Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

AISZKHÜLOSZ

LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ

 

Fordította
Trencsényi-Waldapfel Imre

 

 

SZEMÉLYEK

ERŐ
ERŐSZAK
HÉPHAISZTOSZ
PROMÉTHEUSZ
AZ ÓKEANISZOK KARA
ÓKEANOSZ
IÓ
HERMÉSZ

Történik Szküthiában, sziklás vidéken

---

ERŐ
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.

HÉPHAISZTOSZ
Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.

Prométheuszhoz

Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.

ERŐ
Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?

HÉPHAISZTOSZ
Rokonság és barátság mégis nagy dolog.

ERŐ
Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?

HÉPHAISZTOSZ
Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.

ERŐ
Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.

HÉPHAISZTOSZ
Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!

ERŐ
Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.

HÉPHAISZTOSZ
De mégis, lenne bárki más a mestere.

ERŐ
Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.

HÉPHAISZTOSZ
Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.

ERŐ
Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?

HÉPHAISZTOSZ
Láthatja már, hogy készen áll a karperec.

ERŐ
Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.

HÉPHAISZTOSZ
Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.

ERŐ
Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.

HÉPHAISZTOSZ
E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.

ERŐ
Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.

HÉPHAISZTOSZ
Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.

ERŐ
Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.

HÉPHAISZTOSZ
Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!

ERŐ
Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!

HÉPHAISZTOSZ
A szemnek elviselhetetlent láthatod.

ERŐ
Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.

HÉPHAISZTOSZ
Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.

ERŐ
Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.

HÉPHAISZTOSZ
Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.

ERŐ
Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.

HÉPHAISZTOSZ
Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.

ERŐ
Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.

HÉPHAISZTOSZ
Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)

ERŐ
(Prométheuszhoz) Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.

Az Erőszakkal együtt el

PROMÉTHEUSZ
(egyedül) Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.

Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?

Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.

Hah, hah,
mily hang, mily illat száll felém láthatatlan,
isteni-e vagy emberi vagy félisteni?
Az, ki a föld peremén jön e szirthez,
csak nézi szenvedésemet vagy tenni kész?
Isten vagyok, lásd, balsorsban, bilincsben is,
Zeusz maga gyűlöl, más istenek is,
haragot táplálnak ellenem ők,
mind, aki csak Zeusz házához jár,
amiért a halandókat szeretem.
De, jaj, mi e zaj, mi mozog s közelít?
Keselyűk csattognak? Hallom, a légben
lebegő szárnyak susogása kél.
Minden megijeszt, mi jöhet még.

KAR
Tőlünk ne félj, mert e sereg baráti szívvel
közelít a sziklafalhoz,
sebesen ver a szárnyunk, bár nehezen
bocsátott útnak atyánk,
fürge szelek suhanása hajtott.
Mert vaskalapács zaja járta át a barlang
üregét, s félénk szivem
szűzi szemérme oszlik,
szárnyas szekeren sietek sarútlan.

PROMÉTHEUSZ
Ó jaj, ó jaj,
sokgyerekű Téthüsznek a lányai,
és az egész földet átkaroló,
soha meg nem nyugvó ár, Ókeanosz
atya gyermekei,
lássátok e zord bilincset, amely
ideláncolt engem e szirthez,
állok magas őrhelyemen,
s nincs, ki irigyli tőlem.

KAR
Látom, Prométheusz, s feketén borul szememre
felhő tele könnyel,
amikor így kell tégedet látnom,
kövekhez hozzá száradó
testedet itt eme rút bilincsben.
Mert az Olümposzon új uraké a kormány,
velük új törvény az úr:
Zeusz szava durva önkény,
a régi hatalmakat eltüntette.

PROMÉTHEUSZ
Száműzne a föld mélyére, azon
túl, hol a holtakat
őrizi Hádész, Tartaszosz alján
bár tartana fogva örökre bilincs,
hogy senki, sem isten, sem pedig ember
rajtam ne nevessen.
Most itt lebegek, s ellenfeleim
káromnak örülve kacagnak.

KAR
Ki volna oly keményszivű
az istenek között, aki még
nevetni tudna sorsodon?
Siratnak is, egyedül Zeusznak tartja konokul mindig
a haragot, tőle függenek
Uranosz gyermekei,
s nem nyugszik, míg szíve a bosszura éhezik,
vagy valamely ravaszabb isten veszi át hatalmát.

PROMÉTHEUSZ
Egykor, bizony így van, bár e nehéz
béklyó köti gúzsba a tagjaimat,
rám fog szorulni az égi király,
mert amaz új tervet tudom én,
mely megfosztja hatalmától.
Nem bűvöl engem mézédes szó,
fenyegethet, s meg nem rettenek én,
titkomat el nem árulom addig,
e kegyetlen láncot amíg le nem oldja,
s meg nem fizet egyszer
méltatlanul eltűrt kínjaimért.

KAR
Te vakmerő vagy, a csapás
nem törte meg dacodat, nagyon
szabad szavakra nyílt a szád.
De engemet aggodalom tölt el, remeg szívem,
csak a te sorsodat féltem,
hogy fog a révbe hajód
érni annyi kín és baj után? Hisz Kronosz fiát
megközelíteni nem lehet, a szíve hajthatatlan.

PROMÉTHEUSZ
Jól tudom én, hogy zord s a kezében
maga tartja a törvényt, mégis előbb
vagy utóbb meg fog lágyulni, mikor
baj zúdul rá,
s indulatát már megzabolázva
lépne baráti frigyre velem,
s kedvemben járni igyekszik.

KARVEZETŐ
Előttünk nyíltan szólj s mindent mondj el nekünk,
hogy Zeusz bűnösnek téged mily bűnben talált,
miért rótt rád ilyen keserves büntetést.
Mindezt tudasd velünk, ha nem fáraszt a szó.

PROMÉTHEUSZ
Bizony beszélni róla gyötrelem nekem,
de éppenoly fájdalmas az, ha hallgatok.
Mikor harag támadt az istenek között,
és egymás ellen indítottak háborút -
Kronoszt akarta trónjáról ledönteni
egy részük, hogy királyuk Zeusz legyen, viszont
nem tűrték Zeuszt maguk felett a többiek -,
akkor, habár az én tanácsom volt a jó,
az Égtől s Földtől származó Titán-fiak
nem hallgattak reám, szelíd beszédemet
megvetve durva gőggel azt remélte mind,
hogy nyers erő hatalmukat megvédheti.
De engemet kioktatott anyám, Themisz
és Gaia - mert egy isten ez, de soknevű -
jövőnkre nézve ő adott szent jóslatot,
nemegyszer mondta: nem segít a nyers erő,
de csellel győzhetünk hatalmasabbakon.
Mindezt hiába mondtam el nekik, nem is
figyeltek erre, nem becsülve meg szavam.
Legjobbnak ily körülmények között nekem
anyámnak oldalán állnom mutatkozott
s Zeuszt támogatni, hogyha hű, hű társaként.
Tanácsaim szerint rejtette Tartarosz
mélységesen sötét ölén az ős Kronoszt
s a véle harcolókat el. Tehát nekem
az istenek királya ezt köszönheti,
s ily csúfosan fizette meg szolgálatom!
A zsarnoksággal mindig együtt jár e kór:
barátaikban sem mernek megbízni ők.
De még e kérdés hátra van, mi volt az ok,
miért gyötör, megmondom én világosan.
Alighogy atyja trónján ült az új király,
elosztogat mindent az istenek között,
egyiknek ezt, másiknak azt, megosztozik
velük hatalmán, ám a sok bajt szenvedő
halandókkal nem gondol, sőt azt tervezi,
hogy elpusztítja őket s új fajt ültet el.
S nem mondott ellent ennek senki sem, csak én!
Mertem, s az emberfajt ez attól védte meg,
hogy összetörve Alvilágra hulljanak.
Ezért görbíti szenvedés a tagjaim,
hogy elviselni kín, de kínos látni is.
Halandókat szántam meg én, de szánalom
nem jut nekem, kegyetlenül bánt Zeusz velem,
s most lássa ennek szégyenét, ha rám tekint.

KARVEZETŐ
Az kősziklából vétetett, s a szíve vas,
ki át nem érzi súlyos szenvedésedet,
Prométheusz, ezt ne láttam volna bár soha,
de láttam, és szívembe szúrt a fájdalom.

PROMÉTHEUSZ
Barátaimnak gyötrelmes látvány vagyok.

KARVEZETŐ
De mondd, nem tettél semmi mást ezen kívül?

PROMÉTHEUSZ
Azt, hogy végóráját ne sejtse senki meg.

KARVEZETŐ
Ilyen betegség ellen mily gyógyírt találsz?

PROMÉTHEUSZ
Az emberek lelkébe loptam vak reményt.

KARVEZETŐ
Szegényeknek nagy kincset adtál evvel is.

PROMÉTHEUSZ
S adtam hozzá még lángszemű tüzet nekik.

KARVEZETŐ
Hát most a tűz az egynapélők birtoka?

PROMÉTHEUSZ
És mindenféle mesterségre ez tanít.

KARVEZETŐ
Ez volt tehát a bűn, amért Zeusz tégedet...

PROMÉTHEUSZ
...így kínoz, és meg nem lazítja láncaim.

KARVEZETŐ
S kínszenvedésednek határa szabva nincs?

PROMÉTHEUSZ
Ő szab határt csak, Zeusz, ha úgy tetszik neki.

KARVEZETŐ
És tetszik-é majd? Van remény? Nem látod át,
hogy tévedtél? S hogy tévedtél, kimondanom
nem kellemes nekem, s neked kín hallani.
De hagyjuk ezt, inkább feloldozást keress.

PROMÉTHEUSZ
Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt
a biztos partról bölcs szavakkal inteni.
Magam tudom legjobban, mit követtem el,
amit tettem, megtettem, most is vállalom:
az emberek pártját fogtam s elbuktam én.
De mégse vártam büntetésemül, hogy itt
égnek törő sziklák között sorvadjak el,
magányos ormon, mit szomszéd se látogat.
De már a meglevő bajért ne sírjatok,
inkább a földre szállva halljátok szavam,
s a véges-végtelen jövőbe lássatok.
Higgyétek el nekem, higgyétek el, ha most
velem szenvedtek együtt, egyre vándorol
s hol itt lakik, hol ott keres tanyát a baj.

KAR
Hívásodnak szívesen teszünk
eleget, Prométheusz!
Már fürge kocsinkat s az étheri pályát,
hol a sas száll, kecsesen szökellő
lábbal elhagyjuk s megállunk
e köves talajon. Mondd el nekünk
minden bajodat legelölről.

ÓKEANOSZ
(fellép) Hosszú utakat járva be, hozzád
ime eljövék én is, Prométheusz,
sasparipámat nem zablával,
csak gondolatommal irányítom.
Mert tudd meg, a sorsod nekem is fáj.
Rokonom vagy, ez is már elegendő,
de a vér kötelékén túl
nincs senki, akit többre becsülni
tudnék nálad.
Még megtudod: ez nem üres fecsegés,
hiú hízelgés, de való, nosza hát,
mondd, mit tudok én segíteni?
És nem fogod azt mondhatni, hogy él
igazabb hived Ókeanosznál.

PROMÉTHEUSZ
Mi ez megint? Hát eljöttél hozzám te is,
hogy szenvedéseim tanúja légy? Hogyan
merted hullámaid s a kővel önmagát
beboltozó barlangot hagyni el, s a vas
szülőanyját, e földet látogatni? Hogy
balsorsomat lásd és együtt szenvedj velem?
Hát nézd e látványt: az, ki Zeusz barátja volt
s egykor hatalmáért együtt küzdött vele,
miatta mily kínok között vergődik itt.

ÓKEANOSZ
Látom, Prométheusz, és tanácsra kész vagyok,
javad keresve, bár fortélyos vagy te is.
Ismerd meg tenmagad s változtass elveden,
mert változott az úr az istenek fölött.
Ha mindig ily konok s élesre fent szavak
repülnek ajkadról, bármily magasban ül,
meghallja Zeusz, s kél benne új düh ellened,
mihez képest gyerekjáték e mostani.
Benned, szegény, szűnjék a régi indulat,
és azt keresd, e kínoktól hogy mentesülj.
Úgy gondolod talán, avult e bölcsesség,
igazság mégis, ó, Prométheusz, s az marad,
hogy így jár az, ki nyelvét meg nem fékezi.
Mégsem szelídülsz, nem volt még elég a baj,
ahhoz, mi máris ért, újabbakat kívánsz.
Ha elfogadsz engem tanítómesterül,
nem rúgsz tovább az ösztökén, belátva, hogy
zsarnoknak nem kell tettéért felelnie.
Én elmegyek most és kisérletet teszek,
talán ki tudlak kínjaidból váltani,
csak csendesedj le, és ne vétkezzék a szád.
Vagy nem tudod, ki bölcsebb vagy mindenkinél,
a nyelvelésnek hogy kijár a büntetés?

PROMÉTHEUSZ
Irigyellek, ha nem helyeznek vád alá
csupán azért, hogy énvelem törődni mersz.
Hagyd abba már s többé ne is gondolj velem,
engesztelő szavadra úgysem enged ő.
Vigyázz magadra, bajt ne láss utad miatt.

ÓKEANOSZ
Sokkal jobban törődsz másokkal, mint magad
sorsával; nem szavad, tetted mutatja ezt.
De vissza nem tarthatsz te engem, indulok,
és bízva bízom abban, hogy megadja Zeusz
nekem, hogy büntetésedet feloldja már.

PROMÉTHEUSZ
Dicsérlek érte s abba nem hagyom soha,
jóindulatban nincs nálad hiány, de ne
fáradj ügyemben mégse, mert haszontalan
minden fáradságod, bármennyit fáradozz.
Békében élj, tőlem távol tartván magad.
Mert én azért, hogy engem balszerencse ért,
nem kívánom, hogy mások bajba jussanak.
Nem én, hisz épp eléggé fájdalmas nekem
testvérem sorsa, Atlaszé, ki napnyugat
vidékein megállva ég s föld oszlopát
hordozza vállán, mint irtózatos terhet.
A Földnek szörnyszülött fiát, Kilikia
barlangjának lakóját egykor, százfejű
szilaj Tüphónt is szánakozva láttam én:
legyőzetett, ki minden istennel dacolt.
Száz torkon át sziszegve szállt a borzalom,
félelmes fényt villámlott mindegyik szeme,
s már készen állt Zeusz trónját elpusztítatni.
De jött és eltalálta Zeusz éber nyila,
a villám, mely leszállva tűzlángot lehelt,
s elhallgattatta felfuvalkodott szavát,
mert áthatolt a tűz a belsőrészeken,
s hamvába roskadott a lázadó erő.
És most, akár a dögtetem, haszontalan,
tengerszoros partjára vetve nyúlik el,
az Étna súlyosan föléje tornyosul,
magas hegyormon ül s izzó vasat ver ott
Héphaisztosz, és innét tör egykor majd elő
a tűzfolyam, kegyetlen foggal falva fel
a termékeny Szicílián a tág mezőt.
Lángot lihegve hord a szél tüzes nyilat,
epét okádva ily vihart kavar Tüphón,
bár villámával Zeusz szénné égette már.
Tapasztaltál te is sokat, nem is szorulsz
tanácsaimra, mentsd, ahogy tudod, magad,
nekem pedig sorsom ki kell merítenem,
míg Zeusz haragja ellenem lecsillapul.

ÓKEANOSZ
De azt, Prométheusz, nem tagadhatod te sem,
beteg léleknek hogy beszéd az orvosa?

PROMÉTHEUSZ
Ha szó a szívhez lágyan és időben ér,
s erőszakosan nem kezel dagadt dühöt.

ÓKEANOSZ
A tettre kész jószándékban mégis milyen
hibát találsz? Világosíts fel engemet!

PROMÉTHEUSZ
Felesleges munkát s könnyelmű jószívet.

ÓKEANOSZ
Ha más bajom nincs, ezt még elviselhetem,
mert jó látszatnál jobb a gondolat, ha jó.

PROMÉTHEUSZ
Kitűnik még, hogy ez rám illik pontosan.

ÓKEANOSZ
Világosan beszélsz, hogy menjek már haza.

PROMÉTHEUSZ
Nehogy részvéted még meggyűlöltté tegyen.

ÓKEANOSZ
Annál, ki trónszékére mostanság került?

PROMÉTHEUSZ
Őrizkedj attól, hogy dühét magadra vond!

ÓKEANOSZ
Sorsod, Prométheusz, lőn tanítómesterem.

PROMÉTHEUSZ
Hát menj, siess és tartsd meg észjárásodat.

ÓKEANOSZ
Már indulok, nem várva biztatásodat.
A széles, égi út fényes porát veri
fel szárnyával lovam, s örül, hogy otthonos 
istállóban fognak pihenni tagjai. (El)

KAR
Siratlak én, súlyos a sorsod, Prométheusz,
veled érzek, és szemeimből patakokban
fakadozva hull a könnyem
mosogatva hamvas arcom.
Nem irigyel érte senki,
hogy a régi istenekhez
kimutatva Zeusz a gőgjét
maga szabta rád e törvényt.

Egész vidékünket a jajszó bejárja,
a panasz véreidért és magadért zúg,
ami volt, a büszkeségtek,
odalett a szép dicsőség,
Nyugat is miatta gyászol,
s a te kínodat megosztják
a magasztos Ázsiának
terein lakó halandók,

Kolkhisz földje szűz lakói,
harcban kik meg nem remegnek,
harci népe Szkűthiának,
kik tanyáznak a föld szélén,
Maiótisz tava mellett,

Árja nép, Arész virága,
kik Kaukázus közelében
sziklavárban fenn lakoznak,
hősi hadsereg, érchegyű
dárdát zúgva ragadnak.

Egyetlen más titánt
láttunk leigázva idáig ilyen
széttörhetetlen érckötelekkel,
az isteni Atlaszt, aki vállán
tartja a végtelenül nehéz
terhet, az ég meg a föld tengelyét s nyög alatta.

Morajlik a tenger,
hullámai bőgve verődnek a parthoz,
felnyög a mélység,
a föld öle mélyén
Hádész fortyog feketén,
s nyögnek a szent folyamok forrásai fájó jajjal.

PROMÉTHEUSZ
(hosszú szünet után) Ne higgyétek, hogy önhitt dacból hallgatok,
de szívemet mardossa a felismerés,
mert látnom kell, hogy énvelem hogy bántak el.
Ez új istenségeknek itt pedig ki más
szerzett hatalmat és tekintélyt, hát nem én?
De erről hallgatok, hisz tudjátok ti is.
Elmondom inkább azt, a balga emberek
mily sok csapást megértek, míg értelmet én
adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak.
Halandó embereknek ezt fel nem rovom,
csak ismerjétek meg ti jószándékomat.
Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők,
s amit hallottak, azt sem értették, akár
az álomképek, élték végig életük,
mindegy volt minden, téglából a nap felé
nem tudtak rakni házat s megmunkálni fát,
de földbe ásták magukat, mint a serény
hangyák, barlang zugában, hol nem jár a nap.
Nem ismerték a tél s illatos tavasz
s a termő nyár szilárd ismertetőjelét,
terv nélkül végezték minden munkájukat
mindaddig, míg én nem mutattam meg nekik
a felkelő s letűnő csillagképeket.
Okoskodásuk legjavát, a számot is
javukra feltaláltam s a betűvetést,
s a Múzsák anyja lett a hű Emlékezet.
Először én fogtam járomba barmokat,
igát s a terhet hordva hogy rabszolgaként
az embertől a súlyos munkát átvegyék,
szekér elé a hámot kedvelő lovat
befogtam, s arra büszkék most a gazdagok.
Fel nem találta tengert szeldelő hajók
vitorlaszárnyát sem helyettem senki más.
Ki feltaláltam ennyi eszközt emberek
javára, most magamnak egy jó ötletem
sincs, mely e rám szakadt bajból kimentene.

