terv sze­rint építik fel újból a Kozmoszt minden Pralaya után. Ők a Jelenlét Hét Angyalának felelnek meg, ezeket a keresztények mint a Hét „Bolygó Szellem”-et vagy a „Csillagok Szellemei”-t ismerik. Ők közvetlen másolói az Örök Gondolatalkotásnak - vagy az „Isteni Gondolat”-nak, ahogy Platón nevezi. Az Örök Feljegyzés nem képzelet-szőtte álom, mert ugyanazokkal a feljegyzésekkel találkozunk a durva anyag világában is. Dr. Draper mondja:


    „Árnyék sohsem esik falra anélkül, hogy azon állandó nyomot ne hagyna; ez láthatóvá is válik, ha megfelelő eljárást alkalmaz­nak . . . Lehet, hogy barátaink arcképei, vagy tájképek szemünk elől el vannak rejtve az érzékeny lemezen, de azonnal megjelennek, ha megfelelő előhívót alkalmazunk. Az ezüstös vagy üveges lemezen egy-egy szellem (spectre) van elrejtve mindaddig, amíg csak bűvészetünkkel (necromancy) elő nem hívjuk a látható világba. Legmeghittebb (privat) szobánk falain ott, ahová kizártnak tartjuk, hogy hívatlan tekintet behatolhasson, és magányunkat valaha meg­szentségteleníthesse, megvannak tetteink nyomai, árnyékképei mindannak, amit cselekedtünk.”2


    Dr. Jevons és Dr. Babbage azt tartják, hogy minden gon­dolat elmozdítja helyükből az agy részecskéit és mozgásba hozva, szétszórja őket a Világegyetemben, és azt is gondolják, hogy „a létező anyagnak minden részecskéje szükségszerű feljegyzése mindnek, ami történt.” (Principles of Science II. k. 455 o.) Így a régi tanítás polgárjogot kezdett szerezni a tudós világ elmélkedéseiben.


    A negyvenkét „Becslő”, akik Amenti birodalmában, mint a Lélek vádlói, Osiris előtt állnak, az istenségek ugyanazon osztályába tartoznak, mint a Lipikák. Párhuzamot is vonhatnának közöttük, ha jobban megértenék az egyiptomi istenek ezoterikus jelentését. A hindu Chitra-Gupta, Agra-Sandhani-nak nevezett, fel­jegyzéséből számol be minden egyes Lélek életéről; a „Becslők” a beszámolót az elhalt szívéből olvassák, s ez (akár) Yama, Minos, Osiris vagy Karma előtt nyitott könyvvé válik. Ők mind csak után­zatai és változatai a Lipikáknak és Asztrális Feljegyzésüknek. A Lipikák azonban nem a Halállal, hanem az Örök Élettel össze­függő istenségek.


    A Lipikák kapcsolatosak minden ember sorsával és minden gyermek születésével. Minden gyermek élete ugyanis már az Asztrális Fényben van megrajzolva, - nem mint végzete, hanem csak azért, mert mind a jövő, mind a MÚLT, örökké a JELEN-ben él. Ezért mondhatjuk a Lipikákról azt is, hogy befolyást gyakorol­nak a Csillagjóslás Tudományára (Science of Horoscopy). S el kell ismernünk, hogy e tudomány megbízható, akár akarjuk, akár nem. Mert, amint a Csillagjóslás (Astrology) egyik modern tudósa (adept)* megjegyzi:


    A fényképezés most már oly csillagok, és bolygók milliárdjait rögzíti meg, amelyeket eddig a legerősebb távcsővel sem tudtak felfedezni. Ez azt mutatja, hogy a csillagrendszer vegyi hatással van a készülék érzékeny leme­zére. Így könnyebben megérthetjük, hogyan lehet a gyermek születésekor a naprendszer is befolyással agyvelejére - mely még minden benyomástól ment - egész határozottsággal és aszerint, hogy akkor az állatöv (zodiac) milyen csillagképe áll a zeniten.







    V. STANZA
    FOHAT: A HÉTSZERES HIERARCHIÁK GYERMEKE


    1. A LEGELSŐ HÉT, A BÖLCSESSÉG SÁRKÁNYÁNAK HÉT ELSŐ LÉLEGZETE, SZENT KÖRFORGÁSÚ LEHELETÜKKEL, AMIKOR ITT AZ IDEJE, A TÜZES FORGÓSZELET HOZZÁK LÉTRE (a).


    (a) Ez a Stanza talán a legnehezebben magyarázható vala­mennyi között. Nyelvezetét csak az érti, aki alaposan ismeri a keleti jelképes kifejezésmódot és ennek céltudatosan homályos nyelvezetét. Bizonyára felmerül a kérdés: Hiszik-e az okkul­tisták, hogy mindezek az „Építők”, „Lipikák” és „Világosság Fiai” - Lények, vagy ezek csupán szóképek-e? Erre vilá­gosan válaszolhatunk: „Ha nem is tekintjük a képeket, melyekkel az Erőket személyesítik, mégis el kell fogadnunk, hogy ezek a Lények léteznek, hacsak nem akarjuk tagadni azt, hogy a fizikai emberiségen belül szellemi emberiség is él. Mert ezeknek a Világosság Fiainak seregei és az ISMERETLEN MINDEN első megnyilvánult Sugarának „Elme szülte Fiai” a szellemi embere igazi gyökere.” Hacsak nem akarunk hinni abban a filozófiaellenes tételben, hogy minden ember születésénél külön lélek teremtetik, - s hogy így e lelkekből „Ádám” óta, nap-nap mellett, újabb tömeg özönlik be, - akkor el kell fogadnunk az okkul­tizmus tanítását. Ezt a maga helyén meg fogjuk magyarázni. Néz­zük tehát, hogy mi lehet a Stanza okkult* jelentése.


    A Tanítás szerint, - még a legmagasabb - a Szellemi Elsődleges Intelligenciáknak is át kell haladniuk az ember-állapoton, hogy istenivé, teljesen öntudatos istenné váljanak. De ha azt mondjuk: emberi-állapot, ez nemcsak a mi földi emberiségünkre vonatkozik, hanem azokra a halandókra is, akik bármely világban laknak, vagyis azokra az értelekre, akik elérték a megfelelő egyensúlyt anyag és szellem között, amelyet mi elértünk. Elértük, amikor elhagytuk a Negyedik Kör Negyedik Gyökérfajának közép­pontját. Minden Lénynek, személyes tapasztalás útján, maga magá­nak kellett megszereznie a jogot, hogy istenivé váljék. Biztos, hogy Hegel, a nagy német gondolkozó, ismerte ezt az igazságot, vagy intuitív módon megérezte, amikor azt mondta, hogy az Öntudatlan csupán azért fejlesztette ki a Világegyetemet, „mert remélte, hogy ezáltal tiszta öntudatra tesz szert”, más szóval, hogy EMBERRÉ lesz! Mert ez annak a gyakran ismétlődő Purâna-i mondatnak is rejtett értelme, amely szerint Brahmâ-t állandóan az „a vágy indítja, hogy teremtsen.” Ez magyarázza meg a következő mondás rejtett kabbalai jelentését is: „A Lélegzetből kő lesz; a kőből növény; a növényből állat; az állatból ember; az emberből szellem és a szellemből isten.” Az Elmeszülte Fiúk, a Rishi-k, az Építők stb. más világokban és az előző Manvantarak-ban mind emberek voltak, - akármilyen is volt formájuk vagy alakjuk.


    Mivel ez a tárgy rendkívül misztikus, épp azért igen nehezen magyarázhatjuk meg minden részletében és vonatkozásában. Az evolú­ciós teremtésnek egész rejtélye foglaltatik benne. A Slokának egy vagy két mondata élénken idézi emlékezetünkbe a Kabbala-ban foglalt hasonló mondásokat és a Király-zsoltáros (CIV.)** nyelvezetét, mert mind a kettő, ha Istenről beszél, úgy mutatja őt, mint „aki a szeleket teszi követőivé” és „a lángoló tüzet szolgáivá.” De az ezoterikus tanításban ezt a mondást képletesen használják. A „tüzes Szél”*** a fehér-izzásban levő Kozmikus por, amely csupán mágnesesen követi a „Teremtő Erők” irányító gondolatát, mint a vasreszelék követi a mágnest. Mégis ez a kozmikus por valamivel több, mert a Világegyetem minden atomja az öntudat lehető­ségét (potentiality) foglalja magában, és mint Leibnitz Monádjai önmagában és a maga számára egy Világegyetem. Atom is, angyal is.


    Itt meg kell jegyeznünk, hogy a modern Evolúciós-iskola vezető tudósainak egyike, A. R. Wallace, tulajdonképpen helyesli az itt kifejtett egész gondolatot, amikor kifejti, hogy a „termé­szetes kiválasztás" nem lehet a fizikai ember fejlődésének egyetlen tényezője. Azt tartja, hogy az ember fejlődését olyan magasabb Értelmiségek irányították és mozdították elő, akiknek közreműkö­dése szükséges tényező a Természet rendjében. De ha már elfogadtuk ezen lények működését az egyik helyen, akkor csupán logikai következtetés, hogy azt messzebbre is kiterjesszük. Éles határvonalat itt nem húzhatunk.



    STANZA - Folytatás


    2. AKARATUK HIRNÖKÉVÉ TESZIK (a). A DGYU FOHAT-TÁ LESZ, AZ ISTENI FIAKNAK GYORS FIA, KIKNEK FIAI A LIPIKÁK,1 KÖRBEN FUTVA TELJESÍTI KÜLDETÉSÉT. FOHAT A PARIPA ÉS A GONDOLAT A LOVAS, (azaz: Fohat irányító gondolataiknak befolyása alatt van). MINT A VILLÁM SURRAN ÁT A TÜZES FELHŐKÖN (kozmikus ködök) (b); HÁRMAT, ÖTÖT ÉS HETET LÉP A HÉT FELSŐ ÉS A HÉT ALSÓ (a leendő világ) RÉGIÓN ÁT. FELEMELI HANGJÁT ÉS HÍVJA A SZÁMTALAN SZIKRÁT, (atomokat) ÉS EGYMÁSHOZ FŰZI ŐKET. (c)


    (a) Ez mutatja, hogy a „Legelső Hét” Váhan-jának (az eszköz vagy a megnyilvánult alany (subject), mely az őt irányító Erő jelképévé lesz) használja Fohat-ot, s ezért nevezik „Akaratuk Hírnökének” - a „tüzes forgószél”-nek.


    A kifejezés - „Dgyu Fohat-tá lesz” - nem szorul magyarázatra. Dgyu az egy igazi (mágikus) tudás vagy Okkult Bölcsesség, és mivel örök igazságokkal és ősokokkal foglalkozik, majdnem mindenhatósággá lesz, ha a helyes irányban alkalmazzák. Ellen­téte Dgyu-mi, az, ami csak érzékcsalódásokkal (illusions) és hamis látszatokkal foglalkozik, mint a mi ezotérikus, modern tudo­mányunk. Dgyu itt a Dhyani Buddha-k összesített bölcsességének kifejezése.


    (b) Minthogy az olvasó talán nem ismeri a Dhyani Buddha­-kat, jó lesz, ha most mindjárt megmondjuk, hogy az orientálisták szerint, öt Dhyani Buddha van. Ők a „mennyei” Buddhák, és az emberi Buddhák ezeknek a megnyilvánulásai a forma és az anyag világában. Ezoterikusan azonban hét Dhyani Buddha van; ezek közül eddig csak öt nyilvánult meg2 és kettő még eljövendő a hatodik és hetedik gyökérfajban. Ők úgyszólván örök ősképei az ezen a földön megjelenő Buddha-knak, s ezek mindegyikének megvan a saját isteni ősképe. Így p. o. Gautama Sâkyamuni-nak a Dhyani Buddha-ja: Amitâbha, s általa nyilvánul meg, valahány­szor ez a nagy Lélek testet ölt a földön. Így tett Tzong-Kha-pa3 esetében is. Mint a hét Buddha összefoglalása (synthesis), Avalôkitéswara az első Buddha (a Logosz) volt és Amitâbha benső Istene Gautama - nak, akit Kínában Amita (-Buddha)-nak neveznek. - Ők, amint Rhys Davids helyesen mondja, minden földi, halandó Buddha „dicsőséges másai a misztikus világban, akik felszabadultak ezen anyagi élet lealázó körülményei alól. Ők a felszabadult Mánushi-Buddhá-k, hivatottak kormányozni a Földet ebben a Körben. Ők az „Elmél­kedés Buddhá-i” és mindegyikük Anupâdaka, (szülő nélküli), - azaz isteni lényegből, önmagából született. Az exoterikus tanítás azt mondja, hogy minden Dhyani-Buddhá-nak megvan az a képes­sége, hogy önmagából egy hasonlóan isteni fiút teremtsen - egy Dhyani-Bodhisattva-t. Ez a Mánushi (emberi) Buddha halála után elvégzi ez utóbbinak munkáját. Már most ez a tanítás azon a tényen alapszik, hogy a jelölt (candidate) valóban Bodhisattva lesz, azzá teszi őt a Nagy Beavató (High Initiator). Mert ezt a legma­gasabb beavatást olyan valaki végzi, akit beárnyékol „Buddha Szelleme”. (Az orientálisták azt hiszik, hogy Buddha teremtette az öt Dhyani Buddhá-t!).


    (c) Fohat-tal kimerítően kell foglalkoznunk, mivel egyike a legfontosabb szereplőknek, sőt talán a legfontosabb az ezoterikus Kozmógoniában. A későbbi mitológiától nagyon eltérő legrégibb görög Kozmogóniában, Eros az elsődleges (primeval) háromságnak (Chaos, Gaea és Eros) harmadik személye. Eros ugyanaz, mint a kabbalai Ain-Soph, (mert Chaos annyi min TÉR, χαινο, khaino, „űr”), a Határtalan MINDEN, Shekinah, és az Idők Vénje, vagy a Szent Lélek. Így Fohat is más a még meg nem nyilvánult Világegyetemben és más a jelenségekben megnyilvánult és Kozmikus Világban. Ebben Fohat az az Okkult, villamos, életadó erő, mely a Teremtő Logosz Akara­tából egyesíti és összehozza az összes formákat, mert megadja nekik az első ösztönzést, mely idővel törvénnyé válik. De a meg nem nyilvánult Világegyetemben Fohat nem ez, amint Eros sem a későbbi, csillogó szárnyú Cupido, vagy a SZERELEM. Fohat-nak még semmi köze sincs a Kozmoszhoz, mert a Kozmosz meg nem született, és az istenek még alszanak az „Atya-Anya” ölében. Fohat elvont filozófiai eszme. Magától még nem hoz létre semmit, ő csupán az a potenciális teremtő erő, amelynek tevékenysége folytán, valamennyi jövendő jelenségnek NOUMENON-ja, úgyszól­ván megoszlik, hogy misztikus érzék feletti folyamatban újra egyesüljön, és kibocsássa a teremtő sugarat. Mikor az „Isteni Fiú” előre tör, akkor Fohat a hajtóerővé lesz, a tevékeny Erővé, mely okozza, hogy az EGY, KETTŐVÉ és HÁROMMÁ válik - a megnyilvánulás Kozmikus síkján. A hármas Egy megkülönböződik a sokba, és azután Fohat átalakul azzá az erővé, amely az elemi atomokat összehozza, és csoportosulásra, és egyesülésre készteti. Ennek az ősi tanításnak visszhangját megtaláljuk a korai görög mitológiá­ban. Erebos és Nyx a Chaos-ból születnek, viszont ők, Eros tevé­kenysége folytán, szülik Aether-t és Hemera-t, - a felsőbb világok és az alsóbb vagy földi világok világosságát. A Sötétség szüli a világosságot. A Purânâ-kban is látjuk, hogy Brahmâ „Akarata”, vagy kívánsága a teremtésre irányul, és Sanchoniathon főníciai kozmogóniája azt tanítja, hogy a Kívánság, (póthosz), a teremtés princípiuma.


    Fohat közeli kapcsolatban van az „EGY ÉLET”-tel. Az Isme­retlen Egy-tő1, a Végtelen ÖSSZESSÉG-től, árad ki a megnyilvánult EGY, vagyis az időszakonként megjelenő, Manvantarikus Istenség. És ez az Egyetemes Elme. Ha el van választva ősforrásától, akkor a nyugati kabbalisták szerint, ő a Demiurgos vagy a teremtő Logosz, és a hindu vallásban a négyarcú Brahmâ. Összességében, - ha az ezoterikus tanításban úgy tekintik, mint a megnyilvánult Isteni Gondolatot, - a magasabb teremtő Dhyan Chohan-ok Seregeit kép­viseli. Az Egyetemes Elme fejlődésével egyidőben Adi-Buddha-nak - az Egy Fenségesnek és öröknek - rejtett bölcsessége is meg­nyilvánul, mint Avalôkiteswara (vagy megnyilatkozott Isvara). Ez az egyiptomiaknál Osiris, a Zoroaszter-követőknél Ahura Mazda, a hermetikus filozófusnál a Mennyei Ember, a platonistáknál a Logosz és a vedantistáknál Átman.1 A megnyilvánult Bölcsesség vagy Mahat hatása alatt - Mahatot képviseli ez a számtalan szellemi Energia-központ a Kozmoszban - az Egyetemes Elme vissza­tükröződése áttárgyiasul (becomes objectively), a buddhista ezoterikus filozófus szerint, Fohat-tá. Az Egyetemes Elme a Kozmikus gon­dolatalkotás és az az intellektuális Erő, mely az ilyen gondolat­alkotást kíséri. Fohat végig surran AKÂSA hét princípiumán, és - amint mondottuk - a megnyilvánult állagra, vagyis az Egy Elemre hat, szétkülönbözteti (differentiates) Energiaközpontokra, s ezzel megindítja a Kozmikus Fejlődés törvényét. Ez azután, az Egyetemes Elme Gondolatalkotásának (Ideation) engedelmeskedve, létrehozza a létezés (being) mindmegannyi különféle állapotát a megnyilvánult Naprendszerben.


    A Naprendszer, melyet ezek a tevékenységek létrehoztak, hét Princípiumból áll, mint minden egyéb ezeken a központokon belül. Így tanítja ezt a Himaláján-túli Ezotéria. Azonban minden filozófia saját módja szerint osztja fel ezeket a princípiumokat.


    Fohat tehát a megszemélyesített elektromos életerő, valamennyi Kozmikus Energiát összekötő, transzcendentális Egység, a láthatatlan, valamint a megnyilvánult síkokon. Hatása - mérhetet­len arányban - hasonlít egy, AKARAT létrehozta, élő Erőhöz azokban a jelenségekben, amelyekben a látszólag alanyi hat a lát­szólag tárgyira, s azt cselekvésre készteti. Fohat nemcsak élő jel­képe ennek az Erőnek, nemcsak magában foglalja ezt az Erőt, de az okkultisták Lénynek (Entity) tekintik, - mert az erők, melyekre hat, kozmikusak, emberiek és földiek, és megfelelő befolyással vannak mindezeken a síkokon. A földi síkon hatása érezhető abban a magnetikus és hatóerőben, melyet a magnetizáló erős kívánsága hoz létre. A Kozmikus síkon, benne van az alkotóerőben, mely a dolgok kialakításában - a bolygó-rendszertől a szent János bogárig, s az egyszerű százszorszépig - végrehajtja a Természet elméjében vagy az Isteni Gondolatban rejlő tervet a dolgok fejlődésében és növekedésében. Fohat metafizikai értelemben, az istenek tárgyia­sult gondolata; a „testté vált Ige” egy alacsonyabb fokon és hírnöke a Kozmikus és emberi gondolatalkotásnak: a hatóerő az Egyetemes Életben. Másodlagos megnyilvánulásában Fohat a Nap-Energia, a villamos életadó fluidum1 és a fenntartó negyedik princípium, úgy­szólván a Természet állati Lelke vagy - az elektomosság. Indiában Fohat Vishnu-val és Surya-val kapcsolatos, Vishnu Istennek korábbi szerepével, mert Vishnu a Rig-Véda-ban nem nagy isten. A név Vishnu, vish „áthatni” gyökérből származik, és Fohátot az „Átható”-nak és a kézművesnek nevezik, mert ő formálja az atomokat a nyers anyagból.2 A Rig Véda szent szövegeiben Vishnu is a „Nap-Energiának megnyilvánulása”. Úgy írják le, hogy három lépéssel átmegy a Világegyetem Hét birodalmán, és így a védai Isten nem nagyon hasonlít a későbbi idők Vishnu-jához. Ezért a kettő3 ebben az egy szerepben azonos, s egyik a másiknak utánzata.

    A „három és hét” lépés épp úgy vonatkozik az emberlakta Hét gömbre, melyről az ezoterikus tanítás szól, mint a Föld hét birodalmára (regions). Bárhogyan tagadják is az olyanok, akik orientalistáknak tartják magukat, az exoterikus hindu szentírások határozottan hivatkoznak a mi bolygói láncunk hét világára vagy gömbjére. De hogy milyen különösen függnek össze mindezek a számok más kozmogóniák ugyanolyan számaival, és azok jel­képeivel, azt láthatjuk azokból az összehasonlításokból és pár­huzamokból, melyeket a régi vallások tanulmányozói vontak. A Rig Véda-ból idézett „Vishnu három lépését”, „a Világegyetem hét birodalmán át” különféleképpen értelmezték a magyarázók. Szerintük kozmikusan „a tüzet, villámot és a Napot” jelenti, és hogy Vishnu a lépéseket a Földön, e légkörben és az égen tette; úgy is magyarázták, hogy ez a törpének (Vishnu megtestesülése) „három lépése”*. Noha Aurnayábha mélyebb filozófiával - és csillagászati értelemben igen helyesen - úgy értelmezi, hogy ezek a lépések a Nap különféle állását jelentik: a napkeltét, a delet és a napnyugtát. Csak az ezoterikus filozófia magyarázza ezt meg világosan, ámbár a Zohar is nagyon filozófikusan és érthetően fejezi ki. Megmondja, és világosan kimutatja, hogy kezdetben az Elóhim-okat (Alhim) Echód-nak**, „egy”-nek vagy „az Istenség egy a sokban” nevezték. Ez nagyon egyszerű eszme panteisztikus felfogásban (a panteizmus filozófiai értelemében természetesen). Azután jött a változás: „Jehovah az Elóhim.” Így egyesítették a többet, és megtörtént az első lépés a monoteizmus felé. S most térjünk át a kérdésre: „Hogyan lesz Jehovah-ból Elóhim?” A válasz ez: „Három lépéssel" alulról. Az értelme világos.1


    Ezek a lépések kölcsönösen és viszonylagosan jelképezik a Szellemet, a Lelket és a Testet (az EMBER-t). Jelképei a körnek is, mely Szellemmé, a Világ Lelkévé és annak testévé (vagy a Földdé) alakult át Ain-Soph kilépve a Végtelenség Köréből, melyet ember fel nem foghat, „Egy”-gyé - az ECHOD-dá, az EKA-vá, az AHU-vá válik. (Ain-Soph a Kabbalában ugyanazt jelenti, mint Para­brahm, mint a mazdeanok Zeroana Akerne-ja, vagy mint bármely más „FELISMERHETETLEN.”) Azután Ő (vagy ez) (he or it) fejlődés útján, átalakul az Eggyé a sokban, a Dhyani-Buddha-kká, az Elohim-okká, vagy az Amshaspend-ekké, és a harmadik lépéssel a test vagy „Ember” teremtésébe ér. És az ember vagy Jáh-Hovah, a „hím-nő”, benső isteni lénye, a metafizikai síkon újra Elohim-mé válik.


    A kabbalai eszme azonos az Ősidők Ezoteriájával. Ez az ezo­téria valamennyinek közös tulajdona és nemcsak az Árja 5.-ik faj, vagy pedig számos alfajai valamelyikének sajátja. Nem tarthatják sajátjuknak sem az úgynevezett turániaiak, sem az egyiptomiak, kínaiak, kaldeusok, sem pedig az ötödik gyökérfaj hét alfajának valamelyike, hanem valójában a harmadik és negyedik gyökérfajé. Ettől származott az ötödik faj Magva, a legkorábbi Árják. A Kör minden népnél jelképe volt az Ismeretlennek – „a Határtalan Tér”-nek, absztrakt ruhája egy örökké jelenlevő elvont­ságnak - a Megismerhetetlen Istenségnek. Ábrázolja a korlátlan Időt az Örökkévalóságban. A Zeroana Akerne szintén: az „isme­retlen Idő Határtalan köre.” Ebből a körből árad ki a sugárzó vilá­gosság - az Egyetemes NAP vagy Ormazd1 - és ez utóbbi azonos Kronos-szal, aeoli formájában, a kör formájában. Mert a kör Sar és Saros vagy cikkely, és ő volt az a babiloniai Isten, aki­nek kerek látóköre látható jelképe volt a láthatatlan­nak. A Nap pedig az az EGY Kör volt, amelytől a Kozmikus gömbök származtak, és róla azt tartották, hogy ezeknek vezére. Zero­ana, Vishnu-nak köre, vagy csakrája s ez a rejtélyes jelkép egy misztikus meghatározása szerint „olyan görbe vonal, melynek legkisebb része is, bármerre meghosszabbítva, végül mindig önma­gába tér vissza, és egy és ugyanazt a görbe vonalat alkotja - vagyis azt, amit mi a körnek nevezünk.” Nem lehet ennél jobb meg­határozást adni az Istenség természetes jelképéről, és szemmel­látható természetéről. Az Istenség kerülete mindenütt van (a határtalan), és ennélfogva központja is mindenütt van; más szóval a Világegyetem minden pontjában. A láthatatlan Istenség ennélfogva a Dhyan-Chohan-ok is, vagy a Rishi-k, a legelső hét és a kilenc, az őket egyesítő egység nélkül és tíz, ezzel együtt. Ebből lép az Istenség (It)2 az Emberbe. Visszatérve a IV. Stanza Magyarázatához (4), az olvasó meg fogja érteni, hogy miért van a Himaláján túli Csakra-ba rajzolva a ∆, , (háromszög, első vonal, négyszög, második vonal és ötszög, ponttal a középen; így: vagy más változatban), és hogy másrészt miért adja az Elóhím-ek kabbalai köre, ha a םיהלא (Alhim vagy Elóhím) szó betűit számértékükben olvassuk, a híres 13514 számot, vagy anagramma útján, a 31415-t - a csillagászati π (pi)-t. Ez a Dhyáni Buddhá-k, a Geber-ek, a Gebórím, a Kabiri-k és az Elóhím rejtett jelentése. Mindezek „nagy emberek”-et, „Titánokat”, „Mennyei Embereket” jelentenek, és a földön „az óriásokat.”


    A Hét minden népnél szent szám volt. De egyik sem alkal­mazta fiziológiai szempontból anyagiasabb célokra, mint a héberek. Ezeknél a 7 főleg a nemző szám volt, 9 pedig a hím ható szám, (causative number) és a kabbalisták kimutatják, hogy a két szám צע (90, 70)-t, vagy étz-ot, - „Éden Kertjének Fáját”3, a negye­dik faj „kettős hermafrodita vesszőjét” alkotja. A hinduknál és általában az árjáknál ellenben sokfélét jelentett, és majdnem kizárólag tisztán metafizikai és csillagászati igazságokra vonatkozott.4 Rishi­-jeik és isteneik, démonjaik és hőseik történeti és erkölcsi jelentő­ségűek és az árják soha sem építették vallásukat tisztán fiziológiai jelképekre, ahogyan ezt a régi héberek tették. Erről meggyőznek az exoterikus hindu szent írások. Hogy ezek az elbeszélések csak ámítások (blinds), kiderül abból, hogy egymásnak ellentmondanak. Majdnem minden Purâna-ban és hőskölteményben más beállítás­ban találhatók. Ha ezoterikusan olvassuk, - valamennyi ugyanazt jelenti. Így egyik elbeszélés felsorol hét világot, kizárva az alsóbb világokat, amely szintén hét. Ennek a tizénnégy felsőbb és alsóbb világnak semmi közük a hetes lánc osztályozásához, ezek a tisztán éterikus, láthatatlan világokhoz tartoznak. Ezeket másutt fogjuk figyelemre méltatni. Jelenleg elegendő utalnunk arra, hogy szándékosan emlegetik őket a lánchoz tartozóknak. „Egy másik felsorolás a hét világot így nevezi el: föld, ég, menny­ország, középső birodalom, születési hely, áldottak háza és igazság hajléka. Ez a felsorolás „Brahmâ Fiait” a hatodik világba helyezi, és azt állítja, hogy az ötödikben, vagy Dzsana Loka-ban születnek újra az általános tűzvészben elpusztult állatok.” (L. Dowson: Hindu Classical Dictionary.) Néhány igazi ezoterikus tanítást a „Szimbo­lizmusról" szóló fejezetben adunk. Aki megérett rá, az meg fogja érteni rejtett jelentését.



    V. STANZA - Folytatás


    3. Ő AZ IRÁNYÍTÓ SZELLEMÜK ÉS VEZETŐJÜK. AMIKOR MUNKÁJÁT MEG­KEZDI, SZÉTVÁLASZTJA AZ ALSÓBB VILÁG (ásványi atomok) SZIKRÁIT, AMELYEK RAGYOGÓ HAJLÉKUKBAN (gázfelhők) LEBEG­NEK, ÉS ÖRÖMÜKBEN MEGREZDÜLNEK, ÉS EZEKBŐL FORMÁLJA A KEREKEK CSÍRÁIT. A TÉR HAT IRÁNYÁBAN HELYEZI EL ŐKET, ÉS EGYET A KÖZÉPRE - A KÖZPONTI KEREKET (a).


    (a) A „Kerekek” - amint már magyaráztuk - azok az erő­központok, amelyek körül a legelső Kozmikus anyag kiterjeszkedik, és miután áthaladt a sűrűsödés mind a hat fokozatán, gömbszerű alakot vesz fel, és végül glóbuszokká, vagyis gömbökké alakul át. Az Ezoterikus Kozmogónia egyik alapvető dogmája, hogy az élet Kalpa-inak (vagy korszakainak) idején a MOZGÁS, mely a Pihenés korszakai alatt minden szunnyadó „atom­ban ott lüktet, és rajtuk átrezdül”1 (Dzyan Magyarázat.), a Kozmosz új „Nap”-ra való ébredésétől kezdve, mind jobban keringő mozgásra hajlik. - Az „Istenség FORGÓSZÉLLÉ válik”.


    A kerekeket Rotae-nak is nevezik, - az égi gömböket moz­gató kerekeinek, amelyek a világ teremtésében részt vesznek, ha a csillagok vagy bolygók éltető princípiumáról van szó. Mert a Kabbala-ban az Ophannim*-ek képviselik őket, akik a Csillagok és Éggömbök angyalai, és ezeknek éltető lelkei. (L. Kabbala Denudata, „De Anima” 113. o.)


    Az a törvény, hogy az elsődleges anyagban örvénylő mozgás van, a görög filozófia legrégibb fogalmai közé tartozik, e filozófia első, történelmi bölcsei majdnem mind a Misztériumok Beava­tottjai voltak. A görögök az egyiptomiaktól vették át, s ezek a kaldeusoktól, akik tanítványai voltak az ezoterikus iskolába tartozó Brahminoknak. Leukipposz és abderai Demokritosz - a Mágusok tanítványa - azt tanították, hogy az atomoknak és égi gömbök­nek ez a körforgása örök időktől fogva megvolt.1 Hiketasz, Herak­leidész, Ecphantosz, Pythagorasz és valamennyi tanítványa a Föld forgását tanították. Az indiai Aryabhata, aztán Aristarchosz, Szeleukosz és Archimédesz, épp oly tudományosan számították ki a Föld keringését, akár csak a mai csillagászok. Anaxagorasz ismerte az Elemi Örvények elméletét, és helyben hagyta 500 évvel Kr. e. vagyis majdnem 2000 évvel előbb, mint ahogy ezt Galileo, Descartes, Swedenborg és végül, csekély módosítással, Sir W. Thomson újra hangoztatták. (Lásd „On Vortex Atoms” c. művét.) Ha igazságosak akarunk lenni, látnunk kell, hogy mind ez a tudás az ősrégi tanítás visszhangja. Ezt a tanítást kíséreljük most megmagyarázni. Hogy a legutóbbi századok emberei hogyan jutottak ugyanazokra az eszmékre és következtetésekre, amelyeket megdönthetetlen igazságokként a titkos Adyta-ban tanítottak évezre­dekkel ezelőtt, ez olyan kérdés, amellyel külön foglalkozunk. Egyeseket a fizika tudományában tett természetes haladás és az egyéni megfigyelés vezetett. Mások, - p, o. Kopernikusz, Sweden­borg és még néhányan, noha igen tanult férfiak voltak, tudá­sukat sokkal inkább intuitív, mint a szokott módon, rendszeres tanulmányozás útján megszerzett, gondolatoknak köszönhették.2


    A „Tér Hat iránya” itt a „Kettős Háromszöget” jelenti, ez a tiszta Szellem és Anyag, az Arupa és a Rupa egybekapcsolódása és egyesülése, aminek jelképe a Háromszögek. Ez a kettős Háromszög Vishnu jele, de Salamon pecsétje is, és a Brahminok Sri-Antara-ja.






    V. STANZA - Folytatás


    4. FOHAT CSIGAVONALAKAT RAJZOL, HOGY A HATODIKAT EGYE­SÍTSE A HETEDIKKEL - A KORONÁVAL (a); A VILÁGOSSÁG FIAINAK EGY-EGY SEREGE ÁLL MINDEN SZÖGLETEN (és) A LIPIKÁK - A KÖZÉPSŐ KERÉKEN. ŐK (a Lipiká-k) AZT MONDJÁK: „EZ JÓL VAN (b).” AZ ELSŐ ISTENI VILÁG KÉSZ, AZ ELSŐ (most) A MÁSODIK (világ). AZUTÁN AZ „ISTENI ARUPA” (a Gondolat forma nélküli Világ­egyeteme) VISSZATÜKRÖZŐDIK CSHAYALOKÁ-BAN (a legelső forma árnyszerű világa, vagyis az intellektuális), (az) ANUPÁDAKA ELSŐ RUHÁJÁBAN (c).


    (a) „Spirális Vonalak” rajzolása mind az ember, mind a Természet princípiumainak fejlődésére vonatkozik. Ez a fejlődés, mint minden a természetben, fokozatosan megy végbe. (Ezt „Az Emberi Fajok eredetéről” szóló II. Könyvben fogjuk látni.)* A Hatodik princípium az Emberben (Buddhi, az Isteni Lélek), bár a mi fogalmaink szerint csupán lehelet, még mindig valami anyagi, ha össze­hasonlítjuk az isteni „Szellem"-mel (Átman), amelynek ő a hordo­zója vagy eszköze. Fohat, az ISTENI SZERETET (Eros) szerepében, a vonzalom és a rokonérzet elektromos energiája. Képletesen úgy tüntetik fel, hogy iparkodik a tiszta Szellemet, az EGY feltét­lentől elválaszthatatlan Sugarat, a Lélekkel egyesíteni; ez a kettő alkotja az Emberben a MONÁD-ot, a természetben pedig ez az első kapocs az örökké feltétlen és a megnyilvánult között. „Az első most a második” (világ) - a Lipiká-k világa - ugyancsak erre vonatkozik.


    (b) A „Sereg” minden sarkon az angyali Lények (Dhyan-Chohan-ok) Serege. Feladatuk, hogy az egyes régiókat vezes­sék, és őrködjenek felettük a Manvantara kezdetétől a végéig. A keresztény Kabbalisták és alkimisták szerint ők a „Misztikus Őrök”, és mind a szimbológia, mind a kozmogónia szempontjából vonatkozásban állnak a világegyetem számbeli rendszerével. A szá­mok, melyekkel ezek a Lények összefüggnek, nagyon nehezen magyarázhatók, mert mindegyik szám bizonyos eszméknek több csoportjára vonatkozik, asszerint a határozott „Angyal” csoport szerint, amelyet képvisel. Ebben rejlik a nehézség (nodus) a szimbológia tanulmányozásánál. Sok tudós nem tudott vele megküzdeni, azért inkább azt tette, amit Nagy Sándor tett a gordiuszi csomóval. Innen erednek a különböző téves felfogások és tanítások.


    Az „Első a Második”, mert az „Elsőt” igazában nem lehet elsőnek számítani, vagy ennek tekinteni, mert ez a noumenonok birodalma a legelső megnyilvánulásában: az Igazság Világának, vagy SAT-nak küszöbe. Ezen át jut el hozzánk az EGY VALÓSÁG­-tól - a Névtelen Istenségtől - kiáradó közvetlen energia. A lefordíthatatlan kifejezés SAT (Létezés, Be-ness) itt is hely­telen felfogásra vezethet, mert ami megnyilvánult, az nem lehet SAT, hanem csak valami jelenség, mely nem örökkévaló, igazában még a jövőben sem tart örökké. Sat egy­korú és egyszerre létezik az Egy Élettel, „Páratlan”, de mint megnyilvánulás, mégis csak Májá - mint minden egyéb. A „Valóság e Világát” csakis a Magyarázat szavaival írhatjuk le „Fényes csillag, mely lehullott az Örökkévalóság szívéből; a remény világító tornya, amelynek Hét Sugarán csüng a Létezés Hét Világa.” Valóban így van; mert ez az a Hét Világosság, melynek visszaverődései az emberi, halhatatlan Monádok - az Átman, vagyis az emberi nem minden teremtményét besugárzó Szellem. Először ez a hetes Világosság; azután: -


    (c) Az „Isteni Világ”, - a legelső Világosságon meggyújtott számtalan Világosság - a Buddhi-k, vagy az utolsó Arupa (forma nélküli) világ forma nélküli isteni Lelkei; a régi Stanza titokzatos nyelvén, a „Végösszeg”. A Kátéban a Mester kérdezi a tanítványtól:


    „Emeld fel fejedet, ó Lanoo; egy vagy számtalan világos­ságot látsz-e ragyogni fejed felett a sötét éjféli égen?”

    „Egy Lángot látok, ó Gurudeva, számtalan el nem válasz­tott szikra ragyog benne."

    „Jól mondod. És most nézz körül, és nézz önmagadba. Külön­bözőknek érzed-é valamiképpen azt a világosságot, mely benned ég, és a világosságot, amely a te embertestvéreidben ragyog?”

    „Semmiképpen sem különböző, noha a rab Karma béklyóiban sínylődik, és noha külső ruhája félrevezeti a tudatlant, hogy azt mondja: „a Te Lelked és az Én Lelkem."


    Alapvető törvénye az Okkult Tudománynak, hogy a Termé­szetben lévő összetett testek minden alkotó részének végső lényege teljesen egy és ugyanaz. Ez áll, a szó szoros értelmében, a Csillagra és az ásványi atomra, a legmagasabb Dhyan Chohan-ra és a legkisebb véglényre, és ezt akár a szellemi, az értelmi vagy a fizikai világra vonatkoztatjuk. „Az Istenség határtalan és végtelen kiterjedés”, mondja egy okkult alapigazság. Innen ered, amint megjegyeztük, Brahmâ1 neve. Mély­séges filozófia rejlik a világ legrégibb istentiszteletében, vagyis a Nap- és Tűz-imádásban. A természettudományban ismert vala­mennyi elem közül csak a tüzet nem tudták eddig még pontosan elemezni. Határozottan állítják, hogy a levegő az oxigén és nitrogén gázoknak a vegyülete. Mi a Világegyetemet és a Földet határozott vegyi molekulákból összetett anyagnak tekintjük. Beszé­lünk a legelső tíz Földről, és mindegyiket görög vagy latin névvel látjuk el. Azt mondjuk, hogy a víz kémiailag oxigén és hidrogén­ből áll. De mi a tűz? Erre komolyan azt felelik, hogy az égés eredménye. Hő és világosság és mozgás, fizikai és kémiai erők korrelációja, általában véve. És ezt a tudományos meghatározást Webster Lexikonja, filozófiai szempontból kiegészíti még egy teo­lógiai meghatározással, s úgy magyarázza: a tűz „a büntetés esz­köze, vagyis a bűnét nem bánó büntetése egy másik állapotban.” - Ezt az „állapotot" mellékesen említjük, szellemi állapotnak tartják; csakhogy a tűz jelenléte meggyőző bizonyíték lehetne anyagias mivoltára. S mégis, mikor Bain tanár arról az érzék­csalódásról szól, hogy jelenségeket azért tartunk egy­szerűeknek, mert megszoktuk őket, azt mondja:


    „A nagyon megszokott tények látszólag nem szorulnak magyarázatra, sőt arra szolgálnak, hogy segítségükkel megmagyarázzuk mindazt, amit velük összefüggésbe hozhatunk. Így annyira egyszerű jelenségnek tartják valamely folyadék forrását és elpárolgását, hogy az nem is szorul magyarázatra, és kielégítően magyaráz meg más ritkább jelenségeket. A tanulatlan elme egészen érthetőnek tartja, hogy a víz felszárad, de a természettudományban jártas embernek a folyékony állapot rendellenes és megmagyarázhatatlan. Tudományos szempontból igen nehéz kérdés: hogyan gyújthatunk lángon tüzet, pedig ezt kevesen tartják nehéznek”. (Logic, II. R. 125. o.)


    Mit mond az ezoterikus tanítás a tűzről? Azt mondja, hogy a „Tűz” az EGY LÁNG-nak legtökéletesebb és legtisztább vissza­tükröződése a Mennyben és a Földön. Élet és Halál, eredete és vége minden anyagi dolognak. Ez az Isteni „ÁLLAG”. Így nemcsak a TŰZ-IMÁDÓK, a Parsi-k, de még a magukat „tűz gyermekeinek” nevező vad amerikai vándortörzsek is, hitükben több tudományos­ságot, és babonáikban több valóságot mutatnak, mint a modern fizika és más tudomány összes elmélkedései. A keresztény, aki azt mondja: „Isten élő Tűz”, és a pünkösdi „Tüzes Nyelvek”-ről és Mózes „égő bokrá”-ról beszél, épp annyira tűzimádó, mint akármilyen más „pogány”. Valamennyi kabbalista és misztikus között a Rózsakeresztesek határozták meg a Tüzet a leghelyesebben és legpontosabban. Vegyél egy olcsó mécsest, csupán olajjal tápláld, és lángján meggyújthatod az egész földkerekség lámpáit, gyertyáit és tüzeit anélkül, hogy mécsed lángja fogyna. Ha az Istenség, a gyökér-Egy, örökkévaló és végtelen állag („Urad Istened emésztő tűz”), és soha fel nem emésztődik, akkor nem követ- kezetes, hogy nem tartják filozófiai tanításnak az okkultizmus tanítását, mely így szól: „Így alakultak az Arupa és a Rupa világok; EGY világosságból hét világosság; a hét mindegyikéből hétszer hét”, stb. stb.



    V. STANZA - Folytatás


    5. FOHAT ÖTÖT LÉP (miután először már hármat lépett) (a) ÉS SZÁRNYAS KEREKET ÉPÍT A NÉGYZET MINDEGYIK SARKÁN A NÉGY SZENT . . . ÉS SEREGEIK (sokaságok) SZÁMÁRA (b).


    (a) A „lépések”, amint már magyaráztuk, (l. a IV. Stanza Magyarázatát.) mindkettőre, a Kozmikus és az Emberi princípiumokra vonatkoznak. Az exoterikus felosztás szerint három Emberi princí­pium van (Szellem, Lélek és Test), ezoterikus számvetés szerint pedig hét - a Lényeg, három sugara és négy megnyilvánulása.1 Aki tanulmányozta Sinnett „Esoteric Buddhism” c. könyvét, könnyen meg fogja érteni elnevezésüket. Két ezoterikus iskola van, - jobban mondva egy iskola, mely két részre oszlik. Az egyik a benső Lanoo-k számára, a másik a külső, vagy félig laikus csélá-k számára, a Himaláján túl.* Az első iskola az emberi princípiumok hetes felosztását tanítja, a második pedig a hatos felosztást.


    Kozmikus szempontból az, hogy Fohat „ötöt lép”, itt az Ön­tudat és Létezés öt felsőbb síkjára vonatkozik; a hatodik és a hetedik (lefelé számítva) az asztrális és a földi, vagyis a két alsóbb sík.


    (b) „Négy szárnyas kerék minden sarkon . . . a négy szent és seregeik (sokaságok) számára.”. . . Ez a „négy Mahárádzsah” vagy a Dhyáni-Chohan-ok nagy Királyai, a Dévá-k, akik a négy égtájat őrzik. Ők a Kormányzók vagy Angyalok, akik Észak, Dél, Kelet és Nyugat Kozmikus Erőin uralkodnak. Mind­egyik Erőnek megvan a maga határozott, okkult sajátossága. Ezek a LÉNYEK a Karma-val is kapcsolatosak, mivel a Karma fizikai és anyagi közvetítőkre szorul, hogy határozatait végrehajtsa. Ilyen közvetítők pl. a négyféle szél, amelyről a Tudomány nyíltan be­ismeri, hogy részint rossz, részint jó hatással vannak az emberiség és minden élőlény egészségére. Okkult filozófia van abban a róm. kath. tanításban, amely a különféle csapásokat, amilyenek a járvá­nyok, háborúk és egyebek, észak és nyugat láthatatlan „Hírnökei”-re vezeti vissza. Ezekiel mondja: „Isten dicsősége kelet felől jön.” Jeremiás, Ézaiás és a Zsoltáros erősen állítják, hogy minden rossz a Nap alatt északról és nyugatról jön. Ez az állítás tagadhatatlanul jövendölésnek hangzik, ha a zsidó népre alkalmazzuk. Ezért mondja Szt. Ambrózius is (Amosról, IV. fej.), hogy éppen ez okból „átkozzuk az északi szelet s ezért kezdjük a keresztelés szertartását, nyugat felé fordulással, tudniillik így jobban megtagadhatjuk azt, aki ott lakik; ezután kelet felé fordulunk.”


    A „Négy Mahárádzsah”-ban - a Négy égtáj kormányzójában való hit egyetemes volt és a keresztények1 még ma is hisznek bennük. Ezek Szt. Ágostont követve „Angyali Erények”-nek és „Szellemek”-nek nevezik őket, ha maguk sorolják fel, és „Ördö­gök"-nek, ha pogányok említik. Hol van azonban ebben az eset­ben a különbség a pogányok és a keresztények között? Arisztotelész Platónt követve úgy magyarázta, hogy a στοιχεια (sztoikheia) kifejezést a csak test nélküli princípiumokra értették, melyek kozmikus világunk négy nagy tájának mindegyikéhez helyeztettek, hogy őrködjenek felette. Eszerint a pogányok épp oly kevéssé tisztelik és imádják az elemeket és a négy (képzeletbeli) világtájat, mint a keresztények, hanem csak az ezeken uralkodó „isteneket” tisztelik. Az Egyház kétféle Csillagi lényt ismer: Angyalt és Ördögöt. A kabbalista és az okkultista csak egyfélét, és egyikük sem tesz különbséget a „Vilá­osság Rektorai” és a Kozmokrátorok vagy „Rectores tenebra­harum (a Sötétség Rektorai) között. Ezeket látja, és ezeket fedezi fel a Római Egyház egy-egy „Világosság Rektorá”-ban, mihelyst más néven hívják, mint ahogyan ő nevezi. Nem a „Rektor” vagy a „Mahárádzsah” büntet vagy jutalmaz „Isten” engedelmével vagy parancsa vagy anélkül, hanem maga az ember. Tettei, vagyis Karmája hoz reá, mint egyénre, és mint közösségre, (így néha egész nemzetek esetében) mindenféle rosszat és szerencsétlenséget. Mi OKOK-at hozunk létre, s ezek ébresztik fel a megfelelő erőket a csillag­világban. Ezeket az erőket mágnesszerűen és ellenállhatatlanul vonzzák azok, akik az okokat létrehozták, és az erők visszahatnak rájuk. Nem az számít, hogy ezek az egyének elkövetik-e a rosszat, vagy egyszerűen csak elgondolják, s rosszat forralnak. A gondolat anyag;2 így tanítja a modern Tudomány. S a létező anyagnak minden részecskéje kell, hogy feljegyzése (register) legyen mindennek, ami történt, amint ezt Jevons és Babbage a „Principles of Science” c. munkájukban mondják olvasóiknak. A modern tudomány napról-napra, mind jobban belesodródik az okkultizmus örvényébe; kétségtelen, hogy ez ön­tudatlanul történik, de nagyon is észrevehető. A tudomány két fő elmélete - az Elme és az Anyag viszonyáról - a Monizmus és a Materializmus. Ez a kettő a negatív lélektan egész területét fedi, a német panteisták – félig okkult nézeteit kivéve.3

    Alexandriai Kelemen szerint az egyiptomi templomokban óriási függöny választotta el a szentélyt a hívők helyétől. A zsidóknál is így volt. Mind a két népnél a függönyt öt oszlop (az Ötszög, Pentacle) tartotta; ezek az öt érzékünket és ezoterikusan az öt Gyökérfajt jelképezték. A függöny négy színe pedig jelképezte a négy világtájat és a négy földi elemet. Az egész allegorikus jelkép volt. A négy égtájnak és Elemnek négy Uralkodója révén ismerheti meg öt érzékünk a Természet rejtett igazságait és egyáltalában nem, ahogy Kelemen magyarázza, tudniillik, hogy az elemek per se részesítették a pogányokat az Isteni Megismerésben, vagyis Istenről való ismeretben.1 Az egyiptomi jelkép szellemi volt, a zsidóké pedig tisztán anyagi, és valóban csak a vak elemeket és a képzeletbeli „tájakat” vette figyelembe. Mert mi volt a négyszögű szentély értelme, melyet Mózes a pusztában emelt, ha nem lett volna annak is ugyanaz a kozmikus jelentősége? „Csinálj függönyt... kék, bíborpiros és karmazsin színűt”, és „öt oszlopot sittim fából a függöny számára... négy rézkarikát a négy sarkára... finom fából léceket... a a szentek-szentje... négy oldalára, északra, délre, nyugatra és keletre... Kérubokkal mestermunkával.” (Exodus XXVL. XXVII. fej.) A szentek-szentje és a négyszögű udvar, a Kérubok stb. éppen olyan volt, mint az egyiptomi templomokban. A szentek-szentje négyszögű alakja ugyanazt jelentette, amit még ma is jelent a kínaiak és tibetiek exoterikus istentiszteletében - azaz a négy világtájat. Tehát ugyanazt, amit a piramisok, obeliszkek és más hasonló négyszögű építmények négy oldala jelent. Josephus igyekszik ezt megmagyarázni. Azt mondja, hogy a szentek-szentje oszlopai ugyanazok voltak, mint a Tyrus-ban a négy elem­nek emelt oszlopok, ezeket olyan talapzatokra helyezték, melyek négy sarka a négy világtáj felé nézett. Még azt is hozzá­fűzi, hogy: „a talapzat sarkain az állatövnek (Zodiac) az a négy jele volt”, amelyek ugyanezeket az irányokat jelképezik. (Antiquities I. VIII. XII. fej.)


    Ennek a gondolatnak nyomaira akadunk a zoroaszteri bar­langokban, India sziklába vájt templomaiban és az ókor valamennyi, a mai napig fennmaradt, négyszögű, szent épületében. Ezt Layard határozottan kimutatja, aki a négy világtájat és a négy eredeti elemet minden ország vallásában megtalálja, az obeliszkek négy­szögű alakjában, a piramisok négy oldalában, stb. stb. Ezeknek az elemeknek és tájaiknak kormányzója és igazgatója volt a négy Mahárádzsah.


    Ha a tanítvány többet szeretne tudni róluk, csak össze kell hasonlítania Ezékiel Látomását (I. fej.) azzal, ami a kínai buddhiz­musból (még ha ez csak exoterikus tanítás is) ismeretes és meg kell vizsgálnia ezeknek a „Nagy Királyok”-nak* külső alakját. Rev. Joseph Edkins véleménye szerint ők „a Devák**, akik mind négyen egy-egy szárazföldön uralkodnak; a hinduk ugyanis a világot négy részre osztják.”2 Mindegyikük egy szellemi lényekből álló sereget vezet, hogy megvédje az emberiséget és a buddhiz­must. A buddhizmust védő szerepüket félretéve, a négy égi lény szerepe a következő: Ők az emberiség védői és a Karma Köz­vetítői a Földön. A Lipikák ellenben az emberiségnek jövőjével foglalkoznak. Ez a négy egyszersmind a négy élő teremtmény, akik Ezékiel látomásában „emberre hasonlítanak”; ezeket a biblia­fordítók Kerubok-nak, „Szeráfok"-nak stb. nevezik; az okkul­tisták „Szárnyas Gömbök”-nek, „Tüzes Kerekek”-nek és a hindu Panteonban sok más néven ismeretesek. Mindezek a Ghandarva-k, az „Édes Énekesek”, az Azura-k, Kinnara-k és Naga-k allegorikus ábrázolásai a „négy Maharajah”-nak. A Szeráfok az Ég Tüzes Kígyói. A Meru-hegy leírásában egyik helyen így említik őket: „a dicsőség fennkölt tömege, az Istenek és mennyei kórusok tiszteletre méltó tartózkodási helye. . . elérhetetlen a bűnös embernek. . , mert Kígyók őrzik.” Megbosszulóknak és „Szárnyas Kerekek”-nek hívják őket.


    Most, hogy megmagyaráztuk feladatukat és mivoltukat, lássuk, hogy mit mondanak a Kerubokról a keresztény biblia­magyarázók: „A szó héberben annyit jelent, mint a tudás teljes­sége. Ezeket az angyalokat kiváló tudásuk miatt nevezik így, s ezért használták fel őket olyan emberek megbüntetésére, akik isteni Tudást színleltek.” (Cruden így magyarázza „Concordance” című művében, a Genesis III. 24. nyomán.)


    Ez nagyon helyes. S bár ez a magyarázat határozatlan, mégis mutatja, hogy a „Bukás” után, az Édenkert bejáratá­hoz állított Kerub idézte fel a tiszteletre méltó magyarázókban, azt a gondolatot, hogy a tiltott Tudomány, vagy Isteni Tudomány elsajátítása büntetéssel jár. - Ez a Tudás rendszerint egy másik „Bukás”-t idéz elő, t. i. az istenek vagy „Isten” bukását az ember megbecsülésében. Mivel azonban a jó öreg Cruden semmit sem tudott a Karmáról, megbocsáthatunk neki. Az allegória mégis sokat sejtet velünk. Meru-tól, az istenek lakóhelyétől, nagyon kicsi a távolság az Édenkertig; de még kisebb, a hindu Kígyók és a hét Ophita Kérub között (melyek harmadika a Sárkány volt), mert mind a kettő őrizte a Titkos Tudás birodalmának bejáratát. De Ezékiel világosan írja le a négy Kozmikus Angyalt:


    „És látám és íme forgószél jött. . . felhő, amely körül fényesség vala. . . és belőle négy lelkes állat formája tetszék ki. . . emberi formájuk vala. És mindeniknek négy orcája vala és négy szárnya. . . emberi orca, továbbá oroszlán-orca. . . és bika-orca. . . és sas-orca. . .” (Itt „Ember”-t tettek „Sárkány” helyébe. V. ö.: az „Ophita Szellemek.”1 ) „És mikor ránéztem a lelkes állatokra, íme egy-egy kerék vala a Földön mind az ő négy orcájuk felől. . . mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna. . . mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. . . és látám izzó ércként ragyogni*. . . .” stb. (Ezékiel I. fej.)


    Az Építőknek, a Bolygói szellemeknek és a Lipikáknak három fő csoportja van. Minden csoport Hét alcsoportra oszlik. Még a három főcsoportot sem tudjuk részletesen tárgyalni, bármily terje­delmes is egyébként jelen munkánk; ez ugyanis külön kötetre menne. Az „Építők” képviselik az első „Elme-szülte” Lényeket (Entities), s ennélfogva az első Rishi-Pradzsápati-kat; továbbá Egyiptom Hét nagy Istenét, akiknek feje Osiris; a zoroaszteri Hét Amshaspend-et; Ormazd-dal az élükön; vagy az „Arc Hét Szellemé”-t; az első Háromságtól elválasztott Hét Sephiroth-ot, stb. stb.2


    Ők az „Éjszaka” után minden „Rendszert” felépítenek, vagyis inkább újraépítenek. Az Építők második csoportja kizárólag a mi bolygóláncunk Építésze. A harmadik csoport pedig a mi Emberisé­günk őse - a mikrokozmosznak Makrokozmikus ősképe.


    A Bolygói szellemek általában a csillagok és különösen a bolygók éltető szellemei. Ők intézik az emberek sorsát, akik mind vagy az egyik, vagy a másik csillagkép alatt születnek. A második és harmadik csoport más rendszerekhez tartozik, de tevékenységük ugyanaz, és valamennyien a Természet különféle birodalmain uralkodnak. A hindu exoterikus Panteonban ők az őrző istenségek, akik a kompassz nyolc irányát őrzik - a négy fő és a négy mellék világtájat. Nevük Loka-Pâlas, „a Világ fenn­tartói vagy őrei" (a mi látható Kozmoszunkban). Legfőbbjeik Indra (kelet), Yama (dél), Varuna (nyugat) és Kuvera (észak). Elefántjaik és hitveseik természetesen a képzelet és a későbbi gondolat szüleményei, noha mindegyiküknek van okkult jelentése.


    A Lipikák (leírásukat a IV. Stanza 6. Slokája adja) a Világ­egyetem Szellemei, az Építők ellenben csak a saját bolygóink istenségei. A Lipikák a Kozmogenezis legokkultabb részéhez tartoz­nak, s ezt itt nem közölhetjük. Hogy a Beavatottak (még a leg­magasabbak is) ismerik-e ezt az angyali rendet teljesen, mind a három fokozatában, vagy csak az alsóbbat, mely a mi világunkra vonat­kozó feljegyzésekkel függ össze, azt az író nem tudja megmondani, de inkább az utóbbi feltevéshez hajlik. A legmagasabb fokukról csak egy dolgot tanítanak: a Lipikák összefüggnek a Karmával, mert annak közvetlen Feljegyzői.1



    V. STANZA - Folytatás


    6. A LIPIKÁK KÖRÜLÍRJÁK A HÁROMSZÖGET, AZ ELSŐT, (a függő­leges vonalat vagy az I. számot), A KOCKÁT, A MÁSODIKAT ÉS AZ ÖTSZÖGET (pentacle) A TOJÁSON (kör) BELÜL (a). EZ AZ „ÁT NE LÉPJ”-NEK NEVEZETT GYŰRŰ AZOK SZÁMÁRA, AKIK LESZÁLLNAK ÉS FELSZÁLLNAK (valamint azok számára is), AKIK, A KALPA ALATT, A „LÉGY VELÜNK” NAGY NAPJA FELÉ HALADNAK ELŐRE (b) . . . ÍGY ALAKULT AZ ARUPA ÉS A RUPA (a Formanélküli Világ és a Formák Világa); EGY VILÁGOSSÁGBÓL HÉT VILÁGOSSÁG; A HÉT MINDEGYI­KÉBŐL HÉTSZER HÉT VILÁGOSSÁG. A „KEREKEK” ÜGYELNEK A GYŰRŰRE.


    A Stanza folytatja az Angyali Hierarchia Rendjeinek részletes osztályozását. A Négyes és Hetes csoportból árad ki az „elme­szülte" Tíz, Tizenkettő, Huszonegy, stb. csoportja. Vala­mennyi újra hetes, kilences, tizenkettes alcsoportra oszlik, és így tovább úgy, hogy az ember belekavarodik az égi seregek és lényeknek ebbe a végtelen felsorolásába; mindegyiknek megvan a maga határozott feladata a látható Kozmosz kormányzásában, ameddig ez létezik.


    (a) A Sloka első mondatának ezoterikus jelentése az, hogy a Lipikáknak nevezett lények, a Karmikus jegyzőkönyv-írók át nem léphető korlátot emelnek a személyes EGO és a szémély­telen ÉN (Self), az előbbinek Noumenon-ja és Szülő-forrása, között. Innen az allegória. Körülírják a megnyilvánult anyagi világot az „Át ne Lépj” GYŰRŰN belül. Ez a világ (objectiv) jelképe az érzékcsalódás síkján sokra osztott EGY-nek, Ádi-nak (az „Első”), vagy „Eka”-nak (az „Egy”); és ez az Egy az összegyűjtő aggregátuma vagy összessége e látható világegyetem fő Teremtői­nek vagy Építészeinek. A héber okkultizmusban nevük Achath, nőnemű, „Egy” és Echád* szintén „Egy”, de hímnemű. Az egyistent-­imádók (monotheists) hasznukra fordították (és most is hasznukra fordítják) a Kabbala mélységes ezotériáját, amennyiben a nevet, amelyen az Egy Legfelsőbb Lényeget ismerik, ennek megnyilvánulására, a Sephiroth-Elohim-re alkalmazzák, és ezt Jehovah-nak nevezik. Ez azonban teljesen önkényes, az ész és minden logika ellenére történik, mert az Elohim kifejezés többes számú főnév, azonos a CHIIM többesszámú szóval s gyakran ezzel össze is kötik.1 De ezenfelül az okkult metafizikában, helyesen szólva, két „Egy” van - az egyik a Feltétlenség és Végtelenség elérhetetlen síkján, amelyről elmélkedni nem lehet, és a Második „Egy” a Kisugárzások (Emanations) síkján. Az első Egy sem ki nem sugárzik, sem fel nem osztható, mert örök, feltétlen és változatlan. A Második mindezt megteheti, mert úgyszólván az első Egynek visszatükröződése (ugyancsak a Logosz vagy Isvara az Érzékcsalódás Világegyetemében).2 Önmagából sugározza ki a hét Sugarat vagy Dhyan-Chohan-okat - amint a felsőbb Sephiroth-háromság kisugá­rozza az alsóbb hét Sephiroth-ot. Más szóval a Homogén a Heterogén lesz, az „Ősatom" (Protyle) az Elemekre különböződik szét. Ezek azonban, hacsak vissza nem térnek eredeti Elemükbe, sohasem léphetik át a Laya-t, vagy zérópontot.


    Innen az allegória. A Lipikák elválasztják a tiszta szellem világát (vagy síkját) az Anyag síkjától. Akik „leszállnak és felszáll­nak", - vagyis a testet öltő Monádok és a tisztulni törekvő emberek, akik felszállnak ugyan, de még nem érték el egészen a célt, csakis a „Légy-Velünk” napon léphetik át az „Át-Ne-Lépj körét”. Ezen a napon szabadítja fel magát az ember a tudatlanság béklyóitól, és teljesen felismeri, hogy a személyiségén belül levő Egója - melyet tévesen sajátjának tartott - nincs elkülönítve az EGYETEMES EGO-tól (Anima Supra-Mundi). Ezzel az ember belemerül az Egy Lényegbe, hogy nemcsak eggyé váljék „velünk” (a megnyilvánult egyetemes életekkel, amelyek „EGY” ÉLETET alkot­nak), hanem hogy ezzé az életté legyen.


    Csillagászati szempontbál tehát, az „ÁT NE LÉPJ Gyűrű”, melyet a Lipikák a Háromszög, az Első Egy, a Kocka, a Máso­dik Egy és az Ötszög (Pentacle) köré rajzolnak, hogy ezeket az alakokat körülírják: újra csak magában foglalja a 31415 jelképét, vagyis a matematikai képletekben állandóan használt együtthatót (a π értéket), mert a mértani alakok itt a számjegyek helyett állanak. Általános filozófiai tanítás, hogy ez a gyűrű túl van azon az övön, amelyet a csillagászatban ködfolt-övnek neveznek. Ez azonban épp oly téves felfogás, mint amilyen téves a Purána-i és más exoterikus írásokban a Devaloka világok és égboltozatok 1008 világának helyrajza és leírása. Tudjuk, hogy mind az ezoterikus, mind a világi tudományos tanítások szerint, olyan kiszámíthatatlan távolságban is vannak világok, hogy a legközelebbinek fénye, - s ez épp most érkezett el a modern Kaldeusokhoz - valószínűen már jó ideje elhagyta fényforrását, amikor elhangzottak a szavak „Legyen Világosság”. De ezek a világok nincsenek a Devaloka síkon, hanem a Kozmoszunkban vannak.

    A vegyész az anyagi síkkal foglalkozik, s annak laya vagy zéró pontjáig hatol, és itt megakad. A természettudós vagy a csillagász billiókkal számolja a mérföldeket a ködfoltokon túl, és azután ő is megakad. A félig beavatott okkultista azt képzeli, hogy ez a laya-pont olyan síkon létezik, amelyet, ha nem is fizikai, az értelem mégis felfoghat. De a teljesen Beavavatott tudja, hogy az „Át-Ne-Lépj” gyűrű nem hely, hogy távolsága nem is mérhető, de hogy mégis létezik a végtelenségnek feltétlenségében. A teljesen Beavatottnak e „Végtelenségé”-ben nincsen sem magasság, sem szélesség vagy vastagság, de minden megmérhetetlen mélység, mely a fizikaiból a „para-para-metafizikaiba” ér le. Mikor a „le” szót használjuk, a mélység lényegét értjük, - a „sehol és mindenütt”-et, nem pedig a fizikai anyag mélységét.


    Ha gondosan átkutatjuk a népszerű vallások exoterikus és durván emberi alakba öltöztetett (anthropomorphic) jelképeit, akkor még ezekben is megtaláljuk homályos nyomát annak a tanításnak, amely a Lipikák őrizte „Át-Ne-Lépj” körben megtestesült. Meg­találjuk így még a Visishtádwaita Vedanta felekezet tanításaiban is. Ez pedig egész Indiában a legszívósabban ragaszkodik az antropomorfizmushoz. Mert azt olvassuk a felszabadult lélekről, hogy:


    Miután Moksha-t (a boldogság állapota, a „Bandha-tól vagy a rabságtól való megszabadulás”) elérte, a PARAMAPADHA-nak nevezett helyen boldogságot élvez. Ez a hely nem anyagi, hanem Suddasattva-ból való (a lényeg, melyből Isvara - „az Úr” teste alakult), Ott a Muktá-k vagy a Jivatmá-k (Monád-ok), akik Moksha-t elérték, soha többé nincsenek alávetve sem az anyag, sem a Karma tulajdonságainak. De ha akarják, testet ölthetnek a Földön1, hogy a világgal jót tegyenek. E világból a Déva Yana-nak nevezett út vezet Paramapadha-ba, vagyis az anyagtalan világokba. Mikor valaki Mokshá-t elérte és a test meghal:


    „A Dzsiva (Lélek) Sukshma Sarira2-val a test szívéből a Brahmarandra-hoz a fej tetejébe megy, átvonulva Sushumna-n. Ez az ideg a szívet a Brahmarandra-val köti össze. A Dzsiva Brahmarandra-n tör át és a Napsugarakon át a Nap (Suryamandala) területére megy. Azután a Napnak egy sötét pontján át Paramapadha-ba tér. A Dzsiva-t útjában a jógával szerzett Magasztos Bölcsesség vezeti.3 A Dzsiva így tovább halad Paramapadha-ba az Athivahika-k (hordozói az ő átmenetében) segítségével. Ezek Archi-Ahas. . . Aditya, Pradzsapati stb. néven ismeretesek. Az itt említett Archi-k tiszta lelkek stb. stb.” (Pundit Bhashyacharya F. T. S. Visishtadwaita Catechisma.)


    Egyetlen egy Szellem sem lépte át soha ennek a gyűrűnek tiltott vonalát, a „Feljegyzőket” (Lipikák) kivéve, és egy sem fogja átlépni a következő Pralaya napjáig. Mert ez a határ elválasztja a végeset - bármennyire végtelen is az az ember szemében - a valójában VÉGTELEN-től. Az említett „fel és leszálló” szellemek tehát azok „seregei”, akiket határozatlan kifejezéssel „Égi Lények”-nek nevezünk. A valóságban egyáltalán nem azok. A Létezés hierarchiá­jának magasabb világaiba tartozó lények, olyan mérhetetlenül magasztosak, hogy előttünk feltétlenül Isteneknek és együttvéve ISTEN-nek látszanak. De mi, halandó emberek, is szükségképpen ilyennek látszunk a hangyának, amely saját képességeinek meg­felelően okoskodik. Ki tudja, a hangya talán szintén egy személyes Isten bosszuló kezének tartja a gyermek kezét, aki csintalanságból egy pillanatban szétrombolja a hangyabolyt, sok hét munkáját ­hosszú évek a rovarok időszámításában. A hangyának ez nagyon fájhat, a gondviselés és a bűn kapcsolatának tulajdoníthatná a meg nem érdemelt szerencsétlenséget, és épp úgy, mint az ember, azt gondolhatná, hogy ez ősszülője bűnének következménye. Ki ismeri az igazat? Ki tudná bizonyítani vagy tagadni ezt? Korunk legnagyobb önhittsége: állítani, hogy az egész Naprendszerben rajtunk kívül nincsenek gondolkodó és értelmes lények, az emberi síkon. A tudomány jogosan csak azt állíthatja, hogy nincsenek láthatatlan Értelmek, amelyek ugyanolyan feltételek közt élnek, mint mi. De azt már nem tagadhatja teljesen, hogy létezhetnek világok a világokon belül, egészen más feltételekkel, mint amelyek a mi világunk természetét alkotják. Azt sem tagadhatja, hogy lehetséges bizonyos korlátozott közlekedés1 egyes ilyen világok, és a mi világunk között. A legmagasabb világokba tartozik, amint tanítják, a tisztán isteni Szellemek hét rendje; a hat alsóbba olyan hierarchiák tartoznak, amelyeket az emberek alkalomadtán láthatnak és hallhatnak, s ezek érintkeznek is földi ivadékaikkal. Ez az ivadék felbonthatatlanul van velünk összekötve, mert minden emberi princípiumnak közvetlen forrása ezeknek a nagy Lényeknek termé­szetében van. Ők látnak el a megfelelő láthatatlan elemekkel, amelyek bennünk vannak. A fizika tudománya továbbra is fog­lalkozhat az élő lények élettani szervezetével (mechanism), és folytathtja eredménytel kísérleteit, hogy érzelmeinket, észleléseinket szerves hordozóik működé­sére vezesse vissza. Különben is, amit ezen a téren valaha el lehet érni, azt már elérték, és a tudomány tovább nem mehet. Áthághatatlan fal előtt áll, és erre rajzolja azt, amit nagy élettani és lélektani felfedezéseknek tart. De ezek mindegyikéről be fog bizonyulni később, hogy nem ér többet egy tudományos képzeletből és érzékcsalódásból szőtt pókhálónál. A fiziológia tudománya csak fizikai formánk szöveteit elemezheti és kutathatja.2 A bennük levő magasabb hat príncípium örökre ki fogja kerülni az olyan lélektől vezetett kezet, mely céltudatosan mellőzi és visszautasítja az Okkult Tudományt.


    A „LÉGY VELÜNK Nagy Napja” tehát olyan kifejezés, melynek egyetlen érdeme szószerinti fordításában rejlik. Nem könnyű jelen­tését olyan közönségnek felfedni, mely az okkultizmus misztikus tanítását, vagyis még inkább, az Ezoterikus Bölcsesség vagy „Budhizmus” tanítását nem ismeri. A fenti kifejezés e tanítás sajátságos kifejezése, és a be nem avatott számára éppen olyan homályos, mint az egyiptomiak elnevezése. Az egyiptomiak ugyanezt a Napot a „JÖJJ-HOZZÁNK Napnak”3 nevezték. Ez azonos az előbbi kifejezéssel, bár jobb volna, ha a „légy” igét ebben a jelentésben inkább a „Maradj” vagy „Pihenj-velünk” kifejezések akármelyikével helyettesítenénk, mert a kifejezés a PIHENÉS-nek arra a hosszú idő­szakára vonatkozik, melyet Paranirváná-nak nevezünk. Az egyiptomi szertartások exoterikus magyarázata szerint minden elhunytnak lelke - a Főpaptól kezdve a szent bikáig, Ápiszig - Osiris-szá lett, - osirizálódott. Csakhogy a Titkos Tanítás mindig azt tanította, hogy minden Monád csak létezésének 3000 ciklusa után osirizá­lódik igazán. Ez tehát erre az esetre is áll.


    A „Monád”-nak, mely a „Hét”-nek természetéből és tulaj­don Lényegéből született (legmagasabb princípiumát közvetlenül a Hetedik Kozmikus Elem zárja magába), meg kell tennie hetes kör­forgását a Létezés és formák Ciklusán végig, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, és azután megint az embertől az Istenig. Paranirvana küszöbén újra felveszi eredeti Lényegét, és újra a Feltétlenné válik.








    VI. STANZA
    VILÁGUNK NÖVEKEDÉSE ÉS KIBONTAKOZÁSA


    1. A KÖNYÖRÜLET ÉS TUDÁS ANYJÁNAK (a), KWAN-YIN-NEK1, A KWAN-YIN-TIEN-BEN (b), SZÉKELŐ KWAN-SHAI-YIN „HÁRMASSÁ­GÁNAK" HATALMÁNÁL FOGVA, FOHAT AZ Ő NEMZEDÉKÜK LEHELETE, A FIAKNAK FIA, MIUTÁN ELŐHÍVTA AZ ALSÓBB MÉLY­SÉGBŐL (káosz) SIEN-TCHAN (a mi Világegyetemünk) KÉPZELET­BELI FORMÁJÁT ÉS A HÉT ELEMET:


    (a) A Könyörület és Tudás Anyját, Kwan-Shai-Yin „hármas­ságá"-nak nevezik, mert metafizikai és kozmikus korrelációiban ő a Logosz-nak az „Anyja, Felesége és Leánya”. A későbbi teo­lógiai fordításokban ő lett az „Atya, Fiú és (a nőnemű) Szent Lélek” - a Sakti vagy Energia - a háromnak a Lényege. Így a Vedan­tisták ezotériájában Daiviprakriti, - Esvara a Logosz2 által megnyil­vánult Világosság - egy s ugyanakkor a Logosznak, vagy Parabrahm Igéjének az Anyja és Leánya is. A transz-himalájai tanításokban pedig - a jelképes és metafizikai teogónia hierarchiájában - ő „az ANYA”, vagyis az elvont, eszményi anyag: Mulaprakriti, a Természet Gyökere. Metafizikai szempontból Ádi-Bhúta-nak kor­relációja, amely a Logoszban, Avalokitéswâra-ban nyilvánult meg. És a tisztán okkult és kozmikus szempontból ő Fohat3, „a Fiúnak Fia”, a kétnemű (androgynous) energia, mely ebből a „Logosz Világosságá”-ból származik, és a tárgyszerű (objective) Világegye­tem síkján mint a rejtett és mint a megnyilatkozó Villamosság nyilvánul meg, - s ez az ÉLET.


    (b) Kwan-Yin-Tien annyit jelent, mint a „Hang dallamos mennyországa”, Kwan-Yin hajléka, vagy szószerint az „Isteni Hang”. Ez a „Hang” rokonértelmű kifejezés az Igével vagy a Szóval: „Beszéd”, mint, a gondolat kifejezése. Itt ráakadunk a Bath-Kol héber szó összefüggésére, sőt talán eredetére is. Bath-Kol „az Isteni Hang leánya” vagy az Ige, vagy a hím- és női Logosz, a „Mennyei Ember”, vagy Adam Kadmon, aki egyszersmind Sephira is. Biztos, hogy ezt a hindu Vâch, a Beszéd vagy a Szó istennője, előzte meg. Mert Vâch - Brahmâ-nak lánya és női fele, amint mondottuk, olyan valaki, akit „az istenek nemzettek” - éppúgy, mint Kwan Yin és Isis (aki szintén lánya, felesége és nővére Osirisnek) és még más istennők, a nőnemű Logosz, úgy­szólván a Természetben levő ható erőknek istennője, a Szó, a Hang (Voice or Sound) és a Beszéd. Ha Kwan Yin a „dallamos Hang”, akkor Vâch a „dallamos tehén, amely, mint Anya-Természet, tej helyett táplálékot és vizet adott” (a nőnemű princípium) - „amely ellátást és táplálékot nyújt”. A teremtés munkájában a Pradzsapatinak társa. Hím- és nőnemű, ad libitum (tetszés szerint); ilyen Ádám és Éva. Ő Aditi-nek egyik formája - mely az Éternél magasabb princípium - ő egyik formája Akâsa-nak, s ez a Ter­mészet összes erőinek összefoglalása (synthes). Tehát mindkettő, Vâch és Kwan-Yin, az Okkult hangnak (sound) mágikus poten­ciája a Természetben és az Éterben. Ez a „Hang” hívja elő a Káoszból és a Hét elemből Sien-Tchan-t, a Világegyetemnek kép­zelet-szőtte alakját.


    Így a Manu-ban Brahmát (a Logosz is) úgy ábrázolják, hogy testét két részre: hím és nőre osztja. A női felében, Vâch-ban teremti Viradzs-ot, aki saját maga, vagyis újra csak Brahmâ. Tudós vedanta okkultista erről az „istennőről” szólván megmagyarázza, miért nevezik Esvara-t (vagy Brahmâ-t) Igé-nek, vagy Logosznak, és hogy tulajdonképpen miért is hívják Sabda Brahmam-nak, Ezt mondja:


    „A magyarázatom egészen misztikusnak fog látszani, de ha misztikus is, óriási a jelentősége, ha helyesen értik. Régi iróink azt mondták, hogy négyféle Vâch van. (Lásd a Rig Védá-t és az Upanishad-okat.) Vaikhari-Vâch az, amit kiejtünk. A Vaikhari-Vâchnak valamennyi fajtája a Madhyama, azután Pasyanti és végül a Para-alakjában1 létezik. Ezt a Pranava-t azért nevezik Vâch-nak, mert a nagy Kozmosz négy princípiuma Vâch e négy alakjának megfelel. Az egész megnyilvánult Naprendszer pedig Sukshma formájában, a Logosz világosságában vagy energiájában van meg, mert a Logosz energiája felfogódik, és átvivődik a kozmikus anyagra . . . Az egész Kozmosz tárgyszerű formájában Vaikhari-Vâch, a Logosz világossága a Vâchnak Madhyama formája, a Logosz maga a Pasyanti formája és Parabrahm a Para formája vagy aspektusa. Ennek a magyarázatnak megvilágításában iparkodnunk kell megértenünk a különféle filozófusokat, akik azt állították, hogy a megnyilvá­nult Kozmosz az Ige, mely mint Kozmosz nyilvánult meg.” (Lásd a Bhagavad­gita-ról szóló fent említett előadást.)



    VI. STANZA. - Folytatás

    2. A GYORS ÉS RAGYOGÓ LÉTREHOZZA A HÉT LAYA2 (a) KÖZPONTOT, AMELYEKEN A „LÉGY VELÜNK” NAGY NAPIG SEMMI SEM GYŐZEDELMESKEDIK, ÉS ELHELYEZI A VILÁGEGYETEMET EZEKEN AZ ÖRÖK ALAPOKON, KÖRÜLVEVÉN SIEN-TCHANT-T AZ ELEMI CSÍ­RÁKKAL (b).


    (a) A hét Laya központ a hét Zérópont. A Zéró kifejezést olyan értelemben használjuk, mint a vegyészek. Azt a pontot jelöljük meg vele, ahol az ezotériában a megkülönböződés számí­tása kezdődik. A Központokból indul ki az elemek megkülönböző­dése, amelyek Naprendszerünk szervezetébe lépnek. E központok mögött sejteti velünk az ezotérikus filozófia az Élet és Világosság „Hét Fiá”-nak, a hermetikus és valamennyi más filozófia hét Logoszának, halvány metafizikai körvonalait. Gyakran felvetették a kérdést, hogyan határozhatók meg szabatosan Fohat erői és tevé­kenységei, mivel látszólag azokat az erőket és tevékenységeket fejti ki, melyeket a népszerű vallásokban a személyes Istennek tulajdonítanak. A választ éppen most adtuk meg az V. Stanza Magyarázatában. Amint a „Bhagavadgita-ról szóló előadások” helyesen kifejezik: „Az egész Kozmosznak szükségszerűen léteznie kell abban az Egy Energia Forrásban, amelytől ez a világosság (Fohat) kiárad.” Akár hétnek, akár csupán négynek vesszük is a Kozmosz és az ember princípiumait, a fizikai Természetben levő, és a Természet erőinek száma hét. Ugyanez a tekintély állítja, hogy „Pradzsna, vagyis a felfogó képesség (capacity of perception) hétféleképen nyilvánul meg, az anyag hét állapotának megfelelően,” (Personal and impersonal God)*. Mert „amint az emberi lény hét princípiumból áll, úgy a Naprendszerben is a megkülönböződött anyag hét különböző állapotban fordul elő.” Így van ez Fohat-tal1 is. Ő Egy és Hét, és a Kozmikus síkon ott van Ő az összes olyan megnyilvá­nulásban, amilyen a világosság, a hő, a hang, a vonzás stb, és Ő a VILLAMOSSÁG szelleme, ez pedig a Világegyetem ÉLETE. Mint elvontságot (abstraction) az EGY ÉLET-nek nevezzük; mint tár­gyiasult (objective) és látható Valóságról, hetes megnyilvánulási fokozatról beszélünk. Ez a megnyilvánulás a legfelsőbb fokon az Egy felismerhetetlen KAUZALITÁS-sal kezdődik, és mint az Anyag minden atomjában benne rejlő, Mindenütt-jelenlevő Elme és Élet végződik. A tudomány azt mondja, hogy ezt az Életet nyers anyag, vak erő és értelem nélküli mozgás fejlesztette. Az Okkultisták ellenben értelmes TÖRVÉNY-re és érző ÉLET-re utalnak, és hozzáteszik, hogy Fohat mind ennek vezető Szelleme. De ő mégsem személyes Isten, hanem azoknak a mögötte rejlő, más Erőknek kisugárzása, amelyeket a keresztények Istenük „Hírnökei”-nek hívnak. (Ez az Isten valójá­ban csak az Elohim, vagy helyesebben egy a Hét Teremtő közül, kiket Elohim-oknak neveznek.) Mi pedig: „az Élet és Világosság legelső Fiai Hírnökének” hívjuk.



    (b) Az „Elemi Csírák” a Tudomány Atomjai és Leibnitz Monádjai. Ezekkel tölti be Fohat Sien Tchan-t (a „Világegyetem”) Tien-Sin-ből (az „Elme Mennyországa” vagy szó szerint: az, ami feltétlen).



    VI. STANZA. - Folytatás.


    3. A HÉT (elem) KÖZÜL - ELŐSZÖR EGY MEGNYILVÁNULT, HAT REJTETT; KETTŐ MEGNYILVÁNULT - ÖT REJTETT; HÁROM MEGNYILVÁNULT - NÉGY REJTETT; NÉGY LÉTREJÖTT - HÁROM REJTVE MARADT; NÉGY ÉS EGY TSAN (törtrész) FELFEDETT - KÉT ÉS EGY FÉL REJTETT; HAT MAJD MEGNYILVÁNUL - EGY FÉLRETEVŐDIK (a). VÉGÜL HÉT KIS KERÉK FOROG; EGYIK SZÜLI A MÁSIKAT. (b)


    (a) Ezek a Stanzák ugyan az egész Világegyetemre vonatkoznak, egy-egy Mahâpralaya (egyetemes pusztulás) után, mégis ez a mondat analógiásan Földünk legelső (noha összetett) Hét Elemének fejlődésére és végső kialakulására is vonatkozik, amint ezt az Okkul­tizmus minden tanítványa észreveheti. Ezekből most négy elem már teljesen megnyilvánult. Az ötödik - Éter - csak részben nyilvánult meg, mert még alig vagyunk a Negyedik Kör második felében. Az ötödik elem tehát csak az ötödik körben nyilvánul meg teljesen. A világok, beleértve a mienket is, mint csírák eredetileg termé­szetesen az EGY Elemből fejlődtek ki, amikor ez a második állapotában volt, (az „Atya-Anya”, a megkülönböződött Világ­lélek; ez azonban nem az, amit Emerson „Over-Soul”-nak nevez). Nevezzük akár a modern tudomány szerint kozmikus pornak és tűzködnek, vagy mint az Okkultizmus - Akâsa-nak, Dzsivátma-nak, isteni asztrális fénynek vagy „Világ-Lélek”-nek. De a fejlődésnek ezt az első állapotát, megfelelő idő múlva, a következő állapot követte. Sem világot, sem égi testet nem lehetett volna felépíteni a tárgyi (objective) síkon, hacsak az elemek már eléggé meg nem különböződtek volna a Laya-ban pihenő eredeti Ilus-ukból. A Laya kifejezés rokonértelmű a Nirvana-val. Valójában minden állagnak nirvanai feloszlása ez, mikor is az állagok egy-egy életciklus után eredeti állapotuknak nyugalmába (latency) elmerültek. Ez az árnyéka annak a ragyogó, de test nélküli anyagnak, amely volt, a nemlegesség (negativeness) birodalma, melyben a Világegyetem tevékeny erői szunnyadó állapotban vannak, nyugalmuk időszaka alatt. Ha elemekről van szó, állandóan szemükre vetik a Régieknek, hogy „egyszerűeknek és felbonthatatlanoknak gondolták őket”.1 Ez újra igazolatlan állítás. Semmi esetre sem érheti ez a vád a beavatott régi filozófusokat, hiszen ők találtak ki kezdettől fogva allegóriákat és vallási mítoszokat. Ha nem ismerték volna Elemeik különnemű voltát (Heterogeneity), akkor nem személyesítették volna meg a Tüzet, Levegőt, Vizet, Földet és az Étert. Kozmikus isteneik és istennőik nem lettek volna megáldva annyi utóddal, oly számos fiúval és leánnyal. Ezek mind elemek, amelyek valamennyien a megfelelő Elemtől és Elemben születtek. Az alkímia és az okkult jelenségek még elméletben is, érzékcsalódás és tőrbeejtés lettek volna, ha a Régiek nem ismerték volna minden egyes elem lehetséges erőit, korrelatív tevékenységét és tulajdonságát, amelyek a Levegő, Víz, Föld - de még a Tűz összetételében is közreműködnek. A Tűz még ma is terra incognita (teljesen ismeretlen) a modern tudomány előtt. Mozgásnak, fény- és hőfejlődésnek, égésállapotnak nevezi, - tehát röviden: külső megnyilvánulásaiból határozza meg, és nem ismeri mivoltát. De a modern tudomány, úgy látszik, nem vesz figyelembe valamit, tudniillik azt, hogy kezdetben bármennyire megkülönböződtek is ezek az egyszerű kémiai atomok, mégsem voltak azok az összetett testek, amelyeket a tudomány ma ismer. Ezeket az atomokat nevezte az ősrégi filozófia: „tulajdon Szülőik teremtőinek”; tulajdon anyjuk atyáinak, fivéreinek, férjeinek; s ezeket az anyákat megint tulajdon fiaik leányainak, mint például Aditi-t és Daksha-t. Sem a Víz, sem a Levegő, sem a Föld (álta­lános kifejezés szilárd testekre) nem léteztek jelen alakjukban, és ők az anyag azon három halmazállapotát képviselték, melye­ket egyedül ismer el a tudomány. Ezek ugyanis mind – még a tűz is – a teljesen kialakult bolygók légkörétől már átalakított (recombined) termékek, úgy hogy a Föld kialaku­lásának első időszakaiban egészen sui generis (sajátos) dol­gok voltak. S miután a Naprendszerünkben uralkodó feltételek és törvények teljesen kialakultak, továbbá Földünk, valamint minden más bolygó légköre, hogy úgy mondjam, a saját olvasztó tégelyévé vált, az Okkult Tudomány azt tanítja, hogy a térben állandó csere folyik a molekulák, helyesebben az atomok között, egymással korrelációba lépnek, és így minden bolygón meg­változtatják egyenértékű alkatrészeiket. Néhány tudós, még pedig a legnagyobb fizikusok és vegyészek közül, már kezdi sejteni ezt a tényt. Az Okkultisták ősidők óta ismerték. A spektrosz­kóp (külső bizonyíték révén) csupán a valószínű hasonlóságot mutatja ki a földi és csillagi anyag között. Többet nem tehet. Nem mutathatja ki, vajon az atomok éppen úgy és épp olyan feltételek mellett vonzzák-e egymást, mint állítólag a mi bolygóink atomjai fizikai és kémiai értelemben. Elhihetjük azt, hogy a hőmérséklet fokozatai, az elgondolható legmagasabb foktól a leg­alacsonyabbig, az egész Világegyetemben és az egész Világegyetem számára egy és ugyanazok. De - eltekintve a feloszlástól és újra egyesüléstől - a sajátosságok minden bolygón különbözők. S így atomok olyan új létformákat alkotnak, amelyekről a fizikai Tudo­mány nem is álmodik, és amelyeket fel nem ismerhet. Amint azt a „Five Years of Theosophy” (242. o.-ban) már kifejeztük, az üstökös-anyag lényege pl. „teljesen eltér azoktól a vegyi és fizikai tulajdonságoktól, amelyeket a föld legnagyobb vegyészei és ­fizikusai ismernek". Ennek az anyagnak természete is változik bizonyos módon, amikor légkörünkön sebesen áthalad. Így nem­ csak bolygóink elemei, de még a Naprendszerben levő valamennyi testvérének elemei is, épp annyira különböznek összetételükben egymástól, mint a Naprendszerünk határán túl fekvő kozmikus elemektől.1 Ezért a mi elemeinket nem vehetjük alapul, mikor azokat más világok elemeivel hasonlítjuk össze.2 Eredeti, szűzies állapotában az Örök Anya kebelébe zárva, minden atom, ha az Anya birodalmának küszöbén kívül születik, folytonos szétkülön­bözésre van ítélve. „Az Anya alszik, de mégis mindig lélegzik.” És minden lélegzése kiküldi proteusi termékeit a megnyilvánulás síkjára. Ezeket a kiáradás hulláma magával ragadja, Fohat szét­szórja, és a mi bolygónk vagy más bolygó légköre felé, vagy azon túl hajtja. Ha ebbe egyszer belejutott, akkor az atom el van veszve. Eredeti tisztasága örökre elveszett, ha csak a sors ki nem ragadja egy „Kiömlő áramba” („a current of Efflux”) vivén. (Ez okkult kifejezés, és teljesen más folyamatot jelent, mint a szó köznapi értelme.) Ekkor újra a határszélre kerülhet, ahol egykor elveszett, és ha nem a felső térbe, hanem a belső térbe menekül, a differenciális egyensúly állapotába jut, és szerencsésen újra fel­szívódik (re-absorbed). Ha igazán képzett okkultista-alkimista leírná „Egy atom életét és kalandjait”, ezzel biztosan magára vonná a modern vegyész legnagyobb megvetését, de talán utólag háláját is.3 Akárhogy is legyen, „Az Atya-Anya Lehelete hideg és ragyogó, amikor kiárad és forró és romlott lesz, hogy újra lehűljön, és a benső Tér örökkévaló kebelében megtisztuljon", mondja a Magyarázat. Az ember hideg, tiszta levegőt szív be a hegy tetején, és mikor kileheli, az tisztátalan, meleg és átalakult. Mivel minden bolygónak magasabb légköre a szája és az alsóbb a tüdeje - így a mi bolygónk embere csupán az „Anya hulladékát” leheli be, s ezért a „végzete, hogy tőle meghaljon”.1


    (b) A folyamat, amelyre úgy hivatkozunk, hogy „a kis kerekek közül egyik szüli a másikat” fentről számítva a hatodik világban megy végbe, és az egész megnyilvánult Kozmosz leganyagiasabb világának síkján - a mi földi síkunkon. Ez a „Hét Kerék” a mi bolygóláncunk (lásd az 5. és 6. sloka magyarázatát). „Kerekek”-en általában a különféle gömböket és erőközpontokat értenek. Ezek azonban itt a mi hetes gyűrűnkre (Ring)2 vonatkoznak.