KARVEZETŐ
Méltatlanul szenvedsz, cserbenhagyott az ész,
állsz téveteg, mint rossz orvos, mikor beteg,
csüggedt vagy és tanácstalan, mert nem találsz
gyógyírt, amellyel orvosolhatnád magad.

PROMÉTHEUSZ
Még jobban elcsodálkozol, ha megtudod,
hogy én agyaltam még kis sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni vagy inni vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást s mást gyógyszerül.
Megállapítottam sokféle jóslatot,
én választottam szét először, hogy melyik
álom válik valóra, mit jelentenek
a hangok és az útközben talált jelek.
És én mutattam meg horgaskörmű sasok
röptét, mikor baljóslatú vagy kedvező,
melyiknek mily szokása van s természete,
harcban melyik madár melyik madárral áll,
s melyik melyikkel fér meg békességesen,
a síma belsőrészeket megnézni jól,
az istenek milyen színű epét s milyen
máj tarkaságát s szép arányát kedvelik.
Az áldozat nehéz művészetére én
vezettem rá az embert, zsírral eltakart
forgócsontot s a végtagot hamvasztva el,
a tűz titkos jelére nyitva rá szemük.
Elég ez is már. S föld alatt rejtőzködő,
az emberek hasznára váló kincseket,
rezet, vasat, s ezüstöt és aranyat ha én
meg nem lelem, ki hozta volna fel nekik?
Tudom jól, senki, kár tovább beszélni is.
Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:
ember minden tudása éntőlem való.

KARVEZETŐ
Ne nézd mérték felett az ember javát,
törődj saját bajoddal, így remélhetem,
hogy majd bilincseid lehullanak s megint
alábbvaló magánál Zeusznál sem leszel.

PROMÉTHEUSZ
A végzetet beteljesítő Moira más
sorsot szabott ki rám, ezernyi szenvedés
árán leszek csak én e láncoktól szabad.
A végzet ellen nem segít mesterfogás.

KARVEZETŐ
Ki szabja meg tehát a végzet útjait?

PROMÉTHEUSZ
Moirák s Erinnüszek, kik nem felejtenek.

KARVEZETŐ
Ezeknél Zeusz is gyengébbnek mutatkozik?

PROMÉTHEUSZ
A végzetet bizony ki nem kerülheti.

KARVEZETŐ
Más végzet is van, mint hogy ő uralkodik?

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezz, mert jövőjét fel nem tárhatom.

KARVEZETŐ
Szentséges titkot őriz rejtelmes szavad.

PROMÉTHEUSZ
Másról beszélj inkább, nem érkezett el az
idő, hogy ezt kimondjam; annál jobb, minél
nagyobb homályba burkolom, csak így leszek
a kínoktól s e rút bilincsektől szabad.

KAR
Zeusz a világ ura, csak
ő ne szálljon szembe velem hatalommal,
s én soha el ne mulasszam az isteneket jámbor lakomán
áldozattal engesztelni atyám, Ókeanosz partjai mellett,
nyelvem is őrzöm a bűntől,
változatlan így maradjon életem folyása.

Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti, ám átjár a hideg,
hogyha tégedet elnézlek, te szegény, marcangol a kín,
mert nagyon elbizakodtál,
s Zeuszt nem félve az embert túlbecsülted, ó, Prométheusz.
Kedvesem, hol a hála? Sehol se leled fel azt, ki segíthet.
Aki egy napig él, az ember? Elfeleded,
milyen ő, tehetetlen, erőtlen,
halovány, akár az álom,
vakon él, a sötétnek a foglyaként. Emberi szándék
meg soha nem hiúsíthat Zeusz tervéből semmit.

Sorsod erre tanítja meg azt, aki lát, szegény Prométheusz.
Hanem egykoron én daloltam más éneket is,
lakodalmadon ott, hol a fürdő
meg a nászra készen az ágy várt,
amikor kifizetve a vőpénzt, hugomat bevezetted,
Hészionét, a közös kerevetre, s hitvesed lett ő.

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel

IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
Közeleg, álnokul emeli rám szemét,
hiába halt meg, föld be nem fogadja,
feljön az Alvilágból,
s engemet űz, akár a kutyák a vadat,
a parti homokon tova étlen-szomjan.

A zene szól, megkötve viasszal a nádszál
altató dallamokat susog.
De jaj, de jaj nekem,
még hova visznek el úttalan útjaim?
Micsoda bűn az oka,
hogy jármod alatt kell gyötrődnöm, Kroniosz?
Sorsom a szenvedés,
mert bőgöly űz, s a rettegés elvette már
az eszemet, és te kínzol.

Vagy elégjek a tűzben, vagy betakarjon a föld,
vagy a tengeri szörnyek elé vess,
ezt az egy kegyelmet
meg ne vond uram!
Elég e bolyongásból nekem,
szenvedtem sokat, s nem tudom, hol fogok
enyhülést találni.
A szarvat viselő lány szava eljut-e hozzád?

PROMÉTHEUSZ
Már hogyne hallgatnám e bőgöly-űzte lányt,
ki Inakhosznak sarja? Megszerette Zeusz,
de most a végeláthatatlan bujdosást
rákényszeríti Héra istennő dühe.

IÓ
Te ki vagy s honnan ismered apám nevét?
Mondd meg ezt nekem, szegénynek!
Te magad is szenvedsz, de te engem,
a szenvedőt, úgy, ahogy illik,
nevezel meg, s a nyavalyát, amivel
az isten sújtott úgy, hogy e vándor ösztön
űz tova engemet folyton, ó jaj!

Nyargalva jöttem én ide, éhesen,
csúfosan ugrándozva, mire
Héra haragja kényszerít. De kiket
sújt itt a sors kivűlem is
éppen ilyen bajokkal?
Mondd az igazat,
tudasd velem, mi vár reám még,
mi szenvedés, van-é remény a gyógyulásra?
Mondd, ha bármit is tudsz,
fennszóval, hogy hallja a bujdosó leány.

PROMÉTHEUSZ
Mit tudni vágyol, elmondom világosan,
nem burkolom talányba, egyszerű legyen
a szó, barát ha kérdez. Embernek tüzet
ki földre hozta, ím Prométheuszt látod itt.

IÓ
Az összes emberek javára vált e tett,
szegény Prométheusz, hát miért e büntetés?

PROMÉTHEUSZ
Ezért panaszkodtam, most hagytam abba csak.

IÓ
Nem méltatsz arra hát, hogy vélem is közöld?

PROMÉTHEUSZ
Csak mondd, hogy tudni mit kívánsz, s megtudhatod.

IÓ
Ki az, ki sziklához szegezte tagjaid?

PROMÉTHEUSZ
Zeusz tervét hajtja végre Héphaisztosz keze.

IÓ
S mik voltak bűneid, hogy értük így fizetsz?

PROMÉTHEUSZ
Hallhattad: erre nézve nincs több szavam.

IÓ
Akkor tudasd a régen szenvedővel ezt:
bolyongásom végére hol s mikor jutok?

PROMÉTHEUSZ
Tudásnál többet ér a nem tudás neked.

IÓ
Ne titkold mégse, mit kell még kiállanom.

PROMÉTHEUSZ
Nem őrzöm én féltékenységből titkomat.

IÓ
Miért késel tehát mindent kimondani?

PROMÉTHEUSZ
Mert féltelek, hogy szíved megszakad bele.

IÓ
Csak addig félts, amíg nem bántasz meg vele.

PROMÉTHEUSZ
Ha kényszerítsz, beszélni kell, figyelj tehát.

KARVEZETŐ
Ne még! Hiszen szívesen hallanánk mi is
a lány saját szájából szenvedéseit.
Engedd, mi eddig érte, mondja el maga,
a folytatást utána tőled tudja meg.

PROMÉTHEUSZ
Illik, hogy teljesítsd, Ió kérésüket,
hisz ők atyád nővérei, s különben is,
sorsunkat elsiratni akkor érdemes,
hozzá erőt merítenünk bármily nehéz,
ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk.

IÓ
Nem is tudok nektek szót nem fogadni én.
Nyiltan beszélek, mindent megtudtok tehát,
bár fáj arról még szólnom is, hogyan szakadt
reám az istentől küldött vihar s hogyan
rontotta el szép termetem kegyetlenül,
Mert látomások látogattak éjszaka
leányszobámban s rábeszélve szóltak így,
hizelkedő szavakkal: "Ó, boldog leány,
miért maradnál szűz tovább, mikor neked
a legdicsőbb nász juthat osztályrészedül?
Szivében hordja Zeusz a vágy nyilát, s eped
szerelmedért, Zeusz ágyát, gyermekem ne merd
kevésbe venni; menj ki csak, Lerné körül,
hol mély a fű, s apád nyáját legeltetik,
ott oltsa szomját rajtad Zeusz tekintete."
Ily álmok látogattak minden éjszaka,
míg egyszer rászántam magam jelenteni
apámnak éjszakáim rettegéseit.
Ő Pűthó és Dódóna jóshelyre küld
sok hírvivőt kitudni istenük szavát,
hogy mit beszéljen és tegyen kedvük szerint.
De visszatérve érthetetlen jóslatot,
kétértelműt, homályosat hoztak csak ők.
Végül világosan beszélő szózatot
hall Inakhosz, mely félreérthetetlenül
így hangzik: engem házától üldözzön el,
világ végére bujdokoljak hontalan,
ha nem kívánja, hogy Zeusz tűzszemű nyila
egész nemzetségét egyszerre irtsa ki.
Igy megfogadva Loxiasz tanácsait,
elűz s bezárja ajtaját, habár sem én,
sem ő nem így akarta: tenni kell, amit
hatalmas gyeplőjével Zeusz kikényszerít.
Értelmem s termetem rögtön megváltozott,
szarvat hord homlokom, s a légy csípése olt
vad szenvedélyt belém szökellni nyugtalan.
Így értem el Kerkhneia kellemes vizét
s Lerné forrását; őrizőm, a Föld fia,
Argosz legeltetett, a vad természetű,
sűrűre nőtt szemekkel lesve lépteim,
amíg a sors megfosztja őt váratlanul
az élettől, de engemet bőgöly-fulánk
hajszol tovább a földön, isten ostora.
Most már tudod, mi megtörtént. Ha ismered
jövőmet is, kimondhatod, kíméletes
szavak hazugsággal ne enyhítsék, hiszen
a mesterkélt beszédnél nincs nagyobb csapás.

KAR
Ó jaj, ne, ne beszélj!
még soha nem kellett füleimmel
ily különös szavakat befogadnom,
vagy látnom ilyen szörnyű látványt,
szenvedi, szégyeli, rettegi lelkem,
fájdalom jéghideg éle jár át.
Ó sors, ó sors, ó borzalom
látni is azt, mi bételjesedett Ión.

PROMÉTHEUSZ
Pedig korán siránkozol s máris remegsz.
Várj még, míg azt is megtudod, mi hátravan.

KARVEZETŐ
Beszélj s ne titkolózz. A nagybetegnek is
könnyebb, ha tudja, mit kell még szenvednie.

PROMÉTHEUSZ
Könnyen beteljesült, amit kivántatok
előbb: mit szenvedett s hogyan szegény leány
idáig, elbeszélte nektek ő maga.
Halljátok most a többit is, mi szenvedést
készít elő számára Héra bosszuja.
S te, Inakhosz leánya, jól figyelj reám,
most megtudod, hogy meddig kell bolyonganod.
Először is fordulva Napkelet felé
elérsz a földre, melyet fel nem szántanak,
találkozol kóbor szkűthákkal is, fonott
kasokban laknak ők, jól gördülő kocsin,
s íjból kilőnek messzeröppenő nyilat.
Ne menj közel hozzájuk: szedd a lábadat,
a tenger-csapkodta sziklapart felé siess.
Bal kéz felől a vas-kovács khalüpszokat
találod, ámde tőlük őrizkedni kell,
vendéghez durva nép, kegyetlen emberek.
A Hübrisztész folyóhoz érsz: e név talál,
belé ne lépj, átkelni rajta nem lehet,
amíg csak el nem érsz a Kaukázushoz és
a legmagasabb ormot meg nem látod: ott
még kis forrás a nagy folyó. A csillagok
szomszédságában kelj a hegygerincen át
és dél felé haladj, a férfit megvető
Amazónok hadát találod, egykoron
Themiszkürát lakják majd Thermódón körül,
hol Szalmüdésszosz öble ellenségesen
fogad hajót s hajóst, akár a mostoha.
Ez asszonynép megmondja majd, hogy jutsz tovább.
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
Az átkelés emléke majd örökre él
az emberek között: a Boszporosz neve
innét ered. S te mégy tovább és elhagyod
Európa földjét s Ázsiába érkezel.
Az istenek királya nem sértett-e meg
minden jogot? Magának megkivánta ezt
a földi lányt, s hazájából kiüldözi.
Szegény leány, bizony kegyetlen vőlegény
jutott neked, hisz úgy tekintheted, hogy az
még csak nyitány, mit eddig elmondtam neked.

IÓ
Ó jaj nekem!

PROMÉTHEUSZ
Máris keservesen jajgatsz, de mit teszel,
ha megtudod, hogy mennyi baj van hátra még!

KARVEZETŐ
Hát még több szenvedést is jósolhatsz neki?

PROMÉTHEUSZ
Csapásoknak vihar-kavarta tengerét.

IÓ
Miért is élek így, nem jobb-e hirtelen
levetni itt e zord kőszikláról magam,
hogy lent a mélység minden szenvedés elől
megóvjon engem? Jobb egyszerre halni meg,
mint elszenvedni napról napra új csapást.

PROMÉTHEUSZ
Nehéz is volna elviselned így az én
balsorsomat, ki meg se halhatok soha,
habár ez hozna kínjaimra enyhülést.
Az van kiszabva rám, hogy véget akkor ér
a gyötrelmem, ha Zeusz hatalma elbukik.

IÓ
Az is lehet, hogy Zeusz se lesz mindig király?

PROMÉTHEUSZ
Örülsz, úgy gondolom, ha ezt megérheted.

IÓ
Már hogyne! Hisz Zeusz mérte rám e szenvedést.

PROMÉTHEUSZ
Hát emlékezz szavamra, mert beteljesül.

IÓ
Királyi pálcájától őt ki fosztja meg?

PROMÉTHEUSZ
Meggondolatlan tervekkel saját maga.

IÓ
Hogyan? Tudasd velem, ha szólni nem tilos.

PROMÉTHEUSZ
Oly nászra lép, amit meg kell majd bánnia.

IÓ
Istennő lesz a választott, vagy földi nő?

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezzél, beszélnem erről nem szabad.

IÓ
S királyi székéből e nő forgatja ki?

PROMÉTHEUSZ
Ez szülni fog fiút, ki atyjánál nagyobb.

IÓ
És nincs, ki elhárítsa ezt a végzetet?

PROMÉTHEUSZ
Csak én, ha nem leszek bilincsbe verve már.

IÓ
S ki oldja meg bilincseid, ha tiltja Zeusz?

PROMÉTHEUSZ
A végzet ez: ki ágyékodból származik.

IÓ
Hogyan? Fiam lesz az, ki tégedet felold?

PROMÉTHEUSZ
Utódod ő a tizenharmadik izen.

IÓ
Rejtelmes jóslatod még most sem érthető.

PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezősködj balsorsod felől tovább.

IÓ
Mit egyszer már igértél, tőlem meg ne vond.

PROMÉTHEUSZ
Az egyiket megadhatom kettő közül.

IÓ
Nevezd meg őket, és hadd válasszak magam.

PROMÉTHEUSZ
Válassz tehát: azt mondjam, hogy mi szenvedés
vár még reád, vagy azt, ki old fel engemet?

KARVEZETŐ
E lánynak mondd az egyiket s engem se nézz
méltatlannak, hogy megjelentsd a másikat.
Hogy meddig bujdosik még, azt mondd meg neki,
nekem nevezd meg azt, ki tégedet felold.

PROMÉTHEUSZ
Ha unszoltok, nem ellenkezhetem, s amit
akartok tudni, fennszóval kimondom én.
Először hát, Ió, kalandos útjaid
beszélem el s te vésd szived tábláira.
Ha átléptél a két földrészt határoló
vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz,
átkelsz a tenger habjain, s megérkezel
a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt,
ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű
három leánya, egy fogú, közös szemű
hattyúleányok, ott a nap se süt soha,
s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár.
Nem messze három szárnyas nővérük lakik,
hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll
a szívverés az emberben, rájuk ha néz.
Vigyázz tehát magadra, óva intelek,
s figyelmeztetlek egy más borzalomra is.
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj! A messzeségben vár a föld,
ahol sötét népet találsz a Nap
forrása és az Aithiópsz folyó körül.
A part mentén haladj, amíg a vízesést
eléred: ott Biblosz hegyormáról a szent
Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti.
Útját kövesd s Neilótisz deltájába jutsz,
a végzet rendelése az, hogy ott, Ió,
nagy várost rakjatok, te és utódaid.
Ha még nem oszlott el benned minden homály,
kérdezd meg újra, hogy világosan megértsd,
van ráérő időm, több is mint kellene.

KARVEZETŐ
Ha tudsz a lánynak ennél többet mondani,
mit elhallgattál bujdosásáról imént,
beszélj. De hogyha mindent elmondtál neki,
igéreted megtartva már nekünk felelj.

PROMÉTHEUSZ
Útjának vége hogy mi lesz, hallhatta már.
De hogy ne higgye ezt üres beszédnek, ím
elmondom azt is, eddig ő mit szenvedett,
szavamnak ezzel adhatok nagyobb hitelt.
De mégis átugorva számos részletét,
a bujdosás végét beszélem el csupán.
Midőn Molossziába érkeztél, a sík
vidékre, hol Dódóna dombja van, s ahol
a jósligetben Zeusz Theszprótosz széke áll,
a tölgyfák suttogása érthető beszéd,
e fák nyiltan megszólítottak tégedet,
s nem titkolózva, Zeusz jövendő hitvesét
magasztalták benned - ne hízelegne ez?
Innét a bőgöly űz tovább, a partszegély
mentén, Rheának széles öblét érted el
s vihar sodort megint a szárazföld felé.
Jegyezd meg jól: az eljövendő nemzedék
ez öblöt itt Ión tengernek hívja majd
bolyongásodra emlékeztető jelül.
Neked pedig bizonyságul szolgálhat ez,
hogy lelkem messze néz, távol jövőbe lát.
Hol abbahagytam, visszatérek most oda:
a lánynak és tinektek egy a válaszom.
A föld szélén egy város áll, Kanóbosz az,
a Nílus-torkolat s a gát ahol vonul.
Ott Zeusz kijózanít megint, s szelíd keze
érinti tested, úgy ültet beléd magot,
s ha megszülöd fiad, nevét erről veszi,
a sötét bőrű Epaphosz, ki ott arat,
ahol földjét a Nílus árja öntözi.
Utána még öt nemzedék következik,
amíg Argoszba visszatér ötven leány,
hogy vérrokonnal nászt ne kelljen ülniök.
Mohón vadásznak rájuk, mint galambra ölyv,
s már-már elérik őket, ámde nem veti
isten zsákmányul mégse szűzi testüket.
A kérőknek Pelaszgiában oszt halált
az éjben éber lányok vakmerő keze,
az élettől saját mátkája fosztja meg
mindet, vér festi meg kétélű gyilkukat.
Ellenségemnek adjon Küprisz ily kegyet!
Csak egy leány szivében ébred vonzalom,
ez megkiméli férjét és két rossz közül
inkább választja azt, hogy gyáva nő legyen,
mintsem kezét gyilkossággal szennyezze be.
Argosz királyi vére tőle származik,
de mindezt elsorolni sok szó kellene.
E nemzetségből majd egy híres hős ered,
nagy nyíllövő, ki egykor engem is felold
e szörnyű kín alól, amint anyám, Themisz,
az agg Titán-leány jósolta meg nekem.
Hogy és mikor fog teljesülni jóslata,
sok szót kívánna, s úgysem mond neked sokat.

IÓ
Iszonyú, iszonyú
belül éget a láz, az őrületes kín
újra elővesz, lassú tűzzel
a fulánk éget,
mellemben remegő szivem ver,
szemeim kimeredve forognak,
mint a veszett eb iránytalanul tovasodródom,
nyelvem béna lett,
dadogó szavaim elhalnak már
átok hullámai hátán. (El)

KAR
Az lehetett csak a bölcs,
az, ki először eszével megfigyelte s nyelvére is vette a szót,
hogy rokonságot keresni a hasonlók közt a legjobb,
kit büszkévé tett vagyona,
vagy ki származása miatt kevély,
avval a nászt ne kivánja a nincstelen.

Ó, soha, ó, soha ne
lássatok engem Zeusz nyoszolyája felé közeledni, isteni Moirák,
nőül senki ne kérjen az égiek közül.
Látom csak s beleborzadok,
Héra milyen kegyetlenül üldözi
úttalan úton e szűzi leányt, Iót.

Ha illik az hozzám, ki nászra hív,
félelem nélkül követem őt,
hatalmasabb isten ne vesse rám szemét,
e küzdelem reménytelen, s kiúttalan az ilyen út,
nem tudom, mi sorsra jutnék,
Zeusz elől mi rejtene,
nincs menedék sehol sem.

PROMÉTHEUSZ
Bár fennhéjázik még ma Zeusz, előbb-utóbb
alulra fog kerülni; máris tervezi
a menyegzőt, amely miatt váratlanul
trónszéke megdől, és hatalma elbukik.
Az átok teljesül, melyet fiára szórt
Kronosz, midőn az ősi trón gazdát cserélt.
Tanácsot adni egy isten sem tud neki,
hogy lesz bukása elkerülhető, csak én.
De én tudom, csak üljön hát továbbra is
bátran királyi székében s ha mennydörög,
magát elbízva rázza csak tüzes nyilát.
Mert semmit nem használnak mindezek neki,
csúfos bukása fel nem tartóztatható.
Hisz önmagával szemben állít fel maga
legyőzhetetlen és csodás ellenfelet,
ki villámnál hatalmasabb tüzet talál
fel és a mennydörgésnél áthatóbb robajt,
tenger felől a földet rengető szigonyt,
Poszeidón büszke fegyverét morzsolja szét.
Ily bajba jutva megtanulja Zeusz, milyen
Különböző a szolgaság s uralkodás.

KARVEZETŐ
Te Zeuszt, ahogy kivánod, úgy gyalázhatod.

PROMÉTHEUSZ
Csak azt mondom, mi teljesül szivem szerint.

KARVEZETŐ
Hát várható, hogy Zeusz fölé más úr kerül?

PROMÉTHEUSZ
Gyötrelmeimnél súlyosabbak érik őt.

KARVEZETŐ
A félelem nyelved hogy nem bénítja meg?

PROMÉTHEUSZ
Mitől félhetne az, ki nem hal meg soha?

KARVEZETŐ
De hátha még nagyobb kínokkal sujt reád?

PROMÉTHEUSZ
Legyen: nem érhet semmi készületlenül.

KARVEZETŐ
Az bölcs, ki Adraszteiát mindig tiszteli.

PROMÉTHEUSZ
Tiszteld, imádd, hódolj be minden úr előtt,
de én nem tartom többre Zeuszt a semminél.
Uralkodjék, s ahogy kivánja, úgy tegyen,
már úgysem áll az istenek felett soká.
De látom éppen jönni ott Zeusz hírnökét,
az új uralkodó serény szolgája ez,
új híreket hozott alighanem nekünk.

HERMÉSZ
(a színre lép) Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nekik - hozzád beszélek én.
Atyám parancsa az, hogy add tudtára, mily
násztól reméled, hogy hatalma megtörik.
De szól világosan s ne szőj talányokat,
ne kényszeríts engem, Prométheusz, két utat
egy küldetésben tenni, hisz beláthatod,
hogy Zeusz ilyesmitől nem lágyul el soha.

PROMÉTHEUSZ
Súlyos szavad fontoskodással van tele,
az istenek hűséges szolgájára vall.
Ti bíztok abban, újdonsült uralkodók,
hogy váratok rendíthetetlen áll. De én
nem láttam-é megbukni már két zsarnokot?
A harmadik, ki most uralkodik, hamar
megszégyenül. Csak nem hiszed, hogy rettegek
új istenektől és behódolok nekik?
Azt meg nem éri senki. Szedd a lábadat
és menj, amerre jöttél. Kár kérdezned is,
egy szóval sem tudsz meg tőlem többet soha.

HERMÉSZ
Korábban is hasonló büszkeségedért
sújtott ilyen kegyetlen büntetés reád.

PROMÉTHEUSZ
Ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha
el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat.

HERMÉSZ
Belátom én, e kősziklát szolgálni jobb,
mint Zeusz atyát megbízható követjeként.

PROMÉTHEUSZ
A gőgre gőgnél méltóbb válasz nem lehet.

HERMÉSZ
Úgy látom én, hogy helyzetedre büszke vagy.

PROMÉTHEUSZ
Én büszke? Látnám bár az ellenségeim
ilyen büszkének és közöttük téged is.

HERMÉSZ
Hát azt hiszed, hogy én is ártottam neked?

PROMÉTHEUSZ
Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök,
mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők.

HERMÉSZ
Tapasztalom: beteggé tett az őrület.

PROMÉTHEUSZ
Ha az beteg, ki ellenségét gyűlöli.

HERMÉSZ
El sem viselhetővé tenne jó sorod.

PROMÉTHEUSZ
Ó jaj nekem!

HERMÉSZ
Jaj? Ismeretlenül hat Zeusz fülére ez.

PROMÉTHEUSZ
Mindenre megtanít a vénülő idő.

HERMÉSZ
Mégsem tanított józanságra tégedet.

PROMÉTHEUSZ
Úgy szóra sem méltatnálak, hisz szolga vagy.

HERMÉSZ
Arról mégsem beszélsz, amit Zeusz kérdezett.

PROMÉTHEUSZ
Van is hálára ok, hogy megtegyem neki.

HERMÉSZ
Mint gyermekkel, fölényesen beszélsz velem.

PROMÉTHEUSZ
Hát nem vagy gyermek, sőt annál éretlenebb,
ha arra vársz, hogy megtudj tőlem bármit is?
Lesujthat rám, de nincsen arra eszköze,
hogy kényszerítsen engem ezt kimondani,
míg fel nem oldja átkozott bilincseim.
Felőlem szórjon kormot bár tüzes nyila,
fehér szárnyát borítsa rám a hóvihar,
és mindent felkavarhat egy földindulás,
meg nem hajolva őrzöm titkomat tovább,
mitől kell Zeusz uralmának megbuknia.

HERMÉSZ
Itélj magad, hogy ez javadra válik-e.

PROMÉTHEUSZ
Itélem rég s ezen nem is változtatok.

HERMÉSZ
Nézz szembe, balgatag, merj szembenézni már
siralmas helyzeteddel s ahhoz tartsd magad.

PROMÉTHEUSZ
E rábeszéléssel hiába ostromolsz,
akár a hab ha zúg, nem éred el soha,
hogy Zeusz önkényét félve gyáva nő legyek,
s kérleljem azt, kit megvetek mélységesen,
könyörgő asszonyként magasra tartva két
kezem, hogy oldja meg bilincsemet. Nem én!

HERMÉSZ
Már látom én, hiába itt minden beszéd,
nem férkőzik a szivedhez békítő szavam,
te nem puhulsz, miként a most betört csikó
zablát harap s gyeplőjével viaskodik.
A büszkeség, ha értelem nélkül marad,
erőtlen és a semminél többet nem ér.
Vedd fontolóra, hogyha nem hallgatsz reám,
milyen vihar s bajok milyen hulláma fog
reád szakadni elkerülhetetlenül.
Előbb villám tüzével mennydörgés között
e sziklacsúcsot összezúzza Zeusz atya,
rád omlik az, s kemény karjával átölel,
A mélyben töltesz el hosszú időt, amíg
feljössz megint a napvilágra. Zeusz atya
szárnyas kopója, vérengző sas tör reád,
hogy marcangolja tested tépett rongyait,
mindennapos vendég gyanánt, hivatlanul
lopózik hozzád, s májadból lakmározik.
Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz,
amíg egy isten önként nem jelentkezik,
hogy felváltson kínod helyén, a fénytelen
Hádészt s a Tartarosz mélyét kivánva meg.
Ezt véve fontolóra, dönts, mert nem koholt,
üres beszéd ez, cifra szó, de súlya van.
Mert Zeusz nyelvét hazugság nem hagyhatja el,
mindent beteljesít, amit kimond. Tekints
tehát körül s e véleményhez tartsd magad:
az önhittségnél többet ér a jó tanács.

KARVEZETŐ
Mi úgy találjuk, nem beszél Hermész balul,
mikor tanácsa az, hogy önhittségedet
vesd félre és kövesd a bölcs megfontolást.
Jobb szót fogadni: bölcs ha téved, szégyen az.

PROMÉTHEUSZ
Amit ez kijelent, régen tudom én,
de ha ellenség keze mér csapást
arra, ki gyűlöli őt, nem szégyen.
Csak rajta, a kétélű villám
tüze hulljon lángpatakokban,
a nagy éthert rázzák vad viharok,
kavarogjon az ég, és rengjen a föld,
gyökerét feltépheti szélvész,
dobjon a tenger tornyos habokat
bősz forgatagában a csillagokig,
pályájukat összezavarva. Sötét
Tartarosz engem nyeljen egészen el,
végzetem örvényére szállok,
de nem fogok ott elenyészni.

HERMÉSZ
Ily szavakat s ily gondolatot csak
az mond, aki meg van zavarodva.
De hogy is ne vezetne bukásra e gőg?
Vagy van, mi segíthet az őrületen?
Hanem ti, akik részt venni bajában
vagytok csak itt, vonuljatok el
e vidékről már sietősen,
lelketek hogy meg ne zavarja a
mennydörgés, a fület süketítő.

KAR
Más szavakat mondj és ha tanácsot adsz,
olyan is legyen az, hogy elfogadjam,
mert e beszéd nem helyes és nem esik jól.
Hogy lehet ily gonoszul cselekednem?
Amit ő szenved, vele szenvedem el,
gyűlölöm azt, aki hűtelen,
nincs semmi, amit
jobban vetek én meg e bűnnél.

HERMÉSZ
Emlékezzetek arra, amit
mondtam, a romlás majd ha utolér,
vádat ne a sors ellen emeljetek,
Zeuszt ne okoljátok, hogy előre nem
látott bajba sodort, magatok
vontátok a vészt magatokra.
Tudva, nem is váratlanul
estek a romlás végtelenül mély
hálójába balgatagul.

PROMÉTHEUSZ
Többé már nem szó, de valóság:
megremeg a föld,
dörög az ég, és felel a tengeri
visszhang, a cikázó villámok
tüze gyúl ki, homoktölcsér kavarog,
mind egyszerre támad fel a szél,
s ellenirányból egymás ellen
hevesen fújják hadakozva dühük,
összemosódik a tenger az éggel.
Immár bizonyos, hogy engemet ér
s Zeusztól jön e vész félelmetesen.
Szentséges anyám, s magas ég, mindent
közös fénnyel ki bevonsz, látod,
hogyan ért méltatlanul ily sors.

Prométheusz, a villámtól sújtva, a sziklával együtt a mélységbe zuhan

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Apuleius

Az aranyszamár

 

Fordította: Révay József

 

ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
NEGYEDIK KÖNYV
ÖTÖDIK KÖNYV
HATODIK KÖNYV
HETEDIK KÖNYV
NYOLCADIK KÖNYV
KILENCEDIK KÖNYV
TIZEDIK KÖNYV
TIZENEGYEDIK KÖNYV

 

 

---

ELSŐ KÖNYV

Nos én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kíváncsi füled csintalan csacsogásommal elhódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld: miként fordul másra az emberek sorsa, amint átváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják.

Hozzáfogok.

Hogy ki s miféle szerzet vagyok?

Dióhéjban elmondom ím.

Az attikai Hymettos, az ephyrai Isthmos, a spártai Taenaros - halhatatlan könyvekben elhíresült, örökre boldog rögök - nemzetségem ős bölcseje: Attika nyelvét ott tanultam meg, ifjonti, lendületes munka árán. Majd midőn Latium fővárosában tanyát vertem, nekifeküdtem a római művelődés ősi nyelvének, s holott tanárom se volt, megtanultam.

Nos első szavam íme: bocsánat, ha ügyetlen beszélője én e különös és szónoklatos nyelvnek, valamiben sértem ízlésedet. De talán éppen ez az idegen-szóval-élés felel meg az irodalmi műlovarkodás e műfajának, amelyre adtam fejem.

Afféle görög regényt kezdek el.

Figyelj, olvasóm: gyönyörködni fogsz.

Thessaliába (ott is nagy a becsületem, hiszen anyai családfám gyökerei ama híres-neves Plutarchosig és unokaöccséig, Sextus filozófusig visszanyúlnak), mondom Thessaliába igyekeztem ügyes-bajos dolgaimban. Minekutána hófehér thessaliai paripám hátán hegyek meredekjein, völgyek süppedős útjain, pázsitok harmatán, mezők göröngyein keresztültörtem magam, s mivel már kifulladt lovam s magam is frissre akartam járni egy kicsit az ülésben meggémberedett testemet: leugrom lovamról, gondosan ledörzsölöm homlokát, megsimogatom a füleit, leveszem a zabláját s lassan, lépésben előtte ballagok, hogy könnyítsen, a szokott természetes módon, beleinek kínos renyheségén. Miközben lépdelve legelész s mentében jobbra-balra fordulva a füvet tépdesi, én csatlakozom két másik utashoz, akik történetesen épp előttem bandukoltak. És amíg fülelek: ugyan mi szó járja köztük vajon, az egyik hahotára fakad:

- Ugyan hagyd abba már ezt a túlságosan együgyű és túlságosan rémítő hazudozást!

Alighogy ezt hallom, már amilyen pletykára éhes vagyok, belekottyanok:

- Dehogy, dehogy! Hadd hallgassam végig inkább én is azt a történetet, nem mintha kíváncsi természetű volnék, de én mindent szeretek tudni, vagy legalábbis temérdek sokat. Aztán egy-egy elbeszélés derűs kellemessége közben könnyebb is lesz felkapaszkodni e zord-rideg hegytetőre.

- Hallod-e - fordult hozzám az első, ki megszólalt - olyan egetverő hazugság biz ez, mintha valaki azt mondaná, hogy holmi varázsigék ráolvasására a rohanó folyók visszafordulnak, a tenger megbénul és megmered, a Nap megáll, a Hold lecsurran, leszakadnak a csillagok, a nappal megszűnik s örökös lesz az éjszaka.

Most aztán felcsillanó reménnyel szóra bátorodtam:

- Hékás, ne kertelj, ne csűrj-csavarj! Ha egyszer elkezdted, csak meséld végig szépen azt a történetet.

Aztán az előbbihez fordulok:

- Te a magad paraszti eszével s megrögzött konokságával tagadsz fölényesen mindent, pedig ki tudja, tán színigaz minden! Bizisten a legmegátalkodottabb tökfejűnél is ostobább vagy, ha mindazt hazugságnak bélyegzed, amiről még sohasem hallottál, ami új a szemednek, vagy ami oly megfoghatatlannak tűnik, hogy semmiképp sem fér a kobakodba. Ha azonban az ilyesmit megvizsgálod tövéről-hegyére, fölismered nyomban, hogy nemcsak világosan érthető, hanem gyerekjáték akár végre is hajtani. Például én: tegnap este, hogy versenyt zabáltam az asztaltársaimmal és a kelleténél nagyobb sajtos árpakása-gombócot akartam mindenáron legyűrni, torkomon akadt a ragadós-pépes étel, megszakadt a lélegzetem, és hogy meg nem fulladtam rajta, csak paraszthajszál híja volt. Viszont Athénben a Képcsarnok előtt láttam minapában a tulajdon szememmel, amint valami csepürágó egy hegyével lefelé fordított, borotvaéles lovassági kardot lenyelt, s aztán - hogy egy kis borravalóval is ösztökélték - egy vadászgerelyt, a gyilkos hegyével a gyomrába tolt! Hát egyszerre csak a vashegy tövéből - ahonnan a belédöfött lándzsanyél a tarkó fölé fölmeredt - fürge s elbájoló kisfiú röppen ám fölfelé s kígyózó hajlongások közben könnyed és légies táncra lendül, úgyhogy ahányan ott voltunk, mind a szánkat tátottuk ámultunkban: mintha csak az orvosisten nagyjából legallyazott bütykös botjára sima gyűrűzéssel ama dicső kígyó kúszna fel. Hanem hát hallod-e te, ha már egyszer elkezdted, mondd el csak végig ezt a történetet! Én majd egymagam ehelyett is elhiszem néked, és ahogy az első fogadót érjük utunkban, meghívlak ebédre vendégemül. Itt a kezem: jutalmadul ezt kapod.

Végre megszólalt:

- Amit ígérsz, elfogadom, köszönettel és szívesen; az elbeszélést pedig, amelyet elkezdtem, elejétől fogva elmondom újra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Azonban elsőben is esküszöm a mindentlátó Nap-istenre, hogy tulajdon magammal történt meg és színigaz, amit elmesélek; s ha Thessaliába, annak is a legközelebbi városába érkeztek, nyomban bizonyságot szerezhettek felőle, hogy ennek az ismerős történetnek szájnál szájra jár ott a híre.

De hogy előbb megtudjátok: ki fia-borja volnék, megmondom én: aeginai. Azt is elárulom, mi a kenyéradó mesterségem: mézzel, sajttal s egyéb efféle vendéglői áruval cikázom keresztül-kasul Thessaliát, Aetoliát, Boeotiát.

Hát mikor egyszer neszét vettem, hogy Hypatában, Thessalia legfényesebb városában hihetetlenül potom pénzért pompás zamatú fiatal sajtot árulnak, lóhalálában odasiettem, hogy az egész készletet megvegyem. Csakhogy ballábbal indultam útnak, s mert így esik rendszerint, a jó vásár reménye ezúttal is füstbement: egy Lupus nevű nagykereskedő ugyanis egy nappal előbb megvásárolta mind. Mit volt mit tennem? A haszontalan lótás-futás elcsigázott, tehát alighogy estére hajlott a nap, a fürdőbe mentem: hát uramfia, ott látom ám Socratest, régi pajtásomat. A földön kuporgott félmeztelenül, ócska, rongyos köpenyben, holtravált arccal, szánalmasan soványra torzultan, mint az utcasarkokon kéregető, balsorstól megtépázott, szegény koldusok.

Hiába volt régi ismerősöm és jóbarátom, ebben az állapotában mégis csak ímmel-ámmal léptem közel hozzá.

- Ejnye-ejnye Socratesem - szólítottam meg - mi ez? Miért vagy ily meggyötört? Miféle gazság juttatott ennyire? Meg is gyászoltak, el is sirattak már otthonodban bizony, és a császári fő-bíró gyermekeid mellé gyámokat rendelt; feleséged elvégezte a halotti szertartásokat, s azóta örökös gyászban, s fájdalomban is hervadoz, a szüntelen zokogásban már-már szemét is kisírta, s most a szülei egyre sürgetik, hogy gyászos özvegységét második menyegző örömeivel derítse már vígalomra! S íme most elém kerülsz, mindnyájunk végtelen szégyenére, mint egy kisértet, árnya tennen-magadnak!

- Aristomenes - fordult hozzám - bizony, hogy sem a szerencse síkos útvesztőit, sem ingatag állhatatlanságát, sem forgandó változásait te nem ismered.