    VI. STANZA. - Folytatás.


    4. AZ IDŐSEBB KEREKEK HASONLATOSSÁGÁRA ÉPÍTI, S AZ EL NEM PUSZTULÓ KÖZPONTOKON HELYEZI EL AZOKAT (a). HOGYAN ÉPÍTI AZOKAT FOHAT? ÖSSZEGYŰJTI A TÜZES PORT. GÖMBÖKET ALKOT A TŰZBŐL, ÁTFUT RAJTUK ÉS KÖRÜLÖTTÜK, ÉLETET ÖNTVE BELÉJÜK, AZUTÁN MOZGÁSBA HOZZA AZOKAT, EGYESEKET ERRE, MÁSOKAT ARRA. HIDEGEK - MELEGÍTI AZOKAT. SZÁRAZAK - MEG­NEDVESÍTI AZOKAT. RAGYOGNAK - LEGYEZI ÉS LEHŰTI AZOKAT (b). ÍGY CSELEKSZIK FOHAT AZ EGYIK VIRRADATTÓL A MÁSIKIG, HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT.3


    (a) A Világokat „idősebb Kerekek hasonlatosságára” építik, tudniillik az előbbi Manvantara-kban létezett, és Pralaya-ba átment, Kerekek hasonlatosságára, mert a Kozmoszban mindennek, - a Napnak és a fűben mászó szent-jános bogárnak egyaránt - születésére, növekedésére és pusztulására EGY a TÖRVÉNY. A töké­letesedés munkája, minden új megnyilvánuláson keresztül, szün­telenül tart, de az állag-anyag (Substance-Matter) és az erők egy és ugyanazok. És ez a TÖRVÉNY minden bolygón alsóbbrendű és különféle törvényekben működik.


    Az „el nem pusztuló Laya Központok” nagyon fontosak, és jelentésüket teljesen meg kell értenünk, ha tiszta fogalmat akarunk alkotni az Ősi Kozmogóniáról, amelynek elméletei most az okkul­tizmusba mennek át. Egy dolgot már most megállapíthatunk. A világok nem épültek sem a Laya központokon, sem azok felett, sem a Laya központokban, mert a zérópont állapot, nem pedig matematikai pont.


    (b) Tartsuk szem előtt, hogy Fohatról, a Kozmikus Villamos­ság építő Erejéről képletesen azt mondják, hogy éppúgy, mint Rudra, ő is Brahmâ-ból* pattant ki, „az Atyának agyvelejéből és az Anyának kebeléből”, és hogy azután átváltoztatta magát hímmé és nővé, vagyis pozitív és negatív villamossággá polarizálódott. Hét fia van, ezek a fivérei. Fohatnak mindannyiszor meg kell születnie, valahányszor fía-fivérei (son-brothers) közül kettő túl­ságosan egymás közelébe kerül, - akár ölelésről, akár birkózásról legyen szó. Hogy ezt megakadályozza, összeköti és egyesíti a különböző természetűeket és elválasztja a hasonló alkatúakat. Mindenki láthatja, hogy ez a dörzsöléssel előidézett villamosságra vonatkozik, és arra a törvényre, hogy két különböző villamosságú tárgy vonzza, és két azonos villamosságú taszítja egymást. A Hét „Fia-fivér” pedig a Kozmikus mágnesség hét formáját képviseli és személyesíti. A gyakorlati Okkultizmusban a „Hét Gyökeres”-nek nevezik őket. Ezeknek együttműködő és tevékeny ivadéka más erők között: a villamosság, mágnesség, hang, világosság, hő, kohézió, stb. Az Okkult Tudomány azt mondja, hogy ezek rejtett viselkedésükben érzékfeletti hatások, és az érzékek világában objektív jelenségek. Az elsők felfogására rendkívüli képességek kellenek, - az utóbbiak észrevételére a rendes fizikai érzékek is ele­gendők. Ezek valamennyien, még inkább érzékfeletti, szellemi tulajdon­ságok tartozékai és azok kisugárzásai. Ezek nincsenek megsze­mélyesítve való és tudatos OKOK-ban, hanem ilyenekhez tartoznak. Az ilyen lények leírását teljesen hasztalan volna megkísérelni. Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy tanításunk ezt a jelensé­gekben megnyilvánult világegyetemet nagy Érzék­csalódásnak tartja. Szerinte tehát valamely test annál inkább meg­közelíti a valóságot, mennél közelebb van az ISMERETLEN ÁLLAG-­hoz, mert így mindinkább távolabb van a Maya e világától. Ezért, noha az öntudat e síkján való megnyilvánulásaikból testük molekuláris szervezetére nem következtethetünk, mégis szervezetük (a beavatott Okkultista [adept Occultist] szempontjából) határozottan objektív, ha nem is anyagias, a relatív noumenoni Világegyetemben, - ha ezt a megnyilvánulttal szembeállítjuk. A tudomány emberei nevezhetik Erőnek vagy Erőknek, amelyeket az anyag hoz létre, vagy pedig, ha úgy tetszik, akár az „anyag mozgásmódjai­nak.” Az Okkultizmus ellenben a hatásokban „Elementálokat” (erőket) lát, és az ezeket létrehozó közvetetten okokban értelmes ISTENI munkásokat. Ezeknek az Elementáloknak (amelyeket a Kormányzók biztos keze vezet) a tiszta anyag elemeivel való szoros összefüggése - mondhatnánk korrelációjuk - ered­ményezi a mi földi jelenségeinket, tudniillik a világosságot, hőt, mágnességet, stb. Természetesen soha nem fogunk egyet­érteni az amerikai szubsztancialistákkal1, akik minden erőt és energiát „Lény”-nek neveznek, legyen az akár fény, hő, villamos­ság vagy kohézió. Épp így nevezhetnénk Lénynek a kocsi kerekei- nek gördülésétől előidézett zajt, de így összetévesztenénk és azonosítanánk ezt a „zajt” a kint levő kocsissal és a kocsiban ülő irányító Értelemmel. De igenis mi, amint ezt ki is mutattuk, Lénynek nevezzük a „kocsisokat” és az azokat irányító Értelmeket, - a kormányzó Dhyan Chohan-okat. Az „Elementálok”, a természeti erők, a cselekvő, noha láthatatlan, vagy inkább észre­vehetetlen, másodlagos okok, és ők maguk a valamennyi földi jelenség fátyla mögött rejlő elsődleges okok eredményei. A villamosságot, fényt, hőt, stb. helyesen nevezték el „a mozgásban levő anyag kísértetének vagy árnyékának”, tudniillik ezek az anyagnak érzék­feletti állapotai, s mi ezeknek csak a hatásait ismerhetjük meg. Hogy tehát a fenti hasonlatot kiegészítsük: a fényérzet olyan, mint a gördülő kerekek zaja, egy megnyilvánuló hatás csupán, mely csak a megfigyelő számára létezik. A legközvetlenebb ok, mely az érzetet létrehozza, a kocsishoz hasonlít, ez a mozgásban levő anyag érzékfeletti állapota, egy Természeti-Erő vagy Elemen­tális. De, amint a kocsi tulajdonosa irányítja a kocsist a kocsi belsejéből, úgy e mögött az erő mögött, ott vannak a magasabb és noumenoni okok, az Értelmek.* Ezeknek lényegéből sugároz­nak ki ezek az „Anya”-állapotok, létrehozván az Elementálok­nak vagy pszichikai Természeti-Szellemek számtalan milliárdjait, épp úgy, mint minden esőcseppben létrejönnek a természet parányi véglényei (Infusoria). (Lásd: „Istenek, Monádok és Atomok, III. Rész, XV.) Fohat irányítja a princípiumok áthelyezését egyik bolygóról a másikra, egyik csillagról a másikra - a gyermek-csillagra. Ha valamely bolygó meghal, akkor éltető princípiumai áthelyeződnek egy-egy laya vagy alvó központba. Ilyenben ugyanis potenciális, de szunnyadó energia van; ez így életre ébred és új égitestté kezd kialakulni. (Lásd alább: „Néhány téves Teozófiai Felfogás stb.")

    Igen nevezetes, hogy a természettudósok egyrészt őszintén bevallják, hogy egyáltalában nem ismerik még a földi anyag igazi természetét sem, - az elsődleges-állag ugyanis szerintük inkább álom, mint komoly valóság, másrészt mégis döntő véleményt monda­nak erről az anyagról, és tudni vélik, hogy ez az anyag különféle összetételekben mire képes, mire nem. A tudósok csak nagyon felületesen ismerik (az anyagot) és mégis dogmákat állítanak fel. Csak „a mozgás egyik módja”, semmi egyéb. De az élő ember leheletében levő erő, mikor porszemet fúj le az asztalról, szintén és tagadhatatlanul „a mozgás egyik módja”; épp így tagadhatatlanul nem az anyagnak vagy a porszem részecskeinek tulajdonsága, és kiárad abból az élő és gondolkozó Lényből, aki lehelt, akár az indíték öntudatosan, akár öntudatlanul keletkezett. S valóban, mikor az anyagot - olyasmit, amiről mind máig mit sem tudnak - felruházzák egy benne rejlő tulajdonsággal, és ezt Erőnek nevezik, amelyről még kevesebbet tudnak, akkor sokkal komolyabb nehéz­séget teremtenek, mint ha elfogadnák minden természeti jelen­ségnél a mi „természeti-szellemeink" közreműködését.


    Az okkultisták azt állítják, hogy az összes, úgynevezett természeti erők, u. m. a villamosság, mágnesség, fény, hő, stb. stb. korántsem anyagi részecskék mozgási módjai, hanem, in esse, azaz végső szervezetükben, megkülönböződött megnyilvánu­lásai annak az Egyetemes Mozgásnak, melyet ennek a kötetnek első lapjain tárgyaltunk és magyaráztunk. (L. Előszó.) Mert ők, ha helyesen kifejezik magukat, nem azt mondják, hogy az anyag elpusztíthatatlan és örök, hanem ezt csak az anyagnak lényegéről és állagáról (azaz mindennek gyökeréről, Mulaprakriti-ről) állítják. Mikor Fohat-ról azt mondják, hogy „hét Laya központot” hoz létre, akkor ez azt jelenti, hogy a NAGY TÖRVÉNY (a teisták Istennek nevezik) formáló vagy teremtő célból megállítja, vagyis inkább megváltoztatja, saját állandó mozgását hét láthatatlan ponton, a megnyilvánult Világegyetem területén belül. „A nagy Lélegzet a Téren át hét lyukat fúr Laya-ba, hogy azok a Manvantara alatt körben forogjanak.” (Okkult Káté.) Mondtuk, hogy Laya az, amit a Tudomány zéró-pontnak vagy zéró-vonalnak nevezne, t. i. a feltétlen nemlegesség birodalma, vagyis az egy való­ságos abszolút Erő. Ez annak hetedik állapotának NOUMENON-ja, amit mi tudatlanságunkban „Erő”-nek nevezünk, és annak tekintünk; vagyis meg-nem-különböződött Kozmikus Állag Noumenonja, amely magában véve elérhetetlen és meg-nem-ismer­hető dolog a véges felfogás számára. Ez egyúttal gyökere és alapja a tárgyiság és alanyiság összes állapotainak; a semleges tengely, nem a sok megnyilvánulás (aspects) egyike, hanem annak központja. Talán megvilágítjuk ennek az értelmét, ha semleges központot próbálunk elképzelni - ez mindazok álma, akik állandó mozgást akarnak feltalálni. Egy „semleges központ” egyik szempont­ból (aspect) bármely adott érzékcsoportnak határpontja. Képzeljünk el tehát két egymásra következő síkot, ezek mindegyike megfelel az észlelőszervek egy-egy hozzátartozó csoportjának. Meg kell enged­nünk, hogy e két anyagi sík között szüntelen forgalom áll fenn, és ha követjük, (mondjuk) az alsóbb sík atomjait és moleku­láit, felfelé menő átalakulásukban, akkor észrevesszük, hogy ezek olyan pontra érnek, ahol egyáltalán túlmennek az alsóbb síkon használt képességeink határán. Tényleg az alsóbb sík anyaga itt a mi számunkra eltűnik észlelésünk elől, vagyis helyesebben, átmegy a magasabb síkra. És az anyag ilyen átmeneti pontnak megfelelő állapota bizonyára különös és nem egykönnyen felfedez­hető tulajdonságokkal bír. Ilyen „Hét Semleges Központ"-ot1 hoz tehát létre Fohat, aki, Milton szavaival:


    „Jól ásott alapokon . . . építésre várnak . . .”,


    az anyagot működésre és fejlődésre készteti.

    Az elsődleges-atom (anu) nem tud sokszorozódni, sem születése előtti, sem elsőszülötti állapotában; ezért nevezik „VÉG­ÖSSZEG"-nek, természetesen átvitt értelemben, mert ez a „VÉG­ÖSSZEG" határtalan. (Lásd I. Kötet „Függelék”-ét.) Ami a semmi­ség puszta szakadéka a természettudós számára, aki csak a látható okok és okozatok világát ismeri, az az okkultista számára az isteni Plenum (Teltség) határtalan Tere. Többféle módon is kifogásolják azt az elméletet, amely a Kozmosz kifejlődésé­nek (evolution) és visszahúzódásának (involution) vagy felszívódásá­nak (reabsorption) örökre váltakozó folyamatát tanítja és a brahmanai és ezoterikus tanítások szerint kezdet és vég nélküli folyamat.


    Így azt mondják az okkultistáknak, hogy ez lehetetlen, mert „a modern tudományos filozófia összes elméletei szerint, a természet szükségképpen kimerül”. Ha a természetnek a „kimerülésre” való hajlama valóban olyan hatalmas érv az Okkult Kozmogónia ellen, akkor viszont mi azt kérdezhetjük: „hogyan magyarázzák a pozi­tivisták, szabadgondolkozók és tudósok a minket körülvevő, működő csillagrendszerek seregeit”? Egy örökkévalóságon át volt idejük „kimerülni”; hogyan van tehát, hogy a Kozmosz azóta nem vált óriási élettelen tömeggé? Még a Holdról is csak feltételesen hiszik, hogy „kimerült”, holt bolygó és a csillagászat, úgy látszik, nem ismer sok ilyen kihalt bolygót.1


    A kérdésre nem lehet választ adni. De ettől eltekintve, meg kell jegyeznünk, hogy az a gondolat, hogy az „átalakítható (transfor­mable) energia mennyisége" a mi kis rendszerünkben idővel elfogy, tisztán a Napról alkotott megtévesztő képzeten alapszik, tudniillik, hogy a „fehér-izzón forró Nap” pótlás nélkül, állandóan kisugározza melegét a térbe. Erre azt válaszoljuk, hogy a természet kimerül és eltűnik ugyan a tárgyi síkról, de a nyugalom egy-egy időszaka után újra előjön az alanyiból, és újból felszáll. A Koz­moszunk és a természet csak azért merül ki, hogy egy tökéletesebb síkon újra megjelenjék minden egyes PRALAYA után. A keleti filozófusok anyaga nem a nyugati metafizikusok „anyaga” és természete. Mert mi az Anyag? S mindenek előtt, a mi tudomá­nyos filozófiánk nem az-e, amit Kant olyan helyesen és udvariasan így határozott meg: „Tudásunk korlátainak tudománya?” Hová vezette a tudományt az a sok kísérlet, hogy összekösse, egybe­fűzze és meghatározza a szerves élet valamennyi jelenségét, csupán fizikai és vegyi megnyilvánulások segélyével? Általában csak fel­tevésekre, melyek mint szappanbuborékok egymás után szét­pukkadtak, mielőtt még a tudomány emberei a tényleges valóságot fölfedezhették volna. Mindez elkerülhető lett volna és a tudás óriási léptekkel haladhatott volna előre, ha a tudomány és filozó­fiája tartózkodtak volna attól, hogy csupán az ő anyagjuk hiányos ismeretére építsenek elméleteket.2


    Ha fizikai értelem nem tudja megszámlálni még a homok­szemeket sem, amelyek néhány mérföldnyi tengerpartot takarnak, ha nem tudja kideríteni azoknak a homokszemeknek végső termé­szetét és lényegét sem, amelyek a természettudós tenyerén tapint­hatók és láthatók, akkor hogyan szabhatja meg egy-egy materialista azon törvények határait, amelyek az elsődleges káosz atomjainak állapotát és létezését változtatják meg? Vagy hogyan tudhat valami biztosat is az atomok és molekulák képességeiről és erőiről, mielőtt és miután ezek világokká alakultak? Ezek a változatlan és örök molekulák - még számtalanabbak a térben, mint a tenger­parton fekvő homokszemek - létezési síkjuknak megfelelően szerkezetükben úgy eltérhetnek egymástól, amint a lélek-állag különbözik hordozójától, a testtől. Azt tanítják, hogy minden atom­nak hét létezési síkja van, és hogy minden síkon a kifejlődés és felszívódás meghatározott törvényei uralkodnak. A csillagászok, geológusok és természettudósok még megközelítőleg sem ismerik azokat a kronológiai adatokat, amelyekből ki kell indulniuk, hogy bolygónk korát vagy naprendszerünk eredetét meghatározzák. Ezért vetődnek minden új elmélettel messzebbre és messzebbre a tények partjától a spekulatív ontológia mérhetetlen mélységeibe1, Az analógia törvényét a Naprendszereken-túli és Napon-inneni bolygók építőtervében nem alkalmazhatjuk szükségképpen azokra a korlátozott feltételekre, amelyeknek minden látható test a mi létezési síkunkon alá van vetve. Az Okkult Tudományban ez a törvény a Kozmikus fizika első és leg­fontosabb kulcsa. De legkisebb részleteiben kell tanulmányozni és „hétszer kell megforgatni”, hogy az ember megérthesse. Az okkult filozófia az egyetlen tudomány, amelyből e törvényt megismer­hetjük. Következésképpen, hogyan dönthetné meg valaki annak az okkultista állításnak igazát, hogy t. i. „a Világegyetem örök a maga feltétlen összességében és véges csak a feltételes megnyilvá­nulásaiban”, azzal az egyoldalú fizikai megállapítással, hogy „a természet szükségképpen kimerül”?



    Ezzel - a VI. Stanza 4. Slokájával - végződik a Stanzák­nak az utolsó Mahapralaya vagy egyetemes pusztulást követő Egyetemes Kozmogóniára vonatkozó része. A beálló Mahapralaya ugyanis elsöpör a térből minden megkülönböződött dolgot, Isteneket, atomokat egyaránt, mint megannyi száraz falevelet. Ettől a verstől kezdve, a Stanzák általában csakis a mi Naprend­szerünkkel foglalkoznak, tehát az abban levő bolygóláncokkal és különösen a mi bolygónk történetével (a negyedik bolygó és lánca). Valamennyi, ebben az I. kötetben még következő Stanza és vers csakis Földünk és a rajta levők fejlődésével foglalkozik. Ami a Földet illeti, igen különös - természetesen csak a modern tudomány szempontjából különös - tanítás áll fenn. Ezt ismertetnünk kell.


    De mielőtt teljesen új és nagyon is meglepő elméleteket tárunk olvasónk elé, néhány magyarázó szót kell előrebocsátanunk. Ez feltétlenül szükséges, mert ezek az elméletek nemcsak a modern tudománnyal kerülnek összeütközésbe, hanem bizonyos pontokon ellentmondanak más Teozófusok korábbi állításainak is. Pedig ezek a Teozófusok magyarázataikat és közléseiket ugyan arra a tekintélyre alapítják, mint mi.2


    Ez azt a gondolatot kelthetné, hogy ugyanannak a tanításnak hirdetői határozottan ellentmondanak egymásnak. Valójában azon­ban ez a különbség csak onnan ered, hogy a korábbi íróknak hiányos felvilágosításokat adtak. Ők így tévesen következtettek, és elhamarkodott megállapításokat tettek közzé, mindezt azért, mert a közönségnek teljes rendszert akartak adni. Azért ne csodálkozzék az az olvasó, aki már a Teozófia tanítványa, ha ezeken a lapokon azt látja, hogy különféle teozófiai munkákban megjelent állításokat helyesbítünk, és egyes oly homályban maradt részeket magya­rázunk meg, melyeknek eddig szükségképpen hiányosaknak kellett maradniuk. Sok olyan kérdés van, amelyet még az „Esoteric Buddhism” (a legjobb és legpontosabb az összes e fajta munkák között) szerzője sem érintett. Másfelől még ő is több téves felfogást hozott be. Ezeket most igazi misztikus megvilágításukban kell megjelentetni, amennyire erre a jelen író képes.


    Tartsunk tehát rövid szünetet a már megmagyarázott és az ezután következő Slokák között, mert a kozmikus időszakok, amelyek azokat elválasztják, mérhetetlen időtartamúak. Ez elég időt enged majd nekünk arra, hogy madártávlatból tekintsük át a Titkos Tanítás néhány olyan részét, melyeket a közönségnek többé­kevésbbé határozatlan és néha téves megvilágításban mutattak be.



    NÉHÁNY EDDIGI TÉVES TEOZÓFIAI FELFOGÁS A BOLYGÓKRÓL, KÖRÖKRŐL ÉS AZ EMBERRŐL

    A tizenegy kihagyott Stanza között van egy, amely teljesen leírja a bolygóláncok egymást követő kialakulását, az után, hogy az első kozmikus és atomikus megkülönböződés az ősi Akozmizmus­-ban1 megkezdődött. Fölösleges tehát most arról beszélnünk, hogy „törvények keletkeznek, mikor az Istenség teremteni készül”, mert (a) a törvények, vagy inkább a TÖRVÉNY örök és meg nem terem­tett; és (b) az Istenség a TÖRVÉNY és viszont. Sőt az egy, örök TÖRVÉNY fejleszt ki mindent, hetes elv alapján, a (leendő) megnyilvánult Természetben; többek között a világoknak számtalan kerek láncait is, amelyek hét gömbből állanak, és fokoza­tosan vannak elhelyezve a forma-világ négy alsóbb síkján (a három többi világ az Ősképek Világegyetemébe tartozik). Ebből a hét gömbből csak egy, t. i. a legalsóbb és leganyagiasabb van a mi síkunkon, vagyis észlelésünk körében, a többi hat ezen a síkon kívül esik, és ennélfogva földi szem nem láthatja. Minden ilyen világlánc egy másik alsóbb és kihalt lánc ivadéka és teremt­ménye - úgyszólván újraszületése. Hogy jobban megvilágítsuk, arra tanítottak, hogy a bolygók mindegyike hetes, akár ismertek, akár ismeretlenek; az a lánc is hetes, amelyhez a Föld tartozik. (L. Esoteric Buddhism.) (A régiek a bolygók közül csak hetet tar­tottak szentnek, mert ezeket a legnagyobb uralkodók vagy istenek kormányozzák, nem pedig azért, mert nem ismerték a többit2). Például olyan bolygókat amilyen a Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz stb. stb, vagy a Földünk, éppúgy láthatjuk, amint a mi földgömbünket való­színűen látják más bolygók lakói, ha ugyan vannak ilyenek, mert ezek a bolygók valamennyien egy síkon vannak. De ezeknek a boly­góknak felsőbbrendű társ-gömbjei a földi érzékeinken egészen kívül eső más síkokon vannak. Mivel alább úgyis megadjuk viszonylagos helyzetüket, és mivel ábrát is függesztünk a VI. Stanza 6. Sloka Magyarázatához, itt csak néhány magyarázó szóra van szükségünk. Ezek a láthatatlan kísérők különösképpen megfelelnek annak, amit mi az emberben „princípiumoknak” nevezünk. A hét gömb három anyagi és egy szellemi síkon van; megfelel az emberi felosztásban a hét princípiumunk három Upadhi-jának (anyagi tudathordozók) és egy szellemi hordozójának (Vahan). Ha tisztább mentális fogalom­alkotás kedvéért az emberi princípiumokat úgy képzeljük el, ahogyan a következő ábrán elrendeztük, akkor így felelnek meg a bolygói felosztásnak:



    A számok itt meg vannak fordítva, mert az egyetemesből indulunk ki, és a részlegesre térünk át, ahelyett, hogy az induktív vagy Arisztotelészi mód­szert követnénk. A szellemet soroltuk fel elsőnek, és nem hetediknek, ahogyan szokásos, de tulajdonképpen nem volna szabad.


    Az emberi princípiumokat az Esoteric Buddhism és más művek nyomán rendszerint így nevezik: 1. Atma; 2. Buddhi (vagy Szellemi Lélek); 3. Manas (Emberi Lélek); 4. Kama Rupa (a vágyak és szenvedélyek hordozója); 5. Linga Sarira; 6. Prana; 7. Sthula Sarira.


    Az alsóbb síkok sötét, vízszintes vonalai az emberi princí­piumok esetében az Upadhi-k, a bolygólánc esetében pedig a síkok. Ami az emberi princípiumokat illeti, az ábra természetesen nem hozza őket pontos rendben, de mégis mutatja azt a vonat­kozást és analógiát, amelyre most felhívjuk az olvasó figyelmét. Azt fogja látni, hogy az anyagba való leszállásról van itt szó, a kettőnek összeegyeztetéséről - mind misztikus, mind fizikai értelemben, és egybeolvadásukról arra a nagy bekövetke­zendő „létért való küzdelemre", mely mind a két entitásra vár. „Entitás” talán különös kifejezés, ha gömbre alkalmazzuk. De a régi filozófusok, akik a Földet óriási „állatnak” tekintették, bölcseb­bek voltak a maguk korában, mint a modern geológusok a magukéban. Plinius, aki jó dajkánknak és anyánknak nevezte a Földet, az egyetlen elemnek, mely nincs ellenséges indulattal az emberrel szemben, valóbbat mondott, mint Watts, aki képzeletében benne látta Isten zsámolyát. Mert a Föld csak az ember zsámolya, hogy rajta magasabb világokba (regions) emelkedjék. Előcsarnoka


    „ . . . a dicsőséges hajlékoknak,

    rajta át szüntelen tolong hullámzó tömeg.”


    Ez azonban csak azt mutatja, hogy milyen csodálatosan alkalmazkodott az okkult filozófia mindenhez a Természetben, és hogy társítása mennyivel logikusabb, mint a fizika tudományának élettelen, feltevéses következtetései.


    Ezek után a misztikus jobban felkészült az okkult tanítás meg­értésére. Ámbár a modern tudomány minden hű tanítványa azt együgyű badarságnak tarthatja, sőt annak fogja is tartani. De az okkultizmus tanítványa azt mondja, hogy az itt tárgyalt elmélet sokkal filozófikusabb és valószínűbb minden egyéb tanításnál. Mindenesetre logikusabb, mint az újabban kifejtett elmélet, hogy tudniillik a Hold olyan kihají­tott rész, melyet a Földünk akkor vetett ki magából, mikor még olvadt állapotban levő gömb volt, folyékony, alakítható tömeg.1


    Azt mondják, hogy a bolygóláncoknak megvannak a „Nappa­laik" és „Éjjeleik”, - vagyis a tevékenység vagy élet és a tétlenség vagy halál időszakai - és az égen úgy viselkednek, mint az emberek a Földön: magukhoz hasonlókat nemzenek, megvénülnek, személyükben elpusztulnak, azonban szellemi princípiumaik tovább élnek utódaikban, s ily módon élnek ők is tovább.


    Anélkül, hogy megkísérelnénk azt az igen nehéz feladatot, hogy valaménnyi kozmikus részletében az egész folyamatot írjuk le, amit mondunk, mégis elég ahhoz, hogy róla megközelítő fogalmat adjunk. Mikor egy-egy bolygólánc utolsó körében van, első vagy A. gömbje mielőtt végkép kihalna, minden energiáját és „princí­piumait" egy szunnyadó, semleges erőközpontba, egy „laya-­központba" küldi, és ezzel a megkülönböződött anyagnak vagy állagnak egy új magjába önt lelket, azt tevékenységre hívja, életet ad neki. Tegyük fel, hogy ilyen folyamat ment végbe a Hold „bolygó”-láncában. Tegyük fel továbbá az érvelés kedvéért, (noha a lejjebb idézett Darwin-elmélet nemrégiben megdőlt, ha azt, hogy megdőlt, még nem is bizonyították be a matematikai számítások) hogy a Hold sokkal öregebb, mint a Föld. Képzeljük el a Holdnak, hat társgömbjét - hosszú időkkel előbb, mint mikor a mi hét gömbünk közül az első kifejlődött volna, - viszonylagosan teljesen ugyan­abban a helyzetben egymással, mint amilyent láncunk társbolygói ma foglalnak el Földünkkel szemben. (Lásd az „Esoteric Buddhism”-­ban: „The Constitution of Man" és „Planetary Chain.”) Így könnyű lesz elképzelnünk azt is, hogy a Holdlánc A. gömbje mint adja át életét a Földlánc A. gömbjének, és - meghal. Azután az előbbinek B. gömbje energiáját az új lánc B. gömbjébe küldi. Erre a Holdlánc C. gömbje megteremti a C. utódgömbjét a Föld­láncban. Azután a Hold (a mi mellékbolygónk2) bolygóláncunk legalsó gömbjébe - a mi Földünk D. gömbjébe - önti át egész életét, energiáját és erejét; s miután áthelyezte ezeket egy új központba, tulajdonképpen holt bolygóvá válik, s a tengelykörüli mozgása csak­nem teljesen megszűnt a mi gömbünk születése óta. A Hold most hideg maradéktömeg, az új test után húzódó árnyék, élő erői és „princí­piumai” e testbe ömlöttek át. Arra van ítélve, hogy hosszú időkön át mindig kövesse a Földet, hogy ivadéka vonzza őt és ő vonzza azt. Állandóan szipolyozva (vampirised) gyermekétől, azzal bosszulja meg magát, hogy át és átitatja ártalmas, láthatatlan és mérges befolyásával, mely természetének okkult részéből kiárad. Mert ő holt és mégis élő test. Korhadó hullájának részecskéi telve vannak tevékeny és pusztító élettel, noha a test, amelyet egykor alkottak, lélek nélkül való és élettelen. Ezért kiáradásai egy időben jó és rossz hatásúak - ez a körülmény párhuzamát találja a Föl­dön abban a tényben, hogy a fű és a növényzet sehol sem olyan nedvdús és burjánzó, mint a sírokon, ugyanakkor azonban a temető vagy hulla-kigőzölgések ölnek is. És mint minden halott-evő szellem vagy vámpír, a hold barátja a varázslóknak, és ellensége a vigyázatlan embernek. Ősidőktől fogva és a thessaliai boszorkányok későbbi idejétől kezdve, egészen a jelen néhány bengáliai tántriká-jáig, minden okkultista ismerte a Hold termé­szetét és tulajdonságait, de a természettudósok előtt zárt könyv maradt.


    Ilyen a Hold csillagászati, geológiai és fizikai szempontból. Ami metafizikai és pszichikai természetét illeti, ennek okkult titok­nak kell maradnia ebben a munkában, éppúgy amint az „Esoteric Buddhism” c. könyvben is az maradt, az ott található (113. o.) inkább merész kijelentés ellenére is, hogy „a nyolcadik szféra rejtvényei között most már nem maradt sok rejtély”. Ezek valóban olyan természetű dolgok, „melyekről a beavatottak (adepts) nem nagyon nyilatkoznak a be-nem-avatott tanítványoknak”. S mivel soha jóvá sem hagyták, de még meg sem engedték, hogy ezekről következtetéseket közzétegyenek, mi is mennél keve­sebbet szólunk róluk.


    Mégis anélkül hogy „a nyolcadik szféra” tiltott talajára lépnénk, hasznos lesz, ha néhány, a holdlánc monádjaira - a „holdbeli ősökre”, vonatkozó kiegészítő tényt adunk, mert ezek a később tárgyalandó „Ember-fejlődés taná”-ban vezető szerepet játsza­nak. Ez közvetlenül elvezet bennünket az ember hetes szervezetéhez. S mivel az utóbbi időben vitatkoztak azon, hogy a mikrokozmikus lény felosztásánál melyik a legjobb osztályozás, két rendszert csatolunk ide, hogy az összehasonlítást megkönnyítsük. Az alább közölt rövid cikk T. Subba Row, nagytudású vedantista filozófus tollából való. Előnyt ad a Radzsa Jóga brahmani osztályozásának, és metafizikai szempontból teljesen igaza van. De mivel ez tisztán ízlés és kényelmesség kérdése, mi ebben a munkában a Himaláján­ túli „ezoterikus Arhat-iskola” „hagyományos” osztályozásához tartjuk magunkat. A következő táblát és magyarázó szöveget a madrasi „Theosophist” után nyomattuk; ugyanezt a „Five Years of Theo­sophy" c. műbe is felvettük.


    A HETES FELOSZTÁS A KÜLÖNFÉLE HINDU RENDSZEREKBEN

    Alább táblázat alakjában adjuk az ember princípiumainak osztályozásait, melyeket a buddhista és vedanta tanítók elfogadtak:



    OSZTÁLYOZÁS AZ EZOTERIKUS BUDDHIZMUSBAN.

    VEDANTAI OSZTÁLYOZÁS

    OSZTÁLYOZÁS A TARAKA RADZSA JÓGÁBAN

    1. Sthula Sarira.

    Annamaja-kosa1


    Sthulopadhi


    2. Prana2

    Pranamaja-kosa

    3. Prana hordozója (vehicle)3

    4. Kama Rupa

    Manomaja-kosa


    Sukshmopadhi



    Vignanamaja-kosa

    6. Szellemi Lélek5

    Anandamaja-kosa

    Karanopadhi

    7. Atma

    Atma

    Atma


    A fenti táblázatból látható, hogy a buddhista osztályozásban foglalt harmadik princípium a vedanta osztályozásban nincsen külön feltüntetve, minthogy ez csupán Prana-nak hordozója. Azt is látjuk, hogy a negyedik princípium bennfoglaltatik a harmadik Kosa-ban (Burok), mivel ugyanaz a princípium csupán hordozója az akaraterőnek s ez csak az elme ener­giája. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Vignanamaya Kosa-t a Manomaya Kosa-tól különállónak tekintik, mert a halál után az elmének alsó része, hogy így nevezzük, elválik a magasabb részétől. Az alsóbb szorosabb rokonságban van a negyedik princípiummal, mint a hatodikkal, s ez utóbbihoz kapcsolódik a magasabb rész, mely valójában az ember magasabb szellemi egyéniségének az alapja.


    Itt is hangsúlyozhatjuk olvasóink előtt, hogy az utolsó rovatban emlí­tett osztályozás a legjobb és legegyszerűbb minden Radzsa jógával kapcsolatos gyakorlati célra. Noha hét princípium van az emberben, mégis csak három a különálló Upadhi-ja (alapok), és Atma-ja ezek mindegyikében a többitől függetlenül működhetik. Ezt a három Upadhi-t a beavatott szétválaszthatja anélkül, hogy önmagát megölné. De nem választhatja el a hét princípiumot egymástól anélkül, hogy szervezetét el ne pusztítsa.


    A tanítvány most már jobban fogja látni, hogy a Radzsa jóga három Upadhi-ja és Atma-ja, és a mi három Upadhi-nk és Atma-nk, valamint a többi három felosztás között valójában csak igen csekély a különbség. Mivel ezenfelül a Himaláján inneni vagy a Himaláján túli Indiában, a Patandzsali, az Arjasangha vagy a Mahajana iskolák minden beavatottja kell, hogy Radzsa jógi legyen, ennélfogva elvben és elméletben el kell fogadnia a Taraka Radzsa osztályozást, akár­milyen más osztályozást is használ gyakorlati vagy okkult célokra. Így nagyon keveset határoz, vajon a három Upadhi-ról és ezek három megnyilvánulásáról és Atma-ról, az örök és halhatatlan szintézisről beszélünk-e, vagy ugyanezeket a „hét princípium”-nak nevezzük.


    Azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták a teozófiai kiadvá­nyokban a Nap kozmoszában levő hetes világláncok tanát, vagy ha olvasták is, de nem értették meg, a tanítást röviden megismételjük:


    1. Minden a metafizikai, valamint fizikai Világegyetemben hetes. Ennélfogva azt tartják, hogy minden égi testnek, minden bolygónak, akár látható, akár láthatatlan, van hat társbolygója.1 Az élet fejlődése ezen a hét gömbön vagy testen, az elsőtől a hetedikig, hét KÖRBEN vagy hét ciklusban halad előre.


    2. Ezek a gömbök oly folyamat útján alakulnak, amelyet az okkultisták „a bolygóláncok (vagy gyűrűk) újraszületésének” neveznek. Amikor egy ilyen gyűrű hetedik és utolsó körébe lépett, a leg­magasabb, vagyis első gömb „A”, ahelyett, hogy mint előbbi köreiben, bizonyos időre nyugalomra - vagy „elsötétülésre” térne, kezd kihalni, és követi őt a többi mind, az utolsóig. A „bolygói” feloszlás (pralaya) közeledik, és órája ütött; minden gömbnek át kell adnia életét és energiáját egy másik bolygónak. (Lásd később a II. ábrát.)


    3. Földünknek, mint láthatatlan, magasabb rendű társgömb­jeinek, „urai”-nak, vagy „princípiumainak” (l. a I. sz. ábrát) látható képviselője, hét körön át kell élnie úgy, mint a többinek. A három első kör alatt kialakul és sűrűsödik; a negyedik alatt megszilárdul és megkeményedik; a három utolsó alatt fokozatosan visszatér első, éterikus formájába: úgyszólván átszellemül.


    4. Emberisége teljesen csak a negyedik - a mi mostani körünkben fejlődik ki. Eddig a negyedik élet-ciklusig, csak alkal­masabb elnevezés hiányában, nevezik „emberiség"-nek. Mint bábbá és azután pillangóvá változó hernyó, az Ember, vagyis inkább az, amiből az ember lesz az első körben valamennyi formán és a ter­rnészet valamennyi birodalmán halad át, és a rákövetkező két körben pedig valamennyi emberi alakon át. Amikor a jelen életkörök és fajok sorozatában a negyedik kör kezdetén a mi Földünkre érkezik, az EMBER az itt megjelenő első forma, és csupán az ásvány- és növény­ország előzték meg - sőt ez utóbbinak az ember segítségével kell fejlődnie és evolúcióját folytatnia. Ezt a II. Kötetben fogjuk meg­magyarázni. Az eljövendő három körön át az Emberiség, de maga a gömb is, amelyen él, mindig arra fog törekedni, hogy újra felvegye eredeti formáját, egy Dhyan Chohan-i Sereg alakját. Az ember éppúgy, mint minden más atom a Világegyetemben, igyekszik egy-egy Istenné és azután az - ISTEN-né válni.


    „Már a második körtől fogva a fejlődés teljesen eltérő terv szerint halad. Csak az első körben van az, hogy a (mennyei) ember az A. gömbön emberi lénnyé lesz, és (újra) ásvánnyá, növénnyé, állatá a B. és C. gömbön stb. A folyamat teljesen meg­változik a második körtől kezdve; azonban Ön megtanult óvatos lenni . . . és én azt tanácsolom Önnek, hogy ne szóljon semmit, mielőtt nem jött meg az ideje . ." (Kivonat a Tanító különféle tárgyról szóló leveleiből.)


    5. A D. gömbön (Földünk)2 minden élet-ciklus hét gyökér­fajból áll. Az éterikussal kezdődnek és a szellemivel végződnek a fizikai és erkölcsi fejlődés kettős útján haladva - a földi kör kezdetétől a végéig. (Az egyik „bolygókör” az A. gömbtől a G. gömbig, a hetedikig; a másik a „gömb köre” vagyis a földi.) Ezt az „Esoteric Buddhism”-ben nagyon jól megírták, s egyelőre nem szorul további magyarázatra.


    6. Az első gyökérfaj, vagyis az első földi „emberek” (bár­milyen volt a formájuk) a „mennyei emberek” ivadéka volt; ezeket a hindu filozófiában helyesen a „holdbeli ősök”-nek vagy Pitri-knek nevezik, s hét osztályuk vagy hierarchiájuk van. Mivel mindezt bővebben a következő fejezetekben és a II. Kötetben fogjuk magyarázni, itt erről nem kell többet szólanunk.

    A már említett két munka, amely mindakettő az okkult tanításból vett tárgyakkal foglalkozik, külön figyelmet érdemel. Az „Esoteric Buddhism”-t sokkal jobban ismerik teozófiai körökben, de még rajtuk kívül is, semhogy szükséges volna érdemeire itt hosszabban kitérnünk. Kitűnő könyv, és még kitűnőbb volt a hatása. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy egyes téves fogalmak vannak benne, és hogy sok teozófust és más olvasót a Keleti Titkos Tanításra vonatkozó téves felfogásra vezetett. Azonfelül egy kissé túl anyagiasnak is látszik.


    A „Man” címú könyv, amely később jelent meg, megkísérelte, hogy az ősi tanítást eszményibb szempontból mutasson be, néhány látomást az asztrális fényből átültessen, s néhány olyan tanítást közöljön, melyeket részben egy Mester – sajnos félreértett – gondolataiból merí­tett. Ez a munka is a korai emberfajok földön való fejlődé­séről szól, és néhány filozófiai jellegű, kitűnő részletet tartalmaz. Egyébként azonban nem egyéb, mint érdekes kis misztikus rege. Célját tévesztette, mert e látomások helyes átültetésére nem voltak meg a szükséges feltételek. Az olvasó tehát ne csodálkozzék, ha a mi köte­teink, több tekintetben ellentmondanak, ezeknek a korábbi leírásoknak.


    Az ezoterikus „kozmogónia” általában, és különösen az emberi Monád fejlődése, oly lényegesen eltér ebben a két könyv­ben és más függetlenül dolgozó kezdők teozófiai írásaiban, hogy lehetetlen folytatnunk ezt a munkát anélkül, hogy ki ne térnénk arra a két korábbi könyvre. Annál is inkább, mert mind a kettőnek sok a bámulója - különösen az „Esoteric Buddhism”-nak. Elérkezett az idő, hogy egyet-mást megmagyarázzunk erről. A tévedéseket most helyesbítenünk kell, és ki kell javítanunk az eredeti tanítás alapján. Amennyire az egyik munka kifejezetten a materialista tudomány felé hajlik, éppoly túlságosan eszményi és itt-ott fantasztikus a másik.


    A nyugati elmének szinte felfoghatatlan az a tanítás, amely a gömbök körláncán végig haladó, időszakos „elsötétülések”-kel és egymást követő „körök”-kel foglalkozik. Ebből eredtek az első zavarok és téves felfogások. Egyik ezek közül, az „ötödik", és a „hatodik" körbeliekre vonatkozik. Akik tudták, hogy egy-egy kört hosszú Pralaya, t. i. a nyugalom időszaka, előz meg és követ, amely áthidalhatatlan szakadékot nyitott meg a két kör között, amíg csak el nem érkezett a megújult élet-ciklus ideje, - azok nem tudták megérteni azt a „tévedést”, hogy a mi negyedik körünkben „ötödik” és „hatodik” körbeliekröl beszél­nek. Gautama Buddha-t „hatodik-körbeli”-nek tartották, Platon és más nagy filozófusokat és elméket „ötödik-körbeliek”-nek. Hogyan történhetett ez? Egyik Mester azt tanította és meg is erősítette, hogy még most is vannak ilyen „ötödik-körbeliek” a Földön. Noha úgy értettük, hogy az emberiség még a „negyedik-körben van”, más­kor mintha azt mondotta volna, hogy az ötödikben vagyunk. Erre egy másik Tanító „apokaliptikus választ” adott: - „Néhány esőcsepp még nem monszun, noha ennek érkezését jelzik” . . . „Nem, nem vagyunk az ötödik körben, hanem ötödik körbeli emberek jöttek közénk az utolsó néhány évezredben.” Ez még a Szfinx rejtvényénél is megfejthetetlenebb volt! Az okkultizmus tanítványai fejüket a legvadabb okoskodásokra adták. Jó ideig iparkodtak túlszárnyalni Oedipust, és kiegyeztetni a két állítást. Mivel a Mesterek olyan némák maradtak, mint maga a kő Szfinx, hát állhatatlansággal, „ellentmondással” és „ellentétességgel” vádol­ták őket. De a Mesterek csak hagyták burjánzani az okoskodá­sokat, hogy ezzel olyan leckét adjanak, amelyre a nyugati elme nagyon is rászorul.


    Az orientalisták zagyvalékot csináltak a hindu exoterikus filozó­fiából, mert önhittek és gőgösek, és mert módszerük az, hogy minden metafizikai fogalmat és kifejezést materializálnak, s nem adnak helyet a keleti szóképnek és allegóriának. A teozófusok most ugyanazt tették az ezoterikus tanítással. Világos, hogy a teozó­fusok mindmáig egyátalában nem értették meg az „ötödik és hatodik körbeliek” kifejezés értelmét. Pedig ez egyszerűen csak ennyi: minden „kör” új fejlődést hoz magával, sőt az ember értelmi, lelki, szellemi és fizikai szervezetében teljes változást, mert mind­ezek a princípiumok folyton emelkedő fokozatban fejlődnek. Ebből következik, hogy olyan emberek, mint Konfucius és Platón, akik lelkileg, értelmileg és szellemileg a fejlődés magasabb síkjai­hoz tartoztak, a mi negyedik körünkben olyanok voltak, mint amilyen az átlag ember lesz az ötödik körben. E Kör emberisége arra van hivatva, hogy a fejlődés létráján mérhetetlenül magasabbra emelkedjék, mint ahol a mostani emberiségünk áll. Hasonlóképpen Gautama Buddha - a megtestesült Bölcsesség - még magasabban állt, és még nagyobb volt mind­ezeknél az embereknél. Ezeket tudniillik ötödik körbelieknek, Buddhá-t és Sankarâchâriá-t pedig allegórikusan hatodik körbeli­nek nevezik. S így rejtett bölcsesség van abban a megjegyzésben: „néhány esőcsepp még nem monszun, noha ennek érkezését jelzi", pedig akkoriban „kitérő” válasznak vették.


    És most az Esoteric Buddhism című könyvben tett megjegyzés igazsága teljesen ki fog derülni:


    Ha az ember egy teljeseit ismeretlen tudomány bonyolult tényeit először tárja gyakorlatlan elme elé, akkor lehetetlen ezeket az összes, kellő megszorításokkal. . . és rendellenes fejlődésükkel együtt előadni. . . Előszörre csupán az általános szabályokkal kell megelégednünk, és csak később foglalkozhatunk a kivételekkel. Ez különösen olyan tanulmányra áll, melynél rendszerint a tanítás hagyományos módszerét követik. E módszer minden új gondolatot úgy iparkodik a tanuló emlékezetébe ültetni, hogy előbb megdöbbenést keltsen, és a megdöbbenést csak később oszlatja el.


    E megjegyzés írója, maga is mondja, az okkultizmus­ban „gyakorlatlan elme" volt. Saját következtetései és a körülmény, hogy jobban ismerte a modern csillagászati elméleteket, mint az ősrégi tanítást, egészen természetesen és anélkül, hogy észrevette volna, néhányszor téves eredményre juttatták. E tévedések inkább csak részletkérdéseket, mint valami „általános szabály”-t érintettek. Ilyenre akarunk most rámutatni. A tévedés nem nagy, mégis olyan, hogy sok kezdőt téves fogalmakra vezethet. De mivel a korábbi kiadások téves fogalmait az ötödik kiadás jegyzeteiben kijavították, úgy talán a hatodikat is kijavítják majd, és tökéletesbítik. Az ilyen tévedéseknek több oka volt. (1) A kényszerűség, mely a tanítókat az úgynevezett „kitérő válaszok” adására bírta. A kérdéseket t. i. olyan állhatatosan sürgették, hogy figyelmen kívül hagyni már nem lehetett, de másrészt csak részben volt szabad rájuk válaszolni. (2) Ezt a helyzetet nagyon gyakran félreértették, és alig méltányolták megfelelően a közmondást: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” Ennek eredményeképpen az európai laikus-csélák néha önkényes okoskodásokban lelték örömüket. Ilyen volt: (a) a „nyolcadik szféra rejtélye” a Holdhoz való viszonyában, és (b) a téves állítás, hogy a földlánc két felsőbb gömbje, a két jól ismert bolygónk: „a Földön kívül... csak két más látható világ van a mi láncunkban.... Mars és Merkur” (Esoteric Budd­hism, 136. o.)


    Ez nagy tévedés volt. De ezért, épp úgy hibáztatnunk kell a Mester határozatlan és ki nem elégítő válaszát, mint a tanuló éppolyan határozatlan és bizonytalan kérdését.


    A kérdés ez volt: ,,Merkuron kívül, még milyen, a közönséges tudományban ismert, bolygók tartoznak a mi világrendszerünkbe?” Ha már most a kérdező elméjében ,,Világrendszer” helyett a mi földláncunk vagy „füzér”-­ünk szerepelt, nem pedig a „Naprendszer világai”, ahogy kellett volna, akkor természetesen félre lehetett érteni a választ. Mert a válasz ez volt: „Mars, stb. és még négy más bolygó, melyről a csillagászat nem tud semmit. Sem A, B, sem Y, Z, nem ismeretesek, de nem is láthatók, bármilyen tökéletesek is a fizikai eszközök.” Ez világos: (a) a csillagászat valóságban még semmit sem tud a bolygókról, sem a régiekről, sem pedig azokról, amelyeket a modern időkben felfedeztek; (b) a társ-bolygók, A-tól Z-ig, azaz a Naprendszer egyetlen láncának felsőbb gömbjei, semmiképpen sem láthatók.1 Ami a Marsot, Merkurt és „a többi négy bolygót” illeti, ezeknek a Földhöz való viszonya olyan, hogy erről egyetlen Mester vagy magasfokú okkul­tista soha sem fog szólni,2 még kevésbé fogja megmagyarázni a természetét.


    S most határozottan kimondjuk, hogy az előadott elmélet lehetetlen, akár a modern csillagászat bizonyítékaival, akár azok nélkül is. A fizika tudománya bizonyítékai, bár ezek még nagyon határozatlanok, csakis a tárgyi Világegyetemünkkel egyforma anyagú síkon levő égitestekre vonatkozhatnak. Mars és Merkur, Vénusz és Jupiter, valamint minden eddig felfedezett (vagy csak felfedezendő) bolygó, per se, egy ilyen láncnak a képviselője a mi síkunkon. Ezt világosan megállapította Sinnett „Tanító"-ja, számos leveleinek egyikében: „a naprendszerünkben és rajta kívül van még más, számtalan Manvantarikus bolygólánc, s rajtuk értelmes lények.” De sem Mars, sem Merkur nem tartoznak a mi láncunk­hoz. Mint a többi bolygók, ezek is hetes Egységek, rendszerünk „láncai”-nak nagy seregében, és valamennyi éppúgy látható, mint ahogy felsőbb gömbjeik láthatatlanok.


    Ha még azt is felhozzák, hogy a Tanító levelében bizonyos kifejezések könnyen félrevezethettek, a válasz erre: - Ámen; ez igaz. Az „Esoteric Buddhism” szerzője ezt jól tudta, amikor azt írta, ilyen „a hagyományos tanítás módszere... megdöbbenést kelt”... s ezt vagy szétoszlatja, vagy nem, - ez az esettől függ. Mindenesetre, ha azt hajtogatják, hogy ezt már előbb is meg lehetett volna magyarázni, és hogy közölhették volna a bolygók igazi mivoltát, amint most teszik, akkor ez a válasz: „abban az idő­ben ezt nem találták alkalmasnak, mert újabb kérdések egész soro­zatát nyitotta volna meg vele, s ezek olyan ezoterikus természetűek, hogy nem válaszolhattak volna rájuk, és így csak zavart okoztak volna”. Már kezdetben kijelentették, és azóta ismételten megerő­sítették, hogy (1) egyetlen egy teozófus sem, még ha elfogadott cséla is - nem is szólva a laikus tanítványról - számíthat arra, hogy neki alaposan és teljesen megmagyarázzák a titkos tanításokat, mielőtt nem tette le a Testvériségnek visszavonhatatlan fogadalmát, és át nem ment legalább is egy beavatáson. Ugyanis a közönségnek számjegyeket és számokat kiadni nem lehet, mert a számjegyek és számok az ezoterikus rendszer kulcsa. (2) Amit eddig lelepleztek, az csupán az ezoterikus tartalma volt annak, amit a világvallások majdnem valamennyi exoterikus Szentírásában találhatunk - főképpen a Brahmâna-kban, a Véda Upanishad-jaiban, de még a Purana-kban is. Ez csupán kis része volt annak az anyagnak, amelyet most a jelen kötetek sokkal bőveben hoznak nyilvánosságra. De még ez is nagyon hiá­nyos és töredékes.


    Mivel az író, midőn jelen munkáját megkezdte, biztosra vette, hogy a Marsról és a Merkurról szóló okoskodás téves, levélben kért a Tanítóktól magyarázatot és hiteles értesítést. Mind a kettő idejében megérkezett, és itt ad szószerinti kivonatot belőlük:


    „ . . . . . Tökéletesen igaz, hogy Mars jelenleg az elsötéte­dés állapotában van, és Merkur éppen most kerül ki belőle. Hozzáteheti, hogy Vénusz az utolsó Körében van . . . . Ha sem Merkur­nak, sem Vénusznak nincsen holdja, ennek okai: . . . (l. a fenti jegyzetet, ott felsoroltuk az okokat), valamint azért is, mert Marsnak két holdja van, amelyekre nincs joga. . . . . Phobos ezt a BELSŐ holdnak tartják - egyáltalán nem hold. Amint ezt Laplace már régen és Faye napjainkban megjegyezték (l. Comptes Rendus, XC. köt. 569. o.), Phobos periodikus ideje túlságosan rövid. Ezért „valami hibának kell lenni az elmélet alapgondalatá­ban", mondja helyesen Faye . . . . Továbbá mind a kettő (Mars és Merkur) hetes lánc, éppoly függetlenek a Föld sziderikus urai­tól és fölebbvalóitól, amilyen független Ön Hüvelyk Matyi (Tom Thumb) „princípiumaitól” - ezek talán az ő hat fivére voltak, hálósapkával vagy enélkül. . . . . „A kíváncsiság kielégítése sok ember számára a tudás végcélja” mondta Bacon, akinek éppúgy igaza volt, amikor biztosra vette ezt az igazságot, mint ahogyan igazuk volt azoknak, akik ő előtte ismerték, abban, hogy a BÖLCSESSÉGET a tudástól elválasztották, és mértéket szabtak annak, amit egy bizonyos igőben közölni lehet. . . . . Jusson eszébe, hogy:


    „ . . . Tudás ugyan lakik

    A főben, melyet kölcsön-gondolat telít,

    De bölcsesség csak abban, mely sajátjára figyel . .”


    Ezt sohasem vésheti elég mélyen azok elméjébe, akikkel ezoterikus tanításokat közöl...”


    Íme, még néhány kivonat egy másik, ugyanattól a tekintélytől eredő levélből. Ezt válaszul adták a Tanítók néhány eléjük terjesz­tett ellenvetésre. Ezek az ellenvetések nagyon tudományos, de felületes okoskodásokon épülnek, és a körül forognak, hogy nem lenne-e ajánlatos az ezoterikus elméleteket a modern tudomány következtetéseivel összebékéltetni. Ifjú teozófus írta, óvásként a „Secret Doctrine” ellen és éppen a szóban forgó tárggyal kap­csolatosan. Kijelenti, hogy ha volnának ilyen társ-Földek, „akkor ezek csak jelentéktelenül kisebb mértékben lehetnének anyagiak, mint a mi gömbünk.” Honnan van tehát, hogy nem láthatók? A válasz ez volt:


    „. . . Ha a pszichikai és szellemi tanítást jobban megértenék, akkor majdnem lehetetlen volna még csak elképzelni is ilyen képtelensé­get. Valóban Önök nem haladhatnak addig, amíg azon fáradoznak, hogy az egyeztethetetlent - azaz a metafizikai és spirituális tudományokat megbékítsék a fizikai vagy természeti filozófiával. A „természeti” szó előttük (a tudomány emberei előtt) ugyanis azonos azzal az anyaggal, amelyet testi érzékeikkel észlelhetnek. A mi gömbünk, s ezt kezdettől fogva tanítottuk, a leszálló ív legalján van ott, ahol az érzékelésünk alá eső anyag a legdurvább alakjában jelentkezik. . . Ennélfogva csak ésszerű feltennünk azt, hogy a Föl­dünket beárnyaló gömböknek más és magasabb síkokon kell lenniük. Egy szóval mint gömbök EGYÜTTVÉVE EGYSÉGET ALKOTNAK, de NINCSE­NEK ÁLLAGEGYSÉGBEN FÖLDÜNKKEL1 és így egészen más öntudati álla­pothoz tartoznak. Bolygónk (és a többi bolygó mind) hozzáilleszke­dett emberi lakóinak sajátos állapotához. Ez az állapot lehetségessé teszi azt, hogy puszta szemmel láthassuk a mi földi síkunkal és anya­gával azonos lényegű égi testeket és így a Jupiter-, a Marslakók és a többiek láthatják a mi kis világunkat. Mert öntudati síkjaink mivoltukban ugyanazok, a megkülönböződött anyag ugyanolyan rétegében vannak - és csak fokozatban különböznek egymás­tól. . . . Ezt írtam: „A kisebb Pralaya csak a mi kis GÖMB­FÜZÉRÜNKET érinti". („Füzérek”-nek neveztük a láncokat, mikor még a szótévesztések korszakában voltunk.) . . . „Ilyen füzérhez tartozik a mi Földünk”. Ebből aztán világosan azt lehetett érteni, hogy a többi bolygó is „füzér” vagy LÁNC. . . Ha ő (értve rajta az óvást emelőt) ilyen magasabb síkon Ievő „bolygóknak”, még halvány árnyékképét (silhouette) is óhajtaná Iátni, akkor előbb a közte és a következő sík között levő asztrális anyagnak finom felhőit is el kellene távolítania . . .”


    Így könnyű megértenünk, miért nem láthatjuk még a legjobb földi messzelátóval sem azt, ami anyagi világunkon kívül esik. Csupán azok, akiket adeptusoknak nevezünk, szólhatnak tekin­télyük (authority) erejével az ilyen dolgokról, mert ők tudják, hogyan kell mentális látásukat irányítani, és a fizikai és a pszichikai tudatukat áthelyezni a létezés más síkjaira. És ők világosan ezt mondják:


    „Élj az ilyen tudás és erők elérésére szükséges életet, és a Bölcsesség természetszerűen szegődik hozzád. Ha egyszer öntudartodat összhangba tudod hozni az „Egyetemes Öntudat” hét húrjának valamelyikével, a húrokkal, melyek a Kozmosz hangszekrényén végig futnak és az egyik örökkévalóságtól a másikig rezegnek; ha alaposan tanulmányoztad a „szférák zenéjét”, akkor, de csak akkor, részesítheted tudásodban szabadon azokat, akiket teljes biz­tonsággal részesíthetsz benne. Addig is légy óvatos. Ne szolgáltasd ki a jelen nemzedéknek a nagy igazságokat, a jövendő fajok örökségét. Ne akard feltárni a létezés és a nem-létezés titkát olyanoknak, akik nem tudják fölérni ésszel Apolló HEPTACHORD­-jának - a ragyogó Isten lantjának - rejtett jelentését. E lant hét húrjának mindegyikében ott lakozik a Kozmosz Szelleme, Lelke és Asztrális teste. E Kozmosznak csak külső burka került most a Modern Tudomány kezeügyébe. . . Légy óvatos, lelkedre kötjük, óvatos és bölcs, és vigyázz mindenek fölött arra, hogy miben hisznek azok, akik Tőled tanulnak, nehogy önmagukat ámítva, másokat is félrevezessenek. . . mert ez a sorsa minden igazságnak, amellyel az emberek még meg nem barátkoztak. . . Maradjanak inkább a bolygóláncok és más Kozmosz-feletti és Kozmosz-alatti rejtélyek az álmok birodalmában azok számára, akik maguk nem látnak, de még hinni sem tudják, hogy mások Iátnak. . .”


    Sajnos, hogy kevesen követték közülünk a bölcs tanácsot, és így igen sok megbecsülhetetlen gyöngyöt dobtunk oda az ellen­ségnek, a bölcsesség sok drágakövét, és mivel ez nem tudta felismerni értékét, megfordult és széttépett bennünket.


    „Képzeljük el", írta ugyanaz a Mester két „laikus csélá”-­jának, - így nevezte ugyanis az Esoteric Buddhism íróját és még egy urat, aki ennek egy ideig tanuló-társa volt - „képzeljük el, hogy A MI FÖLDÜNK, HÉT BOLYGÓBÓL VAGY EMBERT-HORDOZÓ VILÁGBÓL ÁLLÓ CSOPORTBAN AZ EGYIK BOLYGÓ. . . (A hét boIygó az ókor szent bolygói és valamennyi hetes.) Íme, az élet-áram eljut A-hoz, vagy helyesebben ahhoz, aminek rendeltetése, hogy A legyen, és ami addig még csak kozmikus por („laya-központ”). . . stb.”*


    Ezekben a legelső levelekben ugyanis a kifejezéseket még meg kellett alkotni, és szavakat képezni. A „gyűrűk”-ből gyakran „körök” lettek, és a „körök”-ből életciklusok, és megfordítva. Az egyik levelező egy „kör”-t „világgyűrű”-nek nevezett. Erre a Mester azt írta: „Azt hiszem, ez további zavarra fog vezetni. Úgy egyeztünk meg, hogy körnek nevezzük egy-egy monádnak útját az A gömbtől a G vagy Z gömbre. . . A „Világ-gyűrű” helyes. . . nagyon tanácsolja Sinnet úrnak, hogy állapodjon meg az elneve­zésekben, mielőtt tovább menne. . .”


    A megállapodás ellenére is e szótévesztés miatt sok hiba csúszott be a legkorábbi tanításokba. Némelykor még a Fajokat is összetévesztették a „körök”-kel és a „gyűrűk”-kel, és ez a téveszt­getés vezetett hasonló tévedésekre a „Man”* -ben is. A Mester kezdettől fogva így írta:


    „Mivel nem közölhetem Önnel az egész igazságot, sem azt a sok elszórt töredéket nem vethetem napfényre. . . nem tudok az Ön megelégedésére cselekedni.”**


    Ez volt a válasz a következő kérdésekre: „Ha igazunk van, akkor az ember-korszak előtti egész létezés 637,” stb. stb. A szám­jegyekre vonatkozó minden kérdésre ez volt a válasz: „Iparkodjon a 777 megtestesülésnek problemáját megoldani . . . Ámbár meg kell tagadnom az útbaigazítást. . . de ha magától megoldja a problémát, akkor kötelességem Önt megerősítenem.”***


    De soha sem oldották meg, az eredmény pedig csupa kellemetlen meglepetés és tévedés volt.


    Még az égitestek és a makrokozmosz hetes szervezetéről szóló tanítás is - ahonnan a mikrokozmosz vagy az Ember hetes felosztása ered - mostanáig a legezoterikusabb tanítások közé tartozott. A régi időkben csupán a Beavatáskor a ciklusok legszentebb számjegyeivel együtt közölték. De nem tervezték az egész Kozmogónia rendszer feltárását - ezt jelen­tették ki az egyik teozófiai lapban.1 Nem is tartották lehetséges­nek egy pillanatig sem akkor, amikor az „Esoteric Buddhism” írójának leveleire válaszolva, a kérdések egész seregére csak igen kevés felvilágosítást, csak néhány töredéket adhattak. Ezek között olyan problémákat kutató kérdések is voltak, amelyekre egyetlen egy MESTER-nek sincs joga válaszolni, akármilyen magas­rangú és független is, mert ezzel leleplezné a világ előtt a régi templom-testületek (college-temples) legszentebb és legrégibb rejtélyeit. Ennélfogva csak nagy körvonalakban közöltek néhány tanítást, a részleteket állandóan elhallgatták, és kezdettől fogva rendszeresen kijátszottak minden olyan törekvést, amely több felvilágosítást akart tőlük kicsalni. Ez egészen természetes is. A Purâna-k a Tudás hét ágáról szólnak. Ezek közül a négy Vidja következő: „Jadzsnya-Vidja” (vallásos szertartások végzése bizonyos eredmények elérés végett); „Maha-Vidja”, a nagy (Mágikus) tudás, ez most Tantrika-tiszteletté fajult el; „Guhja-Vidja", a Mantra-k és igazi ritmusuk vagy éneklésük, a misztikus varázslások, stb. tudománya; „Átma-Vidja” vagy az igazi Szellemi és Isteni bölcsesség. Csupán ez az utolsó világíthatja meg feltétlenül és véglegesen az előbbi három tanítását. Átma-Vidja segítsége nélkül a többi három csak felületes tudomány marad, mértani mértékek, melyeknek van ugyan hosszúságuk és szélességük, de mélységük nincs. Olyanok, mint az alvó ember, kinek lelke, tagjai és elméje, mechanikai mozgásra, zavaros álmokra, sőt még alva-járásra is képesek, tehát látható eredményeket tudnak létrehozni. De ezek csak az ösztön, nem pedig az intellektus okozta hatások, és semmi esetre sem teljesen tudatos szellemi indító okok következményei. A három elsőnek említett tudományból sokat adhatnak közzé és magyaráz­hatnak meg. De, hacsak tanításaikhoz Átma-Vidja nem adja meg a kulcsot, örökre olyanok maradnak, mint a széttépett könyv papír­szeletei, mint nagy igazságok árnyai, amelyeket a legszellemibb emberek is csak homályosan látnak, de amelyeket teljesen fel­ismerhetetlenné torzítanak azok, akik minden tovasurranó árnyékot falra akarnak szegezni.


    Továbbá egy másik nagy zavart idézett elő a tanítványok elméjében a Monád fejlődéséről szóló tanítás hiányos előadása. Hogy teljesen felfoghassuk ezt a folyamatot, valamint a Gömbök születésének folyamatát is, sokkal inkább metafizikai oldaláról kell vizsgálnunk, mint az úgynevezett statisztikai szempontból, mert ez számjegyeket és számokat ölel fel, amelyeket ritkán szabad általá­nosságban használni. Sajnos, kevesen akarnak ezekkel a tanítá­sokkal csupán metafizikai értelemben foglalkozni. A nyugati írók között a tanításunkban legjártasabb is, a Monádok fejlődéséről szólva („Esoteric Buddhism”, 46. o.) ezt állítja munkájában: „ilyen­féle tiszta metafizikával jelenleg nem foglalkozunk”. Ha ez így van, - amint a Tanító a hozzáintézett levélben megjegyzi: „Mire jó tanításunkat hirdetni, mire jó ez a fárasztó munka, ez az ár elleni úszás? Miért kell a nyugatnak. . . tanulnia. . . a kelettől olyasmit, ami soha nem lesz ínyére a külön ízlésű aesthetikusoknak?” És felhívja levelezőjének figyelmét „az irtózatos nehézségekre, amelyekkel mi (Adeptusok) találkozunk valahányszor metafizikánkat a nyugati elmének akarjuk magyarázni.”


    S jól teszi, mert metafizika nélkül sem okkult filozófia, sem ezotéria nem lehetséges. Ez olyan, mintha úgy akarnánk meg­magyarázni az élő ember lelkének és elméjének legmeghittebb és legszentebb működését, vágyait és érzelmeit, a szeretetet és gyűlö­letet, hogy hullája mellének és agyvelejének anatómiai leírását adjuk. Most pedig vizsgáljuk meg a fent említett két tanítást, amelyet az „Esoteric Buddhism” alig érintett, és egészítsük ki, amennyire csak szabad.




    KIEGÉSZÍTŐ ADATOK ÉS MAGYARÁZATOK A GÖMBÖKRŐL ÉS A MONÁDOKRÓL


    Az „Esoteric Buddhism” két megállapítását akarjuk szóba hozni, és a szerző véleményét idézzük. A 49. oldalon (V. kiad.) ezt mondja:


    „ . . . A szellemi monádok . . . ásványi létezésüket nem végzik be teljesen az A gömbön, de azután befejezik a B gömbön s így tovább. Többször végig mennek az egész körön, ásványi alakban és azután többször mint növények, és többször mint állatok. Szándékosan nem közlünk jelenleg számjegyeket,” stb. stb.


    Ezt bölcsen tette, mert a számjegyeket és számokat nagyon is titokban tartják. Ezzel most részben felhagytak. De talán jobb lett volna, ha a körökre és a fejlődési körforgásokra vonatkozó helyes számokat akkoriban vagy teljesen megadták volna, vagy teljesen elhallgatták volna. Sinnett világosan felismerte ezt a nehéz­séget, amikor (a 140. oldalon) ezt mondta:


    „A közönség nem egy könnyen találja ki, miért tartózkodnak annyira az okkult tudás birtokosai attól, hogy a Kozmogóniára vonatkozólag számbeli adatokat közöljenek, és a be-nem-avatott nehezen érti meg, miért kell ezeket titokban tartani.”


    Világos, hogy voltak erre okok. Pedig ez az eltitkolás az oka a legtöbb fogalomzavarnak egyes keleti és nyugati tanítványoknál. És éppen a szóban lévő két tanítás elfogadása látszott nagy nehézségbe ütközni, mert nem voltak adatok, amelyekre támaszkodhattak volna. De ez már így volt. Mert - s a Mesterek ezt sokszor kijelentették - az okkult számításokba tartozó szám­jegyeket a fogadalmat tett csélák körén kívül továbbítani nem szabad, és még ők sem szeghetik meg a szabályokat.


    Hogy érthetőbbé tegyük a dolgot, az adott tanítást kibővít­hetjük, és néhány kérdést megoldhatunk bár csak úgy, hogy a matematikai szempontot mellőzzük. Mivel a gömbök és a Monádok fejlődése szorosan összefügg egymással, ezért mi egybevonjuk ezt a két tanítást. Ami a Monádokat illeti, arra kérjük az olvasót, ne feledje el, hogy a keleti filozófia elveti a nyugati teológia dog­máját t. i. hogy minden újszülött csecsemő újonnan teremtett lelket kap. Ez a dogma épp annyira nem filozófikus, amennyire lehetetlen a természet gazdaságában. A Monádoknak, melyek fejlődnek, és azáltal válnak mind tökéletesebbé, hogy sok egymást követő személyiséget asszimilálnak, minden új Manvantara-­ban korlátolt számúaknak kell lenniük. Ez feltétlenül szükséges, ha az újraszületés, a karma és az emberi Monádnak saját forrá­sába - az abszolút Istenségbe való fokozatos visszatérésének tanítására gondolunk. Így, bár a többé-kevésbé fejlett Monádok seregei majdnem megszámlálhatatlanok, mégis véges számúak, akárcsak minden egyéb a megkülönböződés és határoltság e Világegyetemében.


    Az emberi „princípiumok” és a világláncok felszálló gömbjei kettős ábrájából (I. ábra) kitűnik, hogy az okok és okozatok örök láncolata és tökéletes analógia uralkodik a fejlődés valamennyi vonalán, és ezek kötik össze azokat. Egyik szüli a másikat - a gömb is, a személyiség is. De kezdjük az elején.


    Már vázoltuk nagy körvonalaiban a folyamatot, amelyben az egymást követő bolygóláncok kialakulnak. Hogy elejét vegyük a téves felfogásoknak, még néhány részletet adunk. Ezek fényt fognak vetni saját láncunk, a holdláncnak ivadéka, emberiségének történetére.


    A következő II. ábra 1.-gyel jelzett oldala a hét bolygóból álló „holdláncot” ábrázolja, a hetedik, vagyis az utolsó körének kez­detén; a 2.-vel jelzett oldala a „földláncot”, amely csak lesz, de még nem létezik. Mindegyik lánc hét gömbjét ciklikus sorrendjük­ben A-G-vel, a földlánc gömbjeit még ezen felül kereszttel, (+), a Föld jelképével jelöltük.


    Ne feledjük el, hogy a bármely hetes láncon ismételten közben vándorló Monádok fejlődési fokuknak, tudatuknak, és érdemüknek megfelelően hét osztályba vagy hierarchiába tartoznak. Kövessük tehát megjelenésük sorrendjét az első Körben az A gömbön. E hierarchiáknak megjelenési időközei bármely gömbön úgy alakulnak, hogy ha a 7. osztály, az utolsó, az A gömbön megjelenik, akkor az 1. osztály, az első, éppen átment a B gömbre, és így tovább lépésről-lépésre az egész láncon körös-körül.


    S épp így a Holdlánc hetetedik körében, amikor a 7. osz­tály, az utolsó, elhagyja az A gömböt, akkor ez a gömb nem álomba merül, ahogyan eddig a korábbi körökben tette, hanem kezd haldoklani (bolygói pralaya-ba kezd térni)1; és haldokolva sorra átadja - amint említettük - „princípiumait” vagy élet-elemeit és energiáját stb. egyiket a másik után, egy-egy új „laya-központ”-­nak, s ez kezdi a Földlánc A gömbjének kialakítását. Hasonló dolog történik a „holdlánc” minden gömbjével. Egyik a másik után alakítja ki a „földlánc” egy-egy új gömbjét. Holdunk a sorozatnak negyedik gömbje volt, és az érzékelés ugyanazon a síkján volt, mint a Föld. De a holdlánc A gömbje addig nem lesz egészen „holt”, amíg az első osztálynak első Monádjai a G vagy Z gömbtől, a „holdlánc” utolsójáról, át nem mentek a Nirvánába, mely a két lánc között rájuk vár. Így van ez a többi gömbbel is, - amint mondtuk, - mindegyik szüli a „földlánc” megfelelő gömbjét.


    Továbbá, ha az új lánc A gömbje készen van, akkor rajta a Holdlánc Monádjainak első osztálya vagy Hierarchiája a leg­alsóbb birodalomban ölt testet, s így tovább, fokozatosan előre haladva. Ennek eredménye az, hogy az első körben csupán a Monádok első osztálya éri el a fejlődés emberi fokát, mert a második osztály mindegyik gömbre későbben érkezik, s így nincs ideje, hogy ezt a fokot elérje. A 2. osztálybeli Monádok tehát csupán a második körben érik el a kezdetleges emberi fokot, és így tovább a negye­dik kör közepéig. De ekkor - és ebben a negyedik körben, amely­ben az emberi fok teljesen ki fog fejlődni - az emberi birodalomba vezető „kapu” bezáródik és ezentúl az „emberi” Monádok, t. i. a fejlődés emberi fokán álló Monádok, száma teljes. Mert a Moná­dok, amelyek ekkor még nem érték el az emberi fokot, éppen az emberiség fejlődése miatt annyira elmaradnak mögötte, hogy az emberi fokot csak a hetedik, és egyszersmind utolsó Kör végén fogják elérni. Tehát ők nem lesznek emberek ezen a láncon, hanem egy jövendő Manvantara emberiségét fogják alkotni. Jutalmuk az, hogy sokkal magasabb láncon lesznek „Emberek”-ké; így részesül­nek ők a karmikus jóvátételben. Egyetlen egy kivétel van, és ennek megvan az oka; erről később fogunk szólni. - Mindez pedig megmagyarázza a fajok közti különbséget.


    Látjuk tehát, mennyire teljesen azonosak a Természeti folya­matok a Kozmoszban és az egyéni emberben. Az ember leéli élet-ciklusát, és meghal. A „magasabb princípiumai” - ezek a bolygólánc fejlődésében megfelelnek a körben vándorló Monádoknak - Devachan-ba térnek. Ez megfelel a „Nirvana”-nak, és két lánc közötti nyugalom állapotának. Az ember alsóbb „princí­piumai" lassanként feloszlanak, és a természet újra felhasználja őket új emberi princípiumok alakítására. Ugyanez a folyamat megy végbe a világok feloszlásában, és kialakulásában is. Az analógia tehát a legbiztosabb vezető az okkult tanítások megértésében.


    Ez „a Hold hét rejtélyei”-nek egyike, és most fedik fel. A japánok a hét „rejtélyt” Yama-busi-nak nevezik. A Lao-Tze fele­kezet misztikusai és Kioto aszkéta szerzetesei, a Dzendó-nak, „a hét drágakő”-nek nevezik. Csakhogy a japán és kínai budd­hista aszkéták és beavattottak még tartózkodóbbak „tudásuk” közlésében, mint a hinduk - ha ugyan lehetséges még tartózkodóbbnak lenni.


    Az olvasónak nem szabad szeme elől elvesztenie a Monádokat, és amennyire csak lehet, fel kell őt világosítanunk mibenlétükről anélkül, hogy a legnagyobb rejtélyekkel visszaéljünk. Különben az író, nem is állítja azt, hogy e kérdésben minden részletet ismer.

    A monád sereget nagyjában három osztályra oszthatjuk

    1. A legfejlettebb Monádok-nak (a Hold-Isteneknek vagy „Szellemeknek”, ezeket Indiában Pitri-knek nevezik) feladata, hogy az első körben átmenjenek az ásvány-, növény- és állatország egész hármas ciklusán, ezeknek legéterikusabb, legfinomabb és kez­detleges alakjában, hogy az újonnan alakult lánc természetébe öltözzenek, s azt áthasonítsák. Ezek érik el az A gömbön az első körben legelőbb az emberi for­mát, (ha ugyan lehet formáról beszélni a majdnem alanyinak biro­dalmában). Ezért ők vezetik, és ők képviselik az emberi elemét a második és harmadik körben, és végül kifejlesztik árnyékukat a negyedik kör kezdetén, a második osztály, vagyis az utánuk következők számára.


    2. Azok a Monádok, amelyek elsőknek érik el az emberi fokot a három és fél kör ideje alatt, és emberekké1 lesznek.


    3. A késlekedők, az elmaradt Monádok, ezek karmikus akadályok miatt egyáltalán nem fogják elérni az emberi fokot ebben a ciklusban vagy körben. Itt csak egy kivétel van, erről később szólunk, amint már ígértük is.


    A külső formát vagy testet az asztrális test körül földi erők hozzák létre. Ugyanez áll az alsóbb birodalmakra is. De a belső vagy igazi EMBER fejlődése tisztán szellemi. Ekkor a személytelen Monád nem halad többé az anyag különféle formáin át, - ezek a formák a legjobb esetben is, egész más síkon bírnak csak ösztönnel és tudattal - mint a külső fejlődés folyamán. Hanem a „zarándok-lélek” vándorol nemcsak az anyag külön­böző állapotain, hanem az öntudat és önpercepció állapotain át, vagyis e lélek appercepció útján jut percepcióra. (lásd: „Istenek, Monádok és Atomok.”)


    A MONÁD felmerül a szellemi és értelmi öntudatlanság álla­potaiból, és közvetlenül a mentalitás síkjába lép, átugorván a két első síkot - amelyek oly közel vannak az ABSZOLÚT-hoz, hogy egy alsóbb síkon levő dologgal semmiféle korreláció nem lehetséges. De az egész világegyetemben nincsen más sík, amelynek a perceptív- és apperceptív-minőségek majdnem végtelen fokozataiban tágasabb határa vagy nagyobb hatómezeje volna. E síknak annak azután megfelelő kisebb síkjai minden „forma” számára, az „ásvány” monádtól kezdve addig, amíg ez a monád az ISTENI MONÁD-dá fejlődik ki. De a Monád az egész idő alatt egy és ugyanaz, csak megtestesülései különbözők, a szellem részleges vagy teljes elsötétedésének egymást állandóan követő ciklusaiban, valamint az anyag részleges vagy teljes elsötétedései alatt. Ez tudni­illik a két poláris ellentét, aszerint, hogy a Monád a mentális szelle­miség birodalmába száll fel, vagy az anyagiság mélységébe száll le.


    Térjünk vissza az „Esoteric Buddhism”-ra. A második állítás arra az óriási időszakra vonatkozik, amely az A gömbön az ásvány- és az ember-időszak1 között van, s így szól:


    „Az ásvány-időszak teljes kifejlődése az A gömbön előkészíti az utat a növényi fejlődésre. Mihelyt ez megkezdődik, az ásvány élet-hulláma átömlik a B gömbre. Mikor a növény-kifeljődés az A gömbön befejeződött, és az állat-kifejlődés megkezdődik, akkor a növény élet-hulláma átömlik a B gömbre, és az ásvány élet-hulláma a C gömbre megy tovább. Végül az ember élet-hulláma érkezik az A gömbre.” - (49. old. V. kiadás)


    És így megy ez három körön át, azután meglassul, és végül megáll a mi gömbünk küszöbén, a negyedik körben, mert az ember-időszakot (a leendő igazi fizikai ember időszakát), a hete­diket, most érte el. Ez világos, mert így mondja:


    „ …Vannak fejlődési folyamatok, amelyek megelőzik az ásvány­birodalmat, és így a fejlődés egy hulláma, igazában néhány hulláma, megelőzi az ásvány-hullámot a gömbökön való körülhaladásában." - (Ugyanott.)


    Most pedig idézzünk egy másik cikkből, t. i. „The Mineral Monad”-ból, a „Five Years of Theosophy” c. könyvből (273. és köv. oldalak) :


    „Hét birodalom van. Az első csoport magában foglalja az elementáloknak vagy keletkező erő-központoknak három fokát. Kezdődik Mulaprakriti (vagy inkább Pradhâna a legelső homogén anyag) megkülönböződésének első fokával, és tart a harmadik fokáig - azaz a teljes öntudatlanságtól a fél-percepcióig. A második vagy magasabb csoport magában foglalja a birodalmakat a növénytől az emberig. Az ásvány-birodalomban a „Monádikus-Lényeg” fokozataiban, ha ezt fejlődő energiának tekintjük, a fele út vagy fordulópont. Három (a fizikai előtt levő) fokozat az elementális részen; az ásvány-birodalom; három fokozat a tárgyias fizikai2 részen; ez a fejlődés láncának (első vagy bevezető) hét láncszeme.”


    „Bevezető”, mert előkészítő láncszemek. S bár valójában a természeti fejlődéshez tartoznak, mégis helyesebben természet-alatti fejlődésnek mondanánk. Ez a folyamat haladásában a harmadik fokon, a negyedik fok küszöbén megáll, ekkor lesz a természet-fejlődés síkján az első, igazán emberhez vezető foko­zattá, s így a három elementális országgal - a tizet alkotja, a Sephiroth-i számot. Ezen a ponton kezdődik:


    „A szellem leszállása az anyagba, ennek a fizikai fejlődésben felszállás felel meg; az anyagiság legmélyebb mélységeiből (az ásvány) való újra-felemel­kedés a status quo ante felé, amelyet a konkrét szervezetnek fokozatos elosz­lása kísér - fel Nirváná-ba, a megkülönböződött anyag eltűnése pontjáig.” (Five Years of Theosophy, 276. o.)


    Világos tehát, hogy miért áll meg gömbünk ajtajánál, a negyedik ciklusában vagy körében az, amit az „Esoteric Buddhism”-­ban találóan „fejlődés-hullám"-nak, ásvány-, növény-, állat- és ember-„impulzusnak” neveznek. Ezen a ponton egyesül a Kozmoszi Monád (Buddhi) az Atmikus Sugárral, és ennek hordozójává lesz, azaz (Buddhi) appercepciójára ébred (Átman-nak); s így a fejlődés egy új hétfokú létrájának első fokára lép; ez végül a Sephiroth-i fa, a Korona tizedik (a legalsóbbtól számítva felfelé) fokára fogja vezetni.