Szólt és foszladozó rongyaiba temette szégyentől hirtelen kigyulladó arcát, miközben köldökétől a szemérméig meztelenre tárta testét. Én ezt a szánalmas nyomorúságot nem bírtam tovább nézni, megragadtam kezét s mindenáron szerettem volna talpraállítani. De ő azonmód, ki sem takarván fejét, ellenállt:

- Eressz el, eressz el, hadd gyönyörködjék a sors még tovább diadalmi emlékművében, amelyet - nézz meg - bennem állított ő maga!

Nagy nehezen rávettem, hogy velem jöjjön, egyúttal pedig levetve felső ruhámat, ráadtam sebtiben, s úgy ahogy befödtem vele. Erre tüstént megfürdetem, a dögönyözést, kenést egyedül magam végezem, a rettenetes piszokréteget nagy üggyel-bajjal lesúrolom, derekasan rendbehozom, és - bármilyen fáradt voltam - halálosan kimerült pajtásomat eltámogatom szállásomra nagy kínosan, ággyal üdítem, étellel erősítem, itallal nyugtatom, mesékkel elzsongítom. És lassan-lassan belopódzik a jókedv, megoldódik nyelvünk, röpködnek a finom s ingerkedő tréfák, vérszemet kap a csipkelődés, amikor egyszerre csak keserves sóhajtozás szakad föl melle mélyéből, dühödt ököllel döngeti homlokát s így kezdi rá:

- Ó jaj, szegény fejem! Messze földön híres gladiátori játék gyönyörűségei után vetettem magam s ezenközben szakadt rám ily irtózatos balszerencse. Macedóniába mentem üzleti ügyben, te is jól tudod. Tíz hónapig tartózkodtam ott, s mikor már jól megszedtem magam, útnak indultam haza. Már-már beértem Larissába - mert átutazóban ott akartam végignézni a játékokat - amikor egyszerre csak szakadékos, úttalan völgykatlanban marcona rablók utamat állták, s mindenem elrabolták. De magam ép bőrrel menekültem, s halálosan elcsigázva bevetődtem egy Meroe nevű, már nem épp fiatal, ám veszettül csinos csapláros-asszonyhoz, s töviről-hegyére mindjárt el is mondom neki hosszas csavargásomat és rémületes utamat és siralmas megraboltatásomat; az asszony szokatlanul kedvesen bánik velem, pompás, sőt potyás vacsorával torkig lakat, utoljára pedig, mikor lángragyúl szenvedélye, ágyába von. Jaj, én szerencsétlen! attól a pillanattól kezdve, hogy véle háltam, ez az egyetlen ölelkezés örökös és végzetes szolgaságra kárhoztatott, úgyannyira, hogy még ama néhány rongyom is nékiadtam, amit rajtam hagytak a jószívű rablók, takargatni mezítelenségemet; épp így még csekély bérem is, amit - míg erőmből futotta - zsákhordással kerestem, míg végre is a jóasszony s a balszerencse azzá a ronccsá csúfított, amilyennek épp imént te is láttál.

- Polluxra mondom - riadtam rá - megérdemelnéd, hogy a leggyalázatosabb sors zúduljon reád (ha ugyan képzelhető is gyalázatosabb annál, amelyben még az előbb is sínylődtél), mert az érzéki gyönyörűséget s azt a ringyók ringyóját gyermekeidnél s házi tűzhelyednél többre tartottad!

- Csitt, csitt - vágott a szavamba rettenő rémülettel, mutatóujját ajkára tapasztva, aztán körülkémlelt: szólhat-e biztonságosan, s odasúgta: - ne bántsd ezt az isteni asszonyt, mert hányiveti beszédednek könnyen nagy árát adhatod!

- Ugyan úgy-e - csipkelődtem - hát miféle némber ez a hatalmas kocsmakirálynő?

- Boszorkány - rebegte - bűbájos; hatalma van lehozni az eget, levegőbe emelni a földet, kővé dermeszteni a forrásokat, porrá omlasztani a hegyeket, életre hívni a holtakat, alvilágra vetni az isteneket, kioltani a csillagokat s fényességbe borítani az örök-sötét Tartarust!

- Kérlek szépen - szakítottam félbe - told csak félre a tragikus díszletet, csavard össze a színpadi függönyt és beszélj érthető nyelven.

- Elmondjam-e - kérdezte - egyik vagy másik, vagy egész sereg bűbájoskodását? Mert hogy veszettül belebolonduljanak nemcsak az odavalósiak, hanem még az indusok, vagy a kétféle aethiopsok, vagy akár maguk az ellenlábasok, az az ő bűbájosságának csak amolyan csip-csup tréfadolog, gyerekjáték. Inkább hallgasd meg, mi mindenre vetemedett ország-világ előtt.

- Egyik szeretőjét, csak azért, mert más nővel fajtalankodott, egyetlen szavával hóddá változtatta, mert ez a vadállat úgy fél a fogságtól, hogy ha üldözik, leharapja nemzőszerveit s így menekül. Ezzel az volt a célja, hogy így járjon a szeretője is, mert más nővel kezdett viszonyt. A szomszéd kocsmárost kenyéririgységből békává éktelenítette és az öreg most ott úszkál egyik boroshordóban s régi vendégeit a seprőben evickélve, udvarias brekegéssel, rekedten szólogatja. Egy ügyvédet, aki pert akasztott nyakába, birkává változtatott s most ez a birka ügyvédkedik. Ugyancsak egyik szeretőjének a feleségét, aki nagy-nyelvesen lepiszkolta, örökös terhességre kárhoztatta, úgy, hogy elzárta méhét s visszatartotta magzatát, pedig már érett volt méhének gyümölcse. Nyolc éve viseli már terhét az a szerencsétlen asszonyka (a közönség számon tartja!) s dagad, egyre dagad, mintha csak elefántot akarna a világra hozni.

- Hogy egyre-másra ilyenekben mesterkedett s egyik embert a másik után tönkrejuttatta, a lakosságban általános felháborodás tört ki. Elhatározták, hogy másnap kegyetlenül agyonkövezik. Azonban ráolvasásainak erejével meghiúsította ezt a szándékot s valamint ama bizonyos Medea egyetlen rövid nap alatt, amelyet Kreontól haladékul kapott, egész házát, leányát s magát az öreget is, koszorújából kicsapó lángokkal halálra égette - úgy ez is: halottas varázsigéket mormolt egy gödörbe, amint nekem ő maga mondta el részegen, mindenkit a lakásához szegzett a szellemek titokzatos hatalmával, úgyhogy két álló napig sem feltörni a zárakat, sem kiszakítani az ajtószárnyakat, sem akár kiásni a házfalakat senki sem bírta. Végre is egymást addig-addig tüzelték, hogy felkiáltottak s nagy esküt tettek egyhangúlag: nem nyúlnak hozzá csak egy ujjal is, s ha ez ellen bárki is vétene, istenigazában őt megsegítik. Erre aztán megengesztelődött s felszabadította a várost a varázs alól. De az ellene szőtt összeesküvés szervezőjét egy viharos éjszakán egész házával, azonmód, ahogy zárva volt, falastul és földestül és alapkövestül, szőröstül-bőröstül elvitte száz mérföldnyire másféle városba, mely ott feküdt fenn a zord hegytetőn, s épp ezért szűkösen volt vize. És mivelhogy az ottlakók házrengetegében az újdon érkezett háznak helyet szorítani már sehogysem tudott, a városkapu előtt ledobta és távozott.

- Socratesem - feleltem - elbeszélésed csodás és egyben hajmeresztő. Annyi bizonyos, hogy nem holmi kis tövist, hanem valóságos lándzsát döftél belém, vagyis nem valami halvány aggodalommal szúrtál szíven, hanem bizony rettegéssel: hogy hátha ez a boszorkány valamiféle szellem segítségével éppen így kihallgatja még a mi beszélgetésünket is. Hajtsuk hát fejünket minél előbb nyugalomra s ha fáradt testünket az álom majd felüdítette, mielőtt még a hajnal dereng, szökjünk el innen, amilyen messzire csak tudunk.

Jótanácsomnak nem értem még a végére sem, mikor az én jó Socratesemen már is erőt vett a szokatlanul bőséges borivás és a végtelen kimerültség: elszunnyadt és hangosan hortyogott. Én meg becsuktam az ajtót, jól betoltam a reteszt, ágyamat az ajtó sarkához húztam és szorosan odanyomtam, aztán belefeküdtem. Eleinte a félelemtől jó darabig nem tudtam elaludni, végre úgy éjfél tájban elszenderedtem. Alighogy elpihentem, egyszerre csak hatalmas dördüléssel (könnyű volt kitalálni, hogy alighanem betörők műve ez) kivágódik az ajtó, vagyis inkább tövestül kiszakad és kitörik a sarkaiból s a földre zuhan. Az ágyam, amely különben is rövidke volt, korhadt s egyik lábára csonka, ettől a rettenetes erejű rohamtól felborult, engem kiröpített magából, lelökött a földre, felborulva rám zuhant, leborított és eltakart.

És ekkor én kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy bizonyos érzelmek néha éppen a lényegükkel ellenkező hatásban nyilvánulnak. Mert amint örömünkben igen gyakran könnyekre fakadunk, úgy én is ebben a rettentő szorongásomban kénytelen-kelletlen elnevettem magamat, hogy íme: Aristomenes voltam és teknősbéka lett belőlem. Miközben hát a piszokban fetrengtem, sanda szemmel kikukucskáltam ágyam ravasz bástyája mögül, hogy hát mi történik itt. Két meglett korú asszonyt láttam: az egyiknek égő lámpa, a másiknak szivacs és kivont kard volt a kezében. Így fölszerelve odaálltak a mély álomba merült Socrates mellé.

- Panthia testvér - kezdte az, amelyiknél kard volt - ez a drága Endymion, ez az én szeretőm, aki éjjel-nappal tiporta liliomos leányságomat, ez az, aki most már fittyet hány szerelmemnek, s nemcsak hogy becstelen híremet költi, de még szökésen is töri a fejét. Én meg a ravasz Ulixestől elhagyott Calypso módjára sajnos örökre sirathatom elhagyattatásomat.

Aztán kinyújtotta karját, megmutatott engem is Panthiájának és így folytatta:

- Ez a mákvirág meg Aristomenes, a tanácsadója, aki a szökést is kieszelte. Most itt fekszik a földön elterülve, meglapulva az ágy alatt, szinte a halál torkában és mindent kikémlel abban a hiszemben, hogy ellenem szórt piszkolódásaiért hajaszála se fog meggörbülni. De lesz gondom rá később, vagyis inkább hamarosan, vagy még inkább most rögtön, hogy előbbi szájaskodását is, mostani kíváncsiskodását is megkeserülje!

Szegény fejem! Ahogy ezt hallottam, kivert a hideg verejték s belülről olyan reszketés rázott, hogy remegésemtől az ágy is nyugtalanul vonaglott-táncolt a hátamon. És megszólalt a kitűnő Panthia:

- Nem volna legjobb, Meroe testvér, ha ezt itt előbb bacchans-nők módjára szétmarcangolnók, vagy legalábbis összekötöznek kezét-lábát s levágnók a férfiasságát?

Erre Meroe (valóban, most eszméltem rá, hogy ő az, akinek nevét Socrates említette történetében) így válaszolt:

- Ellenkezőleg, legalább ő maradjon életben, hogy majd ennek a szegény nyomorultnak a holttestét valami kis sírdomb alá elföldelje.

Ezzel Socrates fejét jobbfelé fordította s baloldalt markolatig döfte a kardot a torkába, aztán odatartott egy kis tömlőt s gondosan felfogta kibuggyanó vérét, úgy hogy egyetlen csepp sem piroslott fel sehol. Mindezt a tulajdon szememmel láttam. Ezenfelül pedig (gondolom azért, hogy hajszálnyira pontosan végezze az áldozási szertartást) a derék Meroe a sebnyíláson át mélyen belenyúlt szerencsétlen pajtásom mellkasába, kitapogatta és kihúzta a szívét, miközben ez a kardvágással keresztülmetszett torkából a seben át valami hangot, helyesebben afféle tagolatlan hörgést ökrendezett föl és kiadta lelkét. A sebnek tátongó nyílását Panthia betömte a szivaccsal s így olvasott rá:

- Hallsza, szivacs, tengerben születtél, folyóvízen át ne menj!

Ennekutána kifelé indultak, de előbb félretolták az ágyat, szétvetett lábakkal arcom fölé telepedtek s rám ürítették hólyagjukat, úgy hogy undorító vizelletükkel lucskosra áztattak.

Alig hogy túljutottak a küszöbön, az ajtó visszalendült eredeti állapotába épségben: a sarkvasak belefúródnak lyukaikba; az ajtószárny az ajtófélfákra simul, a reteszek visszafutnak záraikba. Én pedig, amint holtraváltan, meztelenül, dideregve, vizellettel végigfreccsentve, még mindig ott feküdtem a földön, mintha csak épp az imént bújtam volna ki anyám méhéből (vagy még inkább féllábbal a sírban, vagy mintha túléltem volna halálomat, vagy mint egy utószülött, vagy legalábbis mintha kereszthalálra lettem volna kárhoztatva), ekként évődtem magamban:

- Mi lesz velem, ha reggelre kiderül ez a gyilkosság? Ha megmondom az igazat, ki hiszi el, hogy vallomásom akár csak valószínű is? "Legalább segítségért kiabálhattál volna, ha már ilyen markos legény létedre nem tudtál elbánni holmi némberekkel! Szemed láttára meggyilkolnak egy embert és te hallgatsz? Mért nem estél áldozatul ugyanannak a gyilkos támadásnak te is? Mért kegyelmezett a kegyetlen gyilkos bűntette tanújának, hiszen följelentheted! Nos hát éppen azért, mert megmenekültél a haláltól, halál fia vagy!"

Már nappalba hajlott az éjszaka és én még egyre csak ezt hánytam-vetettem magamban. Végre is legokosabbnak gondoltam, ha még napkelte előtt titokban kisurranok, s ha remegő inakkal is, de nekivágok az útnak. Fogom hát kis batyumat, beillesztem a kulcsot, félrehúzom a reteszt; csakhogy most számtalanszor kellett beledugdosnom a kulcsot, míg végre nagy nehezen kinyílt ez a derék, becsületes ajtó, amely pedig az éjjel csak úgy magától kitárult!

- Hé, hát te hol vagy? - kiáltottam el magam. - Nyisd ki csak a fogadó kapuját, még napkelte előtt szeretnék útrakelni!

A kapus ott feküdt a fogadó ajtaja mögött a földön s félig még álmában rám mordult:

- Hallod-e, nem tudod, hogy rablók garázdálkodnak az utakon, hogy épp ilyenkor, éjnek-éjszakáján indulsz útnak? Mert még ha nyomja is valami gazemberség a lelkedet, s emiatt halálra is szántad magad, én bizony nem vagyok tökkelütött, hogy miattad kockára vessem az életemet!

- Hiszen mindjárt kivilágosodik - ellenkeztem - és különben is mit vehetnének el a rablók ilyen földhözragadt szegény utastól? Hát nem tudod, ostoba, hogy meztelen embert még tíz díjbirkózó sem tud levetkőztetni?

Ernyedt-álmosan fordult a fickó a másik oldalára s odadörmögte:

- Mit tudom én, nem ölted-e meg a pajtásodat, akivel az este betértél s nem akarsz-e most biztonság okáért kereket oldani?

Ebben a pillanatban - jól emlékszem - mintha a föld nyílt volna meg alattam; szinte láttam a feneketlen Tartarust s benne a Cerberus-kutyát, mintha szőröstül-bőröstül be akart volna kapni. És ekkor eszembe villant, hogy a kitűnő Meroe bizonyára nem jószívűségből kegyelmezett meg szegény fejemnek, hanem gonoszságból hagyta meg életemet, hogy akasztófára juttasson. Visszakullogtam hát a szobába és az öngyilkosságnak valami hirtelen módján törtem a fejemet. De a Sors semmi más halálos fegyvert nem adott kezem ügyébe, csak épp az ágyat; megszólítottam hát:

- Hajh, hajh, ágyacskám, szívem drága kincse, aki annyi keservet végigszenvedtél velem, részese s tanúja az éjjeli eseményeknek, te egyetlen, akire meghurcoltatásomban ártatlanságom bizonyságául hivatkozhatom, ím a halálba sietek, a megváltó fegyvert te add most kezembe!

Szóltam és nekiestem a kötélnek, amellyel át volt kötve; lefejtettem róla s a kötél egyik végét feldobtam és ráerősítettem arra a gerendára, amely az ablak szemöldökfájából az egyik oldalon kinyúlt, másik végét pedig jó erősen hurokra csomóztam. Aztán, végzetem felé magasztosodva, felléptem az ágyra, fejjel belebújtam a hurokba s nyakamra erősítettem. De miközben egyik lábammal elrúgtam a támasztékot, amelyen álltam, hogy a súlyomtól megfeszülő kötél gégémre szoruljon s lélegzetemet megszakassza, a különben is öreg és foszladozó kötél elszakadt, én lepottyantam a magasból, rázuhantam a mellettem fekvő Socratesre s vele együtt a földre hemperedtem. És íme, ebben a pillanatban berohant a kapus, éktelen ordítozással:

- Hé, hol vagy te, aki éjnek éjszakáján olyan szörnyen siettél, most meg hortyogsz, fülig takaródzva?

Erre, már nem tudom, vajon az eséstől-e vagy a fickó éktelen ordítozásától, felébredt Socrates és feltápászkodott:

- Nem hiába átkozza minden vendég ezeket a fogadósokat! - dörmögte. - Ez a szemtelen fickó is, hogy ilyen idétlenül berontott (nyilván el akart emelni valamit), vad bömbölésével felriasztott legmélyebb álmomból, pedig nagyon bágyadt vagyok.

A váratlan öröm hatása alatt derülten s fürgén toppantam elébe:

- Íme, kapunk hűséges őre, itt az én útitársam és atyámfia, akit én meggyilkoltam, mint ahogy az éjjel részeg fejjel gazul rámfogtad.

Szóltam, megöleltem Socratest és összevissza csókoltam.

De szegénynek megütötte orrát a bűzös vizellet szaga, amellyel engem az a két boszorkány bemocskolt és riadtan eltolt magától:

- Menj innen, hisz olyan büdös vagy, mint a legmocskosabb szennygödör!

Egyúttal azonban barátságosan érdeklődni kezdett emez illat oka-foka felől. Kétségbeesésemben hirtelen valami hülye tréfát rögtönöztem, más tárgyra tereltem figyelmét, karonfogtam és szóltam:

- Menjünk csak, élvezzük a hajnali utazás kellemességeit!

Fogtam kis batyumat, megfizettem a fogadósnak a szállás árát és nekivágtunk az útnak.

Alig haladtunk valamit, máris felvillant a napsugár s fényességbe borított mindent. Én kíváncsian pislogattam pajtásom nyakának arra a pontjára, ahol a kardot behatolni láttam és így füstölögtem magamban:

- Ostoba vagy, holtrészegre ittad magad és vadakat összeálmodtál, íme, Socrates, ép, egészséges, kutya-baja. Hol a sebhely, hol a szivacs? Végül hol az az egészen friss, mélységesen mély sebe?

Aztán hozzáfordultam:

- Nem hiába bizonygatják a legkitűnőbb orvosok, hogy aki puffadtra zabálja és leissza magát, borzalmas és szörnyű dolgokat álmodik. Nekem is, hogy az este sűrűbben nézegettem a pohár fenekére, keserves éjszakám volt; olyan rémes és kegyetlen álmokat sorakoztatott elém, hogy még most is azt hiszem: embervérrel vagyok befröcskölve és beszennyezve.