    A Világegyetemben minden az analógiát követi. „Mint fent, úgy lent”; az Ember a Világegyetem mikrokozmosza. Ami a szellemi síkon történik, az megismétlődik a Kozmoszi síkon. A konkrét az absztrakt csapásán halad, a legmagasabbnak szükség­képpen a legalacsonyabb felel meg; az anyagi a szelleminek. Így a Sephiroth-i Koronának (vagy felsőbb háromságnak) megfelel a három elementális birodalom; ezek megelőzik az Ásványt (l. a Five Years of Theosophy-ban, a 277. oldalon levő ábrát), és a Kabbalisták nyelvén szólva, megfelelnek a Kozmoszi megkülönböződésben, a Forma és Anyag világainak, a Szellem-fölöttitől kezdve az Ősképek világáig.


    Mi a Monád? És mi a viszonya az Atomhoz? A következő válasz azokon a magyarázatokon alapszik, melyeket a szerző, a fentebb említett „The Mineral Monad” c. cikkében, ezekre a kérdé­sekre adott. A második kérdésre ezt válaszolja:


    „Egyáltalában semmi viszony nincs közte és az atom vagy a molekula közt, amilyennek ezeket a tudomány jelenleg gondolja. Nem hasonlíthatjuk össze a mikroszkopikus szervezetekkel, - ezeket valamikor a poligasztrikus vég­lényekhez (infusoria) sorolták, most pedig növényeknek tekintik, és az algák­hoz számítják - de nem azonosíthatjuk a Peripatetikusok Monas-szával sem. Fizikai vagy szervezeti szempontból az ásvány-monád különbözik az emberi monádtól, mert utóbbi nem fizikai, és összetételét kémiai képletekkel és elemekkel kimutatni nem lehet.”


    Egyszóval, amint a Szellemi Monád Egy, Egyetemes, Határ­talan és Oszthatatlan, noha sugarait tudatlanságunkban az embe­rek „Egyéni Monádjainak" nevezzük, épp úgy az ásvány-Monád is Egy - és tőle ered a számtalan fizikai atom, melyeket a tudomány most kezd individuáltnak tekinteni. Az ásvány-Monád ugyanis a fejlődés-körnek a szellemi Monáddal szembenlevő hajlásán van.


    „Különben hogyan lehetne matematikailag a négy birodalom fejlődését és spirális haladását magyarázni? A „Monád” az ember két utolsó, a 6-dik és 7-dik, „princípium”-ának egyesítése, és pontosabban szólva, az „emberi monád” kifejezés csupán a kettős lélekre (Atma-Buddhi-ra) alkalmazható, de legmagasabb, éltető princípiumára, Atma-ra egyedül, nem. Mivel azonban a Szellemi Lélek, tőle (Atma-tól) elválasztottan, nem tudna létezni (no existence, no being), azért nevezték el így. . . Már most a Monádi vagy inkább Kozmoszi Lényeg - ha ugyan szabad így neveznünk - az ásvány, növény és ember birodalomban fejlődése fokozataiban mégis különböző, ámbár egy s ugyanaz a ciklusok sorozatain át, kezdve a legalacsonyabb elementá­lissal, fel a Déva birodalomig.

    Nagyon téves lenne a Monádot úgy képzelni, hogy különvált Lény gyanánt, egy meghatározott ösvényen, halad lassan az alsóbb birodalmakon át, és hogy az átalakulások számtalan sorozatai után emberi lénnyé érik meg; röviden, hogy Humboldt Monádja visszavezethető az amphibol (Hornblende) egy atomjára. „Ásvány-Monád” helyett, a fizikai tudomány szem­pontjából, mely minden atomot megkülönböztet, természetesen sokkal helye­sebben mondhattuk volna: „az a Monád, mely Prakriti ásvány-birodalomnak nevezett formájában nyilvánul meg”. Az atom, (amint ezt a szokásos tudomá­nyos elméletek fejtegetik), nem valaminek részecskéje, nem lélek-éltette valami, arra hivatva, hogy hosszú korszakok múlva emberré fejlődjék. Hanem ez a még nem individuált Egyetemes Energia konkrét megnyilvánulása; az egy Egyetemes Monád folytatólagos (sequential) megnyilvánulása. Az (anyag) óceán mindaddig nem oszlik szét potenciális és alkotó cseppjeire, amíg az élet-impulzus árja el nem éri az ember-születés fejlődési fokát. Az egyéni Monádokra való különválás hajlama fokozatos és a felsőbbrendű állatok majdnem el is érik. A peripatetikusok a Monasz szót, pantheisztikus értelemben, az egész Kozmoszra alkalmazták. Az okkultisták pedig, noha kényelem szem­pontjából elfogadják ezt a gondolatot, megkülönböztetik az absztraktból a konkrétba áthajló fejlődés egyre tökéletesedő állapotait. Erre mutatnak az ásvány-, növény-, állat-Monád kifejezések. A kifejezések csak azt jelzik, hogy a szellemi fejlődés hulláma útja folyamán az illető kör ívén halad át. „Monádi lényeg” a növény-birodalomban kezd észrevétlenül az egyéni öntudat irányába különböződni. Mivel a Monádok egyszerű (uncompounded) dolgok, - amint Leibnitz helyesen meghatározta - azért őket, a megkülön­böződés fokozatain, a szellemi Lényeg élteti, s úgyszólván ez alkotja a Monádot, - nem pedig az atomok csoportosulása (aggregation); ez utóbbi csupán az eszköz és az állag, amelyet az értelem alsóbb és magasabb fokozatai hatnak át.” (Id. munka 274, 275. oldal)


    Leibnitz a Monádokat elemi és elpusztíthatatlan egységeknek gondolta, felruházva más egységeknek való adás és a tőlük való elfogadás képességével, s így ők határozzák meg az összes szel­lemi és fizikai jelenségeket. Ő találta fel az appercepció kifejezést, amely az ideg- (nem észlelés [perception], hanem inkább) érzékeléssel (sensation) együtt, kifejezi a Monádi tudat állapotát vala­mennyi birodalmon át, fel az emberig.


    Így szigorúan, metafizikai nézőpontból, talán helytelen Atma­Buddhi-t MONÁD-nak nevezni, mert anyagi nézőpontból Atma­-Buddhi kettős, és ennélfogva összetett. De az anyag = szellem és viszont; a Világegyetem és az őt éltető Istenség egymástól elvá­lasztva nem képzelhető el. Ugyanez áll Atma-Buddhi-ra is. Buddhi, Atma hordozója és ugyanabban a viszonyban van Atmá-val, mint Adam Kadmon, a Kabbalai Logosz, En-Soph-val, vagy Mulaprakriti Parabrahm-mal.


    Még néhány szót a Holdról.

    Kérdezhetné valaki, hogy mik azok a „Holdbeli-Monádok”, amelyekről az előbb beszéltünk. A Pitri-k hét osztályának leírása később következik, most csak néhány általános magyarázatot adunk. Mindenki előtt világos, hogy ezek olyan Monádok, melyek élet­ciklusuknak a holdláncon való befejeztével, a földláncon testesültek meg. A holdlánc ugyanis alsóbbrendű, mint a földlánc. Vannak azonban olyan más részletek, amelyeket ide csatolhatnánk, de ezek a tiltott területhez oly közel járnak, hogy kimerítően nem tárgyal­hatjuk. A titkot teljességben csak a beavatottra bízzák, annyit mégis mondhatunk, hogy a mi holdunk csak láthatatlan princípiu­mainak durva teste. Tehát, amint hét Föld van, épp úgy hét Hold is van, ezek közül csak az utolsó látható. Ugyanez áll a Napra is; látható testéről azt mondják, hogy Máyá, azaz visszatükröződés éppúgy, amint az ember teste is az. „Az igazi Nap és az igazi Hold épp olyan láthatatlanok, mint az igazi ember”, ez okkult mondás.


    És mellesleg megjegyezhetjük, hogy azok a régiek, akik a „hét hold” gondolatát először felvetették, nem is voltak olyan együgyűek. Mert, ámbár ebben a gondolatban ma csak csillagá­szati időmértéket látnak, még pedig igen anyagias formában, mégis e külső burkon keresztül, még felfedezhetjük a mélységesen filozófiai gondolat nyomát.


    Valóságban a Hold csak egy tekintetben bolygója a Földnek, t. i. hogy fizikailag a Föld körül kering. De minden más tekin­tetben, a Föld a Hold bolygója és nem megfordítva. Akármilyen meglepőnek is látszik ez az állítás, van rá tudományos bizonyíté­kunk. Bizonyítja az ár-apály, egyes betegségek formáinak időszaki váltakozása; ezek egybevágnak a Hold fázisaival. Nyomát fellel­jük továbbá a növények növekedésében és főleg az emberi fogamzás és terhesség jelenségeiben. A Hold fontosságát és a Földre való befolyását minden régi vallásban elismerték, főképpen a zsidók, és sok pszichikai és fizikai jelenség megfigyelője is észrevette. De a tudomány szerint a Föld hatása a Holdra csupán a fizikai vonzás, amely pályáján keringésének oka. Ha valaki azt mondaná, hogy ez a tény elegendő bizonyíték arra, hogy a Hold valóban a Föld mellékbolygója a tevékenység más síkjain is, és a felfogása mellett kitartana, akkor ezzel a kérdéssel válaszolhatnánk: vajon az anya, aki gyermeke bölcsőjét körüljárja, őrizvén gyermekét, alárendeltje-e gyermekének, vagy függ-e tőle? Igaz, hogy egyik értelemben mellékbolygója, mégis határozottan öregebb és fejlettebb, mint a gyermek, akit őriz.


    A Hold játssza tehát a legnagyobb és legfontosabb szerepet mind a Földnek a kialakításában, mind annak emberi lényekkel való benépesítésében. Valójában a „holdbeli Monádok” vagy Pitri-k, az ember ősei, válnak az emberré. Ők azok a Monádok, akik az A gömbön lépnek a fejlődés ciklusába és áthaladva a bolygók láncán, kifejlesztik az emberi alakot, amint ezt előbb kimutattuk. A negyedik kör ember-fokának kezdetén ezen a gömbön, ki­helyezik „kiszivárgás” útján („ooze out”) asztrális másukat, a III. körben kifejlesztett „majomszerű” formákból. Ez a légies, finomabb alak a minta, mely köré a természet a fizikai embert építi. Ezek a „Monádok” vagy „isteni szikrák” tehát a „holdbeli” ősök, maguk a Pitri-k. Mert ezeknek a „holdbeli-szellemek”-nek „emberek”-ké kell lenniük, hogy „Monádjaik” elérhessék a tevé­kenység és öntudat magasabb síkját, azaz a Manasa-Putrá-k síkját. A harmadik gyökérfaj utolsó részében ezek látják el „elmé”-vel az „értelmetlen” burkokat, amelyeket a Pitri-k teremtettek és éltettek.


    Éppen így Földünk hetedik köre embereinek „Monádjai” vagy Én-jei lesznek a Földi „Ősök”, s ezek fogják megteremteni azokat, akik náluk magasabban fejlettek lesznek, miután a mi A, B, C, D stb. gömbjeink élet-energiájukat más laya-központokba helyezték át, életre ébresztve azokat, hogy a létezés még magasabb síkján éljenek és cselekedjenek.


    Most már világos, hogy a természetben a fejlődés három időszakos Upadhi kialakítására, hármas képlete van, vagyis helyesebben a fejlődés három különféle képlete és ezek a mi rendszerünk minden pontján szétválaszthatatlanul egymásba szövődtek, és egymással összevegyültek. Ezek a Monádi (vagy szellemi), az intellektuális, és a fizikai fejlődés. Ez a három: ÁTMAN-nak, a hetedik, az EGY VALÓSÁG véges megnyilvánulása vagy vissza­tükröződései a kozmikus érzékcsalódás mezején.


    1. A Monádi fejlődés, amint ezt neve is mutatja, a Monádok növekedésére és a Monád tevékenységének még magasabb állapo­tokba való fejlődésére vonatkozik, összeköttetésben az

    2. intellektuálissal, melyet a Manasa-Dhyani-k, (a Nap-Dévák vagy Agnishvatta Pitri-k) képviselnek, ők „adják az embernek az értelmet és tudatot”, és ­

    3. A Fizikai; ezt a Hold Pitri-k Csájá-i* képviselik, körülötte tömörítette a természet a jelenlegi fizikai testet. Ez a test szolgál eszközül (vehicle) arra, hogy Manasz segítségével és - a tapaszta­latok felhalmozásával - a véges „növekedhessék” (félrevezető szót használva) és átalakulhasson a VÉGTELENBE; a mulandó az Örök és Abszolútba.


    E három rendszer mindegyikének megvannak a saját törvényei, és a legmagasabb Dhyani-k vagy Logoszok különféle csoportjai kormányozzák és vezetik őket. Mindegyik képviselve van az ember - a nagy Makrokozmosz Mikrokozmosza - szerkezetében (constitution). S e három áramlás benne való egyesü­lése teszi őt azzá az összetett lénnyé, aki most.


    A „Természet”, a fizikai fejlődés-energia segítség nélkül sohasem tudna értelmet kifejleszteni, - ő csak „értelem nélküli formákat” teremthet. Ezt AZ EMBER FEJLŐDÉSTANÁ-ban látni is fogjuk. A „hold­beli Monádok" nem tudnak haladni, mert még nem érintkeztek eléggé a „természet” teremtette formákkal, ami segítségükre lehetett volna a tapasztalatok gyűjtésében. A Manasa-Dhyani-k töltik be a hézagot, és ebben a körben ők képviselik az értelem és az elme, a „Szellem” és az „Anyag” közötti kapocs fejlődési energiáját.

    Emlékezzünk arra is, hogy az első körben az A gömb fejlő­dés-ciklusába lépő Monádok a fejlődés nagyon különféle fokozatán vannak. Ezért némileg bonyolult a dolog. . . Foglaljuk össze tehát:


    A legfejlettebb Monádok (a holdbeli Monádok) az emberi csíra­fokot az első körben érik el; a harmadik kör vége felé földiekké válnak, bár még igen éteri emberi lények. Az „elsötétülés” időszakában a gömbön maradnak, mint a negyedik kör jövendő emberiségének magva és így ebben a negyedik, t. i. a jelenlegi, kör kezdetén az emberiség úttörőivé válnak. Mások az emberi fokot csak későbbi körökben érik el, azaz a másodikban, harma­dikban vagy pedig a negyedik kör első felében. Végül a vala­mennyi közül leginkább visszamaradók, t. i, azok, amelyek a negyedik kör középső, fordulópontján túl is még állati formákban vannak, a mostani Manvantara-ban egyáltalában nem lesznek emberek. Csak a hetedik kör végén érik majd el az emberiség kü­szöbét, és akkor rajtuk lesz a sor, hogy a pralaya után egy-egy új láncba bevezessék őket, idősebb úttörők, az emberiség ősei, vagy a Mag-Emberiség (Sishta), vagyis azok az emberek, akik ezeknek a köröknek a végén az összesek élén lesznek.


    Talán nem szükséges a tanítványnak még tovább magyaráz­nunk a szerepet, melyet a negyedik gömb és a negyedik kör a fejlődés tervében játszik.


    Az előző ábrákból, amelyek, mutatis mutandis, körökre, gömbökre vagy fajokra alkalmazhatók, kitűnik, hogy egy-egy sorozat negyedik tagja egyedülálló helyzetet foglal el. A többitől eltérően a negyediknek nincsen „testvér” gömbje, saját síkján és így ő alkotja az egész lánc ábrázolta „mérleg” támaszpontját. Ez a végső fejlődés-kiegyenlítődésnek gömbje a karmikus mérleg világa, az Igazság Csarnoka, ahol lezárják a számadást, amely a Monád e ciklusban még hátralevő megtestesüléseinek további útját meghatározza. Ezért Monád nem léphet át többé az ember-birodalomba, ha a Nagy Ciklusban ezt a középső fordulópontot már túlhaladta - vagyis a mi gömbünkön: a negyedik körben, a negyedik faj középpontján túl, e ciklus ajtaja bezáródott, a zárszámadás készen. Ha másképp volna, ha egy-egy új lelket teremtettek volna az elhalt emberi lények számtalan milliárdjai számára, és ha nem lett volna újraszületés, valóban nehéz lenne, hová helyezni annyi „szellemet”, még ha test nélküliek is. De a szenvedés eredetét és okát sem lehetne sohasem megmagyarázni. Az okkult tanítások nem ismerése, és a vallásos oktatás leple alatt az emberre erőszakolt téves fogalmak, teremtették meg a materializmust és az ateizmust, mint a dolgok állítólagos isteni rendje ellen való tiltakozást.


    A most ismertetett szabálynak egyetlen kivélele a „néma-fajok”. Monádjaik már emberi fokon vannak, még pedig azért, mert ezek az „állatok” később jelentek meg, mint az ember, sőt félig az embertől származnak; utolsó leszármazottjaik az emberszabású majmok és más nagy majmok. Az ember ezen bemutatásai valójában csak eltorzított másai a korai emberiségnek. Ezt azonban teljes figyelemre fogjuk méltatni a következő kötetben.


    A magyarázat, csak főbb gondolatait véve, ezt mondja:

    1. „A földön minden forma, és minden porszem (atom) a térben, az ön-kialakulás lázában arra törekszik, hogy a MENNYEI EMBER-ben eléje helyezett mintaképét kövesse . . . Az atom involú­ciója és evolúciójának, külső és belső növekedése és fejlődésének célja egy és ugyanaz - az ember; az ember mint a legma­gasabb fizikai és végső forma ezen a földön; a MONÁD abszolút teljességében és éber állapotában - mint az isteni megtestesülések tetőpontja a Földön.”


    2. „A Dhyani-k (Pitri-k) BHUTA-ikat (másaikat) magukból fejlesztették, ez a RUPA (forma) lett a monádok (hetedik és hatodik princípiumok) hordozója, amelyek a három előző Kalpa-ban (kör) befejezték vándorlásuk ciklusát. Azután ők (az asztrális mások) lettek a kör első ember-fajának emberei. De ezek nem voltak tökéletesek és értelmük nem volt.”

    Ezt a következő kötetben meg fogjuk magyarázni. Az ember - vagy jobban mondva a Monádja - e kör egész kezde­tétől fogva létezett a Földön. A mi saját ötödik fajunkig azonban a külső formák, amelyek ezeket az isteni asztrális másokat takarták, minden alfajjal változtak és sűrűsödtek. A növényzet alakja és fizikai alkata vele egy időben változott, mert alkalmazkodniuk kellett ennek a gömbnek folyton változó életfeltételeihez a kialakító cik­lus geológiai időszakaiban. És így állandóan változni fognak, minden gyökér-fajjal és minden fő alfajjal, egészen a hetedik, utolsó fajig ebben a körben.


    3. „A benső, a most elrejtett ember, akkor (kezdetben) a külső ember volt. Ő volt a Dhyani-k (Pitri-k) származottja, az atyjához hasonló fiú. Mint a lótusz, melynek külső alakja fokozatosan felveszi a benne levő minta alakját, így fejlődött kezdetben az ember alakja belülről kifelé. A ciklus után, melyben az ember úgy kezdte nemzeni utódait, mint a mai állatvilág, ennek fordítottja következett be. Az emberi magzat átalakulásaiban most mindazokon a formákon megy át, melyeket az ember fizikai teste felvett a három kalpa-ban (körben). Ezekben ugyanis az értelem nélküli (mert tökéletlen) anyag vak tapogatódzásával iparkodott a Monád köré formát alkotni. Manapság a fizikai embrió: növény, kétéltű, emlős és csak végül válik emberré, aki önmagában fejleszti saját éteri mását. Kezdetben ez a más (az asztrális ember) az anyag hálójába került, mert értelem nélküli volt.”


    Ez az „ember” azonban a negyedik fajba tartozik. Amint láttuk, a MONÁD a megelőző három Körben áthaladt a természet minden országán, és minden átmeneti alakba be volt zárva. De a Monád, mely emberivé lesz, nem az Ember. Ebben a körben már semmilyen birodalom egyedeit nem éltetnek olyan Monádok, amelyek rendeltetése, hogy a következő fokozatokon emberivé váljanak, hanem csak a megfelelő természetország alsóbb Elementáljai éltetik őket.1 Kivételek az ember után következő legmagasabb emlősök: az emberszabású majmok. Ezeknek az a sorsuk, hogy ebben a mi fajunkban kihaljanak, s ekkor felszabadulva, Monádjaik a hatodik2 és hetedik fajoknak asztrális emberi formáiba (vagy a legmagasabb elementálokba) és azután az ötödik körben legalsóbb emberi formákba menjenek át.


    Az utolsó emberi Monád az 5-dik gyökérfaj kezdete előtt testesült meg.3 A lélekvándorlás (metempsychosis) ciklusa az emberi Monád számára be van zárva, mivel a negyedik körben, és az ötödik fajban vagyunk. Az olvasónak - legalább is annak, aki olvasta az „Esoteric Buddhism”-ot, - szem előtt kell tartania, hogy az ebben és a II. kötetben következő Stanzák csakis a negyedik körünkben zajló fejlődésről szólnak. Ez a kör a fordulópont ciklusa. Az anyag, legmélyebb mélységét elérve, ezután felfelé törekszik, hogy mindinkább szellemivé váljék minden új fajjal és minden új ciklussal. Ezért vigyázzon a tanítvány, hogy ne lásson ellenmondást ott, ahol nincs, mert az „Esoteric Buddhism”-ban a körökről általánosságban beszélnek, itt pedig csak a negyedikről, vagyis a mi jelen körünkről van szó. Akkor az alakulás munkája volt; most pedig az átalakulás és tökéletesedés munkája a fejlődés útján.


    Végül, hogy befejezzük ezt a különféle, de kikerülhetetlen téves fogalmakról szóló kitérést, az „Esoteric Buddhism”-ban felhozott egyik állításra kell utalnunk, amely szerencsétlen módon befolyá­solta sok teozófus gondolkozását. Az éppen említett munkából idéznek állandóan egy szegényke mondatot e tanítás materializ­musának bebizonyítására. A 48. oldalon (V. kiadás) a szerző, kitérve a gömbökön levő szervetek (organisms) fejlődésére, azt mondja:


    „Az ásvány-birodalom épp annyira nem fogja többé fejleszteni a növényt. . . ahogy a Föld nem tudta az embert a majomból fejleszteni, amíg csak erre impulzust nem kapott.”


    Vajon ez a mondat szószerint a szerző gondolatát tolmá­csolja-e, vagy egyszerűen (ahogy mi is gondoljuk) íráshiba. Ez a kérdés eldöntetlen marad.


    Nagy csodálkozással állapítottuk meg, milyen rosszul értették meg egyes teozófusok az „Esoteric Buddhism”-ot. Ők ugyanis azt hitték, hogy e mű hathatósan támogatja a Darwin-féle fejlődés elméletét, és különösen a majom-őstől való leszármazás elméletét. Egyik tagunk írja: „Talán Ön is észrevette, hogy a teozófusok háromnegyed része, sőt még a társulaton kívül állók is, abban a hitben vannak, hogy az emberi fejlődés kérdésében a darwinizmus és a teozófia egyetértenek. Mi ilyesmit nem vettünk észre soha, és amennyire tudjuk, az „Esoteric Buddhism” sem nagyon jogosított fel erre a feltevésre. Ismételten állítottuk, hogy a Manu és Kapila tanította fejlődés a modern tanoknak alapja, de sem az okkultizmus, sem pedig a Teozófia nem támogatta soha a mostani darwinisták vad elméleteit - legkevésbé pedig az embernek majomtól való leszármazását. Erről többet későbben. De az „Esoteric Buddhism”-ot (47. o. V. kiadás) kell csak felütnünk, hogy megtaláljuk ez az állítást: „Az ember az állat birodalomtól teljesen különböző birodalomba tartozik.” Ilyen világos szavú és kétség­telen állítások mellett, nagyon különös, hogy figyelmes olvasót annyira félrevezethette e könyv, hacsak az olvasó nem akarja a szerzőt nagy ellenmondásokkal vádolni.


    Minden kör megismétli a megelőző körnek fejlődés-munkáját magasabb fokon. Néhány magasabb emberszabású majom kivéte­lével, amint ezt már említettük, a Monádok beáradása (inflow) vagy a belső fejlődés megszűnt a következő Manvantaraig. Nem ismé­telhetjük elég gyakran, hogy a teljesen kifejlődött emberi Monádok­nak előbb célt kell érniük, és csak azután jelenhet meg a jelöltek új sarja ezen a gömbön, a következő ciklus elején. Így tehát szünet van, és ezért jelenik meg a negyedik körben az ember a Földön korábban, mint bármely állati teremtmény. Erről még szólunk majd.


    De még azt is hangoztatják, hogy az „Esoteric Buddhism” szerzője mindvégig a „darwinizmust hirdette”. Kétségtelen, hogy a könyv egyes részei talán okot szolgáltathatnak erre a következ­tetésre. De különben maguk az okkultisták is készséggel meg­engedik, hogy a Darwin-féle elmélet részben helyes, nevezetesen a későbbi részletekben, a fejlődés másodrendű törvényeiben és a negyedik faj középpontja utáni időre vonatkozó részben. A történtekről a természettudomány valójában nem tudhat semmit, mert ilyen dolgok teljesen kívül esnek kutatása körén. De az okkultisták soha sem engedték meg, és nem is fogják megengedni, hogy az ember ebben a körben vagy bármely más körben majom volt, vagy hogy valaha azzá lehetne, akármennyire „majom-szerű” volt is azelőtt. Ezt ugyanaz a tekintély is megerősíti, akitől az „Esoteric Buddhism” szerzője kapta útbaigazításait.


    Az okkultisták ellen az említett munka következő soraival érvelnek: „Elegendő kimutatnunk, hogy épp oly ésszerűen elképzelhetnénk - ez pedig szükséges, ha ezekről a dolgokról egyáltalában beszélni akarunk - oly élet-hullámot, amely ásványi formákat hoz létre, mint olyat, mely majomfajt ősember-fajba emelne”. Azoknak, akik ezzel a kitétellel hozakodnak elő, mely szerintük „határozott darwinizmus”-ra vall, az okkultisták válaszképpen a Mester (Sinnett „tanítója”) magyarázatával felelhetnének, mert ez, meg­cáfolja ezeket a sorokat, feltéve, ha a nekik tulajdonított szellemben vannak írva. Ennek és több más levélnek másolatát, két évvel ezelőtt (1886) küldték a jelen munka írójának kiegészítő széljegyzetekkel ellátva, hogy a „Titkos Tanítás”-ban belőlük idézhessen. E levél ama nehézségek megfontolásával kezdődik, amelyekkel a nyugati tanítványok találkoznak, midőn korábban közölt néhány adatot akarnak összeegyeztetni az embernek az állatból, t. i, az ásvány-, növény- és állat-birodalomból való fejlődésével, és azt tanácsolja a tanítványnak, hogy tartsa magát az analógia és megfelelések tanához. Azután érinti a Dévák rejtélyét, sőt még az istenekét is, akiknek oly állapotokon kell átmenniük, amelyeket megegyezés alapján neveztek el: „ásványosodás”-nak (In­metallization), „növényesedés”-nek (Inherbation), „állatosodás”-nak (Inzooni­zation) és végül a megtestesülésnek (Incarnation). Ezt meg­magyarázza, rámutatván a kudarc szükségességére, még a Dhyan Chohanok éteri fajaiban is. Erre vonatkozólag azt mondja a levél:


    „Ezek a kudarcot-vallók” már odáig haladtak és szellemültek, hogy csak erőszakkal lehetne őket visszavetni az alsóbb birodalmakon áthaladó Dhyan Chohan­ságból egy-egy új, kezdődő fejlődés örvényébe.


    Ezek után a levél éppen csak céloz a bukott Asura-król szóló allegóriában foglalt rejtélyre. Ezt a II. kötetben fogjuk megmagya­rázni. Mikor a karma elérte őket az emberi fejlődés fokán,


    „Akkor utolsó cseppig ki kell üríteniük a megfizetés keserű poharát. Azután aktív erővé lesznek, és összekeverednek az elemen­tálokkal, a tiszta állatbirodalom előrehaladt lényeivel, hogy lassan­-lassan az emberiség teljes típusába fejlődjenek.”

    Látjuk tehát, hogy ezek a Dhyan Chohan-ok, nem mennek át a három országon, mint az alsó Pitri-k; és a harmadik gyökérfajig emberi testet sem öltenek. Eszerint, amint a tanítás mondja:


    „I. kör. Az ember az első körben és az első fajban a D gömbön, a mi Földünkön, éterikus lény volt (holdbeli Dhyani, mint ember), nem-értelem-nélküli, de erősen szellemi, és az analógia törvénye szerint, negyedik kör első fajában is ilyen volt. Minden következő fajban és alfajban. . . jobban és jobban beburkolt, vagy megtestesült lénnyé válik, de még mindig túlnyomóan éteri. . . Ő nem-nélküli, s éppúgy mint az állat és növény, durvább környe­zetének megfelelő óriási testet fejleszt.”


    „II. kör. Ő (az ember) még mindig óriási és éteri, de teste mind szilárdabbá és sűrűbbé válik, fizikaibb emberré. De még mindig inkább szellemi, mint (1) értelmes, mert az elme fejlő­dése lassúbb és nehezebb, mint a fizikai testé. . .”


    „III. kör. Itt teljesen tömör vagy szilárd a teste, eleinte óriás­majom alakú, és ekkor értelmesebb, vagy helyesen mondva, rava­szabb, mint szellemi. Mert a lehajló ív olyan pontjára ért, ahol a kezdődő értelmiség (2) elsötétíti és beárnyékolja eredeti szellemi­ségét. A harmadik kör utolsó felében óriási alakja kisebbedik, test-szövete javul, értelmesebb lénnyé lesz, noha még mindig inkább majom, mint Déva. . . (Mindez majdnem pontosan meg­ismétlődik a negyedik kör harmadik gyökérfajában.)”


    „IV. kör. Ebben a Körben az értelem roppantul fejlődik. Az (eddig) néma fajok elsajátítják a mi (jelenlegi) emberi beszé­dünket ezen a gömbön, és ezt itt, a negyedik fajtól kezdve, tökélete­sítik, és a tudás gyarapodik. A negyedik kör (valarnint a negyedik faj vagy atlanti faj) fele útján, az emberiség a kisebb Manvan­tara-ciklus forduló pontját átlépi. . . a világ tele van az értelmi tevékenység és a szellemhanyatlás eredményeivel. . .”


    Ennyi a hiteles levélből. Most pedig a későbbi megjegyzések és kiegészítő magyarázatok következnek. Ezeket jegyzetek alakjá­ban ugyanaz a kéz írta a lapok aljára.


    „(1) . . . Az eredeti levél általános tanítást tartalmazott - madártávlati képet - és nem részletezett semmit. . . „Fizikai emberről” beszélni, és ezt az állítást a korai körökre korlátozni, annyi volna, mint visszajönni a csodálatos és ötletszerű kifejezésre „bőr-köntösűek” . . . Ez az első „természetet,” az első „testet”, az első „elmét” jelentette az észlelés első síkján, az első gömbön, az első körben. Mert a karma és a fejlődés:


    „ . . . formánkba sok-sok furcsa végletet zsúfolt

    Különböző Természetekből1 ötvözé csodásan . . .”


    „(2) Ezt tegye helyébe: - most azon a ponton van (analógi­ásan, és mint a harmadik gyökérfaj a negyedik körben), amelyen a kezdődő emberi értelmiség elsötétíti és beárnyékolja az ő („az angyal”-ember) eredeti szellemiségét, - és ön megkapja az igazi értelmet. . .”


    A szöveg, a zárójelben levő szavak és mondatok és a magya­rázó jegyzetek, ezek mind a Tanító szavai. Magától értetődik, hogy szükségképpen óriási a különbség az ilyen kifejezések „tárgyszerűség” és „alanyiság”, „anyagiság” és „szellemiség” között, ha ugyanazokat a kifejezéseket a létezés és észlelés különféle síkjaira alkalmazzák. Minden­nek relatív értelmet kell adnunk. Ezért nem kell csodálkoz­nunk azon, hogy a saját okoskodásaira hagyatott szerző meg­tévedt, mert bármennyire készséges is volt a tanulásra, mégis teljesen járatlan volt az ilyen homályos tanításokban. De a „körök” és a „fajok” közötti különbséget sem határozták meg eléggé a küldött levelekben, mert erre eddig nem volt szükség, hiszen bármelyik keleti tanítvány egy pillanat alatt kitalálta volna a különbséget. Különben idézhetünk a Mester leveléből (1888.)


    „A tanításokat kelletlenül közöltem. . . Úgyszólván csem­pészkedtem. . . És midőn csak egy levelezővel maradtam, a másik N. úr annyira összezavarta a dolgot, hogy alig mondhattam valamit, amivel át ne léptem volna a törvényt.”


    Azok a teozófusok „akiket talán illet”, meg fogják érteni, hogy ez mit jelent.


    A „levelek”-ben, amint mindebből kitűnik, soha sem mond­tak olyasmit, ami arra az állításra jogosított volna, hogy az okkult tanítás valaha is hirdette, vagy bármely Adeptus elfogadta, kivéve képletesen, azt a képtelen, modern elméletet, amely az embert és a majmot egy közös őstől - az igazi állatfajból való, emberszabású majomtól - származtatja. Még ma is sokkal több a „majom-ember” a világon, mint az erdőben az „ember­majom". A majom Indiában szent, mert a Beavatottak jól ismerik a származását, noha ezt az allegória sűrű fátyla rejti el. Hanuman, Pavana-nak (Váyu „a Szelek Istene”) a fia Andzsana-tól, Kesarî nevű szörnyetegtől,* noha e leszármaztatást többféle módon adják elő. Az olvasó, aki ezt emlékezetében tartja, a II. kötet több helyén elszórva, meg fogja találni ennek az elmés allegóriának egész magyarázatát. A harmadik faj „emberei” (akik külön váltak) szel­lemiségük és tisztaságuk folytán Istenek voltak, de mint emberek még értelem-nélküliek.


    Ezek a harmadik fajbeli „emberek” - az Atlantiak ősei - épp olyan majomszerű, intellektuális szempontból értelem-nélküli óriások voltak, amilyenek a harmadik körben az emberiséget kép­viselő lények. Erkölcsileg nem voltak felelősek. E harmadik faj „emberei”, a náluk alacsonyabb állati fajokkal, válogatás nélkül társultak, és megteremtették azt a hiányzó láncszemet, mely hosszú idők múlva (csak a tercier korszakban) ősi elődje lett az igazi majomnak, a ma élő majom családnak.1


    Így a legelső tanítások, bármennyire ki nem elégítők, határo­zatlanok és csupán töredékek voltak, meg sem tanították azt, hogy az „ember” a „majom”-ból fejlődött. De az „Esoteric Buddhism” szerzője sem állítja sehol ilyen szavakkal. Mivel azonban a modern tudomány felé hajlik, kifejezésmódja talán megenged ilyen következtetést. A negyedik, az Atlanti fajt megelőző ember, bár­mennyire hasonlított fizikailag valami „óriás-majom”-ra, - t. i. „az ember mása, akiben még nincs emberi élet” - mégis gondolkozó és máris beszélő ember volt. A „Lemuro-Atlanti” nagyon művelt faj volt. Ha elfogadjuk a hagyományt, s ez pontosabb történelem, mint az okoskodó feltevések, amelyek manapság e néven szerepel­nek, akkor azt kell mondanunk, hogy a Lemuro-Atlanti faj, legalább is a harmadik faj vége felé, műveltebb volt mint mi, összes tudományunk és züllött civilizációnk ellenére.


    És most térjünk vissza a Stanzákhoz.

    VI. STANZA - Folytatás


    5. A NEGYEDIKBEN (Körben vagy az élet és létezés forgásá­ban a „hét kisebb kerék" körül) (a), A FIAK FELSZÓLITTATNAK KÉPMÁSAIK TEREMTÉSÉRE. EGYHARMADA MEGTAGADJA. KETTŐ (har­mada) ENGEDELMESKEDIK.*


    E sloka jelentését csak akkor foghatjuk fel teljesen, ha már elolvastuk a II. kötetben, az „Ember fejlődéstaná”-ban és magyarázataiban foglalt, részletes, kiegészítő értelmezéseket. E Sloka és a megelőző negyedik Sloka között hosszú idők múltak el; és most csillan fel egy másik kor hajnala és napkelte. A mi bolygónkon lejátszódó dráma negyedik felvonása most kezdődik. De hogy jobban megértse az egész színdarabot, az olvasónak vissza kell fordulnia, és csak azután haladhat előre. Ez a vers az ősrégi könyvekben leírt, általános kozmogóniába tartozik, míg a II. kötet részletesen fogja leírni az első emberi lények „teremtését”, vagyis helyesebben, formálását. Ezt követte a második és azután a harmadik emberiség, vagy más néven „az első, második és harmadik gyökér-faj”. Nemcsak a szilárd Föld kezdte meg fejlődését folyékony tűz-gömb, tüzes por és protoplaz­más árnyalak (phantom) formájában, hanem az ember is.


    (a) A „Negyedik” szót csakis a magyarázatok tekintélye alapján értelmezzük „negyedik kör”-nek. Épp úgy jelenthet azonban negyedik „örökkévalóságot”, mint „negyedik kört”, de még a (mi) negyedik gömbünket is. Mert, amint ezt ismételten ki fogjuk mutatni, a Föld a negyedik gömb az anyagias élet negyedik vagy legalsóbb síkján. Mi most a negyedik körben vagyunk, ennek fordulópontján, ahol a szellemnek és anyagnak tökéletes egyensúlyba kellett jutnia.1 A Magyarázat a Slokát értelmezve, ezt mondja:


    „A szent ifjak (az istenek) megtagadták, hogy sokszorosodjanak és hozzájuk hasonló és fajtájukhoz tartozó fajokat teremtsenek. „Ezek nem nekünk való formák (rupas). Növekedniük kell még.” Megtagadják, hogy a náluk alantasabbak chhaya-iba (árnyékok vagy képek) menjenek. Így kezdettől fogva az önzés érvényesült még az istenek között is, és a Karmikus Lipiká-k rájuk vetették szemüket.”


    Ezért későbbi születésekben szenvedniük kellett. A második kötetben látni fogjuk, hogy hogyan érte utól a büntetés az isteneket.



    VI. STANZA - Folytatás


    6. KIMONDATIK AZ ÁTOK (a): SZÜLETNI FOGNAK A NEGYEDIK­BEN (Fajban), SZENVEDNI FOGNAK, ÉS SZENVEDÉST FOGNAK OKOZNI (b). EZ AZ ELSŐ HÁBORÚ (c).


    (a) Általános hagyomány, hogy a fiziológiai „Bukás” előtt a faj szaporodása, akár emberi, akár állati, a Teremtők vagy ivadékuk AKARATÁ-ból történt. Ez a szellemnek bukása volt a nemzésbe, nem a halandó ember bukása. Már megállapítottuk, hogy a szellemnek, hogy öntudatossá váljék, át kell haladnia a létezés minden ciklusán s a földön legmagasabb fokát az emberben éri el.


    A szellem, per se, öntudatlan, negatív ELVONTSÁG. Tisztasága benne rejlő; nem érdemmel szerzett; ezért, amint már mondtuk, minden Egónak, hogy a legmagasabb Dhyán Chohan-ná váljék, mint emberi, azaz öntudatos lénynek, a teljes öntudat fokára kell érnie, s ez számunkra az emberben van összefoglalva. A zsidó kabbalisták, akik úgy érvelnek, hogy semmiféle szellem nem tartoz­hat az isteni hierarchiába, amíg Ruach (szellem) nem egyesül Nephesh-sel (élő lélek), csak megismétlik a keleti ezoterikus taní­tást. A „Dhyán-nak Átma-Buddhi-nak kell lennie; mihelyt Buddhi-­Manasz elválik halhatatlan Átma-jától, amelynek ő (Buddhi) a hordozója, Átman a NEM-LÉTEZÉS-be megy át, s ez a feltétlen létezés”. Ez azt jelenti, hogy a tisztán nirvána-i állapot, a szel­lemnek a létezés (Be-ness) eszményi elvontságához való vissza­térése, s ez nincs vonatkozásban azzal a síkkal, amelyen a mi Világegyetemünk végzi ciklusát.


    (b) „Kimondatik az átok” nem azt jelenti ebben az eset­ben, hogy azt valamely személyes lény, isten vagy magasabb szellem mondta ki, hanem csupán azt, hogy létrejött az ok, amely csakis rossz eredményeket szülhetett, és hogy egy karmikus oknak okozatai csak rossz megtestesülésekbe, tehát csak szenve­désbe vezethették a „lényeket", akik a természet törvényei ellen cselekedtek, és így megakadályozták szabályos fejlődését.


    (c) „Sok háború volt”, ez több szellemi, kozmikus és asztro­nómiai kiegyenlítés küzdelmére vonatkozik, de főképpen az embernek máig végbement fejlődésének rejtélyére. A Hatalmak vagy tiszta Lényegek, - „akik felszólítattak, hogy teremtsenek”, amint már mondtuk, oly rejtélyre vonatkozik, amelyet - másutt meg­magyarázunk. A nemzés titka nem csak a természet leg­rejtettebb titkainak egyike, amelynek megoldásán hiába törték fejüket az embriológusok, - hanem egyszersmind isteni ténykedés, mely magában rejti azt a másik, az angyalok „bukásának” nevezett, vallásos vagy inkább dogmatikus rejtélyt. E szerint, az allegória jelentésének megmagyarázásával bebizonyulna, hogy a Sátán és lázadó serege csak azért utasították vissza a fizikai ember megterem­tését, hogy az „isteni Embernek” váljanak közvetlen megváltóivá és teremtőivé. A jelképes tanítás nemcsak misztikus és vallásos, de, amint ezt később látni fogjuk, határozottan tudományos jellegű. Mert a „lázadó” angyal, ahelyett, hogy csak vakon működő közve­títő maradt volna, akit egy megmagyarázhatatlan TÖRVÉNY mozgat és vezet, független ítélőképességre és akaratra való jogát követelte, és kierőszakolta a szabad cselekvés és felelősség jogát, mivel az emberen és angyalon egyaránt a karmikus törvény uralkodik.1


    „És lőn az égben viaskodás. . . Mihály és az ő angyalai viaskod­nak vala a Sárkánnyal; és a Sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai. De nem vehetének diadalmat és az ő helyük sem talál­taték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány; ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti.”*


    Ugyanennek a történetnek kabbalisztikus változata a Codex Nazaraeus-ban, a nazarénusok szent írásában foglaltatik, ők Keresztelő Szent János igazi misztikus keresztényei és Christos Beavatottjai. Bahák-Ziwa-nak, a „Geniuszok Atyjának” azt parancsol­ták, hogy teremtményeket alkosson (teremtsen). De mivel „Orcus-t nem ismeri”, nem boldogul, és Pthahil-t, egy még tisztább szellemet, hívja segítségül, aki még kevésbé boldogul. Ez ismétlése az „Atyák”, a világosság urai balsikerének, akik egymás után kudarcot vallanak. (II. Kötet 17. Sloka.)


    Most pedig előbb megjelent munkánkból fogunk idézni:

    „Ekkor a teremtés színpadára a szellem1 lép (az úgynevezett Föld-­szellem vagy a Lélek, a Psyche, melyet szt. Jakab „ördögi”-nek nevez) az Anima Mundi-nak vagy az asztrális fény alsóbb része. (lásd e Sloka végét.) A nazarénusoknál és a gnosztikusoknál a Szellem nőnemű volt. Így a Föld szelleme, látván, hogy Pthahil2 a legújabb (a legutóbbi) ember miatt a fényesség „megváltozott”, és hogy a fényesség helyére „hanyatlás és baj lépett”, felébreszti Karabtanost3, „aki őrült volt, értelem és ítélet nélkül” és azt mondja neki: - „Kelj fel, nézd a legújabb ember (Pthahil) fényessége (világossága) kudarcot vallott (abban a törekvésében, hogy embert hozzon létre vagy teremtsen), és látható e fényesség apadása. Kelj fel, jöjj anyáddal (a Spiritus), és szabadíts ki magadat a korlátokból, melyek fogva tartanak, s amelyek tágasabbak, mint az egész világ”. Ezután az őrült és vak anyag egyesülése következik, melyet a szellem (nem az Isteni lehelet, hanem az asztrális szellem, mely kettős lényegénél fogva anyaggal már megfertőzött) hízelgései vezetnek, és miután az ANYA ajánlatát elfogadta, a Spiritus „Hét Alakot” fogan, és a hét csillagot (bolygót), amelyek a hét főbűnt is képviselik, az isteni forrásától (szellem) különvált, asztrális léleknek és az anyagnak, a bujaság vak ördögének, ivadékát. Ezt látva, Pthahil kezét az anyag mélysége felé kinyújtja, és azt mondja: - „Hadd létezzék a Föld, amint a hatalmak hajléka is létezett.” Belemártva kezét a káoszba, melyet megsűrűsít, megteremti a mi bolygónkat.”4


    Azután a Codex folytatólag elmondja, hogyan választották el Bahak-­Ziwa-t a Spiritustól és a Geniuszokat vagy Angyalokat a lázadóktól.5 Azután Mano6 (a legnagyobb), aki a legnagyobb FERHO-val lakik, hívja Kebar-Ziwá-t (Nebat-Iavar bar Iufin Ifafin neve alatt is ismeretes), az élet táplálékának gondnokát, és szőlőtőkéjét7, ő a harmadik élet, és megsajnálván a lázadó és ostoba Geniuszokat féktelen nagyravágyásukban, ezt mondja: Geniuszok (Aeonok) Ura1 nézd, mit tesznek a Geniuszok, a lázadó angyalok, és miről tanácskoznak.2 Ők azt mondják: Hívjuk elő a világot és szólítsuk életre a „hatalmakat”. A Geniuszok a Fejedelmek, „a világosság fiai”, ám te vagy az „Élet Hírnöke”.3


    KEBAR-ZIWA, a Fényesség hatalmas Ura, hogy ellensúlyozza a hét „rosszra hajló” princípium, a Spiritus ivadéka befolyását, hét más életet (a főeré­nyeket) hoz létre, amelyek saját formájukban és fényükben „a magasból”4 tündökölnek, s így helyreállítják a jó és a rossz, a fény és a világosság között az egyensúlyt.”

    Itt találjuk meg az ősrégi jelképes kettős rendszerek­ ismétlését, mint amilyen a Zoroaszteri is, és felismerjük a jövő dogma­tikus és dualisztikus vallások csíráját; ez a csíra pompás fává növekedett az egyházi kereszténységben. Ez már körvonala a két „Legfelsőbb”-nek - Istennek és a Sátánnak. De a Stanzákban ilyen gondolat nem található.


    A nyugati keresztény kabbalisták legtöbbje - főképpen Eliphas Lévi, arra törekedve, hogy az okkult tudományokat az egyház dogmáival összebékítsék, mindent elkövettek, hogy az „Asztrális Fényből” kizárólagosan és elsősorban az első egyház­atyák Pleroma-ját csinálják, a bukott angyalok seregeinek, az „Archon”-ok és „Hatalmak” lakóhelyét. De az „Asztrális Fény”, habár a Feltétlennek csak alsóbb megnyilvánulása, mégis kettős. Ez az Anima Mundi, és soha sem kellene másnak tekintenünk, kivéve kabbalisztikus értelemben. A „fénye” és „Élő Tüze” között fennálló különbségnek mindig jelen kellene lennie a Látnok és a „Pszichikus” elméjében. Ennek a „Fény”-nek magasabb megnyilvánulása az Élő Tűz, és ez a Hetedik Princípiuma. Nélküle csak anyagból való teremtmények jöhetnek létre. Az „Isis Unveiled”, ahol teljes leírását adtuk, ezt mondja:


    Az asztrális fény vagy Anima Mundi kettős és kétnemű. Az (eszményi) hímnemű része tisztán isteni és szellemi, ez a Bölcsesség, ez a Szellem vagy Purusha: míg a nőnemű része (a nazarénusok Spiritusa) bizonyos értelemben anyaggal van megfertőzve, valóban anyag és ezért máris rossz. Ez minden élő teremtmény életprincípiuma, és szolgáltatja az embereknek, állatoknak, a levegő madarainak és minden élőnek az asztrális lelket, a fluidum-szerű périsprit-et. Az állatokban a legmagasabb halhatatlan léléknek csak szunnyadó szikrája van meg. . . E lélek csak megszámlálhatatlan fejlődési sorozatok után fog kifejlődni; s e fejlődés tana benne van a kabbalisztikus alap­igazságban: kő növénnyé, növény állattá, állat emberré, ember szellemmé és a szellem Istenné válik.


    A keleti Beavatottak hét princípiumát még nem magyaráztuk meg, amikor az „Isis”-t írtuk, hanem csak a félig-exoterikus Kabbala5 három kabbalisztikus Arcát. De benne van ezekben a Dhyán Chohanok első csoportja misztikus természetének leírása, a regimen ignis-ben, a tűz régiójában és „törvényében (vagy kormányzásában)”. Ez a csoport három osztályra oszlik, melyet az első egybe foglal; ez összesen négy, vagyis a „Tetraktis”. Ha valaki figyelmesen tanulmányozza a Magyarázatokat, az angyali természetekben ugyan­azt a haladást találja, t. i. a passzívtól egészen az aktívig. E lények utolsója ugyanis éppen olyan közel van az Ahamkára elemhez (a világ vagy sík, amelyben az Én-ség vagy az Én-vagyok-ság érzete kezd kialakulni), amilyen közel vannak az elsők a meg-nem-különböződött lényeghez. Az előbbiek Arúpa-k, test-nélküliek; az utóbbiak Rúpa-k, testtel bírók.


    Isis II. kötetében (183. és köv. o.) a gnosztikusok és az első zsidó-keresztények, a nazarénusok s az ebioniták filozófiai rend­szerével elégségesen foglalkoztunk. Ezekből kitűnik, hogy azokban a napokban - a mózesi zsidók körén kívül - milyen nézeteket vallottak Jehovah-ról. Valamennyi gnosztikus őt inkább a rossz, mint a jó elvvel azonosította. Szerintük ő Ialdabaóth, „a Sötétség fia” volt. Ennek anyja Sophia Achamoth, Sophiának, az isteni Böl­csességnek, (ez az első keresztények nőnemű szentlelke) - Akâsa-­nak1 leánya volt. Ezzel szemben Sophia Achamoth az alsóbb Asztrális Fényt vagy Étert személyesítette meg. Ialdabaóth2 vagy Jehovah, egyszerűen a hét teremtő angyal, az Elohim-ek, és az alsóbb Sephiroth-ok egyike. Ialdabaóth magamagából létrehoz hét más Istent, „Csillagszellemeket” (vagyis a holdbeli ősöket3), ez ugyanis egyet jelent.4 Valamennyi az ő képére van alkotva, (az „Arc szellemei”) és egyik a másiknak tükörképe, s amint fokoza­tosan eltávolodtak alkotójuktól, sötétebbek és anyagiasabbak lettek. Ők is lépcsőzetesen elhelyezett hét régióban laknak, mert fokaik a szellem és anyag létráján fel és le mennek.5 A pogányoknál és keresztényeknél, a hinduknál és kaldeusoknál, a görögöknél és római katolikusoknál is, a szövegeket ugyan kissé eltérően magya­rázzák, valamennyi Geniusza volt a hét bolygónak, valamint a hetes láncunk hét bolygói gömbjének, amelyek közül a mi Földünk a leg­alacsonyabb helyzetű. (L. Isis, II. kötet, 186. o.) Ez köti össze a „csillagbeli” és „holdbeli” szellemeket a magasabb bolygói angya­lokkal és a hinduk Saptarishi-éivel, (a Csillagok hét Rishi-je). E szellemek ezeknek a „Rishik”-nek alárendelt angyalok (hírnökök) és az ő kisugárzásuk a lemenő fokozatokon. Ilyenek voltak, a filozófikus gnosztikusok felfogása szerint, az Isten és az Arkangya­lok, akiket most a keresztények tisztelnek! A „bukott angyalok” és a „mennyei harc” legendája ilyenformán tisztán pogány eredetű, Indiából jön, Perzsián és Chaldeán át. Az egyetlen rájuk való hivatkozás az eredeti keresztény tanításban a Jelenések XII-ben található, amit pár lappal előbb idéztünk is.


    Így a „SÁTÁN”, ha nem az egyházak babonás, dogmatikus, nem filozófiai szellemében nézzük, nagyszerű alakjává nő annak, aki a földi embert isteni EMBER-ré tette, aki a Maha-Kalpa hosszú ciklusán át az Élet Szellemének törvényét adta neki és felszabadí­totta őt a tudatlanság bűnétől, s ennélfogva a haláltól.6



    VI. STANZA - Folytatás


    6. AZ IDŐSEBB KEREKEK LEFELÉ ÉS FELFELÉ KERINGTEK (a) . . . AZ ANYA IKRÁJA MEGTÖLTÖTTE AZ EGÉSZET (Kozmosz),7 A TEREMTŐK ÉS A ROMBOLÓK CSATÁZTAK EGYMÁSSAL ÉS CSATÁZTAK A TÉRÉRT; A MAG MEGJELENIK, ÉS FOLYTON ÚJRA MEGJELENIK (b)


    (a) Itt egy időre befejeztük kitéréseinket. Ezek, habár meg­szakítják az előadás menetét, szükségesek az egész terv meg­világításához. - Tehát újból visszatérünk a Kozmogóniához. A kifejezés: „Idősebb kerekek”, a mi láncunk világaira vagy gömbjeire vonatkozik, amilyenek a „megelőző körökben” voltak. A jelen Stanza, ha ezoterikusan magyarázzuk, a kabbalisztikus munkákban teljesen meglelhető. Megtaláljuk ezekben annak a számtalan gömb fejlődésének igazi történetét, amelyek egy időszakos Pralaya után fejlődnek ki, új formákká építve régi anyagból. Az előbbi gömbök felbomlanak és átalakulva, tökéletesedve újra megjelennek az élet egy-egy új fejlődése fázisában. A Kabbalában a világokat szikrákhoz hasonlítják,

    .

    amelyek a nagy Építő - a TÖRVÉNY kalapácsa alól pattognak elő. Ez a törvény valamennyi kisebb Teremtőn uralkodik. Az iménti összehasonlító ábra mutatja, hogy a két rendszer, a kabbalisztikus és a keleti, egymással azonos. A három felső, az öntudat három felső síkja, ezeket mindkét iskolában csak a Beavatottak előtt lep­lezik le, és csak nekik magyarázzák, az alsóbbak képviselik a négy alsó síkot, - a legalsó a mi síkunk, vagy a látható Világegyetem.


    Ez a hét sík megfelel az emberi öntudat hét állapotának. Az embertől függ, hogy a benne levő három magasabb állapotot összhangba hozza a Kozmosz három magasabb síkjával. De mielőtt ezt az összhangba hozást megkísérelné, életre és tevékenységre kell ébresztenie a három „székhely”-et. És mégis hányan tudják csak felületesen is felfogni Atma-Vidyá-t (Szellem-Ismeret) vagyis azt, amit a Sufik Rúháni-nak neveznek. Az olvasó még tisztább Magyarázatot talál a fent tárgyaltak­ ról a Saptaparna - az embernövény Magyarázatában.*


    (b) „A Mag folyton megjelenik és eltűnik.” Itt „Mag” a „Világ­csíra" helyett áll, amelyet a tudomány nagyon ritkított állapotú anyag-részecskéknek tart, de az okkult fizika „szellem-részecskék­nek" tekinti őket, azaz érzék-feletti anyagnak, a kezdetleges meg­különböződés1 állapotában. A teogóniában minden mag éterikus organizmus, melyből később égi lény, egy-egy Isten fejlődik.


    „Kezdetben” az, amit misztikus nyelven „Kozmikus Kíván­ság”-nak neveznek, feltétlen világosságá fejlődik. A minden árnyék nélküli világosság pedig feltétlen világosság volna, - más szóval fel­tétlen sötétség - amint ezt a természettudomány bebizonyítani ipar­kodik. Ez az árnyék az ősanyag formájában jelenik meg, vagy kép­letesen - ha úgy tetszik - a teremtő tűz vagy hő szelleme alakjában. Ha a tudomány visszautasítja a költői beszédet, a kép­letes kifejezésmódot, és a kezdetleges tűzködöt akarja benne látni, szívesen beleegyezünk. Akár így, akár úgy, akár Fohat, akár a tudomány híres EREJE, ez a valami névtelen épp oly nehezen határozható meg, mint a mi Fohatunk. Ez a Valami, „késztette keringő mozgásra a Világegyetemet”, ahogy Platón mondja, vagy amint ezt az okkult tanítás kifejezi:


    „A központi Nap okozza, hogy Fohat az ősport golyókba gyűjtse, és hogy arra kényszerítse őket, hogy összehajló vonalakban mozogjanak, s végül egymáshoz közeledjenek és egyesüljenek.” (Dzyan könyve) . . . „A világcsírák minden rend és rendszer nélkül a Térben el vannak szórva, gyakorta összeütköznek végső egyesülésük előtt, egyesülésük után pedig vándorokká (Üstökösökké) lesznek. Ekkor kezdődnek a csaták és küzdelmek. Az öregebbek (testek) vonzzák a fiatalabbakat, míg mások taszítják. Sok elpusztul, mert erősebb társaik felfalják őket. Amelyek megmenekülnek, világokká válnak.”2


    Biztosítottak arról, hogy van - különösen német nyelven - néhány, a csillagos égen lefolyt, ilyen, a létért való küzdelmekről szóló, képzelet-szőtte, modern elmélkedő munka. Örülünk ennek, mert a miénk okkult tanítás, és az ősidők sötétségébe nyúlik vissza. Az „Isis Unveiled”-ben kimerítően tárgyaltuk. E korábbi, tudniillik 1876-ban írt munkánk mindkét kötetén vonulnak át Darwin-féle fejlődés elméletével egyező gondolatok, az égi és a földi seregek között, a létért és fensőbbségért folytatott küzdelmek és a „legalkalmasabb túlélésének” eszméje. (Lásd „Isis Unveiled” tartalomjegyzékében: „Evolution”, „Darwin”, „Kapila”, „Battle of Life” stb. szavakat.) De a gondolat nem volt a miénk, hanem az őskoré. Már a purânai írók ügyesen szőtték össze az allegóriát a Kozmikus tényekkel és az emberi események­kel. Minden szimbológus láthatja, az asztro-kozmikus dolgokra való célozgatást, még ha nem is tudja teljesen felfogni jelentésüket. A nagy „Mennyei Harcok” a Purânakban; a „Titánok harcai” Hesiodos és más klasszikus írók műveiben; az Osiris és Tifon közötti „küzdelmek” az egyiptomi legendákban, sőt a skandináviai legendákban leírt „csaták”: valamennyien egy és ugyanarra a tárgyra vonatkoznak. Az északi mitológiában Lángoknak, Muspel fiainak, csatáiról van szó, akik Wigred mezején harcoltak. Mindezek az Égre és a Földre vonatkozók; jelentésük kettős, sőt gyakran hármas, és ezoterikusan épp úgy alkalmazhatók fenti, mint lenti dolgokra. Valamennyi a csillagok, istenek és emberek küzdelmére, a gömbök elhelyezkedésére, és a nemzetek, törzsek közti felsőbbség elnyeré­sére vonatkozik. A „létért való küzdelem" és a „Legalkalmasabb túlélése” feltétlenül kezdett uralkodni attól a perctől kezdve, amelyben a Kozmosz a létezésben megnyilatkozott, és ez nem kerülhette ki a régi Bölcsek megfigyelő szemét. Innen Indrának, az Égboltozat istenének, szüntelen harcai az Asurákkal, akik magas istenekből Kozmikus démonokká süllyedtek; innen a Vritra-val vagy Ah-hi-val való harca, továbbá a lefolyt csaták, csillagok és csillagképek, Holdak és más bolygók között, - amelyek később mint királyok és halandók öltöttek testet. Innen a Mennyei harc is, melyet Mihály és serege a Sárkány (Jupiter és Lucifer-Vénusz) ellen vívott, amikor is a lázadó sereg csillagainak harmadrészét lehajították a térbe, és „többé nem volt helyük a mennyben”. Amint már régen megírtuk:


    „Ez a titkos ciklusok alapja és sarkköve. Mutatja, hogy a Brahmán-ok és a Tanaim-ok . . . a teremtésről és a világ fejlődéséről egészen Darwin módjára elmélkedtek és megelőzték Darwin-t és „iskoláját” a fajok termé­szetes kiválasztásának és fokozatos fejlődésének és átalakulásának kérdésé­ben. . . Voltak öreg világok, s eltűntek, mert a fiatalok legyőzték őket, stb. stb.” („Isis Unveiled” II. köt. 200. o.)


    Az az állítás, hogy t. i. az összes világok (csillagok, boly­gók stb.) - mihelyt egy imént elhalt égitestnek felszabadult princípiumai életre keltettek egy, az ősállag laya (meg nem különböződött) állapotában levő magvát - azok először üstökösökké, azután Napokká válnak, és végül lakható világokká hűlnek le, épp olyan régi tanítás, amilyen öregek maguk a Rishik.


    Látjuk tehát, hogy a Titkos Könyvek világosan tanítanak olyan csillagászatot, amelyet még a modern gondolat sem vetne el, ha alaposabban megértené e tanokat.


    Az ősrégi csillagászat, az ősi természettan és matema­tika, a modern tudomány nézeteivel azonos nézeteket fejeztek ki, és közöttük sok olyan van, mely még sokkal nagyobb fontosságú. Határozott tantételek: a „létért való küzdelem” és a „legalkalma­sabb túlélése", s ez épp úgy áll a világokra ott fent, mint a mi bolygónkra itt lent. Bizonyos, hogy a tudomány, noha „teljesen nem vetheti el” ezt a tanítást, teljes egészében mégsem fogadja el. Mert a tanítás határozottan állítja, hogy csak hét „önmagától” született, legelső „isten” van, akik a hármas EGY-ből áradtak ki. Más szóval, hogy valamennyi világ vagy égitest, (mindig szigorú analógiára támaszkodva) egyik a másikból alakult ki, mikor a „Nagy Korszak” kezdetén a legelső megnyilvánulás már beteljesedett. Az égitestek térben születését, a „zarándo­kok"-nak a „tüzek” ünnepére gyűlt tömegéhez vagy sokaságához hasonlítják. A templom küszöbén hét aszkéta jelenik meg hét meg­gyújtott tömjénpálcával. Ezek tüzén a zarándokok első sora meggyújtja saját tömjénpálcáját. Ezután minden aszkéta feje körül forgatja tömjénpálcáját és tüzet ad a többi zarándoknak. Így van ez az égitesteknél is. Valamelyik „zarándok” tüze meggyújt és élétre ébreszt egy-egy laya központot, mire az „új központ” a térbe rohan, és üstökössé válik. Csak ha már elvesztette gyorsaságát és ennélfogva tüzes farkát, adja magát a „Tüzes Sárkány” nyugodt és egyensúlyozott életre, mint az égitestek családjának rendes, jóra­való polgára. Ezért mondják:

    „A Világ-Léleknek nevezett, egynemű Elemből, a Tér mérhe­tetlen mélységeiben, született Kozmikus anyag minden magja, a létezésbe lökve, a legellenségesebb viszonyok között kezdi meg az életét. A megszámlálhatatlan korszakok során át, a végtelenségben kell magának helyet kiverekednie. Mindig körben forog, nála sűrűbb és már megállapodott testek között, ugrásokkal haladva előre, s egy-egy őt vonzó központ felé húzódva, - akár csak a hajó, mely a helyenként sással benőtt és zátonnyal tele folyamba sodródott, kikerülni igyekszik más testeket, melyek felváltva vonzzák és taszítják. Sok elpusztul, tömegüket nagyobb tömegek oszlatják szét, és ha egy rendszeren belül születtek, akkor főképpen a különféle Napok feneketlen gyomrába kerülnek. (Lásd a Magyarázatot a IV. Stanzá­hoz.) Azok, amelyek lassabban mozognak, és ellipszis pályára hajtód­tak, előbb-utóbb megsemmisülésre vannak kárhoztatva. Mások pedig parabolikus íveken mozognak, s gyorsaságuk folytán, rend­szerint kikerülik pusztulásukat."


    Néhány erős kritikájú olvasó talán azt gondolja, hogy az égitesteknek az üstökös-állapoton való áthaladásáról szóló ez a tanítás ellentmond az imént tett állításnak, t. i. hogy a Hold a Földnek anyja. Talán azt fogják képzelni, hogy csak intuícióval lehet a kettőt összhangba hozni. De igazában ehhez nem kell intuíció. Mit tud a tudomány az üstökösökről, eredetükről, növekedésükről és későbbi sorsukról? Semmit - egyáltalán semmit. És miért olyan lehetetlen, hogy valamely laya központ - egynemű; szunnyadó kozmikus protoplazma-csomó, ha hirtelen megelevenedik vagy felgyúl, - alvó helyét elhagyva, nekivágjon a Térnek, és tovaperdüljön a feneketlen mélységeken át, hogy erősítse egynemű szer­vezetét megkülönböződött elemek felvételével és gyűjtésével? És az ilyen üstökös, miért ne telepednék le az életben, hogy ott tovább éljen, és lakott gömbbé váljék!


    „Fohatnak sok hajléka van” - mondják. „Négy tüzes (elektro­pozitív) fiát a Négy Körben helyezi el; - ezek a körök az egyen­lítő, a napkör és a két térítő tehát: a forró égalj - „hogy az égövek fölé helyezett Négy Misztikus Lény felett őrködjenek”. Továbbá: „Más hét (fiú) van megbízva, hogy az Anyag-Tojás (Földünk és két sarka) két végén levő hét forró és hét hideg Loka-n (az ó-hitű brahmánok poklai) uralkodjanak.” A hét Loka-t másutt „gyűrűk”-­nek és „körök”-nek is nevezik. A régieknél hét sarkkör volt, és nem kettő, mint az európaiaknál; mert Meru hegyről, az Északi sarkról, azt mondták, hogy hét arany és hét ezüst lépcső vezet hozzá.


    Az egyik Stanza különös állítását, t. i. hogy „Fohat és fiai­ énekei RAGYOGÓAK voltak, mint a déli Nap és a Hold együtt­véve és hogy a középső Négyszeres körön belül levő Négy Fiú LÁTTA atyja énekeit és HALLOTTA Napos-holdas ragyogását, a Magyarázatban e szavakkal értelmezik: „A Föld két hideg végén (az Északi és Déli Sarkok) működő Fohatikus Erők, melyek éjjel sokszínű ragyogássá váltak, az Akása (Éter) néhány tulajdon­ságával vannak felruházva – színnel, hanggal egyaránt”. . .


    „A Hang az Akása (éter) jellegzetessége: levegőt szül, melynek tulajdonsága a tapintás; ez (dörzsöléssel) színt és fényt hoz létre . . .” (Vishnu Purána.)


    A fentiek talán őskori zagyvaságnak látszanak, de az olvasó jobban meg fogja érteni, ha az északi és déli sarkifényre gondol, mely a földi elektromos és mágneses erők eme központjaiban mutat­kozik. A két sarkról mondják, hogy a Kozmikus és földi életerő (villamosság) raktárai, felfogói és leadói. Tudniillik a villamosság feleslege a Földet már régen darabokra robbantotta volna, ha nem lett volna ez a két természetes „biztosítószelep”. Most már van is egy elmélet, s legújabban alaptétellé is vált, t. i. hogy az északi fény jelenségét fütyüléshez, sziszegéshez és recsegéshez hasonló, erős hangok kísérik, melyeket maga a jelenség hoz létre. (De l. Humboldt tanár az Aurora Borealisról szóló művét, és erről a vitatott kérdésről folytatott levelezését.)



    VI. STANZA - Folytatás


    7. SZÁMITSAD KI, Ó LANOO, HA ISMERNI AKAROD A TE KIS KEREKEDNEK (láncodnak) PONTOS KORÁT, NEGYEDIK KÜLLŐJE A MI ANYÁNK (a Föld) (a). ÉRD EL A TUDÁS NEGYEDIK ÖSVÉNYÉNEK NEGYEDIK „GYÜMÖLCSÉT”, MELY NIRVÁNÁHOZ VEZET, ÉS ÉRTENI FOGSZ, MERT LÁTNI FOGSZ. (b)


    (a) A „kis kerék” a mi gömbjeink lánca, és a negyedik küllő a mi Földünk1, a lánc negyedik tagja. Egyike azoknak, amelyekre a „Nap forró (pozitív) leheleté"-nek közvetlen hatása van.


    Nehéz volna azonban korát kiszámítani, amelynek kiszámítására a Stanza felszólítja a tanítványt, mert a Nagy Kalpa időtartamának számait nem adták meg nekünk, és a kisebb Jugák korát is csak megközelítőleg szabad közölnünk. Azt mondja: „Az idősebb kerekek egy örökkévalóságig és egy fél örökkévalóságig keringtek”. Tudjuk, hogy egy örökkévalóságon 311,040,000,000,000 esztendőnek a heted­részét, vagyis egy Brahmâ korszakot értenek. De mit érünk ezzel? Azt is tudjuk, hogy ha alapul vesszük a fenti számot, akkor mindenek előtt el kell venni Brahmâ 100 esztendejéből (vagyis a 311,040,000,000,000 évbő1) két évet, ennyi esik a Sandhyak-ra (alko­nyatok), marad tehát 98, mert a misztikus 14x7-et kell meg­kapnunk. Mi azonban nem tudjuk, mikor kezdődött meg pontosan a mi kis Földünknek fejlődése és kialakulása. Ezért lehetetlen korát kiszámítanunk, hacsak meg nem adják születésének idejét - ezt eddig a TANÍTÓK megtagadták. E kötet végén és a II. kötetben mégis találunk néhány kronológiai célzást. Ne feledjük azonban, hogy az analógia törvénye épp úgy áll világokra, mint az emberre, és hogy amint „Az EGY (Istenség) Kettővé (Déva vagy Angyallá) válik, és a kettő-ből a három (vagy ember) lesz, stb. stb. épp úgy a tanítás szerint csomók (világ­anyag) vándorokká (üstökösökké) lesznek, ezek pedig csillagokká, a csillagok (örvényközpontok) a mi napunkká és a mi bolygóinkká, - hogy csak röviden fussuk át az egész fejlődést.2


    (b) Exoterikus munkákban a beavatás négy fokáról beszélnek; ezeket szanszkritban a „Strôtâpanna”, „Sakridâgâmin”, „Anágámin” és „Arhat” néven ismerik. A Nirváná-ba vezető négy ösvényt ugyancsak így nevezik ebben a mi negyedik körünkben. Az Arhat, noha láthatja a múltat, jelent és jövőt, még nem a legmaga­sabb Beavatott. Mert az Adeptus maga, a beavatott jelölt egy magasabb Beavatottnak a csélája (tanítványa) lesz. Még három magasabb fokon kell áthaladnia az Arhatnak, hogy az Arhat-ság létrájának legmagasabb fokára jusson. Vannak olyanok, akik még ebben a mi ötödik fajunkban ezt az utóbbi fokot elérték, de az átlag aszkéta ezeknek a magasabb fokok elérésére szükséges képességeket csak ennek a gyökérfaj végén, valamint a hatodik és hetedik fajban fogja kifejleszteni. S így mindig lesznek Beavatottak és be-nem-avatottak ennek a kisebb Manvantara, azaz a jelen élet-ciklus végéig. A 7-dik fokú „tűz-köd” - Arhat-ok csak egy foknyira vannak Hierarchiájuk gyökér-alapjától (Root-Base). Ez a Hierarchia a legmagasabb a Földön és a mi földi láncunkon. E „Gyökér-Alap” nevét nyugati nyelvre csak néhány összetett szóval fordíthatjuk: - „az örökéletű-emberi-Banyánfa”. Ez a „Csodás Lény” - úgy mondják - „magas régióból” szállt le, a harmadik korszak elején, még mielőtt a harmadik faj nemei különváltak volna.


    Ezt a harmadik fajt néha összefoglalóan „a Passzív jóga Fiai”-nak nevezik, t. i. ezt a második faj öntudatlanul hozta létre. Mivel ez utóbbi értelmileg tétlen volt, azt hiszik róla, hogy állan­dóan az üres vagy absztrakt elmélkedés (contemplation) egyik állapotá­ban volt elmerülve, amely a jóga állapotához szükséges. E harmadik faj létezésének első vagy korai részében, amikor még a tisztaság álla­potában volt, a „Bölcsesség Fiai" testet öltöttek ebben a harmadik* fajban, és Kriyasakta-val utódokat hoztak létre. Ezeket hívják „Ad Fiainak”, vagy a „Tűzköd” fiainak, az „Akarat és jóga Fiainak”, stb. Öntudatosan hozták őket létre, mert a fajnak egy részét már a szellemi vagy felsőbb értelmiség isteni szikrája éltette. Ez a nemzedék nem volt külön faj. Eleinte csak csodás lény volt, „a Beavató”-nak hívták, és utána félig-isteni, félig-emberi lények csoportja. Az őskori genesis szerint bizonyos célokra „félre tevődtek", hogy az emberek soraiból kikerülő beavatottaknak, itt a földön és a jelen ciklusban ők szolgáltassák mintegy a tápláló talajt. Róluk mondják, hogy a bennük megtestesült legmagasabb Dhyani-k előbbi „Manvantarák-ból való Muni-k és Rishi-k”. Ezek az úgyszólván szeplőtlen módon született, „Akarat és jóga Fiai” teljesen elkülönítve maradtak az emberiség többi részétől.


    Az imént említett „LÉNY”, akinek névtelenül kell maradnia, a Fa, és ágai a következő korszakokban valamennyi, a történelem­ben ismert, nagy Bölcs és Főpap: ilyenek Kapila Rishi, Hermes, Enoch, Orpheus, stb. Mint látható (objective) ember, ő a titokzatos (a profán embernek - mindig láthatatlan), noha mindig jelenlevő Személyiség. Keleten sok legenda keletkezett róla, különösen az okkultisták és a Szent-Tudomány tanítványai köré­ben. Alakját változtatja, mégis mindig ugyanaz marad. És ugyan­csak ő az, aki a szellemi hatalmat gyakorolja az egész világ beavatott Adeptusai fölött. Amint mondtuk, ő a „Névtelen”, akinek annyi neve van, de nevei és mibenléte mégis ismeretlenek. Ő a „NAGY ÁLDOZAT”-nak nevezett „Beavató” (Initiator). Mert a VILÁGOSSÁG küszöbén ül, és innen tekint, a Sötétségből a Világosságba, amelynek körét nem fogja átlépni. De el sem hagyja helyét ezen életciklus utolsó napjáig. Miért marad a magányos Virrasztó a maga-választotta helyen? Miért ül ő az elsődleges-bölcsesség forrásánál, hiszen már nem iszik belőle többé, mert immár nincs mit tanulnia, nincs, amit Ő ne tudna - sem ezen a Földön, sem a mennyországá­ban? Mert a magányos, sebzett lábú zarándokok haza vezető útjukban az utolsó pillanatig nem biztosak abban, hogy vajon nem tévednek-e el a Földi-életnek nevezett, káprázat és anyag határtalan sivatag­jában. A Virrasztó minden fogolynak, akinek sikerült magát fel­szabadítani a test és a káprázat béklyói alól, szívesen megmutatná az utat a szabadság és világosság régiójába, amelynek ő önkéntes száműzöttje. Mert, röviden mondva, feláldozta magát az emberi­ségért, ámbár ez a NAGY ÁLDOZAT csak kevés Kiválasztottnak válik hasznára.


    Az ember öntudatának első ébredésétől kezdve, ennek a MAHA-GURU-nak közvetlen, csendes vezetése mellett lettek az emberiség összes, alacsonyabb istenségű tanítói és oktatói az első emberiség vezetői. Ezektől az „Isten-fiak”-tól kapta a gyermek-emberiség az összes művészetekre és tudományokra, valamint a szellemi tudásra vonatkozó, első fogalmait. Ők rakták le legelső alapköveit ama régi civilizációknak, amelyek olyan nagy zavarba ejtették a tudósok és kutatók modern nemzedékét.1


    Noha az „Isis Unveiled”-ben ezeket a dolgokat alig érin­tettük, mégis jó lesz az olvasót emlékeztetni arra, amit az I. köt. 587-593. oldalain Közép-Ázsia egyes Szent Szigeteiről mondtunk, további adatokat pedig a II. kötetben, „Az Isten-fiak és a Szent-­Sziget"* című részben talál. Talán még néhány magyarázattal segítsé­ségére lehetünk a tanítványnak, hogy pillantást vethessen a szóban forgó rejtélybe, noha csak elszórt, töredékes magyarázatokat adhatunk.


    Legalább egy részletet akarunk világos szavakba önteni a titokzatos „Isten-fiak”-ról. Ezektől a Brahmaputra-któl származtatták le magukat a nagy Dvidzsa-k, a régi idők beavatott Brahmánjai. A modern Brahminok ezzel szemben azt akarják elhitetni az alsóbb kasztokkal, hogy ők a szó szoros értelmében, közvetlenül Brahmâ szájából jöttek elő. Ez ugyanis az ezoterikus tanítás, mely még azt is mondja, hogy noha az „Akarat és jóga fiai”-nak eme leszármazottjai (természetesen szellemi értelemben), idővel két ellenkező nemre váltak szét, amit később „Kriyasakti”-elődjeik is megtettek, mégis elfajzott utódaik még ma is bizonyos tiszteletben tartják a nemzési ténykedést és még mindig a vallásos szertartás mezébe öltöztetik, holott a civilizáltabb népek csupán állatias ténykedésnek tartják. Vessük csak össze a nyugati felfogást és szokásokat a Manu rendelkezéseivel, amelyek Grihasta, vagyis a házas élet törvényeire vonatkoznak. Az igazi Brahmin eszerint valójában „az, akinek hét őse ivott a hold-növény (Szóma) nedvé­ből", és ő „Trisuparna”, mert megértette a Védák titkát.


    És az ilyen Brahmin ma is tudja, hogy ennek a fajnak leg­elején szellemi fogalmaik nem voltak összefüggésben a fizikai környezettel, mivel a pszichikai és fizikai értelem aludt, és a tudat még fejletlen volt. Tudja továbbá, hogy az isteni ember állati - noha külsőleg emberi - formájában élt, és ha volt benne ösztön, nem járult hozzá ön-tudat, hogy megvilágítsa a szunnyadó ötödik princípium sötétségét. Mikor a Bölcsesség urai, a fejlődés törvényétől indíttatva, beléárasztották a tudat szikráját, akkor ez mindenek előtt a szellemi teremtőivel való együvé tartozás és egység érzetét ébresztette életre, és serkentette tevékenységre. Amint a gyermek első érzelmei az anyjára és a dadájára irányulnak: az ősember ébredő tudatának első törekvései azok felé irányultak, kik­nek elemeit saját magában érezte, de akik mégis rajta kívül és tőle függetlenül voltak. Ebből az érzésből keletkezett az ODAADÁS, és ez lett az ő természetének első és legfőbb hajtóereje. Mert ez az egyetlen, ami természetes a mi szívünkben,* mely velünk született, és egyaránt megtalálható a csecsemőben és a fiatal állatban is. Az ősembernek ezt az elnyomhatatlan, ösztönszerű törekvését szépen, és mondhatni intuícióval írta le Carlyle, felkiáltván:


    „A nagy antik szív egyszerűsége mennyire gyermeki, komoly ünne­pélyessége és mélysége mennyire férfias! Az égbolt derül felette, bárhol jár-­kel a földön, előtte az egész föld misztikus templom, istentisztelet minden földi munka. Tündöklő lények suhannak át hétköznapjain, angyalok szállnak, az embereknek Isten üzenetét hozva. . . Meglepetések, csodák veszik körül az embert; csodák közepette él1 . . . A kötelesség nagy törvénye hatalmas, mint a két végtelenség (a pokol és mennyország), eltörpítve és megsemmisítve minden egyebet, - még valóság volt és még mindig az: csak a köntöse holt, de lényege tovább él minden időkön és minden örökkévalóságon keresztül.”


    Él letagadhatatlanul, és teljes, törhetetlen erejében, és hatalmá­ban ott vert gyökeret az ázsiai Árja-szívben és közvetlenül, a harmadik faj első „elme-szülte” fiai, - Krijasakti gyümölcsétől ered. Az idők folyamán a Beavatottak szent kasztja csak ritkán, korszakonként hozott létre ilyen tökéletes teremtményeket: ben­sőleg különböző, noha külsőleg ugyanolyan lényeket, mint azok, akik létrehozták őket.


    Míg a harmadik ősfaj gyermekkorában: -

    ­Még egy magasztosabb fajú teremtmény

    Hiányzott csak, s terveztetett ezért.

    Tudatra ébredt és nagyobb szívű,

    Uralkodásra termett s a többit vezetni. . . **


    Létrehozták, kész, tökéletes hordozóul magasabb világokból való, testetöltő lakók számára, akik ezentúl ezekbe a Szellemi AKARAT alkotta és az emberben levő természetes isteni erők teremtette formákban kezdtek lakni. A tiszta szellem gyermeke volt ő, értelmét nem mocskolta be földi elem leghalványabb árnya­lata sem. Csak fizikai teste tartozott az időbe és az életbe, mert értelmét közvetlenül felülről kapta. Az isteni bölcsesség élő fája volt. Ezért hasonlíthatjuk össze a skandináviai legenda Világ Fájával, amely nem tud elhervadni és meghalni, amíg az élet utolsó csatáját meg nem vívták, bár közben Nidhogg sárkány állandóan rágja gyökerét. Mert így rágta az idő foga Krijasakti első és szent fiának testét, de benső lényének gyökerei örökre romlatlanok és erősek maradtak, mert ezek a mennyben nőttek, és terjedtek, nem a földön. Ő elseje volt az ELSŐK-nek, és ő volt a többinek magja. Voltak még más „Krijasakti Fiak", ezeket egy második Szellemi törekvés hozta létre, de az első még ma is az isteni Tudás Magja maradt; ő az Egy és a Legfőbb, a földi „Böl­csesség Fiai" között. Erről a tárgyról nem mondhatunk többet, csak azt tehetjük még hozzá, hogy minden korban - még a miénkben is - voltak nagy intellektusok, akik helyesen értették meg ezt a kérdést.


    De hogyan jut fizikai testünk a jelenlegi tökéletesség fokára? Természetesen évmilliókig tartó fejlődésen keresztül, de sohasem az állaton áthaladva, sem állattól eredve, amint ezt a materializmus tanítja, mert, ahogy Carlyle mondja:


    . . . Létezésünk lényege, a bennünk levő rejtély, mely „Én”-nek nevezi magát - ó, de milyen szavaink vannak az ilyen dolgok kifejezésére? - Mennyei lehelet; a Legmagasabb Lény kinyilatkoztatja magát az emberben. Ez a test, ezek a képességek, a mi életünk, mindez nem a NÉVTELEN-nek a ruházata?


    A mennyei lehelet, vagy jobban mondva az élet lehelete, - ­a bibliában Nephesh-nek hívják - benne van minden állatban, minden élő parányban és minden ásvány-atomban. De az embert kivéve egyiknek sincs tudata ennek a legfőbb Lénynek1 a termé­szetéről, mert egyik formájában sincs meg az az isteni harmónia, mely az emberben megvan. Úgy van, ahogyan Novalis mondta, s azóta senki sem mondta jobban, és Carlyle megismétli:


    „A Világegyetemben csak egy templom van, és ez az Ember Teste. Semmi sem szentebb, ennél a fenséges formánál. . . Az eget érintjük, ha kezünket az emberi testre tesszük. Ez csak úgy hangzik, mint egy retorikai szó­virág, de még sem az. Ha jól meggondolják, tudományos ténynek bizonyul, kifejezése a tiszta igazságnak. Mi vagyunk a csodák csodája, - a nagy meg­fejthetetlen Rejtély.”*




    VII. STANZA


    1. NÉZD AZ ÉRZŐ, FORMA NÉLKÜLI ÉLET KEZDETÉT (a), ELŐSZÖR AZ ISTENIT (hordozó) (b), AZ ANYA-SZELLEMTŐL VALÓT (Atman); AZUTÁN A SZELLEMIT (Atma-Buddhi, Szellem­lélek)1 (c); (újra) A HÁRMAT AZ EGYTŐL (d), A NÉGYET AZ EGYTŐL (e) ÉS AZ ÖTÖT (f ), AMELYTŐL A HÁROM, AZ ÖT ÉS A HÉT (g). EZEK A HÁROMSZOROSAK ÉS A NÉGYSZERESEK LEFELÉ; AZ ELSŐ ÚRNAK (Avalókitéshvara) „ELMESZÜLTE” FIAI, A RAGYOGÓ HÉT (az „Építők”)2. ŐK AZOK, Ó LANOO, AKIK TE, ÉN ÉS Ő. ŐK, AKIK FELETTED ÉS ANYÁD, BHUMI (a Föld) FÖLÖTT ŐRKÖDNEK.


    (a) A Teremtő Hatalmak hierarchiája ezoterikusan hét rendre (vagyis 4 és 3) oszlik a tizenkét nagy Renden belül; ezeket az állatkör tizenkét jegye ábrázolja. A megnyilvánuló fokozatokba tartozó hét rend ezen kívül még a Hét Bolygóval is kapcsolatos. Valamennyien újra feloszlanak az isteni Szellemi, félig Szellemi és éteri Lények számtalan csoportjaira.


    A Fő-Hierarchiákat ezek közül a nagy Négyes jelzi, vagy exoterikusan, Brahmâ „négy teste és három képessége”; a buddhista rendszerben pedig a Panychâsja, az öt Brahmâ vagy az öt Dhyani-Buddha.


    A legmagasabb csoport az úgynevezett isteni Lángok-ból áll; ezekről, mint a „Tüzes Oroszlánok”-ról és az „Élet Oroszlánjai”-­ról beszélnek; ezotériájuk az Oroszlán jegyében van legbiztosab­ban elrejtve. Ez a felsőbb isteni világ magja. (Lásd a Függe­lék első lapjain levő Magyarázatot.) Ők a formanélküli Tüzes Leheletek; egyik megnyilvánulásukban azonosak a felsőbb Sephiroth-HÁRMASSÁG-gal, amelyet a kabbalisták az „Ősképek Világába” helyeznek.


    Ugyanazt a hierarchiát, ugyanazokkal a számokkal a japán rendszerben is megtaláljuk, a „Kezdetek”-ben, amint ezt a shinto és a buddhista felekezetek tanítják. Ebben a rendszerben az ember fejlődéstana megelőzi a kozmosz fejlődéstanát, mint­hogy az isteni az emberibe merül, és megteremti - az anyagba való leszállása fele útján a látható Világegyetemet. A legendaszerű személyeken - jegyzi meg tiszteletteljesen Omoie - „a magasabb (titkos) tanítás és magasztos igazságainak sztereotipikus meg­testesüléseit kell értenünk". Nem fejthetjük ki ezt a régi rendszert teljes terjedelmében, mert túlságosan sok helyet foglalna el, de helyén való lesz róla néhány szót mondanunk. A következőkben rövid áttekintését adjuk az ember és a kozmosz fejlődéstanának, és ez mutatja, milyen erős visszhangra talál ugyanaz az ősi-tanítás az egymástól legtávolabb lakó népeknél is.