Fölnevetett erre Socrates s így felelt:

- De bizony, te nem vérrel, hanem vizellettel vagy befröcskölve! Mindazonáltal én is úgy éreztem álmomban, mintha meggyilkoltak volna: belenyilallt itt a nyakamba a fájdalom s úgy rémlett, mintha a szívemet is kitépnék. Még most is elakad a lélegzetem, reszketnek a térdeim, tántorgók a lépéseim és szeretnék valamit enni, hogy lelket öntsek magamba.

- Itt van - szóltam - készen vár a reggelid.

És máris leakasztottam vállamról tarisznyámat s nagysietve sajtot és kenyeret adtam neki.

- Üljünk oda a platánfa alá - mondtam.

Így is történt. Magam is ettem valamicskét az ételből s amint rápillantottam a mohón falatozó Socratesre, észrevettem, hogy még jobban megsoványodott és sárgán-sápadtan bágyadoz. Úgy eltorzította a halotti sápadtság, hogy nekem ijedtemben (még mindig előttem rémlettek az éjszakai fúriák) az első kis falat kenyér, amelyet leharaptam, torkomon akadt: sem lecsúszni, sem visszajönni nem tudott. Fokozta rettegésemet, hogy sűrűn jártak arra emberek, mert ugyan ki hitte volna el, hogy két ember közül az egyiknek halálában a másik ártatlan? Socratest pedig, hogy elegendőképpen befalatozott, rettentő szomjúság kezdte gyötörni, hiszen a kitűnő sajtból jó darabot behabzsolt, mégpedig mohón. Nem nagyon messze a platán tövétől kristálytiszta, ezüstszínű folyó folydogált, lomhán-szelíden, mint valami csendes tó.

- Itt van - szóltam - a folyó kristályos vizével csillapítsd szomjadat.

Pajtásom fölkelt és kisvártatva egy lapos partszegélyen leguggolt, térdre ereszkedett s mohó vággyal a víz fölé hajolt. De még jóformán alig érintette ajka szélével a víztükör cseppjeit, amikor tátongó nyílású seb fakadt nyakán, hirtelen kibuggyant belőle az a bizonyos szivacs és nyomában alig néhány cseppnyi vér szivárgott. Végtére is élettelen teste menthetetlenül a folyóba zuhan, ha az egyik lábát el nem kapom és ki nem húzom a dombosabb partra, ahol (már amennyire a körülmények megengedték) elsirattam szegény jó pajtásomat s a homokos földben, a folyó tőszomszédságában örök nyugalomra földeltem.

Magam remegve és életemért reszketve menekültem, úttalan pusztákon keresztül-kasul, és mintha csak emberölésben érezném magam bűnösnek, odahagytam hazámat és családomat, önkéntes számkivetésre kárhoztattam magam, új házasságot kötöttem, s most Aetoliában éldegélek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Aristomenes elhallgatott.

- Mesék meséje, hazugságok hazugsága - vágta, oda a társa, aki mindjárt eleinte is megátalkodott tamáskodással tiltakozott az elbeszélése ellen. Most aztán hozzám fordult:

- Nos, és te; aki öltözeted s külsőd után ítélve nyilván úriember vagy, te ezt a mesét elhiszed?

- Hát én - válaszoltam - azt hiszem, hogy semmi sem lehetetlen, hanem minden aszerint történik az emberekkel, amint a sors könyvében meg van írva. Hiszen velem is, veled is, minden emberrel annyi csodálatos és szinte lehetetlen dolog esik meg, hogy aki nem élte át, el sem hiszi, ha elmondják neki. De én, szavamra, elhiszem ennek itt, sőt szívből hálás vagyok neki, hogy lebilincselő meséjével élvezetesen elszórakoztatott, s fáradtság és unalom nélkül vergődtem végig a hosszú, rögös úton. Azt hiszem, hogy a lovacskám is hálás ezért a szívességért, hisz nem fárasztottam ki, mert nem a hátán, hanem hogy úgy mondjam: a füleimen lovagoltam ide a város kapujáig.

Ezzel vége is szakadt beszélgetésünknek, el is váltunk egymástól, mert két útitársam letért balra, a szomszéd falu irányában. Én pedig ahogy az első útmenti kocsma szemembe ötlött, odamentem, s azon melegében megkérdeztem a vén-banya kocsmárosasszonyt:

- Ugyan, Hypata ez a város?

Igent biccentett.

- Ismersz-e vajon egy Milo nevű előkelő urat?

- Milo csakugyan a város első embere - kacagott -, mert hiszen a várterületen kívül, a város legszélén van a háza.

- Tréfán kívül - türelmetlenkedtem - mondd meg, kérlek szépen, drága nénikém, ki s miféle és melyik házban lakik?

- Látod ott szélrül azokat a városra néző ablakokat - kérdezte - s a ház másik oldalán a szomszéd kisutcára nyíló kaput? Hát ott lakik ez a Milo. Rengeteg a pénze, szörnyen gazdag, de megrögzött zsugori, hírhedt a piszkos fukarságáról. Arany- és ezüst-zálogok fejében egyre-másra kölcsönöz pénzt busás uzsorakamatra, de szegényes házából ki sem mozdul, csak a zsugorgatásnak él, ámbár sajnálatraméltó sorsában felesége is osztozik vele. De nem tart többet egy szál cselédlánynál s mindig talpig rongyosan jár, mint a koldus.

Erre aztán én nevettem el magamat:

- Nahát igazán szeretetreméltóan és bölcsen gondoskodott rólam Demeas barátom, hogy elutazásomkor ilyen emberhez adott ajánlólevelet, akinek a házában nem kell tartanom sem füsttől, sem konyhabűz gőzétől.

Ennekutána rövidke gyaloglás árán odaértem a bejárathoz s nagy zenebonával elkezdtem dörömbözni a szigorúan elreteszelt ajtón. Végrevalahára előkecmergett egy fiatal lány s rámripakodott:

- Hallod-e te, mit vered olyan vadul azt az ajtót? Miféle zálogra akarsz kölcsönt venni? Hát te még nem tudod, hogy aranyon-ezüstön kívül mást nem fogadunk el zálogul?

- Rossz malomban őrölsz - vágtam a szavába -, mondd meg inkább, hogy itthon van-e a gazdád?

- Már hogyne volna - mondta -, de hát mit akarsz tőle?

- Levelet hoztam neki a korinthosi Demeastól.

- Majd bejelentelek - mondta -, várj meg itt.

És máris újra bereteszelte az ajtót és eltűnt odabent. De hamarosan visszajött és kitárta az ajtót:

- Szívesen lát - tessékelt befelé.

Beléptem. A házigazda ott hevert az ütött-kopott pamlagon: éppen ebédnél találtam. Lába felől ott ült a felesége: előttük üres tál. Odamutatott rá és megszólalt:

- Íme! Isten hozott minálunk!

- Minden jót - köszöntem én is s máris a kezébe nyomtam Demeas levelét.

- Drága jó Demeasom - lelkendezett, miután átfutotta a levelet - milyen nagyszerű vendéggel kedveskedett nekem!

Egyúttal odaszólt a feleségének, hogy keljen fel, nekem pedig, hogy üljek a helyébe. De hogy szerénykedtem-tétováztam, elkapta a ruhám csücskét s lehúzott:

- Ide ülj - rendelkezett. - Úgy félünk a rablóktól, hogy nem tarthatunk elegendő ülő alkalmatosságot, s annyi bútort, amennyi kellene.

Leültem. Erre megint ő kapott szóra:

- Én bizony már megjelenésed előkelőségéből és szinte leányos szerénységedből csalhatatlanul kitaláltam volna, hogy nemes vérből származol. Nos, íme, Demeas barátom is ezt írja levelében. Hát kérlek, ne vesd meg az én szegényes odúmat: itt ni, ebben a szomszéd szobában finom szállásod lesz. Érezd magad jól minálunk! Leereszkedéseddel palotává teszed házamat s magadnak is nagy becsületedre válik, ha beéred szerény hajlékommal s követed atyád ama híres névrokonának, Theseusnak nemes példáját, aki nem vetette meg Hecate anyónak vendégszerető kunyhaját.

Majd előszólította a cselédleányt:

- Fotis - adta ki a parancsot -, fogd vendégünk poggyászát, és tedd be vigyázva amabba a szobába, aztán egy-kettő, hozz a kamrából kenőolajat, dörzsölőkendőt s miegymást, ami kell a fürdőhöz s vezesd el vendégünket a legközelebbi fürdőbe, hiszen bizonyosan összetörte a hosszú és fárasztó utazás.

Ennek hallatára számot vetettem magamban Milo zsugori természetével s hogy még jobban behízelegjem magam nála, szabadkozni kezdtem:

- Nem, nem kérek semmit, minden effélét mindig magammal hordok az útipoggyászomban. Meg aztán a fürdőbe is valahogy majd csak eligazítanak. Inkább fogd ezt a pénzt, Fotis és vásárolj rajta a lovamnak szénát meg árpát. Ez most éppenséggel a legfőbb gondom, hiszen olyan kitartóan cipelt az utamon.

Minekutána ezt elintéztem s a holmimat a szobámban elraktam, elindultam egyedül a fürdőbe. De előbb valami harapnivalóról akartam gondoskodni, hát elmentem az élelmiszer-piacra, ahol fölséges halak hevertek sorbarakva. Megkérdeztem: hogy adja? Száz sesterciusra tartotta, de én drágállottam és sikerült is húsz denariusért megvennem. Éppen ahogy kifordulok a piacról, szembetalálkozom régi athéni tanulótársammal, Pythiasszal. Jó pár esztendő elmúlt már azóta, mégis megismert a jó barát, szinte rámrohant, megölelt, örömében összevissza csókolt:

- Luciusom - lelkendezett - szavamra, jó régen volt, hogy utoljára láttalak, bizisten akkor, mikor szétszéledtünk Clytius tanár úr mellől. Hát mi járatban vagy errefelé?

- Holnap majd megtudod - feleltem. - De mi ez? Ejnye, szívemből örülök: hiszen hatósági öltözetben látlak, ezek meg itt pálcás törvényszolgák!

- Rendőrtiszt vagyok s a piaci árakat ellenőrzöm s ha valami ennivalót akarsz venni, szívesen a kezedre járok.

Szabadkoztam, hogy hiszen már egész halom halat vásároltam össze ebédre, csakhogy Pythias már meglátta kosaramat s fölrázta a halakat, hogy alaposabban szemügyre vehesse őket.

- Hát ezt a szemetet hogy vetted?

- Alig tudtam a halásztól húsz denariusért kiverekedni - feleltem.

Ennek hallatára karon ragadott s azon nyomban visszacipelt a piacra.

- No és melyiktől vásároltad ezt a hulladékot? - kérdezte.

Megmutattam neki az öreget: ott üldögélt az egyik sarokban. Erre rendőrtiszti méltóságához illőn azon nyomban nagy-gorombán ráripakodott:

- Hát most már barátainkat s egyáltalán a vendégeinket se kímélitek, hogy olyan méregdrágára szabjátok a rongy halaitok árát? Úgy megdrágítjátok az élelmiszereket, hogy Thessalia virágzó városát valóságos pusztasággá s lakatlan sziklává nyomorítjátok. De majd adok én nektek! Majd megmutatom én, hogy ameddig én parancsolok, hogy kell az ilyen bitangokat észretéríteni!

Ezzel a halakat kiöntötte kosaramból a földre s odaszólt az altisztjének, hogy gázoljon rájuk s tapossa őket cafattá a sarkaival. Pythias barátom beérte ezzel a szigorú rendszabállyal s miközben utamra bocsátott, még odaszólt:

- Luciusom, most megelégszem azzal, hogy az öreget ilyen csúfosan megszégyenítettem.

Bölcs iskolatársamnak erre az erélyes intézkedésére megrökönyödtem s szinte kővé meredtem: oda volt a pénz, oda az ebéd! Elmentem hát a fürdőbe, s minekutána megtisztálkodtam, visszamentem Milo házába, egyenesen a szobámba.

Egyszerre csak beszól Fotis, a cselédleány:

- Az úr hivat.

Csakhogy én immár tudtam, hogyan koplal ez a Milo, hát udvariasan azzal mentegetődztem, hogy úti törődöttségemből - úgy gondolom - nem az evés, hanem az alvás fog fölüdíteni. Ennek hallatára maga jött be, szelíden karon fogott s mindenáron magával akart húzni. De én csökönyösködtem, tisztelettel huzakodtam, mire ő kijelentette:

- De biz én nem tágítok innen, míg velem nem jösz.

Erre aztán meg is esküdött.

Végre is addig-addig erőszakoskodott, hogy ímmel-ámmal bár, de megadtam magam, mire ő odavonszolt ama bizonyos pamlaghoz, leültetett s elkezdett faggatni:

- Hogy s mint van Demeas barátunk? Hát a felesége? Hát a gyerekei? Hát a cselédsége?

Én rendre mindent elmeséltem. Aztán tövéről-hegyére kivallatott az utazásom célja felől. Hát erre is pontosan megfeleltem neki, de akikor meg apróra elkezd faggatni a hazám, a főemberek s végre maga a helytartó felől. Végül mikor észrevette, hogy ez a rettenetes utazás mennyire meggyötört, hogy a végeérhetetlen mesélésbe is belefáradtam, hogy nagy-álmosan megrekedek egy-egy szó közepén s hogy minden hiába: kimerültségemben már csak bizonytalanul bukdácsol előre dadogó szavam: végre megengedte, hogy aludni menjek szobámba. Nagy nehezen hát megszabadultam az utálatos vénember beszédes és koplalós vacsorájáról, ahol nem ételtől, hanem álmosságtól nehezültem el, hiszen csevegésnél egyebet nem kaptam vacsorára.

Bementem a szobámba s végre-valahára - már alig vártam! - pihenőre térhettem.

 

MÁSODIK KÖNYV

Amint szétfoszlott az éjszaka s a kelő nap nappalt derített, felébredtem s mindjárt föl is keltem ágyamból. Szomjas kíváncsiság epesztett, hogy megismerjem sorra a különös csodákat, mert arra gondoltam, hogy hiszen Thessalia kellős közepében vagyok s hogy innen erednek a bűbájosságnak a varázsigéi, amelyeket az egész világ egy szívvel-lélekkel magasztal. Az is eszembe jutott, hogy derék útitársam, Aristomenes elbeszélésének is ez a város volt a színhelye. Különben is fűtött az izgalom s a tudásvágy, így hát mindent kíváncsian megfigyeltem. Ebben a városban ha valamire ráesett a tekintetem, az bizonyosan nem volt az, aminek gondoltam: mintha csak valami varázslatos ráolvasásra minden más alakba változott volna. Mintha az utamba kerülő kövek emberekből kövültek volna, a felzendülő madarak emberekből tollasodtak volna, a várterületet ölelő fasor emberekből lombosodott volna, mintha a kutak vize is emberi testekből olvadott volna... Lépten-nyomon azt képzeltem, hogy most mindjárt megindulnak a szobrok és képek, megszólalnak a falak, jövendőt mondanak az ökrök s egyéb barmok s menten jóslat hangzik az égből s a ragyogó napkorongból...

Ebben a döbbenetben, szinte bódultan a gyötrő vágytól - ámbár képzelődésemnek sehol a leghalványabb támaszára sem bukkantam - dorbézoló naplopó módjára csavarogtam kapuról kapura. Egyszerre csak, hogy hogy nem, a piacra lyukadtam ki: hát éppen látom, amint egy asszony tengernyi cselédsége kíséretében ott megy. Meggyorsítom lépteimet, utolérem. Aranyfoglalatú ékszereiről, arannyal áttört ruháiról beszédesen lerítt, hogy úriasszony. Meggörnyedt öreg ember tipegett az oldalán. Ez, ahogy meglátott, azon nyomban elkiáltotta magát:

- Herculesre, hiszen ez Lucius!

Mindjárt összecsókolt s hamarjában valamit - én nem értettem mit - susogott az asszony fülébe, aztán folytatta:

- Hát mért nem jössz ide a nénédhez, mért nem köszönsz neki?

- Nem merek - feleltem -, mert nem ismerem ezt a hölgyet.

Azonmód szégyenpír öntötte el az arcomat, s lehajtott fejjel álltam ott.

Most az asszony rám szegezte szemét és megszólalt:

- Íme ragyogó erényű anyjának, Salviának nemes szemérme! De még testileg is minden ízében szakasztott mása: egyenletesen sugár termet, rugalmas karcsúság, halványpiros arc, természetes szőke haj, kékesszürke, de eleven és villogó tekintetű szem, mint a sasé, minden vonalában viruló arc, könnyed, s mégis káprázatos lépdelés!

- Én bizony téged, Lucius - tette hozzá - itt a karomon ringattalak. Hogyne, hisz anyádnak nemcsak vérség szerint vagyok rokona, de együtt is nevelkedtem vele. Mind a ketten Plutarchos családjából származunk, ezenfelül tejtestvérek vagyunk s együtt nőttünk föl testvéri szeretetben. Ma sincs más különbség köztünk, csak a társadalmi helyzetünk: ő tudniillik igen előkelő házasságot kötött, én pedig szerényen mentem férjhez. Én vagyok Byrrhena. Talán emlékszel rá, hogy szüleid nem egyszer emlegették a nevemet. Jöjj tehát bizalommal vendéglátó házamba s mostantól fogva otthonodnak tekintsd.

Már szavai közben eloszlott szégyenkezésem és most megszólaltam:

- Isten ments, néném, hogy Milót, vendéglátó gazdámat minden ok nélkül otthagyjam, de természetesen mindent szívesen megteszek, amit a köteles udvariasság megsértése nélkül megtehetek. Ahányszor csak ezentúl úgy adódik, hogy ideutazom, minden egyes alkalommal nálad szállok meg.

Efféle beszélgetés közben rövid séta után Byrrhena házához érkeztünk.

Pazar előcsarnok, négy sarkában egy-egy oszlop, mindegyiken szobor: a győzelem istennőjének szobrai. Kiterjesztett szárnyaikkal, rózsás lábukkal alig nehezedve a guruló gömb bizonytalan felületére, lebegtek, mintha csak el akartak volna szállni; mintha máris repültek volna. Íme: a bejárattal szemközt, a csarnok kellős közepén. Dianának parosi márványból faragott mestermívű, gyönyörű szobra áll: ahogy fürgén előrelendül, ruhája utána lobog, imádatos isteni fölség árad el rajta. Jobbról-balról egy-egy márványból faragott kutya simul oldalához: villognak a szemeik, füleik merednek, orrlyukaik kitágulnak, szájuk tajtékzik s ha valahol a közelben ugatás csattan fel, az ember szinte hajlandó azt hinni, hogy a márványkutyák torkából hangzik a csaholás. De a kitűnő szobrász abban érte el faragóművészetének netovábbját, hogy a kutyáknak csak hátsó lábaik érik a földet, mellső lábaikat merész ugrásuk közben a mellükre húzzák. Az istennő háta mögött barlanggá vájt szikla magasodik, itt élő, amott márványból faragott mohával, fűvel, lombbal-levéllel, fácskákkal, szőlővel befuttatva. A szobor sugárzó márványa fénycsóvát vet hátra s beragyogja a barlang belsejét. A sziklabarlang peremén mesterien csiszolt szőlőfürtök s egyéb gyümölcsök csüngenek, szakasztott, mintha igaziak volnának: itt a művészet szinte fölülmúlta a természetet. Mintha már a musttermő ősz is rájuk hintette volna az érettség hamvát: az ember szinte azt hinné, hogy leszakíthatja s megeheti akármelyiket. És ha előrehajolsz s belenézel a forrásba, amely az istennő lábainál csillámló csendes patakká szélesedik, a csüngő szőlőfürtök a megszólalásig híven tükröződnek benne s még mintha mozognának is. A márványlombok között Actaeon szobra mereszti kíváncsi szemét az istennőre; mindjárt szarvassá változik, de most még leselkedve várja, hogy Diana belépjen a márványpatak fürdőjébe.