    Mikor még minden Káosz (Konton) volt, három szellemi Lény jelent meg a jövendőbeli teremtés színpadán: (1) Ame-no-mi­-naka-nushi-no-kami, „A Központi Mennyország isteni Uralkodója”; (2) Taka-mi-musubi-no-kami, „az Ég és a Föld fenséges Isteni sarja”, és (3) Kamu-mi-musubi-no-kami, egyszerűen „Az Istenek Sarja”.


    Ezek forma- vagy állagnélküliek voltak, (a mi arúpa hármas­ságunk), mivel sem az égi, sem a földi állag még nem különbö­ződött meg, „de a dolgok lényege sem volt még megalkotva”.


    (b) A Zohar-ban, - amelyet Moses de Leon a szíriai és kaldeai keresztény gnosztikusok segítségével rendezett, és újra kiadott a XIII. században, és később még sok keresztény javított és né­zett át és a Bibliánál alig ezoterikusabb - ez az isteni „Hordozó” nem úgy jelenik meg többé, mint a „Kaldeai Számok Könyvében”. Igaz ugyan, hogy Ain Soph, az ABSZOLÚT, VÉGTELEN Nem-Dolog, szintén az EGY-nek, a megnyilvánult „Mennyei Ember” (az ELSŐ OK) formáját használja szekereként (Merkábáh, héber nyelven, Vahan szanszkrit nyelven), vagy hordozójaként, hogy leszálljon a jelenségekben megnyilvánult világba, és itt megnyilatkozzék. De a kabbalisták nem mondják meg, hogy hogyan használhat az Abszolút egyáltalán valamit, vagy hogyan nyilváníthat valamely tulajdonságot, hiszen mint a Feltétlen, ő minden tulajdonságtól ment, de azt sem magyarázzák meg, hogy ez valójában az Első Ok (Platón Logosza), az eredeti és örök GONDOLAT, mely Adam Kadmon-on, a Második Logosz-on át, mintegy megnyilvánul. A „Számok Könyvé”-­ben megmagyarázzák, hogy EN (vagy Ain, Aiôr), az egyetlen magában létező, míg a „Mélysége” (a gnosztikusoknál Bythos vagy Buthon, melyet Propator-nak neveznek), csak időszakonként megjelenő. Ő Bhrahmâ, megkülönböztetésül Brahma- vagy Parabrahmtól. A Mélység, a Világosság Forrása, vagy a Propator, a meg nem nyilvánult Logosz, vagyis az elvont Gondolat és nem Ain Soph, melynek sugara Adam-Kadmont, „hím- és nőnemű”, vagyis a meg­nyilvánult Logoszt (a tárgyias Világegyetemet) használja szekér gyanánt, hogy így megnyilvánuljon. De a Zohar-ban a következő képtelenséget olvassuk: „Senior occultatus est et absconditus; Microprosopus manifestus est et non manifestus.” (Rosenroth Liber Mysterii, IV. I.) Ez tévedés, mert a Microprosopus vagy a mikro­kozmosz csak a megnyilvánulásai alatt létezhet, és a Maha­Pralaya-k alatt elpusztul. Rosenroth Kabbalá-ja nem útbaigazító, hanem igen gyakran rejtvény.


    Mint a japán rendszerben, az egyiptomi és minden régi kozmogóniában is - ezen az isteni LÁNG-on, az „Egy”-en gyúl meg a három leszálló csoport. Potenciális létezésük a magasabb csoportban van, és ők most határozott és különvált lényekké válnak. Ezeket nevezik „az Élet Szüzeinek”, a „Nagy Káprázat”-­nak stb. és együttesen a „Hat ágú Csillag”-nak. Az utóbbi majd­nem minden vallásban a Logosz, mint az első kiáradás jelképe. Indiában Vishnu jelképe (a csakra vagy kerék) és a kabbalában a Tetragrammaton jele, az „Ő a négy betűből álló”, vagy - képletesen „Microprosopus tagjai”; ezek részint tizen, részint hatan vannak.


    A későbbi kabbalisták, de különösen a keresztény misztikusok torzították el sajnálatos módon ezt a nagyszerű jelképet.1 Mert a Mennyei Ember „tíz tagja”: a tíz Sephiroth. De az első mennyei ember a világegyetem meg-nem-nyilvánult Szelleme, és sohasem kellene őt lealacsonyítani a Microprosopusba, vagyis a kisebb arcba, ­mert ez az embernek a földi síkon való ős-képe2 Erről azonban késöbb. A hatágú csillag a természet hat erejére vagy energiájára, a hat síkra, princípiumra stb. stb. vonatkozik, melyeket mind a hetedik, vagyis a csillag középpontja egyesít. Mindezek, a felsőbb és alsóbb hierarchiákat beleszámítva, az „Égi vagy Mennyei Szűz”-től3 erednek; ő minden vallásban a nagy anya, a kétnemű, a Sephira-Adam-Kadmon. Egységében, az ősi világosság a hetedik vagy legmagasabb princípium, Daivi prakriti, a meg nem nyilvánult Logosz világossága. De megkülönböződésében Fohattá, vagy a „Hét Fiú”-vá lesz. Az elsőt a kettős háromszög közepén levő pont jelképezi, az utóbbit maga a hatszög vagy a Microprosopus „hat tagja”; a hetedik Malkuth, a keresztény kabbalisták „Meny­asszonya", vagyis a mi Földünk.


    „Az első az „Egy” után: az isteni Tűz; a második: Tűz és Aether; a harmadik: Tűzből, Aetherből és Vízből áll; a negyedik Tűzből, Aetherből, Vízből és Levegőből.”1 Az Egy nem foglalkozik az embert-hordozó gömbökkel, hanem a benső, láthatatlan gömbökkel. „Az első-szülöttek” a világegyetem ÉLETE, szíve és érverése; a második az ELMÉJE vagy „Tudata”2, amint ezt a Magyarázat mondja.


    (c) Az égi lények második rendje a tűzből és az éterből valók, (megfelelnek a Szellemnek és Léleknek, vagyis Atma-­Buddhinak), nevük légió; még alaknélküliek, de határozottan „anyagiasabbak”. A másodlagos fejlődésben vagy „Teremtés”-ben - ez félrevezető szó - ők az első megkülönböződések. Nevük mutatja, hogy ők a megtestesülő Dzsivák, vagy Monádok ősképei, és az élet tüzes szelleméből állanak. Tiszta napsugárként halad át rajtuk a sugár, amelynek ők adják a jövendő hordozót, az isteni lelket, Buddhi-t. Ők közvetlenül a mi rendszerünk magasabb világának seregeivel vannak összefüggésben. Ezekből a kétszeres Egységek-ből sugárzanak ki a háromszorosak.


    A japán kozmogóniában a káosz tömegéből egy tojáshoz hasonló mag jelenik meg, mely magában rejti az egész egyetemes, valamint a földi élet csíráját és potenciáját, és ekkor külön­böződik meg az említett „három-szoros”. „A hímnemű éterikus” (Yo) princípium felszáll, és a nőnemű, a durvább vagy anyagiasabb princípium (In) az anyag világegyetemébe vettetik, mikor az égi elválik a földitől. Ettől a nőneműtől, az anyától, születik meg az első kezdetleges látható lény. Ez éterikus alak, vagy nem-nélküli, és mégis tőle és az anyától megszületik a hét isteni szellem. Ezekből fog kiáradni a hét teremtés, épp úgy amint a Codex Nazaraeus-ban Karabtanos-tól és az Anya Spiritus-tól születik a hét rosszra hajló (anyagi) szellem. Túlságosan hosszúra nyúlna, ha a japán neveket itt elsorolnánk, mégis fordításban közöljük sorrendjüket:


    (1.) A „láthatatlan nőtlen” a teremtő logosza a nem-teremtő „atyának”, vagyis ennek megnyilvánult teremtő ereje.

    (2.) A „sugártalan mélységek (Káosz) Szelleme” (vagy Istene). Ebből lesz a megkülönböződött anyag vagy a világ­anyag és az ásványbirodalom is.

    (3.) A „növénybirodalom szelleme”, a „dús növényzet szelleme.”

    (4.) A „Föld szelleme” és „homok szelleme”, ennek termé­szete kettős; az első magában foglalja a hím elemnek, a második a nő elemnek potenciáit. Kettős természetű Lény. Ez a kettő EGY volt, mert még nem voltak kettőségük tudatában. Ebben a kettőségben benne voltak (a) Tsu-no-gai-no-Kami, a hímnemű, sötét, izmos lény, (b) Iku-gai-no-Kami, a nőnemű, a szőke, gyengébb vagy gyengédebb lény. Azután

    (5. és 6.) Kétnemű vagy kettős nemű szellemek és végül

    (7.) A Hetedik, az „anyá”-tól legutoljára kiáradt szellem jelenik meg, mint az első isteni emberforma, határozottan hím- és nőnemű. Ez volt a hetedik teremtés, valamint a Puránákban is az ember: Brahmâ hetedik teremtése.


    Ezek a Tsanagi-Tsanami az égi hídon (tejút) szálltak le a Világegyetembe és „Tsanagi messze lent a mélyben észrevette a felhők és a víz kaotikus tömegét, drágakövekkel kirakott lándzsáját a mélységekbe vetette, és szárazföld jelent meg.” Azután ők ketten elváltak, hogy kikutassák Ono-koro-t, az éppen-teremtett sziget­világot stb. (Omoie.)


    Ilyenek a japán exoterikus mesék, a héj, mely ugyanannak, a Titkos Tanításban található igazságnak magvát rejtik el. Vissza­térve az összes kozmogóniák ezoterikus magyarázatára:


    (d) A harmadik rend megfelel Atma-Buddhi-Manas-nak, szellem, lélek és értelemnek, és ezt a „Hármasságok”-nak nevezik.


    (e) A Negyedik Rend anyagi lények. Ez a Rupa-k (Atomikus alakok)1 között a legmagasabb csoport. Az emberi, tudatos, szellemi lelkek melegágya. Az „Elmúlhatatlan Dzsivá”-knak nevezik, és az alattuk levő rend segítségével létrehozzák az első hetes2 sereg első csoportját - a tudatos és értelmes emberi lény nagy rejtélyét. Ez a Lény a termőföld, benne fekszik elrejtve privatiójában a csíra, mely a nemzésbe fog esni. A fizikai sejtben ez a csíra azzá a szellemi potenciává lesz, mely az embrió fejlő­dését vezeti és oka, hogy a benne rejlő tulajdonságok és képes­ségek átöröklődnek. A szerzett képességek továbbadásáról szóló Darwin-féle elméletet az okkultizmus sem nem tanítja, sem el nem fogadja. Szerinte a fejlődés egész más vonalokon halad. Az ezoterikus tanítás szerint a fizikai fokozatosan a szellemiből, értelmiből és pszichikaiból fejlődik. A fizikai sejtnek ez a belső lelke - ez a sejt-plazmán uralkodó „szellemi plazma” a kulcs, mely egy napon fel fogja nyitni a biológusok terra incognitójának kapuját, melyet most az embriológia sötét rejtélyének neveznek. (L. szöveget és jegyzetet alább.)


    (f) Az ötödik csoport nagyon rejtélyes, mivel összefügg a mikrokozmoszi ötszöggel, az embert ábrázoló ötágú csillaggal. Indiában és Egyiptomban ezek a Dhyáni-k kapcsolatosak a kroko­dilussal, és hajlékuk a Bak jegyében van. De ezek a hindu asztro­lógiában felcserélhető kifejezések, mivel ezt a (tizedik) állatkör­jegyet Makara-nak, szabadon fordítva, „krokodilus”-nak nevezik. A szót magát okkult módon különféleképpen értelmezik; ezt később ki fogjuk mutatni. Egyiptomban az elhúnyt embert, - kinek jelképe az ötszög vagy az ötágú csillag, melynek ágai az ember tagjait jelentik, - képletesen krokodilussá átváltozva ábrázol­ják. Sebekh vagy Sevekh vagy „hetedik” - mondja Gerald Massey - mutatja, hogy az értelem jelképe volt, de valójában ennek jelképe nem a krokodilus, hanem a sárkány. Ő a „Bölcsesség Sárkánya” vagy Manas, az „Emberi Lélek”, Elme, az Értelmes princípium, melyet a mi ezoterikus filozófiánkban az „Ötödik” princípiumnak hívunk.


    Az elhúnyt „Osirizált”, a „Holtak Könyve” vagy Szertartás­könyv LXXXVIII. fejezetében, krokodilus-fejű múmia alakú Isten formájában ezt mondja:


    (1) „Én vagyok az Isten (krokodilus) a félelemnél elnökölök. . . az emberek lelke közé érkezik... Én vagyok az isten-krokodilus, pusztításra küldettem.”


    Ez célzás az isteni, szellemi tisztaság romlására (mely bekövet­kezik, ha az ember megszerezte a jó és a rossz tudását); célzás az összes teogóniák „bukott” isteneire és angyalaira.


    (2) „Én vagyok a nagy Hórusz hala.” (Amint Makara: a „krokodilus”, Varuna-nak hordozója) „El vagyok merülve Sekhemben.”


    Ez az utolsó mondat megerősíti és ismétli az ezoterikus buddhizmus tanítását, mert közvetlenül az ötödik princípiumra (Manas-ra) utal, vagyis lényegének legszellemibb részére, amely elmerül Atma-Buddhi-ban, benne felszívódik, és eggyé lesz vele az ember halála után. Mert Se-khem, Khem isten (Hórusz-­Osiris vagy Atya és Fiú) lakása, vagy loka-ja, ennélfogva Atma-­Buddhi „Devachan”-ja. A Holtak Szertartáskönyve szerint az elhunyt Hórusz-Thot-tal Sekhem-be lép, és onnan „mint tiszta szellem jő elő” (LXIV. 29). Az elhúnyt így szól: (30. vers).


    „Látom, mint alakulnak át örökké az (én és a különféle) emberek formái. . . Tudom ezt (a fejezetet). Aki ezt tudja. . . felvesz mindenféle élő formát.”


    A 35. versben mágikus formulával megszólítja azt, amit az egyiptomi ezoteriában „ősi szívnek”, vagy újra-testesülő prin­cípiumnak neveznek, t. i. a permanens EGO-t. Az elhunyt ezt mondja:


    „Oh, szívem, ősi szívem, szükségem van rád átalakulásaimhoz . . . ne válj el tőlem a Mérleg-Serpenyők felügyelője előtt. Te vagy a személyiségem a mellemben, isteni társam, ki őrködöl a húsaim (testeim) felett . . .”


    Sekhem-ben fekszik elrejtve a „Titokzatos Arc”, vagyis a hamis személyiségben elrejtett, valódi ember, Egyiptom hármas-­krokodilusa, mely jelképe Atma-Buddhi-Manas-nak, a magasabb Háromságnak vagy emberi Hármasságnak.1 Valamennyi régi papiruszban a krokodilust Sevekh (Hetedik)-nek nevezik; a víz ezoterikusan az ötödik princípium. Amint már mondtuk, Gerald Massey kimutatja, hogy a krokodilus volt a hetedik lélek, leg­felsőbb a hét közül - „a látatlan Látó”. Még exoterikusan is Sekkiem: Khem Isten lakóhelye és Khem: Hórusz, aki megbosszulja atyja, Osiris halálát, azaz megbünteti az ember vétkeit, amikor az testnélküli lélekké válik. Így az „osirizált” elhúnyt Khem Istenné vált, aki „learatja Aaru földjét”, azaz aratja jutalmát vagy büntetését, mert ez mennyei hely (Devachan), ahol az elhúnyt búzát kap, az isteni igazság eledelét. Az égi lények ötödik csoportja, úgy látszik, magában foglalja a világegyetem szellemi és fizikai megnyilvánulásának kettős tulajdonságait: Mahat, az Egyetemes Értelmiség két, úgyszólván, pólusát, és az ember kettős természetét, a szellemit és a fizikait. Ezért öt a száma, megduplázva tíz; ez hozza kapcsolatba Makará-val az állatkör 10. jegyével.


    (g) A hatodik és hetedik csoport a négyes alsóbb tulaj­donságaiban részesednek. Tudatos, éterikus lények, épp olyan láthatatlanok, mint az éter, s úgy erednek a négy első köz­ponti csoportjából, mint a fa ágai, és maguk is számtalan oldal-csoportot hajtanak. Ezek közül a legalsóbb rendűek a természet-­szellemek, vagyis a számtalan fajtájú és változatú elementálok, tehát a forma és anyag nélkülitől kezdve - teremtőik eszményi GONDOLATAI - le az atomikus, bár az emberi érzékelésnek látha­tatlan szervezetekig. Ez utóbbiakat az „atomok szellemeinek” tartják, mert csak egy lépéssel vannak hátrább a fizikai atomnál, és érző, ha nem is értelmes, teremtmények. Mindannyian a karmá­nak vannak alárendelve, és ezt meg is kell szenvedniük minden ciklusban. Mert a mi tanításunk szerint a világegyetemben, akár a mi saját rendszerünk, akár más külső vagy belső világokról2 van is szó, nincsenek olyan kiváltságos lények, amilyeknek a nyugati vallások és a judaizmus angyalai.


    Dhyáni Chohan-ná fejlődni kell. Dhyani Chohan nem születhetik meg, vagy nem jelenhetik meg hirtelen az élet síkján, mint teljesen kifejlődött angyal. A jelen Manvantara égi hierarchiája a következő életciklusban magasabb világokba megy át, és helyet csinál egy új hierarchiának, mely emberiségünk választottjaiból fog állni. A létezés végtelen kör a feltétlen örökkévalóságon belül, mely­ben számtalan benső, véges és feltételes ciklus van. Nem volna személyes érdemük az Isteneknek, hogy ők Istenek, ha már ilyeneknek teremtődtek volna. A lények ilyen osztálya, melyek azért tökéletesek, mert már sajátos, szeplőtlen természettel születtek, jellegében sátáni örök igazságtalanság, egy mindig jelenlevő gonosztett szimbóluma lenne, ha szembesítjük az emberiség, vagy akár az alacsonyabb teremtmények szenvedéseivel és küzdel­meivel. Szabálytalanság és lehetetlenség a természetben. Ezért a „Négy”-nek és a „Három”-nak úgy kell testet ölteniük, mint az összes többi lénynek. Ez a hatodik csoport, majdnem elválasztha­tatlan az embertől, hiszen tőle kap mindent, kivéve a legmagasabb és legalacsonyabb princípiumait, azaz szellemét és testét. A közben levő öt emberi princípium valójában ezen Dhyani-k3 tulajdon lényege. Csupán az Isteni Sugár (az Atman) ered közvet­lenül az Egytől. Ha kérdik: Hogyan lehetséges ez? Hogyan érthetjük meg, hogy ezek az „Istenek” vagy angyalok egyszerre lehetnek saját kiáradásaik és személyes énjeik is? Úgy kell-e ezt értenünk, mint az anyagi világban, ahol a fiú (egyik értelemben) az atyja is, mert vére, csontjainak csontja, húsának húsa? Erre a Tanítók ezt felelik: „Valójában így van.” Azonban mélyen bele kell merülnünk a LÉTEZÉS rejtélyébe, mielőtt teljesen megérthetjük ezt az igazságot.



    VII. STANZA – Folytatás


    2. AZ EGY SUGÁR MEGSOKSZOROSÍTJA A KISEBB SUGARAKAT. AZ ÉLET MEGELŐZI A FORMÁT, ÉS AZ ÉLET TÚLÉLI A FORMA UTOLSÓ ATOMJÁT (Sthúla-sarira, a külső test). AZ ÉLETSUGÁR, AZ EGY SZÁMTALAN SUGÁRON ÁTHALAD, S OLYAN, MINT SOK GYÖNGYÖN ÁTVONT FONAL (a).


    (a) Ez a sloka azt a gondolatot fejezi ki, hogy az életfonál, Sútrátman átvonul az egymást követő ivadékokon. Ez tisztán Vedantai gondolat, amint már másutt kifejtettük. Hogyan magya­rázhatjuk meg ezt? Hasonlathoz, jól ismert példához, kell folya­modnunk, noha az ilyesmi szükségképpen tökéletlen, mint minden analógia, melyet használhatunk. Mielőtt ezt tennénk, azt szeretnénk kérdezni, vajon természetellenesnek vagy talán „természet-fölötti”- nek tartjuk a folyamatot, melyben a magzat egészséges, néhány fontot nyomó gyermekké nő és fejlődik, de vajon miből fejlődik a gyermek? Egy parányi kis pete részecskéjéből és egy spermából. Azután látjuk ezt a csecsemőt hatlábnyi magas emberré fejlődni! Ez összefügg az atomi és fizikai kiterjeszkedéssel a mikroszkópikusan kicsiből valami igen nagyba, a puszta szemmel láthatatlanból a láthatóba és objektívbe. Mindezekkel foglalkozott a tudomány, és mondha­tom, embriológiai, biológiai és fiziológiai elméletei eléggé helye­sek, amennyire az anyag pontos megfigyelése lehetséges. De az embriológia tudománya eddig még nem adott meg­felelő választ a két legnehezebb kérdésre, t. i. melyek a magzat kialakulásánál működő erők, és mi a fizikai, erkölcsi és értelmi hasonlóság „átöröklés”-ének oka. Ezeket nem is fogja megoldani mindaddig, míg a tudósok nem hajlandók elfogadni az okkult elméleteket.1 Ha ez a fizikai jelenség nem is lep meg senkit, csak legfeljebb az embriológust hozza zavarba, miért tartanánk a mi intellektuális és benső növekedésünket, az emberi-szelleminek az Isteni-szellemibe való fejlődését lehetetlenebbnek, mint a másikat, vagy miért látszana annak?


    Az utolsó jegyzetben említett fizikai plazmához vegyük hozzá az anyag minden lehetőségével felruházott ember „csíra-sejt”-jéhez a „szellemi plazmát”, hogy úgy mondjam, vagy azt a fluidumot, mely magában foglalja a hat princípiumú Dhyán öt alsóbb princípiumát - és ha eléggé spirituális vagy, hogy megértsed, megvan a titok.


    S most térjünk át a hasonlatra.


    „Ha az állat-férfi magva az állat-nő földjébe vetődik, akkor az a mag mindaddig nem tud csírázni, amíg a hatszoros Mennyei Ember öt erénye (a princípiumok fluiduma vagy kisugárzása) meg nem termékenyíti. Ezért ábrázolják a Mikrokozmoszt ötszög­nek a hatszögű Csillagban, a „Makrokozmosz”-ban. („Ανθρωπος”, az okkult embriológiáról szóló munka, I. k.)

    „A Dzsiva működése ezen a Földön ötféle jellegű. Az ásvány­atomban kapcsolatos a Föld Szellemeinek (a hatszoros Dhyáni-k) legalsó princípiumaival; a növényi részecskében a másodikkal - Prana-val (élet); az állatban mindezekkel, hozzáadva a harma­dikat és a negyediket; az emberben a mag mind az ötnek gyü­mölcsét befogadja. Különben nem születik többnek, mint állatnak.”1


    Tehát egyedül az emberben teljes a Dzsiva. Ami a hetedik princípiu­mát illeti, az csupán az Egyetemes Nap egy sugara. Mert az értelmes teremtmény csak ideiglenes kölcsönként kapja azt, aminek vissza kell térnie forrásához. A fizikai testet a legalacsonyabb földi életek formálják, a fizikai, kémiai és fiziológiai fejlődés útján. „Az Áldottaknak nincs közük az anyag tisztulásához.” (Kabbala, Kaldeai Számok Könyve).


    A végeredmény ez: az emberiség, első, ősképű, árnyszerű alak­jábán, az Élet-Elóhim-ek (vagy Pitrik) leszármazottja. Tulajdonságai­ban és fizikai megnyilvánulásában közvetlen ivadéka az „Ősök”-­nek, a legalacsonyabb Dhyáni-knak, vagy a Föld Szellemeinek. Erkölcsi, pszichikai és spirituális természetét az isteni lények olyan csoportjának köszöni, melynek nevét és tulajdonságát a II. kötetben adjuk meg. Kollektív értelemben: az emberek különféle szellemek seregeinek keze-műve; disztributív értelemben ezen seregek tabernákuluma, és alkalomadtán és egyedenként, egye­seknek a hordozója (vehicle). A jelen, teljesen-anyagias, ötödik fajunkban, a negyediknek földi szelleme még erős bennünk; de közeledünk ahhoz az időhöz, amikor a fejlődés ingájának lengése határozottan felfelé fog irányulni, és egy vonalba fogja emelni az emberiséget a primitív harmadik faj szellemiségével. Az emberi­séget gyermeksége idején teljesen ez az angyali sereg alkotta, ezek az angyalok voltak a negyedik faj éltető szellemei és ők laktak azokban a szörnyű és óriási agyag-tabernákulumokban, melyeket az életek2 megszámlálhatatlan miriádjai építettek, amint a mi testünket is ezek építik fel. Erre a mondatra a jelen Magyarázatban később térünk ki. A „tabernákulumok” szövete és a forma arányossága javult; növekedtek és fejlődtek az őket hordozó gömbbel együtt, de a fizikai tökéletesedés, a szellemi benső ember és az ő természete rovására ment. A föld és az ember három középső princípiuma minden fajjal anyagiasabbá vált; a lélek visszalépett, hogy helyet adjon a fizikai intellektus­nak; az elemek lényege a most ismert anyagi és összetett elemekké vált.


    Az ember nem az „Úr Isten” kész teremtménye, nem is lehetne az soha. De igenis ő gyermeke az Elóhim-eknek, amit olyan önkényesen egyes számra és hímneműre változtattak. Az első Dhyáni-k, megbízva, hogy saját képmásukra embert „teremtsenek”, csak árnyékaikat vetíthették ki, finom mintául az anyag természeti szellemeinek munkájához. (L. a II. kötet.) Az Ember kétségtelenül fizikailag a Föld porából alakíttatott, de teremtője és alkotója sok volt. Azt sem lehet mondani, hogy az Úristen lehelte orrlyukába az élet leheletét, hacsak ez az Isten nem a mindenütt jelenlevő, bár láthatatlan „EGY ÉLET”-tel azonos, és hacsak nem hisszük, hogy „Isten” végzi ugyanazt a műveletet minden élő Lelken, ­vagy Nephesch-en; ez t. i. az eleven Lélek, és nem az isteni Szel­lem vagy Ruach, amely csakis az embernek biztosítja a halhatatlanság isteni fokát. Ezt az állat a fejlődés ezen ciklusában nem érheti el. A zsidók és manapság a modern nyugati metafizikusok helytelen megkülönböztetésének tulajdoníthatjuk, hogy ők össze­tévesztik az „élet leheletét", a halhatatlan Szellemmel1, mert hármas embernél - Szellem, Lélek, Test - többet megérteni, s ennélfogva elfogadni nem tudnak. Ez a protestáns teológusokra is áll, ők a negyedik evangélium, III. fej. 8. versét fordításukban teljesen kiforgatták értelméből. Szerintük a vers így szól: „A szél fú, ahová akar”, pedig az eredeti szövegben, valamint a görög­keleti egyház fordításában így szól: „a Szellem megy, ahová akar.” Így az ember fizikai működéseivel kapcsolatos pszichikai, szellemi és mentális viszonyokról szóló filozófia szinte egy kibogoz­hatatlan kusza csomó. Nem értik most helyesen sem a régi árja, sem az egyiptomi pszichológiát. Ezek nem is érthetők, hacsak el nem fogadjuk az ember benső princípiumainak ezoterikus hetes, vagy legalább is a vedantai ötös osztályozását. Ha ezt nem fogadjuk el, soha sem fogjuk megérteni a metafizikai és tisztán pszichikai, sőt még a fiziológiai kapcsolatot sem, az egyik síkon levő Dhyáni Chohan-ok vagy Angyalok, és egy másik síkon levő emberiség között. Keleti ezoterikus munkák eddig még nem jelentek meg, de megvannak az egyiptomi papiruszok, s ezek világosan beszél­nek a hét princípiumról vagyis az „Ember Hét Lelké”-ről.2 A Halottak Könyve felsorolja mindazokat az „átalakulások”-at, amelyeken az elhúnyt átmegy, miközben egymásután leveti mindezeket a princípiumokat; ezeket az érthetőség kedvéért éterikus lényekké vagy testekké anyagiasították. De azokat, akik ki akarják mutatni, hogy a régi egyiptomiak nem tudtak semmit az újraszületésről, és nem is tanították, emlékeztetnünk kell arra, hogy szerintük az elhunyt „Lelke” (az Ego vagy Én) az Örökkévalóságban él, halhatatlan, „egy-idejű a Naphajóval”, és vele tűnik el a szük­ségesség ciklusában. Ez a „Lélek” felmerül a Tiaou-ból (az élet okának birodalmából) és nappal együtt van a Földön élőkkel, és minden éjjel tér vissza Tiaou-ba. Ez fejezi ki az Ego-nak idő­szakos létezéseit. (Halottak Könyve, CXLVIII.)


    Az árnyék, az asztrális alak megsemmisült, az „Uraeus felfalta” (CXLIX, 51.), a Manes-ek meg fognak semmisülni, a két iker (a 4. és 5. princípium) elszóródik; de a Lélek-madár, „az isteni Fecske - és a Láng Uraeus-a” (Manas és Átma-Buddhi) az örökkévalóság­ban fognak élni, mert ők anyjuknak férjei.1


    Csak hasonló szül hasonlót. A Föld testet ad az embernek, az istenek (a Dhyáni-k) adják neki öt benső princípiumát, a pszichikai árnyékot, amelynek gyakran ezek az istenek az éltető princípiumai. A SZELLEM (Atman) egy - és oszthatatlan.


    Mert mi a Tiaou? A reá való gyakori célzás a Halottak Könyvében rejtélyt foglal magában. A Tiaou az Éjjeli Napnak az ösvénye, az alsó félgömb vagy az egyiptomiak pokoli régiója; ezt ők a hold eltakart felére helyezték. Ezoteriájuk szerint az emberi lény a holdból jött elő (hármas rejtély - csillagászati, fiziológiai és pszichikai szempontból egyaránt), átment a létezés egész ciklusán, azután visszatért születési helyére, hogy onnan újra kiinduljon. Az elhunytat úgy ábrázolják, hogy nyugatról érkezik, Osiris-tól megkapja ítéletét, feltámad mint Hórusz Isten, a csillagos egek körül kering - ez jelképes áthasonulása Rá-vá, a Nappá. Miután keresztül ment a Nút-on is (az égi mélységen), újra visszatér Tiaou-hoz: áthasonulás Osiris-szá, aki mint az élet és termékenyí­tés Istene a Holdban lakik. Plutarchos (Isis és Osiris, XLIII. fej.) leírja az egyiptomiak ünnepét, amelyen „Osiris-nak a Holdba való bemenetelét” ülik meg. A XLI. fejezet* életet ígér a halál után, és az élet megújhodását Osiris-Lunus védnöksége alá helyezi. A Hold volt ugyanis az élet megújhodásának és az újraszületésnek jelképe, mert növekedik, fogy, elhal, és újra megjelenik minden hónapban. A Dankmoe-ban (IV. 5.) mondják: „Ó, Osiris-Lunus! Te, aki megújhodásodat megújítod”. És Safekh ezt mondja I. Seti-nek (Mariette: Abydos, 51. tábla.): „Te megújítod magad, mint Lunus Isten az ő csecsemő korában.” Még jobban megmagyarázza a Louvre-ben levő papirusz (P. Pierret, „Etudes Egyptologiques”) „Közösülések és fogamzások bőségesek, ha e napon ő (Osiris-Lunus) az égen látható”. Mondja Osiris: „Ó, te egyetlen ragyogó sugara a Holdnak! Kilépek a (csillagoknak) keringő tömegéből. . . Nyisd ki nekem a Tiaou-t, Osiris N. számára. Kimegyek nappal, hogy megtegyem tennivalómat az élők között” („Halottak könyve" II. fej.), - t. i. a megfogamzásokat létrehozni.


    Osiris volt a „nemzésben megnyilatkozott Isten”, mert a régiek sokkal jobban ismerték a hold-testnek a fogamzás rejtélyeire való tényleges okkult befolyásait, mint a mai emberek.1 Később, mikor a Holdat istennőkkel kapcsolták össze,2 - Dianá-val, Isis-szel, Artemis-szal, Juno-val stb, ez a kapcsolat mind fizikai, mind pszichikai szempontból a fiziológia és a női természet alapos ismeretén alapult. De kezdetben a Nap és a Hold voltak az egyetlen látható, és (hatásaikban), hogy úgy mondjam, érzékelhető pszichikai és fiziológiai istenségek - az Atya és a Fiú. A tér és a levegő általában, vagyis az egyiptomiaknál a Noot-nak nevezett égboltozat kiterjedése, volt e kettőnek rejtett szelleme vagy lehelete. Az „Atya és Fiú” tevékenységei felcserélhetők voltak és harmonikus együttműködésükkel hatással voltak a föld természetére és emberi­ségére. Ezért tekintették EGY-nek, noha megszemélyesítve KÉT lényre válnak. Mind a kettő hím volt, mindkettőnek megvolt a külön munkája, noha együttműködtek az emberiség kauzatív nemzésében. Ez jelenti csillagászati és kozmikus szempontból szimbolikus nyelven azt, - ami az utolsó fajainkban teológiává és dogmává lett. De a kozmikus és asztrológiai jelképek mögött ott voltak az antropográfia és az ember legelső nemzésének okkult rejtélyei. Ezeknél nem fog segíteni és nem is segíthet a jel­képek ismerete, - de még a zsidók vízözön-utáni jelképes nyelvé­nek kulcsa sem - kivéve az, ami az exoterikus használatra kiadott, nemzeti szentírásokban erre vonatkozik. Mindez, bármennyire ügyesen leplezték is, az egyes népek igazi ős-történetének igen kis része volt, és gyakran - mint a héber szentírásban is - az illető nemzetnek csupán földi, emberi, nem pedig isteni életére vonat­kozott. Ez a pszichikai és szellemi elem a MISZTÉRIUM-ba és a BEAVATÁS-ba tartozott. Voltak olyan dolgok, melyeket soha sem jegyeztek fel papírtekercsekre, hanem, mint Közép-Ázsiában is, sziklákba és földalatti barlangok falaiba véstek.


    Különben volt idő, - s ekkor „csak egy nyelv és egy tudás volt” az egész világon - amikor az ember többet tudott erede­detéről, mint amennyit most tud. Tudta, hogy bármennyire nagy szerepe legyen a Napnak és a Holdnak az emberi test alkotásában, fejlődésében és növekedésében, mégsem ők voltak a Földön való megjelenésének közvetlen okozói. Ezek a közvetítők valójában az élő és értelmes hatalmak, akiket az okkultisták Dhyáni Chohán­oknak neveznek.


    Erre vonatkozólag a zsidó ezoteriának egy igen tudós cso­dálója a következőket mondja:


    „A Kabbala kifejezetten azt mondja, hogy Elóhim „általános elvontság”; ezt a matematikában „állandó együtthatónak” vagy „általános függvénynek” nevezzük; minden szerkezetnek része, amely nem részleges, azaz az általános viszonya 1-nek : 31415-höz az (asztro-Dhyáni és) Elohisztikus számjegyekhez.”


    Erre a keleti okkultista így felel: „Úgy van, elvontság a fizikai érzékeink számára. Szellemi precepciónk és benső szellemi szemünk előtt azonban az Elohim-ek vagy Dhyáni-k nem nagyobb elvontságok, mint amilyen elvontságok számunkra: lelkünk és szelle­münk. Vesd el az egyiket és elveted a másikat is - mert ami bennünk a tovább élő lény, az részben ezeknek az égi Lényeknek közvetlen kisugárzása, részben ők maguk. Egy dolog azonban bizonyos. A zsidók teljesen jártasak voltak a boszorkányságban és a különféle rossz hatású erők gyakorlásában. De néhány nagy prófétájuk és látnokuk, p. o. Dániel és Ezékiel kivételével, (Enoch ugyanis sokkal korábbi fajba tartozott, minden nemzettel közös faji jelleget képviselt, és így nem tartozott egy nemzetbe) keveset tudtak az igazi isteni okkultizmusról, de nem is akartak vele foglalkozni, nemzeti karakterük ellene volt mindennek, ami nem volt közvetlen vonatkozásban a faj, törzs és egyén érdekeivel. Ezt bizonyítják saját prófétáik és azok az átkok, melyeket ők a „nyakas fajra” szórtak. De még a Kabbala is világosan mutatja a Sephiroth-ok vagy Elohim-ek és az emberek közötti viszonyt.


    Ennélfogva az okkultista csak akkor hajlandó átnyújtani a kabbalistának a győzelem pálmáját, ha az már bebizonyította neki, hogy Jehovah-nak, Binah-val, a nőnemű Sephira-val, való kabba­lisztikus azonossága még más szub-okkult jelentéssel is bír. Amíg azonban Jehovah az „egy élő Isten” elvont értelmében egyes számot jelent, mely metafizikai koholmány, és csak akkor válik valósággá, ha mint kisugárzást és Sephira-t az őt megillető helyére teszik - jogunk van állítani, hogy a Zohár (mindenesetre a SZÁMOK KÖNYVE e mellett szól) eredetileg, még mielőtt a keresztény kabbalisták értel­méből kiforgatták és még most is, ugyanazt tanítja, mint mi. Tudni­illik szerinte az ember nem Égi EMBER-ből sugárzik ki, hanem a Mennyei emberek vagy Angyalok Hetes csoportjából. Ugyanezt találjuk „Polmandrés, az Isteni Gondolat”-ban.



    VII. STANZA - Folytatás


    3. MIKOR AZ EGY KETTŐ LESZ - MEGJELENIK A „HÁROMSZOROS” (a). A HÁROM EGY (-be fűzött); ÉS EZ A MI FONALUNK, Ó LANOO, SZÍVE AZ EMBER-NÖVÉNYNEK, AMELYET SAPTAPARNA-NAK NEVEZNEK (b).


    (a) Mikor az egy kettő lesz, megjelenik a „háromszoros”, t. i. mikor az Egy Örök tükörképét a megnyilvánulás világába ejti, akkor ez a tükörkép, „a Sugár”, szétkülönbözteti a „Tér Vizét”, vagy a „Halottak Könyve” szavaival: „Az elsődleges-világosság sugarának ragyogása megszünteti a Káoszt, eloszlatja a teljes sötétséget a (Központi) Nap IGÉJÉ-nek nagy mágikus hatalma segítségével.” A Káosz hím-nővé, és a világosság kiköltötte vízzé lesz, és ,,a hármas lény előjön mint: Első-szülött.” „Osiris-Ptah (vagy RÁ) megteremti saját tagjait (mint Brahmâ tette), t. i. a Ciklusban, (XVII. 4.) az ő fázisainak megszemélyesítésére hivatott isteneket.” A MÉLYSÉG-ből előjövő egyiptomi Rá, az Isteni Egyetemes Lélek megnyilvánult aspektusában. Náráyâna, „az Akâsa-ban elrejtett, és az éterben jelenlevő” Purusha is az.


    Ez a metafizikai magyarázat, és a fejlődés leges-legelejére, jobban mondva, a teogónia kezdetére vonatkozik. E Stanza jelentése még nehezebben érthető, ha az ember és az ő eredetének rejtélyére való vonatkozása szempontjából magyarázzuk. A tanít­ványnak alaposan meg kell értenie azt, amit „körök”-nek nevezünk, ha világos fogalmat akar alkotni arról, mit jelent az, hogy az Egyből kettő lesz, és ez azután a „háromszoros”-ba alakul át. Ha az „Esoteric Buddhism”-hoz fordul, - ez az első kísérlet az ősi kozmogóniának megközelítő körvonalokban való vázolására, akkor azt fogja látni, hogy a „kör”: láncunk hét gömbjének1 és a rajta levő ásvány, növény és állatbirodalomnak, (az ember az utóbbiba tartozik, és ennek élén áll) a születő anyagi természetnek sorozatos fejlődése, egy teljes életcikluson keresztül. Ezt a Brah­minokBrahmâ egy Nappalá”-nak nevezik. Röviden, a „kerék”-­nek (a bolygóláncunknak) egy forgása. Bolygóláncunk hét gömb­ből áll (vagy hét külön „kerék"-ből, más értelemben véve a szót). Ha a fejlődés lefelé A bolygótól G-ig áthaladt az anyagon, egy kört alkot. A negyedik forgás fele útján, s ez a mi jelen „körünk”, „a fejlődés elérte fizikai kibontakozásának tetőpontját, művének koronája: a tökéletes fizikai ember, és mostantól kezdve munkája a szellem felé irányul”. Mindez alig szorul ismétlésre, mert az „Esoteric Buddhism” jól megmagyarázta. De ez a könyv alig érintette az ember eredetét, és az a kevés, amit mondott, sok olvasót vezetett félre. Ezt most valamivel jobban megvilágíthatjuk, de csak annyival, hogy a Stanzákat érthetőbbé tegyük, mivel a folyamatot a maga helyén, t. i. a II. kötetben, úgyis kimerítően fogjuk megmagyarázni.


    Minden „kör” (lefelé haladva) csak tömörebb alakban való ismétlése az őt megelőző körnek, épp úgy, mint minden gömb - le a mi negyedik gömbünkig (maga a Föld) - sűrűbb és anyagibb mása, az őt sorban megelőző árnyszerűbb gömbnek, a három magasabb síkon. (L. a III. ábrát.) A fejlődés, felfelé tartó útjában, a felfelé hajló íven, hogy úgy mondjuk, spiritualizálja, és éterizálja mindennek általános mivoltát, felhozván annak a síknak színvonalára, amelyen a szemközti íven levő testvér gömbje van. Ennek eredménye az, hogy (bármely körben) a hetedik gömb elérésekor, minden fejlődő dolog visszatér abba az állapotba, amelyben kiindulásakor volt, - minden alkalommal a tudat-állapot egy új és felsőbbrendű fokával gazdagítva. Világos tehát, hogy az „ember eredeté”-nek, ahogy nevezik, ebben a mi jelen körünkben, vagy élet-ciklusunkban ezen a bolygón, ugyanazt a helyet, ugyan­azt a sorrendet kell elfoglalnia, mint a megelőző körben, - nem tekintve a helyi körülményekre és az időre vonatkozó részleteket. Azután meg kell magyaráznunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy amint minden kör munkájával az úgynevezett „Teremtők” vagy „Építők” egy-egy külön csoportja van megbízva, úgy van ez a gömböknél is. Tudniillik minden gömb munkája külön „Építők” és „Őrök” - a különféle Dhyáni Chohán-ok felügyelete és veze­tése alatt áll.


    A hierarchiának az emberek „teremtésé”-vel2 megbízott csoportja tehát külön csoport; ebben a ciklusban árnyszerű embert fejlesztett, amint őt is a harmadik körben egy magasabb és még szellemibb csoport fejlesztette. Mivel ez a csoport - a szellemi­ség lefelé haladó fokain - a hatodik, azért a jövendő embernek árnyszerű alakjánál többet nem fejleszt - a saját maga légies, alig látható, átlátszó mását. Az utolsó, a hetedik csoport a földi szellemek (elementálok); ezek fokozatosan alakítják, építik és sűrítik az ember fizikai testét. Az ötödik hierarchia feladata, hogy ezeket az üres, éterikus, állati formákat éltesse, és hogy értelmes emberré tegye. Ezt a hierarchiát, azok a titokzatos lények alkotják, akik Indiában és Egyiptomban a Bak, Makara vagy „Krokodilus” csillagképén uralkodnak. Ez azonban ama tárgyak közül való, amelyekről a közönségnek csak nagyon keveset mondhatunk. Valóban REJTÉLY, de csak annak, aki el akarja vetni, hogy a Világegyetemben értelmes és tudatos szellemi lények léteznek, és aki a teljes öntudatot csak az emberre korlátozza, de azt is csak „agy-működés”-nek tekinti. A szellemi lények közül - sokan az emberben testesültek meg, megjelenésének kezdetétől fogva, de ennek ellenére a Tér végtelenségeiben még mindig olyan függetlenül léteznek, ahogy azelőtt léteztek. . .


    Világosabban mondva: ilyen láthatatlan Lény testileg jelen lehet a földön, és nem kell otthagynia helyét és működése körét az érzékfeletti világokban. Ha ez magyarázatra szorul, nem tehetünk egyebet, mint hogy az olvasó emlékezetébe idézzük a spiritizmus­ban előforduló hasonló eseteket - noha az ilyen esetek nagyon ritkák, tudniillik ritkák, ami a lény1 mibenlétét illeti, mely testet ölt, vagy ideiglenesen egy médium testét foglalja el. Amint egyes emberek - férfiak és nők - akár sajátos szervezetük, akár elsajátított misz­tikus ismeretük folytán, „másuk”-ban láthatók egy-egy helyen, s testük eközben mérföldekre van, ugyanez történhetik meg a felsőbb­rendű lények esetében is.


    Filozófiai szempontból az ember, külső formáját illetőleg, egyszerűen állat, alig tökéletesebb, mint a harmadik körbeli majomszerű őse. Ő élő test, nem pedig élő lény (being), mivel a létezésnek az „Ego-Sum”-nak felfogásához ön-tudat szükséges, és az állatnak csak közvetlen tudata vagy ösztöne lehet. Ezt olyan jól értették a régiek, hogy még a kabbalisták szerint is, a test és a lélek egymástól független két élet.2 A lélek, melynek testi hordozója az asztrális, éterikus­ anyagú burok – meghalhat, és az ember mégis tovább élhet a földön - azaz a lélek megszabadíthatja magát tabernákulumától, és azt különféle okokból el is hagyhatja. Ilyen okok: az őrület, szellemi és fizikai romlottság stb.3 Amit élő emberek (Beavatottak) meg tudnak tenni, azt a Dhyáni-k, az akadályozó test nélkül, még jobban meg tudják tenni. Ezt hitték a vízözön előtti emberek, és igen gyorsan kezd benne hinni a modern intellektuális társadalom, a spiritizmus körében épp úgy, mint a Görög és Római Egyházak­ban. Ezek ugyanis azt tanítják, hogy angyalaik mindenütt jelen vannak. A Zoroaszter vallás követői Amsháspend-jeiket kettős lényeknek (Fravashi) tekintették. Ezt a kettősséget - legalább is az ezoterikus filozófiában - a szemünkkel látható, a térben levő, számtalan világok szellemi és láthatatlan lakóira alkalmazták. Damasciusnak (a hatodik században) a kaldeai szentírásokról szóló feljegyzése eléggé bizonyítja e tanitás egyetemes voltát, mert így szól: „Ezekben a szentírásokban a világ hét Cosmocrator-a („a Világ-Oszlopok”), akiket szent Pál is említ, kettősek - egyik csoport feladata a felsőbb világokon való uralkodás, a másiknak az anyagi világok vezetése, és a felettük való őrködés”. Ez Jamblichus véleménye is, aki világosan megkülönböztette az ark­angyalokat és az „Archontes"-eket. (L. „De Mysteriis” II. rész, 3. fej.) Mindez természetesen a szellemi lények rendjei vagy foko­zatai közötti különbségre is alkalmazható; ebben az értelemben iparkodik a róm. kat. egyház is magyarázni és tanítani a külön­bözőséget. Tanítása szerint ugyanis az arkangyalok isteniek és szentek, másaik azonban ördögök.1 A „fravashi” szót azonban nem szabad ebben az értelemben vennünk, mert egyszerűen valamely minőség, vagy tulajdonság ellenkező oldalát vagy fonákját jelenti. S ha az okkultista azt mondja: „az ördög az Isten meg­fordítottja", (a rossz az érem másik oldala) akkor nem ért rajta két különvált aktualitást, hanem ugyanannak az Egységnek két aspektusát vagy oldalát. De a legjobb élő ember is ördögnek látszanék a teológia Arkangyala mellett. Annak talán van bizonyos oka, hogy lenézik az alsóbb „mást”, mert hiszen sokkal mélyebben merült az anyagba, mint eredetije. De arra még sincs ok, hogy ördögnek tekintsék, pedig a róm. katolikusok ezt állítják minden érvvel és logikával szemben.


    (b) Ennek a Slokának záró mondata mutatja, milyen régi az a tanítás, hogy az ember alkatában hétszeres. Az embert éltető és valamennyi személyiségén áthaladó életfonál, vagyis a Földön való újraszületés (Szutrátma-ra való célzás) a fonál, amelyen vala­mennyi „szelleme” fel van fűzve - a „háromszoros”, a „négyszeres” és az „ötszörösnek” lényegéből szövött; ezek magukban foglalják az összes megelőzőket. Panchâsikha, a Bhâgavata Purâna* (XX. 25-28.) szerint, a hét Kumâra egyike, akik Sveta-Dvipa-hoz mennek, hogy Vishnu-t imádják. Később látni fogjuk az össze­függést a „nőtlen" és Brahmâ-nak „sokszorosodni nem akaró”, tiszta fiai és a földi halandók között. Addig is világos, hogy az „Ember-Növény”, a Saptaparna, a hét princípiumra vonatkozik, és hogy az embert az azonos nevű,2 a buddhistáknál szent, hétlevelű növényhez hasonlítják.

    A Saptaparna-ra és az okkultizmusban és szimbológiában olyan fontos hetes számra vonatkozó egyéb részleteket a jelen munká­nak II. kötetében, a szimbolizmusról szóló II. részében: „Sapta­parna", „A Hetesség a Védák”-ban stb. fejezetekben találunk.



    VII. STANZA - Folytatás


    4. GYÖKÉR, A NÉGY LÁMPABÉL1 HÁROMNYELVŰ LÁNGJA, SOHASEM HAL MEG (a). . . A LÁMPABELEK A SZIKRÁK, MELYEK A HÉTBŐL KICSAPÓ, HÁROMNYELVŰ LÁNGBÓL, (felsőbb hármasságuk) VESZIK LÁNGJUKAT; AZ EGY HOLD SUGARAI ÉS SZIKRÁI VISSZATÜK­RÖZŐDVE A FÖLD („Bhumi” vagy „Prithivi”2) VALAMENNYI FOLYÓ­NAK HÖMPÖLYGŐ HULLÁMAIBAN (b).


    (a) A „Háromnyelvű láng”, amely soha sem hal meg, a halhatatlan szellemi hármasság, az Átma-Buddhi és Manas. A két első minden földi élet után asszimilálja Manas termését. A kialvó és kioltott „négy lámpabél” a négy alsó princípium, bele­értve a testet.


    „Én vagyok a hárombélű láng, és a lámpám belei halhatat­lanok", mondja az elhunyt. „Belépek Sekhem (az Isten, kinek keze elveti a testtől különvált lélek létrehozta cselekvés magvait) biro­dalmába, és belépek a Lángok régiójába, melyek megsemmisítették ellenségeiket”, vagyis megszabadultak a bűnt létrehozó „négy lámpabéltől”. (L. Halottak Könyve I. Fej. VII. és The Mysteries of Ro-stan).


    (b) Amint a milliárdnyi ragyogó szikra táncol a tenger vizén, felette egy s ugyanaz a Hold tündöklik, úgy csillognak és táncol­nak Máyá hullámain a mi eltűnő személyiségeink is, a hallatatlan MONÁD-EGO csalóka burkai. Megjelennek, mint holdsugár okozta sok ezernyi szikra, és csak addig tartanak, míg az éj királynője fényét az élet hömpölygő vizeire árasztja: a Manvantara időszaká­ban. Azután eltűnnek, s csak a sugarak, - a mi örök Szellemi Énjeink jelképei - maradnak meg, újra elmerülve az Anya-For­rásban, és mint előbb voltak, újra egyek az Anya-Forrással.



    VII. STANZA - Folytatás


    5. A SZIKRA A LÁNGON, FOHAT LEGFINOMABB FONALÁN FÜGG, MAYA HÉT VILÁGÁN ÁT UTAZIK (a). MEGÁLL AZ ELSŐBEN (birodalom­ban) ÉS FÉM ÉS KŐ; ÁTMEGY A MÁSODIKBA (birodalomba) ÉS ÍME - NÖVÉNY; A NÖVÉNY HÉT FORMÁN ÁT FOROG, ÉS SZENT ÁLLATTÁ VÁLIK (a fizikai ember első árnyéka). (b). EZEKNEK EGYESÍTETT TULAJDONSÁGAIBÓL ALAKUL MANU (ember), A GONDOLKOZÓ. KI FORMÁLJA ŐT? A HÉT ÉLET ÉS AZ EGY ÉLET (c). KI FEJEZI BE? AZ ÖTSZÖRÖS LHA. ÉS KI TÖKÉLETESÍTI AZ UTOLSÓ TESTET? HAL, BŰN ÉS SOMA (a hold) (d).


    (a) A mondat: „Máyá hét világán át,” itt a bolygólánc hét gömbjére és a hét körre, vagyis a „szikra” vagy Monád előtt levő, aktív létezésének 49 állomására vonatkozik. Fohat fonala az előbb említett életfonál.


    Ez a filozófia legnagyobb problémájára vonatkozik, - az élet fizikai és anyagi természetére, melynek független mibenlétét a modern tudomány tagadja, mert ez a tudomány nem tudja megérteni. Csak az újraszületésben és karmában hívők érzik homályosan, hogy az Élet egész titka megnyilvánulásainak szakadatlan sorozatá­ban rejlik, akár a fizikai testben, akár ettől különválva. Mert ha: -


    „Az élet, százszínű ablakos dómhoz hasonlón,

    Megfesti az Öröklét hófehér sugarát”


    ő mégis része ennek az Örökkévalóságnak, mert csupán az élet értheti meg az életet.


    Mit jelent ez „a lángon függő” „szikra”? DZSIVA, a MONÁD MANAS-szal való kapcsolatban, vagy inkább annak aromája – az, ami megmarad minden személyiségből, ha arra érdemes, és ha Átma-Buddhi-n, a lángon, az élet fonalán függ. Bárhogyan is értelmezzük és akárhány princípiumra is osszuk fel az emberi lényt, könnyű kimutatnunk, hogy ezt a tanítást valamennyi régi vallás támogatja, a védaitól az egyiptomiig, a zoroaszteritől a zsidóig. A zsidóknál a kabbalisztikus művekben találunk állításunk támogatására bőséges bizonyítékot. A kabbalisztikus számok egész rendszere az isteni hétszeresen alapszik, amely a háromságtól függ le, így képezve a tizest és annak permutációit, a 7, 5, 4 és 3, amelyek végül mind magába az EGY-be merülnek: a határtalan és végnélküli körbe. A Zohar ezt mondja:


    „Az Istenség (az örökké láthatatlan Jelenlét) a tíz Sephiroth-on át nyilvánul meg, amelyek az ő ragyogó tanúi. Az Istenség olyan, mint a tenger, amelyből egy BÖLCSESSÉG-nek nevezett folyam ömlik ki, s ennek vizei az Értelemnek nevezett medencébe ömlenek. A medencéből, mint hét csatorna, a Hét Sephiroth jön elő. . . Mert tíz annyi, mint hét: a tíz négy Egységet és három Kettősséget tartalmaz”.


    A tíz Sephiróth megfelel az EMBER tagjainak.


    „Mikor Adam Kadmon-t alkottam, akkor az Örökkévaló Szelleme az ő Testéből, villámként csapott ki, és egyszerre hét millió ég hullámaira szórta fényét, és az én tíz dicsőségem voltak a tagjai.”


    De Adam Kadmon-nak sem a feje, sem a vállai nem láthatók, ezért olvassuk a Sephrá Tseniouthá-ban („Book of the Concealed Mystery”):


    „Az Idő kezdetén, miután az Elóhim-ek („Világosság és Élet Fiai” vagy az „Építők”) az örök lényegből kialakították az Eget és a Földet, hato­sával alkották a világokat.”


    A hetedik Malkuth volt. Ez a mi Földünk (l. Mantuan Codex) a maga síkján; ez a sík az öntudatos létezés valamennyi síkja közül a legalsó. A Kaldeai Számok Könyve mindennek részletes magyarázatát tartalmazza.


    „Adam Kadmon testének első hármassága (a hét1 sík három leg­elsője) addig nem látható, míg a lélek az Idők Vénje előtt nem áll.”


    E felső hármasság Sephiroth-jai: „1. Kether (a Korona), melyet Macroprosopus homloka képvisel; 2. Chochmah (Bölcsesség, hímnemű Princípium), a jobb válla; 3. Binah (Értelmi­ség, nőnemű Princípium), a bal válla.” Azután jön a hét tag (vagy Sephiroth) a megnyilvánulás síkjain; ennek a négy síknak összes­ségét Microprosopus képviseli (a kisebb Arc) vagy Tetragrammaton, a „négy-betűs” Rejtély. „A hét megnyilvánult és a három rejtett tag az Istenség Teste.”


    Így a mi Földünk, Malkuth, a hetedik és egyszersmind a negyedik világ; negyedik, hogy ha fent az első gömbnél kezdjük a számítást, hetedik, hogy ha a síkok szerint számítjuk. A Földet a hatodik gömb, vagyis a „Yesod” (alapvetés) nevű Sephiroth hozta létre, vagy amint a Számok Könyvében mondják: „Ő (Adam Kadmon) Yesod által termékenyíti meg a primitív Havah-t” (Éva-t, vagyis a mi Földünket). Ha ezt misztikus nyelven kifejezzük, akkor megkapjuk annak a magyarázatát, hogy Malkuth-ot miért tartják a Tetragrammaton vagy Microprosopus (a 2. Logosz), a Mennyei Ember, Menyasszonyá-nak, holott őt „az alsóbbrendű Anyá”-nak, Matronának, Királynőnek és az Alapvetés Királyságának nevezik. Amikor minden tisztátlanságtól ment lesz, egyesülni fog a szellemi Logosz-szal, ami a 7-ik kör, 7-ik fajában a „SABBAT” napján való megújhódás után fog megtörténni. Mert a hetedik napnak is van okkult jelentősége, amelyről teológusaink még nem is álmodnak.


    „Amikor Matronitha-t, az Anyát elkülönítik, és szemtől szembe állítják a Királlyal, a Sabbat kiválóságában, valamennyi dolog egy testté válik”, mondja a „Idra Zúta Quaddisha” XXII. fej. 746. verse.


    „Egy testté válik” azt jelenti, hogy minden újra felszívódik az egy elembe, az emberek szellemei Nirvani-kká válnak, és minden más elemei azzá lesznek, amik előbb voltak – ősanyag, vagyis meg nem különböződött anyag. „Sabbat” pihenést vagy Nirvana-t jelent. Ez nem a hetedik nap a hat nap után, hanem a hét „nap”-pal egyenlő időtartam, vagyis hét részből álló bármilyen idő­szak. Így egy pralaya időtartama egyenlő a manvantara-val, vagyis Brahmâ egy-egy éjjele egyenlő ezzel a „nap”-jával. Ha a keresz­tények zsidó szokásokat akarnak követni, akkor azok szellemét kellene átvenniük, nem pedig holt betűjét: azaz, egy hét napból álló hétig kellene dolgozniuk és hét napig pihenniük. Hogy a „Sabbat” szónak misztikus jelentése volt, mutatja az a megvetés, melyet Jézus a sabbat-nappal szemben tanúsított, továbbá az, amit Lukács XVIII. 12. mond. Sabbat itt a teljes hét értelmében szerepel. (L. a görög szöveget, ahol a hetet Sabbat-nak nevezik. „Én kétszer böjtölök a Sabbatban”.) Pál, aki Beavatott volt, jól tudta ezt, mikor az égben való örök nyugalomról és boldogságról, mint Sabbatról szól: „és boldogságuk örökkévaló lesz, mert ők mindenkor (egyek) lesznek az Úrral és örök Sabbatot ülnek.” (A zsidókhoz írt levél IV. 2.)1


    Ha a Kabbalát úgy vesszük, amint azt a kaldeai Számok Könyve foglalja magában, s nem úgy, amint - formájából kivetkőz­tetve - a keresztény misztikusoknál találjuk, a két rendszer között, a Kabbala és az ősi ezoterikus Vidya között, a különbség valóban nagyon csekély, s csupán lényegtelen alaki és kifejezésbeli különb­ségekre korlátozódik. Így a keleti okkultizmus Földünket a negyedik világnak említi, mint a lánc legalsóját, amely felett, két oldalán hat gömb van, három-három egy oldalán. A Zohar ellenben a Földet alsónak, vagy hetediknek nevezi, hozzátéve, hogy a többi hattól függ minden dolog, ami benne van a „Microprosopus”-ban. A „kisebb arc” kisebb azért, mert megnyilvánult és véges, „hat Se­phiroth-ból alakult”, mondja ugyanaz a könyv. „Hét király jön és meghal a háromszor elpusztított világban” - (Malkuth, a Földünk, elpusztult a három kör mindegyike után, amelyeken átment). „És uralmuk (a hét királyé) megszűnik”. (Számok könyve I. VIII. 3.) Ez a hét fajra vonatkozik, amelyből öt már megjelent, és ebben a körben még kettőnek kell megjelennie.


    Japánban, a kozmogóniáról és az ember eredetéről szóló Shinto allegorikus elbeszélések ugyanerre a hitre engednek követ­keztetni.


    C. Pfoundes kapitány Japán kolostoraiban majdnem kilenc esztendőn át tanulmányozta az ország különféle szektáinak alapjául szolgáló vallást. Ő így szól:


    „A Shinto gondolat a teremtésről a következő: A Föld (in) a Káoszból (Konton) kivetődött lerakodás volt, és az Egek (yó) a felszálló éterikus lénye­gek; az Ember (Ma-jin) e kettő között jelent meg. Az első embert Kunito-ko tatdzi-no-mikoto-nak hívták, és még öt más nevet is adtak néki, és azután jelent meg a hím- és nőnemű emberi faj. Izanagi és Izanami nemzették Ten-shoko daijin-t, az elsőt a Föld öt istene közül”.


    Ez az „öt isten” egyszerűen a mi öt fajunk. Izanagi és Iza­nami a kétféle „ős", a két előző faj; ők szülik az állat-embert és az értelmes embert.


    Ki fogjuk mutatni (II. köt. 2. rész), hogy a hetes számról és az ember hetes alkatáról szóló tanítást valamennyi titkos rend­szerben hangsúlyozták. A nyugati Kabbalában épp oly fontos sze­repet játszik, mint a keleti okkultizmusban. Eliphas Lévi a hetes számot „a Mózesi teremtés és valamennyi vallás jelképei kulcsá­nak" nevezi. Kimutatja, hogy a Kabbala még az ember hetes be­osztását is híven követi, mert a „Clef des Grands Mystéres-jében adott ábra hetes.


    Ezt meglátjuk, ha egy pillantást vetünk az „Une prophetie et diverses pensées de Paracelse” 398. oldalára, bármennyire ügyesen leplezi is a helyes gondolatot. Továbbá csak rá kell tekintenünk „a Lélek kialakulása”1 c. ábrára (VII. tábla 37. o. Mathers Kabbala c. munkájában), amelyet ő Lévi-nek fent említett művéből vett át, és ugyanazt fogjuk találni, csakhogy másképpen értelmezve.


    Íme az ábra a kabbalisztikus és az okkult elnevezésekkel ellátva:





    Táblázatba rendezve adjuk meg most mindazt, amit egyrészt a nagyon óvatos Eliphas Lévi ábrájának magyarázataként mond, és amit másrészt az Ezoterikus Tanítás tanít, - és a kettőt összehasonlítjuk. Lévi is különbséget tesz a kabbalisztikus és az Okkult Pneumatika között. (L. „Histoire de la Magie. 388. 389.)


    Eliphas Lévi, a kabbalista szerint


    A teozófusok szerint

    KABBALISZTIKUS PNEUMATIKA

    EZOTERIKUS PNEUMATIKA


    1. A Lélek (vagy Ego) bebur­kolt világosság; és ez a vilá­gosság hármas.


    1. Ugyanaz, mert Atma-Buddhi Manas.


    2. Neschamah - „tiszta Szellem”.

    2. Ugyanaz.1


    3. Ruach - a Lélek vagy Szellem.

    3. Szellemi Lélek.

    4. Nephesch – a plasztikus közvetítő.2

    4. Közvetítő a Szellem és az ő Embere között, az értelem székhelye, az elme az emberben.

    5. A Lélek ruhája: a képmás (asztrális Lélek) a kérge (teste).

    5. Helyes.

    6. A képmás kettős, mert visszatükrözteti mind a jót, mind a rosszat.


    6. Igen feleslegesen apokalip­tikus. Miért nem mondja, hogy az asztrális vissza­tükrözteti mind a jó, mind a rossz embert; azt az em­bert, aki mindig a felső hár­masság felé törekszik, vagy kü­lönben a négységgel eltűnik.

    7. Imágó, test.

    7. Ugyanaz, a földi képmás.


    OKKULT PNEUMATIKA

    OKKULT PNEUMATIKA

    Eliphas Lévi szerint

    Az okkultisták szerint

    1. Nephesch halhatatlan, mert a formák pusztításával újítja meg életét.

    (De Nephesch, „az élet lehele­te", helytelen megnevezés, fe­lesleges rejtvény a tanítvány számára).

    1. Manas halhatatlan, mert min­den új megtestesüléssel ön­magából valamit hozzáad Átma-Buddhi-hoz, és így át­hasonulva a Monáddal, osztozik halhatatlanságában.

    2. Ruach fejlődik a gondolatok fejlődésével (!?)

    2. Buddhi-t öntudatossá teszik azok a gyarapodások, melye­ket Manastól kap az ember minden új testöltése és halála után.

    3. Neschamah fejlődő, feledés és pusztulás nélkül.

    3. Atma nem fejlődik, nem felejt, nem emlékszik. Nem tartozik ehhez a síkhoz, csupán az örök világosság sugara ő, mely az anyag sötétségére és rajta át világít, ha az anyag erre hajlandó.

    4. A léleknek három lakóhelye van.

    4. A Lélek (kollektív értelemben, mint a felsőbb hármasság), a negyedik, t. i. a földi gömbön kívül még három síkon él, és örökké van a három sík legfelsején.

    5. Ezek a lakóhelyek: a halandók síkja, a Felső Éden és az Alsó Éden.

    5. A lakóhelyek ezek: a Föld a fizikai ember vagy az állati lélek számára; Kama-Loka (a Hádész, a Limbo) a test nélküli ember vagy a burka számára; Devachan a felső hármasság számára.

    6. A képmás (az ember): szfinx, mely a születés rejtvényét adja fel.

    6. Helyes.


    7. A végzetes képmás (asztrális) megajándékozza Nephesch-t tulajdonságaival; de Ruach e (megromlott) Nephesch helyé­be, a Neschamah inspirációival egyetértésben megszerezte képmást tudja adni.

    7. Az asztrális, a Kama (vágy) által, mindig lefelé az anya­gias szenvedélyek, és vágyak világába vonzza Manas-t. De ha a jobbik ember vagy Manas a végzetes vonzástól szabadulni iparkodik, és Átma, a Szellem felé törekszik, akkor Buddhi (Ruach) győz, és magával viszi Manas-t az örök szellem birodalmába.


    Mindebből kiviláglik, hogy a francia kabbalista vagy nem ismerte eléggé az igaz tanítást, vagy kiforgatta, hogy neki és céljá­nak megfeleljen. Így, ugyanarról a tárgyról, a következőképpen folytatja, és mi okkultisták az elhúnyt kabbalistának és csodálóinak következőképpen válaszolunk:


    1. A test Nephesch öntőfor­mája; Nephesch Ruach öntő­formája; Ruach Neschamah ruháinak öntőformája.

    1. A test követi Manas vagy rossz szeszélyeit; Manas iparkodik Buddhi világos­ságát követni, de ez gyakran nem sikerül neki. Buddhi Átma „ruháinak” öntőfor­mája, mert Átma nem test, nem forma, sem más valami, és mert Buddhi csak képes értelemben a hordozója.

    2. A Világosság (a lélek) úgy személyesül, hogy (testbe) öltözik s a személyiség csak akkor, marad meg, ha az öltözet tökéletes.

    2. A Monád személyes én-né válik, ha testet ölt; és ebből a személyiségből akkor marad meg valami Manas révén, ha Manas elég tökéletes ahhoz, hogy Buddhi-t áthasonítsa.

    3. Az angyalok arra törekednek, hogy emberekké legyenek; a tökéletes ember, az isten­ember, felette áll minden angyalnak.


    3. Helyes.

    4. Minden 14,000 évben a lélek megifjúhodik és a feledés időszakos, boldog álmában ­pihen.

    4. Egy időszak vagy „egy nagy korszak” vagy Brahmâ-nap tartama alatt 14 Manu uralkodik; ezután Pralaya következik, amikor valamennyi lélek a Nirvana-ban pihen. (lelkek=Egok)

    Ilyenek a Kabbalában az ezoterikus tanításnak eltorzított másolatai. Lásd azonban az „Emberiség Legelső Manu-it” is a II. kötetben


    De térjünk vissza a VII. Stanzára.

    (b) A jól ismert kabbalisztikus aforizma így szól: - „Kő növény­nyé, növény állattá, állat emberré, ember szellemmé és a szellem Istenné válik”. A „szikra” egymásután élteti az összes birodalmat, s csak azután lép az isteni emberbe, hogy éltesse; az isteni ember és elődje, az állatember között elképzelhetetlen nagy a különbség. A Genesis helytelenül fog bele antropológiájába (valószínűleg, hogy leplezze a tanítást) és partra sehol sem ér.1 Ha úgy kezdi, ahogy kellene, akkor először is az égi Logosszal, „a Mennyei Emberrel”, találkoztunk volna, aki mint a Logoszok egyesített Egysége fejlődik. Ebből pralayikus álmuk után, a Logoszok összességükben jönnek elő, mint az első „hím és nő” vagy Adam Kadmon, a biblia „Fiat Lux”-a, amint ezt már láttuk. A pralayai álom, Egybe gyűjti a Máyávikus síkon elszórt számokat, akárcsak a tányéron lévő, egymástól különvált higany gömböcskék egy tömegbe egyesülnek. De ez az átalakulás nem a mi Földünkön történt, sem valamely más anyagi síkon, hanem az örök gyökér-anyag első differenciálódása alatt a Tér Mélységeiben. A mi születő gömbün­kön a dolgok másképpen mennek végbe. A Monádot vagy Dzsivát, amint ezt az „Isis Unveiled”-ben mondtuk, I..kötet 302. o, a fejlő­dés törvénye mindenek előtt az anyag legalacsonyabb formájába - az ásványba - veti. A Monád a kőbe zárva (vagyis abba, ami a negyedik körben ásvánnyá és kővé lesz), hétszeres körforgás után, mondjuk, mint zuzmó jön elő. Innen a növényi anyag valamennyi formáján áthaladva, úgynevezett állat-anyagba megy át. Ekkor arra a pontra ért, amelyen mintegy a csírája lesz annak az állat­nak, amelyből majd a fizikai ember lesz. Mindez egészen a harmadik körig mint anyag, forma nélküli, és mint öntudat, értelem nélküli. Mert a Monád vagy Dzsiva magában még szellemnek sem nevezhető: ő egy sugara vagy lehelete az ABSZOLÚT-nak vagy inkább Abszolútságnak, és mivel a feltétlen Homogenitásnak nincs kapcsolata a feltételes és relatív végességgel, azért a mi síkunkon öntudatlan. Ezért a Monád­nak az anyagon kívül, mely jövendő emberi formájához kell, szük­sége van: a) szellemi mintára vagy ősképre az anyag szá­mára, hogy eszerint kialakuljon, és b) a fejlődését és haladását vezető értelmes tudatra. Egyikkel sem rendelkezik, sem a homo­gén monád, sem az értelem nélküli, noha élő anyag. A porból való Ádámnak szüksége van arra, hogy az Élet Lelkét: a két középső princípiumot leheljék bele. Ezek az értelem nélküli állat érző élete, és az Emberi Lélek, mert az első értelmetlen a második nélkül. Csak ha az ember a potenciális kétneműből már hím- és nőneműre különült, részesül tudatos, értelmes egyéni Lélekben (Manas), amely „az Elohim princípiuma vagy értelme”. Hogy ezt megkapja, ennie kell a Tudás gyümölcséből, mely a Jó és a Gonosz Fájáról való. Hogyan érheti el mindezt? Az okkult tanítás azt tanítja, hogy mialatt a Monád körben haladva leszáll az anyagba, maguk az Elóhim-ek is - vagy a Pitri-k, az alsó Dhyáni Chohan-ok - lépést tartva vele, magasabb és szellemibb síkon fejlődnek, és saját öntudati síkukon, relatíve ők is leszállnak az anyagba. Ha egy bizonyos pontra érnek, találkozni fognak a testesülő, érte­lem nélküli, a legalacsonyabb agyagba zárt monáddal, és egyesítvén a két potenciát, a szellemet és az anyagot, ez az egyesülés létre fogja hozni a térben a „Mennyei Ember” földi jelképét - a TÖKÉLETES EMBERT. A Sánkhya filozófiában a Purusha-ról (a szellemről), mint valami tehetetlenről beszélnek, amíg csak fel nem száll Prakriti (az anyag) vállaira, mely viszont, magára hagyva, értelem nélküli. De a titkos filozófiában fokozatoknak tekintik őket. A szellem és az anyag, ámbár eredetükben mindkettő egy és ugyanaz a dolog, ellentétes irányban kezdenek fejlődni, mihelyt a megkülönböződés síkján vannak - a szellem fokozatosan az anyagba süllyed, az anyag pedig eredeti állapotába emelkedik fel, t. i. a tiszta szellemi állagba. Mind a kettő elválaszthatatlan, mégis, örökké el vannak választva. A fizikai síkon két azonos sark mindig taszítja, a negatív és pozitív pedig kölcsönösen vonzza egymást; így állnak szemben egymással: a szellem és anyag is. - Ők ugyanis ugyanannak a homogén állagnak, a világegyetem gyökérprincípiumának két sarka.


    Amint a Pitri-k eljöttek a fizikai vagy állatember alkotására, és ebben öltöttek testet, úgy jönnek be utánuk a mi síkunkba, és öltenek testet a Mennyei „Ősök” (az előző világokból való Lények, Indiában Sishtak-nak hívják), mikor eljön az ideje annak, hogy a Purusha felszálljon Prakriti vállaira, a Tökéletes Ember kiala­kítására. Az első 2½ faj kezdetleges embere csak az első állat, mely fokozatosan a legtökéletesebb emlősállattá fog fejlődni. Így a két teremtési folyamat - az állati és isteni ember teremtése - nagyon eltér egymástól. A Pitri-k éteri testükből még éteribb és árnyék­szerűbb hasonmásaikat vetítik ki, ezeket hozzájuk való hasonlatosságuk miatt manapság „mások”-nak vagy „asztrális formák”-nak nevezhet­nénk.1 Ez adja a Monádnak az első lakását, ez ad a vak anyagnak mintát, hogy ettől kezdve erre és e köré építsen. De az Ember még nem teljes. Ez a tanítás minden Ősi Szentírásban nyomot hagyott; kezdve Sváyambhuva Manu-tól (Manu, I. Könyv), akitől a hét ősi Manu vagy Pradzsapati eredt - s viszont ezek mindegyikétől egy-egy ősi emberfaj származott - a Codex Nazaraeus-ig, amely­ben Karabtanos vagy Pthahil (a vak buja anyag saját Anyjával, „Spiritus”-szal nemz hét alakot, amelyek mindegyike az eredeti hét faj egyikének őse.


    (c) „Ki alkotja Manu-t (az embert) és ki alkotja az ő testét? Az ÉLET és az ÉLETEK, a Bűn2 és a Hold”. Itt Manu a szellemi, meny­nyei embert, a bennünk levő igazi, el nem haló, EGO-t jelenti, amely az „Egy Élet” vagyis a Feltétlen Istenség közvetlen kiáradása. Ami pedig külső fizikai testünket illeti, a lélek taber­nákulumának házát, a tanitás róla nagyon különös; annyira különös, hogy ha magyarázata nem alapos, és megértése nem helyes, akkor a jövő egzakt tudománya fogja csak teljesen igazolni az elméletet.


    Már említettük, hogy az okkultizmus a Kozmoszban semmi­féle szervetlen dolgot nem fogad el. A tudomány alkalmazta „szer­vetlen anyag" kifejezés csupán azt jelenti, hogy az úgynevezett „élettelen anyag” molekuláiban szunnyadó, lappangó élet fel nem ismerhető. MINDEN: ÉLET és még a homokszem minden atomja is egy-egy ÉLET, noha ez felfogásunkat és percepciónkat felülmúlja, mert ez az élet az okkultizmust elvetők ismerte törvények határán túl van. Tyndall mondja: „Még az atomokat is mintha az élni vá­gyás ösztönözné”. Kérdezhetnénk: Honnan ered tehát „a szerves alakba való elhelyezkedés” hajlama? Lehet-e ezt valamiképpen is megmagyarázni, hacsak nem az okkult tudomány tanítása alapján?


    „A be-nem-avatott számára”, mondja egy Magyarázat, „a világok az ismert Elemekből épültek fel. Az Arhat felfogásában ezek az Elemek maguk, gyűjtő értelemben: egy isteni Élet. Osztó értelemben pedig, a megnyilvánulások síkján, a számtalan és meg­olvashatatlan életek1 sok-sok milliói. Egyedül a tűz EGY, az Egy Valóság síkján; a megnyilvánult, s ennélfogva a látszólagos Léte­zés síkján, részecskéi tüzes életek, s ezek a tőlük emésztett, más életek rovására élnek. Ezért hívják őket „FELFALÓK”-nak. . . „Minden látható dolgot ebben a Világegyetemben ilyen ÉLETEK építettek fel, a tudatos és isteni legelső embertől kezdve, az anyagot felépítő öntudatlan erőkig (agents.)”. . . A formanélküli és meg nem teremtett EGY ÉLET-től árad ki az életek Világegyeteme. A mélységből (Káoszból) először hideg, ragyogó tűz (gázszerű fény?) nyilvánult meg, amely a Térben a „pelyheket” alkotta. (Talán föloldhatatlan ködfoltokat?). . . . Ezek harcoltak és nagy meleg fejlődött a sok találkozás és összeütközés folytán, és ez hozta létre a keringést. Aztán jött az első megnyilvánult ANYAGI, Tűz, forró lángok, az égi vándorok (üstökösök). A hő nedves gőzt fejleszt; ez alkotja a szilárd vizet (?); aztán a száraz ködöt, aztán a folyékony ködöt, a vízzel telt ködöt, mely kioltja a zarán­dokok (üstökösök) fényes ragyogását és szilárd vizes kerekeket (ANYAG-ból való gömböket) alkot. Bhumi (a Föld) megjelenik hat testvérével.2 Ezek állandó mozgásukkal létrehozzák az alsóbb rendű tüzet, hőt és vizes ködöt; ez adja a harmadik Világelemet - a VIZ-et; és valamennyinek leheletéből születik meg a (légköri) LEVEGŐ. Ez a négy, a Manvantara első négy időszakának (Körének) négy élete. A három utolsó következni fog.”


    Ez azt jelenti, hogy minden új kör egy-egy, a tudomány előtt manapság ismeretes, összetett elemet fejleszt ki. A tudomány azonban elveti az elemek primitív elnevezését, és inkább alkat­részekre osztja azokat. Ha a Természet: az „Örökké-leendő" a megnyilvánult síkon, akkor ezeket az Elemeket is ugyanabban a megvilágításban kell tekintenünk, t, i. fejlődniük, haladniuk és szaporodniuk kell, a Manvantara végéig. Eszerint azt tanítják, hogy az első kör csak egy elemet fejlesztett ki, és úgyszólván csak egy aspektusú természetet és emberiséget. Ezt egyesek nagyon nem­-tudományos módon, bár de facto lehet, hogy így van: „Egy dimenziójú Tér”-nek nevezték el. A második kör két elemet hozott létre, és azokat fejlesztette, - a tüzet és a földet - valamint a Természet ezen állapotához alkalmazkodó emberiséget, ha ugyan emberiségnek nevezhetünk olyan lényeket, amelyek az ember előtt ismeretlen feltételek mellett élnek. Ez, ismét szokásos kifejezést használva, szigorúan képes értelemben (és csakis ebben az értelemben használható helyesen) - „két dimenziójú fajta” volt. A természetes fejlődés folyamatai, melyeket most szemügyre veszünk, meg fogják világítani, de egyszersmind meg fogják fosztani hitelétől azt a módszert, mellyel a két, három, négy vagy több „dimenziójú tér” tulajdonságairól elmélkedni szoktak. Mellékesen érdemes ráutalnunk arra a helyes, de tökéletlen intuí­cióra, amely - spiritisztákat, teozófusokat, sőt még nagy tudósokat1 is - arra késztetett, hogy használják „a tér negyedik dimenziója” modern kifejezését. Először is semmi jelentősége nincs annak a felületes együgyű feltevésnek, hogy maga a tér valamely irány­ban megmérhető. A „tér negyedik dimenziója” kifejezés csak teljesebb alakjában „az ANYAG negyedik dimenziója a Térben”2 lehet érvényes. De még így kiegészítve is szerencsétlen mondat, mert, amellett hogy a fejlődés haladása bennünket valószínűen meg kell hogy ismertessen az anyag új tulajdonságaival, valójában már az ismert tulajdonságok is meghaladják a három dimenziót. Nyilvánvaló, hogy az anyag tulajdonságainak, vagy talán a leg­jobb kifejezést használva, az anyag jellegzetességeinek mindig köz­vetlen viszonyban kell lenniük az ember érzékeivel. Az anyagnak van kiterjedése, színe, mozgása (molekuláris, mozgás), íze és szaga, s ezek megfelelnek az ember meglevő érzékeinek. A következő tulajdonság, melyet az anyag kifejleszt - nevezzük egyelőre ÁTHATOLHATÓSÁG-nak - az ember következő érzékének fog meg­felelni, amelyet „Normális Tisztánlátás”-nak nevezhetünk. Amikor tehát egyes merész gondolkozók szomjúhoztak egy negyedik dimenziót, hogy megmagyarázzák vele az anyagnak az anyagon való áthatolását és csomóknak megkötését egy végtelen kötélen, akkor valójában az anyag hatodik jellegzetességének hiányát érezték. A három dimenzió tényleg az anyagnak csak egy tulajdon­ságára vagy jellegzetességére vonatkozik - a kiterjedésre. Az átlagos józanész joggal lázad fel a gondolat ellen, hogy lehetnek olyan állapotok, amelyekben a hosszúság, szélesség és magasság három dimenziójánál több dimenzió van. Ezek a kifejezések és maga a „dimenzió” kifejezés is mind: egy gondolat-síkhoz, a fej­lődés valamely állapotához, az anyag valamely jellegzetességéhez tartoznak. Amíg a Kozmosz anyagát a mérőpálcával mérik fel, addig csak háromféleképpen tudják megmérni, és nem többféleképpen. S amióta a mérés gondolata először fogamzott meg az ember értel­mében, azóta csak három irányban tudtak mérni, de nem többen. De ezek a gondolatok egyáltalán nem helyezkednek szembe azzal a bizonyossággal, hogy idővel, az emberiség képességeinek szaporod­tával, az anyag tulajdonságai is szaporodni fognak. Addig is ez a kifejezés még sokkal helytelenebb, mint a „Nap kelte és nyugta” szokásos kifejezések.


    Most visszatérünk és megvizsgáljuk az anyag fejlődését a körökön át. Már mondtuk, hogy az anyag a második körben, képes értelemben, két dimenziójúnak nevezhető. Itt azon­ban valamire fel kell hívnunk a figyelmet. Ez a képes és hatá­rozatlan kifejezés - amint azt épp most láttuk, egy és ugyan­azon gondolat-síkon - talán az anyag második jellegzetességének felel meg, amely viszont megfelel az ember második érzékelő képességének vagy második érzékének. De e két, egymásba font fejlődésmenet olyan folyamatokra vonatkozik, amelyek csak egy kör határain belül mennek végbe. A természet első megnyilvánu­lásainak sorrendje, amelyekkel a körök egymásutánja összefügg - amint már jeleztük – az elemek, t. i. (okkult értelemben) a Tűz, Levegő, Víz1 és Föld fejlődé­sére vonatkozik. Mi csak a negyedik körben vagyunk, és névjegyzékünk megszakad. A harmadik fajnak (ez hívatva van, hogy az általunk ismert emberiségbe fejlődjék) öntudat-központjai a harmadik elem t. i. a víz2 percepciójáig jutottak el. A negyedik körbeliek a már meglévőkhöz hozzáadták a földet mint anyagállapotot, valamint a három többi elemet is jelenlegi átalakulásukban. Egy­szóval, az úgynevezett elemek közül egyik sem volt a három megelőző körben olyan, amilyen most. Amennyire mi tudjuk, a TŰZ tiszta AKÂSA lehetett, a teremtők és „építők” Magnum Opus-­ának első anyaga, azaz asztrális fény, amelyet az ellentmondá­sokra hajlandó Eliphas Lévi egyszer „a Szentlélek testének”, más­szor „Baphomet"-nek, „Mendes Kétnemű kecskéjé”-nek nevez3. A LEVEGŐ lehetett egyszerűen nitrogén, „az Égi Dóm Támaszainak lehe­lete", aminek a mohamedán misztikusok nevezik; a VÍZ, az az ősi flui­dum, mely Mózes szerint szükséges volt élő lélek alkotásához. És ez talán a Genesis-ben előforduló szörnyű ellenmondásoknak, és nem-tudományos állításoknak oka. Válaszd el az első fejezetet a második­tól; olvasd el az elsőt, mint az Elohisták szent írását, és a másodikat, mint a sokkal fiatalabb Jehovistákét, s ha az ember a sorok között olvas, mégis mindig a teremtett dolgok megjelenésének ugyanazt a sorrendjét találja - vagyis: Tűz, (világosság) Levegő, Víz és EMBER (vagy a Föld). Mert a mondat:* „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” helytelen fordítás; ez nem „Ég és Föld”, hanem a dupla vagy kettős Ég, a felső és az alsó Egek, vagyis az ősállag szétválasztása az (érzékeinknek) láthatatlan és érzékelésünk­nek látható, kettős mivoltára. Az ősállag felső részeiben világos volt, az alsókban - vagyis a megnyilvánult Világegyetemben - sötét. „Elválasztá Isten a világosságot a setétségtől (V. 4.); azután teremté az égboltozatot, a levegőt, (5.) „Legyen meny­nyezet a víz között, amely elválassza a vizektől”, (6.) azaz, „a mennyezet alatt való vizeket (a mi megnyilvánult, látható Világ­egyetemünket) a mennyezet felett való vizektől”, vagyis (a szá­munkra) láthatatlan létezés síkjaitól. A második fejezetben (a Jehovistákéban) előbb a növények és füvek teremtetnek meg, és csak azután a vizek. Az első fejezetben is előbb jön létre a világosság, és csak utána a Nap. „Isten megteremté a földet és az egeket és minden mezei növényt, mielőtt a Földben lett volna, és minden mezei füvet, mielőtt kihajtott volna; mert az Elohim („iste­nek") még nem bocsátottak vala esőt a földre, stb.”1 (II. 5.) Ez képtelenség, ha csak el nem fogadjuk ezoterikus magyarázatát. A növények meg voltak teremtve, mielőtt a földben lettek volna; mert akkor a föld nem olyan volt, mint ma, s a mezők füve meg­volt, mielőtt úgy nőtt volna, mint most, a negyedik Körben.