Újra meg újra végignézegettem mindent és csodamód élveztem. Byrrhena hangja térített magamhoz.

- Minden a tied, amit itt látsz.

Egyúttal kiparancsolt mindenkit azzal, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Amint magunkra maradtunk, hozzám fordult:

- Erre az istennőre mondom, drága Luciusom, aggódom érted, nagyon féltelek s úgy akarok vigyázni rád, mintha édes gyermekem volnál. Vigyázz magadra, szöges gonddal óvakodjál házigazdád, Milo feleségének, a hírhedt Pamphilének gonosz mesterkedéseitől és bűnös csábításaitól. A közhit azt tartja felőle, hogy nagyerejű boszorkány s minden bűbájos ráolvasás mestere, aki, ha csak rálehel varázsvesszejére vagy hólyagkövekre, vagy egyéb ilyen csiribiri haszontalanságokra, a csillagvilág minden ragyogását a Tartarus mélységes fenekére, az őskaoszba tudja süllyeszteni. Ha meglát valami szemrevaló, csinos ifjút, rabja lesz a szépségének, menten szemet vet rá s a szíve ráéhezik. Hálózza hízelkedéseivel, szítja szenvedélyét, béklyózza lángoló szerelem örök bilincseivel. Azokat, akik nem tudják kellőképp kielégíteni vágyait, vagy akikre ráunt, pillanat alatt kősziklává, barommá vagy más állattá varázsolja, némelyeknek pedig mindenestül kioltja az életét. Ezért reszketek érted; vigyázz, annyit mondok! Mert ezt az asszonyt örökös tűz emészti, te pedig fiatal vagy, szép, kedvére való vagy.

Így beszélt Byrrhena őszinte aggodalommal.

De nekem már különben is fúrta az oldalamat a kíváncsiság s amint a vágyva-vágyott boszorkánymesterséget hallottam emlegetni, eszem ágában sem volt Pamphilétől óvakodni, sőt a magam jószántából, még akár dús fizetség árán is, szívvel-lélekkel kívánkoztam ilyen tanítómesterre bízni magamat, sőt hanyatthomlok akár az alvilágra is vetettem volna magam érte. Hát sebbel-lobbal eszeveszetten kifejtekeztem Byrrhena kapcsosan szorító karjából, sebtiben odavetettem egy istenhozzádot s rohanvást repültem Milo háza felé.

És miközben őrült módjára szaporázom lépteimet, így biztatgatom magam:

- No most, Lucius, légy résen, ne hagyd magad! Itt a várvavárt alkalom: most régi hő kívánságod szerint mesés csodákkal torkig töltekezhetel. Ne légy gyerek, ne félj, szemtől-szembe vakmerőn vágj neki! Csak éppen ne csábítsd szerelemre gazdád feleségét, a derék Milo hitvesi nyoszolyáját tekintsd szentnek. Ellenben támadd meg a Fotis leányzót vitézül! Mert helyre kis teremtés, csintalan természetű és minden porcikája huncut. Az este is, úgy-e, mikor aludni mentél, milyen kedvesen kísért a szobádba, milyen csábítóan fektetett ágyba, milyen szerelmesen takart be! S amikor homlokon csókolt, milyen ímmel-ámmal ment ki: lerítt az arcáról! Hát aztán hányszor megállt, megfordult, visszanézett! Hát most jószerencsét - még ha rossz vége lesz is a dolognak - tégy próbát Fotisnál!

Efféle gondolatokba merülten érkeztem Milo kapujához és egyenesen haditervem végrehajtásához láttam. Szerencsére sem Milo, sem a felesége nem volt otthon, egyedül találtam az én drága. Fotisomat. Éppen apróra vagdalt tüdőt-májat-szívet főzött a gazdáinak, aztán falatnyi darabokra szeletelt húst, mind a két fogáshoz mártást, végül pedig valami kitűnő ízű göngyölt húst, amelynek az illata már messziről csiklandozta az orromat. A leány vászonruhája kackiásan fel volt hajtva s melle alatt kivillant a piros öv, amellyel magasra húzott ruháját felkötötte. Üde kis kezeivel körbe-körbe forgatta a lábast, forgatás közben egyre-másra fölrázta: emellett minden porcikája kéjesen ingott-ringott, lágyéka frissen izgett-mozgott, hajlékony csípője minden mozdulatra bájosan-hullámosan megvonaglott. Láttára szinte gyökeret vert a lábam, dermedten ámultam-bámultam, csak álltam-álltam, minden tagom állt. Végre szóra bátorodtam.

- Fotisom, milyen szépen, milyen bájosan forgatod-riszálod azt a kis lábast s véle a csípődet is! Micsoda finom pecsenye lesz ebből! Hej, irígylésreméltó boldog ember, akinek megengeded, hogy belemártsa az ujjait!

A lány értette a tréfát, a nyelve is helyén volt, visszavágott:

- Menj, boldogtalan, menj messze-messze az én tűzhelyemtől! Mert ha az én tüzecském csak egy kicsit is megperzsel, mindentestül lángra lobbansz és a tüzedet rajtam kívül el nem oltja senki emberfia, mert én ismerem a lábas és az ágy finom fűszereit s értem a módját, hogyan kell egyiket is, másikat is kellemesen rázogatni.

Ezzel rámvetette szemét és elkacagta magát. Nem is tágítottam mellőle, míg tövéről-hegyére ki nem tapogattam minden porcikáját. De én egyebekről nem is beszélek, hiszen nekem mindig egyetlen gondom volt előbb akárki előtt is alaposan szemügyre venni a fejet és a hajat, aztán otthon gondolatban újra átélvezni. Ennek az elvemnek biztos és határozott okát tudom adni: a testnek éppen ez a része van szabadon s ez ötlik mindenekelőtt a szemünkbe. Fejünkön ugyanaz a szerepe van ennek a természetes ékességnek, mint többi testrészünkön a szikrázó színekben pompázó ruhának. Végül: a legtöbb asszony, ha bizonyságot akar tenni természetes bájosságáról, minden ruháját leveti, minden leplét félredobja és meztelenül akarja megmutatni szépségét, hogy ne ruhája aranyos színével, hanem bőre rózsaszín pírjával arasson tetszést. Ha ellenben - kimondani is vétek, ne is essék meg soha ilyen szörnyű eset! - ha egy gyönyörűséges szép asszonynak fejét a hajától megfosztanád, ha elvennéd arcának ezt a természetes ékességét, ha mindjárt az égből szállott alá, tengerből bukkant föl, hullámok hordozták, ha - mondom - maga Venus volna is, ha mindjárt a Gráciák kecses kara kísérné s a Cupidók sűrű serege sorakoznék mögötte, ha Venus-övével övezetten fahéjtól illatozna, balzsamot harmatozna - és kopasz volna, nem tetszhetne még Vulcanusának sem. Hát még mikor a haj szépséges színe s csillogó fénye felragyog és versenyt szikrázik a nap tüzével, vagy nyugodtan csillámlik, vagy bájosabbnál-bájosabban vált színre színt: egyszer szikrázó aranya a méz szelíd halványságába fakul, másszor hollófeketesége versenyt sötétlik a galambok mély-kék nyaktollaival! Hát még mikor arábiai mirrha-olajjal megkenik, sustorgó fésű finom fogával elválasztják s hátul kontyba kényszerítik: ha a szerelmes szeme belepillant, mint a tükörből, megszépülten verődik vissza az arca. Hát még mikor dús hullámban tömötten tornyosul a fejen, vagy kibontva s hosszan leeresztve a háton végigomlik! Szóval a haj oly pompás ékesség, hogy egy asszony teleaggathatja magát arannyal, ékszerrel, szép ruhával, minden cifrasággal, mégsem fogja senki szépnek mondani, ha nem tartja választékos rendben a haját.

De az én Fotisom bájosságát nem a mesterséges, hanem éppen a cicomátlan hajdísz adta meg. Lazán kibontott dús haja leomlott a fejéről, eloszlott nyakán, ruhája bő szegélyére szelíden rásimult, a vége felé kissé visszakanyarodott és feje tetejéhez fonatban tapadt.

Nem bírtam tovább magamba fojtani a határtalan gyönyörűség epesztő gyötrelmét, hanem ráborultam s a hajfonata hegyére, épp ott, ahol feje tetejére ér, legeslegédesebb csókomat csattantottam. A lány hátrafordult, hunyorított egyet s rámkacsintott:

- Hallod-e, te betűrágó, keserédes falatba harapsz ám! Vigyázz, mert a méz émelygős édessége egyszer s mindenkorra epévé talál keseredni benned!

- Törődöm is én vele, szépségem - lelkendeztem -, hiszen ha csak egyetlen csókoddal fölüdítesz, szíves-örömest akár belefekszem a tüzedbe s megsüttetem magam!

Ezzel szorosabban öleltem magamhoz s összevissza csókoltam. És már benne is tornyosult a szenvedély, már ő is lobbanó szerelemmel forrott össze velem, lihegő szájából fahéjas illatot lehelt, összetapadó nyelveink nektáros egymásba-simulása részegre korbácsolta gerjedelmét.

- Meghalok - lihegtem -, menten végem van, ha nem esik meg rajtam a szíved.

Erre megint összecsókolt:

- Bízzál bennem - csitított -, hisz engem is ugyanaz a vágy tett raboddá s most már nem halogatjuk tovább gyönyörűségünket; amint az éjszaka beköszönt, ott leszek a szobádban. Menj hát és készülődjél, mert egész éjjel küzdeni fogok veled vitézül és lelkesülten.

Efféléket suttogtunk egymásnak s aztán elváltunk. Éppen délre járt az idő s Byrrhena kövér malacpecsenyét, öt csirkét s egy kancsó drága óbort küldött ajándékba. Erre már odahívtam Fotist.

- Nézd csak - mondtam neki -, betért hozzánk Bacchus, a szerelem ösztönzője s fegyverhordozója. Ezt a bort ma utolsó cseppig kiszopjuk, hogy kiölje belőlünk a gyáva szégyenkezést s kicsiholja testünkből a szenvedély friss tüzét. Más poggyászra nincs is szükség Venus hajóján, mint hogy elegendő olaj legyen a lámpában s bőven bor a serlegben az átvirrasztott éjszakán.

A délutánt a fürdőnek s utána a vacsorának szenteltem. A derék Milo meghívására tudniillik az ő szerény kis asztalához telepedtem. De eszembe jutott Byrrhena figyelmeztetése s lehetőleg kerültem a felesége tekintetét, és csak nagyritkán, lopva-remegve vetettem rá egy-egy pillantást, mintha csak az alvilági Avernus-tóba kellett volna belenéznem. Annál sűrűbben legeltettem a szemem Fotison, aki felszolgált s így frissítettem hangulatomat.

Esteledett.

Egyszerre csak Pamphile ránéz a lámpára s megszólal:

- Micsoda zuhogó záporeső lesz holnap!

Kérdi a férje: honnan tudja? Azt feleli, hogy a lámpa jósolta meg neki. Elneveti magát Milo erre a feleletre s megjegyzi:

- Szóval mi eme lámpa képében tulajdonképpen hatalmas Sibyllát táplálunk, aki a kandeláber csúcsáról szemmel tartja a csillagok állását s magát a napot is!

Erre már én is közbeszóltam:

- Vannak ám beszédes tapasztalati bizonyítékok az efféle jövendölésre. Nincs abban semmi csodálatos, hogy ez a szerény kis lámpácska, ámbár emberkéz műve, mégis visszagondol arra a hatalmas égi lángra, amelyből eredt s isteni sugallatból tudja és tudtunkra adja, hogy mit tervel amaz fönt az ég boltozatján. Például nálunk, Korinthosban van most egy vándor csillagjós, aki csodálatos jóslataival felzaklatja az egész várost és jó pénzért elárulja a népnek a végzet titkait: hogy melyik napon köthető a legtartósabb házasság, melyiken lehet örök időkre szóló városfalak alapját megvetni, melyik hoz szerencsét a kereskedőre, melyiken ajánlatos útra kelni, melyik alkalmas az elvitorlázásra? Tetejébe, mikor kérdést intéztem hozzá mostani utazásom sikere felől, nekem is sok jót jósolt, igen-igen csodálatos és nagyon is tarkabarka jövendőt: hogy híres-nevezetes ember lesz belőlem, nagyszerű kalandba keveredem s könyvekben is meg fogják örökíteni hihetetlen történetemet.

Elnevette magát erre Milo s megkérdezte:

- Miféle formájú ember ez a csillagjós és mi a neve?

- Magas, barnás ember - feleltem. - Diophanes a neve.

- Ahá, ez az - kapott rajta Milo - tulajdon ő maga! Hisz ez nálunk is épp így jósolgatott tücsköt-bogarat fűnek-fának és nem rongyos garasokat szerzett, hanem zsíros zsákmányt harácsolt össze már, mikor zord, vagy jobban mondva torz sorsa vesztére utolérte.

Úgy esett a dolog, hogy egyszer, mikor éppen szoros embergyűrű közepén a körülötte szorongó közönségnek jóslatokat osztogatott, odament hozzája egy Cerdo nevű kereskedő azzal a kéréssel, hogy határozzon meg neki alkalmas napot, amelyen útra kelhet. Kiválasztott hát egy napot, s megmondta a kereskedőnek, ez meg elővette az erszényét, kiöntötte a pénzt és leszámolt belőle száz denariust fizetségül a jóslat fejében. Egyszerre csak oda furakodik hozzá hátulról valami előkelő fiatalember, megrántja a ruhája csücskét s amint erre Diophanes hátrafordul, összevissza ölelgeti, szorongatja, csókolja. A jós viszonozza a csókokat, maga mellé ülteti, de a váratlan viszontlátás izgalmában megfeledkezik még le nem bonyolított üzletéről. Elkezd kérdezősködni:

- Milyen régen várlak már! Mikor jöttél meg?

- Éppen az este, szürkületkor - felelte a másik. - De most már te is mondd meg, testvér, hogyan utaztál vizen és szárazon azóta, hogy Euboea szigetéről olyan sebbel-lobbal elhajóztál?

Diophanes, a kitűnő csillagjós, mintha elment volna az esze, egészen megfeledkezett magáról s elmesélte:

- Csak az ellenségeimnek meg a rosszakaróimnak kívánok ilyen rettenetes utazást! Valóságos Odysseia volt! Először is a hajót, amelyen utaztunk, száz szél vihara törte-zúzta; letört mind a két kormánylapátja; s mikor végre keservesen elvergődött a part-szegélyig, menthetetlenül elsüllyedt s mi alig tudtuk úszva megmenteni a puszta életünket. Mindenünk odalett. Mindabból, amit idegenek irgalma vagy barátaink szívessége révén összeszedtünk, rablók keze fosztott ki. Egyetlen testvéremet, Arignotust, mikor szembeszállt vakmerő támadásukkal, ott a szemem láttára gyilkolták meg szegényt.

Még be sem fejezte gyászos elbeszélését, mikor Cerdo, a kereskedő, összekapkodta a jóslat díjául szánt pénzt és hanyatthomlok elrohant onnan. Csak most tért észre Diophanes végre, csak most látta: milyen bajba keveredett ostobasága miatt, mikor észrevette, hogy mink is mindnyájan, akik ott álltunk körülötte, harsány hahotára fakadtunk.

- Kívánom, Lucius uram, hogy te légy az egyetlen, akinek a csillagjós színigazat jósolt! Légy boldog és járj szerencsésen utadon!

Milóból csak áradt-áradt a szó, miközben én halkan el-elsóhajtottam magam és kimondhatatlanul dühöngtem magamra, hogy minek indítottam meg éppen én a mesélgetés áradatját s éppen ilyen rosszkor: most az este java részét és legdrágább gyönyörűségét eljátszottam. Végre megembereltem magamat és arcátlanul odaszóltam Milónak:

- Bocsássuk hát útjára ezt a póruljárt Diophanest, hadd harácsoljon megint dús zsákmányt tengeren inneni s tengeren túli országokon, nekem pedig engedd meg, hogy korábban térjek nyugovóra, mert még most is sajog minden porcikám a tegnapi fáradtságtól.

Ezzel máris szedelődzködöm és bevonulok a szobámba. Látom ám, hogy itt már minden ügyesen el van rendezve a lakomához. Először is a szolgáknak a másik szobában vetett ágyat Fotis a földön, jó messzire, nyilván, hogy ki ne hallgathassák éjjeli suttogásainkat, aztán az én ágyam mellett kis asztal állt, rajta a majdnem egészében megmaradt ebédem, - aztán borral féligtöltött két pohár - csak épp a kellő mennyiségű víz fért már beléjük - végül öblösszájú vegyítő-edény, amelynek bőre faragták a nyakát, hogy könnyen lehessen belőle meríteni. Hogy úgy mondjam: csupa étvágygerjesztő a szerelmi viadalra.

Éppen hogy lefeküdtem s íme - miután asszonyát lefektette - már jött is Fotisom, mosolygósan, egész nyaláb rózsaszállal s rózsakoszorúval az ölében. Szenvedélyesen összecsókolt, koszorúval övezett, rózsával telehintett, aztán fölkapta az egyik poharat, állott vizet öntött hozzá s innom adta. És már majdnem fenékig felhörpintettem, amikor szép lassan utána nyúlt, ajkához vette s a maradékot cseppenkint kortyolgatta, élvezettel szürcsölgette s közben egyre rám kacsintgatott, így ittuk ki közösen a második, a harmadik s a ki tudja hányadik poharat is. Ekkorra már alaposan eláztam s már nemcsak lelkem, hanem a testem is vadul kívánta a kéjt; izgatott voltam, szerelmi lázban égtem, vérszemet kaptam: lázadó vágyamban fegyverem hegye kúposra feszítette takarómat. Odamutattam:

- Segítség, Fotisom, könyörülj rajtam, hamar-hamar! A háború, amelyet hivatalos hadüzenet nélkül ellenem indítottál, íme: itt van. Égek a harci vágytól. Amint a kegyetlen Cupido első nyilát a szívembe fürödni éreztem, magam is vitézül felvontam íjamat s most oly rettentőn megfeszült az idegje, hogy szörnyen rettegek: megreped. De hogy annál teljesebb legyen az élvezetünk, oldd meg a hajadat, bontsd ki, hadd omoljon le hullámosan s így kulcsolj magadhoz forró öleléssel.

Fotis nem váratott magára: nagy sebbel-lobbal leszedte az asztalt, ledobta ruháját s kibontott hajjal, huncut pajkoskodásra készen, mint a tenger hullámaiból felbukkanó Venus, sugárzó meztelenségében inkább csak úgy ravaszul leplezgetve, mint szemérmesen eltakarva pihétlen ölét rózsás kezével, megszólalt:

- Szállj harcba hát, vitézül szállj viadalra, mert én nem tágítok s meg nem futamodom! A kézitusában szemtől-szembe támadj s ha férfi vagy, vagdalkozzál keményen s még haldokolva is ossz halálos döféseket! Ebben a csatában nincs kegyelem!

És máris fölpattant az ágyamra, ülve szépecskén fölém ereszkedett, ugra-bugrált, ringó csípőjét kígyózó mozdulatokkal riszálta, míg csak jól nem lakatott e himbálódzó szerelem gyümölcsével, míg végre tüzünk lohad, tagjaink ernyednek, bágyadtan egymás mellé hanyatlunk és ziháló mellel ölelésbe fonódunk.

Hajnalhasadtáig be nem hunytuk a szemünket: efféle viadalokban tobzódtunk, lankadó erőnket időről időre borral szítottuk újra lángra, felkorbácsoltuk szenvedélyünket s újra meg újra elmerültünk a gyönyörűségben. S még jó egynéhány ilyen pompás éjszakát sorakoztattunk az első után.

*

Történt egyszer, hogy Byrrhena minden áron kötötte magát ahhoz, hogy vendége legyek egy díszvacsorára. Én szabadkoztam, hogy milyen költséges az ilyesmi, de ő nem tágított. Mit volt mit tennem? Kénytelen voltam Fotishoz fordulni, s mintegy jóslatot kérni tőle, hogy a tanácsához igazodhassam. Sehogysem volt ugyan ínyére, hogy akár csak egy hajszálnyira is távozzam mellőle, de azért kedvesen engedélyezte a rövidke kimenőt harcos szerelmesének. De hozzátette:

- Hanem aztán hallod-e, idejében gyere haza a vacsoráról, mert egy előkelő ifjakból összeverődött banda veszélyezteti a város nyugalmát. Majd meglátod, hogy hevernek az utcák közepén itt is, ott is, akiket meggyilkoltak! A helytartó katonasága nincs itthon s így ez sem mentheti meg a várost ettől a szörnyű átoktól. Bizony könnyen beléd köthetnek, márcsak pompás megjelenésed miatt, de meg azért is, mert utálják a jöttmenteket.

- Ugyan ne aggódj miattam, Fotisom - nyugtatgattam - s majd teszek is róla, hogy ne legyen okod izgalomra. Először is többre tartom a magam itthoni gyönyörűségeit efféle idegen-házbeli lakomáknál, másodszor meg úgyis korán hazajövök. Különben sem megyek egyedül: felkötöm hűséges kardomat s így lesz mivel megvédenem az életemet.

Így hát nekikészülődtem s elmentem a vacsorára.

Rengeteg volt a vendég s mint afféle előkelő asszonynál, ott volt a város színe-java. Pompásan ragyogtak az elefántcsonttal kirakott citrusfa-asztalok, arannyal átszőtt takarók borították a pamlagokat, s bájosabbnál bájosabb, de egyformán drágamívű volt a sok serleg. Itt mesteri domborműves üvegpohár, ott egy tisztavizű kristályserleg, amott csillogó ezüst- és szikrázó arany-kehely, tovább csodálatosan metszett borostyánkő-pohár, emitt meg drágakő-serlegek: együtt volt itt minden csoda. Egész sereg díszruhás szeletelőmester szolgálta fel ügyesen a dús fogásokat, és bodorított hajú, pazar öltözetű inasok kínálgatták sűrűn, pohár-formára csiszolt drágakövekben az óbort. Aztán behozták a lámpákat, zsongott a vendégsereg csevegése, itt is, ott is bőven ömlött a kacagás, a féktelen tréfa s az ingerkedés.

Ekkor Byrrhena hozzám fordult:

- Hát hogy s mint érzed magad a mi városunkban? Ha jól tudom, templomok, fürdők s egyéb művészi alkotások dolgában nincs még egy város a miénkhez fogható, egyébként pedig mindenféle élelmiszerben is bőven dúskálunk. Akár szórakozásból, akár üzleti ügyben jön ide valaki, teljes a szabadsága; élvezheti itt a látogató Róma nyüzsgését s ha kisebb igényű, a falu csöndjét. Elég az hozzá, hogy az egész tartomány hozzánk jár szórakozni.

- Igazad van - jegyeztem meg - sehol a világon nem éreztem magam szabadabban, mint itt, éppen csak a varázsló-mesterség titokzatos és kikerülhetetlen szövevényeitől rettegek szörnyen. Hallom, hogy még a halottakat sem hagyják békén sírjaikban: a sírboltokból s a máglyák hamvából összeszednek bizonyos maradványokat, megcsonkítják a holttesteket, hogy ilyesmikkel megrontsák egy-egy ember életét, a boszorkányok pedig a temetési pompa kellős közepében elrabolják a halottat.

- Sőt mi több - fűzte szavaimhoz a társaság egyik tagja - ezek még az élőknek sem kegyelmeznek. Megesett ez már, nem is tudom kivel: két fülét, orrát levágták, éktelenül megcsonkították.

Ennek hallatára harsogó hahotára fakadt az egész vendégsereg, mindenki a sarok felé fordult s egy ott heverő vendégre szögezte a szemét. Ezt zavarba hozta a társaság merev ráfelejtkezése; elkáromkodta magát a fogai közt és éppen föl akart kelni, de Byrrhena rászólt:

- Maradj csak egy kicsit, Thelyphronom és udvarias ember létedre mondd el azt a bizonyos történetet, hogy rokonom, Lucius is hadd élvezze lenyűgöző, szellemes előadásodat.

- Asszonyom - felelte az -, te sohasem tagadod meg áldott jóságodat, de némely embernek az arcátlansága igazán tűrhetetlen.

Izgalomba lovalta magát. De Byrrhena egyre unszolta, megesküdött a boldogságára, akármennyire húzódozott is Thelyphron, nyilatkozatra kényszerítette s végre kicsikarta beleegyezését.

Most Thelyphron csomóba göngyölte a pamlagtakarót s kissé fölemelkedve fektéből, félkönyökére támaszkodott, aztán kinyújtotta jobbkarját, majd szónokok módjára behajlította, gyűrűs- és kisujját tenyerébe zárta, a másik hármat előremeresztette, hüvelykujját kissé feltartotta, s hozzáfogott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Siheder koromban történt.

Egyszer fölkerekedtem Miletosból, hogy megnézzem az olympiai játékokat; (mert szerettem volna a híres tartománynak ezeket a helyeit is bejárni) és minekutána bebarangoltam egész Thessaliát - ó átkozott óra - Larissába vetődtem. Útravalóm már nagyon is fogyatékán volt s én minden zeg-zugot bejártam, hogy ínségemre valami könnyebbülést szerezzek, mikor egyszerre csak a piac közepén megpillantottam egy hórihorgas öreg embert. Ott ült egy kövön és harsány hangon hirdette, hogy az, aki hajlandó egy halott őrzését vállalni, jelentkezzék: mennyit kérne érte. Megszólítottam az egyik járókelőt:

- Mit hallok? Hát itt a halottak megszöknek talán?

- Fogd be a szád - ripakodott rám az illető. - Látszik, hogy éretlen kölyök vagy és vadidegen, nem csoda, ha megfeledkezel róla, hogy Thessaliában vagy, ahol a boszorkányok egyre-másra leharapdálnak a halottak arcából s az ilyen darabkáknak aztán jó hasznát veszik bűbájos mesterkedéseikben.

- Hallod-e - adtam fel én a szót -, magyarázd meg, hogy megy az a halott-őrzés?

- Mindenekelőtt - volt a válasz - egész éjjel feszülten kell virrasztani, éber és tágranyílt szemmel folytonosan a halottra kell meredni, nem szabad levenni róla a tekintetet, de még csak oldalt sem szabad pislantani, mert bizony ezek az átkozott boszorkányok akármiféle állattá át tudnak változni és észrevétlenül odalopódzkodnak, úgyhogy még a Napnak és az igazságnak szemét is könnyű szerrel megcsalják. Mert néha madár, máskor kutya vagy egér, sőt nem ritkán légy alakjában bújnak meg. Első dolguk, hogy borzalmas ráolvasásaikkal álomba bágyasztják a virrasztót. De ki tudná pontosan elsorolni, hogy ezek a gaz boszorkányok elvetemedettségükben mennyi furfangot eszelnek ki? És mégis, ezért a veszedelmes szolgálatért alig szoktak többet fizetni négy vagy legfeljebb hat aranynál. Hohó, majdnem elfelejtettem, hogy aki reggel nem adja át épségben a holttestet, az köteles a maga arcából kivágott darabbal pótolni azt, amit kimartak vagy kitéptek belőle.

Minekutána ekként tájékozódtam, megembereltem magam és tétovázás nélkül odaálltam a kikiáltó elé. Odaszóltam neki:

- Hagyd abba a kiabálást. Itt vagyok, vállalom a virrasztást. Hoci a fizetséget!

- Ezer sesterciust kapsz - felelte. - Hanem aztán, hallod-e, fiatalember, jól vigyázz ám, hogy ennek az előkelő ifjú embernek a holttestét gondosan megvédelmezd a gonosz hárpiáktól!

- Ne fecsegj itt össze idétlenségeket s haszontalan ostobaságokat - feleltem. - Láthatod, hogy vasember vagyok, csupa szem, bírom a virrasztást, szemem bizisten a hiúzénál s az Argus szeménél is élesebb.

Alig hogy elhallgattam, nyomban valami palotához vezetett, amelynek a főkapuja be volt zárva. Egy kis hátsó ajtón hívott be, kinyitott egy zárt ablakú sötét szobát s rámutatott egy gyászruhába öltözött zokogó úriasszonyra, aztán odalépett hozzá s megszólította:

- Ez itt illő bér fejében vállalkozott férjed virrasztására hűségesen.

Az asszony elsimította jobbról-balról homlokára csüngő hajfürtjeit, fölemelte még bánatában is bájos arcát, végignézett rajtam s úgy rebegte:

- Kérlek, igyekezzél minél éberebben megfelelni tisztednek.

- Efelől légy nyugodt - feleltem -, csak készíts elő busás borravalót.

Miután ebben megegyeztünk, fölkelt s átvezetett egy másik szobába. Behívott hét embert tanúnak s a hófehér szemfedővel letakart holttestről félrehúzta kezével a leplet. Sokáig zokogott felette, aztán a jelenlévők hiteles tanúságára hivatkozva aprólékosan sorra mutogatott mindent, miközben határozott megállapításait valaki buzgón jegyzőkönyvbe foglalta.

- Íme - szólott - az orra ép, szemei sértetlenek, fülei hibátlanok, ajkai csonkítatlanok, álla hiánytalan. Ti, derék polgárok, tegyetek minderről bizonyságot.

Szólt és miután a jegyzőkönyvet aláírták, kifelé indult.

Én azonban feltartóztattam:

- Asszonyom, gondoskodjál róla, hogy mindent kezem ügyére adjanak, amire szükségem lehet.

- És hát mi mindenre volna szükséged? - kérdezte.

- Jó nagy lámpára - feleltem - aztán reggelig elegendő lámpaolajra, néhány kancsó forralt borra, egy pohárra s egy tetejes tál vacsoramaradékra.

Erre a fejét csóválta s rámpirított:

- Ugyan menj, bolond vagy, hogy halottasházban vacsorát s egyáltalában ennivalót kérsz, hiszen már jó néhány napja tüzet sem gyújtottunk. Azt hiszed tán, hogy részegeskedni jöttél ide? Nem szánnád magad inkább az alkalomhoz illő gyászra, könnyezésre?

E szavakkal odafordult egy szolgálóleányhoz és ráparancsolt:

- Myrrhine, egy-kettőre adj neki lámpát és olajat, zárd be a virrasztót a halottas szobába és tüstént hagyd magára.

Így hát ott hagytak egyedül a halott virrasztására. Jól megdörzsöltem s megélesítettem szememet, hogy el ne álmosodjam, szívemet pedig dúdolgatással csillapítgattam.

...És íme, már alkonyodik, már besötétedett, már vak feketeség ül meg, már minden halálos-mélyen elpihent, már itt a borzalmas éjszaka...

Rettentő remegésem egyre tornyosodik...

...És ekkor hirtelen besurrant egy menyét.

Megállt velem szemben és rámkapcsolta szúrós tekintetét, úgy, hogy az ici-pici állatkának ez a határtalan szemtelensége felkorbácsolta indulatomat.

- Takarodol innen - rivalltam rá - te gyalázatos dög! Bújsz vissza mindjárt a magadfajta patkánynépség közé, mielőtt még meg nem keserülöd gyilkos dühömet? Takarodol?

Hátat fordított és azon nyomban kikotródott a szobából. De ebben a pillanatban mélységes álom feneketlen szakadékába zuhantam, úgyhogy maga a delphi-beli jósisten sem tudta volna egykönnyen eldönteni, hogy kettőnk közül, akik ott feküdtünk, melyik halott inkább. Eszméletlenül feküdtem, magamnak is őrzőre lett volna szükségem: mintha csak ott sem lettem volna.

Egyszerre csak az éjjeli nyugalmat a taréjos sereg kukoríkolása verte fel. Nagynehezen magamhoz tértem s rettentő félelemben vacogva, odarohantam a holttesthez, kitakartam az arcát, megvilágítottam a lámpával s tüzetesen megvizsgáltam: mindene épségben volt. Egyszerre csak a szerencsétlen asszonyka, a tegnapi tanúkkal együtt, izgatottan, zokogva betoppant, egyenesen a holttestre borult, csókjaival hosszasan záporozta, s végre a lámpafénynél meggyőződött róla, hogy mindene ép. Megfordult, előszólította Philodespotust, a pénztárosát, és meghagyta neki, hogy derék őrködésemért haladéktalanul utalja ki a jutalmamat. Pár pillanat múlva már kezembe is adta és ekként hálálkodott:

- Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, fiatalember és buzgó szolgálatodért ezentúl, ígérem, olybá foglak tekinteni, mint egyéb atyámfiait.

Nagy öröm áradt el bennem erre a nem remélt kitüntetésre, rádöbbentem ragyogó aranyaimra, amelyeket egyre-másra megcsörgettem markomban s megszólaltam:

- Elég lesz asszonyom, ha úgy veszed, hogy szolgáid egyike vagyok és valahányszor csak szükséged lesz segítségemre, bízvást rendelkezzél velem.

Alig hogy befejeztem, a házbeliek abban a pillanatban átkozni kezdtek vésztjósló szavaimért és kézzel-lábbal hadakozva nekem estek: az egyik öklével az arcomba vágott, a másik könyökeivel a vállamba döfött, egy harmadik durva kézzel a lágyékomba markolt, sarkaikkal rugdaltak, megtépázták hajamat, ronggyá szaggatták ruhámat. Megtépázva, mint a büszke aoniai ifjú vagy a pimplai dalos költő s össze-vissza marcangoltan kilódultam a palotából.

És miközben a legközelebbi utcasarkon lassan-lassan magamhoz tértem (végiggondoltam, jaj későn, szerencsétlen és meggondolatlan nyilatkozatomat s teljes alapossággal megállapítottam, hogy még kegyetlenebb verést is megérdemeltem volna), már elsiratva, a temetési hangos jajveszékelés után utolsó útjára indult a halott: ősi szokás szerint, mint afféle előkelő család sarját, díszes gyászmenetben vitték a piacon keresztül. Fekete ruhában rohan ekkor szembe egy szomorú, könnyes, tisztes ősz haját tépdeső öregember, két kézzel a ravatalba kapaszkodik s hangosan, de az egyre felcsukló zokogástól meg-megbicsakló hangon panaszkodik:

- Polgártársak, becsületességtek s a köztisztesség nevében kérlek, álljatok megölt polgártársatok mellé s toroljátok meg kíméletlenül ennek az elvetemedett és gonosz asszonynak sötét gaztettét. Mert ezt a szegény fiatalembert, nővérem fiát, senki más, ő emésztette el méreggel, szeretője kedvéért s a dús örökség reményében.

Így harsogta szegény öreg keserves panaszait a gyásznép fülébe. A tömeg már-már dühre gerjedt: az eset oly valószínű volt, hogy hajlandók voltak hitelt adni a vádnak. Máglyát kiabáltak, kövek után kaptak, még a gyerekeket is az asszony agyonverésére noszogatták. Erre az megesküdött erős esküvel, hogy semmi része sincs ebben a rémes gonosztettben. Erre aztán megint az öreg vette fel a szót:

- Bízzuk az igazság kiderítését isteni bölcsességre. Van itt egy Zatchlas nevű fő-fő egyiptomi varázsló, akivel, busás fizetség fejében, már előbb egyességet kötöttem, hogy kis időre visszahozza ennek szellemét az alvilágból, holttestét megeleveníti s feltámasztja halottaiból.

Ezzel a szóval egy vászonköpenybe burkolt, pálma-szandálos, kopaszara nyírt fejű ifjút vezetett a gyülekezet elé. Aztán hosszasan csókolgatta kezeit, átkulcsolta térdeit és így beszélt:

- Az égi csillagokra, az alvilági szellemekre, a természet elemeire, az éjszakai némaságra, a koptus szentélyekre, a Nílus áradásaira, Memphis titkaira, Isis csörgettyűire: könyörülj, főpap, könyörülj rajta! Add kevés időre meglátnia a napvilágot, örökre lezárult szemeibe onts tünékeny ragyogást. Hiszen mi nem ellenkezünk, nem akarjuk elvonni a földtől, ami az övé, csak a bosszúállás vigaszául könyörögjük neki az élet egy rövidke pillanatát!

A varázslót meg is nyerte így.

Valami kis varázsfüvet rakott a halott szájára és mellére, aztán keletnek fordult, magába mélyedve imádkozott az életet adó fölséges naphoz s az ünnepélyes jelenet külsőségeivel a közönség hangulatát fokról fokra izgatta, a nagy csoda felé...

Befurakodtam a tömegbe, éppen a ravatal mögött felálltam egy emelkedett kőtömbre és vizsga szemmel figyeltem a történendőket: íme már hullámosan emelkedik a melle, már ruganyosan ver az ütőere, már végigömlik a testen az élet: most fölemelkedik a holttest és az ifjú megszólal:

- Már ittam a Lethe vizéből, már a Styx hullámain úsztam, mért hoztok vissza, könyörgök, e pillanatnyi élet hajszáiba? Hagyd abba, kérlek, hagyd abba és bocsáss vissza pihenőmre.

Alig hangzottak el a halott szavai, a varázsló már kissé indulatosabban rászólt:

- Mért nem mondasz el mindent a népnek, mért nem feded fel halálod titkait? Vagy azt hiszed, nincs módomban ráolvasásaimmal a fúriákat idéznem s fáradt testedet meggyötörnöm?

Felveszi a szót a ravatalon fekvő és fájdalmas sóhajtással így beszél a néphez:

- Fiatal feleségem gaz mesterkedése ítélt a méregpohárra s emésztett el: így kellett átengednem meleg ágyamat a szeretőjének.

Az elvetemült asszony ekkor hirtelen összeszedi egész vakmerőségét és férje vádjával konokul, szentségtörőn perbe száll. A nép forrong, a vélemények megoszlanak: némelyek erősködnek, hogy az elvetemült asszonyt halott férjével együtt azon nyomban elevenen el kell temetni, mások úgy vélik, hogy nem szabad hitelt adni egy halott hazudozásának.

De minden kétséget eloszlatott a fiatalember újabb felszólalása. Mert megint s még fájdalmasabban felsóhajtott s így szólalt meg:

- Megadom, igen, megadom nektek az igazság csalhatatlan bizonyítékait: napnál világosabban feltárok olyan dolgot, amit rajtam kívül senki más nem tud.

Aztán ujjával rám mutatott:

- Hát miközben holttestemnek ez az élesszemű őre éberen virrasztott felettem, varázsló boszorkányok szemet vetettek porhüvelyemre és ezért idegen alakot öltöttek; de mikor több ízben is hasztalanul próbálgatták buzgó figyelmét kijátszani, végre is álomködöt bocsátottak rá s mélységes álomba temették. Aztán engem mindaddig kitartóan szólítgattak nevemen, míg végre érzéketlen tagjaim s megmerevedett testrészeim nehézkes erőlködéssel már-már hajlottak a bűbájos varázslat parancsaira. Ez itt, aki halálos álomban ugyan, de mégis csak élt, neve hallatára (mert ugyanúgy hívják, mint engem) gyanútlanul fölkelt és halotti szellem módjára készségesen megindult. És bár a szoba ajtaja gondosan be volt zárva, valami nyíláson keresztül mégis levágták előbb az orrát, aztán füleit: így ő szenvedte el helyettem a megcsonkíttatást. És hogy csalafinta mesterségükhöz mindenben méltók maradjanak, levágott fülei helyébe hajszálnyira hű viaszutánzatot ragasztottak s orra helyébe is ugyanolyan viaszorrt készítettek. És most itt áll ez a szerencsétlen ember, aki nem annyira buzgóságával, mint inkább megcsonkíttatásával szolgálta meg a fizetséget.