    Eliphas Lévi, a láthatatlan Elemek és az előbb említett „ősi tűz” természetét magyarázva és tárgyalva, ezt az „ősi tüzet” követ­kezetesen „asztrális fény"-nek nevezi. Számára ez a „Grand Agent Magique”. Tagadhatatlanul az, de csak akkor, ha a Fekete Mágiáról van szó, és csak legalsó síkjain annak, amit mi Éternek nevezünk, és aminek noumenon-ja Akâsa. De az ortodox okkul­tisták még ezt is helytelennek tartanák. Az „asztrális fény” csupán Paracelsus régebbi „sziderikus Fénye”; s amikor azt mondja, hogy „minden létező tőle fejlődött, és hogy fenntartja, és újra teremti az összes formákat”, akkor csak a második állításával mond igazat. Az első mondata téves, mert, ha minden létező általa (vagy az ő útján) fejlődött, akkor ez nem az asztrális fény. Az utóbbi nem foglal magában minden dolgot, hanem a legjobb esetben is csak tükrözője ennek a mindennek. Eliphas Lévi azt írja:


    „A nagy mágikus „tényező” az élet-princípium negyedik kiáradása (mi azt mondjuk, hogy ez az első kiáradás a belső Világegyetemben, és a máso­dik a külsőben, a mi világegyetemünkben), amelynek a Nap harmadik formája . . . mert a nappali-csillag (a Nap) csak visszaverődése és anyagi árnyéka az igazság Központi Napjának, mely a Szellem értelmi (láthatatlan) világát vilá­gítja meg, és maga is csak a FELTÉTLEN-től kölcsönzött fényesség”.


    Eddig igaza van. De mikor a nyugati kabbalisták ez a nagy tekintélye hozzáteszi, hogy az mégsem „a halhatatlan Szellem, amint ezt a hindu Főpapok képzelték”, - mi azt válaszoljuk, hogy rágal­mazza az említett főpapokat, mert ilyesmit nem mondtak és még a Purânai exoterikus írások is egyenesen ellentmondanak ennek az állításnak. Nincs az a hindu, aki Prakriti-t a „halhatatlan Szellem”-mel valaha is összetévesztette volna. Az „asztrális fény” csupán az anyagi Kozmosz, tehát Prakriti legalacsonyabb síkjánál magasabb. Prakriti-t mindig Máyá-nak, káprázatnak nevezik, és a sorsa az, hogy Pralaya-kor a többivel, beleértve az isteneket is, eltűnjék. Mivel kimutatják, hogy Ákâsa még nem is az éter, így azt gondoljuk, hogy semmi esetre sem lehet az asztrális fény. Akik nem tudnak a Purâná-k holt betűje mögé látni, azok Ákâsa-t néha a Prakriti-vel, az éterrel és még a látható éggel is összetévesztették! Az is igaz, hogy azok, akik az Ákâsa kifejezést következetesen „éter”-rel fordították (mint p. o. Wilson), mert úgy találták, hogy a régiek Ákâsa-t a „hang anyagi okának” nevezik, sőt csakis ez az egy tulajdonsága van (Vishnu Purâna): tudatlanságukban azt hitték róla, hogy fizikai értelemben „anyagi”. Viszont az is igaz, hogy Ákâsa sem végtelen, sem halhatatlan, ha e tulajdonságokat szó szerint értelmezik, mivel - a metafizika és filozófia szerint - semmi anyagi vagy fizikai, s ennélfogva feltételes és ideiglenes, nem lehet halhatatlan. De mindez téves, mert mind a két szót, Pradhâna-t (ősanyag) és a hangot mint minőséget, félreértették; az első kifejezés (Pradhâna) határozottan rokonértelmű Mulaprakriti-­vel és Akâsa-val, és a második (hang) az Igével, a Szóval vagyis a Logos-szal. Ezt könnyű bebizonyítanunk, mert a Vishnu Purâna* következő mondatai kimutatják:


    Kezdetben sem nappal, sem éjjel, sem ég, sem föld, sem sötétség, sem világosság nem volt. . . Csak az EGY volt, az értelemmel felfoghatatlan, vagyis az, ami Brahma, Pums (Szellem) és Pradhâna (ősanyag). . .” (I. könyv. II. fej.)


    Mi tehát Pradhâna, hacsak nem Mulaprakriti, mindennek gyökere, más megnyilvánulásban? Pradhâna-t végtelennek és halhatatlannak tartják, noha azt mondják róla, hogy később elmerül az istenségben, mint minden egyéb, hogy így a Pralaya idején csak az EGY abszolút maradjon meg. A magyarázó az Is­tenséget így írja le:** „Csak egy Pradhânika Brahma Szellem, t. i. AZ (THAT) volt”, és megmagyarázza, hogy ez az összetett kifejezés: főnév, nem pedig magyarázásra használt származékszó, vagyis nem olyan valami, ami össze van kötve Pradhâna-val1. Ezért Pradhâna még a Purâna-kban is Parabrahm-nak egyik megnyilvánulása, nem fejlődés­folyamat, és ugyanannak kell lennie, mint a vedantai Mulaprakriti­nek. „Prakriti első állapotában = Ákâsa”, mondja egy vedantai tudós. (L. „Five Years of Theosophy”, 169. o.) Majdnem elvont természet.


    Ákâsa, tehát, Prâdhana egy másik formában, és így nem lehet éter, a mindig láthatatlan tényező, melynek még a természet­tudomány is udvarol. De asztrális fény sem. Ez, amint mondtuk, a hétszeresen szétkülönböződött Prakriti-nek2 noumenon-ja - az atya­ nélküli Fiúnak örökké szeplőtlen „Anyja”, aki „Atyává” válik az alsó megnyilvánult síkon. Mert MAHAT Pradhâna-nak vagy Ákâsa-­nak első terméke; Mahat - az Egyetemes értelmiség „amelynek jel­lemző sajátossága Buddhi" - tehát a Logosz, mert őt hívják „Iswará”-­nak, Brahmâ-nak, Bhâva-nak stb. (L. Linga Purâna LXX. fej. 12. és köv; és Vâyu Purâna IV. fej, de különösen az előbbi Purâna előbbi fejezet VIII. 67-74). Röviden, ő a „teremtő”, vagyis az isteni értelem, teremtő működésében, „minden dolog oka”. Ő az „elsőszülött”, akiről a Purâná-k azt mondják, hogy „Mahat és az anyag*** a Világegyetemnek benső és külső határai”, vagy a mi nyelvünkön, a kettős természetű (elvont és konkrét), negatív és pozitiv sark, mert a Purâna hozzáteszi:


    Így, - amiként (a teremtésben) Prakriti hét formáját (princípiumát) Mahat-tól a Földig számították, - tér vissza egymásután pralaya-kor (pratyâhâra) ez a hét, egy­másba. Brahmâ tojása (Sarva-mandala) hét égövével (dwipa), hét óceánjával, hét régiójával stb. feloszlott. (Visnu Purâna, VI. könyv IV. fej.)3

    Íme, miért nem nevezik az okkultisták Ákâsa-t asztrális fénynek, vagy éternek. „Atyám házában sok hajlék van” szembe­síthető az okkult mondással: „Anyánk házában van hét hajlék” vagy sík, legalsója felettünk és körülöttünk van - az asztrális fény.


    Az elemek, akár egyszerűek, akár összetettek, nem marad­hattak ugyanazok láncunk fejlődésének kezdetétől fogva. A Világ­egyetemben minden állhatatosan halad előre a Nagy Ciklusban, de szüntelen fel és lemegy a kisebb ciklusokban. A természet soha sem áll meg a manvantara-ban, mert mindig leendő,1 nemcsak levő, és az ásvány-, növény- és ember-élet mindig az uralkodó elemekhez alkalmazza szervezetét, s ezért azok az elemek akkor megfeleltek nekik, amint a mostaniak is megfelelnek a jelen emberiség életének. Csak a következő körben, vagyis az ötödikben, szűnik majd meg feltételezett lenni az ötödik elem, az éter ­Ákâsa durva teste, ha ugyan lehet ennek is nevezni - és annyi dolognak közvetítője (agent), mint amilyen jelenleg, hanem valamennyi ember számára olyan ismert természeti ténnyé fog válni, amilyen most a levegő. És csak abban a körben tudnak majd azok a magasabb érzékek teljesen kibontakozni, amelyek növekedését és kifejlődését Ákâsa segíti elő. Amint már jeleztük, várható, hogy már a jelen kör megfelelő időszakában részben ismertté válik - az áthatolhatóság - az anyag azon jellegzetessége, amelynek csak a hatodik érzékkel együtt kellene kifejlődnie. De a következő körben szolgálatunkra jövő következő elemmel, az áthatolhatóság az anyag annyira nyilvánvaló tulajdon­sága lesz, hogy legsűrűbb formái sem akadályozzák jobban az ember érzékelését, mint a sűrű köd.


    Térjünk azonban vissza az életciklushoz. Anélkül, hogy hossza­san kitérnénk a magasabb ÉLETEK-ről szóló leírásra, figyelmünket jelenleg csak a földi lényekre és magára a Földre kell irányítanunk. Azt mondják, hogy a Földet az első kör számára a „Felfalók” építették; az elemekben ők felbontják és szétkülönböztetik más életek csíráit. Feltehetjük, hogy majdnem az történik, amit a világ jelen állapo­tában az aerobák végeznek, amelyek aláássák és meglazítják valamely szervezet kémiai alkatát, s ezzel átalakítják az állati anyagot, és különböző alkotású állagokat hoznak létre. Az okkul­tizmus elveti a tudomány u. n. azoikus korszakát, mert kimutatja, hogy sohasem volt idő, mikor a földön ne lett volna élet. Ahol az anyagnak csak egyetlen atomja, részecskéje vagy molekulája van, még a leggázneműbb állapotában is, ott élet is van benne, ha csak szunnyadón és öntudatlanul is.


    „Bármi hagyja el a Laya állapotot, az tevékeny életté lesz, a MOZGÁS, az Élet alkímiai oldószere (solvent) örvényébe sodortatik; szellem és anyag két állapota az EGY-nek, amely sem szellem, sem anyag, mivel ez a kettő a szunnyadó, abszolút élet” . . . „A Szellem első megkülönböződése a TÉR-nek (és a Térben) és az anyag a szellemnek első megkülönböződése. Ami sem szellem, sem anyag - az: AZ (TAT) - az oknélküli OK-a a Szellemnek és anyagnak, amelyek a Kozmosz okai. AZT nevezzük az EGY ÉLET-nek vagy Intra-Kozmikus Lehelet-nek.” (Dzyan Könyve, III. Magyarázat, 18. szak.)


    Újra ismételjük - hasonló hasonlót szül. Abszolút élet nem hozhat létre egyetlen egy szervetlen atomot sem, akár egyszerű, akár összetett légyen is, és élet van még a laya-ban is. A kataleptikus álomba merült ember holttestnek látszik, de ő mégis élő lény.


    Mikor a „felfalók” (ezeket a tudomány emberei, látszólagos megokoltsággal, a tűzköd atomjainak is tekinthetik, ha úgy akarják, s az okkultistának ezzel szemben nem lesz ellenvetése), mikor tehát a „felfalók” a „tűz-atomokat” a szétosztás (segmentation) egy különös folyamatával már szétkülönböztették, akkor ezek életcsírákká válnak, amelyek az egynemű és különnemű részecskék vonzásának törvényei szerint csoportosulnak. Azután az életcsírák más fajtájú életeket hoznak létre, amelyek gömbjeink felépítésén dolgoznak.


    Így az első körben a földgömb, melyet a legelső tűz-életek építettek, azaz gömbbé alakítottak, - nem volt szilárd, nem volt sem alakja, sem színe, sem más tulajdonsága, csak hideg ragyogása. A Földgömb csak az első kör vége felé fejlesztett egy elemet, melynek szervetlen, vagy hogy úgy mondjam, egyszerű lényege lett a mi körünkben a tűzzé, amilyennek most az egész rendszerben ismerjük. A Föld első rupa-jában volt, ennek lényege a * * * nevezett Ákâsa-i princípium, az, amit most nagyon tévesen asz­trális fénynek ismernek, és így hívnak. Eliphas Lévi „a Természet képzeletének”1 nevezi, valószínűleg, mert nem akarta helyes nevét megmondani, ahogy ezt mások teszik.


    „A Dhyáni-k hét rendje hét testének kisugárzásai szülték a hét különvált mennyiséget (elemeket), s ezek mozgása és összhangzatos egyesülése hozza létre a megnyilvánult anyag-világegyetemet”. (Magyarázat.)


    A második körrel megnyilvánul a második elem - a LEVEGŐ, amelynek tisztasága folytonos életet biztosítana annak, aki használná. Európában csak két okkultista volt, aki ezt felfedezte, és részben gyakorlatilag is alkalmazta; a nagy keleti Beavatottak azonban mindig ismerték összetételét. A mai vegyészek ózonja méreg, ha összehasonlítjuk az igazi egyetemes oldószerrel, amelyre soha sem gondoltak volna, ha nem léteznék a természetben.


    „A második körtől fogva a föld - eddig magzat a tér méhé­ben - megkezdte igazi létezését: egyéni érző életet fejlesztett, azaz fejlesztette a második princípiumát. A második megfelel a hatodik­nak (princípium); a második folytatólagos élet, a hatodik ideiglenes”.


    A harmadik kör fejlesztette a harmadik princípiumot - a Viz-et; a negyedik kör átatakította gömbünk légnemű és formálható alakját azzá a kemény, kérges, durva anyagú gömbbé, amelyen most élünk. „Bhumi” elérte negyedik princípiumát. Ellenvetésképpen azt mondhatnák, hogy az analógia törvényét itt megszegtük, pedig olyan nagy súlyt helyeztünk rá. Egyáltalá­ban nem szegtük meg. A Föld igazi, végső alakját (az emberrel ellentétben) - testi burkát - csak a manvantara vége felé, a hetedik kör befejeztével fogja elérni. Eugenius Philalethes-­nek igaza volt, mikor becsületszavára kijelentette olvasóinak, hogy még senki sem látta a Földet (azaz az ANYAG-ot valódi formájában). A mi gömbünk jelenleg a Kámarupa állapotában van - Ahamkára vágyainak asztrális testében. Ahamkára a sötét önzés, Mahat ivadéka az alsó síkon. . .


    Összes „princípiumaink” közül a legdurvább nem a moleku­láris anyag, - és legkevésbé az emberi test (sthúla sarira) - hanem valójában a középső princípium, az igazi állati központ. A mi testünk csak a burok, a felelőtlen tényező és közvetítő, rajta keresztül működik a bennünk levő állat az egész életén át. Minden értelmes teozófus meg fogja érteni, hogy mit akarok ezzel mon­dani. Így az a gondolat, hogy az emberi tabernákulumot éppúgy a megszámlálhatatlan életek építették fel, amint Földünk sziklás felületét is ők építették: az igazi misztikus számára nem rejt magá­ban semmi visszataszítót. De a tudomány sem szállhat szembe az okkult tanítással, és nem vetheti el azért, mert a mikroszkóp soha sem fogja felfedezni a végső élő atomot vagy az életet.


    (c) A tudomány azt tanítja, hogy az élő ember és állat teste, valamint a holttestek, száz meg száz különféle fajtájú baktériumtól hemzsegnek úgy, hogy kívülről minden leheletünkkel mikróbák beözönlése fenyeget bennünket, belülről pedig leucomák, aerobák, anaerobák stb. De ott még nem tart a tudomány, hogy az okkult tanítással egyetértve, azt állítaná, hogy a mi testünk, valamint az állatok, növények és kövek teste, olyan lényekből épült fel, melyeket - nagyobb fajtáikat kivéve - a mikroszkóp fel sem fedezhet. Ami az ember tisztán állati és anyagi részét illeti, a tudomány olyan felfedezések felé közeledik, amelyek nagyon is támogatni fogják ezt az elméletet. A kémia és a fiziológia, a jövő két nagy mágusa, hivatottak arra, hogy az emberiség szemét a nagy fizikai igazságok látására megnyissák. Minden nap jobban és világosabban kimutatja az azonosságot, mely az állat és a fizikai ember, a növény és az ember, sőt a kétéltű és fészke, a szikla és az ember között van. Mivel azt találták, hogy valamennyinek fizikai és kémiai alkat­része azonos, ezért a kémia tudománya jogosan mondhatja, hogy nincsen különbség az ökröt alkotó és az embert alkotó anyag között. De az okkult tudomány ennél sokkal határozottabb. Azt mondja: - „Nemcsak a kémiai összetétel ugyanaz, de ugyan­azok a parányi, láthatatlan életek alkotják a testek atomjait, legyen az hegy vagy százszorszép, ember vagy hangya, elefánt vagy fa, mely árnyékot borít rá. Minden részecske - akár szervesnek, akár szervetlennek mondják - egy-egy élet. A világ­egyetem minden atomja és molekulája, az ilyen formák számára életadó is, halálhozó is, mivel az atom csoportosulása világegyete­meket és mulandó testeket épít fel, melyek a rajtuk átván­dorló lelket befogadják. De viszont örökké pusztítja és megváltoztatja a formákat, és ezeket a lelkeket kihajtja ideiglenes hajlékukból. Teremt és öl. Ön-teremtő és ön-pusztító. Az időben és a térben minden pillanatban létre hozza és megsemmisíti a rejtélyek rejtélyét, ­az ember, az állat, vagy a növény élő testét. Egyaránt szül életet és halált, szépséget és rútságot, jót és rosszat, de még kellemes és kelle­metlen, áldásos és káros érzeteket is. Ez a titokzatos ÉLET, melyet együttesen a megszámlálhatatlan miriád élet képvisel, sajátságos mó­don, itt-ott követi az eddig érthetetlen atavizmus tör­vényét. Ez másolja a családi hasonlatosságokat s azokat, melyeket minden leendő emberi lény szüleinek aurájába vannak vésve, egyszóval rejtély ez, amelyet másutt nagyobb figyelemre fogunk méltatni. Itt csak egyetlen egy példát hozunk fel magyarázatul. A modern tudomány rájön arra, hogy a ptomain, (a hulla és egyéb anyagok felbomlásá­ból származó alkalikus méreg, mely ugyancsak - élet) illó éter segítségével kivonva, a legfrissebb narancsvirág illatával azonos illatot szolgáltatja, de hogy ezek az alkaloidok, ha oxigén­mentesek, vagy nagyon émelyítő, utálatos szagot, vagy legkel­lemesebb, legfinomabb illatú virágokra emlékeztető illatot szolgál­tatnak. Azt gyanítják, hogy egyes virágok kellemes illatukat a mérges ptomain-nak köszönhetik. Egyes gombák mérges nedve majdnem az indiai kobra, a legveszedelmesebb kígyó mérgével1 azo­nos. A tudomány tehát felfedezte a hatásokat, még csak az ŐSOKOK-at kell kitalálnia. Ezt soha sem teheti meg az alkímia, az okkult növény­tan és fizika ősi tudományainak segítsége nélkül. Azt halljuk, hogy minden fiziológiai változás, minden patológiai jelenség, a betegségek - sőt maga az élet - vagyis inkább az élet látható jelenségei, melyeket a test szöveteiben előállott bizonyos feltételek és változások hoztak létre, s melyek megengedik az életnek, vagy kényszerítik az életet, hogy ebben a testben működjék: a látha­tatlan TEREMTŐK és PUSZTÍTÓK műve. Ezeket hívják általánosság­ban, elég határozatlanul, mikrobáknak.2 Egyes kísérletezők, mint p. o. Pasteur, a legjobb barátai és segítői a „pusztítóknak” és legna­gyobb ellenségei a teremtőknek - ha az utóbbiak nem volnának egyszersmind pusztítók is. Bárhogy is van, egy dolog bizonyos, t. i. ezeknek az első okoknak és minden elem végső lényegének, életének, tevékenységeinek, tulajdonságainak, állapot változásainak ismerete képezi a Mágia alapját. Paracelsus talán Európa egyetlen okkul­tistája volt, a keresztény időszámítás utolsó századaiban, aki ebben a titokban jártas volt. Ha bűnös kéz véget nem vet életének, évekkel megelőzve az órát, melyet a Természet kijelölt neki, akkor a fiziológiai Mágia kevesebb titkot rejtene magában a művelt világ számára, mint most.


    (d) Kérdezheték, mi köze a Holdnak mindehhez? Mi közük a Stanza mondatában előforduló „Hal, Bűn és Hold”-nak az „élet-mikróbák”-hoz? Az utóbbiakhoz semmi; kivéve, hogy hasznát veszik a tőlük készítette porból való, tabernákulumnak. De az isteni, tökéletes emberhez nagyon is van közük, mert „Hal, Bűn és Hold”, együttvéve, a halhatatlan Lény három jelképét alkotják. . .


    Többet nem közölhetünk. De az író nem is akarja színlelni, hogy többet tud ezekről a különös jelképekről, mint amennyire az exoterikus vallásokból következtetni lehet. Talán a Matsya (hal) Vishnu Avatarja, a kaldeai Oannes az Ember­Hal rejtélyéből, mely utóbbi, a Zodiákus el nem pusztuló jegyében, a Pisces-ben maradt fenn, és átvonul a két Szövetségen Józsué, „a Hal (Nun) fia” és Jézus alakjaiban; vagy talán az allegorikus „Bűn”-ből, vagyis a szellem anyagba-eséséből, és a Holdból, - amennyiben ez a „Holdbeli” ősökre, vagy Pitrik-re vonatkozik.


    Itt az olvasó emlékezetébe kell idéznünk, hogy a Hold­istennők minden mitológiában, különösen a görögben, kap­csolatosak voltak a gyermek-születéssel; mert a Holdnak a nőkre és a fogamzásra befolyása van. A fiziológia még ma sem ismeri azt a tényt, hogy a mi holdunk, okkult módon, tényleg összefügg a megtermékenyítéssel és minden népies szokást ebben a tekintetben sötét babonának tart. Mivel felesleges ezeket részletesen tárgyalnunk, a Hold szimbológiájáról csak futólag fogunk szólni, annak kimutatásával, hogy az említett babona a legrégibb vallá­sokban is megvolt, a zsidó vallásban is, melyen a kereszténység felépült. A zsidóknál Jehova fő tevékenysége a gyermekadás volt és a biblia ezotériájából, kabbalisztikusan magyarázva, kétségtelenül kitűnik hogy a templom Szentek Szentje csupán az anyaméh jelképe volt. Ehhez most már sem kétség, sem ellentmondás nem fér. Általában a bibliának, de különösen a Genesis számbeli olvasása bebizonyította ezt. A zsidók ezt a gondolatot bizonyára az egyip­tomiaktól és a hinduktól kölcsönözték, akiknél a Szentek Szentjét a Nagy Piramis királyi szobája (l. „Source of Measures”) és az exoterikus hinduizmusban a Yoni szimbólumok még ma is* jel­képeznek. Hogy minderre fényt vessünk, és hogy egyúttal meg­mutassuk azt az óriási különbséget, amely ugyanazon jelképek értelmezésének szellemét és azok eredeti jelentését illetőleg a régi keleti okkultisták és a zsidó kabbalisták között van, az olvasót a II. kötet, „A Szentek Szentje”1 c. fejezetére utaljuk.



    VII. STANZA - Folytatás.


    6. AZ ELSŐ-SZÜLÖTTŐL (eredeti vagy az első ember) KEZDVE A HALLGATAG FIGYELŐ ÉS ÁRNYÉKA KÖZÖTTI FONÁL MINDEN VÁLTOZÁSSAL (újraszületéssel) ERŐSEBBÉ ÉS RAGYOGÓBBÁ VÁLIK. (a) A REGGELI NAPFÉNY DICSŐSÉGES DÉLI RAGYOGÁSRA VÁLT . . .


    (a) Ez a mondat: „a hallgatag figyelő és árnyéka (az ember) közötti fonál erősebbé válik” - minden újraszületéssel, - megint egy olyan lélektani rejtély, amelyet a II. kötetben fogunk meg­magyarázni. Jelenleg elegendő lesz azt mondanunk, hogy az „Figyelő” és „Árnyékai” - ebből ugyanis annyi van, ahányszor a Monád újraszületik - egy és ugyanaz. A Figyelő - vagy isteni őskép, a létezés létrájának legelső fokán van, az árnyék az alsón. Minden élő lény Monádja másoktól különböző, egyéni Dhyáni Chohan, önálló szellemi egyéniség féle egy-egy külön Manvantara idején, - hacsak erkölcsi romlottsága el nem szakítja az összekötő fonalat és, szabadjára engedve, - okkult kifejezéssel - a „hold-ösvényre nem téved”. Eredetije, a szellem (Átmán), természetesen egy Paramât­ma-val (az egy Egyetemes Szellemmel), de a Buddhi, a hordozója (Vahan), melyben benne van, lényeges része ennek a Dhyáni Choháni Lényegnek. Ebben rejlik annak a mindenütt való létezésnek rejtélye, amelyről néhány lappal előbb szóltunk. „Az Atya, ki a Mennyekben van, és én - egyek vagyunk”, mondja a keresztény szentírás, és ebben mindenesetre az ezoterikus taní­tás hű visszhangja.



    VII. STANZA - Folytatás


    7. EZ A TE JELEN KEREKED - MONDÁ A LÁNG A SZIKRÁNAK. TE VAGY ÉN MAGAM, A MÁSOM ÉS AZ ÁRNYÉKOM. BELÉD ÖLTÖZ­KÖDTEM, ÉS TE VAGY A VAHANOM, (hordozóm) A „LÉGY VELÜNK” NAPIG, AMIKOR TE ÚJRA MAGAMMÁ ÉS MÁSOKKÁ VÁLSZ, MAGADDÁ ÉS ÉNNÉ (a); EKKOR AZ ÉPÍTŐK, MIUTÁN FELVETTÉK ELSŐ RUHÁJUKAT, LESZÁLLNAK A RAGYOGÓ FÖLDRE ÉS URALKODNAK AZ EMBE­REKEN - AKIK ŐK MAGUK (b).


    (a) A nap, mikor a Stanza szerint „a szikra újra a Lánggá (az ember elmerül az ő Dhyáni Chohan-jába), magammá és másokká válsz, magaddá és Énné”, - ez azt jelenti: Paranirvana-ban - a Múlt, Jelen és a Jövő emberisége egy lesz; ekkor Pralaya nem csak az anyagi és fizikai testeket, hanem még a szellemi Ego-kat is eredeti princípiumaira fokozza le. Minden visszatér a Nagy lehelet-be. Más szóval minden „elmerül Brahma”-ba, vagyis az isteni egységbe.


    Megsemmisülés-e ez, amint sokan gondolják? Vagy ateizmus, amint más bírálók - a személyes Istent imádók és a filozófiát hazuttoló paradicsomban hívők - hajlandók gondolni? Egyik sem. Tel­jesen hasztalan válaszolni a kérdésre, mely ateizmust tételez fel abban, ami a legfinomultabb spiritualitás. Nirvána-ban megsemmisülést látni annyi, mint megsemmisültnek mondani azt az embert, aki egészséges, álomlátás nélküli álomba merült, - olyan álomba, mely nem hagy nyomot a fizikai emlékezetben és az agyvelőben, mert ez alatt az idő alatt az alvónak Felsőbb Énje feltétlen ön­tudatának eredeti állapotában van. Ez a hasonlat csak a kérdés egyik részére válaszol - a leganyagiasabbra. Mert az újra-elmerülés semmi esetre sem olyan „álomlátás nélküli álom”, sőt ellenkezőleg, abszolút létezés, abszolút egyesülés vagy állapot, amelyet emberi nyelven leírni egyáltalán nem lehet. Az egyetlen mód, hogy erről az állapotról valamilyen megközelítő fogalmat alkossunk: a lélek pano­rámaszerű látomásai, melyek az isteni Monád szellemi gondolat­alkotása révén jöttek létre. Az egyéniség nem veszett el azért, mert újra-elmerült - de még a személyiség lényege sem veszett el, ha ugyan hátramaradt valami belőle. Mert, bármennyire határtalan is legyen - emberi szempontból - a nirvánai állapot, mégis van határa az örökkévalóságban. Ha ezt a határt elérte, akkor ugyanaz a Monád újra előjön, mint még magasabb lény, sokkal magasabb síkon, hogy újra kezdje tökéletesedett tevékenységének ciklusát. Az emberi elme fejlődésének jelen állapotában e gondolatsíknál nem tud magasabbra emelkedni, sőt ezt is alig érheti el. Itt tántorog, a felfoghatatlan abszolútság és örökkévalóság szélén.


    (b) A „Figyelők” a Satya Yuga és a reá következő kisebb yuga-k egész időszakában, a harmadik gyökérfaj kezdetéig ural­kodnak az embereken. Ezután következnek a Patriarchák, a Hősök és a Manes-ek (l. az egyiptomi dinasztiákat, melyeket Solon-nak a papok felsoroltak); ezek Menes királyig és más népek emberi királyaiig, megtestesült, alsóbbrendű Dhyáni-k; valamennyiről gondos feljegyzések tanúskodnak. A szimbológusok a mítosz-köl­tészet e korszakát természetesen csak tündérmesének tekintik. Mivel azonban minden nép feljegyzéseiben megvannak a hagyományok és krónikák az ilyen isteni királyok - azaz az embereken ural­kodó istenek, később a Hősök és az Óriások – dinasztiáiról, nehéz megértenünk, hogy a földkerekség valamennyi népe hogyan találta ki ugyanazokat a „tündérmeséket”, az események ugyanabban a sorrendjében1. E népek közül egyeseket hatalmas óceánok választanak el, és a Föld túlsó félgömbjén laknak, mint p. o. a régi peruiaiak, a mexikóiak és a kaldeusok. Bármint is van a dolog, mivel a Titkos Tanítás történelmet tanít, - mely, noha ezo­terikus és hagyományokon alapuló, mégsem megbízhatatlanabb, mint a világi történelem - mi épp olyan joggal hihetünk abban, amit akarunk, amint a vallásos hívő vagy szkeptikus is azt hiheti, amit akar. E tanítás szerint a két magasabb csoport Dhyani-­Buddha, azaz a „Figyelők” és az „Építők”, adták a számos külön­féle fajnak az isteni királyokat és vezetőket. Az „Építők” tanították az emberiséget a művészetekre és tudományokra, a „Figyelők” pedig felfedték a transzcendentális világok szellemi igazságait a megteste­sült Monádoknak. Ezek a Monádok éppen akkor vetették le az alsóbb­rendű birodalmakba tartozó testüket, és ezért nem tudtak isteni származásukra visszaemlékezni. (L. II. köt. „Az isteni Dinasztiák”.) A Stanza szerint, a Figyelők tehát leszálltak a ragyogó Földre, és uralkodtak az embereken - „akik ők maguk”. Az uralkodó királyok befejezték ciklusukat a Földön és más világokon, a meg­előző körökben. A jövendő manvantara-kban a mi bolygó világunk­nál magasabb világokban lesznek. A mi emberiségünk Választottjai, a haladás kínos és fárasztó ösvényének előharcosai foglalják el elődjeik helyét. A következő nagy Manvantara-ban, a mi élet­ciklusunk emberei annak az emberiségnek lesznek tanítói és vezérei, melynek Monádjai talán most még - félig tudatosan - az állat­birodalom legértelmesebb állataiba vannak bezárva, és alsóbbrendű princípiumaik talán a növénybirodalom legmagasabb rendű képvise­lőit éltetik.


    Így haladnak előre a hetes fejlődésnek ciklusai a hétszeres természetben, ez: a szellemi vagy isteni természet; a lelki vagy fél­isteni természet; az értelmi, a szenvedélyi, ösztöni vagy észlelő természet; a félig testi és a tisztán anyagi vagy fizikai természet. Mindezek fejlődnek és ciklikusan haladnak előre, egyikből a másikba jutva, kettős, centrifugális és centripetális úton; mindezek végső lényegükben egy, megnyilvánulásaikban hét. A legalsó természetesen az öt fizikai érzékünktől2 függ, és ezeknek alá van rendelve. S így, az egyéni, emberi, érző, állati és növényi életben, mindegyik magasabb makrokozmoszának a mikrokozmosza. Ugyanez áll a Világegyetemre is. Ez időszakonként megnyilvánul, a számtalan élet - az Egy Élet kilehelései - együttes haladása érdekében, hogy az állandó valamivé válásban, a végtelen világegyétem minden kozmikus atomja - a formanélkülitől és érzékelhetetlentől kiindulva, a félig földinek kevert természetein át haladjon lefelé az anyagba, a teljes sokszorozódásba és ezután újra vissza, minden új időszakkal magasabbra szálljon fel és közelebb jusson a végső célhoz. Hogy minden atom, az egyénileg szerzett érdemek és kifejtett erőlködések útján, elérje azt a síkot, amelyen újra az egy feltétlen MINDEN-né válik. De az Alfa és az Omega között elterülő fárasztó, tüskével szegélyezett „Út” először lefelé vezet és azután

    Fölfelé kanyarog egész úton,

    Igen, egész a végéig . . .


    A zarándok szeplőtlenül kezdi hosszú útját, mind jobban és jobban a bűnös anyagba száll le, és miután összekötötte magát a megnyilvánult tér minden atomjával, s miután átküzdötte magát az élet és létezés minden formáján és szenvedett bennük, - csak az anyagvölgy fenekére ér, ciklusának csak fele útján van, amikor azono­sította magát a kollektív Emberiséggel. Ezt a saját hasonlatosságára alkotta. Hogy az „Isten” felfelé és hazafelé haladhasson az élet Golgotájának fárasztó, meredek ösvényét kell megjárnia. Ez az ön­tudatos létezésnek mártíromsága. Éppúgy, mint Visvakarman fel kell áldoznia magát önmagának, hogy az összes teremtményeket meg­váltsa, hogy a sok életből az Egy Életre támadjon fel. Ezután valóban felszáll a mennyekbe, ahol Paranirvana felfoghatatlan, abszolút létezésébe és boldogságába merül el, és korlátlanul ural­kodik, mígnem újra leszáll a következő „eljövetelkor”, melyre az emberiség egy része, a holt betű értelmében, mint a második eljöve­telre, a másik része pedig, mint az utolsó „Kalki Avatar”-ra vár.









    ÖSSZEFOGLALÁS



    „A Teremtésnek és e világ történetének, kezdetétől fogva a jelen időkig, hét fejezete van. A hetedik fejezet még nincs megírva”.

    (T. SUBBA ROW, Theosophist, 1881.)


    E hét fejezet közül az elsőnek megírásával megpróbálkoztunk, és be is fejeztük. Bármennyire nem teljes és gyenge is legyen ez, mint fejtegetés, mindenesetre - a szó matematikai értelmében - megköze­lítése annak, ami minden következő kozmogóniának a legősibb alapja. Merész kísérlet európai nyelven leírni az időszakonként örökké visszatérő TÖRVÉNY nagy színjátékát, amelyet a tudatos első fajok fogékony elméjébe véstek azok, akikre az Egyetemes Elmé-ből tükrö­ződött reá. Merész, mert a szanszkrit nyelven - az Istenek nyel­vén - kívül nincs az az emberi nyelv, mely csak megközelítőleg is erre alkalmas lenne. E munkának hiányosságát tehát meg kell bocsátani a jó szándék kedvéért, mely megírására indított.


    Teljes egészében nem találhatjuk sem az eddigieket, sem a következőket sehol. Ezeket a hindu filozófia hat iskolájának egyi­kében sem tanítják, mert ezek a hat iskola szintéziséhez - a hete­dikhez tartoznak: az okkult tanításhoz. Nem találjuk meg sem a szét­foszló egyiptomi papiruszokon, és nincs az asszíriai téglákba vagy gránit falakba sem bevésve. A Vedanta könyvei (az emberi tudás legfejlettebb kifejezője) e világkozmogóniának csak metafizikai oldalát adják ki. Megbecsülhetetlen kincsének tárháza, az Upanishad-ok - Upa-ni-shad összetett szó, annyit jelent mint „a tudatlanság legyőzése a titkos, szellemi tudás kinyilatkoztatásával” - jelentésének teljes megértéséhez a tanulónak ma már főkulcs kell. Ennek okát megkísérlem itt közölni úgy, amint egy Mestertől hal­lottam.


    Az „Upanishad”-ok szót rendszerint „ezoterikus tanítás”-sal fordítják. Ezek a fejtegetések a Sruti-nak vagy „feltárt tudásnak”, röviden a Kinyilatkoztatásnak, részei és rendszerint a Védák1Brahmana” részéhez vannak harmadik fejezetül hozzácsatol­va. Az orientalisták több mint 150 Upanishad-ot sorolnak fel, s azt gondolják, hogy a legrégibbet valószínűleg kb. i.e 600-ban írták. De az eredeti szövegnek még ötödrésze sincs meg. Az Upanishad-ok a Védák számára annyit jelentenek, mint a Kabbala a zsidó Biblia számára. Tárgyalják és kifejtik a védai szövegek titkos és misztikus jelentését. A világegyetem eredetéről, az istenség természetéről, a szellemről és a lélekről, valamint az elme és az anyag metafizikai összefüggéséről szólnak. Röviden, TARTALMAZZÁK ugyan az egész emberi tudás kezdetét és végét, de Buddha ideje óta, belőle többé semmit sem FEDNEK FEL. Ha ez másképp volna, akkor az Upanishad-okat nem lehetne ezoterikus-­nak nevezni, hiszen most hozzá vannak fűzve a Szent Brahmanai könyvekhez, ezekhez pedig manapság még a Mlechchha-k (a kiközösítettek) és az európai orientalisták is hozzáférnek. Egy dolog - s ez megvan valamennyi Upanishad-ban - határozottan és állandóan ősi eredetükre mutat, és bizonyítja: (a) hogy egyes részeiket már akkor megírták, mielőtt a kasztrendszer azzá a zsarnoki intézménnyé vált, amilyen még ma is, és (b) hogy tartalmuk fele részét kirekesztették, s hogy egyeseket közülük újra írtak és rövidítettek. „A felsőbbrendű Tudás Tanítóiról és a Brahman-okról mindig úgy szólnak, mint akik a ksatrija (katonai kaszt) királyokhoz mennek, és tanítványaikká lesznek”. Cowell helyesen meg is jegyzi, hogy az Upanishad-okból (más Brahmanai írásoktól) „teljesen eltérő szellem árad ki, gondolatszabadság, mely ma­gukat a Rig-Véda himnuszokat kivéve, egyetlen egy korábbi műben sincs meg.” A második tényt, a Buddha életéről szóló, egyik kéz­iratban elmondott hagyomány magyarázza meg. Eszerint az Upanis­had-okat eredetileg egy-egy Brahmana-hoz függesztették, annak az újításnak kezdete után, amely a brahmanok jelenlegi kasztrend­szerének zárkózottságához vezetett, néhány századdal a „kétszer születettek”-nek Indiába való betörése után. Ebben az időben az Upanishad-ok teljesek voltak, és a csélák tanítására szolgáltak, akik beavatásukra készültek elő.


    Ez addig tartott, amíg a Védá-kat és Brahmana-kat a templom-­Brahmanok őrizték egyedül és kizárólagosan - és a szent kaszton kívül senkinek nem volt joga őket tanulmányozni, de még olvasni sem. Azután jött Gautama, Kapilavastu hercege. Miután megtanulta a Rahasya-ban és az Upnishad-okban fog­lalt egész brahmanai bölcsességet, és azt látta, hogy a tanítás, ha ugyan egyáltalán különbözik, csak kevésben tér el az „Élet-Tanítói”-nak tanításától, akik a Himalája havas hegysé­geiben laknak1, a brahmanok tanítványa méltatlankodott azon, hogy a szent bölcsességet, a brahmanokat kivéve, mindenki elől így elzárják. Elhatározta tehát, hogy megváltja az egész világot a tanítások népszerűsítésével. Ekkor a brahmanok, látván, hogy szent tudásuk és okkult bölcsességük a „Mlechchha”-k kezére kerül, megrövidítették az Upanishad-ok szövegét, amely eredeti­leg háromszor annyi anyagot tartalmazott, mint a Védá-k, és a Brahmana-k, megrövidítették anélkül, hogy a szövegen egyetlen egy szót is változtattak volna. Csupán kivették a kéziratokból a legfontosabb részeket, melyek a Létezés Titkának legfejlettebb kifejezését foglalták magukban. A brahmanai titkos tanítás kulcsa ezentúl csakis a beavatottak kezében maradt, és a brahmanok így abban a helyzetben voltak, hogy nyilvánosan tagadhatták Buddha tanításának helyességét, Upanishad-jaikra hivatkozva, amelyeket a legfőbb kérdésekre vonatkozóan örökre elnémítottak. Ez az ezo­terikus hagyomány a Himaláján túl.


    Sri Sankaracharya, a történelmi idők legnagyobb Beavatottja, sok Bhâshya-t (magyarázatot) írt az Upanishad-okhoz. Eredeti értekezései, joggal feltételezhető, még nem estek a filiszteusok kezébe, mert túlságos féltékenységgel őrzik őket az ő math-jaiban (kolostorok, matham-ok). És még súlyosabb okokból hihető, hogy a brahmanok ezoterikus tanítására vonatkozó, s legnagyobb ma­gyarázójuktól való, megbecsülhetetlen Bhâshya-k még igen sokáig holt betű maradnak a legtöbb hindu számára a Smartava brahma­nokat kivéve. Ez a Sankaracharya alapította felekezet (mely még mindig igen hatalmas Dél-Indiában) most majdnem az egyet­len, amely a Bhâshya-k holt betűjének megértésére elég tudással rendelkező tanítványokat nevel. Ennek oka, amint értesültem, abban rejlik, hogy csak náluk állnak néha igazi Beavatottak a matham-ok élén, így p. o. „Sringa-giri”-ben, Mysore nyugati Ghaut­jaiban. Másfelől nincs a kétségbeejteőn elzárkózó brahman kasztban, a Smârtava felekezetnél zárkózottabb felekezet. Követőinek tartózko­dása, amikor arról van szó, hogy közöljék az okkult tudományok­ról és az ezoterikus tanításról azt, amit esetleg tudnak, vetekedik büszkeségükkel, és tanultságukkal.


    Jelen állítás írójának eleve számítania kell azzal, hogy az e munkában felhozott kijelentésekre vonatkozóan nagy ellenkezéssel fog találkozni, sőt elutasítással is. Nem mintha valaha is igényt tartott volna az itt írottak minden részletében való tévedhetetlenségének vagy tökéletes hibátlanságának elismerésére. Tények vannak ott, amiket aligha lehet tagadni. De nagyon valószínű, hogy az író talán nem adta mindig a legjobb és legvilágosabb magyarázatokat. Ennek oka egyrészt a fejtegetett tárgyakban rejlő nehézségek, másrészt az angol nyelvnek (miként minden más európai nyelvnek) bizonyos gondolatok kifejezésénél tapasztalható, majdnem leküzdhetetlenül korlátolt volta. Az író azonban mindent megtett, amit olyan nehéz körülmények között tehetett, és ennél többet nem lehet kívánni.


    Most röviden ismételjük és mutassuk meg, hogy az ismertetett tárgyak roppant terjedelme mellett milyen nehéz, ha nem lehetetlen, annak méltányosan eleget tenni.


    (1) A Titkos Tanítás korszakok felhalmozott Bölcsessége és kozmogóniája egymagában a legbámulatosabb, legnagyszerűbb rendszer, még a Puránák exoteriájában is. Az okkult szimbolizmus rejtélyes ereje azonban olyan, hogy mértani jelekkel és szimbólumokkal néhány lapra vannak feljegyezve mindazok az adatok, amelyek elrendezésével, leírásával és megmagyarázásával, a fejlődési folyamat szédítő egymásutánjában, a beavatott látnokok és próféták számtalan nemzedéke foglalkozott. Azon látnokok villanó tekintete magába az anyag magvába hatolt, és az ott lévő belső dolgok lelkét jegyezte fel, ahol valamely általános avatatlan megfigyelő, akármennyire tanult is, csak a forma külső működését észlelte volna. Azonban a modern tudomány nem hisz a „dolgok lelkében”, és ezért az ősrégi kozmogónia egész rendszerét elutasítja. Felesleges mondani, hogy a kérdéses rendszer nem egy vagy több magányos ember agyszüleménye; hogy azok, a látnokok ezer és ezernyi nemzedékének szakadatlan feljegyzései, akiknek ide vonatkozó tapasztalataival vizsgálták és igazolták azokat a hagyományokat, amelyeket egyik korai emberfajtánk másiknak szóban adott tovább, továbbá azokat a tanításokat, amelyeket az emberiség gyermekkorán őrködő magasabb és fennköltebb lények adtak. Továbbá az ötödik emberi fajta „Bölcsei”, akiknek a legutóbbi kataklizma és földrész eltolódások után megmentett csoportja, életüket tanulással és nem tanítással töltötték. Hogyan tették azt? Erre az a válasz, hogy a természet minden részében ellenőrizték, kipróbálták és igazolták a régi hagyományokat a nagy adeptusok önálló látomásaival. Ezek t. i. olyan emberek, akik a lehető legmagasabb fokig fejlesztették és tökéletesítették fizikai, mentális, pszichikai és szellemi szervezetüket. Addig nem fogadták el egy-egy adeptus látomását, amíg azt más adeptusok - önálló bizonyítékszámba menő - látomásaival, valamint az évszázadok tapasztalataival össze nem vetették, és így helyességéről meg nem győződtek.


    (2) Ebben a rendszerben az alaptörvény, a központ, amiből minden létrejön, amely köré és felé minden törekszik, és amelyre minden bölcselete fel van függesztve: az egy homogén isteni ALANY­-ALAPELV, az egy gyökeres ok.


    ...Néhányat, kiknek lámpája fényesebb volt, elvezettek

    Októl okig haladva, a természet titkos kútfejéig,

    És ők azt találták: kell lennie egy első elvnek...


    „Alany-alapelvnek” nevezik, mert a megnyilvánult világegye­tem síkján „alannyá” lesz, káprázattá, de „alapelv” marad a kezdet- és végnélküli, absztrakt látható és láthatatlan TÉRBEN. Ez a mindenütt jelenlévő valóság személytelen, mert magában foglal mindent. A rendszer alapvető fogalma, személytelen volta. Ott rejlik a világegyetem minden atomjában és maga a világegyem.


    (3.) A világegyetem ezen ismeretlen Abszolút Lényeg időszakos megnyilvánulása. De ha ezt „lényegnek” (essence) nevezzük, egyúttal vétünk a bölcselet valódi szelleme ellen. Mert, noha ebben az esetben a főnevet az esse „lenni” igéből származtatjuk, AZ mégsem azonosítható semmiféle emberi ésszel felfogható létezéssel. AZ legjobban mint se szellem sem anyag, hanem mint mindkettő írható le. A valóságban Parabrahman és Múlaprakriti egyek, és a megnyilvánult egyetemes felfogásában mégis kettő, még az Egy Logosz, t.i. az első megnyilvánulása felfogásában is, amelynek AZ tárgyias (objektív) szempontból tekintve, Múlaprakritinek, és nem Parabrahmannak látszik: fátylának és nem a mögötte rejlő egy valóságnak, amely feltétlen és abszolút.


    (4) A világegyetemet, mindennel, ami benne van MÁJÁ-nak nevezik, mert minden időleges ami benne van, a tiszavirág röpke életétől kezdve a Napéig. A világegyetem - amennyiben az EGY-nek örök változatlanságával és azon alapelv állandóságával hasonlítjuk össze - múlékony, folyton változó formáival, filozófus felfogása szerint, szükségképpen, nem más, mint lidércfény. S mégis a világegyetem eléggé valóságos a benne lévő tudatos lények számára, akik ugyanolyan nem valóságosak, mint maga a világegyetem.


    (5) A világegyetemben, annak minden birodalmában, minden TUDATOS, azaz a saját érzékelésének megfelelő síkon, megfelelő sajátos tudattal van felruházva. Nekünk embereknek emlékeznünk kell arra, hogy egyszerűen azért, mert mi nem érzékeljük a tudat semmi jelét, például a kövekben, nincs jogunk azt mondani, hogy azokban nincs tudat. Nincs olyan, hogy „holt” vagy „vak” anyag, mint ahogyan nincs sem „vak” sem „nem-tudatos” törvény. Az ilyesminek nincs helye az okkult bölcselet fogalmai között. Az utóbbi sohasem áll meg, a felszínes jelenségeknél, és számára a noumenon-i lényegek sokkal valóságosabbak, mint tárgyi hasonmásaik. Ebben a középkori nominalistákhoz hasonlít, akiknél az egyetemességek voltak a valóságok, és a részlegességek csupán névleg és az ember képzeletében éltek.


    (6) A világegyetemet belülről kifelé működtetik és vezetik. Miként fenn, úgy alant; miként a mennyben úgy a földön is; és az ember, a mikrokozmosz, és miniatűr mása a makrokozmosznak, élő tanúja ezen Egyetemes Törvénynek és működési módjának. Azt látjuk, hogy minden külső mozgást, ténykedést, mozdulatot, legyen az akár szándékos, akár mechanikai, testi vagy mentális; benső érzelem, vagy indulat, akarat, vagy akarás, gondolat vagy elme előz meg. Ahogyan az ember külső testében semmiféle normális, külső mozgás vagy változás nem jöhet létre az előbb említett három tevékenység belső impulzusának indítása nélkül, úgy van ez a külső vagy megnyilvánult világegyetemben is. Az egész kozmoszt érző lények hierarchiáinak majdnem végtelen sora irányítja, vezérli és élteti. Mindegyiknek küldetése van. Ezek - akár így akár úgy nevezzük, akár Dhyán Chohanoknak, vagy angyaloknak - csak olyan értelemben „hírnökök”, hogy ők a karmikus és kozmikus törvények ügyvivői. Öntudatuk és intelligenciájuk fokozataiban végtelenül különböznek, és csak a költői képzelet játéka, ha valamennyiüket tiszta szellemnek nevezzük, akikben nincs olyan földi salak, „amelyet az idő elragadhat”. E lények mindegyike vagy már volt ember, vagy azzá készül válni, ha nem a jelen ciklusban (Manvantara), akkor valamelyik elmúlt vagy eljövendő ciklusban. Ha nem kezdő emberek, akkor tökéletesedett emberek, és magasabb, kevésbé anyagias szféráikban erkölcsileg csak annyiban különböznek a földi emberi lényektől, amennyiben hiányzik belőlük a személyiség érzete és az emócióra hajló emberi természet - két tisztán földi jellegzetesség. Az előbbiek, vagyis a „tökéletessé váltak”, ezen érzésektől megszabadultak, mert (a) nincs többé húsból való testük, ami a lélekre mindig bénítóan ható teher; továbbá (b) mivel a tiszta szellemi elem nincs béklyóba verve és szabadabb, ők máyá által kevésbé befolyásolhatók, mint az ember valaha is lehet, kivéve ha adeptus, aki a két személyiségét - a szellemit és a fizikait - teljesen elkülöníti. Mivel a kezdeti monádoknak még sohasem volt fizikai testük, nem is lehet személyiség érzetük vagy ÉN-ségük. Minthogy „személyiségen” általában korlátozást és viszonylagosságot értenek, vagy Coleridge meghatározása szerint: „önmagában létező egyéniséget, amelynek azonban természet szolgál alapul”, ezért természetesen ezt a kifejezést nem lehet a nem-emberi lényekre alkalmazni. Azonban a látnokok nemzedékei azt a tényt hangsúlyozták, hogy e lények közül - akár magasabb-, akár alacsonyabbrendűek - mint elkülönült lényeknek, egyiknek sincs egyénisége, sem személyisége, vagyis abban az értelemben nincs egyénisége, amelyben az ember azt mondja: „Én vagyok én és senki más”. Más szóval nincsenek tudatában olyan határozott különváltságnak, mint az emberek és dolgok a földön. Az individualitás a vonatkozó hierarchiájuk és nem az egyedek jellegzetessége, és ezek a jellegzetességek csak azon szintek fokozatával változnak, amelyekhez azok a hierarchiák tartoznak: minél közelebb a homogenitás és az Egy Isteni régiójához, annál tisztább és kevésbé hangsúlyozott az egyéniség abban a hierarchiában. Ők minden tekintetben végesek, kivéve a magasabb princípiumaikat, az egyetemes isteni lángot visszatükröző szikrákat, de ők a káprázat szféráiban olyan szétkülönböződés révén egyéniesültek és különváltak, amely éppen olyan káprázat, mint ott minden egyéb. Ők „Élő Lények”, mivel az ABSZOLÚT ÉLET-ből a káprázat kozmikus képernyőjére vetített áramlatok: olyan lények, akikben az élet nem aludhat ki, mielőtt a tudatlanság tüzét ki nem oltják azokban, akik ezeket az „életeket” érzékelik. Miután a nem-teremtett sugár serkentő befolyása által jöttek létre, amely sugár az élet folyamának partjain ragyogó nagy központi Nap tükröződése, a bennük lévő belső princípium tartozik a halhatatlanság vizéhez, míg differenciálódott öltözetük épp olyan mulandó, mint az ember teste. Ezért volt igaza Youngnak, amikor azt mondta, hogy


    „Az angyalok felsőbbrendű emberek....”


    és nem egyebek. Ők se nem „szolgáló” se nem „védelmező” angyalok, sem a „Legmagasabb Hírnökei”; még kevésbé bármilyen emberi képzelet által teremtett Isten „haragjának küldöttei”. Védelmükért esedezni éppen olyan együgyűség, mint azt hinni, hogy bármilyen vezekléssel rokonszenvüket érhetjük el, mert ők is éppen annyira rabszolgái és teremtményei a változhatatlan karmikus és kozmikus törvénynek, mint az ember. Ennek oka nyilvánvaló. Mivel lényegükből hiányoznak a személyiség elemei, nem is lehetnek személyes tulajdonságaik. Exoterikus vallásaikban ilyeneket tulajdonítanak az emberek antropomorfikus Istenüknek, valamilyen féltékeny és gőgös Istennek, aki örülni és haragudni tud, szereti az áldozatot és hiúságában zsarnokibb, mint bármely véges, ostoba ember. Mivel az ember mindezen égi hierarchiák lényeinek összetétele, elérheti azt, hogy mint ember bizonyos értelemben magasabbra fejlődjék, mint bármely hierarchia vagy osztály, sőt ezek összetételénél is magasabbra. Azt mondják: „Az ember nem tudja a Dévákat kiengesztelni, és nem parancsolhat nekik”. De az ember már földi élete folyamán is lehet „egy közülünk” aképpen, hogy alsóbb személyiségét megbénítja, és így felsőbb ÉN-je eljut az egy abszolút ÉN-től való nem-elkülönültségének teljes tudásához. Ily módon az ember azáltal, hogy a tudatlanságot eloszlató tudás gyümölcséből eszik, az Elohim vagy a Dhyánikhoz hasonlóvá válik. Ha egyszer már az ő szintjükön van, a minden hierarchiában uralkodó szolidaritás és tökéletes harmónia szelleme kell kiterjedjen rá, és minden részletben megvédje.


    A tudomány embereinek materializmusa a legnagyobb nehézség, amely megakadályozza őket abban, hogy isteni és természeti szellemekben higgyenek. A spiritiszta előtti fő akadály, amely megakadályozza, hogy az előbbiekben higgyen, miközben megtartja az eltávozottak „szellemei”-ben való vak hitet - kivéve néhány okkultistát és kabbalistát - az anyag valódi lényegére és természetére vonatkozó általános tudatlanság. Az okkult kozmogónia tanulmányozójának a szellem-anyag elsődleges fejlődésére, valamint valódi lényegére vonatkozó helyes megértésre kell támaszkodnia, hogy az az elméjében világosabbá váljon, ami egyúttal az őt további tanulmányaiban vezető egyetlen biztos vezérfonal.


    A józan igazság az, hogy minden úgynevezett „szellem” testétől megvált vagy jövőbeni ember. Miként a legmagasabb Arkangyaltól (Dhyán Chohan) kezdve a legutolsó tudatos „építőig” (a szellemi lények alsóbbrendű osztálya), mindannyian emberek, akik korszakokkal előbb, ezen vagy más szférákon (bolygókon), más manvantarákban éltek, úgy az alsóbb, fél-intelligens és nem-intelligens elementálok mind jövőbeni emberek. Ha valamely szellemnek van intelligenciája, akkor az okkultista előtt maga az a tény bizonyosság, hogy az a lény valamikor ember kellett legyen, és tudását, értelmességét az emberi ciklus folyamán szerezte meg. Csak egy oszthatatlan és abszolút mindentudás és értelem van a világegyetemben. Ez rezdül át minden parányi részecskén az egész határtalan kozmoszban; ezt nevezik az emberek TÉR-nek, függetlenül mindentől, ami benne van. Tükröződésének első differenciálódása a megnyilvánult világban tisztán szellemi, és a benne létrehozott lények nincsenek olyanféle tudattal felruházva, amilyenről nekünk van fogalmunk. Nem lehet emberi tudatuk vagy intelligenciájuk, mielőtt ilyenre személyesen és egyénileg szert tettek. Ez talán rejtély, mindazonáltal tény az ezoterikus bölcseletben, mégpedig nyilvánvaló tény.


    A természet egész rendje magasabb élet felé való folyamatos haladást bizonyít. A látszólag leginkább vak erők működésében is céltudatosság van. Végtelen sok alkalmazkodásával a fejlődés egész folyamata ennek bizonyítéka. A gyenge és satnya fajták kigyomlálásának változhatatlan törvényei, hogy helyet csináljanak az erőseknek, és amelyek „a legalkalmasabb túlélését” biztosítják, bár közvetlen működésükben annyira kegyetlenek, mégis mind a nagy cél felé törekszenek. Maga a tény, hogy alkalmazkodások történnek, hogy a legalkalmasabbak túlélnek a létért való küzdelemben, arra utal, hogy amit „tudattalan természetnek”1 neveznek, valójában fél-intelligens lények (elementálok) által kezelt erők együttese, akiket viszont magasrendű bolygó szellemek (Dhyán Chohanok) vezérelnek, akiknek együttes aggregátuma alkotja a megnyilvánulatlan LOGOSZ megnyilvánult igéjét, és ugyanakkor a világegyetem ELMÉ-jét és változatlan TÖRVÉNY-ét alkotja.


    Az ezoterikus filozófia elménkbe vési a Világegyetem három különböző szereplését a három különböző aspektusában az ELŐBB-LÉTEZŐ-t (pre-existing), az ÖRÖKKÉ-LÉTEZŐ-t (amelyből az előbbi fejlődött) és a JELENSÉGEKBEN MEGNYILVÁNULT világot, - a káprázat világát, az előbbinek tükörképét és árnyékát. Az élet nagy rejtélye és drámája idején, amit Manvantara néven isme­rünk, a valódi Kozmosz olyan, mint fehér vetítővászon mögé helyezett tárgyak, melyre a laterna magica a színes képe­ket vetíti. Az igazi alakok és dolgok láthatatlanok ma­radnak, mialatt a fejlődést irányító szálakat láthatatlan kezek tartják. Az emberek és dolgok tehát, csak a Mahamaya vagyis a Nagy Káprázat megtévesztése mögött rejlő valóságok fehér mezőn látható tükörképei. Ezt tanították minden filozófiában, minden vallásban, a vízözön előtt éppúgy, mint a vízözön után, Indiában és Kaldeában, s a Bölcsek Kínában és Görög­országban. A két első országban ezt a három Világegye­temet az exoterikus tanítások a három háromsággal jelképez­ték, melyek a Központi örök csírából kiáradnak, és vele együtt Fenséges Egységet alkotnak: a kezdő (initial), a megnyilatkozott és a Teremtő Háromság, vagyis a három az Egyben. A harmadik csak az eszményi két elsőnek konkrétan kifejezett jelképe. Ezért az ezoterikus filozófia nem vallja e tisztán metafizikai fogalom szük­ségességének tanát, és csupán az első háromságot hívja az Örök Létezőnek. Ezt vallja a hindu filozófia mind a hat nagy iskolája - ezek alkotják a BÖLCSESSÉG egységes testének hat princípiumát, amelynek hetedike: a „gnosis”, a rejtett tudás.


    Az író, noha talán felületesen dolgozta fel a hét Stanzára vonatkozó magyarázatokat, reméli mégis, eleget adott a munkának a kozmogóniáról szóló e részében, hogy megmutassa, mennyivel tudományosabb az ősrégi tanítás (a szó mai értelmében) már felszínesen is bármely más régi szentírásnál, amelyet csak exoterikus oldaláról ítélnek meg. Mivel ez a munka - amint már bevallottuk - sokkal többet hallgat el, mint amennyit közöl, a tanítványt felszólítjuk, hogy saját intuícióját használja. Főképpen arra törekszünk, hogy fényt derítsünk arra, amit, sajnálatos, néha nagyon helytelenül, már közöltek; továbbá, hogy kiegészítsük, ahol csak lehet, az éppen hogy érintett ismeretek anyagát és hogy el­sáncoljuk tanításunkat a modern felekezetesség túlságosan erős támadása ellen, de különösen a legújabbkeletű materializmus ellen. Ez utóbbit nagyon gyakran helytelenül tudománynak nevezik, holott valójában csak ezeket a szavakat „tudósok” és „fél-tudósok” kellene megterhelni a felelősség súlyával azért a sok logikátlan elméletért, melyet a világnak adtak. A közön­séget, nagy tudatlanságában, mely különben vakon elfogad mindent, ami „tekintélyek”-től jön, és kötelességének tartja, hogy a tudomány emberétől eredő minden kijelentést bebizonyított tény gyanánt fogadjon - a közönséget mondjuk, arra tanítják, hogy kigúnyoljon mindent, ami „pogány” forrásból ered. Mivel a materia­lista tudósok ellen kizárólag az ő saját fegyverükkel, - az ellen­mondással és érveléssel lehet harcolni, azért minden kötethez Függe­léket is csatoltunk. Szembeállítjuk itt az egyes nézeteket, és meg­mutatjuk gyakran, hogyan tévednek még nagy tekintélyek is. Azt hisszük, hogy ezt eredményesen olyképpen tehetjük, hogy rámuta­tunk ellenfeleink gyengéire, és bebizonyítjuk, a tudományos tételnek szánt nagyon gyakori szofizmáik helytelenségét. Mi Hermészhez és az ő „Bölcsességé”-hez csatlakozunk - ennek egyetemes jellegében; ők - Arisztotelész-hez, azt képzelve, hogy az intuíció és a századok tapasztalatának ellenére, az Igazság kizáró­lagosan a nyugati világ birtoka. Innen a nézeteltérés. Amint Hermész mondja: „A Tudás nagyon különbözik az érzéki meg­ismeréstől; mert az érzéki megismerés olyan dolgokra vonatkozik, melyek őt felülmúlják, de a Tudás (gyi) az érzéki megisme­rés vége" - azaz a mi fizikai agyunk és intellektusunk csaló­dásának; így hangsúlyozza azt a különbséget, mely az érzékek és az elme (Manas) révén nehezen szerzett tudás, és Buddhi - a Szellemi isteni Lélek intuíciós mindentudása között van.


    Akármi is legyen a távoli jövőben ezen írások sorsa, reméljük, hogy az alábbi tényeket bebizonyítottuk:


    1. A Titkos Tanítás nem tanít ateizmust, kivéve a násztika szanszkrit kifejezés értelmében, ami bálványok elvetését jelenti, beleértve minden antropomorfikus (emberszabású) istent. Ebben az értelemben minden okkultista násztika.


    2. A Titkos Tanítás Logoszt vagy a világegyetem kollektív „Teremtőjét” fogadja el, Demiurgosz-t, abban az értelemben, ahogy az építészről, mint valamely építmény „teremtőjéről” beszélünk, pedig az építész soha nem érintett egyetlen követ sem, hanem a tervet készítette el, és az egész kézi munkát a kőművesekre bízta. Esetünkben a terv a világegyetem elgondolásából származik, de az építőmunkát intelligens hatalmak, és erők seregeire bízta. Azonban a Demiurgosz nem személyes Istenség - vagyis valamilyen nem-tökéletes, extra-kozmikus Isten -, hanem csak a Dhyán Chohánok és más erők aggregátuma.


    3. A Dhyán Chohanok jellegükben kettősek, mivel (a) az anyagban rejlő értelem nélküli nyers energiából, és (b) azt az energiát irányító és vezérlő értelmes lélekből, vagy kozmikus tudatosságból összetett lények. Ez utóbbi a Dhyán Chohani gondolat, ami az Egyetemes Elme gondolatképzését tükrözi vissza. Ez a Földön, a manvantarai periódusok alatt, fizikai megnyilvánulások végtelen sorát és erkölcsi hatásokat hoz létre, miközben az egész a karmának van alárendelve. Minthogy ez a folyamat nem mindig tökéletes, és akármennyi bizonyíték is szolgál arra, hogy a fátyol mögött vezérlő értelem van, mégis látszanak hibák és hézagok, és sokszor nyilvánvaló hibák jönnek létre, - ezért sem az együttes sereg (Demiurgosz), sem a működő hatalmak egyénileg, nem megfelelő alanyai bármilyen isteni tiszteletnek és imádatnak. Azonban valamennyi igényt tarthat az emberiség hálás tiszteletére, és az embernek mindig törekednie kellene az isteni ideák fejlődésének segítésére azáltal, hogy a legjobb képességei szerint a természet munkatársa legyen a ciklikus feladatban. Csupán az örökké megismerhetetlen Kárana, minden ok oknélküli okának kellene, hogy szentélye és oltára legyen szívünk szent és mindenkor járatlan földjén, - láthatatlanul, érzékelhetetlenül, melyet nem említünk, kivéve szellemi tudatunk „még halk hangjával”. Akik imádják, lelkük csendjében1 és megszentelt magányában kellene azt tenniük; szellemük legyen az egyetlen közvetítő köztük és az Egyetemes Szellem között, jó cselekedeteik az egyedüli papok, és bűnös szándékaik az egyetlen látható és tárgyias áldozatok, melyeket a Jelenlét-nek hoznak.


    4. Az anyag örök. Az anyag az egy végtelen egyetemes elme Upadhi-ja, vagyis fizikai alapja, hogy ideációit reá építse. Ezért állítják az ezotéria követői, hogy a természetben nincs szervetlen vagy holt anyag, és a tudomány által a kettő között tett megkülönböztetés épp olyan alaptalan, mint amilyen önkényes és értelmetlen. Azonban bármit is gondolna a tudomány - és miként azt tapasztalatból tudjuk, az egzakt tudomány szeszélyes hölgy - az okkultizmus másképpen tudja és tanítja, ahogyan azt időtlen idők óta tette, kezdve Manutól és Hermésztől, egészen Paracelsus, és utódaiig.


    Tehát a Háromszorosan Nagy Hermész így mondta: „Ó fiam, az anyag keletkezik; előbb már volt, mivel az anyag a keletkezés hordozója2. Keletkezés a meg-nem-teremtett és előrelátó Isten tevékenységi módja. Miután felruháztatott a keletkezés (létrehozás) csírájával, megszületett a tárgyias anyag, mert a teremtő erő az eseményi formáknak megfelelően alakítja azt. A meg nem fogant anyagnak nem volt alakja; az akkor jön létre amikor működésbe hozták.” (The Definitions of Asclepios, 134. o. „A Világ Szüze”)


    Vagy ahogyan Paracelsus bölcseletében olvashatjuk: „Minden az egy egyetemes teremtő törekvés eredménye. A természetben nincs semmi holt. Minden szerves és élő, és ebből következően az egész világ élő szervezetnek látszik”. (Franz Hartmann: Paracelsus)


    5. A világegyetem saját eszményi tervéből fejlődött ki, amely terv az örökkévalóságon át annak tudattalanjában volt fenntartva, amelyet a vedantisták Parabrahmannak neveznek. Ez gyakorlatilag azonos a legmagasabb nyugati bölcselettel. Platón „velünk született, örök és önmagában-létező ideái (idea innata)”, amelyeket most von Hartmann fejez ki. Herbert Spencer „megismerhetetlenje” halvány hasonlattal bír az okkultisták által hitt transzcendentális valósághoz. Az sokszor csupán „a jelenségek mögötti erő” puszta megszemélyesítésének tűnik, amely végtelen és örök energia, amelyből minden ered, míg a Philosophy of the Unconscious (A tudattalan filozófiája) írója (csak ebben a tekintetben) olyan közel került a nagy Misztérium megoldásához, amennyire halandó ember csak képes. Kevesen voltak, mind az ősrégi, mind a középkori bölcseletben, akik ehhez a témához közelíteni mertek volna, vagy még csak utalni is rá. Paracelsus feltételezően említi, és elgondolásait Dr. F. Hartmann kiváló módon szintetizálja Paracelcus című művében.


    A keleti alapgondolatot az összes keresztény kabbalisták jól megértették. Az aktív erő, „a nagy lélegzet örök mozgása”, minden új periódus hajnalán csak felébreszti a Kozmoszt a két ellentétes erővel,1 ezáltal előidézve, hogy az a káprázat szintjén tárgyiasuljon. Más szavakkal, az a kettős mozgás továbbítja a Kozmoszt az örök eszményi szintjéről, a véges megnyilvánulásba, vagyis a noumenális szintről a fenomenális (jelenségi) szintre. Minden, ami van, volt és lesz, örökké VAN, még a számtalan formákban is, amelyek csupán tárgyi formájukban végesek és mulandók, de nem az eszményi formájukban. Ideákként léteztek az örökkévalóságban,2 és amikor elmúlnak, tükröződésekként fognak létezni. Sem az ember, sem bármilyen állat, növény vagy kő nem volt valaha is „teremtve”, hanem ezen a mi szintünkön „keletkezni” kezdett, vagyis a jelen anyagiságába tárgyiasulni, vagy másképpen fogalmazva, a legszublimáltabb és érzéken felüli lényegből legdurvább megjelenéséig belülről kifelé terjedni. Ezért a mi emberi formáink már mint asztrál vagy éteri prototípusok léteztek az örökkévalóságban. A Szellemi Lények vagy Istenek, akiknek feladata volt, hogy azokat a tárgyias létbe és a földi életbe hozzák, ezen minták szerint, a saját esszenciájukból fejlesztették ki a jövő Egók protoplazmikus formáit. Azután, amikor ez az emberi upádhi, vagyis alapminta elkészült, a természetes földi erők kezdtek ezeken a felette érzékeny formákon dolgozni, amelyek a sajátjukon kívül ezen égitest minden múlt növényi és jövőbeni állati formák elemeit tartalmazták. Ezért az ember külső burka, mielőtt az emberi alkatot magára öltötte, áthaladt minden növényi és állati testformán. Mivel ezt bőven tárgyaljuk a II. kötetben, s ott meg is magyarázzuk, szükségtelen itt többet mondanunk róla.


    Paracelsus hermetikus-kabbalisztikus filozófiája szerint, Yliaster - a most született Protyl őse,

    melyet Crookes vezetett be a kémiába - vagyis az elsődleges protomateria, fejlesztette ki a Kozmoszt önmagából.


    „Mikor a teremtés megtörtént, az Yliaster megosztódott... meg­olvadt és feloldódott, önmagá-

    ból fejlesztvén az Ideos-t vagyis a Káoszt; ennek neve: Mysterium Magnum, Iliados, Limbus Major vagy elsődleges anyag. Ez a legelső lényeg monisztikus természetű, és nemcsak mint vitális tevékenység, - tehát mint szellemi erő, mint láthatatlan érthetetlen és leírhatatlan erő nyilvánul meg, de mint vitális anyag is, s ebből áll az élő lények anyaga. Ebben, a legelső anyagból álló Ideos-ban, vagyis proto-hyle-ban - amely minden teremtett dolog egyedüli anyaméhe - benne van minden dolog állaga. Ez a Káosz. . . ebből jött létre a Makrokozmosz és később, a Mysteria Specialia-ba3 való fejlődés és szétosztás útján, minden élő lény. Minden dolog és minden elemi állag in potentia volt benne, de nem in actu.”


    Ezért igen helyesen jegyzi meg a fordító Dr. F. Hartmann: „úgy látszik Paracelsus három évszázaddal megelőzte az anyag potenciájáról szóló modern felfedezést.” (42 o.)


    Ez a Magnus Limbus, vagy Paracelsus Yliaster-je tehát nem más, mint a mi régi ismerősünk: az „Atya-Anya”, belül, a térben (l. a második stb. stanzát) való megjelenése előtt. Ez a Kozmosz egyetemes anyaméhe, melyet Aditi-Prakriti, a Szellemi és a fizikai természet személyesít meg, a Makro- és Mikrokozmosz, (vagyis a világegyetem és a mi gömbünk1 kettős természetében. Paracelsus művében az alábbi magyarázatot találjuk:


    A Magnus Limbus a melegágy, amelyből minden teremtmény kinőtt ugyanolyan értelemben, amint a fa kis magból nő ki. A különbség csak az, hogy a Nagy Limbus az Igétől* ered, a kis Limbus (a földi mag, vagy sperma), ellenben a földtől. A nagy Limbus a mag, belőle eredtek az összes lények, és a kis Limbus minden végleges lény, mely újra alkotja formáját, és őt ma­gát a „nagy" hozta létre. A kis Limbusban megvannak a nagynak összes tulajdonságai abban az értelemben, amelyben a fiú szervezete hasonló az apjáé­hoz. (L. a Magyarázatot II. Könyv III. szakasz) Amikor Yliaster feloldódott, Ares, az osztó, a szétkülönböztető és individuáló erő (Fohat, egy másik régi ismerősünk). . . cselekedni kezdett. Minden szaporodás különválás eredménye­ként jött létre. Az Ideos-ból jöttek létre a Tűz, Víz, Levegő és a Föld elemei; születésük azonban nem anyagi módon történt, sem egyszerű különválással, hanem szellemi és dinamikus módon, (nem is bonyolult összetételek útján, p. o. a mechanikai keverék a kémiai vegyülettel szemben) úgy jöttek létre, ahogyan tűz jöhet ki a kovából, vagy fa a magból, noha eredetileg a kovában nincs tűz, sem a magban fa. A Szellem él, és az Élet a Szellem, és Élet és Szellem (Prakriti Purusha) (?) hoz létre minden dolgot, de lényegük­ben ők egy, nem kettő. . . Minden elemnek is megvan a maga saját Yliaster-je, mert az anyag bármely formájában való tevékenysége csak ugyanannak a forrásnak egy-egy kifolyása. De amint a magból nőnek a gyökerek s a hajszál­gyökerei, ezután a szár, az ágai és levelei és végül a virágok és magvak, úgy született minden lény az elemekből, és ezért elemi anyagokból áll, amelyekből a szülők jellegzetes tulajdonságaival ellátott, más formák erednek. (A fordító megjegyzi, hogy „ez a 300 évvel ezelőtt hirdetett tanítás azonos azzal, amely a modern gondolatvilágban forradalmat okozott, miután Darwin új alakba öntötte és kidolgozta.” Még jobban kidolgozta Kapila a Sankhya filozófiában.)** Az elemek, mint az összes teremtmények szülői, láthatatlan, szellemi természetűek, és lelkük van.2 Ők valamennyien a „Mysterium Magnum”-tól erednek. (Philosophia ad Athenienses.)


    Vessük össze ezt a Visnhu Purâná-val:


    Pradhâna-tól (ősállag), melyen a Kshetrajna (megtestesült Szellem?) uralkodik, indul ki ezeknek a tulajdonságoknak fejlődése. . . A nagy Princípium­tól, Mahat-tól (Egyetemes Intellektus vagy elme). . . indul ki ezeknek a finom elemeknek az eredete és ezektől erednek az érzékszervek. . . (I. könyv. II.)***


    Így kimutathatjuk, hogy a régi időkben a természet vala­mennyi alapigazsága egyetemes volt, és hogy a szellemről, az anyagról és a világegyetemről, azaz: az Istenről, az állagról és az emberről való alapgondolatok azonosak voltak. Ha a Földön, India és Egyiptom szentírásaiban található, két legrégibb vallás-filozófiáját tekintjük t. i. a hinduizmust és a hermetizmust, akkor könnyen felismerjük a kettő azonosságát.


    Ez nyilvánvaló annak, aki az imént említett „Hermetikus Töredékeket” (Hermetic Fragments) olvassa, dr. Anna Kingsford, elhunyt és gyászolt barátnőnk, utolsó fordításában és átültetésében. A fordító intuíciótól vezetve, megragadta a gyenge helyeket, és iparkodott ezeket magyarázatokkal és széljegyzetekkel javítani; e töredékek ugyanis görög és keresztény felekezetekbe tartozók kezén mentek át, ezek elferdítették és elcsavarták értelmüket. A fordító így szól:


    „Teljesen hermetikus gondolat az, hogy a látható világot, „dolgozó istenek”, vagyis Titánok - a Legfőbb Isten1 közvetítői, - teremtették meg; ez a gondolat minden vallásrendszerben felismerhető, és megegyezik a modern tudományos kutatással (?), amely mindenütt a természeti erőkön keresztül működő Isteni Erőre mutat rá”.


    Hermes mondja:*


    „Az az Egyetemes Lény, amely mindent magában foglal, és amely minden, mozgásba hozta a Lelket és a Világot, mindazt, amit a természet magába foglal. Az egyetemes élet nagyon változatos egységében, az eltérések (variations) által megkülönböztethető számtalan egyed mégis olyanképpen van egyesítve, hogy az egész egy, és hogy minden az Egységből ered”. (Asclepios I. Rész.)**


    „Isten nem elme, hanem az oka annak, hogy az elme van; ő nem szellem, hanem az oka annak, hogy a Szellem van; nem világosság, hanem az oka annak, hogy a Világosság van”. (Divine Pymander IX. Könyv, 64.)


    Ez világosan mutatja, hogy az „Isteni Pymander”-t, bár­mennyire is eltorzította egyes helyeken a keresztény „simítás”, mégis csak filozófus írta, viszont az úgynevezett „Hermetikus Töredékek” legtöbbje pogány szektáriánusok műve, akik egy antropomorfikus legfőbb Lény felé hajlanak. Mégis mindkettő az ezoterikus filozófia és a hindu Purâna-k visszhangja.


    Vessünk össze két fohászt. Az egyik a hermetikus „Legfőbb Minden”-hez, a másik a későbbi árják „Legfőbb Minden”-éhez szól. A Suidas-tól idézett (Mrs Kingsford: „The Virgin of the World” 153. o.) Hermetikus Töredék a következő:


    „Hozzád fohászkodom Ég, Te a nagy Isten szent műve; Hozzád fohászkodom, Atya Hangja, mely a kezdetben elhangoztál, mikor az egész világ alkotódott; Hozzád fohászkodom az Ige által, a mindeneket fenntartó Atya egyetlen Fia által: légy kegyes, légy kegyes.”


    Ezt a fohászt a következő előzi meg:


    „Így az Eszményi Világosság az Eszményi Világosság előtt volt, és az Értelem ragyogó Értelme mindig volt és az ő egysége nem volt egyéb, a Világegyetemet beburkoló Szellem. Rajta kívül sem Isten, sem Angyalok, sem egyéb lényegek nem léteznek, mert Ő2 mindennek Ura és a hatalom és a Világosság és minden Tőle függ, és Benne van stb”. (Fragments of the writings of Hermes to Ammon.)


    Ugyanezt a Trismegistos-t azonban ezzel ellentétben így szólaltatják meg:


    „Istenről nem lehet beszélni. Mert a testi nem tudja kifejezni a test nélkül valót. . . Aminek nincs teste, sem megjelenése, sem formája, sem anyaga, azt az érzék felfogni nem tudja. Értem, Tatios, értem, amit meghatározni nem lehet, az az Isten”. (Physical Eclogues, Florilegium of Stobaeus.)*


    A két rész közti ellenmondás nyilvánvaló. Ez mutatja, hogy (a) Hermes általános nom-de plume (írói álnév) volt, melyet minden­féle irányhoz tartozó misztikus nemzedékek sorra használtak, és (b) hogy gondosan kell megítélnünk egy-egy Töredéket, nehogy azt csak azért fogadjuk el ezoterikus tanításnak, mert tagadhatatlanul régi. Most pedig vessük össze ezt a fohászt, egy a hindu szent­írásokban előforduló hasonlóval, - mely kétségtelenül épp olyan régi, hacsak nem még régibb keletű. Itt Parâsara, az árja „Hermes”, tanítja Maitreya-t, a hindu Aszklepiosz-t, és a hármas személyű Vishnu-hoz fohászkodik:


    „Dicsőség a változatlan, szent, örök, legfőbb Vishnu-nak, az egy egye­temes természetűnek, a mindeneknél hatalmasabbnak; dicsőség neki, aki Hiranyagarbha, Hari és Sankara (Brahmâ, Vishnu és Siva), a világnak terem­tője, fenntartója és pusztítója; dicsőség Vasudeva-nak, a felszabadítónak (imádói felszabadítójának); neki, akinek lényege egyféle és sokféle; aki szubtilis és testi, osztatlan és szétosztott; dicsőség Vishnu-nak, a végső felszabadulás okának, a világ teremtése, létezése és a világvége okának; aki a világ gyökere, és aki maga a világ”. (Vishnu Purâna I. II. könyv.)**


    Ez nagyszerű fohász; mély filozófiai jelentést rejt magában. De a nagy tömeg szemében épp annyira emberi alakba öltöztetett Lényre utal, mint az első fohász. Tisztelnünk kell az érzést, mely mind a kettőt sugalta, de azt találjuk, hogy teljes ellenkezésben van benső jelentésével, sőt még azzal a jelentéssel is, amit ugyan­abban a hermetikus értekezésben találunk:


    Trismegistos: „A Valóság nincs a földön, ó fiam és nem is lehet rajta. . . Semmi sem való ezen a földön, itt csak látszatok vannak. . . Ő (az ember), ó fiam, mint ember, nem valódi. A valódi csupán önmagában létezik és megmarad annak, ami. . . Az ember mulandó, épp ezért nem valódi, ő csak látszat és a látszat a nagy káprázat”.

    Tatios: „Akkor tehát az égi testek sem valódiak, ó atyám, mert hiszen ők is változnak?”

    Trismegistos: „Ami alá van rendelve a születésnek és a változásnak, az nem valódi. . . Van bennük bizonyos valótlanság, mert hiszen ők is változnak. . .”

    Tatios: „És mi tehát a legelső Valóság?”

    Trismegistos: „Az, ami egy és egyedül van, ó Tatios; Az, ami nem anyagból való, sem testben nincs. Aminek sem színe, sem alakja nincs, ami nem változik, sem át nem alakul, hanem mindig van.”


    Ez teljesen megegyezik a vedantai tanítással. Az alapgondolat okkult, és sok olyan részlet van a Hermetikus Töredékek-ben, ami teljes egészében a Titkos Tanításba tartozik.


    Ez azt tanítja, hogy az egész világegyetemet értelmes és félig-értelmes erők és energiák kormányozzák, amint ezt már elejétől fogva mondtuk. A keresztény teológia megengedi az ezekben való hitet, sőt kényszerít is arra, de önkényesen szét­választván őket „Angyalok”-nak és „Ördögök”-nek hívja. A tu­domány tagadja az ilyen lények létezését, és még magát a gon­dolatot is nevetségesnek tartja. A spiritiszták a Holtak Szellemei­ben hisznek, és ezeken kívül minden más fajtába vagy osztályba tartozó láthatatlan lényt tagadnak Csak az okkultisták és kabba­listák értelmezik ésszerűen a régi hagyományokat, amelyek most egyrészt dogmatikus hitben, másrészt dogmatikus tagadásokban érték el tetőpontjukat. Mert a hit is, a hitetlenség is, csak egy kis darabkát fognak fel a szellemi és fizikai megnyilvánulások végtelen láthatá­rából. Így mindegyiknek igaza van a saját szempontjából, és mindkettő téved, ha hiszi, hogy saját szűk korlátaiban átfoghatja az egészet, mert - ezt soha sem teheti. Ebben a tekintetben a tudomány, a teológia, de még a spiritizmus is alig tanúsít több bölcsességet, mint a struccmadár, amely lába mellé dugja fejét a homokba, és biztosra veszi, hogy az, amit ő nem lát, és ami ostoba fejétől elfoglalt kicsi területén kívül esik, az nem létezik.


    Mivel az említett hermetikus könyvek, jobban mondva, Her­metikus Töredékek, az egyetlen e tárgyra vonatkozó munkák, ame­lyekhez a nyugati „civilizált” népek be-nem-avatottja hozzáférhet, azért állítjuk mellé a jelen esetben az ezoterikus filozófia tanításait. Felesleges volna, ha e célból bármely más műből idéznénk, mert a közönség nem ismeri az arab nyelvre fordított, és néhány be­avatott Sufi által őrzött, kaldeai munkákat. Tehát összehasonlítás végett Dr. A. Kingsford, a Teozófiai Társulat tagjának, nemrégiben ösz­szegyűjtött és jegyzetekkel ellátott „Definitions of Asklepios” c. munkájához kell fordulnunk, egyes adatai feltűnően egyeznek a keleti ezoterikus tanítással. Noha több helyen viseli magán a későbbi keresztény kéz erős nyomát, égészében véve a geniuszok1 és istenek jellegzetességei mégis megfelelnek a keleti tanításnak; vannak azonban más, a mi tanításunktól teljesen eltérő részletek is. Íme néhány: -


    KIVONAT egy eddig titkos MAGÁN KOMMENTÁR2-ból:


    (XVII.) »A Maha-Manvantara (a minden Brahmâ korszakra következő MAHA-PRALAYA után) első virradásában Kezdődő Léte­zés: TUDATOS SZELLEMI MINŐSÉG. Ez a megnyilvánult VILÁ­GOK-ban (naprendszerek), OBJEKTÍV SZUBJEKTIVITÁSÁ-ban olyan, mint a révületbe ejtett látnok szeme előtt Isteni Leheletből szőtt finom szövedék. Mikor a LAYA-ból3 előjön, kiterjeszkedik a vég­telenségen át, mint színtelen spirituális fluidum; a HETEDIK síkon van, és a mi bolygó-világunkban4 a HETEDIK ÁLLAPOTÁ-ban.«


    (XVIII.) »Ez, a MI szellemi látásunk számára állag. Az embe­rek ÉBER ÁLLAPOTUKBAN nem nevezhetik így; ezért nevezték el tudatlanságukban »Isten-Szellem«-nek.«


    (XIX.) »Mindenütt van és alkotja az első UPADHI-t (alapot), amelyen a mi Világunk (a naprendszer) felépült. E naprendszeren kívül szűzies tisztaságában csak a (naprendszerek vagy) Világegyetem Csillagai között található, t. i. a már kialakult, vagy kialakuló vilá­gok között; a LAYA-ban lévők ezalatt kebelében pihennek. Mivel állaga más, mint a földön ismert állag, a föld lakói ÁTLÁTNAK RAJTA, s érzékcsalódásukban és tudatlanságukban azt hiszik, hogy ez üres tér. Nincs egy ujjnyi (ANGULA) üres Tér az egész Határtalan (Világegyetemben).«


    (XX.) »Az Anyag vagy Állag a mi Világunkban hétszeres, rajta kívül is az. Továbbá minden állapota vagy princípiuma hét sűrűségi fokra oszlik. SURYA (a Nap), látható visszatükrözésében elénk tárja a hetedik állapotnak első vagy legalsó állapotát. Ez a hetedik, az Egyetemes JELENLÉT legmagasabb állapota, a leges-legtisztább, a soha meg-nem-nyilvánult SAT-nak (Létezés) első megnyilvánult Lélegzete. Valamennyi központi fizikai vagy tárgyias Nap, állagát illetőleg, a LÉLEGZET első Princípiumának a legalsó állapota. Egyi­kük sem egyéb, mint eredetijének (Primaries) VISSZAVERŐDÉSE. Az eredetik mindenki tekintete elől rejtettek, a Dhyan Chohan-okat kivéve. Utóbbiak testi állaga az Anya állag hetedik Princípiumának ötö­dik osztályába tartozik, és ezért négy fokkal magasabb, mint a Nap vissza­verődött állaga. Amint hét Dhâtu (az ember testében lévő főállag) van, éppúgy hét erő is van az emberben és az egész természetben.


    (XXI.) »Az elrejtett (Nap) igazi átlaga az Anya állag magja.1 Ez Szíve és anyaméhe minden élő és létező erőnek a mi naprendszerünkben. Ez a Mag, belőle indulnak ki és áradnak ciklikus utazásaikra az összes erők, amelyek tevékenységre indítják az atomo­kat, hogy kötelességüket elvégezzék, és ez a gyújtópont is, amelyben újra találkoznak HETEDIK LÉNYEGÜK-ben minden tizenegyedik esztendőben. Azt, aki azt mondja neked, hogy látta a napot, nevesd ki,2 mintha azt mondta volna, hogy a Nap mindennapos útján való­ban tovább halad.«


    (XXIII.) »A Napról, hétszeres természete miatt úgy beszéltek a régiek, mint olyan valakiről, akit hét ló húz; ezek megfelelnek a Védák versmértékének. Vagy pedig, noha azonosították a körében lévő HÉT »Gaina«-val (lények osztályai), ő mégis különbözik tőlük;3 amint valóban így is van. Továbbá azt is mondták, hogy HÉT SUGARA van, s valóban ennyi is van...


    (XXV.) »A Napban lévő Hét Lény: a Hét Szent, magától született az Anya állag anyaméhében rejlő erőből. Ők küldik ki a suga­raknak nevezett Hét Fő Erőt; ezek a Pralaya kezdetén hét új napba fognak összpontosulni a kővetkező Manvantara számára. Azt az energiát, amelytől ezek minden Napban tudatos létezésre ébrednek, egyesek Vishnu-nak (1. az alábbi jegyzetet) nevezik, amely az ABSZOLÚTSÁG a Lélegzete.


    Mi az Egy megnyilvánult életnek nevezzük, s ez az Abszolút visszatükröződése. . .


    (XXVI.) »Ez utóbbit soha néven nevezni vagy szóbahozni nem szabad, NEHOGY SZELLEMI ENERGIÁINK FELÉJE TÖREKVŐ RÉSZÉT ELVEGYE, AMELYEK AZ Ő állapotára áhítoznak, éppúgy, amint kozmikusan az egész fizikai világegyetem az Ő megnyilatkozott központja felé törekszik.


    (XXVII.) »Az előbbi - a kezdeti finom szövedék teremtő, vagy formáló célokra. Lét - ezen állapotában nevezhető Egy ÉLET-nek is, amint már nagyaráztuk. Hét állapotban nyilvánul meg; ezek, hét­szeres alosztályaikkal: a szent könyvekben említett NEGYVEN­KILENC TŰZ4 . . .«

    (XXIX.) »Az első az . . . „Anya” (prima MATERIA). Elsődleges hét állapotába szétkülönülve ciklikusan lefelé halad; mikor1 az UTOLSÓ princípiumában DURVA ANYAGGÁ szilárdult, maga körül forog, és az utolsónak hetedik kiáradásával élteti az első és legalsó elemet (a saját farkába harapó Kígyó). Az „Anya” utolsó princípiumának hetedik kiáradása hierarchikus vagy létezési sorrendben a következő:



    (b) A növényben az a vitális és értelmes Erő, amely a magot élteti és ezt fűszállá vagy gyökérré és palántává fejleszti. Ő a csíra; UPADHI-ja lesz, ama dolog hét principiumának, melyben lakik és növeszti őket a dolog növésével és fejlődésével arányban.


    (c) Minden állatban ugyanezt teszi. Ő az állat életprincípiuma és éltető ereje; ösztöne és tulajdonságai; jellegzetességei és különleges sajátosságai. . .


    (d) Az embernek ő adja mindazt, amit a többi a természetben megnyilvánult egységeknek ad, de azonkívül fejleszti benne mind a NEGYVENKILENC TÜZÉ-nek a visszatükröződését is. Az ember hét princípiu­mának mindegyike teljesen örökli a »nagy Anya« hét princípiumát, és részt vesz bennük. Az „Anya” első princípiumának lehelete az ember szelleme (átman), második princípiuma BUDDHl (lélek). Mi tévesen a hete­diknek hívjuk. A harmadik adja az embernek (a) az agy-anyagot a fizikai síkon és (b) az ELMÉ-t (ez az emberi lélek, H. P. B.), - amely az agyat az ember szervezeti adottságai szerint irányítja.


    (e) Ő a kozmikus és földi elemekben a vezető erő. A Tűzben lakik, mely szunnyadó létezéséből a tevékeny létezésbe ment át, mert a * * * princípium mind a hét alosztálya a földi tűzben lakik. Ő forog a szellőben, zúg a viharban, és ő hozza mozgásba a levegőt, amely elem szintén részesedik az ő egyik princípiumában. Ciklikusan haladva, szabályozza a víz mozgását, vonzza és taszítja a hullámokat2 határozott törvények szerint, amelyeknek éltető lelke az ő hetedik princípiuma.


    (f) Négy magasabb princípiuma magában rejti a csírát, amely a Kozmikus Istenekké fejlődik; három alsó princípiuma az Elemek (Elementálok) életét szüli.


    (g) A mi Naprendszerünkben az Egy Létezés: az Ég és a Föld, a gyökér és a virág, a tett és a gondolat. Benne van a Napban, és éppúgy jelen van a szentjános-bogárban is. Egyetlen atom sem kerülheti ki. Bölcsen nevezték ezért a régi Bölcsek a Természetben megnyilvánult Istennek. . .«


    Talán érdekes lesz ezzel kapcsolatban figyelmeztetnünk az olvasót arra, amit Subba Row misztikus meghatározásban az erőkről mondott. Lásd „Five Years of Theosophy” 110, 111. oldalon a „The Twelve Signs of the Zodiac”. c. cikkében, Ő azt mondja:


    Kanyâ (az állatöv hatodik jegyre, vagy Virgo), Szüzet jelent és a Sakti-t, vagy a Mahamaya-t ábrázolja. A jegy. . . a hatodik Rasi, vagy osztály, és jelzi, hogy hat ősi erő van a természetben (ezeket a hetedik egyesíti). . .”


    Ezek a Sakti-k így következnek:


    (1) PARÂSAKTI. Szószerint a nagy, vagy a Legfőbb Erő vagy hatalom. A világosság és a hő erőit jelenti, és magában foglalja őket.


    (2) DZSNANASAKTI. . . Az intellektus, az igazi bölcsesség, vagy tudás ereje. Megnyilvánulása kettős.

    I. Íme, néhány megnyilvánulása, ha anyagi feltételek befolyásának, vagy korlátozásának van alávetve. (a) Az elme ereje érzeteink tolmácsolására. (b) Ereje, hogy a múltba tartozó gondolatait felidézze, (emlékezet) és a jövőre reményeket tápláljon. (c) Ereje, mely abban nyilvánul, amit a modern pszicho­lógusok „az eszmetársítás törvényé”-nek hívnak, s mely állandó kapcsolatokat alkot az érzetek különféle csoportjai és az érzetek lehetőségei között, ami egy kívülálló tárgy fogalmát, vagy gondolatát szüli. (d) Ereje, hogy az emlékezet titokzatos kapcsával a mi gondolatainkat összefűzze egymással és így megteremtse az én, vagy az egyéniség tudatát.

    II. Íme, néhány megnyilvánulása, ha az anyag béklyóiból felszabadult: (a) Tisztánlátás (clairvoyance). (b) Pszichometria.


    (3) ITCHASAKTI Az akaraterő. A legközönségesebb megnyilvánulása bizonyos ideg-áramok létrehozásában jelentkezik, ezek mozgásba hozzák azokat az izmokat, amelyek a kívánt cél elérésére szükségesek.


    (4) KRIYÂSAKTI. A gondolat titokzatos ereje, mely saját, benne rejlő erejével külső, észlelhető jelenségekben megnyilvánult eredményeket tud létesíteni. A régiek azt tartották, hogy minden gondolat külsőleg megnyilatkozik, ha a gondolkozó figyelme erősen összpontosul rá. Hasonlóképpen az erős akarást a kívánt eredmény fogja követni.


    A jógi rendszerint Itchasakti-val és Kriyasakti-val hozza létre csodáit.


    (5) KUNDALINI SAKTI. A hatalom, vagy Erő, mely görbe* vonalú ösvényen mozog. Ez az Egyetemes Élet Princípium, mely mindenütt megnyilvánul a természetben. Ez az erő magában foglalja a vonzás és taszítás két nagy erejét. A villamosság és a mágnesség nem egyebek, mint megnyilvánulásai. Ez az az erő, mely létrehozza „a benső viszonyok külső viszonyokhoz való állandó alkalmazkodását”, ami Herbert Spencer szerint, az élet-lényeg, és ez „a külső viszonyok benső viszonyokhoz való az az állandó alkalmazkodása”, ami a lélekvándorlás punar jan-man (újra­születés) alapja a régi hindu filozófusok tanításaiban. A jóginak teljesen hatalmába kell kerítenie ezt az erőt, mielőtt a Moksham-ot elérné. . .


    (6) MÂNTRIKA SAKTI A betűk, a beszéd, vagy a zene ereje. A Mantra Sastra** ennek az erőnek valamennyi megnyilvánulását tárgyalja... A zené­nek hatása egyik közönséges megnyilvánulása. A kimondhatatlan*** név ereje ennek a Saktinak a koronája.


    A mai tudomány az említett erők közül az elsőt, a másodikat és az ötödiket is csak részben kutatta, de nem tud semmit a többi erőről. A hat erőt egységükben képviseli a „Daiviprakriti” (a hetedik, a LOGOSZ vilá­gossága).


    Mindezt azért idéztük, hogy e tárgyról az igazi hindu gondolatokat mutas­suk be. Ezek egészen ezoterikusak, noha még tizedrészét sem teszik annak, amit még mondani lehetne. Először is a hat említett erő, hat neve a Dhyan Chohan-ok hat Hierarchiájának neve; őket egybe fogja Eredetijük (Primary), a hetedik, akik a Kozmikus Ter­mészet vagy a misztikus értelemben vett „Anya” ötödik Princípiumát személyesítik meg. A jógi erőknek puszta felsorolása maga tíz kötetre terjedne. Minden ilyen Erőnek az élén élő, öntudatos lény van, és az erő ezen lény kisugárzása.


    De vessük csak össze az éppen idézett magyarázattal a „háromszor nagy” Hermes szavait:


    A Nap Élet-teremtése éppolyan állandó, mint a Nap fénye; semmi sem szünteti meg, semmi sem korlátozza. Körülötte, akárcsak mellékbolygók egy-egy serege, ott vannak a géniuszok számtalan kórusai. Ezek a Halhatatlanok szomszédságában laknak, és onnan őrködnek az emberi dolgokon. Az istenek (a Karma) akaratát teljesítik szélvészek, viharok, tűzvészek és föld­rengések, valamint éhínségek és háborúk segítségével, az istentelenség meg­büntetésére1... A Nap tart fenn és táplál minden teremtményt, valamint az Eszményi Világ, mely körülveszi az érzékelhető világot s megtölti ezt a formák sokaságával és gazdag változatosságával: a Nap is fényébe zár mindent, és mindenütt a teremtések születését és fejlődését hajtja végre... Az ő parancsának engedelmeskedik a Geniusz-kórus vagy inkább kórusok, mert sok és különféle ily kórus van, s számuk megfelel a csillagok számának. Minden csillagnak megvannak a maga geniuszai, ezek jók és rosszak, termé­szetük szerint, vagy talán inkább működésük szerint, mert a működés a geniuszok lényege... Ezek a Geniuszok mind világi dolgokat vezetnek2, ők rendítik meg és döntik meg az államok és egyének szervezetét; ők nyomják hasonlóságukat Lelkünkre, ők vannak jelen idegeinkben, velőnkben, ereinkben, vénáinkban és főképpen agy-állományunkban... Abban a pillanatban, mikor mindegyikünk életét és létét kapja, azok a geniuszok (Elementálok) vesznek gondviselésükbe, akik a születéseken őrködnek3, és akik az asztrális hatal­mak (emberfeletti asztrális Szellemek) alárendeltjei. Folytonosan változnak, nem mindig egyformán, hanem körben4 mozogva. A testtel áthatják a Lélek két részét, hogy mindegyikük rányomja tulajdon energiájának bélyegét. De a Lélek értelmes része nincs alávetve a geniuszoknak, ez (az) Isten5 befogadására van rendelve, aki egy ragyogó sugárral világosítja fel. Csak kevés ilyen felvilágosult van, és ezektől tartózkodnak a geniuszok; mert sem geniusznak, sem Istennek nincs hatalma, hacsak egyetlen Isteni sugár6 van is jelen. A többi ember lelkét és testét geniuszok vezetik, akik ragasz­kodnak az emberekhez, és működésüket befolyásolják. . . A geniuszok tehát őrködnek a világi dolgokon, és testünk nekik szolgál eszközül. . .” *


    Mindez, néhány szektás tételt kivéve, elénk tárja azt, ami még körülbelül egy századdal ezelőtt általános közös hit volt minden népnél. Nagy körvonalaiban és vonásaiban még most is meg­őrizte eredeti szellemét mind a pogányoknál, mind a keresztények­nél, egy maroknyi materialistát és a tudomány embereit kivéve.


    Hermes geniuszait és „Isteneit”, akár a „sötétség hatalmai”-nak és „angyalok”-nak nevezzük, mint a görög és latin egyházakban, akár „holtak szellemei”-nek, mint a spiritizmus­ban, akár pedig Bhoot és Deva, Shaitan, vagy Dzsin névvel illetik őket, amint ezt Indiában és a mohamedán országokban még mindig teszik, ők valamennyien egy és ugyanaz a dolog - KÁPRÁZAT. Ezt azonban nem szabad úgy félreérteni és kiforgatni, amint a nyugati iskolák az utóbbi időkben a vedantisták magasztos filózó­fiai tanítását értelméből kiforgatták.


    Minden, ami van, a FELTÉTLEN-ből árad ki, amely már csak ezért a tulajdonságáért is az egy és egyetlen valóság, - ennél­fogva mindennek, ami e Feltétlenen, a teremtő és okozó elemen kívül van, tagadhatatlanul káprázatnak kell lennie. Ez azonban csak a tisztán metafizikai szempontból van így. A magát épeszű­nek tartó és környezetétől annak tartott ember, elmebeteg testvé­rének látomásait csalódásnak nevezi, hallucinációknak, melyek az áldozatukat vagy boldoggá vagy nagyon boldogtalanná teszik. Van-e azonban olyan őrült, akinek megbomlott eszében saját káprázatai átmenetileg nem éppolyan tények és valóságok, mint azok a dolgok, melyeket orvosa és ápolója lát? Ebben a világegyetem­ben minden relatív, minden káprázat. De akármilyen síknak tapasztalata valóság, annak az érzékelő lénynek, akinek tudata azon a síkon van; noha az említett tapasztalat, tisztán metafizikai szempontból, úgy fogható fel, aminek nincs tárgyias valósága. De az ezoterikus tanításnak nem a metafizikusok, hanem fizikusok és materialisták ellen kell küzdenie, és ezek számára az élet­erőnek, a fénynek, a hangnak, a villamosságnak, de még a mágnesség érzékelhető (objektív) vonzóerejének sincsen tárgyias létezése, hanem ezekről azt mondják, hogy csak mint „mozgás­módok" és mint „anyagi érzetek és állapotok” léteznek.


    Sem az okkultisták általában, sem a teozófusok nem azért vetik el a modern tudósok nézeteit és elméleteit, mert ezek a nézetek ellentétbe helyezkednek a teozófiával; ezt csak tévesen hiszik egyesek. Társulatunk első szabálya: Cézárnak megadni azt, ami a Cézáré. A teozófusok ezért mindenkinél jobban elismerik a tudomány valódi értékét. Ha azonban a tudomány főpapjai az öntudatot az agy szürke anyagának egy váladékává oldják fel, és minden egyebet a természetben a mozgás egy módjával magyaráz­nak, akkor óvást emelünk a tanítás ellen, mivel nem filozófikus, saját magának ellenmondó és tudományos szempontból egyszerűen képtelenség, sőt ebből a szempontból még inkább az, mint az ezoterikus tudás okkult szempontjából.


    A gúnyolt kabbalisták asztrális fénye valóban különös és furcsa titkokat rejt annak, aki bele láthat, és a titkok ott vannak elrejtve, szüntelenül háborgó hullámaiban a materialisták és gúnyolodók egész serege ellenére is.1 Ezek a titkok még sok más rejtéllyel együtt, a mi korunk materialistái számára nem létezők maradnak, amint Amerika egy nem létező rege volt az európaiak számára a középkor elején. Pedig skandinávok és norvégek tény­leg eljutottak ebbe a nagyon régi „Új Világba”, és le is telepedtek néhány századdal a felfedezése előtt. De amint egy Columbus született, hogy újra felfedezze, és hogy kényszerítse az Ó-Világot, hogy ellenlábas országokban higgyen, így fognak születni tudósok is, akik fel fogják fedezni azokat a csodákat, melyeket az okkul­tisták az éter régióiba helyeznek, változatos és sokféle formájú lakóival és tudatos lényeivel együtt. Ekkor, akarva nem akarva, a tudománynak el kell majd fogadnia a régi „babonát”, ami már néhányszor megtörtént. Ha majd kényszerűségből elfogadta, nagyon valószínű, hogy tudós professzorai - a múlt tapasztalataiból ítélünk - elfogadják a dolgot, és más nevet adnak majd neki, amint ezt a MESMERIZMUS és Magnetizmus esetében tették, melyet most hipnotizmusra kereszteltek át. Az új megnevezés választása viszont függni fog a „mozgásmódok”-tól; ez az új elnevezés helyettesíti Moleschott régebbi meghatározását: „automatikus fizikai folyamatok a (tudományos) agy idegszálaiban”; függni fog valószínűen az elnevező professzor utolsó ebédjétől is, mert az új hylo-idealisztikus rendszer alapítója szerint: „az agyműködés általában véve azonos a chylus képzéssel”.1 Ha tehát az ember elhinné ezt a dőre feltevést, az ősrégi dolog új neve az elnevező mája ihletétől függne, és ezek az igazságok csak akkor válhatná­nak esetleg tudományossá!


    Az IGAZSÁG-nak, bármennyire utálja is a rendszerint vak többség - mindig voltak érte meghalni is kész védői, és bizonyára nem az okkultisták fogják ellenezni, ha a tudomány bármilyen új néven is elfogadja. De sok okkult igazság kinn reked, míg csak a tudósok kénytelenek nem lesznek figyelembe venni és elfogadni azokat, amint ez a spiritizmus jelenségeivel és más pszichikai meg­nyilvánulással történt, amelyeket volt rágalmazói végül mégis elfogadtak a legcsekélyebb hála vagy elismerés nélkül. A nitrogén nagyon meggazdagította a vegytant, de felfedezőjét, Paracelsus-t, még ma is „kuruzsló”-nak nevezik. Milyen mély igazságot rejtenek magukban H. T. Buckle szavai, „History of Civilization" (I. köt. 256. o.) c. csodálatos művében, amikor azt mondja: -


    „Eddig ismeretlen körülmények következtében (a Karmikus gondviselés, H. P. B.) időről-időre nagy gondolkozók jelennek meg, akik életüket egyetlen egy célnak szentelve, előre látják az emberiség haladásának útját, és olyan vallást, vagy filozófiát alapítanak, amely esetleg fontos eredményeket szül. De ha a történelembe tekintünk, tisztán fogjuk látni, hogy noha egy-egy új vélemény talán egyetlen egy embertől eredt, az új nézet sikere annak a nép­nek tulajdonságaitól függ, amelynek hirdeti. Ha egy-egy vallás, vagy filozófia sokkal előbbre van, mint a nép, rögtön nem válhat annak hasznára, hanem meg kell várnia idejét,2 amíg az emberek elméi megérettek elfogadására. . . Minden tudománynak, minden vallásnak voltak vértanúi. A dolgok rendes menete az, hogy néhány nemzedék elmúlik, és egy következő időszakban ugyanazokat az igazságokat hétköznapi tényeknek veszik, az utána következőben pedig szükségesnek nyilvánítják őket, és még a legtompább értelem is csodálkozik, hogyan is tagadhatták valaha.”


    Nagyon lehetséges, hogy a jelen nemzedékek elméi még nem egészen érettek az okkult igazságok befogadására. Talán azt fogják találni a hatodik gyökérfaj fejlett gondolkozói, ha vissza­tekintenek az ezoterikus filozófia teljes és feltétlen elfogadásának történetére. Egyelőre a mi ötödik fajunk nemzedékeit továbbra is félre fogja vezetni az előítélet és az előre megalkotott vélemény. Minden utcasarkon a megvetés ujja fog az okkult tudományokra mutatni, és mindenki iparkodni fog, hogy őket nevetségessé tegye, és elnyomja a materializmus és úgynevezett tudománya mind­nagyobb dicsőségére és nevében. A jelen könyvet kiegészítő Függelék* mutatja azonban a védő és a vádló igazi viszonyát, s eleve válaszol néhány, majd megjelenő tudományos ellenvetésre. A közvélemény, amely még mindig fenn lobogtatja az induktív tudományok zászlaját, elítéli a teozófusokat és okkultistákat. Ezeket a tudomá­nyokat kell tehát megvizsgálnunk, és ki kell mutatnunk, hogy a természeti törvények birodalmában eredményeik és felfedezéseik mennyire ellenkeznek, nem is annyira a mi követeléseinkkel, hanem a természeti tényekkel. Íme, itt az óra, hogy meggyőződ­jünk arról, vajon a modern Jerikó falai annyira megrendíthetet­lenek-e, hogy az okkult harsona hangja nem tudja őket össze­omlasztani.


    Az úgynevezett erőket, a fénnyel és a villamossággal élükön, valamint a Nap gömb-alkatát kell gondosan megvizsgálnunk, továbbá a nehézkedés és a ködfoltok elméletét is. Az éter és más elemek természetét kell megvitatnunk, így szembesítve a tudományos taní­tást az okkult tanításokkal, miközben felfedjük ez utóbbiak néhány, eddig titkos tanítását. (L. a függeléket.)


    Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, az író ismételte először a kabbalisták után, az Ezoterikus Káté bölcs parancsait:


    „Csukd be szádat, nehogy erről (a titokról) beszélj, és szívedet, nehogy hangosan gondolkozzál, és ha a szíved megszökött tőled, hozd vissza helyére, mert ez szövetségünk célja.” (Sepher Jezireh, A Teremtés Könyve.)


    Továbbá:


    „Ez halált hozó titok: csukd be szádat, nehogy a tömegnek felfedjed; szorítsd össze agyadat, nehogy onnan kiszabaduljon és kihulljon valami.” (Beavatási szabályok.)


    Néhány évvel később Isis Fátylának egyik sarkát kellett fel­emelni, és most még nagyobbat kell hasítanunk rajta . . .


    De a régi és kiérdemült tévedések, - melyek mivolta napról-­napra szembetűnőbb és nyilvánvalóbb lesz - ma éppúgy csatarend­ben állnak, mint akkor. Vak maradiságtól, elbizakodottságtól és előítélettől vezérelve, állandóan őrt állnak, készen, hogy meg­fojtsanak minden igazságot, mely hosszú idők álmából felébredve, talán befogadásért kopog. Így volt ez mindig, amióta az ember állat lett. Hogy ez minden esetben erkölcsi halált jelent a felfedőknek, akik napfényre hozzák e régi-régi igazságok akármelyikét, az olyan biztos, mint az, hogy ÉLETET és MEGÚJHODÁST ad azoknak, akiknek hasznára tud válni még az a kevés is, amit most nekik felfedünk.



    * Reminiscences of H. P. Blavatsky and „The Secret Doctrine” by Countess Constance Wachtmeister.

    ** The Mahatma Letters to A. P. Sinnett by A. T. Barker, London, Fischer Unwin.

    * Ez még a szanszkritnál is régebbi nyelv a régi beavatottak nyelve.

    * C. Jinarajadasa: Letters from the Masters of the Wisdom, 54. old.

    * H. P. Blavatsky elhalálozott, mielőtt a III. és IV. kötetet kibocsátotta volna. (Ford.)

    1 Dan, most a modern kínai és tibeti fonetikában ch'an-ná lett; ez általánosan használt elnevezése az ezoterikus iskolának és irodalmuknak. A régi könyvekben, a Dzsnyana szót így határozzák meg: „újra alkotni az Én-t elmélkedés és tudás útján”, egy második benső születés. Ennélfogva Dzan, Djan, fonetikusan a Dzyan könyve.


    2 Úgy látszik az első, aki ezt felfedezte, Beglor volt, Buddhagaya-ban főmérnök és kiváló régész

    1 The „amiable infidels and accomplislied profligates” of Society.

    1 Max Müller tanár kimutatja, hogy Akbar sem megvesztegetéssel, sem fenyegetésekkel nem csikarhatta ki a brahmanoktól a Védák eredeti szövegét. S a tanár mégis azzal dicsekszik, hogy az európai Orientalistáknak ez a szöveg megvan. („Lectures on the Science of Religion.” 33. o.) Nagyon kétes, hogy Európának megvan-e a teljes szöveg és a jövőben talán igen kellemetlen meglepetés vár az orientalistákra. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    2 Badáoni „Muntakhab-ul-Tawarikh”-jában azt írja: „Őfelsége nagyon szereti kutatni e hitetlenek felekezeti tanait (annyian vannak, hogy meg sem lehet őket számlálni és kinyilatkoztatott könyvük is temérdek) . . . S mivel ők (a Sramana-k és Brahminok) az erkölcs, a természet- és vallástudományokról írt értekezésekkel felülmúlnak más tudósokat, s a jövőbe látás mesterségében, szellemi erőben és emberi tökéletességben magas fokot érnek el, bizonyítékaikat észokokra és bizonyságra alapították, és tanításaikat olyan mélyen oltották be, hogy senki sem ébreszthet immár kétséget Őfelségében, még akkor sem, ha a hegyek porrá morzsolódnának, vagy ha az ég hasadna szét”. Ezt a munkát „Jahângir uralkodásáig titokban tartották, és nem hozták nyilvánosságra” (Ain i Akbari, fordította Dr. Blochman, 104. 1. Jegyzet.) - Ez a jegyzet a III. kiadás­ban a szövegben van, mégpedig úgy, hogy első mondata ott az utolsó.

    3 A Karakorum hegyek Nyugat-Tibetben.


    1 Ugyanaz a hagyomány azt is mondja, hogy Tarim-nak most elha­gyatott és víz nélküli vidékén, e valóságos vadonban, Turkesztán szívében, ­régi időkben virágzó, gazdag városok terültek el. Jelenleg csak néhány zöl­dellő oázis enyhíti némileg a vidék kihalt magányát. Az egyik ilyen oázis egy nagyváros sírhantján támadt. Ezt a várost a sivatag homokja elnyelte és maga alá temette. Az oázis senkié, de mongolok és buddhisták gyakran láto­gatják. Ez a hagyomány is beszél téglákkal és hengerekkel telt óriási, föld­alatti helyiségekről és nagy folyosókról. Lehet, hogy csak mende-monda, de lehet, hogy valóság. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Ha Kína felé fordulunk, azt látjuk, hogy Confucius vallása az öt King- és a négy Shu könyvén alapszik. Ezeket a magukban véve is eléggé terjedelmes könyveket bőséges magyarázatok kísérik, és ezek nélkül még a legkiválóbb tudós sem merne a szent kánon mélységeibe hatolni. (Max Müller „Lectures on the Science of Religion” 185. o.) Nem is tudtak a kánon mélyére hatolni, és ez bántja a Confucius követőket, amint ezt ennek a testületnek egy igen képzett tagja Párizsban, 1881-ben felpanaszolta. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)


    1 Erre csak most jöttek rá, s ezt csak most bizonyították be George Smith felfedezése nyomán. (L. Chaldean Account of Genesis c. könyvét.) Ennek az örmény hamisítónak (Eusebiusnak) köszönhetjük, hogy több mint 1500 éven keresztül félrevezették az összes civilizált nemzeteket, s ezeket a zsidó levele­zéseket közvetlen isteni kinyilatkoztatásnak vették.

    2 Bunsen „Egypt's Place in History” I. kötet, 200. o.

    3 Spence Hardy: The Legends and Theories of the Buddhists, 66. o.

    4 2 E. Schlaginweit: Buddhism in Tibet 78 o.


    1 Lassen (Ind. Altertumskunde, II. köt. 1072. o.) kimutatja, hogy egy buddhista zárda a Kailâs hegységben 137-ben Kr. e. épült, és Cunningham tábornok még ennél is korábbi időt említ.

    2 Reverend T. Edkins: Chinese Buddhism.

    3 Oly kevéssé ismerik legnagyobb egyiptológusaink az egyiptomiak temet­kezési szertartásait, és a nem különféleségét feltüntető jeleket a múmiákon, hogy ez az ismerethiány nevetséges tévedésékbe sodorta őket. Csak egy vagy két éve annak, hogy Boulaq-ban, Kairó mellett fedeztek fel ilyent. A múmiáról, melyet egy jelentéktelen fáraó feleségének tartottak - hála a nyakán függő amulett feliratának - kiderült, hogy Sesostris. . . Egyiptom legnagyobb királyának a múmiája! (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben.)


    1 l. Max Müller: „Introduction to the Science of Religion.” Lecture On False Analogies in comparat. Theology 288. és 296. o. és köv. Ez arra az ügyes hamisításra vonatkozott, hogy a régi puránai kéziratok közé lapokat illesz­tettek, amelyekre helyes és régi szanszkrit nyelven megírták mindazt, amit e punditák Wilford ezredestől hallottak: Ádámról és Ábrahámról, Noéról és három fiáról stb. stb.


    1 Lün-Yü (§. I. a.) Schott: „Chinesische Literatur” 7. o.

    2 „Life of Confucius” 96. o.

    1 Ez nem jövendölés akar lenni, hanem egyszerűen állítás, mely a tények ismeretén alapul. Minden évszázadban történik kísérlet, hogy a világnak meg­mutassák, hogy az Okkultizmus nem üres babona. Ha egyszer megengedik, hogy a kaput egy kissé nyitva tartsák, minden századdal jobban ki fog tárulni. Az idők komolyabb tudásra megértek, mint amilyent eddig meg­engedtek, noha ez a tudás aránylag még mindig igen korlátolt.


    1 Lord Byron

    1 Introduction to the Science of Religion. Max Müller 257. o.

    2 A nevet az ανθρωποσ görög szó értelmében használjuk.

    3 Jehoshua Ben Chananea rabbi, aki Kr. u. körülbelül 72-ben halt meg, nyíltan kijelentette, hogy a Sepher Jezirah Könyve segítségével „csodákat” művelt, és hadat üzent minden kételkedőnek. Franck a babiloni Talmud-ból idézve, két más csodatevőt (Thaumaturgists) említ: Chanina és Oshoi rabbikat. (Lásd: „Jerusalem Talmud, Sanhedrin.” 7. stb. fej. és Franck: „Die Kabbalah” 55. és 56. o.) Sokan a középkori okkultisták, alkimisták és kabbalisták közül ugyanezt állítják, és még az elhunyt modern Mágus, Eliphas Lévi is nyíltan megerősíti ezt nyomtatásban a Mágiáról szóló könyveiben.

    * Angolban: „Word”. Ezt a sajtóhibát a III. kiadásban „World”-re (világ) javították.

    1 Alig szükséges az olvasót még egyszer figyelmeztetnünk arra, hogy az „Isteni Gondolat”, éppen úgy mint az „Egyetemes Elme” kifejezésre nem úgy kell tekinteni, mintha még csak homályosan is, valami értelmi folyamatot jelezne, hasonlót ahhoz, aminőt az ember kifejt. Az „Öntudatlan” a teremtést, vagyis inkább a Fejlődést célzó, nagy tervéhez „minden tudásnál magasabb, tisztánlátó (clairvoyant) bölcsesség” révén jutott. Ez a Vedanta nyelvezetében feltétlen Bölcsességet jelent. Csak akik megértik, hogy milyen magasra szárnyal az Intuíció az érvelő gondolat lassú folyamata fölött, azok alkothatnak igen halvány fogalmat arról az abszolút Bölcsességről, mely az Idő és a Tér fogalmát meghaladja. Az elme, ahogy mi ismerjük, változó tartamú, erősségű, összetételű stb. öntudati állapotokra bontható szét - valamennyi végül is az érzékelésen alapszik, ez pedig Maya. Az érzékelés szükségképpen ismét korlá­tozást tételez fel. Az ortodox Theismus személyes Istene érzékel, gondol­kozik, és érzelmeknek van alávetve; bánatot és „ádáz haragot” érez. De az ilyen lelki állapotok elgondolása világosan magában foglalja azt az elképzel­hetetlen feltevést, hogy az izgató ingerek kívülről hatnak rá. Nem is szólva arról a lehetetlenségről, hogy változatlanságot tulajdonítunk olyan Lénynek, melynek érzelmei együtt hullámzanak ama világok eseményeivel, amely világokon uralkodik. Így az olyan Személyes Istenről alkotott fogalmak, aki változatlan és végtelen, lélektanilag, vagy ami még rosszabb, filozófiailag nem bizonyulnak helyesnek.

    2 Platón Beavatottnak (Initiate) bizonyul, amikor a Cratylus-ban azt mondja, hogy a θεός szó θέειν „mozogni”, „szaladni” igétől származik, mert az első csillagászok, akik az égitestek mozgását megfigyelték, a bolygókat θεοί-nek, isteneknek nevezték. (l. II. könyv: „A kereszt és a Kör szimbolizmusa.”) Később a szó más kifejezést hozott létre: άλήθεια - „Az Isten Lélegzete."


    1 Nominalisták, amidőn Berkeley-vel együtt úgy érvelnek, hogy „lehetet­len . . . a mozgás elvont fogalmát megalkotni a mozgó testtől függetlenül” („Principles of Human Knowledge". Bevezetés 10 sz.), feltehetnék a kérdést: ,,Mi az a test, amely azt a mozgást előidézi? Anyag-e? Akkor Személyes Istenben hisztek?” stb. stb. Ezekre később válaszolunk e Könyv Függeléké­ben. Addig is, mint koncepcionalisták követeljük jogainkat Roscelini-nek a nominalizmusról és a realizmusról szóló anyagias nézeteivel szemben. Edward Clodd, a tudomány egyik legképzettebb szószólója mondja: „Felfede­zett-e a tudomány valamit, ami gyengíti a régi szavakat, vagy ellentmond nekik, amelyekben minden múlt, jelen és eljövendő vallás Lényege benne van, vagyis: cselekedjél helyesen, légy irgalmas, járulj alázatosan Istened elé?” Egyetértünk, feltéve, hogy e szóval: Isten nem a durva antropomorfizmust jelöljük, amely még mindig gerince a ma általános teológiai felfogásunknak, hanem a jelképes fogalmát annak, ami a Világegyetem Élete és Mozgása. Ha ezt fizikailag ismerjük, akkor ismerjük a jelen, múlt és jövő időt, amint a jelenségek egymásutánjában létezik, s ha ezt erkölcsi tekintetben ismerjük, akkor ismerjük, hogy mi volt, mi van és mi lesz az emberi öntudaton belül. (L.„Science and the Emotions.” London, Finsbury-ben, South Place Chapel-ben tartott előadás, 1885. dec. 27.-én.)


    1 L. a „Source of Measures” c. jelentős művet, ahol az író megma­gyarázza a zákhár szónak az igazi értelmét, amelytől a „sacred”, „sacrament” szavak származnak. Ezek, bár tisztán fallikusak, most a „szentség" fogalom­mal rokon értelműek.

    2 A nyugati matematikusok és néhány amerikai kabbalista mondják, hogy a Kabbalában is „a Jehovah névnek értéke egy kör átmérőjének az értéke.” Tegyük hozzá ehhez a tényt, hogy Jehovah a harmadik Sephiroth, azaz Binah, ami nőnemű szó, és megvan a rejtély kulcsa. Ez a név (Jehovah,) a Genezis első fejezeteiben kétnemű, de bizonyos kabbalisztikus átalakulá­sok útján, teljesen hímneművé, kainikussá és fallikussá válik. A zsidók a pogány istenek közül választottak istenséget, és különleges nemzeti Istent csináltak belőle. Ehhez fordultak, mint az „egy élő Istenhez”, az „Istenek Istenéhez”. Azután ezt az istentiszteletet egy-Isten-imádónak (monoteistának) hirdették. Ez a tény azonban nem változtatja ezt az istenséget azzá az EGY Princípiummá, melynek „egysége nem fér össze többszörösödés­sel, változással vagy formával,” különösen akkor nem, ha priapikus istenségről van szó, amilyennek Jehovát most kimutatják.

    3 Parabrahm is not „God”, because It is not a God.

    4 L. G. A. Jacob őrnagy: „Vedanta Sara”, valamint Cowel fordításában „The Aphorisms of S'ândilya” 42. o.

    1 „This was the Self, one only".

    2 Mindazonáltal elfogult és nagyon is fanatikus keresztény orientalisták szeretnék bebizonyítani, hogy ez tiszta ateizmus. Jacob őrnagy is bizonyítja ezt „Vedanta Sara” c. munkájában. Mégis az egész ókor visszhangozza a vedantai gondolatot:

    „Omnis enim per se divom natura necesse est,

    Immortali aevo summa cum pace fruatur.”

    (Lucretius: De rerum natura, II. 646, 647)


    1 Space is neither a „limitless void” nor a conditioned fullness.

    2 A két legfőbb istenségnek, Brahmâ-nak és Vishnu-nak a neve is már régen kellett volna, hogy sejtesse ezoterikus jelentőségét. Mert az egyiknek, Brahman vagy Brahm-nak gyökerét egyesek a Brih, „növekedni” vagy „terjesz­kedni” szótól származtatják (l, Calcutta Review LXVI. kötet, 14.1.). A másikét pedig, Vishnu-ét a Vis gyökértől, „áthatni”, „behatolni a lényeg természetébe”, mert Brahmâ-Vishnu az a végtelen TÉR, amelynek az Istenek, a Rishi-k, a Manu-k, és ebben a világegyetemben minden, csak a potenciái – Vibhútayahai.

    3 L. Manu történetét Brahmâ-ról, aki testét hím- és nőneműre osztja, utóbbi a nőnemű Vâch, akiben Virâj-ot teremti, és hasonlítsd össze ezt a Genesis II, III. és IV. fejezetének ezotériájával.

    4 Az okkultizmus valóban a levegőben van ennek a mi századunknak a végén. Nem régiben megjelent, sok más munka között, különösen egyet aján­lanánk az elméleti Okkultizmus tanítványainak, akik a mi speciális emberi síkunk birodalmán túl nem merészkednek. A mű címe: „New Aspects of Life and Religion”, Henry Pratt, M. P.-től. Az egész könyv csupa ezoterikus tétel és filozófia, de utóbbit a befejező fejezetékben a szerző feltételes pozitivizmus­nak látszó szelleme többé-kevésbé korlátozza. Mindazonáltal azt érdemes idézni, amit a Térről, mint „az ismeretlen Első Ok”-ról mond: „Ez az isme­retlen valami, amint így az Egyetlen Egység első megtestesítésének ismerik fel, és azzal azonosítják, láthatatlan és megfoghatatlan” (feltesszük, hogy az absztrakt Térről van szó); „és mert láthatatlan és megfoghatatlan, azért meg­ismerhetetlen is.” És ez a megismerhetetlenség arra a téves feltevésre vezetett, hogy csak egyszerűen űr, csak befogadó képesség (capacity). De még ha fel­tétlen űrnek tekintjük is, meg kell engednünk, hogy a tér vagy önmagában létező, végtelen és örök, vagy hogy rajta kívül levő, mögötte és felette álló első oka volt.

    „És mégis, ha ilyen okot találhatnánk és meghatározhatnánk, ez csak arra vezetne, hogy ráruháznánk a tulajdonságokat, amelyek különben a Térre illenek, s így a kezdet nehézségét csak egy lépéssel hátrább tolnánk, anélkül, hogy több világosságot nyernénk az első okról”. (5 .oldal)

    „Éppen ezt tették azok, akik egy antropomorfikus Teremtőben hisz­nek, egy Istenben, aki a világegyetemen kívül van (extra-cosmic), nem pedig a világegyetemben lévő (intracosmic) Istenben. Pratt igen sok témája, mond­hatnánk a legtöbb, régi kabbalisztikus eszme és elmélet; ezeket teljesen új köntösben mutatja be: valóban „Új nézőpontok” (New Aspects) a természet­ben rejlő okkultról. A Tér azonban, ha úgy tekintjük, mint „állagi egységet” - az „Élet eleven forrását” - éppen úgy, mint az „Ismeretlen Oknélküli Ok” is, a legrégibb dogma az Okkultizmusban, és évezredekkel korábbi, mint a görögök és latinok Pater-Aetherje. Így az „erő és anyag, mint a Térnek potenciái, elválaszthatatlanok és az Ismeretlennek ismeretlen megnyilatkoztatói”. Valamennyiüket megtaláljuk az árja filozófiában; ott Visvakarman, Indra, Vishnu stb. stb. személyesítik meg őket. Mégis az említett munkában nagyon filozófiai módon és sokféle szokatlan megvilágításban jutnak kifejezésre.

    1 A Múlaprakriti kifejezést (Múla, „a gyökér” és prakriti, „a természet”) a meg nem nyilvánult ősanyagot jelenti, amelyet a nyugati alkimisták Ádám Földjének neveztek el. A Vedántisták e kifejezést Parabrahman-ra alkalmazzák, ellentétben a megnyilvánult anyagi világegyetemmel.

    Az anyag a vallási metafizikában kettős és az ezoterikus tanításban hetes, mint minden más a világegyetemben. Az anyag mint Múlaprakriti, meg nem különböződött és örök; mint Vjakta, megkülönböződötté és feltételezetté válik, a Svetâsvatara Upanishad I. 8, és Devi Bhâgavata Purâna szerint. A Bhagavad Gitáról szóló négy felolvasás szerzője, Múlaprakriti-ről szólva azt mondja: „Az ő (a Logosz-nak) objektív szempontjából Parabrahman Múlaprakriti-nek látszik . . . Természetesen neki ez a Múlaprakriti, anyag, amint bármely anyagi tárgy nekünk is anyag . . . Parahrahman abszolút és feltétlen valóság, és Múlaprakriti föléje vetett fátyol-féle". (Theosophist VIII. kötet, 304. o.)

    * Régi perzsa.

    2 „Szülőnélküli”-t jelent, l. később.


    1 Az ezoterikus filozófia, amely Májá-nak (vagyis a tudatlanság káprázatának) tart minden véges dolgot, szükségképpen ugyanabban a megvilágí­tásban kell, hogy tekintsen minden intrakozmikus bolygóra és testre, amelyek mivel megszervezett testek, tehát végesek is. Ezért a kifejezés: „kívülről befelé halad stb.” a mondat első részében, a Mahámanvantarikus időszak virradatára vonatkozik, vagyis a nagy újrafejlődésre, amely időszakonként bekövetkezik, miután a Természet minden összetett formája (a bolygótól a molekuláig) teljesen felbomlott végső lényegébe és elemébe. A mondat második része a részleges vagy helyi manvantara-ra vonatkozik; ez lehet nap- vagy csak bolygó-manvantara is.

    2 „Központ” („center”) alatt energia központot vagy Kozmikus gyújtó­pontot (focus) kell értenünk. Amikor egy bolygónak úgynevezett „teremtése” vagy kialakulása végbement amaz erő folytán, melyet az Okkultisták ÉLET-nek, és a Tudomány „energiá”-nak nevez, akkor a folyamat belülről kifelé megy végbe; minden atom, úgy mondják, az isteni leheletnek teremtő erejét rejti magába. Ezért, míg egy-egy abszolút pralaja után, amikor az előbb meglevő anyag csak EGY Elemből áll, és a LÉLEGZET „van mindenütt”, ez a Lélegzet kívülről befelé működik; addig a kisebb pralaja után, amikor minden meg­maradt status-quo-ban - úgyszólván megdermedt állapotban, mint a hold - a manvantara első megrezdülésekor, a bolygó vagy bolygók belülről kifelé kezdenek életre kelni.

    3 Az eszmék fejlődési korszakaiban érdekes megfigyelni, hogy ősi gondolat miként tükröződik vissza modern elmélkedésben. Vajon Herbert Spencer olvasta-e és tanulmányozta-e a régi hindu filozófusokat, amikor „First Principles” c. munkájának egyik részletét (482. o) írta? Vagy talán benső percepciónak független felvillanása késztette őt arra, hogy félig helye­sen, félig helytelenül ezt mondja: „mert a mozgás éppúgy, mint az anyag, mennyiségében meghatározott(?), ezért, úgy látszik, hogy amikor a változás, amely az anyag elosztásában mozgás folytán jön létre, határhoz ér, bármely irányban terjedjen is(?), az elpusztíthatatlan mozgás erre ellenkező elosztást tesz szükségessé. Nyilvánvaló, hogy a vonzás és taszítás egyetemesen együtt létező erői, melyek - amint láttuk - szükségképpen ritmust hoznak létre az összes kisebb változásokban mindenütt a világegyetemben, ily ritmust a változások összességében is tesznek szükségessé. - Ezek az erők majd mérhetetlen hosszú oly időszakot okoznak, melyben a túlsúlyban levő vonzó erők általános összehúzódást eredményeznek, majd pedig mérhetetlen oly időszakot, melyben a taszító erők vannak túlsúlyban, és általános szétoszlást okoznak - tehát a kifejlődés és feloszlás váltakozó időszakait.”


    1 Bármi is legyen a Természettudomány nézete e tárgyról, az Okkult Tudomány korszakok óta tanította, hogy Akâsa - amelynek az Éter legdurvább alakja - az ötödik egyetemes Kozmikus Princípium (ennek felel meg és ettől ered az emberi Manas), kozmikusan: ragyogó, hűvös, a hőt átbocsátó (diathermanous) plasztikus anyag, mely fizikai természetében teremtő, legdurvább megnyilvánulásaiban (aspects) és részeiben viszonylagos (correlative), de magasabb princípiumaiban nem változó. Előbbi állapotában az al-gyökérnek nevezik, és ragyogó hővel kapcsolatban „holt világokat kelt új életre”. Magasabb megnyilvánulásában (aspect) a Világ Lelke, az alsób­ban - a ROMBOLÓ.


    1 Az „első” szükségképpen feltételez valamit, ami „elsőnek jött létre,” ami „az első időben, térben, rangban” és ennélfogva véges és feltételes. Az „első” nem lehet a feltétlen, mert megnyilvánulás. Ezért a keleti Okkultisták az elvont mindent az „Ok nélküli EGY OK”-nak, a „Gyökértelen Gyökér”-nek nevezik, és az „Első OK”-ot a Logoszra korlátozzák abban az értelemben, melyet Platón ad ennek a kifejezésnek.

    2 L. Subba Row négy igen jó előadását a Bhagavad Gita-ról. Theoso­phist, 1887, febr.

    1 A keresztény teológia arkangyaloknak, szeráfoknak stb. nevezi őket.

    2 „Zarándok”-nak nevezik Monádunkat (a kettőt az egyben), megtestesü­léseinek ciklusai alatt. Ez az egyetlen, halhatatlan és örök princípium bennünk, elválaszthatatlan része a teljes egésznek - az Egyetemes Szellemnek, ahon­nan kiáradt, és ahova visszamerül (is absorbed) a ciklus végén. Ha azt mondjuk, hogy az egy szellemtől kiárad (emanate), ügyetlen, helytelen kifeje­zést használunk, megfelelő szó hiányában. A Vedantisták Sútrâtmâ-nak (Fonal­léleknek), nevezik, de magyarázatuk is eltér némileg az okkultistákétól; a különbségnek magyarázatát azonban magukra a Vedantistákra hagyjuk.


    1 Szavak használata ellenkező értelmükben.

    2 A nagy kozmikus Pralajá-k alatt - de meg a Nap-Pralajá-k alatt is, nem a fizikai szervezetek azok, amelyek status-quo-ban maradnak, leg­kevésbé pedig pszichikai princípiumaik, hanem csak akâsai vagy asztrális „fényképeik”. De a kisebb Pralajá-k alatt a bolygók, ha egyszer utolérte őket az „éjjel”, sértetlenül maradnak, noha holtan, mint ahogy egy óriás állat, ugyanaz marad korszakokon át, ha a sarki jég elnyelte és beágyazta.

    * A III. kiadásban az előbbi mondat így szól: „Ez szépen jut kifeje­zésre ama jegyzetek új fordításában, amelyeket Fitzedward Hall fűzött a Vishnu Purâna Wilson-féle fordításához.

    ** A III. kiadásban: Brahma.

    1 That Brahmâ in its totality has essentially the aspect of Prakriti, both evolved and unevolved (Mulaprakriti), and also the aspect of Spirit and the aspect of Time.

    2 Így Spencer, - ámbár ő éppúgy, mint Schopenhauer és von Hartmann csak egy oldalát tükrözteti vissza a régi ezoterikus filozófusok tanításainak és ezért olvasóit az agnosztikus kétségbeesés zord partján teszi le - áhítatos szavakba foglalja a nagy titkot: „Az, ami mennyiségében változatlanul meg­marad, de formájában mindig változik ama érzékelhető megjelenésekben, melyeket a világegyetem nekünk mutat: ismeretlen és megismerhetetlen erő, amelyről kénytelenek vagyunk elismerni, hogy határtalan a Térben, kezdet és vég nélküli az Időben.” Csupán a merész teológia törekszik a végtelent megmérni, s az elérhetetlent és megismerhetetlent leleplezni, de a tudomány vagy filozófia sohasem!

    *** Az I. kiadásban ez a mondat így hangzik: „As may be judged, however, from the most important, as the best known of the Rosicrucians symbols, there is one which has never been hitherto understood even by modern mystics.” A III. kiadásban új bekezdés nélkül így szól: „This may be seen from one of the most important and best known of their Symbols, one which has never been understood even by modern Mystics.

    * A III. kiadásban: az, amely.


    1 Mi e célra számokat használunk, és *-gal jelöljük az I. és a III. kiadás közti különbségeket. (Ford.)


    * Rigveda, Mandala X. 129. 1-7.

    + John Gay (1685 - 1732) A Thought on Eternity (Gondolat az örökkévalóságról) Szabó Lőrinc fordítása.

    * A VI. Stanza 1. Skolája sokkal régebbi, mint a többi Stanza, bár azok is nagyon ősiek. E vers régi szövege, amely az orientalisták számára teljesen ismeretlen, nem tájékoztatná a kutatót.

    * A III. kiadásban: A „Szülő”, Tér.

    1 Szanszkritul: Tat, angolban: That.

    2 A Vishnu Purâna II. k. VIII. f. azt mondja: „A halhatatlanság a Kalpa végéig tartó létezést jelenti”, és Wilson, a fordító, jegyzetben hozzáteszi: „Csak ez értendő az istenek halhatatlansága (örökkévalósága) alatt. Ők az egyetemes feloszlás (vagy Pralaya) végén megsemmisülnek”. Az ezoterikus filozófia azonban azt mondja: Ők nem „semmisülnek” meg, hanem abszor­beáltatnak.


    1 Nippang Kínában; Neibbani Burmában; vagy Moksha Indiában

    2 A „12” Nidana (tibeti nyelven Ten-brel chug-nyi) a létezés legfőbb okai, a létrehozott okok láncolatából eredő okozatok.

    3 Being, Existence, Consciousness.

    4 t. i. a Világegyetem. (ford.)

    5 Buddha szerint a négy igazság: a szenvedés, a szenvedés oka, a szenvedés megszüntetése, és a szenvedés megszüntetéséhez vezető ösvény. (ford.)

    6 L.V.P Vasiliev on Buddhism 97-99. o.

    1 „Kerék” szimbolikus kifejezés világra vagy gömbre, ami azt mutatja, hogy a régiek tudták, hogy Földünk keringő gömb, nem pedig mozdulatlan négyzet, amint ezt néhány Egyházatya tanította. A „Nagy Kerék” létezési ciklusunk, vagyis a Maha Kalpa egész időtartama, azaz a hét bolygóból vagy Gömbből álló láncunknak egész körforgása a kezdetétől a végéig; a „Kis Kerekek” a Köröket jelentik, ezekből szintén hét van.

    * A zárójelben levő szöveg a III. kiadásban elmaradt.

    1 L. Dzungarian Mani Kumbum, „The Book of the 10.000 Precepts”, valamint V.P. Vasiliev: „Der Buddhismus” 327, 357. o. stb.


    1 Világosabban mondva: „Igazi öntudatra kell szert tennünk, hogy megérthessük Samvriti-t, vagyis „az ámítás eredetét.” Paramártha rokon­értelmű a Svasam-vedana szanszkrit kifejezéssel, vagyis „visszatükröződés, mely önmagát elemzi.” A „Paramártha” jelentőségét a Jogáchárya-k más­képpen értelmezik, mint a Mádhyamika-k, de egyik sem magyarázza meg a kifejezésnek valódi és igazi ezoterikus értelmét. Lásd alább a 9. Slokát.

    1 Dangma megtisztult lelket jelent: valakit, aki Jivanmukta lett, a leg­magasabb beavatott (adeptus), vagyis inkább úgynevezett Mahátma. „Megnyílt szeme” a látnoknak benső, lelki szeme, és a vele megnyilvánuló képesség; nem a közönséges értelemben vett tisztánlátás (clairvoyance), vagyis a távolbalátás képessége, hanem a lelki intuíció, mellyel közvetlen és biztos tudást szerezhetünk. Ez a képesség szorosan összefügg a „harmadik szem”-mel, melyet a mitológiai hagyomány bizonyos emberfajoknak tulajdonít. Bővebb magyarázatot a II. könyvben találunk. (A III. kiadásban ez az utolsó mondat elmaradt.)

    2 Indiában „Siva szemének” hívják, azonban a nagy hegyláncon túl ezoterikus nyelven mint „a Dangma megnyílt szemét” ismerik.

    3 És mégis olyan valaki, aki tekintélyre tart számot, név szerint Sir Williams Boden, a szanszkrit nyelv tanára Oxfordban, éppen napjainkban tagadta ezt a tényt. The Victoria Institute of Great Britain előtt, 1888-ban jún. 4-én tartott évi beszámolójában, így szólt hallgatóihoz: „A buddhizmus erede­tileg ellene fordult minden magányba vonuló aszketizmusnak . . . . ha az a célja, hogy az ember a tudás fenséges magasságait elérje. Nem volt sem okkult, sem ezoterikus tanrendszere . . . . .melyet a közönséges ember elől elrejtettek volna.”(!!) És tovább: „. . . Mikor Gautama Buddha pályafutását megkezdte, a jóga későbbi és alacsonyabb formáját, úgy látszik, kevéssé ismerték.” És azután ellentmondva önmagának, a tudós előadó nyomban ezt mondja hallga­tóinak: „A Lalita-Vistára-ból megtudjuk, hogy Gautama idejében általános volt a testi kínzás különféle fajtája, az önsanyargatás és az önmegtagadás.” (!!) De az előadó úgy látszik, nem is tudja, hogy a kínzásnak ez a fajtája és az önsanyargatás éppen a jóga alacsonyabb formája; a Hatha jóga, mely „kevéssé ismert” és mégis olyan „általános" volt Gautama idejében.

    4 Még azt is vitatják, hogy mind a Hat Darsana (filozófiai iskolák) Buddha befolyásának nyomait viseli, és hogy vagy a buddhizmusból merítettek, vagy görög tanításból erednek. (L. Weber, Max Müller stb.) Az a benyomá­sunk, hogy Colebrooke, aki a „legmagasabb tekintély” ilyen dolgokban, régen elintézte ezt a kérdést, amikor kimutatta, hogy „a hinduk ebben az esetben a tanítók voltak, nem pedig a tanítványok.”

    * A III. kiadásban a zárójel közti rész helyett: „amint ezt a Yogáchárya iskolaiból való Aryasangha mondja.”

    1 „Paramârtha” szanszkritban öntudat (Self-Consciousness), Svasam­vedana, vagyis „a visszatükröződés, mely önmagát elemzi”, - két szóból alakul, Parama (minden felett) és ârtha megértés (comprehension). Satya feltétlen igaz létezést vagy esse-t jelent. Tibeti nyelven Paramárthasatya Dondampai-dempa. Ennek a feltétlen valónak vagy ténylegesnek (reality or actuality) ellenkezője Samvritisatya, - az, ami csak relatív igazság. Samvriti „hamis felfogást” (conception) jelent, és a káprázatnak, Májá-nak eredete; tibeti nyelven ez Kundzabchi-denpa, „Káprázatot teremtő látszat”.

    2 Aryasângha kereszténység előtti Beavatott (Adept) volt, és egy ezoterikus buddhista iskola alapítója, noha Kőrösi Csoma valami okból a Kr. u. VII. századba helyezi. Volt még egy másik Aryásangha is, aki időszámításunk első századaiban élt, és valószínű, hogy a magyar tudós összetéveszti a kettőt.


    1 „Az elválasztatlan (indiscrete) ok egységes és mind a kettő, ok és okozat is és azok, akik az első Princípiumokat ismerik, Pradhána-nak és Prakriti-nek nevezik. Ez az elválasztatlan ok, a fel nem ismerhető Brahma, aki mindenek előtt volt” (Váju Purána), vagyis Brahma nem maga hozza működésbe az evolúciót, vagyis nem teremt, hanem csak különféle aspektus­ban mutatkozik, ezek egyike Prakriti, ami Pradhána megnyilvánulása. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Értem a véges Öntudatot. Mert hogyan érheti el ezt a feltétlen, ha csak nem egyszerűen mint megnyilvánulást, amely megnyilvánulások legmagasabbját, mint az emberi öntudatot ismerjük?

    3 L. Schwegler's „Handbuch der Geschichte der Philosophie", Sterling angol fordításában, 28. o.

    1 Vajra gyémánttartó.+ Tibeti nyelven Dorjesempa; sempa annyi, mint lélek; gyémántszerű (adamantine) sajátossága a jövőben való elpusztít­hatatlan voltára utal. Az „Anupádaka”-ra vonatkozó magyarázat a Kala Chakra-ban - ez a Kanjurnak Gyu(d) részében az első - félig ezoterikus. Téves elmélkedésre vezette az orientalistákat a Dhyani-Buddha-król és az ezeknek megfelelő földi Mânushi-Buddha-król. Az igazi tanítást egy követ­kező kötetben (l. „Buddha rejtélye”) fogjuk érinteni, és a maga helyén bővebben megmagyarázni. (+ A III. kiadásban: Vájrapáni vagy Vajradhara gyémánttartót jelent.)

    2 Hogy ismét idézzük Hegel-t, ki Schelling-gel együtt úgyszólván elfo­gadta az időszakonként újra meg újra megjelenő Avatárá-k (ezek a Világ-­Szellemnek bizonyos alkalomra szolgáló megtestesülései az emberben, amint ezt a nagy vallásújítók eseteiben látjuk) pantheista gondolatát: „Az ember lényege a szellem . . . és a valóságot csupán úgy érheti el, hogy kivetkőzik véges voltából, és átengedi magát a tiszta öntudatnak. A Krisztus-ember, akiben mint emberben, láthatóvá vált az Isten-ember egysége (az egyénnek az Egye­temes öntudattal való azonossága, amint ezt a Vedantisták és néhány Advaita tanítja), halálával és általában véve történetével maga mutatta be a Szellem örök történetét, történet ez, melyet minden embernek önmagában kell meg­valósítania, hogy mint Szellem létezhessék.” - Philosophie der Geschichte, Sibree angol fordítása. 340 o.

    * a III. kiadásban: a nagy kerék (Világegyetem).

    ** a III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    1 „Az Istenek Anyja”, Aditi vagy a Kozmikus Tér. A Zoharban Sephira­nak, a Sephiroth-ok Anyjának hívják és Shekinah-nak a legelső formájában, in abscondito (elrejtve).

    2 Self-analysing consciousness.

    3 Ezért a Nem-létezés „Abszolút Létezés” az ezoterikus filozófiában. Ez utóbbi azt tanítja, hogy még Adi-Budha (az első vagy ősi bölcsesség) is addig, amíg megnyilvánult, egyik értelemben káprázat, Májá, mert az összes isteneknek Brahmá-t is beleértve, a Brahmá korszak végével meg kell halniuk. Csak a Parabrahm-nak nevezett elvontság - akár Ensoph-nak nevezzük, vagy Herbert Spencer szerint a Megismerhetetlennek - az „Egy Abszolút” valóság. Az Egy páratlan Létezés ADVAITA a „Második nélküli” és a többi mind Májá. Ezt tanítja az Advaita filozófia.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    ** A III. kiadásban a zárójelben foglalt szavak elmaradtak.

    *** A III. kiadásban ez a mondat így szól: Példának okáért a Vishnu Purâna-ban (Wilson I-IV.) a fordítás a következő

    1 hímnemű névmás.

    2 semleges névmás.

    1 A kifejezés nem költőies, de nagyon szemléltető. (L. a III. stanza jegyzetét.)

    1 Még a kereszténységben is. (L. II. Rész: Ős-állag és Isteni gondolat.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van, s a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    2 Gross: „The Heathen Religion”, 195. o.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt rész elmaradt.

    * A III. kiadásban „soil” ( föld) helyett „soul” (lélek). Ezt a sajtóhibát a német fordításba is átvették.

    1 A Visishtádvaita filozófiát követő Vedántista azt mondaná, hogy Parabrahmam, noha az egyetlen független Valóság, mégis elválaszthatatlan a háromságától. Hogy Ő három: „Parabrahmam, Chit és Achit”, mivel a két utolsó (Chit és Achit) függő valóság, és képtelen arra, hogy külön létez­zen. Vagy még világosabban: Parabrahmam az ÁLLAG - változatlan, örökké­való és felismerhetetlen - és Chit (Átman) és Achit (Anátman) a tulajdonságai, amint a forma és a szín tulajdonságai valamely tárgynak. Ez a kettő Parabrahmam ruhája vagy teste, jobban mondva sajátossága (Saríra). Okkultista és advaitee Vedantista sokat tudna ez ellen az állítás ellen mondani.

    ** „A mértékek eredete”.

    * A III. kiadásban e szó helyett: szóról-szóra.

    * A III. kiadásban a zárójel közti rész elmaradt.

    ** Mrs. Cooper Oakley, aki H. P. B.-vel tanulmányozta a S. D. eredeti kiadásának azt a példányát, amelyet mi is használunk, az „ether" szót kitörölte és „earth” (föld) szóval helyettesítette, ami helyes javítás, mert az éter még a három „rejtett” elemhez tartozik. A III. kiadásban ezt a téve­dést nem helyesbítették. (Ford.)

    1 A következő idézet Serafitá-ból való, az eredeti szövegből azonban azt látjuk, hogy Balzac a számot talán nem lénynek, hanem valami valóságnak, magában is létezőnek gondolta. (Ford.)

    2 A Számot valóban, de soha a Mozgást. Az okkultizmusban a Mozgás szüli a Logoszt, az Igét.

    1 A „tizennégy értéktárgy”. Az elbeszélés, vagy allegória a Satapatha-Brâhmana-ban és másutt található. A buddhista misztikusok japán nyelven írt Titkos Tanítása, a Yamabooshi, csak „hét értéktárgyat” említ. Ezekről később szólunk.

    * III. kiadásban „Ez” helyett: „Egy.”

    2 Eredetileg Sattva megértést jelentett és Sankara (acharya) szerint, ez antahkarana. Azt mondja: „áldozatok és más megszentelő eljárások útján tisztult.” A Katha-ban (1. 148. o.) Sankara azt mondja, hogy Sattva buddhi-t jelent, és általában így is használják (The BHAGAVAD GITA, a The Sanat­sugâtiya és The Anugitâ-val, angolra fordította Kâshinâth Trimbak Telang, M. A., kiadta Max Müller, 193. o.) Bármilyen jelentőséget is tulajdonítsanak a külön­féle iskolák ennek a kifejezésnek, az Aryasanga Iskola okkult tanítványai Sattva-nak nevezik a kettős Monádot vagy Atma-buddhi-t. Atma-buddhi ezen a síkon, megfelel Parabrahm-nak és Múlaprakriti-nek a magasabb síkon.

    1 Amrita annyi, mint „halhatatlanság”.

    2 L. az 1. magyarázatot ehhez a stanzához.

    3 Things in themselves. (Ding an sich.)

    4 L. „Kwan-Shai-Yin.” A szövegben használt igazi nevet nem adhatjuk. (Ez a jegyzet a III. kiadásban elmaradt.)

    * Ez a szó a III. kiadásban elmaradt.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt utalás hiányzik.

    1 Lanoo tanítvány, chela, aki a gyakorlati ezotériát tanulmányozza.

    2 „Tri-dasa” vagy háromszor tíz (30) kerek számmal, vagy pontosabban 33 - szent szám, és a védai istenségekre vonatkozik. Ezek a 12 Aditya, a 8 Vasu, a 11 Rudra és a 2 Ashwin - a Nap és Ég ikergyermeke. Ez a hindu Pantheon alapszáma, mely 33 crores, vagyis több mint háromszáz millió istent és istennőt sorol fel.

    ** A III. kiadásban „Son of the Son” helyett: „Son of the Sun”, ami annyit jelent, mint a „Nap Fia.”

    1 Ezért az ókor magasabb istenei mind az „Anya Fiai”, mielőtt az „Atya fiaivá” lesznek. Olyan logoszokat, mint Jupitert, vagy Zeuszt, Kronosz - Szaturnusznak, „a Végtelen Idő”-nek (Kâla) fiát, eredetileg hím-nőnek ábrá­zolták. Zeuszról, mint „szép Szűz"-ről beszélnek, és Vénuszt szakállal ábrá­zolták. Apolló eredetileg kétnemű, Brâhma-Vâch is az a Manu-ban, és a Purana-kban. Ozírisz felcserélhető Izisz-szel, és Hórusz kétnemű. Végül Szt. János látomása szerint (a Jelenések könyvében) a Logosz, akit most Jézussal hoznak kapcsolatba, hermafrodita, mert úgy írja le, hogy női melle van. Ugyancsak kétnemű a Tetragrammaton = Jehovah. Van azonban két Avalôkitêshwara az Ezotériában: az első és a második Logosz. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 A politika és a tudomány mai világában nincs olyan vallási jelkép, amely elkerülné azt, hogy megszentségtelenítsék, sőt nevetségessé tegyék. Dél­-Indiában az író látott egy áttért bennszülöttet, aki pujah-t (indiai szó, szertartást jelent. Ford.) végzett, áldozatok kíséretében, egy Jézus szobor előtt, mely azonban asszonynak volt öltözve, és orrában gyűrűt viselt. Mikor ennek a maskarának a jelentőségét kérdeztük, azt válaszolta, hogy ez Jézus­ Mária egyesítve, és hogy ez a Padre engedelmével történt, mivel a buzgó áttértnek nem volt pénze, hogy két szobrot vagy „bálványt” vásároljon, ahogyan nagyon helyesen egy másik jelenlevő, de át nem tért, hindu nevezte ezt a szobrot. Ez dogmatikus kereszténynek istenkáromlásnak tetszik, de a teozófus és okkultista az áttért hindunak a logika pálmáját nyújtja. Az ezoterikus Christos a gnózis-ban, természetesen nem-nélküli, de az exoterikus teológiá­ban hím- és nőnemű. (III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 A gnosztikus Sophia, úgy mint a régi rendszerekben is, a Szentlélek, és mindennek teremtője. Ő a „Bölcsesség”, aki Ogdoadnak (bizonyos értelem­ben Aditi nyolc fiával) „Anyja”. Az „Atya” sokkal későbbi találmány. A leg­korábban megnyilvánult Logosz mindenütt nőnemű volt - a hét bolygói erőnek az anyja.

    4 L. Rev. J. C. Edkins „Chinese Buddhism”-át. A nevezett mindig helyes tényeket ad, noha következtetései gyakran tévesek.

    * A III. kiadásban „Achad.”

    1 De ahogy a logoszokat és a Hatalmi Hierarchiákat, úgy ezeket a kígyókat is meg kell különböztetnünk egymástól. Sesha vagy Ananta, „Vishnu nyugágya” jelképes elvontság, amely a végtelen Időt jelképezi a Térben. Ez magában foglalja a csírát, és időközönként eldobja ennek a csírának virágját, a megnyilvánult Világegyetemet; a gnosztikus Ophis pedig hét magánhangzójá­ban ugyanazt a hármas szimbolizmust foglalja magában, mint az ősrégi taní­tásnak Egy-, Három- és Hétszótagú Oeaohoo-ja; azaz az Első meg nem nyil­vánult Logoszt, a Másodikat a megnyilvánultat, a háromszöget, mely a Négy­szögbe, a Tetragrammaton-ba tömörült, és az utóbbinak sugarait az anyagi síkon. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A régi pogányok Asztrális Fénye vagy Étere ugyanis - a Szellem-­Anyag. (Az asztrális Fény egészen modern elnevezés). Kezdődik a tisztán szellemi síkon, leszállása közben mindig durvább lesz, míg végre a mi síkunkon Májá-vá vagyis a kísértő és ármányos kígyóvá válik. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    3 Az „Atya-Isten” alatt itt kétségtelenül a hetedik princípiumot értik az Emberben és a Kozmoszban, mert ez a princípium Lényében (Esse) és Természetében elválaszthatatlan a hetedik Kozmikus princípiumtól. Egyik értelemben ez a görög Logosz és az ezoterikus Buddhisták Avalôkitêswara-ja.


    * A III. kiadás hozzáfűzi: Fitzedward Hall's edition in the Bibliotheca Indica.

    ** A III. kiadás még hozzáteszi: (As the feeling itself.)

    *** A III. kiadás hozzáfűzi : K. T. Telang angol fordításában, 333. o.

    1 Mind az egyiptomi, mind az indiai teogóniában volt egy rejtett Istenség, az Egy, és a teremtő kétnemű Isten. Így Shoo a teremtés Istene, Ozirisz pedig eredeti, ősi alakjában az Isten; „kinek neve ismeretlen.” (L. Mariette: Abydos II. 63 o. és III. kötet 413, 414 o. 1122. sz.)

    2 L. a következő jegyzetet.

    3 Od a tiszta életet adó Világosság, vagyis a mágneses fluidum; Ob a halál-hírnök, varázslók alkalmazta iszonyatos rossz fluidum. Or a kettő együtt: maga az Asztrális Fény. Meg tudják-e mondani a filológusok, hogy az Od, - vagyis az a kifejezés, melyet Reichenbach az életfluidum megjelölésére használt - miért egyúttal tibeti szó a világosság, fényesség és ragyogás megjelölésére? Az „Eget” is jelenti, okkult értelemben. Honnan ered e szó gyökere? AKASA azonban nem ugyanaz mint az ÉTER, hanem sokkal magasabb valami, amint ezt ki fogjuk mutatni.

    * A III. kiadásban az em, en és a zárójel közti magyarázó szavak elmaradtak.

    ** Ez a szó a III. kiadásban elmaradt.

    1 A betűk kicserélése. (Ford.)


    * A III. kiadásban e szó helyett: szó szerint.

    ** Ez az utolsó mondat a III. kiadásban elmaradt.

    *** A III. kiadásban: Hamsa.

    **** A III. Kiadásban: Ateh.

    1 The Qabalah of the Nine Chambers.

    2 Az exegesis a Szentírást magyarázza egy bizonyos rendszer alapján. (ford.)

    3 Ez megint Fichte és a német panteisták elméletéhez hasonlít. Fichte tiszteli Jézust, mint a nagy tanítót, aki hangsúlyozta, hogy az emberi szellem egy az Isten-szellemmel (az Adwaita tanítás), vagy az egyetemes Princípiummal. Nehéz a nyugati Metafizikában egyetlen egy elmélkedést is találnunk, amelyet nem előzött volna meg az Ősi Keleti filozófia. Kant-tól Herbert Spencer-ig csak a Dwaita Adwaita és Vendanta tanításoknak többé-kevésbé elferdí­tett visszhangját halljuk.

    ***** A harmadik kiadásban e szó helyett: astrologer = csillagjós.

    * A harmadik kiadásban a „p. o.” helyett: többek között.

    ** A III. kiadásban e helyett jegyzetben: Hasonlítsd össze Dowson's Dictionary of Hindu Mythology 57.o.

    *** A III. kiadásban hozzáteszik: Brahmá-nak.

    1 Szavak használata jelentésükkel ellentétes értelemben. (Ford.)

    2 Nem számít, hogy a madárfajta cygnus, anser vagy pelecanus (hattyú, lúd vagy pelikán), mivel mindegyik vízimadár, vizeken úszik vagy lebeg, mint a Szellem, és azután ezekből a vizekből kiszáll, hogy életet adjon más lényeknek. Pontosan ez a Rózsakereszt Tizennyolcadik foka jel­képének igazi jelentősége, noha később eszményesítették a Pelikán anyai érzésévé, amint megtépi keblét, hogy hét kicsinyét vérével táplálja.

    3 Mózes megtiltja, hogy a pelikán és hattyú húsát egyék (De uteronomy XIV. 16. 17.), s a tisztátalan szárnyasok közé sorolja őket, de megengedi, hogy „a kopasz sáska, bogarak és szöcskék fajtájából valókat” egyék (Leviticus XI. 22.). Ezt tisztán élettani (physiological) okból teszi. S ennek csak annyiban van köze a misztikus szimbológiához, amennyiben a „tisztátlan” szót - de más szót sem kellene betű szerinti értelmében olvasni és érteni. Ez a szó is, ezoterikus mint a többi, és „Szent”-et is jelenthetne. A leplezés nagyon sokat mondó, ha bizonyos babonákkal hozzuk kapcsolatba, p. o. az orosz népével, amely nem azért nem eszik galambot, mert „tisztátalan,” hanem, mert az a hit, hogy a „Szent Lélek” galamb képében jelent meg.

    1 Nem a középkori alkimistákéból, hanem a Mágusok, a tűzimádó­kéból, ahonnan a Rózsakeresztesek vagy a per ignem Filozófusok, a teurgusok utódai, kölcsön vették a Tűzre, mint misztikus elemre vonatkozó összes eszméiket.

    1 παρά „felett”, kívül.

    2 Mindezek és sok más valószínűen a vegytanban hiányzó össze­kötő kapcsok. Más néven ismeretesek az alkímiában és ama okkultisták előtt, akik csodás erőkkel (phenomenal powers) dolgoznak. Az „Elemek”-nek bizonyos módon való egyesítése, és újból való egyesülése, vagy felbontása útján, az asztrális tűz segítségével, a legcsodásabb dolgokat hozzák létre.

    3 So schaff' ich am sausenden Webstuhl der Zeit,

    Und wirke der Gottheit lebendiges Kleid.

    * A III. kiadásban ez az utalás elmaradt.

    ** A III. kiadásban jegyzetben: (Winchell, World-Life 83-85 o.)

    1 Ezt abban az értelemben mondják, hogy a tűztől eredő láng vég ­nélküli, és hogy az egész Világegyetem lángjait egy egyszerű mécsről lehetne meggyújtani, anélkül, hogy a mécs lángja fogyna.

    1 A Bhagavat gîtâ költői nyelvezetű magyar fordítását nem vehettük át, mert a Titkos Tanításban közölt szöveget nem fedi teljesen. (Ford.)

    * A III. kiadásban: a Tudás tüze.

    ** A III. kiadásban: Narada.

    *** III. kiadásban: a fordító.

    **** A III. kiadásban zárójel között: (Abban a mondatban „Én nekem . . . nincsenek tulajdonságaim”.)

    1 A 4, melyet az Okkult számjegyekben a Tetraktis, a Szent vagy Tökéletes Négyzet ábrázol, Szent Szám valamennyi nép és faj misztikusainál. Egy és ugyanazt jelenti a Brahmanizmusban, Buddhizmusban, a Kabbala-ban és az egyiptomi, kaldeai és más számrendszerekben.

    2 (Their patronymic name.)

    * A III. kiadásban: a „Legfelsőbben”, a Parama-ban.

    1 A Kabbala-ban ugyanezek a számok Jehovah értéke, vagyis: 1065, mivel a nevét alkotó három betűnek - Jod, Vau és kétszer He - számbeli értéke 10 (י), 6 (ו), illetve 5 (ה) ; vagy újra háromszor hét, 21. „Tíz a lélek anyja, mert az Élet és a Világosság benne egyesült”, mondja Hermész. „Mert az egy szám a Szellemtől született, és a tízes szám az anyagtól (káosz, nőnemű); az egység alkotta a tizet, a tíz az egységet.” (Book of the Keys.) „A Temura, a Kabbala anagrammatikus módszere segítségével és az 1065 (21)-nek ismeretével egyetemes tudás érhető el a Kozmoszról és titkairól.” (Yogel Rabbi). A Rabbik a 10, 6 és 5 számot az összes számok között a leg­szentebbnek tartják.

    2 Megmondhatjuk az olvasónak, hogy egy amerikai Kabbalista most fedezte fel ugyanezt a számot Elohimra is. A zsidók Chaldeából kapták. Lásd: „Hebrew Metrology” a Masonic Review-ban, 1885. július. McMillan Lodge No. 141.

    3 Ezt természetesen a legelvontabban kell értelmeznünk. Csak szim­bolikusan. Úgy, hogy ezek a magasztos lények, akiket a 31415 számok kép­viselnek, vagyis: - a „Lényegek”, a „Lángok”, az „Elemek”, az „Építők” és a „Számok” - az „Át-ne lépj” nagy körén „az Angyalok kötelén” belül vannak. (Ford.)

    4 Permutációval.

    * A III. kiadásban az utolsó mondat elmaradt.

    ** A III. kiadásban: kocka, „cube” helyett „square” azaz : négyszög vagy négyzet.

    1 Ugyanezt a kifejezési módot találjuk Egyiptomban. Mut először is „Anyát” jelent, és jelzi azt a szerepet, melyet azon ország háromságá­ban neki tulajdonítottak. Nem csak anyja, hanem felesége volt Amen-nak; ennek az istennek egyik fő címe „Anyjának férje”. Mut istennőt „Mi asszonyunknak”, a „Menny királynőjének” és a ,,Föld királynőjének” nevez­ték. „Így osztozik ezekben a címekben a többi anya-istennőkkel: Isis-szel, Hathor-ral stb.” (Maspero).

    * A III. kiadásban: Auphanim.

    ** A III. kiadásban: „és” helyett: „mint.”

    2 Nézetünk szerint nem „Seraphim”, hanem „Sepharim” (Ford.)

    3 A IX. és X. részből a szószerinti fordítás a következő: „Tíz Sephiroth, amely a felfoghatatlanból származik, Egy Ő az élet Elokimjának szelleme . . . aki az örökkévalóságokban él! Hang és Szellem és az Ige, s ez a Szent Szellem. Kettő: Szellem a Szellemből. Tervezett és alkotott ezekkel huszonkét alapvető betűt, három Anyát és hét kettős betűt és Tizenkét egyszerűt és ezekből egy szellemet. Három: Víz a szellemből; ezzel tervezte és alkotta a pusztát és az ürességet, az iszapot és a földet. Virágágynak tervezte azokat, falnak alkotta, és útnak borította. Négy: Tűz a Vízből. Ezzel tervezte és alkotta a dicsőség trónját és a kerekeket, a seraphimet, a szent állatokat és a szolgáló angyalokat, és a háromból Ő alapította hajlékát, mert mondva vagyon: „Ő angyalait szellemekké és szolgáit tüzes lángokká teszi.” Ezek a szavak „alapította hajlékát”, világosan mutatják, hogy mind a Kabbala-ban, mind pedig Indiában is az istenséget a Világegyetemnek tekintették, és eredetileg nem volt az a Kozmoszon kívül álló Isten, ami ma. (Ez a jegyzet a III. kiadás­ban a szövegben.)

    1 E szó betű szerinti jelentése az északon élő Keleti Okkultisták szerint körben mozgó szél, forgószél. De ebben az esetben ez a kifejezés a szüntelen és örök Kozmikus Mozgást jelenti, vagy jobban mondva az Erőt, amely azt mozgatja. Ezt az Erőt hallgatólag mint az Istenséget fogadták el, de soha meg nem nevezték. Ez az örökkévaló Kárana, a mindig hatékony Ok.

    * A III. kiadásban: inkább mágikus, mint vallásos fohászkodások (invocations).


    1 A „megszámlált" (numbered) szerintünk a „megnyilvánult.” (Ford.)

    2 Az Anugîtâ része a „Mahâbhârata” Asvamadha Parvanjának. A Bhagavatgîtâ (kiad. Max Müller) fordítója ennek folytatásának tekinti. Eredetije egyik legrégibb Upanishad.

    1 Ez mutatja, hogy a modern metafizikusok, hozzá sorolva a múlt és jelen metafizikusait: Hegelt, Berkeleyt, Schopenhauert, Hartmannt, Herbert Spencert, és ráadásul még a modern Hylo-idealistákat is, - nem egyebek, mint erőtlen másolói a régmúlt őskornak.

    2 E törvény ismerete engedi meg az Arhat-nak és segíti őt abban, hogy Siddhi-jeit, vagyis a különféle rendkívüli jelenségeket (phenomena) véghez vigye, p. o. alkatrészeire bontja az anyagot, tárgyakat egyik helyről a másikra átviszi.

    1 Ezek régi magyarázatok, amelyeket modern megjegyzésekkel füg­gesztették a Stanzákhoz, mivel a magyarázatok szimbolikus nyelvezete rendszerint épp oly nehezen érthető, mint maguk a Stanzák.

    2 „The Modern Genesis” c. tudományos vitamű írója, Rev. W. B. Slaughter, bírálva a csillagászok álláspontját, azt mondja: „Kár, hogy ennek az elméletnek (ködfolt) pártfogói nem hatoltak be mélyebben a (keringés kezdetének) megvitatásába. Egyik sem bocsátkozik e kérdés megokolt kifejté­sébe (rationale). Hogyan ad a lehűlés és összehúzódás folyamata a tömegnek keringő mozgást? A kérdést hosszan tárgyaljuk a Függelékben. Az Anyagias tudomány soha sem oldhatja meg. „A Mozgás örökkévaló a meg-nem-nyilvá­nultban, és időszakos a megnyilvánultban” mondja egy okkult tanítás. „Amikor a meleg, amely a LÁNG-nak az Ősanyagba való leszállását okozta, mozgásra készteti részecskéit, akkor ez a Mozgás a Forgószéllé lesz.” Egy csepp folyadék gömbszerűvé alakul, mert atomjai önmaguk körül forognak végső, felbonthatatlan, noumenoni lényegükben; felbonthatatlan, legalább is a természettudomány számára.

    * A III. kiadásban a pontok helyett : Az Oi-Ha-Hou.

    3 Ami annyi mint tíz, vagy a tökéletes szám a „Teremtőre” alkalmazva; ezt a nevet adták a teremtők összességének, akiket az egyisten imádók Egybe foglaltak össze. Az „Elohim”, Adam Kadmon vagy Sephira - a Korona ­ugyanis a 10 Sephiroth-nak hím-nő szintézise. A népszerűsített Kabbala-ban Ők a megnyilvánult Világegyetem jelképe. Az ezoterikus Kabbalisták azonban követik a keleti okkultistákat, s elválasztják a felső Sephiroth háromszöget (azaz Sephira, Chochmah és Binah) a többitől; így marad hét Sephiroth. Ami Sâvbhâvat-ot illeti, az orientalisták ezt a kifejezést úgy magyarázzák, hogy ez a Térben eloszlott Egyetemes alakítható (plastic) anyagot jelenti, talán egy kissé a tudomány éterjére gondolva. De az okkultisták szerint a misztikus síkon azonos az „ATYA-ANYÁ”-val (L. fentebb.)

    1 „A Szellemmel és a Hanggal egyesülve”, ez vonatkozik az Absztrakt Gondolatra és a konkrét Hangra, vagy annak megnyilvánulására, az Ok oko­zatára. Adam Kadmon vagy Tetragrammaton a Logosz a Kabbala-ban; ennél­fogva ez a háromság megfelel a Kabbalában Kether, Chochmah és Binah leg­magasabb háromszögének. Binah nőnemű erő, de ugyanekkor a hímnemű Jehovah is, mivel Chochmah természetében, vagyis a hímnemű Bölcsességben osztozik.

    2 A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy a Nap központi Csillag nem pedig bolygó. Mégis a Régiek hét nagy Istent ismertek és imádtak, a Napot és a Földet nem számítva. Melyik volt az a „Rejtély-Isten” („Mystery God”), akit elhallgattak? Természetes, hogy nem Uranus; ezt Herschel csak 1781-ben fedezte fel. De nem ismerhették-e talán más néven? Ragon, a „Maconnerie Occulte” írója azt mondja: „Az Okkult Tudományok csillagászati számítások útján felfedezték, hogy számszerint hét bolygónak kell lennie; ez arra indította a régieket, hogy a Napot is felvegyék az égi harmónia hanglétrájába, és vele töltsék be az üres helyet. Valahányszor azután olyan hatást éreztek, amelyet az ismert hat bolygó egyike sem gyakoroltatott, azt a Napnak tulajdonították. A tévedés csak látszólag jelentékeny, de gyakorlati eredményeiben nem volt az, valahányszor a régi csillagjósok Uránusz helyébe a Napot tették. A Nap ugyanis központi csillag, aránylag mozdulatlan, csak saját tengelye körül forog, és szabályozza az időt és mértéket. Nem is lehetne igazi rendeltetésétől eltéríteni.”. . . A hét napjainak elnevezése is téves. „A vasárnapot Uránusz napnak (Urani dies, Urandi) kellene neveznünk”, fűzi hozzá a tudós író.

    3 A bolygó-rendszer.

    1 A csillagászat arra tanít, hogy „a Nap mindig ugyanabban az irányban forog tengelye körül, amelyen a bolygók megfelelő pályájukon keringenek.”

    * A III. kiadásban „és” helyett „vagy”.

    ** A III. kiadásban L. Telang, Anugîtâ, X. 9; és Haug, Aitareya Brâhmana, 1. 1.

    2 Az Üstökös-anyagnak ez a Lényege (Essence), így tanítja az Okkult Tudomány, teljesen különbözik minden a modern tudományban ismert kémiai vagy fizikai jellegzetességtől. Eredeti formájában, a naprendszereken túl, egynemű (homogeneous), és teljesen megkülönböződik (differentiates), ha egyszer a Föld régióiba lép. Ez a lényeg, melyet megrontott a bolygók légköre és a bolygóközi anyagnak már összetett materiája, csak a mi megnyilvánult világunkban különnemű (heterogeneous).

    3 Manasz - az Elme-Princípium, vagy az emberi Lélek.

    4 Buddhi - az isteni Lélek.

    1 Igen hasonló gondolatok vannak W. Mattieu Williams: „The Fuel of the Sun”, Dr. C. William Siemens: „On the Conservation of Solar Energy” (Nature XXV. 440-444. o. March 9. 1882.) és Dr. P. Martin Duncan: „Address of the President of the Geological Society”, London, May, 1877. c. munkákban.

    2 L. Alexander Winchell L. L. D. Comparative Geology. 56. o.

    3 Ha Neptunuszról beszélünk, akkor nem mint okkultisták, hanem mint európaiak szólunk. Az igazi keleti okkultisták állítják azt, hogy még sok fel nem fedezett bolygó van a mi Naprendszerünkben. De Neptunusz nem tartozik e rendszerhez, ámbár Napunkkal látszólag összefüggésben van, és ez hatással is van reá. Azt mondják, hogy ez az összefüggés májávikus, érzékcsalódás.

    1 Ez a Négy „Halhatatlan”, amelyeket az Atharva Véda, mint a négy világtáj „Őrét” vagy Gondnokát említi. (L. LXXVI. fej. 1-4 és köv.)

    2 Draper: History of the Conflict between Religion and Science. 132-133. o.

    * A III. kiadásban e szó helyett: Professor.

    * A III. kiadásban: az okkult Stanza jelentése.

    ** A III. kiadásban: CIV. zsoltár 4.

    *** A III. kiadásban: „A Tüzes Forgószél”

    1 Az „Építők”, a Bolygói Szellemek és a Lipikák közötti különbséget nem szabad szem elől veszteni. (L. e Stanza 5. és 6. Slokáját.)

    2 L. P. Sinnett: „Esoteric Buddhism” 5. javított kiadás, 171-173. o.

    3 Az első és legnagyobb Újító, aki a „Sárga Sapkásokat”, a Gyalugpa-kat alapította. Szül. 1355-ben Kr. u. Amdo-ban, és Avatára-ja volt Amitábha-nak, ami Gautama Buddha mennyei neve.

    1 Subba Row, úgy látszik azonosítja a Logosz-szal, és így is nevezi. (L. a „Theosophist”-ben megjelent négy előadását a Bhagavat gîtâ-ról.)

    1 1882-ben a Teozófiai Társulat Elnökének, Olcott ezredesnek, szemére vetették, hogy egyik előadásában azt állította, hogy elektromosság anyag. Mégis ezt állítja az Okkult Tanítás. „Erő”, „Energia” talán jobb elnevezés mindaddig, míg az európai tudomány olyan keveset tud igazi természetérő1. De mégis anyag, amint az éter is anyag, mert épp úgy atomikus, noha az étertől néhány foknyira van. Nevetségesnek látszik, ha azzal érvelünk, hogy mivel a tudomány nem tudja mérni, valamit nem nevezhetünk anyagnak. A villamosság „anyagtalan” abban az értelemben, hogy molekuláit nem vethetjük alá az érzékelésnek és kísérletnek. Mégis lehet atomikus, - s ezt állítja az okkultizmus is - ennélfogva anyag. De tegyük fel, hogy nem vagyunk tudományosak, ha a villamosságról ilyen kifejézésekkel beszélünk. A tudo­mány energia-forrásnak, vagy egyszerűen energiának és erőnek nevezi; már pedig hol van az az Erő, vagy az az Energia, amelyre gondolhatnánk anélkül, hogy egyúttal anyagra is gondoljunk? Maxwell, a matematikus, az elektro­mosság és jelenségei terén a legnagyobb tekintélyek közül való, évekkel ezelőtt azt mondta, hogy az elektromosság anyag, s nem csupán mozgás. „Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az elemi állagok atomokból állnak, akkor ebből szükségszerűen az következik, hogy a villamosság is, akár a pozitív, akár a negatív, meghatározott elemi részekre oszlik, amelyek úgy viselkednek, mint a villamosság atomjai”. (Helmholz, Faraday Lecture, 1881.) Mi ennél is tovább megyünk, és azt állítjuk, hogy az elektromosság nem csak állag, hanem hogy egy Lény kisugárzása (emanation). Ez a Lény sem Isten, sem ördög, hanem azoknak a számtalan Lényeknek egyike, akik kormányozzák és vezetik világunkat a KARMA örök TÖRVÉNYE szerint. (L. e könyv Függelékét). - Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.

    2 Ismeretes, hogy a homok a rezgésben levő fémkorongon úgy helyez­kedik el, hogy a szabályos alakzatok egész sorozatát adja. Vajon a tudo­mány megmagyarázhatja-e teljesen ezt a tényt?

    3 T. i. Fohat és a korai Vishnu. (Ford.)

    * Ez az utolsó mondat a III. kiadásban elmaradt.

    ** A III. kiadásban: Achad.

    1 A 3, 5 és 7 számok fontosak a spekulatív szabadkőművességben, amint ezt „Isis”-ben kimutattuk. Egyik szabadkőműves ezt írja: 3-at, 5-öt és 7-et lépnek, hogy a körülmenést jelezzék. Jelenti a három felületet (faces) a 3, 3; 5, 3; és 7, 3-nak stb. Néha ebben az alakban szerepel: 753/2 = 376x5 és 7635/2 = 3817x5 és a 20612/6561 hányados köbmértékben adja a Nagy Piramis mére­teit stb. stb. Három, öt és hét misztikus számok. A hetet és a hármat a szabadkőművesek épp úgy nagyra tartják, mint a Párszik, mert a háromszög mindenütt jelképe az istenségnek. (L. Oliver: the Masonic Cyclopaedia és Pythagorean Triangle). A teológia doktorai (így p. o. Cassel), természe­tesen azt mondják, hogy a Zohar magyarázza és támogatja a keresztény háromságot. (!) Pedig ez utóbbi származik a pogányok -éből, az ősi okkul­tizmusban és szimbológiában. A három lépés metafizikailag arra vonatkozik, hogy a szellem leszáll az anyagba, a Logosz mint sugár esik a szellembe, azután a lélekbe és végül az ember fizikai formájába, amelyben ÉLET-té lesz. (A III, kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 Ormazd a Logosz az „Elsőszülött” és a Nap.

    2 „It”a semleges névmás.

    3 Ez volt a „Szentek szentjé”-nek jelképe, a nemi elválasztás 3-a és a 4-e. A 22 héber betű majdnem mindegyike nem más, mint fallikus jelkép. A két fent bemutatott betű közül az egyik az ayin, negatív nőnemű betű, képletesen szem; a másik hímnemű betű, tsádi, hal-horog, vagy dárda (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    4 Azt mondja egy kabbalista, még meg nem jelent munkájában, melyben összehasonlítja a Kabbalát és Zohárt az Árja Ezoteriával, hogy: „A héberek világos, rövid, tömör és pontos beszédmódja erősen felülmúlja a hinduk döcögő szóbőségét. - Párhuzamot vonva a Zsoltáros így szól: „Szám nyelvemmel beszél, én nem ismerem a te számaidat! (LXXI. 15) . . . A hindu képes beszéd (glyph) tökéletlenségénél fogva gyakran belekever lényegtelen szempontokat, és ugyanazt a kölcsönvett tollazatot mutatja, amely a görögök­nek (a hazug görögöknek) megvolt, és a szabadkőművességnek megvan. A nyers és egyszótagú héber nyelv (látszólagos) szegénysége azt bizonyítja, hogy sokkal távolabbi őskorból származik, mint az említett nyelvek, s hogy ez volt a forrás (!?) vagy legalább közelebb állt a régi eredeti forráshoz, mint bármelyikük.” Ez teljesen téves! Tudós testvérünk és levelezőnk úgy látszik, a hindu vallási rendszereket a Sástra-kból és Purâna-kból ítéli meg, valószínűleg az utóbbiakból. Még pedig modern fordításukban, melyekben az orientálisták a felismerhetetlenségig eltorzították e tanokat. Filozófiai rend­szerükhöz, az ezoterikus tanításukhoz kell fordulnunk, ha össze akarjuk hasonlítani. Kétségtelen, hogy a Pentateuch szimbológiája, de még az Új ­Szövetségé is ugyanabból a forrásból ered. De Kheops piramisa csak nem későbbi keletű, mint a mózesi könyvek? Pedig Piazzi Smyth tanár úgy találta, hogy méretei megismétlődnek a Salamonnak tulajdonított mítikus templomon. Ha tehát csakugyan olyan nagy az azonosság, mint ahogyan állítják, akkor a szolgai másolók csakis a zsidók lehettek, nem pedig az egyiptomiak. A zsidó írásjelek (glyphs) - de még a héber nyelv is - nem eredetiek. Átvették az egyiptomiak-tól, a koptoktól és hikszoszoktól. Az elsőktől Mózes nyerte bölcse­sségét. A koptok valószínűen rokonai, sőt talán szülői a régi főníciaiaknak. A hikszoszok a zsidók (állítólagos) ősei, amint ezt Josephus: „Apion ellen” c. művében (I. 25.) kimutatja. Igen ám, de kik ázok a Hikszosz pásztorok? És kik az egyiptomiak? A történelem mit sem tud erről a kérdésről. Csak kutat és elméleteket állít fel, s ezeket a történetírók képzeletéből meríti. (L. „Isis Unveiled” II. 430-438. o.) Bunsen azt mondja: „A Kamismus vagy a régi kopt Nyugat-Ázsiából való, és magában foglalja a szemitizmus néhány csíráját, s ez bizonyítja, hogy az árják és a szemiták egy fajból származnak.” Azt tartja, hogy Egyiptomban a nagy események 9000 évvel Kr. e. játszódtak le. Tény az, hogy az ősi ezotériában és az árja gondolatban mély filozófiát talá­lunk, míg a héber írásokban csupán nagyon meglepő találékonyságot, amellyel dicsőítik a fallikus tiszteletet és a szexuális teogóniát. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van).

    1 Azt kérdezhetné valaki, és az író sem mulasztotta el megkérdezni: „Ki állapíthatja meg, hogy e két mozgás különböző, hiszen az egész termé­szet eredeti lényegére ment vissza, és senki sem láthatja, - még a Dhyan­Chohan-ok sem, mert ezek mind Nirvana-ban vannak?” A felelet erre: „A Természetben mindent az analógia elve szerint kell megitélnünk. Noha a legmagasabb istenségek (Arkangyalok vagy Dhyani-Buddha-k) sem tudnak behatolni a mi bolygó-rendszerünkön és a látható Kozmoszon messze túl fekvő rejtélyekbe, mégis voltak a régi időkben nagy látnokok és próféták, akiknek megadatott a képesség, hogy a múltba visszapillantva, fel­fogják a Lélegzés és Mozgás rejtélyét akkor, amikor a világok rendszerei pihentek, és időszakonkénti álmukba mélyedtek.”

    * A III. kiadásban: Auphanim.

    1 A föld tengely körüli forgását a pythagoraszi Hiketasz tanította, valószínűleg már 500 évvel Kr. e. Tanítványa Ecphantosz, valamint Platón tanítványa, Herakleidesz is ezt tanították. Szamoszi Aristarchosz már 281-ben Kr. e. kimutatta, hogy a megfigyelés tényei támogatják azt a feltevést, hogy a Nap mozdulatlan, és hogy a Föld kering pályáján. A központi nap elméletét a Tigris melletti Szeleuciába való Szeleukosz kb. 150-ben Kr. e. tanította. (500-ban Kr. e. Pythagoras tanította. - H. P. B.) Azt is mondják, hogy Archimédesz, Psammites c. munkájában, hangoztatta a központi nap elméletét. Arisztotelész határozottan azt tanította, hogy a Föld gömb alakú. Bizonyítékul hivatkozott a Föld árnyékának holdfogyatkozáskor látható alakjára. (Arisztotelész, De Coele. II. könyv. XIV. fej.) Ugyanezt az eszmét védte Pliniusz is. (Nat. Hist. II. 65.) Ez a felfogás, aztán, úgy látszik több, mint ezer esztendőre elveszett az ismeretek köréből (Alex. Winchell, L. L. D.: Comparative Geology, IV. Rész, „Pre-Kantian Speculation” 551. o.) A III. kiadásban a zárójelben foglaltak helyett: (Winchell, World-Life 551-2.).

    2 Hogy Swedenborg, aki aligha tudhatott valamit a buddhizmus ezo­terikus eszméiről, általános felfogásában mégis megközelítette az okkult tanítást, az kiderül az Örvény Elméletről szóló értekezéséből. Clissold fordí­tásában, amelyet Winchell tanár idéz, a következő összefoglalást találjuk „Az Első Ok a Végtelen vagy Határtalan. Ez hozza létre az Első Végest vagy Határoltat.” (A megnyilvánult Logosz és a Világegyetem). „Ami határt hoz létre, az analóg a Mozgással (L. az első Stanzát, fent). A létre­hozott határ: pont; ennek Lényege mozgás; mivel azonban ennek a Lényeg­nek nincsenek részei, azért ez a Lényeg nem igazi Mozgás, hanem csak arra való connatus. [A III. kiadásban helyesen: „conatus" t. i. „törekvés.”] (A mi tanításunkban nem „connatus”, hanem a meg nem nyilvánultban levő örök rezgés átváltozása örvénylő mozgássá a jelenségek vagy a megnyilvánulás világában.) „Ettől az elsőtől származik terjedés, a tér, az alak és az egymásután vagy idő. Valamint a mértanban a pont vonalat hoz létre, a vonal felületet és a felület testet, úgy itt is a pont connatusa vonalakra, felületekre és testekre irányul. Más szóval a Világegyetem benne van (in ovo) az első természetes pontban... a Mozgás, amelyre a connatus irányul körmozgás, mivel a kör valamennyi alak között a legtökéletesebb. A Mozgás legtökéletesebb formája . . . az örök körmozgás, vagyis olyan mozgás, mely a középpontból a kerület felé és a kerülettől a középpont felé halad.” (Idézve a Principia Rerum Naturalia-ból). Ez tisztán és egyszerűen Okkultizmus.

    * A III. kiadásban a zárójelben foglalt utalás elmaradt.

    1 A Rig Védában váltakozva és azonos jelentésben találjuk a Brahma­naspati és Brihaspati neveket. L. a „Brihad-aranyaka Upanishad-ot” is. Brihaspati istenség, akit az „Istenek Atyjá”-nak hívnak.

    1 A négy megnyilvánulás: a test; élete vagy vitalitása; a „mása” (double) és a Kâma-rupa. Az első három eltűnik a személy halálával; a negyedik a Kama-loka-ban oszlik fel.

    * A III. kiadásban: Két ezoterikus iskola van a Himaláján túl stb.

    1 A tudós Vossius, Theol. Cir. I, VII.-ben így szól: „Noha szt. Ágoston azt mondta, hogy ebben a világban minden látható dolog mellett egy-egy angyali erény van mint őrző, mégsem szabad itt egyéneket értenünk, hanem egész fajtákat (species); minden ilyen fajtának valóban meg van a saját őrző angyala. Ebben ő egyetért valamennyi filozófussal . . . Nekünk ezek az angyalok a dolgoktól különválasztott szellemek . . . a (pogány) filozófusoknak pedig istenek voltak.” Ha azonban megfigyeljük a „Csillagok Szellemei” tiszteletére, a róm. kath. Egyházban elrendelt szertartást, akkor ezek a szellemek erősen „Istenek”-nek látszanak, és sem a régi, sem a modern pogány tömeg nem tisztelte és imádta őket jobban, mint ma Rómában a nagy műveltségű keresz­tény katolikusok.

    2 Természetesen nem a német materialista Moleschott értelmében, aki arról biztosit, hogy a „Gondolat az anyag mozgása.” Ez az állítás páratlan kép­telenség. Mentális és testi állapotok, magukban véve teljesen ellentétesek. De ez nem vonatkozik arra az állításra, hogy minden gondolat fizikai kísérő jelenségén (agyváltozás) kívül, tárgyszerűen (objective) - noha számunkra csak érzékfeletti módon tárgyszerűen - megnyilvánul az asztrális (mentális) síkon. (L. The Occult World, 89, 90. o.) A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.

    3 A jelenkori tudomány gondolkozóinak az elme és az anyag viszo­nyáról szóló nézeteit két feltevésre vezethetjük vissza. Ezek szerint mind a két nézet egyformán kizárja a fizikai agytól (melyen keresztül megnyilatkozik) különvált, független lélek létezését. Ezek:

    (1) A MATERIALIZMUS. Ez az elmélet úgy tekint a mentális jelenségekre, mint molekuláris változás eredményére az agyban, t. i. azt tartja, hogy a mozgás érzéssé alakul át. Az anyagiasabb iskola régente annyira ment, hogy az elmét azonosította „a mozgás egy különös fajtájával” (!!). Ezt a nézetet szerencsére most már a legtöbb tudós maga is képtelenségnek tartja.

    (2) A MONIZMUS, vagyis az Egy Állag tana (Single Substance Doctrine) kifinomított formájú negatív lélektan. Egyik szószólója, Bain tanár, találóan „guarded Materialism”-nek (óvatos materializmusnak) nevezi el. Ezt a tanítást igen sokan helyeslik, és olyan emberek, mint Lewes, Spencer, Ferrier és mások támogatják. A gondolatot és a mentális jelenségeket rendszerint úgy fogja fel, mint alapjában véve, az anyagtól teljesen különbözőket, de mégis úgy tekinti, hogy ezek egy és ugyanannak - de bizonyos állapotú - állag­nak két oldala vagy megnyilvánulása. Azt mondják, hogy a gondolat mint gondolat, teljesen más valami, mint az anyagi jelenségek, mégis a gondo­latot csak az „idegmozgás alanyi oldalának" kell tekintenünk, bármit is értsenek ezen a tudósok. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Így a mondat: „Natura Elementorum obtinet revelationem Dei” (Kelemen Stromata-jában, R. IV. para. 6.), vagy mind a kettőre alkalmazható, vagy egyre sem. Lásd a Zends II. köt. 228. old. és Plutarchos De Iside, amint ezt Layard, Academie des Inscriptions 1854. XV. kötetben összehasonlította.

    * A III. kiadásban : „A Dévák Nagy Királyai”-nak stb.

    ** A III. kiadásban a „Déva” szó itt elmaradt.

    2 Pedig a hinduk mind exoterikusan, mind ezoterikusan hét világrészt ismernek, és Kozmikus Dévájuk nem négy, hanem nyolc, és ezek a kompassz nyolc iránya, nem pedig a világrészek felett őrködnek. (Vesd össze: Chinese Buddhism. 216. o.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.

    1 A róm. kat. Egyház angyalai, akik ezeknek az „Arcok”-nak meg­felelnek, az Ophitáknál a következők voltak: a Sárkány - Rafael; az Oroszlán - Mihály; a Bika vagy Ökör - Uriel; és a Sas - Gabriel. Ez a négy kíséri a négy Evangélistát, és bevezeti az Evangéliumokat.

    * A III. kiadásban az utolsó mondat hiányzik.

    2 A zsidóknak, a kabbalistákat kivéve, nem volt szavuk a kelet, nyugat, dél és észak kifejezésére. Ezt a gondolatot tehát előtt, mögött, jobb és bal jelentésű szavakkal fejezték ki, és exoterikusan igen gyakran összetévesztették a kifejezéseket. Így még zavarosabbá és nehezebben érthetővé tették a Bibliában a valóság elpalástolására használt kifejezéseket (blinds). Ha hozzáfűzzük azt a tényt, hogy I. Jakab angol királynak negyvenhét Biblia-fordítója közül „csak három értett héberül és ezekből kettő meghalt, mielőtt a zsoltárokat lefordították volna” (Royal Masonic Cyclopaedia), akkor könnyen érthető, hogy mennyire megbízható a biblia angol fordítása. Ebben a munkában rend­szerint a Douay-féle róm. kat. fordítást követtük.

    1 A Szent és Titkos tudás jelképe az ókorban általában a Fa volt. Írást és feljegyzést is értettek rajta. Innen a Lipika szó, az „írók”, vagy írnokok; a „Sárkányok”, a bölcsesség jelképei, akik a Tudás Fáit őrzik; a Hesperidák „arany” almafája; a Meru hegynek kígyó-őrzötte „Buja Fái” és növényzete. Juno, aki Jupiter egybekelésekor fát ad arany gyü­mölccsel, egy másik alakja Évának, aki Ádámnak almát nyújt át a Tudás Fájáról.

    * A III. kiadásban: Achad.

    1 A Sepher Jezirah-ban és másutt ez a mondat: „Achath-Ruach-Elohim-­Chiim" azt mutatja, hogy Elohim a legjobb esetben is kétnemű, a nőnemű elem majdnem uralkodó, mert így hangzik: „EGY Ő (nőnemű), az Élet­ Elohimek Szelleme.” Amint fent már mondottuk, Achath nőnemű és Echád hímnemű, s mind a kettő EGY-et jelent (A III. kia­dásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ezt a metafizikai tanítást alig fejthetnénk ki jobban, mint ahogyan Subba Row „Bhagavad gîta" c. előadásaiban tette: „Múlaprakriti (Parabráhmam fátyola) a Logoszon (vagy „Isvara”-n) át működik, mint az egy energia. Parabrahmam az egy-lényeg, amelytől egy energia központ kel életre, ezt itt Logosznak fogom nevezni. . . A keresztények . . . az Igének hívják és ez az isteni Christos, aki örökké atyja kebelében van. A buddhisták Avalôkitêsvara­nak nevezik . . . Majdnem minden tanításban kialakították azt a gondolatot, hogy egy szellemi energia-központ létezik, amely meg nem született és örökké­való. Ez a Pralaya idejében Parabrahman kebelében van, és a Kozmikus tevékenység idejében mint öntudatos energia-központ indul ki . . .” Mert amint az előadó előrebocsátja, Parabrahman sem ez, sem az, sőt még nem is öntudat, mivel nem hozható összefüggésbe sem anyaggal, sem bármivel, ami feltételes. Sem Ego, sem Nem-Ego, de még Átma sem, hanem valóban: egyetlen for­rása a létezés minden megnyilvánulásának és módjának. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    1 Ezekről az önkéntes testöltésekről a mi tanításunkban mint Nirmánakája-król (az embert túlélő szellemi princípiumok) beszélünk.

    2 Sukshma-sarira „álomszerű”, képzelet szőtte test. Ilyen testet öltenek az égi Hierarchia alsóbb Dhyaniai.

    3 V. ö. ezt az ezoterikus tanítást a „Pistis-Sophia”-ban (Tudás = Böl­csesség) talált gnosztikus tanítással. Ebben az értekezésben Sophia Achamoth-ot úgy tüntetik fel, hogy útjában a Magasztos Világosság felé eltévedt a Káosz (anyag) vizeibe, és hogy Christos megszabadította, és az igazi ösvényre segítette. Jegyezzük meg, „Christos” a gnosztikusoknál a személytelen prin­cípiumot jelentette, a Világegyetem Atman-ját, és a minden emberi lélekben lakó Atma-t - nem Jézust; ámbár a British Museum-ban levő régi kopt kéziratokban a „Christos” nevet majdnem mindig „Jézus”-sal [A harmadik kiadásban ezenkívül: „és más nevekkel.”] helyettesítik.

    1 A legnagyobb európai származású filozófus, Immanuel Kant, biztosít arról, hogy ilyen érintkezés semmiképp sem valószínűtlen. „Bevallom, hogy nagyon is hajlandó vagyok azt állítani, hogy a világban Anyagtalan termé­szetek léteznek, és saját lelkemet ezeknek a lényeknek osztályába helyezem. Nem tudom, hol s mikor, de valamikor be fogják bizonyítani, hogy az emberi lélek még ebben az életben is felbonthatatlan összeköttetésben áll a szellem­világ valamennyi anyagtalan természetével, hogy kölcsönösen hat ezekre és benyomásokat kap ezektől.” (Träume eines Geisterseher's; idézve C. C. Massey­nek Hartmann: Spiritismus c. könyvéhez írt előszavában.) Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben.

    2 Mindaz, amit a modern fiziológiai kutatás pszichológiai problemákkal kapcsolatban felderített, és amit a dolgok természeténél fogva még felderíthe­tett volna az, hogy minden gondolatot, érzést és indulatot bizonyos ideg­molekuláknak más és más elrendezése kísér. Büchner, Vogt és hozzájuk hasonló más tudósok szerint a gondolat a molekulák mozgása; ebből szükség­szerűleg az következik, hogy szubjektív öntudatunk tényét teljes elvontságnak tekintsük. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    3 L. Paul Pierret, Le Livre des Morts: „Le Jour de Viens á nous”. . . c'est le jour oú Osiris a dit au Soleil: Viens! Je le vois rencontrant le Soleil dans 1'Amenti.” (XVII. fej. 61. o.) A Nap itt a Logosz (vagy Christos vagy Horus helyett áll, mint központi Lényeg összefoglaló értelemben, és mint a kiáradt Lények lényege, amelyek állagban (substance) különböznek ugyan, de lényegben nem. Amint a Bhagavad gîta előadója mondja: „nem kell azt gondolnunk, hogy a Logosz az egyetlen energia központ, melyet Parabrahm megnyilvánított; számtalan más központ is van . . . és számuk majdnem végtelen Parabrahman kebelében.” Innen erednek a „Jöjj Hozzánk Napja” és „Légy velünk Napja” stb. kifejezések. Amint a négyzet a Négy szent Erőnek vagy Hatalomnak - a Tetraktys-nak - jelképe, úgy a Kör mutatja a határt a Végtelenben; ezt sem ember, még szellemileg sem, sem Déva, sem Dhyan-Chohan nem lépheti át. A ciklikus fejlődés idebe alatt „leszállók és felszállók” Szellemei a „vasövű világot” csupán azon a napon fogják átlépni, amelyen Paranirvana küszöbéhez közelednek. Ha ezt elérik, pihenni fognak Parabrahman vagyis az „Ismeretlen Sötétség” kebelében, s azután ez valamennyiük számára Világosság lesz - az egész Mahapralaya, a „Nagy Éjszaka”, vagyis 311.040.000.000.000 évi Brahman-ba való elmerülés időszaka alatt. A „Légy-velünk-Napja” ennek a nyugalomnak időszaka, vagyis Paranirvána. A „Jöjj el hozzánk Nap” különös kifejezésre vonatkozó egyéb adatok végett 1. még Viscount de Rougé „The Funerary Ritual of the Egyptians” című könyvét. Ez a nap megfelel a keresztényeknél az utolsó ítélet napjának, amelyet vallásuk olyan durván anyagiasított. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Ezt a Stanzát a kínai szövegből fordítottuk és megtartottuk az ere­deti kifejezéseknek megfelelő neveket. Az igazi ezoterikus neveket nem adhat­juk, mert csak megzavarná az olvasót. A brahmani tanításban nincsenek a megfelelő kifejezések. Vâch, úgy látszik, több tekintetben megközelíti a kínai Kwan Yin-t, de Indiában nincsen az a rendszeres Vâch-tisztelet e név alatt, mint amilyen a Kwan Yin-tisztelet Kínában. Soha exoterikus vallásrendszer nem fogadott el nőnemű teremtőt és így a népszerű vallások kezdetétől fogva úgy tekintettek a nőre és úgy bántak a nővel, mint aki alantasabb a férfinél. Csupán Kínában és Egyiptomban volt egyenrangú Kwan-Yin és Isis a hímnemű istenekkel. Az ezotéria nem veszi figyelembe a két nemet. Legmagasabb istensége nemnélküli és alaktalan, sem Atya, sem Anya. Első meg nyilvánult lényei, égiek és földiek egyaránt, csak lassanként lesznek két­neműekké (androgynous), hogy végül két határozott nemre váljanak szét. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van, és ezzel kezdődik a Stanza magyarázata.)

    2 The Theosophist, February, 1887. 305. o. First lecture on the Bhaga­vad gîta.

    3 Az előadó a 306. lapon mondja: „a fejlődés a Logosz értelmi ener­giájából indul ki, nem csak a Mulaprakriti-be zárt hatóerők következtében. A Logosznak ez a Világossága az összekötő láncszem . . . az objektív anyag és Esvara (vagy a Logosz) szubjektív gondolata között. Több buddhista könyv Fohat-nak nevezi. Csupán ezzel az egy eszközzel dolgozik a Logosz”. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Madhya, olyasmire alkalmazzák, aminek kezdete és vége ismeretlen, és Para végtelent jelent. Ezek a kifejezések mind a végtelenségre és az idő elosztására vonatkoznak.

    2 A szanszkrit Laya szótól, az anyagnak az a pontja, ahol minden megkülönböződés megszűnt.

    * Subba Row: Five Years of Theosophy, „Personal and imper­sonal God.” (The Theosophist, IV. kötet, 1883. február 195. old.)

    1 „Fohat”-nak több jelentése van. (Lásd V. Stanza Magyarázatát és alább.) „Az Épitők Építőjé”-nek nevezik, mert az Erő, amelyet megszemé­lyesít, alkotta Hetes láncunkat.

    1 Történelemelőtti őseink árnyai viszonozhatnák a bókot a modern természettudósoknak, most amikor a vegytan új felfedezései William Crookes F. R. S.-t annak elismerésére indították, hogy a tudomány még ezer mér­földnyire van attól, hogy megismerje a legegyszerűbb molekulák összetett voltát. Tőle halljuk, hogy terra incognita (teljesen ismeretlen) a vegy­tanban egy igazán egyszerű, teljesen egynemű (homogenous) molekula. Azt kérdi: „Hol kell meghúznunk a határvonalat, nincsen-e kivezető út ebből a helyzetből? Annyira meg kell-e szigorítanunk az elemek vizsgálatát, hogy csak 60 vagy 70 jelentkező mehessen át rajta, vagy ki kell-e tárnunk a vizsga kapuit oly szélesre, hogy a felvételek számát csupán a jelentkezők száma kor­látozza?” És azután a tudós kémikus meglepő példákat hoz fel. Azt mondja: „Vegyük az ittrium esetét. Megvan a határozott atomsúlya, minden tekintetben egyszerű testhez hasonlóan viselkedik, tehát mint elem, amelyhez ugyan hozzáadhatunk valamit, de semmit el nem vehetünk. S mégis ez az ittrium, ez az egyneműnek tartott egész, ha bizonyos módon felbontjuk, egy­mással nem egészen azonos részekre bomlik, amelyek tulajdonságaik fokoza­taiban eltérők. Vagy vegyük a didymium esetét. Ez olyan test, mely az elem minden ismert tulajdonságát bírja. Nagynehezen el tudták választani tulajdon­ságaiban hozzá nagyon közel álló más testektől, és e válságos folyamat közben igen szigorú kezelésnek és pontos vizsgálatnak vetették alá. De jött egy másik vegyész, és ezt a már egyneműnek tartott testet a frakcionálás sajátod eljárá­sával két testre bontotta fel: a praseodymiumra és a neodymiumra. Ezek némi tekintetben eltérnek egymástól. Sőt mi több, még most sem vagyunk biztosak abban, hogy a neodymium és a praseodymium egyszerű testek-e? Ellenkezőleg, ezek is az oszthatóság jeleit mutatják. Ha tehát valamely elemnek tartott testről a megfelelő kezelés után kiderítjük így, hogy eltérő moleku­lákból áll, akkor joggal kérdezhetjük, nem lehetne-e hasonló eredményre jutni más elemeknél is, sőt talán valamennyi elemnél, csak meg kell találnunk az eljá­rást. De még azt is kérdezhetnénk, hol áll meg ez a szétválasztó folyamat, - fo­lyamat, mely természetesen különbségeket tételez fel minden fajtának egyéni jellegű molekulái között. És ezeknél az egymást követő szétválasztá­soknál természetesen olyan testekre akadunk, melyek mind jobban és jobban hasonlítanak egymáshoz.” (Presidential address before the Royal Society of Chemists, March 1888.) - A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.

    1 Ezt ugyanaz a tudós ugyanabban az előadásában újra megerősíti. Idézi Clerk Maxwell-t, aki azt mondja: „az elemek nem feltétlenül egyneműek (homogeneous)”. Továbbá azt írja: „Nehéz közbeeső változatoknak kiválasz­tását és kirekesztését elgondolnunk, mert hova mehettek ezek a kiküszöbölt molekulák, ha – amint okunk van hinni – az állócsillagok hidrogénje stb. minden tekintetben a mienkkel azonos molekulákból van összetéve.” És hozzá­fűzi: „Elsősorban kétségbe vonhatjuk ezt a feltétlen molekuláris azonossá­got, mert következtetésünkben eddig nem volt más segédeszközünk, csak a spektroszkóp. Ezzel szemben elfogadott tétel, hogy két test spektrumát csak úgy lehet pontosan összehasonlítani és megkülönböztetni, ha azokat azonos hőmérséklet, nyomás és minden egyéb fizikai feltétel mellett vizsgáljuk meg. Határozottan láttunk a Nap spektrumában sugarakat, amelyeknek azonosságát megállapítani nem tudtuk.”

    2 Minden világnak meg van a maga Fohatja, aki saját hatáskörében mindenütt-jelenlevő. De annyi Fohat van, amennyi világ. Mindegyik meg­nyilvánulása erejében és fokaiban különböző. Az egyéni Fohatok Egy Egye­temes Gyűjtő (Collective) Fohatot alkotnak. - Ez az aspektus-Lénye az egy fel­tétlen Nem-Lénynek, s ez az abszolút Létezés (Be-Ness), „Sat”. Azt mondják, hogy „Minden Manvantara alatt millió és billió világ jön létre”. Ennélfogva sok olyan Fohatnak kell lennie, akiket tudatos és értelmes Erőknek tartunk. Ez kétségtelenül a tudományos elmék nagy bosszúságára (disgust) szolgál. Mindazonáltal az okkultisták - mert erre alapos okuk van - minden termé­szeti erőt az anyag valódi, noha érzékfeletti állapotának tartanak, és azt állítják, hogy ezeket az erőket olyan Lények, akik a megfelelő érzékekkel rendelkeznek, észlelhetik is.

    3 Valóban, ha elképzeljük, hogy van ilyen vegyész, akinek még intuíciója is volna, akkor bátorsága talán jutalmat aratna, ha egy pillanatra kilépne a szorosan vett „egzakt tudomány” szokásos kerékvágásából, amint ezt a régi alkímisták tették.

    1 Aki át akarná alakítani (allotropise) a renyhe oxigént ózonná, az alkímiai aktivitás fokáig úgy, hogy tiszta lényegére vezetné le (erre vannak eljárások): ezzel valami „Élet Elixír"-t fedezne fel, és ezt gyakorlati célokra alkalmazhatná. (A III. kiadásban a szövegben.)

    2 A „Ring” szó elvétve a „Lánc” értelmében fordul elő. (Ford.)

    3 Brahmanai számítás szerint 311,040,000,000,000 évből álló időszak.

    * A III. kiadásban: Brahmâ fejéből.

    1 Lásd: „Scientific Arena”, havilap, 1886. július, augusztus és szep­temberi számait. Ez a folyóirat általános filozófiai tanításokkal és ezeknek a korunk vallási gondolatvilágára való hatásával foglalkozik. Kiadja: A. Wilford Hall, Ph. D. LL. D. New-Yorkban.

    * A III. kiadásban: ott van a magasabb és noumenoni ok, az Értelmek. Ennek . . . stb.

    1 Azt hisszük, hogy ezt a nevet használta Mr. Keely arra, amit ő „Éterikus Központok”-nak is nevez. A philadelphiai Mr. Keely, a híres „motor” feltalálója, amelyről az ő bámulói remélték, hogy a világ hajtó erejét majd egészen felforgatja.

    1 A Hold csak annyiban holt, amennyiben benső „princípiumairól” van szó - azaz pszichikailag és szellemileg, bármennyire képtelennek is lássék ez az állítás. Fizikailag a Hold csak olyan, mint a félig bénult test. Az okkultiz­musban találóan az „őrült anyának", a nagy égi őrültnek nevezik.

    2 Igen jó példa Uránusz és Neptunusz. Ezeknek holdjairól - szám­szerint, egyiknek négy, másiknak egy - azt tartották, hogy keletről nyugatra haladnak pályájukon, míg a többi hold mind nyugatról keletre kering. Ez mutatja, milyen megbízhatatlan minden a priori következtetés, még ha a legszigorúbb matematikai számításokon alapszik is. Kant és Laplace híres elmélete, t. i. hogy a Naprendszerünk a ködgyűrűkből alakult ki, főképpen azon a feltevésen alapult, hogy valamennyi bolygó ugyanabban az irányban kering. Laplace annyira bízott ebben a tényben, melyet az ő idejében matemati­kailag bebizonyítottak, hogy ő, a nagy csillagász, a valószínűség elméletével számítva, fogadni akart három milliárdba, hogy a következő fölfedezésre kerülő bolygórendszernek ugyanaz lesz a sajátossága, t. i. a kelet felé való moz­gás. A matematika tudománya változatlan törvényeivel „a további kísérletek és megfigyelések elbántak”. A mai napig általánosságban elfogadott gondolat, hogy Laplace tévedett. De néhány csillagásznak végül sikerült kimutatni (?), hogy a tévedés csak abban állt, hogy tévesnek tartották Laplace állítását. S most iparkodnak is a tévedést helyrehozni anélkül, hogy az általános figyelmet a baklövésre (bévue) vonnák. Sok ilyen kellemetlen meglepetés vár még oly elméletekre is, amelyek tisztán fizikai jellegűek. Hát még milyen kiábrándulások érhetnek bennünket transzcendentális okkult természetű kérdésekben? Az Okkultizmus minden esetre azt tanítja, fogy az úgy nevezett „visszafelé keringés” valóság. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Az Okkultisták azonban teljesen megbíznak saját pontos csillagászati és matematikai feljegyzéseikben, kiszámítják az emberiség korát, és azt állítják, hogy az ember (mint különvált nem ebben a Körben, éppen 18,618,727 év óta létezik. Ezt mondja t. i. a brahmani tanítás, sőt még néhány hindu naptár is.

    2 „Esoteric Buddhism” és „Man.” A III. kiadás hozzáteszi: „Fragments of Forgotten History.”

    1 T. i. Kozmosz-nélküli (előtti) állapot.

    2 Sokkal több bolygót sorolnak fel a Titkos Könyvek, mint a modern csillagászati munkák.

    1 Samuel Laing, a „Modern Science and Modern Thought” írója azt mondja: „A csillagászati következtetések olyan bizonytalan adatokon alapuló elméletek, hogy egyes esetekben hihetetlen kicsiny az eredmény, mint p. o. 15 millió évet adnak a naprendszerben lefolyt teljes kialakulás folyamatának. Másokban az eredmény alig hihetően nagy, mint p. o. abban az elméletben, hogy a Holdat akkor dobta ki magából a Föld, mikor három óra alatt fordult meg tengelye körül. Pedig a jelenleg megfigyelt legnagyobb lassúbbodást véve alapul, 600 millió év kellene, hogy a Föld huszonnégy óra helyett, huszon­három óra alatt forduljon meg.” (48. l.). Ha a fizikusok elfogadhatnak ilyen elméleteket, miért vetnénk el, mint nevetséges túlzást a hindu időszámí­tást? (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Tagadhatatlanul mellékbolygó, ez azonban nem gyengíti azt az elmé­letet, hogy hulláját kivéve mindent odaadott a Földnek. Hogy Darwin elmélete megálljon, az éppen most megdőlt feltevés mellett (1. az utolsó jegyzetet), egy még kevésbé összeegyeztethető elméletet kellene kitalálni. A Hold, úgy mondják, majdnem hatszor olyan gyorsan hűlt ki, mint a Föld. (Winchell: World-Life). „Ha a Föld 14.000.000 éves, kérgének képződése óta, akkor a Hold csak tizenegy és kétharmad millió éves ettől az állapotától számítva . . .” stb. És ha a Holdunk csak Földünkből kiloccsant valami, miért nem lehet hasonlóra következtetni más bolygók Holdjainál? A csillagászok „nem tudják.” Miért ne lehetnének Vénusznak és a Marsnak holdjai, és hogyan alakultak ki, ha léteznek? Mert, azt mondjuk, a tudománynak csak egy kulcsa van, - az anyag kulcsa - amivel a természet titkait feltárhatja. Az okkult filozófiának viszont hét kulcsa van, és az megmagyarázza azt is, amit a tudomány nem lát. Merkurnak és Vénusznak nincsenek holdjai, de voltak „szülői” éppen úgy, amint a Földnek volt. Mind a kettő sokkal idősebb, mint a Föld, és mielőtt utóbbi eléri a hetedik körét, anyja a Hold, ritka levegővé fog válni, amint az más bolygók holdjaival már is történt vagy még nem történt meg, mert vannak bolygók, amelyeknek több holdjuk van. Ez újra rejtély, s a csillagászat egyetlen Oedipusa sem oldotta meg. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben.)

    1 Kosa (kosha) szószerint annyi mint „burok”, minden princípium burka.


    2 „Élet”

    3 Az asztrális test vagy Linga Sarira.

    4 Sthula-Upadhi vagy princípium alapja

    5 Buddhi

    1 Lásd a III-ik ábrát a VI. Stanza 6. Sloka magyarázatában.

    2 E műben nem foglalkozunk a többi Gömbbel, legfeljebb alkalomadtán.

    1 Kivétel természetesen mindazok a bolygók, melyek a negyedik helyen vannak, mint p. o. a mi Földünk, a Hold stb. stb. Az összes küldött vagy kapott levelek másolatai e könyv írója birtokában vannak, kivéve egy pár személyes érdekű levelet, - amelyben, amint a Mester mondja, nem volt tanítás. Mivel kezdetben az írónak az volt a kötelessége, hogy válaszoljon, és megmagyarázzon bizonyos részeket, amelyek érintetlenül maradtak, több mint valószínű, hogy e másolatokhoz fűzött rengeteg széljegyzet ellenére is, a szerző - mert nem tudott jól angolul, és mert félt, hogy túlságosan sokat fog mondani - talán helytelenül közölte a kapott felvilágosítást. Minden egyes esetben magára veszi a teljes felelősséget. De tovább nem nézheti, hogy a tanít­ványok még ezután is tévedések hatása alatt maradjanak, vagy azt higyjék, hogy a hiba az ezoterikus rendszerben van. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Ugyancsak ebben a levélben az Esoteric Buddhism írójának egyik tanítója határozottan azt mondja, hogy ez lehetetlen. Így ír: - „Értse meg, hogy Ön olyasmit kérdez, ami a legmagasabb beavatás körébe vág, és hogy én (csak) általános áttekintést adhatok, de nem merek és nem is akarok részle­tekbe bocsátkozni. .”

    1 As Globes, they are in CO ADUNITION but not IN CONSUBSTANSTIALITY WITH OUR EARTH.

    * „Mester-levelek”, 81. o.

    * A III. kiadásban: „Man: Fragments of Forgotten Truth.”

    ** „Mester-levelek”, 94. o.

    *** Uo. 82, 83. o.

    1 „Lucifer”, 1888. május

    1 Az okkultizmus többféle pihenés-időszakot (Pralayát) ismer. Minden gömbnek van egyéni Pralayája, amikor az emberiség és élet a következő gömbre megy át - ez tehát hét kisebb Pralaya minden körben. A bolygó-Pralaya ez akkor következik be, mikor a hét Kör befejeződött. A Nap-Pralaya, mikor az egész rendszernek vége, és végül az Egyetemes, Maha- vagy Brahmâ-Pralaya, „Brahmâ korszakának” végén. Ez a három fő pralaya vagy „a pusztulás időszakai”. Van még sok kisebb pralaya, ezekkel azonban most nem foglalkozunk.

    1 A megtévesztő „Emberek” kifejezést kell itt használnunk. Ez jó bizonyíték arra, hogy mennyire nem alkalmas bármely európai nyelv ezek finom megkülönböztetések kifejezésére.

    Nyilvánvaló, hogy ezek az „Emberek” sem külső alakra, sem termé­szetre nem hasonlítottak a mai emberekhez. Azt kérdezhetnék: miért nevezik őket akkor egyáltalában „Embereknek”? Mert semmilyen európai nyelv­ben nincsen olyan kifejezés, mely a kívánt fogalmat megközelítené. Az „Emberek” szó legalább megjelöli azt, hogy ezek a lények „MANUK”, gondol­kozó lények voltak, bármennyire is eltértek alakban és értelmiségben tőlünk. Valóságban azonban, szellemiessésgük és értelmességük tekintetében inkább „Istenek” voltak, mint „Emberek”.

    Ugyanezzel a nyelvbeli nehézséggel találkozunk, az „állapotok” leírásánál, amelyeken a Monád áthalad. Metafizikai értelemben természetesen képtelenség a Monád „fejlődéséről” beszélnünk, vagy azt mondanunk, hogy a Monád „Emberré” lesz. De ha csak megkisérelnénk ügyelni a nyelv meta­fizikai pontosságára olyan nyelvben, mint az angol, akkor még legalább is három külön kötetre terjedne a munkánk, mert ez igen sok szóismétlés­sel járna, ami pedig nagyon kifárasztaná az olvasót. Nyilvánvaló, hogy a MONÁD sem haladni, sem fejlődni nem tud, sőt még nem is érintik azok az állapot-változások, amelyeken átmegy. Ő nem ebből a világból vagy síkból való. Az isteni fény és tűz elpusztíthatatlan csillagához hasonlíthatjuk, Földünkre ledobott mentő deszka azoknak a személyiségeknek, amelyekben lakik. Beléje kell kapaszkodniuk e személyiségeknek, hogy így isteni termé­szetében részesülve, elérjék a halhatatlanságot. Magára hagyva, a Monád nem kapaszkodik senkibe, de a fejlődés soha nem pihenő árja, mint a „deszkát”, úgy fogja egy másik megtestesülésbe sodorni. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Az „ember-időszak” kifejezést itt azért használtuk, mert meg kell neveznünk azt a negyedik birodalmat, mely az állat-birodalomra következik. De valósággal az „Ember”, az A gömöbön, az első körben, nem Ember, hanem ennek csak ősképe, vagyis asztrális régiókba tartozó, kiterjedés nélküli, tükrö­ződése. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 „Fizikai” itt kozmikus célokra és munkára megkülönböződöttet jelent. Ez a „fizikai” rész, bár tárgyszerű más síkok lényeinek észlelése számára, de nekünk mégis teljesen alanyi a mi síkunkon.

    * csájá: tudathordozó élő ember, test.

    1 Ezek az „Elementálok” pedig csak a következő nagy Bolygó-Manvantara-ban lesznek emberi Monádok.

    2 A Természet soha sem ismétli meg magát, ilyenformán a mai ember­szabású majmok nem léteztek a Miocén korszak közepe előtt. Ettől kezdve mint minden keresztezés, úgy ezek is, az idő folyamán mind nagyobb és nagyobb hajlandóságot mutattak visszatérni az ős-szülők típusához: a fekete és sárga óriás Lemuria-Antlantiakhoz. Hasztalan a „hiányzó láncszem” keresése. Millió meg millió év múlva a hatodik gyökérfaj vége felé élő tudósok a mi jelenlegi fajainkat, helyesebben a megkövesült maradványaikat, kicsi, jelentéktelen majmoknak, a genus homo egy kihalt fajtája maradványainak, fogják tartani. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    3 Az ilyen emberszabású majmok kivételek, mert nem voltak a termé­szet tervében, hanem az „értelem nélküli” embernek közvetlen alkotásai és teremtményei. A hinduk az emberszabású és a többi majmokat az Istenektől származtatják, mert a harmadik faj emberei egy más síkból való istenek voltak, akik „értelem nélküli” halandókká lettek. Ezt a tárgyat már tizenkét évvel ezelőtt az „Isis Unveiled”-ben érintettük, annyira amennyire akkor lehetett. A 278-279. oldalakon az olvasónak azt tanácsoltuk, hogy forduljon a „Brahminokhoz, ha meg akarja ismerni a majmok iránti tiszleletük okát. Talán megtudná akkor (az olvasó), - ha ugyan a Brahman érdemesnek tartaná, hogy neki magyarázatot adjon - hogy a hindu nem lát egyebet a majomban, mint amit a Manu is akar, hogy lásson: az emberi családdal legszorosabb összeköttetésben lévő fajok átalakulását, a végső tökéletesedés előtt álló, saját fajába oltott, fattyúhajtást. Megtudná továbbá, hogy a művelt „pogányok” szemében a szellemi vagy belső ember és annak földi, fizikai burka külön-külön dolog. Hogy a fizikai természet, az erőknek és fizikai korrelációinak ez a nagy összetétele, mely állandóan a tökéletesedés felé tart, szükségképpen használja fel a rendelkezésére álló anyagot. Haladás közben alakít és átalakít, végül az emberben munkáját elérve, csak őt mutatja fel, mint az isteni Szellem befogadására egyedül érdemes tabernákulumot.”

    Sőt ugyanazon az oldalon, a jegyzet egy német tudományos munkát is említ. Azt mondja, hogy egy hannoveri tudós nemrégiben kiadott egy könyvet, címe: „Über die Auflösung der Arten durch natürliche Zuchtwahl”, s ebben igen ügyesen kimutatja, hogy Darwin teljesen tévedett, amikor az embert a majomra vezette vissza. Azt állítja, hogy ellenkezőleg, a majom származott az embertől. Rámutat arra, hogy kezdetben az emberi­ség jelen fajunknak és az emberi méltóságnak, erkölcsileg és fizikailag, mintája és ősképe volt, még pedig formai szépsége, vonásainak szabályos­sága, koponyájának fejlettsége, érzéseinek nemessége, hősi felbuzdulása és eszményi felfogásának nagyszerűsége miatt. Ez tisztán brahmani, buddhista és kabbalista filozófia. A könyv tele van képekkel, ábrákkal, stb. Állítja, hogy az ember fokozatos fizikai és erkölcsi hanyatlása és süllyedése az etnoló­giai átváltozásokon keresztül kimutatható, egészen a mi időnkig. S mivel egy része máris visszafejlődött majmokká, a kikerülhetetlen szükségesség törvénye folytán a mai idők művelt emberét is hasonló utódok fogják követni. Ha jelenből következtetünk a jövőre, sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ilyen szellem nélküli és anyagias faj majomként végzi életét, s nem mint Szeráf. De ámbár a majom az embertől származik, mégis biztos, hogy az emberi Monád, ha egyszer elérte az emberiség színvonalát, soha többé nem testesülhet újra állati formában. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szöveg­ben van).

    1 Ez itt, a természetünket és testünket alkotó, hét hierarchia vagy Pitri-k és Dhyan Chohan-ok Természetét jelenti.

    * A III. kiadásban: Andzsana-tól, Kesarî nevű szörnyeteg feleségétől.

    1 És ha ez ellentmond az előbbi állításnak, hogy t. i. az állat később jelent meg, mint az ember, akkor kérjük az olvasót, tartsa szem előtt, hogy az állat szón csak a placentás emlősöket értjük. Abban az időben olyan állatok éltek, melyekről az állattan még csak nem is álmodhat, és a szaporo­dás módjai nem voltak azonosak azokkal, melyeket a modern fiziológia ismer. Egyáltalán nem helyes ilyen kérdéseket nyilvánosan tárgyalni, de ellentmondás vagy képtelenség nincs benne. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    * A III. kiadásban ehhez a Slokához kapcsolódik a következő 6. Sloka, ami helyesnek látszik, mert az I. kiadásban így két 6. sz. Sloka van.

    1 Amint látni fogjuk, ebben a korszakban történt, - amikor a negyedik, az Atlanti faj műveltségének, tudásának és emberi értelmességének is legmaga­sabb fokát érte el, - hogy a fajok fiziológiai-szellemi kiegyenlítődésének végső válsága az emberiséget megosztotta, és két homlokegyenesen ellenkező irányú útra terelte, a tudás vagy Vidya JOBB és BAL-felőli ösvényeire. A magya­rázat szavai szerint, a fehér és fekete mágia magvait így hintették el azok­ban a napokban. A magvak lappangtak egy ideig, és csak az ötödik faj (a mi fajunk) korai időszakában csíráztak ki. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A „New Aspects of Life" c. munka szerzője kabballisztikus nézeteket magyarázván, a bukott angyalokról azt mondja: „A jelképes tanítás szerint a szellem, amely csupán Isten végrehajtó eszköze volt, kifejtett és kifejtendő működésében saját akaratúvá lett, és amidőn saját akaratát tette az isteni kívánság helyébe, megbukott. Innen van, hogy a szellemek birodalma és uralma, és a szellemi cselekvés, melyek a szellemi akarásból áradnak ki, s annak eredményei, kívül állanak a lelkek birodalmán és az isteni működésen, azzal ellentétesek és annak ellentmondanak.” Eddig jó; de mit ért a szerző, amikor ezt mondja: „Amikor az ember meg volt teremtve, emberi volt alkatában, emberi volt vonzalmaiban, emberi reményeiben és törekvéseiben. Ebből az állapotból bukott az állatiság, a vadság állapotába? Ez homlok­egyenest ellentmond a keleti tanításunknak és még a kabbalisztikus gondolat­nak is, amennyire mi látjuk, és magának a bibliának is. Testiséggel és állagi­sággal színezett pozitív filozófiának tűnik fel, noha nagyon nehezen mondhatnánk meg egészen bizonyosan, hogy mit is értett a szerző. (lásd a 235. oldalon) Mindazonáltal „Bukás a természetesből a természet-fölöttibe és az állatiba” - a természet-fölötti ebben az esetben a tisztán szellemi értelemben - azt jelenti, amire mi gondolunk. (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban: Jelenések könyve XII. 7-9.

    1 Dunlap kimutatja, Irenaeus, Justinus vértanúra és magának a Codexnek tekintélyére hivatkozva, hogy a nazarénusok a „Szellemet” Földünkkel való viszonyában nőneműnek és „Gonosz Hatalomnak” tekintették. (Dunlap: Sod, the Son of the Man, 52. o) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Pthahil azonos a Pitri-k seregével, akik csak „buroknak teremtették az embert”. A nazarénusoknál ő a világosság királya volt, és a teremtő; de eben a példában ő a szerencsétlen Prometheus, aki nem tud szert tenni az isteni lélek alkotásához szükséges Elő Tűzre, mert nem ismeri a titkos nevet, a kabbalisták kimondhatatlan, vagy közölhetetlen nevét.

    3 Az Anyag és a testi vágy szelleme; „Kamarupa” „Manas” Elme nélkül.

    4 L. Frank: Codex Nazaraeus és Dunlap: „Sod, the Son of the Man”.

    5 Codex Nazaraeus. II. 233.

    6 A nazarénusoknak ez a Mano-ja nagyon hasonlít a hindu Manu-ra, a Rig Véda Mennyei Emberére.

    7 Én vagyok az igazi szőlőtő és az én Atyám a szőlőműves (János XV. 1.)

    1 A gnosztikusoknál Krisztus, - valamint Mihály is, aki vele bizonyos tekintetben azonos - „az Aeonok Feje” volt.

    2 Codex Nazaraeus II. 135.

    3 Ugyanott.

    4 Lásd: Pherecydes Kozmogóniáját.

    5 Megtalálhatjuk azonban a kaldeai „Számok Könyvében”.

    1 Az asztrális fény ugyanabban a viszonyban áll Akâsa-val és Anima Mundi-val, mint a Sátán az istenséggel. Egy és ugyanaz a dolog két oldaláról nézve: a szellemiről és a lelkiről, - az éter-felettiről (az anyag és a tiszta szellem összekötő kapcsa) és a fizikairól. Lásd a különbséget nous, a magasabb isteni bölcsesség, és psyche, az alsóbb és földi között (Szt. Jakab III. 15-17). Lásd „Demon est Deus inversus”, e kötet II. részét.

    2 Ialdabaóth összetett név, mely áll Ialda ךלי „a gyermek” és Baóthból צוחב a tojás és baóth חוחב „káosz”, üresség, űr vagy pusztaság; vagyis a káosz tojásában született gyermek, úgy mint Brahmâ. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Akik a Kabala-t tanulmányozzák, azok jól ismerik Jehovának a Holddal való összefüggését.

    4 A nazarénusokról l. Isis Unveiled II. köt. 131. és 132. o. Az igazi Christos igazi követői mind nazarénusok és keresztények voltak, és szembe helyezkedtek a későbbi keresztényekkel.

    5 Lásd fentebb a hét világból álló holdlánc ábráját (II. ábra), ahol épp úgy, mint a mi láncunkban, vagy bármely más láncban, a felső világok szelle­miek, míg a legalsókat, legyen az akár a Hold, akár a Föld vagy bármely más bolygó, elsötétíti az anyag.

    6 L. Isis II. kötet, 186. o.

    7 Figyelmeztetjük az olvasót, hogy a Kozmosz Stanzáinkban gyakran csak a mi Naprendszerünket jelenti s nem a Végtelen Világegyetemet.

    .

    1 Az Arupa vagy „alaknélküli” ott, ahol a forma megszűnik az objektív síkon.

    2 Az „Őskép” szót itt nem abban az értelemben kell venni, amelyben a platonisták vették. Itt nem a világot jelenti, amint az istenség Elméjében létezett (ez volt a platonista felfogás), hanem első mintának készült világot, melyet a fizikailag következő világoknak követniük és tökéletesíteniük kell, noha tisztaság tekintetében megromlanak.

    3 Ez a kozmikus tudat négy alsó síkja, a három magasabb sík az ember értelmének jelenlegi fejlettségében elérhetetlen. Az emberi tudat hét állapota teljesen más kérdés.

    * A III. kiadásban: Ennek jobb megértése céljából l. „Saptaparna”-t a „Tárgyjegyzetben.”

    1 Minden csillagásznak, vegyésznek és természettudósnak legalább is pszichométernek kellene lennie, ha látni és fölmérni akarná azt a különbséget, azt az óriási mélységet, amely a földi anyagot az érzék-feletti anyag finomabb fokaitól elválasztja. Saját magának kellene érzékelnie azt a különbséget, amelyben most hinni sem akar. Évekkel ezelőtt Elizabeth Denton, kora egyik legtanultabb, de egyúttal egyik leganyagiasabb és szkeptikusabb asszonya, - Denton tanár, a jól ismert amerikai geológus és „The Soul of Things” írójá­nak felesége - szkepticizmusa ellenére a legcsodálatosabb pszichométerek egyike volt. Egyik kísérletében, midőn borítékba zárt meteorkő-szilánkot helyeztek homlokára, bár nem tudta, hogy mit tartalmaz a boríték, a követ­kezőket mondta:

    „Mily nagy a különbség a között, amit itt ismerünk anyagnak, s a között, ami ott anyagnak látszik! Az egyikben az elemek olyan durvák és szögletesek, csodálom, hogy egyáltalán el tudjuk viselni, még inkább, hogy folytatni akarjuk velük jelenlegi viszonyunkat; a másikban valamennyi elem olyan finomult, annyira mentes attól a kiállóan durva szögletességtől, mely itt az elemeket jellemzi, hogy csak ezt tekinthetem igazi létezésnek, nem pedig az ittenit”. (Id. munka, III. kötet, 345-6. o.) (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szö­vegben van.)

    2 Ha gondosan elemezzük és megfontoljuk, ez olyan tudományos, hogy még a mai késő korszakunkban is megfelel a tudománynak.

    1 A gömbök vagy égitestek hét alapvető átalakulását, vagy inkább alkotóanyaguk részecskéinek átalakulását, következőképen írják le: (1) a homogén; (2) a légnemű és ragyogó (gázféle); (3) túróhoz hasonló (ködszerű); (4) atomi, éteri (a mozgás és ennélfogva a megkülönböződés kezdete); (5) csíraszerű, tüzes (megkülönböződött de csak az elemek csíráiból össze­tett, t. i. az elemek a legkorábbi állapotában; ugyanis hét állapotjuk van, ha teljesen kifejlődtek a mi Földünkön); (6) négyszeres, gőzszerű (a jövendő Föld); (7) hideg és függő (t. i. a Naptól, az élet és a világosság szempont­jából). (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van).

    2 Ez nem lehet annyira nem-tudományos, mert Descartes is azt gon­dolta, hogy „a bolygók azért forognak tengelyük körül, mert valamikor ragyogó csillagok voltak, örvény-központok”. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szöveg­ben van.)

    * A III. kiadásban: Gyökér-Fajban.

    1 Aki ezt az állítást kétségbe vonja, hadd magyarázza meg más, éppoly észszerű alapon annak a rendkívüli tudásnak a titkát, amellyel a régiek ren­delkeztek; pedig azt mondják róluk, hogy alsóbbrendű, állathoz hasonló vademberek-ből, a paleolit korszak barlang-embereiből fejlődtek. Ha meg akarja ismerni az igazi isteni művészetet, és megérteni az arányosság minden szabályá­ban és törvényében elrejtett, mély ezoterikus jelentést, akkor forduljon az olyan mun­kákhoz, amilyenek p. o. az Augustus korában élő Vitruvius Pollio, építészetről szóló munkái, mert ezekben az arányosság összes szabályai megfelelnek a régi beavatás alkalmával tanított szabályoknak. A paleolit korszakból való barlang-embertől leszármazott ember csak nem fejthetett ki ilyen tudományt segítség nélkül, még az évezredekig tartó gondolat- és értelem-fejlődés ellenére sem. A harmadik gyökérfajban megtestesült Rishi-k és Dévá-k tanítványai továbbadták tudásukat nemzedékeken keresztül, Egyiptomnak és Görögország­nak, az arányosság törvénykönyvével együtt, amely most már nincs meg. Épp így adták ezt tovább a negyedik faj, az Atlantiak Beavatottjai a Cyklopjaik­nak t. i. a „Ciklusok” vagy a „Végtelenség Fiai”-nak; ezeknek neve szállt át a gnosztikus papok még későbbi nemzedékeire. Ezeknek az isteni töké­letességű építészeti arányoknak tulajdonítható, hogy a régiek meg tudták építeni a következő korok csodáit: templomokat, piramisokat, barlang­ templomokat, „Cromlech”-eket (két óriási kőre helyezett kőtábla), „Cairn”-eket (kőhalom), oltárokat. Ezek azt bizonyítják, hogy olyan gépek és mechanikai ismeretek birtokában voltak, amelyekhez képest a modern ügyesség csak gyermekjáték; ez a modern ügyesség saját maga is, „százkezű óriások műveinek” nevezi. (L. Kenealy „Book of God”). Modern építészek talán nem teljesen mellőzték ezeket a szabályokat, de annyi empírikus újitást tettek hozzá, hogy a helyes arányokat elrontották. Vitruvius adta át az utókornak a halhatatlan isteneknek emelt görög templomok építé­sének szabályait. És Marcus Vitruvius Pollio az építészetről szóló tíz könyve csak ezoterikusan tanulmányozható, - mert ő beavatott volt. A Druida-körök, a Dolmen-ek, India, Egyiptom, és Görögország templomai, az Európában levő tornyok és a 127 város, - amelyekről az Institut francais megállapította, hogy „cyklop-eredetűek”, - mind beavatott, pap-építészek alkotásai. S ezek azoktól származtak, akiket joggal az „Építőknek” nevezett, „Isten-fiak” tanítottak. A megértő utókor ezekről a leszármazottakról ezt mondja: „Nem használtak sem vakolatot, sem cementet, sem acélt, sem vasat a kövek faragására és mégis oly mesteri módon dolgozták ki, hogy gyakran nem is lehet észrevenni az összeillesztés helyét, noha ezekből a kövekből sok, 18 lábnyi széles, p. o. Peruban, söt Cuzco várának falaiban még ennél is nagyobb kövek vannak”. (Acosta IV. 14.) „Továbbá Syene kútja, mely 5,400 évvel ezelőtt épült, mikor ez a hely éppen a térítőn feküdt (t. i. helyzete azóta megváltozott), úgy volt megszerkesztve, hogy délben, pontosan a nyári napforduló pillanatában, a Nap teljes korongja visszatükröződött a felszínén. Ez olyan alkotás, melyet Európa összes csillagászainak egyesített tudása most nem tudna létrehozni. (Kenealy: „Book of God” 118. o.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadás hozzáteszi: a IX. Stanzához fűzött részben.

    * A III. kiadásban e helyett: „az ő szívében, mely vele született” stb.

    1 Az, ami természetes volt az ősember szemében, csak most vált csodává számunkra, és az, ami az ő számára csoda volt, soha sem volna kifejezhető a mi nyelvünkön.

    ** Ovidius: Metamorfózis, I. könyv, 76-77 o.

    1 A hindu népen kívül nincs nemzet a világon, melyben az odaadás érzése vagy a vallásos miszticizmus érzése, jobban kifejlődött és előtérbe lépett volna. Lásd, hogy mit mondanak Max Müller munkái erről a sajátos­ságról és nemzeti vonásról. Ez a harmadik faj tudatos ős-embereitől való közvetlen örökség.

    * A III. kiadás hozzáfűzi : „Lectures on Heroes”

    1 Ez a Kozmikus princípiumra vonatkozik.

    2 A hét teremtő Rishi, most a Göncölszekér csillagképpel kapcsolatosak.

    1 Valójában a szofizmák és paradoxonok évszázadokon át tartó szün­telen munkájának eredménye, hogy a Microprosopus-t - aki filozófiai érte­lemben határozottan különbözik a meg-nem-nyilvánult örökkévaló Logosz-tól, „az Atyával egy”-től, azonosították Jehovah-val, vagyis az Egy élő Istennel (!), pedig Jehovah = Binah, a nőnemű Sephiróth (a III. kiadásban: „Sephira”). Ezt a tényt nem véshetjük eléggé mélyen az olvasó elméjébe. (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van).

    2 A Microprosopus, amint mondtuk, a megnyilvánult Logosz; ilyen sok van.

    3 Sephira a Korona, Kether, de csak az elvont princípiumban, mint a matematikában használt x (az ismeretlen mennyiség.) A megkülönböződött természet síkján ő Adam-Kadmon-nak - az első kétneműnek a nőnemű fele. A Kabala azt tanítja, hogy a „Fiat Lux” kifejezés (Genesis I. Fej.) a Sephiroth-ok alakulására és fejlődésére vonatkozott, s nem a világosságra, mint a sötétség ellentétére. Simeon rabbi mondja: „Ó, társaim, ó társaim, az ember mint kisugárzás egyszerre volt férfi is, nő is, valóban Adam-Kadmon, és ez e szavak értelme „Legyen világosság, és lőn világosság! Ez a kettős ember.” (Auszüge aus dem Zohar 13-15. o.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 Lásd a következő jegyzetet. Ezek az elemek: Tűz, Levegő stb. nem pedig a mi összetett elemeink.

    2 Ez a „Tudat” nincs a mienkkel viszonyban. Az „Egy megnyilvá­nult" tudata, noha nem abszolút, mégsem feltétlen (unconditioned). Mahat, (az Egyetemes Elme), Brahmâ-Teremtőnek, de Pradhâna-nak (a meg nem különböződött anyagnak) is első teremtménye.

    1 Figyelemre méltó, hogy a modern vegytan elveti az okkultizmus és a vallás babonájaként az elementáloknak, Angyaloknak stb. nevezett anyagi és láthatatlan lényekről szóló elméletet. Persze soha sem tekintett bele ezek­nek a testnélküli lényeknek a filozófiájába, nem is elmélkedett rajtuk. Pedig a megfigyelések és felfedezések kényszeríthették volna arra, hogy elfogadja és felismerje a kémiai atom fejlődésében is a haladásnak ugyanazt az arányát és rendjét, amelyet az okkultizmus a Dhyanok-ra és az Atomokra nézve elfogad, - mivel az analógia az ő első törvénye. Fentebb láttuk, hogy a Rúpa-angyalok legelső csoportja négyes, mivel mindegyikhez egy-egy elem járul a leszállás sorrendjében. A kémiában az atomok is a lefele haladásukban monatomi­kusak, diatomikusak és tetratomikusak, stb. Ne feledjük el, hogy a tűz, a víz, a levegő vagy az úgynevezett „Ős-Teremtés Elemei” nem azok az összetett elemek, amelyek a Földön találhatók, hanem ezek noumenoni, homogén elemek - a földi elemek - szellemei. Azután következnek a hetes csoportok vagy seregek. Ha táblázatba rendezve ezeket, az atomokkal párhuzamosan helyezzük el, akkor ezen lények természete, a lefelé való haladás fokozataiban matematikai pontossággal az összetett elemeknek felel meg, az analógia szempontjából. Ez természetesen csak okkultista készítette táblákra vonat­kozik, mert ha az angyali lények fokozatait egy sorba helyeznénk a tudomány kémiai atomjainak fokozataival - a feltételezett héliumtól kezdve az urániumig - akkor természetesen eltérés mutatkoznék. Utóbbiaknak csak az asztrális sík négy legalsó rendje felel meg. Az atom, helyesebben a molekula vagy kémiai elem három magasabb princípiumát csakis a beavatott Dangma-Szeme láthatja. De ha a vegytan a helyes utat akarná meg­találni, akkor az okkultisták táblázata szerint kellene kijavítania táblázatát, - ezt aligha fogja megtenni. Az ezoterikus filozófiában minden fizikai részecske magasabb noumenon-jához - t. i. a Lényhez kapcsolatos, melynek lényegéhez tartozik - és tőle függ. Mind fent, mind lent, a szellemi az Isteniből fejlődik, a pszicho-mentális a szellemiből - ennek alsóbb síkját már az asztrális színezi - az egész élő és (látszólag) élettelen természet párhuza­mos irányban fejlődik, és sajátosságait épp úgy fentről, mint lentről nyeri. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A hetes szám nem csak hét lényre vonatkozik, hanem hét csoportra, vagy seregre is, amint már magyaráztuk. A legmagasabb csoport, az Aszurá-k, Brahmâ első testében születtek - mely „éjjel”-re változott. Ez a legmagasabb csoport hetes, t. i. hét osztályra oszlik, mint a Pitri-k; ezekből három arupa (testnélküli) és négynek teste van. (L. Vishnu Purâna I. Könyv) Ők valójában inkább a mi Pitri-jeink (ősök), mint azok a Pitri-k, amelyek kivetí­tették az első fizikai embereket. (Lásd a II. kötet.)

    1 Ezen egyiptomi vallási jelkép igazi, bár rejtett jelentésének van egy könnyebb magyarázata. A Krokodilus elsőnek várja be és fogadja a reggeli Nap emésztő tüzét, épp ezért csakhamar a Nap hőségét személyesítette meg. A napkelte olyan volt, mint „az Isteneket éltető, isteni léleknek” megérkezése a földre az emberek közé. Innen ered a különös szimbolizmus. A múmia feltette a krokodilus fejét, jelezvén, hogy ő a földről érkező lélek. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A „magasabb világ”-nak nevezett világ nem helyzeténél fogva maga­sabb, hanem mert minősége vagy lényege felsőbbrendű. De az átlagember olyannak képzeli a mennyországot, és fejünk fölé helyezi.

    3 Paracelsus Flagae-nak nevezi őket; a keresztények „Őrző Angyalok”-­nak; az okkultisták „Ősök”-nek, „Pitri”-knek; ők a hatszoros Dhyani Chohan-ok, testük összetételében megvan a hat szellemi elem - valójában emberek, csak fizikai testük nincs. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A Darwin iskola materiálistái és evolúcionistái nem tennék jól, ha elfogadnák Weissmann tanár, a „Beiträge zur Descendenzlehre” szerzője nemrégiben kidolgozott elméleteit az embriológia fent említett rejtélyeinek egyiké­ről, amelyről az gondolja, hogy megoldotta. Mert, ha ezt a rejtélyt teljesen megoldják, akkor a tudomány már átlépett az igazi okkult birodalmába és örökre kilépett a Darwin tanította átalakulás birodalmából. Ez a két elmélet a materializmus szempontjából össze nem egyeztethető. Az okkultista néző­pontjából azonban az új elmélet megoldja mindezeket a rejtélyeket. Akik még nem ismerik a valamikor buzgó darwinista, Weissmann professzor, felfedezését, azoknak gyorsan pótolniuk kellene e mulasztást. A német embriológus-filozófus - átugorva a görög Hippokratészt és Arisztotelészt, visszament a régi árják tanításához - elénk hoz egy parányi sejtet, egyet abból a sok millióból, melyek egy-egy organizmus kialakulásában közreműködnek. Ez a sejt, egymagában és segítség nélkül, állandó osztódás és sokszorozódás által, meghatározza a jövendő ember (vagy állat) pontos mását, fizikai, értelmi és pszichikai jellegzetességeivel. Ez a sejt vési az új egyén arcára és alakjára a szülők vagy valami távoli ős vonásait, és ugyancsak ez a sejt adja át neki őseinek intellektuális és mentális sajátosságait és így tovább. Ez a Plazma testünk halhatatlan része, amely az egymást követő áthasonulások folyamata segítségével fejlődik. Darwin elméletének ideje lejárt; ő ugyanis az embriológiai sejtet tekintette a lényegnek, vagyis valamennyi többi sejt kivonatának; erre azonban az átöröklést visszavezetni nem lehet. Csak két módon magyarázhatjuk meg az átöröklés rejtélyét: vagy a csírasejt anyagá­ban van meg az a képesség, hogy az átalakulások egész ciklusán tudjon áthaladni, amelyek egy különálló szervezet felépítéséhez és ezután az azonos csírasejtek megteremtéséhez vezetnek, vagy pedig ezek a csírasejtek nem az egyed testében jönnek létre, hanem közvetlenül attól az ősi csírasejttől erednek, mely hosszú nemzedéken át apáról fiúra szállt. Weissmann az utóbbi feltevéstt fogadta el, és ezen az alapon dolgozott tovább. Erre a sejtre vezeti vissza az ember halhatatlan részét. Eddig helyes. És ha ezt a csaknem helyes elméletet elfogadják, hogyan fogják a biológusok ennek az örökkétartó sejtnek első megjelenését megmagyarázni? Hacsak az ember nem úgy „nőtt”, mint a „halhatatlan Topsy”, és hacsak egyáltalán nem is született, hanem a felhőkből hullott alá, hogyan keletkezett benne ez az embriológiai sejt? (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 Azaz hülyének születik.

    2 A Tudomány csak homályosan sejti ezt az igazságot, talál is az emberi testben baktériumokat és más véglényeket, de ezeket csak véletlen és rendellenes látogatóknak tekinti, és nekik tulajdonítja a betegségeket. Az okkultizmus egy-egy „életet” lát minden atomban és molekulában, legyen az ásvány vagy emberi test, levegő, tűz, vagy víz, és azt állítja, hogy a mi egész testünk ilyen „életek”-ből épült fel. Hozzájuk úgy viszonylik a legkisebb mikroszkopikus baktérium, mint az elefánt a legkisebb infusoriához. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A „New Aspects of Life” tudós és nagyon filozófikusan gondolkozó szerzője az olvasóval meg akarja értetni, hogy a Nephesh hajah (élő lélek), a héberek szerint „az Élet Szellemének vagy Leheletének az ember meg­elevenülő testébe való ömléséből keletkezett vagy ez okozta, és ki kellett szorítania ezt a szellemet, elfoglalnia annak helyét az így alkotott énben úgy, hogy a szellem átment az élő lélekbe és eltűnt benne”. Ő azt tartja, hogy az ember testét anyaméhnek kellene tekinteni, amelyben és amelyből a lélek fejlődik. (Ezt úgy látszik, többre tartja, mint a szellemet.) Ami működését illeti, és tevékenysége szempontjából, a lélek szerinte kétségtelenül magasabb a Máyá e véges és korlátolt világában. Azt mondja, hogy a lélek az „ember megelevenült testének végső termése”. Így a szerző a „Szellem”-et (Átma-t) egyszerűen az „élet leheletével” azonosítja. A keleti okkultisták nem lesznek egy véleményen vele, mert álltása azon a téves felfogáson alapszik, hogy Prána és Átman vagy Jivátman egy és ugyanaz a dolog. A szerző érvelésének támogatására, kimutatja, hogy a régi hébereknél, görögöknél, de még a rómaiaknál is Ruach, Pneuma és Spiritus - szelet jelentettek. A zsidóknál tagadhatatlanul ezt jelentette, és a görögöknél és rómaiaknál is nagyon való­színűen. A görög Anemos (szél) szó és a latin Anima, „lélek” között gyanítható a rokonság.

    Mindez nagyon erőltetett. Alig lehet azonban e kérdés eldöntésére meg­felelő teret találni, mert D. Pratt, úgy látszik, gyakorlati kézzelfogható tények­kel dolgozó metafizikus, kabbalista-pozitivista-féle, míg a keleti metafizikusok, de különösen a vedántisták mind idealisták. Az okkultisták is a túlzó vedánta iskolából valók. Ők az Egy Életet (Parabrahm) nevezik a Nagy Leheletnek és a Forgószélnek, de teljesen elválasztják a hetedik princípiumot az anyagtól, és tagadják, hogy azzal bármiképpen kapcsolatos vagy összefüggő volna. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    2 L. „The Seven Souls of Man”, Gerald Massey előadása, 2. o.

    1 Íme egy sokat mondó hasonlóság az árja vagy brahmani és az egyip­tomi ezoteria között. Az előbbi a Pitri-ket hívja az ember „holdbeli őseinek”, és az egyiptomiak szerint Taut-Esmun, a Hold-Isten az első emberi ős. Ebben a „hold-isten”-ben „jutott kifejezésre a már előtte meglevő hét természet-erő, és ezek benne egyesültek, mint az ő hét lelke; ezeknek ő volt a megnyilvání­tója, mint nyolcadik (innen a nyolcadik szféra). . . A kaldeai Heptakis vagy Iaó hét sugara, - amint a gnosztikus köveken ábrázolják - ugyancsak a lélek hetességét jelzi”… „A misztikus HÉT első alakját az égen a Göncölszekér hét nagy csillaga ábrázolta, ez a csillagkép az egyiptomiaknál az Idő Anyját és a hét elemi erőt jelképezte”. (L. a Hét Lélek stb.) Minden hindu jól tudja, hogy ugyanez a csillagkép Indiában a Hét Rishi-t ábrázolja, és a neve Riksha és Chitra-Sikhandin... (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban e helyett: a Rituale-ban.

    1 A legrégibb rendszerekben a Hold mindig hímnemű. Így Soma is a hinduknál égi Don Juan-féle, „Király” és Buddha-nak, - a Bölcsességnek atyja, bár törvénytelenül. Mindez okkult ismeretre mutat, bölcsességre, melyet a hold-rejtélyek alapos megismerésével szereztek meg, beleértve a szexuális nemzésre vonatkozókat is. (L. II. köt. II. r. XVII. §: „A Szentek Szentje”.) (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ha a vasárnapi iskolákban a haszontalan Biblia-leckék helyett a szegények rongyos seregeinek az asztrológiát tanítanák, - legalább is annyit, amennyi a Hold okkult tulajdonságaira és a nemzésre való rejtett befo­lyásaira vonatkozik, akkor nem kellene tartani a népesség szaporodásától. De a Malthus követők hírhedt könyveihez sem kellene fordulniuk, hogy azt meggátolják. Mert a Hold és konjunkciói szabályozzák a fogam­zást; ezt Indiában minden asztrológus tudja. A korábbi fajokban és ennek a fajnak a kezdetén varázslóknak és bűnözőknek tartották azokat, akik a Hold bizonyos fázisaiban házas közösségben éltek. De talán még ma is jobbak volnának ezek, az okkult tudással való visszaélésből származó bűnök, mint a napjainkban, az okkult befolyások ismeretének hiánya folytán, elkövetett bűn­tettek. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Néhány ellenséges indulatú bíráló azt iparkodik bebizonyítani, hogy korábbi munkánkban, az „Isis Unveiled”-ben, nem közöltük sem az ember hét princípiumáról, sem láncunk hetes alkotásáról szóló tanítást. Bár abban a műben csak célozgathattunk erre a tanításra, mégis több helyen nyíltan említjük az ember és a lánc hetes alkotását. A II. köt. 420. oldalán az Elohim-ekről szólva azt mondjuk: „Ők a hetedik ég (vagy szellemi világ) fölött maradnak, mert a kabbalisták szerint, ők formálták egymásután a hét anyagi világot, jobban mondva, kíséreltek világokat alkotni, amelyek a mi világunkat megelőzték s a mi világunk eszerint a hetedik. A mi gömbünk a „láncot” feltüntető ábrában természetesen a hetedik és a legalsó. Mivel azonban ezeken a gömbökön a fejlődés ciklikus, azért a mi gömbünk az anyagba való leszállás ívén a negyedik. És ugyancsak a II. köt. 367. oldalán ez áll: „Az egyiptomi felfogásban, valamint az összes, a filozófiára épült vallásokban, az ember nem csupán. . . a lélek és a test egyesítése volt; háromság volt, ha hozzávették a szellemet, és e tanítás szerint az embernek ezenkívül teste, asztrális formája vagy árnyéka, állati lelke, magasabb lelke és földi értelme, egy hato­dik princípiuma stb. stb. volt, azután - a hetedik - a SZELLEM.” Olyan világosan szólunk ezekről a princípiumokról, hogy még a Tárgymutatóban is megtaláljuk (683. oldal): - „Az ember hat princípiuma”, mivel a hetedik szorosan véve, a hatnak szintézise és nem princípium, hanem az Abszolút MINDEN-nek egy sugara.

    2 A Teremtés szó használata helytelen, mert a keresztényeken és zsidókon kívül, semmiféle más vallás, még az indiai Visista-Adwaitee-k sem - pedig ott még Parabrahmam-ot is megszemélyesítik - hisznek a semmi-ből való teremtésben, hanem a már létező anyagból való fejlődésben.

    1 Az úgynevezett „Szellemek”, amelyek néha elfoglalják a médiumok testét, nem a testükből felszabadult személyek Monádjai vagy magasabb princípiumai. Ilyen „Szellem” csak elementális lény vagy Nirmânakâya lehet. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 A „New Aspects of Life” szerzője a 340-351. o. (Genesis of the Soul) a következő kabbalisztikus tanítást adja: „Azt tartották, hogy az egymással azonos sötétségű és sűrűségű szellem és anyag működésükben egyesülésre hajlanak, és hogy az így teremtett szellemek, testnélküli állapotukban, létra­szerű fokozatokban úgy voltak elrendezve, hogy megismételték az elementális vagy a meg-nem-teremtett szellem sötétsége és átlátszósága fokait. Ezek a szellemek testnélküli állapotukban olyan elementális szellemeket és elementális anyagot vonzottak, tulajdonítottak el, emésztettek meg és hasonítot­tak át, amelyeknek állapota az övéikkel megegyezett”. „Ők tehát azt tanították, hogy a teremtett szellemek állapotaiban nagy a különbség és hogy a szellem­világ és az anyagvilág benső társulásában, az át-nem-látszó, testnélküli szellemek az anyagi világ sűrűbb részei felé vonzatnak, és ennélfogva e szel­lemek a Föld központja felé törekednek, ahol megtalálják az állapotuknak leginkább megfelelő feltételeket. Az átlátszóbb szellemek a bolygót körülvevő aurába mentek át, a leglégiesebbek a mellékbolygókon leltek otthonra”.

    Ez kizárólag a mi elementális szellemeinkre vonatkozik, semmi köze sincs a bolygói, csillagi, kozmikus vagy inter-éterikus, értelmes erőkhöz vagy „angyalok”-hoz, amint a Római Egyház nevezi őket. A zsidó kabbalisták, de különösen a gyakorlati okkultisták, akik a szertartásos mágiát űzték, kizárólag a bolygók szellemeivel és az úgynevezett „elementálisok”-kal foglalkoztak. Ennélfogva a fenti idézet az Ezoterikus Tanítás csak egy részét öleli fel. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Különösen a kínai és buddhista filozófia okkult tanítása az, hogy a „lélek” (azaz az örök szellemi Ego) a láthatatlan világokban lakhat, miköz­ben teste tovább él a Földön. (Lásd ennek magyarázatára „Isis Unveiled” I. köt. 602. old.) Sok lélek-nélküli ember él közöttünk, mert ez épp úgy elő­fordul gonosz materialistáknál, mint olyan személyeknél, „kik a szentségben haladnak előre, és soha sem térnek vissza”. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A szellem és az anyagi „mása” (az emberben megfordítva) közötti azonosság még jobban megmagyarázza, hogy miért zavarják össze a neve­ket és egyéniségeket, valamint a Rishi-k és Pradzsapati-k számát; ez különösen áll a Satyayuga és a Mahabhárâta-i korszak Rishi-ire és Pradzsapati-ire; erről a zavarról már jelen munkánkban szóltunk. Ez az azonosság továbbá meg­világítja a Gyökér- és Mag-Manuk-ról szóló Titkos Tanítást. (L. II. kötet: „Az Emberiség legelső Manu-iról” c. fej.) A tanítás szerint nemcsak a mi emberi­ségünk eme őseinek van meg a maga ősképe a Szellemi Világokban, hanem minden emberi lénynek is. Ez az őskép az ember hetedik princípiumának lényege. Így a hét Manu-ból lesz 14; a Gyökér Manu az eredeti ok és a „Mag-Manu” az eredménye. A Satyayuga-tól (az első állapot) a hőskorig, ezeknek a Manu-knak és Rishi-knek száma 21. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban: Padma Purana. Asiatic Researches XI. 99. 100.

    2 A Halottak Könyvében említett egyiptomi allegória, amely a „lélek” jutalmáról szól, a mi hetes tanításunk mellett bizonyít, költői nyelven. Az elhunytnak Aaru mezején egy darab földet adnak. A Manes-ek, a holtak meg­istenült árnyai learatják azt a termést, amit életükben cselekedeteikkel vetettek a hét rőf magas gabonát, amely 14 és 7 részre felosztott területen nő. Ez a gabona a táplálékuk, ez vagy élteti, vagy megöli őket Amenti-ben, a birodalom­ban, amelynek egy részét Aaru mezeje teszi. Mert amint a himnusz mondja (XXXII. fej. 9.), az elhunyt itt vagy elpusztul, vagy tiszta szellemmé válik az örökkévalóság számára, a földön eltöltött vagy eltöltendő „hétszer hetvenhét élet” folytán. Igen szemléltető gondolat, hogy gabonát aratunk „cselekedeteink gyümölcse” képpen. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    1 A négy lámpabél háromnyelvű lángja megfelel a Sephiroth-i fa (l. VI. Stanza Magyarázatát) négy egységének és a három kettősségének. (Ez a jegyzet a III. kiadásban a szövegben van.)

    2 Felesleges újra ismételnünk, hogy az itt használt kifejezések már szanszkrit fordítások, mert az eredeti elnevezéseket Európában nem ismerik, és még nem is hallottak róluk; használatuk csak még jobban megzavarná az olvasót, és így céljukat nem érnék el. (Ez a jegyzet a III. kiadásban elmaradt.)

    1 Az „élő Lélek”-nek vagy az embernek formálása világosabban fejezné ki a gondolatot. A Bibliában az „Élő lélek” az emberrel rokonértelmű kifejezés. Ez a mi hét „Princípiumunk”.

    1 Ezt a bibliai szöveget nem vehettük át Károlyi Gáspár fordításából, mert nem egyezik az angol szöveggel. (Ford.) (IV. 3.-tól)

    1 Nephesch Ádámba, a porból való emberbe lehelt (állati) „élet lehelete”. Ez tehát az Élő Szikra, az éltető elem. Manas nélkül, azaz „a gon­dolkozó Lélek” vagy elme nélkül, vagy amit Lévi ábrája helytelenül Nephesch-nek nevez Manas helyett, Átma-Buddhi értelem nélküliek ezen a síkon, és működni nem tudnak. Buddhi a plasztikus közvetítő, nem Manas. Manas „az értelmes közvetítő a felsőbb hármasság és az alsóbb négyesség között”. De kabbalisztikus művekben sok ilyen különös és furcsa átalakítás talál­ható - ez meggyőzően bizonyítja, hogy irodalma szomorú zűrzavarrá vált. Nem fogadjuk el ezt az osztályozást, és csak azért közöljük, hogy kimutas­suk a miénkkel egyező részeket. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szöveg­ben van.)


    1 Eliphas Lévi vagy akarattal vagy akaratán kívül összezavarta a számokat. Az ő 2. száma nálunk az 1. szám (Szellem); s mivel nála Nephesch a plasztikus közvetítő, és egyszersmind az Élet, tehát valóságban ő csak hat princípiumot vesz föl, mert a két elsőt ismétli.

    2 Az Ezotéria ugyanazt tanítja. Manas azonban nem Nephesch; ez utóbbi nem is az asztrális princípium, hanem a 4. és egyúttal a 2. prâna is, mert Nephesch az „élet lehelete” mind az emberben, mind az állatban vagy rovarban: a fizikai az anyagi élet lehelete, melyben nincs szellemiség.

    1 A Genesis bevezető fejezeteinek célja nem az volt, hogy még csak allegóriában is, elénk tárja Földünk teremtését. E fejezetek az örökkévalóság valamely határozatlan időszakának metafizikai fogalmát ölelik fel, amikor a fejlődés törvénye egymásután kísérelte meg a világegyetemek alkotását. A gon­dolat a Zoharban világosan kifejeződik: „Voltak régi világok, alig kezdtek létezni, s máris eltűntek; ezek forma nélküliek voltak és szikráknak nevez­tettek. Mikor a kovács a vasat üti, a szikrák szerteszét röpülnek. Ilyen szikrák a legelső világok; nem tudtak tovább élni, mert a Szent Vén (Sephira) még nem vette fel a Király és Királynő (Sephira és Kadmon) (kétnemű vagy ellen­kező nemű) alakját, és a Mester még nem fogott munkához. L. Zohar „Idra Suta” III. könyv 292. b. o. A Legmagasztosabb a világ Építőmesterével - Logo­szával - tanácskozik a teremtésről. („Isis Unveiled” II. kötet 421. o.) (Ez a jegyzet a III. kiadás a szövegben, de az utolsó mondat és Isis Unveiled-re való hivatkozás a III. kiadásban elmaradt.)

    1 Lásd az Isis-ben II. kötet 297-303 o. a Codex Nazarenus tanítását; tanításunknak minden tétele más alakban és allegóriában ott található.

    2 A „Bűn” szó különös, de sajátságos okkult viszonyban van a Hold­dal. Kaldeai nyelven pedig a holddal azonos jelentésű.

    1 Vajon öntudatlan-e Pasteur első lépése az okkult tudományok felé, mikor kijelenti, hogy ha volna merészsége kifejteni gondolatát erről a tárgyról, akkor azt mondaná, hogy a szerves sejtekben olyan életerő van, mely nem szünteti meg tevékenységét a feléjük tartó oxigénáram megszűntével, és ezért nem szakít magával az élettel sem, pedig ennek a gáznak beáradása tartja ezt fenn? „Hozzátenném, - mondja Pasteur - hogy a csíra fejlődését bonyolult jelenségek hozzák létre, melyek közé főleg az erjedési folyamatokat kell sorolnunk”; és az élet Claude Bemard és Pasteur szerint, csak erjedési folyamat. Hogy vannak a természetben lények vagy életek, amelyek levegő nélkül élni és prosperálni tudnak még a mi gömbünkön is, azt ugyanezek a tudósok be­bizonyították. Pasteur úgy találta, hogy az alsóbb rendű életek közül sok, p. o. a Vibrion és néhány mikróba és baktérium élhet levegő nélkül, sőt éppen ellenkezőleg, a levegő megöli őket. Ezek a szaporodásukra szükséges oxigént a körülöttük lévő különböző anyagokból veszik. Aerobák-nak nevezi őket, mert a mi anyagunk szövetein élnek, mikor ez már többé nem része egy teljes és élő egész­nek (s ezt nevezi akkor a tudomány, nem nagyon tudományosan, „holt anyagnak”) továbbá anaerobáknak is hívja. Az egyik fajta leköti az oxigént, és hathatósan hozzájárul az állati élet és növényi szövetek pusztításához; egyúttal a légkörbe olyan anyagokat küldenek, amelyek később más szervezetek alkotásához járulnak hozzá. A másik fajta végül elpusztítja vagy inkább megsemmisíti az úgynevezett szerves anyagot, mert végső elpusztulás lehetetlen közreműködésük nélkül. Egyes sejtcsírák, mint pl. az élesztőé, fejlődnek és szaporodnak a levegőn, de ha megfosztják ettől, akkor a levegő nélküli élethez alkalmaz­kodnak, erjesztő anyagokká válnak, lekötik a velük érintkezésbe kerülő anyagok oxigénjét, és így tönkre teszik azokat. Ha a gyümölcssejteknek nin­cs elég szabad oxigénjük, akkor erjedésbe mennek át, és előmozdítják az erjedést. „Ezért a növénysejt élete ebben az esetben, mint anaerób lény nyilvánul meg. Miért legyen tehát a szerves sejt ebben az esetben kivétel?” kérdi Bogolubof tanár. Pasteur kimutatja, hogy a szöveteink és szerveink anyagában magának elég oxigént nem találó sejt, ugyanúgy létesít erjedést, mint a növénysejt, és Claude Bernard úgy gondolja, hogy Pasteurnak, az erjesztő anyagok képzésére vonatkozó gondolatát megerősíti az a tény, hogy az urea a felakasztott ember vérében növekszik. ÉLET tehát mindenütt van a Világegyetemben, és az okkultizmus azt tanítja, hogy az atomban is megvan. L. még később, e szakasz végén. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Védai tanítás szerint „három Föld van, amely három mennyországnak felel meg, és a mi Földünk (a negyedik), melynek neve Bhumi”. Ezt a magyaráza­tot adják a mi exoterikus, nyugati orientalistáink. De ezoterikus jelentése és a védákban található hivatkozás szerint, a mi bolygói láncunkra vonatkozik, t. i. három „Föld” a leszálló íven, és három „mennyország”. Ez ugyancsak három Föld vagy Gömb, de sokkal éterikusabbak, a felemelkedő vagy szellemi íven. A három elsővel leszállunk az anyagba, a másik hárommal emelkedünk a Szellembe; a legalsó Bhumi, a mi Földünk; ez alkotja a forduló-pontot, hogy úgy nevezzük, és potenciásan annyit foglal magában a szellemből, mint az anyagból. Ezt később fogjuk tárgyalni. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 Zöllner tanár elméletét nagy örömmel fogadta több spiritiszta, aki tudós: így a szt.pétervári Butlerof és Wagner tanárok is.

    2 „A Realizmus tévedése, hogy valóságot ad elvontságoknak. A Térre és az Időre gyakran úgy tekint, mintha ezek el volnának különítve az elme összes konkrét tapasztalatától, ahelyett, hogy ezek általánosításainak venné, bizonyos aspektusokban”. (Bain, Logic, II. R. 389. o.)

    1 Az elemek fenti sorrendje a helyes sorrend az ezoteriában és a Titkos Tanításokban. Milton-nak igaza volt, mikor „a Tűz, Levegő, Víz és Föld Hatalmairól” szólt. A Föld, amilyennek ismerjük, nem létezett a 4-ik kör előtt, t. i. száz meg száz millió évvel ezelőtt, geológiai Földünk születésekor. A gömb „tüzes, hideg és ragyogó volt, s ilyenek voltak éterikus emberei és állatai is az első körben”, mondja a Magyarázat. Ez képtelenség vagy paradoxon a mai tudomány szerint. „Ragyogó, sűrűbb és nehéz a második körben; vizes a harmadikban!” Az elemek tehát fel vannak forgatva.

    2 Ha a geológusoktól szolgáltatott adatokból kellene következtetnünk, akkor azt mondanánk, hogy nem volt igazi víz - még a szénkorszakban sem. (Ők azt mondják, hogy a szén óriási tömegei (ezek akkor a légkörben elszórva, mint szénsav léteztek) egyrészt a növényekbe szívódtak fel, más­részt, nagy részült a vízzel keverődött. Ha tehát ez így van, és ha elhisszük, hogy a kátrányos szenet, lignitet stb. adó növények képzéséhez és a mészkő stb. alkotásához hozzájáruló összes szénsav abban a korszakban, légnemű alakban, a légkörben volt, akkor folyékony szénsavból álló tengereknek és óceánoknak kellett lenniük. De hogyan előzhette meg e feltevés mellett a devon és szilúr - halak és puhányok - korszaka a szénképző időszakot? A légnyomás is százszor nagyobb lehetett jelen légkörünk nyomásánál. Hogyan bírták el ezt szervezetek, ha még oly egyszerűek voltak is, mint a halak és puhányok? Blanchard érdekes munkát írt az Élet Eredetéről, mely társainak elméleteiben néhány furcsa ellenmondásra és zavarra világít rá. E művet az olvasó figyelmébe ajánljuk.

    3 Eliphas Lévi nagyon helyesen nevezi ezt egy „a természetben lévő erő­nek", amelynek „segítségével egyetlen ember, ha ura néki. . . fel tudja forgatni a világot, s meg tudja változatni a világ képét”, mert „ez a transzcendentális Mágia nagy Arkánuma”. Fordításban idézzük A. E. Waite (The Mysteries of Magic), a nagy nyugati kabbalista szavait, s talán jobban megmagyarázhatjuk, ha itt-ott egy-két szót hozzáfűzünk, hogy ugyanarról a tárgyról szóló nyugati és keleti magyarázatok között levő különbséget kimutassuk. A szerző a nagy Mágikus Erő-ről ezt mondja: „Ezt a mindent környező és mindent átható fluidumot, ezt a (központi vagy szellemi) Nap fényétől elszakadt sugarat. . . megrögzítve a légkör súlyától (?!) és a központi vonzás erejétől. . . az asztrális fényt, ezt az elektromágneses étert, ezt az élő és fénylő hő­séget, régi szobrokon Isis övével ábrázolják, mely két rúd körül csavarodik. . . . a régi teogóniákban pedig a saját farkába harapó kígyóval, a bölcses­ség és Szaturnusz jelképével” - a végtelenség, halhatatlanság és Kronosz - az „Idő” - nem pedig Szaturnusz isten vagy a bolygó jelpépével. „Ez Medea szárnyas sárkánya, a caduceus kettős kígyója és a Genesis kísértője; de ugyanez Mózesnek a Tau körül csavart rézkígyója is. . . végül, az exoterikus dogmatizmus ördöge, és valóban ez a vak erő (nem vak, és Lévi tudta ezt), amelyet a lelkeknek le kell győzniük, hogy a Föld láncaiból felszabaduljanak, mert „ha nem szabadulnak belőlük”, akkor ugyanaz az erő, amely létre hozta őket, el fogja őket nyelni, és visszatérnek a központi „örök tűzbe”. Ezt a nagy archeus-t most fedezte fel egy ember, csak egy ember számára - a philadelphiai J. W. Keely. Másoknak, noha fel van fedezve, mégis majdnem hasznavehe­tetlennek kell maradnia. „Eddig mehetsz. . . .”

    Mindez igen értelmes és helyes, csak egyben téves, ezt később a szöveg­ben meg fogjuk magyarázni. Eliphas Lévi nagy baklövést követ el, hogy állandóan azonosítja az asztrális fényt azzal, amit mi Akâsa-nak nevezünk. Hogy ez tulajdonképen micsoda, azt a II. kötet, 2. részében fogjuk kifejteni. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van).

    * A harmadik kiadás hozzáfűzi: „az első” fejezetben (az Elohistákéban.)

    1 Ezt a bibliai szöveget nem vehettük át Károlyi Gáspár fordításából, mert ez nem egyezik az angol szöveggel. (Ford.)

    * A III. kiadás hozzáfűzi: Wilson I. 23, 24.

    ** A III. kiadásban e mondat helyett: „A szószerinti fordítás a következő”

    1 A tanítványnak továbbá meg kell jegyeznie, hogy a Purâna dualisztikus rendszer, és nem fejlődésen alapuló, és hogy ebben a tekintetben sokkal többet talál ezoterikus szempontból a Sankhya-ban, és még a Mânava-dharma ­Sâstra-ban is, bármennyire különbözzék is az utóbbi az előbbitől.

    2 A Sankhya filozófiában a hét Prakriti vagy „termékeny termékek” (produc­tive productions): Mahat, Ahamkara és az öt tanmatra. L. „Sankhya-kârika”, III. és Magyarázatát.

    *** A III. kiadásban: Föld és Mahat.

    3 Ezt felesleges a hinduknak mondanunk, akik Purâna-ikat könyv nélkül tudják, de nagyon hasznos emlékeztetnünk orientalistáinkat és azokat a nyugati olvasókat, akik Wilson fordítását irányadónak tartják, hogy a Vishnu Purâna eme angol fordításában a legnevetségesebb ellenmondások és tévedések fordulnak elő. Így a hét Prakriti vagy Brahmâ tojása hét övének azonos tárgyáról szóló két leírás teljesen különbözik egymástól. Az I. köt. 40. o. szerint a tojás kívülről hét burokkal körülvett, és Wilson magyarázza, hogy ez a „Víz, Levegő, Tűz, Éter és Ahamkâra” (az utolsó szó nincs is a szanszkrit szövegekben). Az V. kötetben a 198. oldalon pedig ugyancsak erről a Vishnu Purâna-­ról azt írja: „Így számították a természet (Prakriti) hét formáját Mahat-tól a Földig”. (?) Mahat vagy Maha-Buddhi és „Víz, stb.” között nagy a különbség.

    1 Ez Hegel, a nagy metafizikus szerint is áll. Számára a természet folytonos levés. Ez tiszta ezoterikus felfogás. Teremtés vagy Kezdet - e kifejezést keresztény értelemben véve, egyáltalán nem gondolható el. Amint a fent idézett gondolkozó mondta: „Isten (az Egyetemes Szellem) a Természet­ben tárgyiasul, és újra kiemelkedik belőle”.

    1 Eliphas Lévi: „Histoire de la Magie” előszavában erről szólva, azt mondja: „Ez az Erő okozza az összes idegközpontok egymással való titokzatos érintkezését; ez szüli a rokonszenvet és ellenszenvet, valamint álmain­kat is, ezért fordul elő a léleklátás (second sight) és a rendkívüli látomások jelen­sége...Erős akaratoktól irányítva, az asztrális fény rombol, megszilárdít, szétvá­laszt, összetör és egyesít minden dolgot...Isten azon a napon teremtette, mikor azt mondta: Fiat Lux; az Egregores írányítják, azaz a lelkeknek vezérei, akik az energiának és tevékenységnek szellemei”. Eliphas Lévi-nek hozzá kellett volna fűznie, hogy az asztrális fény vagy ősállag, ha egyáltalán anyag, az amit Világosságnak, Lux-nak neveznek. Az asztrális fény, az ezoterikus magyarázat szerint, ezen Szellemek teste, és tulajdon lényegük. Ami fizikai világosságunk az Isteni Világosság síkunkon való megnyilvánulása és visszaverődött ragyogása, és azoknak egyesített testéből sugárzik ki, akiket „VILÁGOSSÁGOK”-nak, és „LÁNGOK”-nak neveznek. Eddig azonban egyetlen egy kabbalista sem tudott annyi ellenmondást összehalmozni és összezsúfolni egyetlen mondatba, és hozzá még könnyedén folyó nyelven, mint Eliphas Lévi. Átvezeti olvasóját a legszebb, pompásan virágzó völgyeken, hogy végül is kietlen, sziklás szigeten puszta partra vesse. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 A francia tudósok Arnaud, Gautier és Villiers, élő emberek nyálában ugyanazt a mérges alkaloidot találták, mely a varangy, a szalamander, a kobra és a portugáliai trigonocephalus nyálában van meg. Bebizonyult, hogy a legerősebb mérgeket, akár ptomain, leucomain vagy alkaloid a nevük, élő emberek, álla­tok és növények hozzák létre. Ugyanaz a tudós, Gautier az ökör friss húsá­ban és agyában alkaloidot és a reptiliák mérges nyálából kivont anyaghoz hasonló mérget talált, melyet Xanthocreatinin-nek nevezett el. Azt gondolják, hogy a mérgek termelői vagy létrehozó tényezői: az izomszövetek, az állati háztartás legtevékenyebb szervei, ezek a mérgek épp olyan fontos­ságúak, az élet működéseiben, mint a szénsav és az urea, melyek a benső égés végtermékei. S noha még nincsen egészen eldöntve, vajon az élő lények szervezete létre hozhat-e mérget, mikrobák hozzájárulása és részvétele nélkül, az azonban be van bizonyítva, hogy az állat fiziológiai, azaz élő álla­potában mérges anyagokat hoz létre.

    2 Talán azt gondolhatnánk, hogy ezek a „tüzes életek” és a tudomány mikrobjai azonosak. Ez nem igaz. A tüzes életek az anyagi sík hetedik és leg­magasabb alosztálya, és az egyénben megfelelnek a világegyetem egy életének, ámbár csupán az anyag e síkján. A tudomány mikrobjai: a második sík – az anyagi prâna (vagy élet) síkjának - első és legalacsonyabb alosztályai. Az ember fizikai teste minden hét évben teljesen megváltozik felépítésében. Elpusztulása és fenntartása a tüzes életek, mint „pusztítók” és „építők” váltakozó tevé­kenységének tudható be. „Építők”, mert mint életerő feláldozzák magukat, hogy korlátozzák a mikrobák romboló befolyását, és ellátván őket a szükségesekkel, e korlátozással kényszerítik őket az anyagi test és sejtjeinek felépítésére. „Pusztí­tók", mikor ez a kényszer megszűnik, és a mikrobák, mivel nincsenek ellátva vitális építő energiával, mint romboló tényezők garázdálkodnak. Így az ember életé­nek első felében, (az első öt időszak, mindegyiket 7 évvel számítva) a tüzes életek az emberi test felépítésének folyamatában közvetve tevékenyek; az élet emelkedőben van, és az erő a felépítésre és növekedésre fordítódik. Ez után az időszak után a visszafejlődés kezdődik. A munka kimerítette a „tüzes életek” erejét, és ezzel beáll a hanyatlás és a rombolás ideje is.

    Itt vázolhatnánk analógiát, mely a szellem, a (bolygói épp úgy, mint emberi) manvantara első felében, az anyagba való leszállásának és a második felében, az anyag rovására való felszállásának kozmikus eseményei között van. Ezek a gondolatok csupán az anyagi síkra vonatkoznak, de a „tüzes életek­nek" a második sík legalsóbb alosztályára - a mikrobákra - gyakorolt korlátozó befolyását megerősíti a Pasteur-ről közölt jegyzetben (1. előbb) említett tény, hogy a szervezetek sejtjei, ha nem találnak maguknak elég oxigént, alkalmazkodnak ehhez az állapothoz, és erjesztő anyagokat alkotnak, amelyek elvonják az oxigént olyan anyagoktól, amelyekkel érintkeznek, s így tönkre teszik ezeket. Így a folyamatot megkezdi egy sejt, megfosztván szomszédját vitalitásának forrásától, ha ellátása nem elegendő, és az így kez­dett rombolás állandóan tovább halad. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    * A III. kiadásban az utolsó három szó elmaradt.

    1 A fallikus tisztelet csak akkor fejlődött ki, mikor a kulcsok elvesz­tésével, elveszett a jelképek igazi jelentése is. Ez volt az igazság és az isteni tudás országútjáról való utolsó és legvégzetesebb letérés a koholás mellék­ösvényére. Ezt emelték dogmává az emberi hamisítások és az egyház nagyra­vágyása.

    1 L. Auguste le Plongeon: „Sacred Mysteries among the Mayas and Quichés 11,500 years ago”. A szerző kimutatja, hogy az általa leírt népek szer­tartásai és hite azonos az egyiptomi szertartásokkal és hittel. A maják ősi képes abc-je és az egyiptomi abc majdnem azonosak.

    2 Valójában hét, amint ezt később a legrégibb Upanishad-ok tekintélye alapján ki fogunk mutatni.

    1 „A Védá-knak jelentése határozottan kettős. Az egyiket a szó­ szerinti értelem adja, a másikat a versláb és a svara - a hangsúly - jelzi; ők a Védák élete. . . A tanult punditák és nyelvészek természetesen letagad­ják, hogy a svara-nak köze van a filozófiához, vagy a régi ezoterikus tanítás­hoz, de a svara és világosság közötti rejtélyes összefüggés a legmélyebb tit­kok egyike.” T. Subba Row, Five Years of Theosophy (154. o.). (A III. kiadás­ban ez a jegyzet a szövegben van).

    1 A kínai feljegyzésekben „a Bölcsesség Fiainak”, a „Tűz-köd Fiai­nak" és a „Nap Testvéreinek” nevezik. Fo-Kien tartomány szent könyvtárá­nak kézirata Si-dzang-ról (Tibet) beszél, mint az okkult tanulás székhelyéről ősidőktől fogva, réges-régen Buddha előtt. Yu császár, a „nagy” (2207 évvel i. e.), jámbor misztikus és nagy adeptus volt, tudását, amint mondják, „a Havas hegyek nagy tanítóitól” Si-dzang-ban nyerte.

    1 A természet, elvont értelemben véve, nem lehet „tudatlan”, mivel a FELTÉTLEN tudatnak kisugárzása, és így egyik megnyilvánulása (a megnyilvá­nult síkon). Van-e olyan merész ember, aki tagadni merné, hogy a növények­nek, de még az ásványoknak is van sajátlagos tudatuk? Ő csak azt mond­hatja, hogy ezt a tudatot ő nem foghatja fel.

    1 „És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, menj be belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál Atyádhoz, aki titkon van.” (Máté VI. 5,6.) Atyánk bennünk van „titkon”, 7. princípiumunk, lelkünk észlelete „belső szobájában”. Isten és a mennyek országa bennünk van, mondja Jézus, nem rajtunk kívül. Miért oly teljesen vakok a keresztények a bölcsesség szavai nyilvánvaló értelme előtt, amelyet oly élvezettel ismételnek gépiesen? (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Erre vonatkozóan a Hermetikus Töredékek érdemes fordítója és összeállítója, Dr. Anna Kingsford lábjegyzetben a következőket írja: „Dr. Ménard jegyezte meg, hogy görögül ugyanaz a szó jelenti, hogy megszületni, és létrejönni. Az elgondolás az, hogy a világ anyaga lényegében örök, de hogy a teremtés vagy ’létrehozás’ előtt passzív és mozgás nélküli állapotban van. Ilyen ’volt’ mielőtt működésbe hozták; most ’létrejön’, azaz mozgó és progresszív”. Továbbá Dr. Kingsford hozzáteszi a hermetikus bölcselet tisztán vedantikus tanát, hogy: „Tehát a teremtés Isten működési periódusa [Manvantara], akinek a hermetikus elgondolás szerint [vagy a védikus elgondolás szerint aminek], két módja van, - tevékenység vagy létezés, kifejtett Isten (Deus explicitus), és a lét passzivitása [Pralaya], ki nem-fejtett Isten (Deus implicitus). Mindkét létforma tökéletes és teljes, miként az ember éber és alvó állapota. Fichte, a német filozófus kiemelte a létet (Sein) mint az Egyet, amit mi csak az egzisztencia (létezés-kívüllét) (Dasein) által mint a sokfélét ismerünk. Ez a nézet teljesen hermetikus. Az „eszményi formák”... a neoplatonisták ősképi vagy formaadó ideái, a dolgok örökkévaló és szubjektív fogalmai, amelyek a ’teremtés’ vagy a létrehozás előtt vannak az isteni elmében.”

    1 A centripetális és centrifugális erők, amelyek hím- és nőneműek, pozi­tívak és negatívak, fizikaiak és szellemiek - mivel e kettő az egy elsődleges erő. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Az okkultizmus azt tanítja, hogy sem a természet, sem az ember nem adhat olyasminek alakot, aminek eszményi ősképe még nincs meg az alanyi síkon. Sőt még ennél is többet tanít. Azt mondja, hogy nem léphet az ember tudatába, sem képzeletében nem fejlődhet olyan forma vagy alak, amelynek nincs ősképe, vagy legalább is valami, ami ehhez hasonló. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    3 Dr. Hartmann következőképpen magyarázza meg ezt a szót az előtte fekvő eredeti Paracelsus szövegből. E nagy Rózsakeresztes szerint: „Misztérium mindaz, amiből olyasvalami fejlődhetik, ami még csak csíra alakban van meg benne. A mag a növény misztériuma, a tojás az élő madáré stb.”

    1 Csak a középkori kabbalisták, a zsidókat és egy-két neoplatonistát követve, alkalmazták az emberre a Mikrokozmosz kifejezést. A régi filozófia a Földet a makrokozmosz mikrokozmoszának hívta, s az embert e kettő ered­ményének.

    * A III. kiadásban: Isten Igéjétől.

    ** A III. kiadásban a zárójel közti rész a jegyzetben van.

    2 A keleti okkultisták azt mondják, hogy az elemeket „Szellemi Lények vezetik és éltetik” - a láthatatlan világokban lévő és az okkult természet, vagyis az in Abscondito természet, fátyla mögött dolgozó munkások.

    *** A III. kiadásban: Wilson I. 11. (I. kötet, 35. o.)

    1 Az említett „Fragments”-ben gyakran előforduló kifejezés. Ezzel mi nem értünk egyet. Az Egyetemes Elme nem Lény, vagy „Isten”.

    * A III. kiadásban e helyett: A fordításból idézünk.

    ** A III. kiadásban: The Virgin of the World, 47. o. „Asklepios” I. Rész.

    2 A „He”, „Him” névmás mellett zárójelben: (It) t. i. a III. személy semleges névmása.

    * A III. kiadásban: Az idézett mű 139-140 o. Töredékek a „Physical Eclogues”-ból és a „Florilegium”-ból.

    ** A III. kiadás hozzáteszi: Wilson I. 11. 13-15.

    1 A hermetikus filozófusok Theoi (istenek), Genii és Daimones-nek hívták (az eredeti szövegben) azokat a lényeket, akiknek neve nálunk Dévá-k (istenek), Dhyan Chohan-ok, Chitkala (a buddhisták Kwan-Yin-nek nevezik) és még más nevük is van. A Daimon-ok - szokratészi értelemben, és még keleti és latin teológiai értelemben is - az emberi faj őrzőszellemei, „akik a halhatatlanok szomszédságában laknak, és onnan őrködnek az emberi dolgok felett”, amint Hermes mondja. Ezoterikus nyelven Chitkala-nak neve­zik Közülük néhányan az embert saját lényegükből a negyedik és ötödik Princípiummal látták el, mások pedig az úgynevezett Pitri-k. Ezt meg fogjuk ma­gyarázni, mikor a teljes ember megalkotásához érünk. A szó gyökere Chiti, „az amivel a cselekvések hatásai és következményei, valamint az ismeret különféle fajtái a lélek használatára kiválasztódnak”, vagyis a lelkiismeret, az emberben levő benső hang. A jógiknál a Chiti rokonértelmű Mahat-tal, az első és isteni értelemmel; de az ezoterikus filozófiában Mahat, Chiti-nek gyökere, azaz a csírája, és Chiti, Buddhi-val való kapcsolatban, Manas egy tulaj­donsága, mely ha eléggé kifejlődött az emberben, szellemi rokonság révén, magához vonz egy-egy Chitkala-t. Ezért mondják, hogy Chiti olyan hang, mely misztikus életre tesz szert és Kwan-Yln-né válik. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    2 Ez (a tanítás) nem vonatkozik a mi kis világegyetemünk határain túl levő Prakriti-Purusha-ra.

    3 A végső nyugodt állapot; a hetedik Princípium Nirvana állapota.

    4 Az egész tanítás a mi öntudati síkunk szempontjából van adva.

    1 Vagyis a „tudomány álma”, a legelső, igazán homogén anyag. Ezt halandó nem teheti érzékelhetővé ebben a Fajban, de még ebben a Kör­ben sem.

    2 Vishnu, a Nap tevékeny energiája alakjában, soha sem kél, soha sem nyugszik. Egy időben maga a hétszeres Nap és mégis különböző tőle”, mondja a Vishnu Purâna (II. könyv XI. fej.) (A III. kiadás hozzáfűzi: Wilson II. 296 o.)

    3 „Amint az álló tükörhöz közeledő ember benne látja saját képét, így Vishnu (a Nap) energiája vagy visszatükrözése soha el nem válik tőle, hanem a Napban marad, akárcsak egy odaállított tükörben”. (Vishnu Purâna).

    4 „Vishnu” és más Purâna-kban.

    1 Vesd össze a hermetikus „Természetet”-tel, mely „Ciklikusan száll le az anyagba, amikor a „mennyei ember”-rel találkozik”.

    2 A fenti sorok írói igen jól ismerték az árapály, a hullámok stb. fizikai okát. Itt az egész Kozmikus nap-testnek éltető Szellemét értik. És mindannyiszor ezt értik, mikor misztikus szempontból ilyen kifejezéseket használnak.

    * A III. kiadás hozzáfűzi: vagy szerpentin.

    ** A III. kiadásban: Az összes régi Mantra Sastra-kban.

    *** A III. kiadásban: „csodás, kimondhatatlan stb.”

    1 Lsd. a III. és IV. Stanzát és a róluk szóló Magyarázatot, különösen vesd össze a IV. Stanzára vonatkozó magyarázatokat, „a Lipika-k és a négy Maharaja”, a Karma közvetítőit illetőleg.

    2 „Istenek” vagy Dhyani-k is, nemcsak a geniuszok, vagy „vezetett Erők”.

    3 Ez azt jelenti, hogy mivel az ember valamennyi Nagy Elemből áll, t. i. Tűz, Levegő, Víz, Föld és Éter - az ezekhez az elemekhez tartozó ELEMENTÁLOK vonzódást éreznek iránta, mert lényegük egyforma. Az az elem, amely egy-egy szervezetben túlsúlyban van, lesz az uralkodó elem egész életen át. P. o. ha az emberben túlsúlyban van a Földi, a manói (gnomic) elem, akkor a manók fogják vezetni fémek, pénz, gazdaság stb. felhalmozására. „Az állatember az állati elemek fia, amelyekből Lelke (élete) született, és az állatok az ember tükrei”, mondja Paracelsus (De Fundamento Sapientiae). Para­celsus óvatos volt, és azt akarta, hogy a Biblia összhangban legyen azzal, amit ő mondott, s ezért nem mondott meg mindent.

    4 Ciklikus haladás a fejlődésben.

    5 Az emberben levő Isten, és gyakran egy-egy Isten, azaz egy-egy magasfokú Szellemi Dhyan-Chohan-nak benne való megtestesülése, e mellett az ember saját hetedik princípiuma is jelen van.

    6 De vajon milyen „istent” értenek itt? Nem az „Atya” Istent, az emberi testbe öltöztetett koholmányt (fiction), mert az az isten: az Elohim-ek gyűjtő értelemben, és nincsen a Seregtől különvált létezése. Továbbá ilyen Isten véges és tökéletlen. A „kevés” emberen, itt magasfokú Beavatottakat és Adeptusokat értenek. És éppen ezek az emberek hisznek „istenek”-ben és nem ismernek el „Istent”, hanem valamilyen Egyetemes, semmivel viszonyban nem álló, feltétlen istenséget.

    *A III. kiadás hozzáfűzi jegyzetben: The Virgin of the World. 104-105. o. „The Definitions of Asclepios”.

    1 A kabbalisták asztrális fényét egyesek igen helytelenül „Aether”-rel fordítják; utóbbit összetévesztik a tudomány feltételezett Éterjével és egyes teozófusok mind a kettőről, mint Ákâsa-val azonos dologról beszélnek. Ez nagy tévedés.

    „Ákâsa jellemzése elegendő lesz annak kimutatására, mennyire nem illik rá az Éter”, írja a Rational Refutations szerzője, s így akaratlanul segít az okkultizmusnak. „Kiterjedésben végtelen; nem áll részekből; szín, tapintás, szag, érzekelhetőség nem sajátja. Eszerint teljesen megfelel az időnek, a tér­nek, Isvara-nak („Az Úr”-nak, de még inkább a teremtő erőnek és léleknek - anima mundi-nak). Különlegessége ezzel szemben abban áll, hogy a hang anyagi oka. Ha ez nem volna, az ember azonosnak tarthatná az űrrel”. (120. o.)

    Kétségtetenül űr, különösen racionalistáknak. Ákâsa mindenesetre űrt támaszt a materialisták agyában. Mindazonáltal, noha Ákâsa nem a tudomány Étere, de még az okkultisták Éter-e sem, szerintük ugyanis az Éter Ákâsa-­nak csak egyik princípiuma, mégis egész biztos, hogy eredetijével együtt a hangnak oka, de csak pszichikai és szellemi, és semmi esetre sem anyagi oka. Az Éter Ákâsa-hoz való viszonyát úgy határozhatnánk meg, hogy mindkettőre az Ákâsa-ra és az Éterre is alkalmazzuk az Istenről a Védákban olvasható szavakat: „S így őmaga volt valóban a (saját) fia”, az egyik sarja a másiknak, és mégis ő maga. Ez fejtörő rejtély lehet az átlag embernek, de igen könnyen érti meg minden hindu - még ha nem is misztikus. (A III. kiadásban ez a jegyzet a szövegben van.)

    1 „Cerebration is generically the same as chylification.”

    2 Ez Ciklikus törvény, de az emberi dőreség ezt a törvényt gyakran nem veszi tekintetbe.

    * A III. kiadásban a három utolsó szó helyett: a jelen kötetekben mutatjuk.

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 2. kötet 1. rész

HP Blavatsky: Titkos Tanítás 2. kötet 1. rész admin

H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE




Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”







Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957


Számítógépes változat: Szabari János, 2003



Magyar Teozófiai Társulat










EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,


MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik, hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj, kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett formájából alakult ki.


(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

Bevezető jegyeztek

az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről


Facies totius universi, quamvis

infinitis modis vareet,

manet tamen semper eadem.

Spinoza1


Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homá­lyosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző kötetekben is - előbb teljes terjedelmük­ben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt ma­gyarázat még világosabb legyen.


Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel, amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is2.


A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”-ében ugyanerről a hét ősi Emberről3 olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George Smith által össze­gyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna arcbőrű ember - van meg­említve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és 18. sorban ez részletesen ki van fejtve:


A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,

És sokasodtak számban,

Hét király, testvérek ugyanazon családból.4


Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért meg kellett semmisíteni5.


Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem lé­teztek.6


Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították.


Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölötti­sége, - jóllehet e tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben állnak a Biblia7 betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek, egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják. De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak, hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t”.


Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas8 volt, a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy nemzőjének.9 Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is.


Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy, hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a KabbalaRejtett misztériumok könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként: azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében:


Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.10


Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai) vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez alkalmazták őket.


Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.11


De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat, éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a következő:


  1. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt.

  2. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk.

  3. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.12


A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők, Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után kialakult Embercsoportokra vonatkozik.


Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t13, ahol az eredeti Zoroaszter14 született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek főnökei „e Bolygó Szellemei”.


Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:


  1. Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától napnyugtáig.”15


  1. A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja:


Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.16

De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el.17 A Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik, de akkoriban ez a poétikus igazság volt.


  1. Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiai-óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-óceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles Gould-nak:


A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő kontinenssel a Másodkor folyamán.18

Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.19

  1. Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt ennek a nagy kontinensnek.20


  1. Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb. 12.000 évvel ezelőtt történt21, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:


A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.22

Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia.


Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk.


Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus23 idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus24 azt írja, hogy Dr. Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét számadat beilleszthető,25 mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban.


A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes anyagok kiküszöbölődjenek.26 Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására, aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni.


A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland, sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja:


… a miocén korszak alatt Grönlandon (70 északi szélesség) a fákból óriási választék tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok, fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.27


Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek.


S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép, amelynek történelmét nem ismerjük.


Megjegyzés

Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4. kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

ANTROPOGENÉZIS


Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza, kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL fordítva


Vala íme egy szűz, ég leánya,

Kave szép teremtő tündér,

Nagy szentségben élt az égben,

Mind szüntelen szüzességben.

……………………………………..


Hordja méhe magzatterhét

Hordja hétszáz álló évig

Nem lesz meg a létlen magzat.


Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,

Földet néz, hol fészkelhetne.

……………………………………..


Észreveszi kék víz tükrén

Vízasszonya térét tüstént.

…………………………………….


A térdfőre lassan leszáll,

Fészkét rajta meg is rakja,

Tojásokat tojik abba.

…………………………………….


Arany tojást, hat darabot,

Hetediket vasból valót.



(Kalevala, 1. rúna)

ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint1


  1. STANZA


    1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek.

    2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”.

    3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához, Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.

    4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s íme, ott állt az Elsőben.



  1. STANZA


5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat.

  1. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.

  2. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.

  3. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.

  4. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte.

  5. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.



  1. STANZA


  1. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég.

  2. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…”

  3. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.



  1. STANZA


  1. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén.

  2. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik.

  3. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manu-kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék…

  4. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.


  1. STANZA


  1. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

  2. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből lett Egy-nemű2 . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.

  3. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.

  4. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett, és a Szárny Árnyéka.



  1. STANZA


  1. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő.

  2. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)



  1. STANZA


  1. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai).

  2. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-szültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.

  3. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”.

  4. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…



  1. STANZA


  1. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.

  2. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak.

  3. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.

  4. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek…

  5. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó, vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem mondhassák el.



  1. STANZA


  1. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:

  2. Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…

  3. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.

  4. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.

  5. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.



  1. STANZA


  1. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura-ból A-sura lett.

  2. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.

  3. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.”

  4. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel.

  5. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.



  1. STANZA


  1. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.

  2. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.

  3. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet.

  4. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.



  1. STANZA


  1. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.

  2. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

  3. (A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…

    1. STANZA1


AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI


      1. Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz (3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása



1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).


      1. A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.


(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak. De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”.


A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim – az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik” alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.

(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.


Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi.

Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.”

A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek genezise2 ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek.

A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon.

A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének, vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti, vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei; innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak, hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük. Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem létező3.


Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget (lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.


Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:


Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a másik a frenikus.


De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban, ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum4 ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a Kalevalában5 le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a „gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős Lemminkainen, a jó varázsló:


Töri falat mágiával,

Darabokra a kerítést,

Szilánkokra a hét karót,

Pozdorjává kígyó fészkét.

……………

Támad a szörny mit se nézve

…………….

Tűzokádó állkapcsával

Lemminkainen fejéhez vág.

Hősünk gyorsan emlékezve

Mondja ki a tudás szavát,

Mit ősei tanítottak,

Régi korok tárházából.


(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet6 jelenti. Ezek úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e Tien-Hoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették, akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s azok egyszerre emberek lettek7.

Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.


2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a). Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c).



(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.


      1. A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Föld-szellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk8. A Nap azonban nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.


A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték, „solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit (mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja:


A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.)


Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val*, az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.

A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:


A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és életvivői.


Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét9 Elsőszülött (az elsődleges emberi csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet, fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz10, a Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr) jegyében.


Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön, amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a keresztnek)11.


A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – különben férfi istenség12 – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a Daitya-Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:


Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a (kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták, míg a Negyedik alatt a jellel.


Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is. Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve13. (Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a gömbfejű kereszttel: ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak (Isisnek): , s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből14.

Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis az ember származásának) eredetén” át árad beléje.


Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.


A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez és visszatükröz.


Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt, úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával – ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.15 Az ősi hagyományt, mely szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.)


Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra16 (bolygó) uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála, s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől. Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.


Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző, tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.17


A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.18


Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.


A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései, amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle kiszabaduló örökkévaló fény.


Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően.


Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből, amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók kiindulnak.


A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl19 válogatás nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek20, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így tovább.21 Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az Abszolút Életet.


„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba.


(c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches szerzője22azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt:


A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:


Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)


Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika „Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:


Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják. Megtaláljuk a hét barlangban23, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.


A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”.


A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)24; egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll, hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban, kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van, közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz, de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy , 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a -ot, a középpontot; a 3-at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy -ot; és a 7-et, vagy -t; vagy -t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét (kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a kiterített kocka25, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét.


Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó (kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.”


E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig, amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün (jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett sokkal igazabb.


A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság26. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

 


ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz), amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás27, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561).


Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek, és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban – kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta!


Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:


A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista) annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.


Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma. Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:


A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát 31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az „ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.27 Ez az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték, s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415, vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba, és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével.


Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a 9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a -t, vagy -t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.


A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.


A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.


A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.


Mr. Ralston Skinner így folytatja:


Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként.


Al-Chazari28 herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.


A szöveg szerinti három szó a következő: רומים רמם רמם, s a rabbi így magyarázza őket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén, megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a רומם רמם רמם-ban”. Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)


Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más, mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph – „Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:


Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló Istenséget taglaló filozófia.


Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:


Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás, vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.


Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon, mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.


Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.29 S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról szóló fejtegetéseket.


Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.”


Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.


Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége, Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a Nap szimbolizált30. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, például Apollo Karneios31, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus szimbólumokat.


A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását.



3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati) (a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c)



  1. Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik őket, mint holdbeli ősöket.


  1. Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur), az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt, cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének” feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az is maradt, mind a mai napig.32


Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából – hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett.


(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak33 bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban, mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.


Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik.


Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán egyetlen versében találjuk, amely így szól:



4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt az elsőben. (a)


(a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről szóló Stanzában ez áll:


Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana) saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t (Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.34


A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén, egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek megfelel.


A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.



Két özönvíz előtti asztronómus


A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti.


Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés, mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra - láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja.


Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s azután szabályozza azok leforgását.35 Ő a Karma látható irányítója az általános vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő, Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének” nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek képzelik.


Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal, hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást.


A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója36 – adta-e át Nârada-val való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit, meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig.


A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos Tanításból származik.


A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az emberiséget.


De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit (nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:


Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.


A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják”37. A Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani, hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg azt „a görögöktől át nem vették”38. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult, mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva be azt.”


Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud.


Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival.


1884 és 1885 években két igen képzett brahmana39 összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

2. STANZA


A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL


5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete.


5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig1). Rupa-kat (formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból, rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról, valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b).


(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon, amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.


Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája. Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták, hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk.


A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá.


A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ2, a Padma-t és a Varâha-féle teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba, Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabba-ban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg.


(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”3 – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:


Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.


Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:


Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket, vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.


6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. (Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a Dhyanik4 a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a halhatatlan halandók hajlékaiból. (a)


(a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna. Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint repülni5, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.


A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy „Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva, létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?6 Sőt tovább érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.? Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti alakhoz való visszatérés) puszta ténye.


Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni.


Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankenstein-szörnynél” is alacsonyabbra süllyednek7.



7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek8. Tiszta vizet kell inniuk, nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.



  1. A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:


Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket…

 

A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból9 leszáll a Két Betű (a Monád, más néven Kettős Sárkány)10 E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…


Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét.11 Azok, akik elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei12, fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt.


A legmagasabb világokban három egy13 a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III. Sec. 9.)


Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:


A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést. (lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)


Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni, mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.



Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban


A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”14. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya, Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a Démonok15 (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”.


Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa16. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre. A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:


Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)


Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”, kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy, mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.) Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni, minthogy egyáltalán nem értették meg.


A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)17 tulajdonságával bírnak. Ezen új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint – Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.18 Ez a Kriya-sakti, a titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti, Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő.


Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”.


Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan teremtményével együtt19. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7. Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája.


Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológus kerékvágásba.


A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok, semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten „küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!”


Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cserép-töredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyal-tanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt betűvel szedtük:


  1. Az első napokban a gonosz Istenek,

  2. az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén

  3. lettek teremtve,

  4. gonosz munkájukat végezték

  5. gonosz elmével tervezve… stb.

Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették, vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető. Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike – szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát, mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később ugyanaz a tábla:


  1. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.)

15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.


Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás metafizikája.


Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő „Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen. Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott” Arkangyalok legyőzőjének.


Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.


Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”, vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának” allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k (vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás legközelebbi dátumát), hogy:


Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek

Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.


Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten” győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi értelem eltorzult.


  1. Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a) Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i (Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű embereket, a haltestű embereket.


(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás (VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály.


(b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.


A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben, amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik, míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk:



9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. (a)


(a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre, amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H. Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől. Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.20


Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.



10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.21 Kérte, hogy szárítsák ki.22 (a)


(a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek nevez23 – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat, mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít.


A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy annak noumenonja.


Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy. Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az „élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül, hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai (istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség.


A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is.


A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról, mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban, amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.



A brahmanák kronológiája


Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit.


Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem tudjuk.”24 Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak. De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben?


Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg.”


Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket. Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist – lássuk most, mire tanít az árja filozófia.


Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban.


A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.


A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz, amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikus-korabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak.


A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben:


I.

A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)


1,955,884,687 év

II.

Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig26


300,000,000 év

III.

Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon) eltelt idő27


1,664,500,987 év

IV.

A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő


18,618,728 év

V.

Egy Manvantara teljes ideje

308,448,000 év

VI.

Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz

        • Ezért egy Maha Yuga-ban van összesen:29

        • A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt:


4,320,000,000 évet.

4,320,000 év

4989 év.


Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.



Földi év

A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki.

1

A Krita Yuga tartama

1,728,000

A Treta Yuga tartama

1,296,000

A Dwapara Yuga tartama

864,000

A Kali Yuga tartama

432,000

A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki

4,320,000

71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának korszakát

306,720,000

14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely összesen


4,294,080,000

Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t tesznek ki



25,920,000

A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege: 1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ egy napját



4,320,000,000

Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjjele


8,640,000,000

360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét

3,110,400,000,000

100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Maha Kalpa-t


311,040,000,000,000


Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha akarnák, se tudnák.


Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind „óriások” voltak a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern író valahol megjegyzi:


Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.


Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat.


Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza.30 Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes, végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget. Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a korszakok hosszú egymásutánja, amely


hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.


Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés következik, mely szerint:


A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és Finnországban honol.31


Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.


A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket. E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:


Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.32


Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:


Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig33, – amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek, míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.


Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:


Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát, amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)


A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15 millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a pontatlanság és a babonaság ellen.


Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.


Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:


Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.


S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy


az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)


amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik, amelynek semmi tényleges alapja nincs,34 ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak, próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett) számaival.


Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof. Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal, hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék.


Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I. kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett számokra vonatkoznak.


Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk – endexoterikusak.


Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”-nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”?


Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

3. STANZA


KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE


11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják.



11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn, az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a)


  1. Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi beszámolóban. Az előbbiben ez áll:


Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel, úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)


Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják.


12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a) „Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek. A Láng Urai is.”


  1. Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „idő-előírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”, így folytatja:


De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber הןהי(Jehova). Szt. Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk „háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született1 vagy teremtetett a tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége2), aki a nyugatiak szerint Vénusz-Afrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet), a növekedés istennője3”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül רגה, melynek számösszege 235, vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét Sarah-ra, הרש, nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.4


Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik, ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul.



13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni. (a)


  1. A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.


Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását – eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek birtokában vannak.


Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek.


Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár így magyaráz:


A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.


Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett, amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat megsokszorozni”.


Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg.


Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók” lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.5 Mégis egyedül ők azok, akik teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni, Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon, mintegy tükörkép gyanánt.


Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő „princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az angyali lényeket szimbolizálják.6 Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva. Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet.


Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:


A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.

Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg?


A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.


Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak – a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és szofizmáit.


Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és fél-mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik:


Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,


A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a buddhihoz kapcsolódik.


A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az Elohim szó többes értelmében7. Pál pedig ezt mondja:


Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)


Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra, minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.)


Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpákhoz.


E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell keresni.


A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák” – vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:


(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világot alkották.


(430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya.


(431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve.


(432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.8


A Zohar9 a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:


A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett (embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III. 135a, 292s Indra Zootah. Brody)


A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért, hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala „Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis, XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a)


Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem petéjét.10 Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak a férfiben és nőben”.


Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba kapcsolódnak, a י(Yod) a ח(Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egésznek a Teljessége.11


Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:


Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája – akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt. 5. old.)


Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a Kabbala.

4. STANZA


AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE


14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges egy tökéletes ember megformálásához?



14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat) Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén. (a)


  1. Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök” kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.


Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.1 Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel hangját.2 Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni.


Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig. Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés, vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt, akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak, Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek megfelelően.


Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is változó a mondanivaló formája.



A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről


Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris) lények” voltak.


Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak neveznek.


Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek „ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást, amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek, Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:


Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy harmónia. (Voltaire)


Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét.


A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még, hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények. Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben, III. 195.).3 A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal4 és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal, akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson – megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-változással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17. old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.


Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója megjegyzi:


Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére, ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887. márc. 360. old)


Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták, Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák valamennyi osztálya.


Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek kötelességük elmulasztása miatt.



15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka (chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik (pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c)


  1. Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.


A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” a Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.)


Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai jelentését?


Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk. Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli, míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában egyidejűleg megteremtették.


Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „Tűz-Dhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?


A Kommentár ezt mondja:

A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ megújul, és új embereknek adnak létet.


A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.


Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak az ember testét teremti meg.


Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist, istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik.


A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ – amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi, akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más ország vezető isteneivel.


Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt, – ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze, amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.)


A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást, hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal, mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki. (Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.


Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada5 – vagyis az Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön6. Egyesek közülük más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban – mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy a tömegeket vele babonás félelemben tartsa.


Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában. Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással olvassa.


Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több.


A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagiasabb Teremtők7 alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan. Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre. Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni.


Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy alacsonyabb hierarchiája8, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik.


Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős nemű. Ezt olvassuk:


Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.9


A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve.


(b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.


A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért, legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.10 Ezt minden figyelmes olvasó megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent fa, és az Édenkert fája?11 Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus Fa12 alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is, úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég között.


Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög!


Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából” (térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni. A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében – alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynő-istene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új föld megszentelésére.13


Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben. Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa.


Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról:


A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük (az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)


Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti.


Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben, beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács14, de ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a , mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.


(c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját, árnyékát vagy képmását.



16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana, elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)…


(a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta15 vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk elmagyarázni.


(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan életre kelteni a szobrot.


Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN jelenléte?


A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig lakóhelyül választották az embert.


Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át fél-öntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, – öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival. Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.)


Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet”.16 Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát:


„Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:


A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor szembefordult az istenekkel.


Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység, szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít, ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:


Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend of Creation, 92. oldal)


Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni.


17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres, értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik (később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a)


(a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat, hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni.


Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”17, amely mindig szorosan kapcsolódik a protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, – mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben levő hármasság.


Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának, úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel, Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát (Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk.


Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott. Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma.


„A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban, mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus Háromság.


Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben (Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.18


Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz. Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal.


Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is:


1. Éter Hallás Hang

2. Levegő Tapintás Hang és érintés

3. Tűz v. fény Látás Hang és érintés és szín

4. Víz Ízlelés Hang és érintés, szín és íz

5. Föld Szaglás Hang és érintés, szín, íz és szag


Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.


Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek – de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek, ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is.


Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t, (lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség, és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak:


Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem

Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme

Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel)

Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek

Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag

Univerzuma

Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum


Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi fizikai világunkban.


Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

5. STANZA


A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE


18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a fizikai testet.



  1. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.


A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva:


A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban). A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c)


  1. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:


Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.


Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a tanítója (guruja)”.


Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanha-val, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb (spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon.


Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha), képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka) nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők” Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség különleges természetére.


A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is, ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a „Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát םילכלכ, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak1 nevezik, s akikről azt mondják:


Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiatinak neveznek.


Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, הדםילכ, vagy démonok2, akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája. Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is inkarnálódjanak.


„Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember, vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”.


Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz, leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)3 Éspedig azért, mert az emberi formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk ítélkezni?”


Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója lett”.


(b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek.


Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?4


(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely „leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja.


Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):


A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.


Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény; és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?


Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan könyve, III. 19.)


Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:


„Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele, és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.


Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt:


X. X.

Sulphur (kén) Flamma (láng) Spiritus (szellem)

Hydrargyum (higany) Natura (természet) Aqua (víz)

Sal (só) Mater (anya) Sanguis (vér)


És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő, áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben אזא (aza) annyit jelent, mint „megvilágítani, és אשא (asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”. A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:


Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.


Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.


A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)


A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon osztályozzák az elemeket:


Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:


Szt. Máté Angyal-ember Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály)

A – ω Szt. Márk Oroszlán Tűz

E – Y Szt. Lukács Bika Föld

I – O Szt János Sas Levegő5


H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER.


Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 370. oldal és köv.)


A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat.


A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” – értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah, 109-111. oldalak.)



  1. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből (árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött. (a)


(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u. n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt” androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet. Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:


ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való hasadással vagy sarjadással mehet végbe.6


A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”7 tartja annak – akkor a szaporodás egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe.


Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és szaporodtak?


Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint az első faj kifejlesztette a másodikat.


A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója.


Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztráliskitaszítja” önmagának egy miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással.


A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár mondja:


A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.


A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik.


A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség, sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett másként. A monogenizmus8 félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét, amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”.


Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:


Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. 9 De itt egy különös nehézséggel állunk szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,10 mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formát találjunk.


Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:


Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta a másik nemnek.


Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak.


Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok állításaival, akik az ember eredetét kutatták.


Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam, az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:


Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.11


Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség, amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása „csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”.


De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti, hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen] teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)


Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata) hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete.


Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban. „Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat egymásra”. (186. fol.)



20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a)


(a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat – folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.



21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék lett, és a szárny árnyéka. (c)


  1. A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.


(b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak, abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként testek kiformálására.


(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját utódjává. A kifejezés különös és eredeti.


Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a fél-halhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak. (έτερήμεροι)12. Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg13. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.14 Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat raktak le.15 A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak Pindarosnál16 található, amire a homéroszi himnuszokban is17 kapunk némi utalást. Cas­tor és Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a halandót és a halhatatlant szimboli­zálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és an­nak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, melynek csak teste állati.


Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Pollux­ból pedig a Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges cél­ra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az Apharidák18 elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó között a legélesebb tekinte­tű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.19 Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy vá­laszthat: vagy örökre, mint halhatatlan élő az Olümpo­szon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar fivé­re sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön töltheti. Ezt a fél-­halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta20. És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka21.


Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegó­ria csupán, egyike azon „szoláris mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbren­dű interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezek­nél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges22. A faj második fele hal­hatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötö­dik princípiumot a serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embe­reket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó em­bert képviseli, egy nem is valami magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők va­lóban, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Pollu­xot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró ha­landó testvérével, részt adva így neki saját halhatatlan­ságából.


Az allegória metafizikai aspektusának ez az ok­kult magyarázata. A széltében elterjedt modern interpre­táció pedig – Plutarchos szerint23 a testvéri szeretet szimbólumaként dicsőítették az ókorban – vagy ez a magya­rázat, hogy a legenda a természetből vett kép a Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés ma­gyarázatára nem felel meg. Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint femi­nin volt, s ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égites­tek királyát, a legmagasabb Istenség látható képének te­kintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alak­jával, aki csak egy félisten volt24.


Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi alle­góriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt. Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „To­jásból született” embereket, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Ta­nítás androgünjeit és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.


Az isteni hermafrodita


Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent elta­karó fátyollal borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék. Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e tudománykör tisztán ma­tematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett forgatva. Mindazonáltal a hermafro­dita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés?


Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyel­vén a jövendő generációk számára megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Iste­nitől származó emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak, hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes ta­pasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”25 ismertek.


A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám26, az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy for­mában, majd Káin és Ábel27 – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah28, az ár­ja prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja29, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szent­írásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Be­avatottakon keresztül örököltünk, ez egyike a legnagyob­baknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre, amely minden teremtő Istenségnél megtalálha­tó, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá Ádám-Jehova­Éva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségé­nek könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze fiat az ő képére és hasonlatosságá­ra és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más fiakat és leányokat nemze, bizo­nyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magá­nak allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-csillagászati értel­mében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jeho­va vagy Jah-Hovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün, majd nemek­re szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A fenti szerző ebből arra követ­keztet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mérté­kek alkotója, magára veszi a születés-eredet formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fal­likus forma és használata”.


Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és hasz­nálata” korszakokkal később jött; Seth fia, Enos erede­ti és első jelentésében az első olyan faj, amely a je­lenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszers­mind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”. Seth a késői har­madik fajt jelenti.


A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek) igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tu­lajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női30; Jah-Eve tehát egy hermafrodita, vagyis az embe­riség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-ka­bbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, ame­lyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer is­mertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

 

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-Virâj és Jehovah-Ádám kö­zött, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempont­ból való megvilágítása meggyőző bizonyítékul fog szolgál­ni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két má­solata, melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és nővé osztja, – az ezoterikus értelme­zés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megsze­mélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti pu­rânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörkö­dött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lán­golt... amit gyönyörnek neveznek. (Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták különös elképze­lése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisz­tán purânai, árja elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek?


Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a zsidóknál pedig Jehovah-Ká­in-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egye­nesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus istenségük igazi je­lentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-ho­viáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájá­nak vagy csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Ge­nezis IV. fej. 28. verse – ha helyesen olvassák – feljo­gosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-­től és Enos-tól származnak – Jehovah-nak nevezi; a Bib­lia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az em­berek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöj­jön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi helytelen fordítás, akár szándékosan tör­tént, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel: „Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-t”31. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja: „Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brah­mâ-ra vonatkozó megállapításával.


Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza32, hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”.


A Genezisben az I. – V. fejezetek szándékosan, kabba­lisztikus okokból össze vannak keverve. A Genezis (I. 26.) helyén szereplő EMBER és Enos után jön a (IV. 26.) helyén szereplő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün; a nem-nélküli (első) Logosz, Adam Kadmon után jön a szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehova-Éva és Káin-Jehova. Ezek mind különálló gyökérfajokat jelentenek, melyek között több millió év telt el.


Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antro­pográfia ugyanazon gallyról való két levél; megszemélye­sítéseik és szimbolikus alakjaik megfelelnek egymásnak, éspedig a következő összefüggésben:


1. A Megismerhetetlen, akire a Rig Véda-i szöveg különbözőképpen utal, mint például „Semmi nem volt”, s akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanazt jelenti, mint ויא (Ain, semmi, vagy Ain Soph a kabbalistáknál), vagy pedig a Genezisben a „Szellem” (Isten Szelleme), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek azonosak egymással. Egyéb­ként a titkos kabbalista szövegekben a Genezis I. V. 2. ver­se az 1. vers helyén szerepel, s ezt követi az, amikor Elohim „megteremti az eget és a földet”. A versek sor­rendjének ez a szándékos felcserélése monoteisztikus és kabbalisztikus okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon Elohim (Istenek)-re, akik nem teremtették meg az egeket és a földet (X. fej. V. 11.) azt mutatja, hogy voltak olyan Elohimek, akik teremtettek.


2. Ugyancsak azonos az Égi Manu-Swâyambhuva, aki Swâyambhu-Narayana, az „Önmagától Létező”-től eredt, a kabbalisták Adam Kadmoná-val, és a Genezis-i androgün EMBER-ével.


3. Manu-Swâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz; a sémita megszemélyesítésben ő Adam Kadmon, aki a Gene­zis (IV. 5.) szerint két részre osztja magát, férfiúvá és asszonnyá, s így lesz belőle Jah-Hovah vagy Jahovah­-Éva; az árja megszemélyesítésben Manu-Swâyambhûva vagy Brahmâ elválasztja magát, s lesz belőle „Brahmâ-Virâj ­és Vâch-Virâj”, férfi és nő. A szövegek és a változatok többi része szándékos mellébeszélés.


4. Vâch ezek szerint Brahmâ leánya, neve Sata-­Rupa, „a száz formájú”, továbbá Savitri, „generatix”, az Istenek és minden élők anyja. Vâch azonos Évával (az összes Urak vagy Istenek, másként) „A minden élők Anyjá­val”. De ezen felül itt még sok okkult jelentés is rejt­ve van.


Ami erről a tárgyról az Isis Unveiled-ben jól­lehet elszórva és nagyon óvatos kifejezésekbe burkolva található, teljesen helytálló.


Fenti műben az Ezékiel Kerekének33 ezoterikus je­lentését magyarázza, Jodhevah-ról vagy Jehovah-ról a következők találhatók:


Ha a Tetragram elejének három első betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki spirituálisan, azaz eredendő bűn nélkül. Ha a Tetragram három utolsó betűjét vesszük, akkor az az eredendő bűnt fe­jezi ki, és ez feminin. Az Éva szó három betűből áll, de a primitív vagy égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod- vagy Yodh-dal; tehát nem Jehovah-nak hanem Ievah-nak vagy Évá-nak kell olvasni. Az első fejezet (a Genezis első fejezete) Ádámja spirituális, tehát tiszta androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám oldalbordájából asszony lesz, a tiszta Virgo (szűz) szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a lefelé hajló ívre kerül, s lesz belőle Skor­pió, a bűnnek és az anyagnak a szimbóluma. S míg a felfelé tartó ív a tisztán spirituális fajok helye, azaz a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpatik és Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezérel, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva (spirituális értelem­ben), – addig a lefelé tartó ív (Jehovah) a földi fajfoké, akiket Enoch vagy Libra, a hetedik vezérel. Ez utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy Isten élve vette el. Enoch, Hermes, Libra – mind ugyanaz.


A sokféle értelmezés közül a fentiekben csak egyet mondtunk el. Nem szükséges arra figyelmeztetni a tanul­mányozót, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai je­le. Miként az Indiai Rishi-k, úgy a pátriárkák is átvál­toztathatók számaikká, és egymást helyettesíthetik. Asze­rint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, le­hetnek tízen, tizenketten, de lehet hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, minthogy ugyanolyan ezoteri­kus értelmük van, mint a Manuknak vagy Rishiknek.


A mondottakhoz még hozzá kell tenni azt is, hogy Jehova – amint kimutattuk – számtalan etimológiai vari­ációval bír, de csak azok a variációk igazak, amelyeket a Kabbalában találunk. הוהי (Ieve) az Ó-testamentumból vett kifejezés, kiejtése: Ya-va. Inman szerint ez két szóból: היוהי Yaho-Iah, Jaho-Jah, van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott formában הוהי, de ez csak egy rab­binisztikus szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni névvel, vagy ינדא-val, mely utóbbi ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a zsidók ré­gen ezt a nevet הוהי (Adoni) -nak olvasták, mikor oly sok művük volt, Jeho, Jah és Iah összetétellel. De így volt. Philo Byblus, akinek az u. n. Sanchuniathon-töredéket kö­szönhetjük, görög betűkkel IEΓΩ, Javo vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint azonban a pontozás ilyen volt: הוהי (Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó igazi okkult értelmezésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában, mint héber ige annyit jelent: „ő lesz”34. Ez pedig egy kaldeai igéből származott: אוה vagy הוה eue (eva) vagy eua (Eva), ami annyit jelent, hogy „lenni”. És ez helytálló, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától” kezdődhettek el „lenni” az igazán emberi fajok, a férfiakból és nőkből álló emberi fajok. Ezt a megállapítást támogatja még Parkhurst is, aki a הוה ige jelentését a következőkben adja meg: 1. „leesni” (azaz nemzésbe vagy anyagba merülni), és 2. „lenni, folytatni” – mármint a fajt. Az eua (Eva), הו „lenni” szó hehezetes hangja Heve (Eve), ami a הוהי szó feminin formája; s ugyan­ez a szó, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya. Mindez újabb fényt vet a Jehova szó eredeti kettős-nemű formájára.


Miután a szanszkritban is találunk olyan szótago­kat, mint Jah és Yah, pl. Jah-navi (Gangesz) és Jagan-­nâtha (a „Világ Ura”), világos, hogy Mr. Rawlinson miért tulajdonít műveiben oly erős árja vagy védikus hatást a korai babilóniai mitológiára. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje alatt, amikor is azt halljuk, hogy a zsidóknak de facto csak két törzsük van: a Juda és a Lévi törzs. A leviták ráadásul nem is képeztek törzset, hanem csak a papi kasztot jelentették. Mindössze annyi történt, hogy a törzsek leszármazottai követték ős­apáikat, a különböző pátriárkákat a ritka, sziderikus légbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm-­ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy Isteneket androgünnek tar­tották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli ős­ködbe vesző elődöket, a kettős-nemű ősapákat isteni lé­nyeknek, Isteneknek tartották mindenütt, úgy ahogy azt a mai napig a kínaiak teszik. S bizonyos értelemben is­teniek voltak, mint ahogy az volt az első emberi leszár­mazott, az „elme-szülte” primitív emberiség, amely a leg­határozottabban bi-szexuális volt, amint azt a legrégibb szimbólumok és tradíciók bizonyítják. Az ősi papság képletes mesterfogásaiban és különös frazeológiájában oly tudományokra találunk utalásokat, amelyeket a jelenkor még nem fedezett fel. Bármennyi­re is jól ismeri a ma tudósa az egyiptomiak papi írá­sát és hieroglifikus rendszerét, értenie kellene még a feljegyzések átrostálásához is. Körzővel és vonalzó­val kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa vizsgált képírás beleillik-e bizonyos előre megadott mértani alakok körvonalába, mert a feljegyzéseknek ez a rejtett kulcsa, csak akkor vállalkozzék a megfejtés­re.


Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatnánk minden kozmogónia ket­tős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Aether) és feleségei: Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona, – Ozirisz szintén az Étert szimbolizálja, Amun, a Legfelsőbb Istenség, a Világos­ság ősforrásának első emanációját, míg az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a szik­lából született Isten, a hímnemű Világ-Tűz vagy a meg­személyesített Ős-Világosság szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki egyben anyja és felesége, itt a Tűz (az aktív vagy hím-princípium) tiszta elemét világos­ságnak és hőnek tekintik, párosulva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus nemzés női vagy passzív eleme)”35.


És mindezek a feljegyzések az ősi isteni Hermafro­ditáról szólnak.

6. STANZA


A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE


(22) A három faj fejlődésének folytatása. (23) A Második faj megteremti a harmadikat, és elpusztul.


22. Ekkor a második kifejlesztette a harmadikat (fajt), a tojásból-keltet. A verejték nőtt, csöppjei nőttek, és a csöppek megkeményedtek és kirekedtek; a nap felmelegítette, a hold lehűtötte és kiformálta, a szél táplálta, míg meg nem ért. A fehér hattyú a csillagos égboltról (a Hold) beárnyékolta a nagy csep­pet, a jövendő faj tojását, a késő harmadik hattyú-emberét (Hamsa) (a). Először hím-nő, majd férfi és nő (b).


  1. A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót Kozmikus erők ab extra táplálták, és hogy az „Atya-Anya” kétségtelenül a csírát szolgáltatta, amely kiérlelődött. Ez valószínűleg egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől elválasztva kellett kiköl­teni valamilyen titokzatos módon. Nem is olyan nehéz egy tojásról szaporodó emberiséget elképzelni, hiszen még ma is – egy bizonyos értelemben – „tojásból” születik az ember. Magendie, a Précis Elementaire de Physiologie c. munkájában idéz „... egy esetet, ahol a köldökzsinór (még a méhben) elszakadt, és helye teljesen begyógyult”, s a gyermek mégis élve született. Magendie találóan azt kérdezi: hogyan mehetett végbe a cirkuláció ebben a szer­vezetben? A követező oldalon pedig azt mondja: „Semmit sem tudunk jelenleg a foetus-ban végbemenő emésztésről”. A táplálkozására vonatkozóan pedig fel­teszi a kérdést: „Ezek után pedig mit mondhatunk a fo­etus táplálkozásáról? Ebben a tárgyban a fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.


A szkeptikus erre azt mondaná: „Igenám, de Magen­die könyve még az elmúlt generációhoz tartozik, a tudo­mány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a tudatlanság bélyegzőjét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia egyik kiváló tekinté­lyéhez, Sir Michael Foster-hez, s akkor – a modern tudo­mányra egyáltalán nem hízelgően – azt halljuk tőle: „Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és fejlődésére vonatkozólag tudásunk úgyszólván üres lap. Alig tudunk valamit azokról a különböző lépcső­fokokról, amelyeken keresztül az evum protoplazmájá­nak elsődleges alaptulajdonságaiból az a komplex je­lenség fog differenciálódni, amelynek magyarázatára e könyvben kísérletet tettem”. (Text-Book of Physiology, Third Edition, 1879, 623. old.) A Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha letakarnák Hygieia szobrát, Galenus és Hippokratész mellszobrán pedig bekötnék a szemeket, nehogy azok szem­rehányóan tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy to­vábbi tényt azonban meg kell említenünk. Sir Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája ál­tal felhozott esetről: a méhben elszakadt köldökzsinór­ról.


(b) Ez egy igen különös megállapítás, ahogy azt a Kommentárok magyarázzák. Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadással” megteremtette a másodikat – amint ezt előzőleg megmagyaráztuk – a második faj élet­re hozza a harmadikat, s ez a faj maga is három elkülö­nült csoportból áll, s a csoportokhoz tartozó emberek különbözőképpen szaporodnak. Ezek közül a két első cso­port emberei tojásból szaporodó módszerrel jönnek létre, – s ezt a módszert a modern természettudományok valószí­nűleg nem ismerik. A harmadik emberiség korai alfajai fajtáikat egy bizonyos nedv vagy vitális fluidum kiizza­dásával szaporították, amelynek egybeolvadó csöppjei egy tojásszerű gömböt képeztek, s ez az u. n. tojás mintegy kívülálló eszköz volt a benne kiformálódó foetus-nak és gyermeknek. A későbbi alfajok szaporodási módja azonban megváltozott, legalább is eredményeiben. A korai alfa­jok gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte for­ma nélküliek, már amennyit róluk egyáltalán tudhatunk1, de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A fajok szétválása a harmadik fajban történt meg. Az em­beriség ugyanis legelőször a-szexuális, nem nélküli volt, majd kifejezetten hermafrodita, bi-szexuális lett, vé­gül pedig az embert-teremtő tojásokból fokozatosan, szin­te észrevétlen fejlődéssel előbb olyan lények születtek, akiknél az egyik nemi jellegzetesség erősebb volt, mint a másik, végül pedig egymástól eltérő férfiak és nők születtek. Most pedig nézzük, mennyiben hitelesítik eze­ket a megállapításokat a Kelet és a Nyugat vallásos le­gendái. Vegyük először a „Tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kasyapa-ra, a védikus bölcsre, a minden teremtők legter­mékenyebbjére. Ő Brahmâ Elme-szülte fiának, Marichi-nek volt a fia. Azt halljuk róla, hogy egyéb teremtett lé­nyek mellett ő volt az apja a nágáknak vagy kígyóknak. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-ar­cuk és kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan fajuk is, – mint mondják mindössze csak ezren voltak, – akik Kasyapa feleségétől, Kadru-tól születtek, vagy inkább belőle ugrottak ki azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizo­nyítjuk. Azután volt egy Naga-Dwipa, Bhârata-Varsha hét osztálya közül egy, éspedig India, melyet az ugyanezen nevű népek laktak. Ezekről azt tartják, – ezt még néhány orientalista is elismeri, – hogy történelmi népek voltak, akik több emléket hagytak maguk után, melyek mind a mai napig fennmaradtak.


Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglal­kozni, hogy – függetlenül attól, hogy milyen eredetet tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a követ­kező sorrendben ment végbe: 1. Nem nélküli, mint ahogyan minden ősi forma nem nél­küli volt; 2. Azután – természetes átmenettel – „Magányos hermaf­rodita”, bi-szexuális lény lett; és 3. Végül szétváltak a nemek, és létrejött az ember jelenlegi formája. A tudomány arra tanít bennünket, hogy az összes primitív formák, jóllehet nem nélküliek voltak, „mégis képesek voltak arra, hogy átmenjenek az a-szexuális sza­porodás különböző folyamatain”. Nos, miért lenne éppen az ember kizárva a természet ezen törvényéből? A bi-sze­xuális szaporodás a fejlődés menetében van, s az osztó­dással szaporodó anyagi világ történetében bizonyos spe­cializált és tökéletesebb módszert jelent. Az okkult ta­nítások rendkívül mérlegelő természetűek, s így az embe­riség korai történetét csak „a mindennapi halandók elől” rejtik el. A primitív fajok története nincs elrejtve az idők sírjában nyugvó Beavatottakkal együtt, bár el van rejtve a profán tudományok számára. Ezért most megkísé­reljük ezt a tantételt világosan megállapítani, segít­ségül hívva egyrészt a tudományt, amely természeti tör­vénynek tartja a progresszív fejlődést, és minden külső módosulásnál feltételez egy belső okot, másrészt fenn­tartás nélkül támaszkodhatunk arra a bölcsességre, – azt is mondhatnánk pansophia-ra – amely a Beavatottak által összegyűjtött és megőrzött univerzális tradíciók összes­sége, s amelyet ők egy csaknem hibátlan rendszerben foglaltak össze.


Tízegynéhány évvel ezelőtt tudós és tisztelt ba­rátunk, Prof. Alexander Wilder, New York, egy érdekes cikkben foglalkozott azzal, hogy teljesen logikus és szükségszerű elfogadni azt, miszerint „az ősi faj ket­tős-nemű volt”, s ezt a tételét számos tudományos indok­kal támogatja2. Először is azzal érvel, hogy a növény­világ jó része tanúskodik a kétneműség jelenségéről. Lin­né osztályozása majdnem minden növényt így sorol fel. A növényi birodalom magasabbrendű családjainál éppen úgy, mint az alacsonyabb formáknál ugyanez a helyzet, kezdve a kendertől a jegenyefáig és a bálványfáig. Ugyanez áll az állati birodalomra is. A rovarok életében például a pille életet ad a hernyónak, s a hernyóból pille lesz. Ahogy a nagy titkot a Misztériumokban szavakba öltötték: „Taurus Draconem genuit, et Taurum Draco” (A bika sárkányt nemz, és a sárkány bikát). A korall család, amely Agassiz szerint a jelenlegi geológiai korban sok százezer év alatt hozta létre a Florida-félszigetet, leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és rü­gyeket. A méhek is nagyjából egy ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az ama­zonok, s szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül.


Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a tárgyról így beszél Platón Lakomájában: „A mi régi természetünk nem olyan volt, mint amilyen most. Androgün volt, a férfi és a női jellegzetessé­gek közösek voltak... Testük... kerek volt, futásuk forogva történt3. Szörnyű erővel és hatalommal ren­delkeztek, ambíciójuk óriási volt. Ezért Zeusz kettéválasztotta őket, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint Apolló zárta le a bőrt.


A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyet­len egyén volt. „Azt is tanították, hogy az Élet Fája az Ember volt, hogy androgün párokban éltek, amíg szét nem váltak az emberi forma egy későbbi módosulása következtében”4.

 

Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a követ­kező vers: „Amely napon Isten teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiú­vá és asszonnyá teremté őket”. Ha ezoterikusan olvassuk, elárulja igazi jelentését, azaz: „Az Elohim (Istenek) magukból hozták létre (módosí­tással) az embert saját hasonlatosságukra, megteremtették őt (a kollektív emberiséget vagy Ádámot), férfiúvá és asszonnyá teremté ő (a kollektív Isten­ség) őket”5. Ez a verzió már az ezoterikus felfogást adja. A nem-nélküli faj volt az Istenek első teremtése, saját mag­ukból – a tiszta spirituális létezőkből – alkotott, s általuk módosított teremtmény; ez volt az egyedüli Ádám. Innen származott a második faj: Ádám-Éva, vagy Jod-Heva, a tétlen androgünek. És végül a harmadik faj, a „szétvá­ló hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a ne­gyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik, az utolsó fél­szellemi faj volt az utolsó hordozója az isteni és ere­deti Bölcsességnek, amely az Enoch-okba, az emberiség látnokaiba ment át. A negyedik faj, amely már megízlelte a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – mivel a Bölcsesség ekkor már a földi, tehát tisztáta­lan intelligenciával egyesült6 – ugyanez a Bölcsességet már csak nagy küzdelmekkel és beavatással tudja megszerezni. És amikor a Bölcsesség és az Intelligencia egyesül, s az előbbi uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten bírja a két nem kettős ter­mékenységét”. Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartot­ták. Ugyanígy a misztériumokban énekelt orfikus himnu­szok szövege az egyik helyen így szól: „Zeusz férfi, Ze­usz egy halhatatlan leányzó”. Az egyiptomi Ammon másik fele Neîth istennő. Jupitert női mellekkel, Vénuszt pe­dig szakálasan látjuk némely szobron. Ila, az indiai is­tennő pedig ugyanakkor Su-dyumna (ragyogás, dicsőség) az Isten, mint Vaivasvata ivadéka.


Prof. Wilder azt mondja: „Maga az Ádám vagy ember név is a létnek ezt a kettős formáját fejezi ki. Az Ádám név azonos az Atha­mas vagy Thomas (tamil Tam) szóval, amit a görögök Di­dumos-nak, ikernek fordítottak; ha tehát az első nő utó­lag lett kiformálva az első férfi mellé, akkor logiku­san következik, hogy őt a ’férfiből vették ki’. Követke­zéskép ezt olvassuk: ’... és az oldal, amit az Úristen (Elohim) kivett a férfiból, lett az asszony’. Az itt használt héber szó a Tzala, s ez megfelel a mi fenti for­dításunknak. Könnyű a legendát visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omoroca, vagy Urka hölgye) volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Melita, a Hold királynője... A Genezis két emlékezetes ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob, ugyanezt az eszmét tükrözik. A ’Hebel’ szó ugyanaz, mint Éva, jellegzetessége is nőinek látszik. ’... Reád van vágyódása – mondja az Úr Káinnak – de te uralkodjál rajta’. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: ’és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad’. ”


Kimondható tehát, hogy az emberek harmadik törzs­fajának eredeti bi-szexuális egysége a Titkos Tanítás egyik alapigazsága. A faj szűzi egyéneit „isteni” rang­ra emelték, mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiá­ját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj férfi hőseinek felmagasztalásával, akik isteneiket saját sze­xuális képükre teremtették; azonban az ősi emberiség is­tenei „férfi és nő” voltak.


Amint az I. és II. kötetben megállapítottuk, a különböző emberiségek egymás mellett fejlődtek, parallel vonalon a négy Elemmel, s minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az újonnan belépő Elemhez. A mi ötödik fa­junk sebesen közeledik az ötödik Elemhez – ha úgy tet­szik, nevezhetjük intersztelláris (csillagközi) éternek –, ennek az elemnek azonban nem annyira a fizikához, mint a pszichológiához van köze. Mi emberek megtanultuk, hogy különböző – hideg vagy trópusi – klímában éljünk, de az első két fajnak semmi köze sem volt a klímához, – semmi­féle hőmérséklet vagy hőmérsékleti változás nem hatott reájuk. Ilyen körülmények között éltek – amint nekünk tanítják – a harmadik gyökérfaj végéig az emberek, ami­kor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan ta­vasz, amelyet most a Jupiter lakói élveznek. Ez a világ M. Camille Flammarion szavai szerint: „Nincs alávetve, mint a miénk, a forgó évszakoknak, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz gazdag ajándékait élvezi”. (Pluralité des Mondes, 69. old.) Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt tart­ják, hogy olvadásos állapotban van (saját terminológiánk értelmében), ellenvetéseiket próbálják meg e neves fran­cia asztronómussal tisztázni.7 Nem szabad azonban el­felejteni, hogy az u. n. „örök tavasz” nem más, mint egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói ismernek an­nak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a fenntartással a fent idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazsá­got tartalmaz.


Univerzális hagyománynak tekinthetjük tehát azt, hogy az emberiség fokozatosan fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, s ez a kifejlődés nem csodaképpen, sem pedig szexuális közre­működéssel történt. Mindez teljesen megegyezik az ősi filozófiákkal, kezdve Egyiptom és India filozófiáival és ezen országok Isteni Dinasztiáival, le egészen Platón filozófiájáig. S ezeket az egyetemesen elfogadott néze­teket egy osztályba sorolhatjuk a népi hitek „megérzé­seivel”, „makacs elképzeléseivel”, melyeknek jórészét nem lehet a népek emlékezetéből kitörölni. Amint Louis Figuer megjegyzi, az ilyen népi hitek „gyakran megszámlálhatatlan generációk bölcsességé­nek és megfigyeléseinek kicsengése... (Mert) az olyan hagyomány, amely egyetemesen és azonos jelle­gű, a tudományos bizonyíték súlyával bír8. Ilyenfajta hagyományokkal a Purânai allegóriák­ban nem egyszer találkozunk, amint már erről szóltunk. Azt a tételt pedig, hogy az emberiség első faja a chha­ya-kból, vagyis a Pitrik asztrális képéből alakult ki, még a Zohar is megerősíti: „A Tzalam-ban, az Elohim (a Pitrik) árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert). (Cremona kiad. III. 76a. Brody kiad. III. 159a, Qabbalah, Isaac Myer, 420. old.)


Ismételten fel szokták hozni azt a kifogást, hogy jóllehet az ősi Indiában rendkívül magas fokon állt a metafizikai gondolat, a régi Egyiptomban azonban csak durva bálvány – illetve állatimádás folyt, Hermész pe­dig – amint mondják – az Egyiptomban tartózkodó görög misztikusok munkája volt. Erre azt válaszoljuk: Közvet­len bizonyíték arra nézve, hogy az egyiptomiak hittek a TITKOS TANÍTÁS-ban az, hogy ezt a tanítást a Beavatáskor tanították meg nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki StobaeusEclogae Physicae et Ethicae”-ját. Az ősi tö­redékeknek ez a görög kompilátora Kr. u. az V. században élt. Az ő átiratában idézzük egy régi hermetikus töre­dék szövegét, amelyből megtudhatjuk az egyiptomiak elmé­letét a Lélekről. Lefordítva a szöveg szóról-szóra így hangzik:


Egy lélekből, a Minden-lélekből jönnek elő a lel­kek, akik szétszóródnak az egész világon, mintha szándékosan elrendezték volna. Ezek a lelkek sok áta­lakuláson mennek keresztül, amelyek már csúszó-mászók lettek, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból lesznek a szárazföldi állatok, s ez utób­biakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot elérik, a lel­kek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké lesznek, majd átmennek az Istennek kóru­sába.



23. Az Ön-szültek voltak a Chhaya-k, a Szürkület fiainak testéből képződött árnyak, sem tűz, sem víz nem pusz­títhatta el őket. Fiaikat igen. (a)


(a) Ezt a verset csak a Kommentárok segítségével le­het megérteni. Azt jelenti, hogy az első gyökérfajt, a Nemzők „Árnyékait” nem lehetett megsebezni, sem elpusz­títani. Minthogy olyan éterikusak, és felépítésükben annyira kevéssé voltak emberek, semmiféle földi elem nem árthatott nekik, – sem víz, sem tűz. De „fiaikat”, azaz a második gyökérfajt már el lehetett pusztítani és el is pusztultak. Ahogyan a Nemzők teljesen beleolvadtak saját asztrális testükbe, utódaikba, ugyanígy ezek az utódok is belemerültek leszármazottaikba, az „Izzadság-­szülöttekbe”. Ez volt a második emberiség, melynek tag­jai a legkülönbözőbb gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, – az anyagi természet első próbálkozásai emberi testek felépítésére. A mindig virágzó országok (Grönland, többek között) fokozatosan átváltoztak virágzó édenker­tekből hyperboreai hadeszekig. Az átváltozást a bolygó vizeinek átcsoportosítása okozta, az óceánok megváltoz­tatták medreiket, és a második faj zöme elpusztult boly­gónk fejlődésének és konszolidációjának hatalmas vajúdá­saiban, már az emberi korszakban. Eddig négy ilyen nagy kataklizma volt.9 A magunk részéről még egy ötödiket várhatunk idővel.



„Vízözönök” és „Noék”


A különböző Purâna-kban az emberiség Nemzőiről szóló beszámolók – részleteikben – rendkívül eltérnek egymástól. Például a Rig Véda szerint Ida vagy Ila a Vaivasvata Manu tanítónője, a Sayana szerint viszont a Föld istennője, a Shatapatha Brâhmana pedig azt mondja, hogy Ida vagy Ila a Manu leánya, az ő áldozatából született, később viszont azt halljuk, hogy Ida az ő felesége, aki­től a Manuk faját nevezi. A Purânak-ban Ida megint csak Vaivasvata leánya, de felesége Budha-nak (a Bölcsesség-nek), aki viszont a Hold (Szóma) és a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Tara-nak házasságtörésből szü­letett fia. Mindez az avatatlan előtt dzsungelnek lát­szik, az okkultista számára azonban telve van filozófi­ai értelemmel. Az elbeszélés nagy körvonalaiból valami titok és szent jelentés érezhető ki, – a részletek azon­ban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak a beavatott tapasztalt szeme követheti az elbeszélés fo­nalát, helyükre állítva az eseményeket.


A Mahabhârata-ban elmondott özönvíz-történet meg­adja az alaphangot, de magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-­ban rejlő titkos értelem szükséges. Ez a történet pro­lógus a mi (ötödik) emberiségünk drámájához. Megtudjuk, hogy mialatt Vaivasvata a folyó partján ájtatosságba me­rült, egy hal esedezett hozzá, hogy mentse meg egy nála nagyobb haltól. Vaivasvata megmenti a kis halat, s be­teszi egy korsóba. Itt mind nagyobbra nő, végül pedig közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatara, Vishnu első Avatarája, a kaldeus Xisuthrus Dagon-ja10, és még sok más egyéb. A történet túlságosan is ismert ahhoz, hogy elismételjük. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu megmenekül, – a Mahabhârata szerint a hét Rishivel együtt, ez utóbbi körülmény azonban más szövegekben nem szerepel. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiu­mot és még sok mást jelent, mert ebben a változatos al­legóriában újra kettős misztériumra bukkanunk.


Már másutt mondottuk, hogy a Nagy Vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle jelentése volt. A Vízözön kozmikus és földi vonatkozásban egyaránt spiri­tuális és fizikai eseményekre utal, mert hiszen amint fönt, úgy alant. A hajónak vagy bárkának – navis – mint a női generatív princípium szimbólumának égi típusa a Hold, földi típusa pedig a női méh, mindkettő az élet­magok, a létezés tartályai és hordozói, ezeket a mago­kat a Nap vagy Vishnu, a hím princípium kelti életre és termékenyíti meg.11 Az Első Kozmikus Vízözön az elsődle­ges Teremtésre, vagyis az Ég és a Föld kiformálására utal. Ez esetben a Káosz és a nagy Mélység jelenti az Áradást, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.12 De a földi Vízözön és története szintén kettős jelentéssel bír. Az egyik jelentés arra a titokra utal, amikor az emberiséget – a harmadik faj vége felé13 – a földi asszony, az emberi csíra hordozója mentet­te meg a tökéletes elpusztulástól, másik jelentése Atlan­tisz tényleges és valóságos elmerülése a vizekben. Mind­két esetben a „Gazda” – vagyis a csírát megmentő Manu – neve Vaivasvata Manu. Íme a különbség a Purânai és egyéb verziók között: a Sathapatha Brâhmana szerint Vaivasvata egy leányt hoz létre, és vele nemzi a Manuk faját. Ez uta­lás az első emberi Manushyak-ra, akik Akarattal (Kriyasakti-val) teremtették a nőt, mielőtt azok természetes úton – mint független nem – kiváltak volna a hermafrodi­tákból. Ezért tekintették őket létrehozóik leányainak. A Purânai beszámolóban pedig Ida vagy Ila a Budha (Böl­csesség) felesége. Ez a verzió már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata, a nagy Bölcs megmen­tette az ötödik gyökérfajt, nehogy a negyedik faj marad­ványaival együtt elpusztuljon.


Igen világosan kitűnik ez a Bhagavad Gitá-ból, ahol Krishna e szavakat mondja:


A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, kik részesei ter­mészetemnek, elmémből születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ. (X. fej. 6. vers)


Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajt14 jelenti, amelyek már letűntek, míg Krishna az ötödik fajhoz tartozik. Az ő halálával kezdődött meg a Káli Yuga. Így tehát a Vaivasvata Manu a Nap (Sûrya) fia, fajunk megmentője fizikailag és spirituálisan összekap­csolódik az „élet-csírával”. Egyelőre azonban csak a két elsővel foglalkozunk, bár mindről beszélünk.