Ennek hallatára rémülten kezdtem magam végigtapogatni. Odakapok az orromhoz: kezemben marad; megfogom a füleimet: leválnak. Miközben a közönség félreérthetetlen ujjmutogatással s felém irányuló integetéssel jelezte, hogy megismert, miközben kibuffant az általános röhögés, én a szomszédom lábai közt, csuromvizesen a hideg verejtéktől, kisurrantam.

De ilyen csonkán, ilyen furcsa-nevetséges állapotban soha többé nem térhettem meg családi tűzhelyemhez: a hajamat oldalvást jobbról-balról leeresztettem: így rejtettem el füleim csonkaságát; elcsúfított orromat pedig ezzel a szorosan rátapasztott vászon darabbal takartam el illedelmesen.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint Thelyphron befejezte a történetét, a pityókos társaságban újra fölharsant a kacagás. Egyre-másra kiabáltak, hogy poharat kell köszöntem a Nevetés istenére, miközben Byrrhena magyarázattal fordult hozzám:

- Holnap olyan ünnepnapra virradunk, amelyet még városunk legősibb korában alapítottak. Mi vagyunk az egyetlen nép a földkerekségen, amely ezen a napon ujjongó, bolondos szertartással keresi a Nevetés szentséges istenének kegyét. Most azzal, hogy te is köztünk leszel, még kedvesebbé deríted ezt az ünnepünket. És bárcsak magad is ki tudnál eszelni valami kacagtató tréfát az isten tiszteletére, hogy ennyivel is teljesebben-tökéletesebben áldozhassunk ennek a hatalmas istenségnek.

- Rendben van - feleltem - eleget teszek a kívánságodnak. És szavamra, igazán szeretnék valami olyan bolondságot kieszelni, amit ez a nagy isten áradó kegyességgel fogadna.

Most azonban az inasom figyelmeztetett, hogy már éjszakára jár az idő, de meg amúgy is mámorosra ittam már magam, hát nyomban fölkeltem, futtában elbúcsúztam Byrrhenától s tántorgó léptekkel megindultam hazafelé.

Amint a legelső utcába befordultunk, hirtelen szélroham kioltotta lámpánkat, amely eddig az utat mutatta, úgyhogy alig tudtunk átvergődni a vak éjszaka sötétjén, lábunk ujjait összevissza-zúztuk a köveken és holtra fáradtan érkeztünk szállásunk elé. Amint kettesben közelebb léptünk, észrevettük, hogy három tagbaszakadt, zömöktestű alak teljes erejéből döngeti kapunkat. Megjelenésünk egy cseppet sem riasztotta meg őket, hanem vállvetve egyre sűrűbben s keményebben támadtak, úgy hogy teljes joggal merült föl bennem az alapos gyanú, hogy ezek rablók, mégpedig a legvadabb fajtából. Kardomat, amelyet efféle meglepetések ellen köpenyem alatt magammal hoztam, tüstént megmarkoltam s kirántottam a ruhám alól. Aztán se szó, se beszéd, közéjük vágok a rablóknak, mind a hármat sorjában, ahogy viadalra keltek velem, alaposan összeszurkálom, míg végre rettentő sebekkel sűrűn átlyuggatva lábaim előtt kiköpték lelküket.

Minekutána így megverekedtem, a zűrzavaros lárma felriasztotta Fotist, aki kaput nyitott. Én lihegve s izzadságtól csuromvizesen bevánszorogtam. Kimerültem a három rablóval vívott küzdelemben, mintha legalábbis a háromtestű Geryont gyilkoltam volna meg.

Rögtön ágyba bújtam s azon nyomban álomba merültem.

 

HARMADIK KÖNYV

Alighogy a Hajnal, rózsás karjait előrenyújtva, bíborsugaraival felvágtatott az égboltozatra, engem is kiragadott édes pihenésemből s az éjszaka átadott a nappalnak. Izgalom öntötte el lelkemet, amint fölrémlett előttem az estéli garázdálkodás emléke; összegubbaszkodva felültem ágyamon, keresztbefontam lábaimat, térdemen egymásba kulcsoltam két kezem ujjait és záporosan zokogtam: képzeletemben egymásután fölrémlett a forum, a törvényszék, az ítélet, végre a hóhér maga...

- Vajon akadhatok-e olyan szelídlelkű, olyan jóindulatú bíróra, aki ártatlannak nyilváníthatna engem, hiszen háromszoros gyilkosság szennye fröccsent reám, három polgár vére tapad kezeimhez! Ez hát az a híres-nevezetes világjárás, amelyet olyan határozottan jósolgatott nekem a csillagjós, Diophanes?

Újra meg újra csak ezt hánytorgattam magamban és óbégattam keserves balsorsomon...

Egyszerre csak dörömböztek az ajtón, amelynek szárnyai egyre zúgtak a szüntelen csattogástól. Egy szempillantás és kivágódott hatalmas robajjal; a szobát zsúfolásig megtöltötték a hatóság emberei, poroszlóik és az összeverődött gyülevész csőcselék. A hivatalnokok parancsára két törvényszolga nyomban rámtette kezét s elkezdtek kifelé tuszkolni. Én bizony nem ellenkeztem. Alig értünk az első szűk utcába, máris kitódult a szabadba az egész lakosság és ember ember hátán nyomunkba szegődött. És ámbár én földre szegezett fejjel, elszontyolodva lépegettem (szinte már az alvilágra révült tekintetem), mégis egy oldalpillantás révén fölöttébb különös látványra csodálkozott rá szemem: a körülöttem hullámzó sok ezernyi tömegben nem volt egyetlen ember sem, aki ne pukkadozott volna a nevetéstől...

Végtére, hogy minden utcát végigkanyarogtunk s engem minden zegzugon végighurcoltak (mint ahogy körmenetben szokás fölvezetni azokat az áldozati állatokat, amelyekkel az engesztelő-ünnepek idején a fenyegető baljóslatokat hárítgatják), a forumon a bírói emelvény elé állítottak. Már ott ült a törvényszéki kikiáltó, csendet parancsolt, mikor egyszerre az egész tömeg azt követelte egyhangúan, hogy ezt a nagyszabású tárgyalást a színházban tartsák meg, mert olyan óriási a hallgatóság, hogy a veszedelmes tolongásban még utóbb agyonnyomják egymást. A következő pillanatban már mindenfelől nekiiramodott a nép s csudálatos hirtelenséggel ellepte a nézőtér minden talpalatnyi helyét; a bejáratoknál s az egész párkányzaton gomolyagban szorongtak az emberek, sokan az oszlopokra kapaszkodtak, némelyek a szobrokra csimpaszkodtak, mások az ablakokon s a mennyezetkockákon tünedeztek fel, de csodálatos izgalommal mindenki látni akart, és senki sem törődött vele, hogy kockáztatja az életét.

Ekkor engem a törvényszéki szolgák mint valami áldozati barmot a színpadon keresztül elővezettek a kar félkörének közepére. Most újból felharsant a kikiáltó érces szózata és hívására felállott vádlóm, idősebb úriember. Aztán, hogy szónoklatának idejét kimérjék, megtöltötték vízzel egy kis edényt, amely a derekán fonalvékonyságú csőbe karcsúsodott, s ezen át csöpögött le a víz. Most a vádló így beszélt a néphez:

- Tiszteletre méltó polgártársaim! Nem holmi jelentéktelen ügyről van szó, hanem olyanról, amelyben elsősorban is egész államunk békessége kockán forog s amelyet komoly példaadásra kell felhasználni majd. Ennélfogva fokozottabban hárul rátok a kötelesség, hogy egyenkint és összesen lelkiismeretesen fontolóra vegyétek az állam érdekeit, hogy ez az elvetemedett gyilkos el ne vigye szárazon annak a rettentő mészárlásnak a bűnét, amelyet oly véres-kegyetlenül végbe vitt. És ne gondoljátok, hogy holmiféle személyes féltékenység tüzel vagy egyéni gyűlölet lázít ellene. Tudniillik én vagyok az éjjeli őrség parancsnoka, s azt hiszem, hogy mind a mai napig nincs senki, aki kifogásolhatná éber őrködésemet.

- De végre rátérek magára az ügyre s híven beszámolok a tegnapi éjszaka eseményeiről. Tehát amint úgy éjfélután aggodalmas gondossággal az egész várost körüljártam s kapuról kapura mindent apróra végigvizsgáltam, megpillantottam ezt az elszánt fickót, amint kivont kardjával gyilkosan vagdalkozott jobbra-balra. Dühöngésének már három áldozata hevert lábai előtt: még lélegzettek, testük vértócsában vonaglott. Nem csodálom, hogy maga is megrettent borzalmas tettének bűntudatától: azonmód futásnak eredt, a sötétség leple alatt besurrant valamelyik házba, s egész álló éjszaka ott rejtőzködött. De az istenek akaratából, amely a gazoknak semmi bűnét sem hagyja megtorlatlanul, reggel, mielőtt még rejtekutakon elillanhatott volna, elcsíptem és a ti igazságos és tekintélyes törvényszéktek elé állíttattam. Kezetekben van tehát a vádlott, akit többszörös gyilkosság bűne terhel, a vádlott, akit tetten értek, a vádlott, aki még hozzá idegen állampolgár. Sújtsatok le tehát szigorú ítélettel erre a külföldi emberre azért a bűnért, amelyet a magatok polgártársán is kíméletlenül megtorolnátok.

Így beszélt a zordon vádló s ezzel elnémult szigorú szava. A kikiáltó pedig azonnal engem szólított, hogy ha van valami megjegyzésem a beszédre, adjam elő. De én ebben a pillanatban semmi egyebet nem tudtam, csak sírni, amire bizisten nem is annyira a goromba vádbeszéd, mint inkább a tulajdon meggyötört lelkiismeretem kényszerített. Végre valami isteni ihletből nekibátorodtam s így védekeztem:

- Magam is jól tudom, mily kemény feladat ekkora gyülekezetet meggyőznie ártatlanságáról annak, aki gyilkosság vádja alatt áll, még ha igazat mond is és önként vallomást tesz tettéről, itt, a három megölt polgár kiterített holtteste előtt. De ha emberséges törvényeitek módot adnak arra, hogy néhány szóval védekezzem, könnyű szerrel meg foglak győzni benneteket, hogy nem a magam hibájából keveredtem ebbe a főbenjáró veszedelembe, hanem szerencsétlenül végződő, de jogos fölháborodásom zúdította rám alaptalanul a borzasztó és gyűlöletes vádat.

- Hát úgy volt, hogy a vacsoráról egy kicsit későn indultam hazafelé, meg aztán el is voltam ázva - ezt a bűnömet egyáltalában nem tagadom - s éppen a lakásom kapuja előtt - derék polgártársatoknál, Milónál vagyok szálláson - látom ám, hogy egynéhány marcona rabló mindenáron be akar jutni; csavargatták a sarokvasakat, s ki akarták emelni a ház kapuját; a zárakat, amelyek a lehető legpontosabban be voltak erősítve, mind erőszakkal lefeszegették s már a házban lakók lemészárlásáról tanácskoztak. Végre is egyik elszánt, vaskos fickó efféle riadóval tüzelte a többieket:

- Hahó, cimborák, férfias elszántsággal s harcos erővel csapjunk le az alvókra! Félre szívünkből minden habozást, minden gyávaságot: kard ki kard, gyilkolás tarolja végig az egész házat! Aki álomban hever, le kell szúrni; aki ellenszegül, le kell ütni! Csak úgy vihetjük el szárazon, ha odabent senki fiának nem irgalmazunk.

- Bevallom, polgárok, szörnyen féltettem gazdáimat is, a magam bőrét is, de meg úgy éreztem, hogy a jó polgárnak ez a kötelessége: hát előkaptam a kardomat, amelyet efféle veszélyes eshetőségekre mindenhova magammal viszek s rátámadtam az elvetemült rablókra, hogy rájuk ijesszek s megszalasszam őket. Csakhogy ezek a feneketlenül elvadult és durva legények nem futamodtak ám meg, hanem vakmerőn szembeszálltak velem, bár látták a kardot kezemben.

- Csatarendbe sorakoznak. Maga a vezérük s főkolomposuk vad erővel rám rohan, két kezével a hajamba csimpaszkodik, hátrahajlít és kővel akar agyonverni. Miközben azonban kőért kiabál, biztos kézzel lesújtok rá s szerencsésen le is terítem. Most a másik a fogaival lábikrámba csimpaszkodik, de én jól irányzott csapással vállperecen vágom, a harmadiknak, aki ostobán nekem szaladt, a melle közepén hasítok halálos sebet. Hitem szerint azért, hogy békességet teremtettem, hogy vendéglátó gazdáim házát s a közbiztonságot megvédelmeztem, nemcsak büntetlenségben, hanem ezenfelül nyilvános dicséretben kellene részesülnöm, hiszen soha még egy körömfeketényi vád sem merült fel ellenem, polgártársaim igaz tisztelettel öveztek és becsületességemet minden javaknál nagyobbra tartottam. Nem fér a fejembe, hogy a jogos bosszúállásért, amelyre az elvetemült rablók miatt ragadtattam magam, mért állok most ily borzasztó vád alatt, holott semminemű bizonyíték sincs sem arra, hogy köztünk régebbi személyes ellenségeskedés lett volna, sem arra, hogy ezeket a zsiványokat valaha is ismertem egyáltalán. Vagy tessék legalább valami zsákmányt felmutatni, akkor még hihető volna, hogy annak reményében követtem el ezt a borzalmas bűnömet.

Ahogy elhallgattam, megint előbuggyantak a könnyeim. Könyörgésre tárt karokkal, valamennyiük jó szívére, gyermekeik iránti szeretetükre hivatkozva, kétségbeesetten rimánkodtam az egész közönséghez. Mikor már úgy gondoltam, hogy megmozdult bennük az emberi érzés s hogy valamennyien kellő könyörületességre lágyultak zokogásomtól, tanúul hívtam a mindent látó Napot s az Igazságot, jelenvaló ügyemet az istenek gondviselésébe ajánlottam - és ekkor, amint kissé föltekintek, látom, hogy a közönség az utolsó emberig mulat - csak úgy düledeztek a rengő kacagástól - s köztük az én derék házigazdám és atyámfia, Milo, pukkadozik a legjobban a röhögéstől. Ekkor csendesen így méltatlankodtam magamban:

- Hát ez a hála, ez az együttérzés! Ím én a gazdám javáért embert ölök és főbenjáró váddal terhelten állok itt, ő meg nem éri be azzal, hogy támogatás helyett vigasztalanul cserben hagy, hanem még kacag is pusztulásomon.

Ezenközben sírva, zokogva, karján csecsemőjével, gyászruhás asszony rontott a színház közepére s nyomában egy másik, piszkos rongyokba bugyolált, épp oly gyászosan zokogó idősebb asszony, mind a kettő olajfaágat lengetett. Ráomlottak a ravatalra, amelyen letakarva ott feküdtek az áldozatok holttestei s felbúgó zokogással gyászos jajveszékelésbe kezdtek:

- Mindnyájatok könyörületességére, minden jogos emberi érzésre kérünk: induljon meg szívetek e fiatal emberek gyalázatos meggyilkolásán s magányos özvegységünk vigaszául álljatok érte bosszút! Legalább ezt a csecsemőéveiben árván maradt kis gyermeket segítsétek jobb élethez s törvényeitek és a rendőri intézmények értelmében e gyilkos vérét vegyétek minden jóval biztató engesztelésül.

Erre főként a legöregebb bíró s így beszélt a hallgatósághoz:

- A bűncselekményt ugyan, amelyet szigorún meg kell torolnunk, maga a tettes sem tagadhatja le; mégis marad számunkra egyetlenegy izgató mellék-kérdés, hogy tudniillik e borzalmas gaztett bűnrészeseit is felkutassuk. Mert csöppet sem valószínű, hogy egy szál ember ép bőrrel menekülhetett három ilyen markos legény kezéből. Ennélfogva kínvallatással kell az igazságot kiderítenünk. Mert egyrészt a tettest kísérő szolga egy óvatlan pillanatban megszökött, másrészt pedig a bizonyítási eljárás oda jutott, hogy kínvallatással kell belőle bűntársainak neveit kicsikarnunk, hogy egyszer s mindenkorra gyökerestül kiirtsuk az efféle vérszomjas garázdálkodás-okozta rettegést.

Egy pillanat s a görög törvénykezési rend értelmében már hozták is a tüzet, a kereket s a mindenfajta korbácsokat. Kétségbeesésem rohamosan növekszik és szinte megszázszorozódik, hogy még csak ép testtel sem halhatok meg. De az idősebb asszony, amelyik síránkozásával úgy felkorbácsolta a hangulatot, csak nem hagyta abba:

- Engedjétek meg, drága jó polgárok, hogy mielőtt ezt a zsiványt, szerencsétlen gyermekeim gyilkosát keresztre feszítitek, leleplezhessük az áldozatok holttesteit, hogy lássátok: milyen daliásak, milyen fiatalok voltak, hogy ekként egyre komorabbra zordonuljon bennetek a méltó felháborodás és a gaztett nagyságához mért kíméletlenséggel ítélhessetek.

Szavait helyeslés követte és a bíró rögtön felszólított, hogy tulajdon kezemmel takarjam ki a ravatalon fekvő holttesteket. Sokáig vergődtem, vonakodtam ez új látvány révén újra felidézni elkövetett gaztettemet, de a poroszlók a bíró parancsára egyre nyomatékosabban noszogattak, végül oldalt lecsüngő kezemet is vesztébe taszították s kinyújtották a holttestek fölé. Végre is megtörtem a kényszer alatt, megadtam magam és kénytelen-kelletlen ugyan, megfogtam a leplet s fölfedtem a holttesteket...

Jóságos egek, milyen furcsaság!

Miféle szörnyetegek ezek?

Mely hirtelen változása balsorsomnak! Hiszen már-már Proserpina hatalmában voltam, már-már az alvilág lakói közé számítottam, de erre a hirtelen színe-változásra döbbenten meredtem rá s igazán nem tudom kellő szavakkal leírni ennek a meglepő látványnak minéműségét. Hát a három meggyilkolt ember holtteste nem volt egyéb, mint három felfújt bőrtömlő, össze-vissza szurkálva, lyuggatva; és amennyire éjjeli csatámra vissza tudtam emlékezni, a lyukak ugyanazokon a helyeken tátongtak, amelyeken a rablókat megsebesítettem.

Ekkor az eddigelé egyesektől tervszerű ravaszsággal némileg fékentartott röhögés zúgva csattant fel a közönségben. Némelyek határtalan jókedvükben ujjongtak, mások enyhülésül a nevetéstől fájó hasukat szorongatták. Végre is részegen a gyönyörűségtől sorjában kitódultak a színházból, vissza-visszapislantgatva rám. Én azonban attól a pillanattól fogva, hogy a leplet fölemeltem, dermedten, kővé meredten álltam ott, mintha csak magam is valami színházi szobor vagy oszlop lettem volna. Csak akkor tértem magamhoz révületemből, amikor a gazdám, Milo odalépett hozzám, megfogott s gyengéd erőszakkal magával vonszolt, miközben én egyre ellenkeztem s újra meg újra kibuggyanó könnyeim közt sűrűn fel-felzokogtam. Óvatosan kikereste az elhagyatott utcákat s nagy vargabetűvel házába vezetett és változatos csevegéssel szórakoztatott, mert még akkor is kétségbe voltam esve és reszkettem. De sehogysem tudta lecsillapítani megcsúfoltatásomon érzett felháborodásomat, amely mélyen megülte lelkemet.

Kisvártatva ím teljes díszben bevonult házunkba maga a bíróság és a következő nyilatkozattal igyekezett megnyugtatni:

- Uram_: Lucius, előttünk sem előkelő állásod, sem családod ősi származása nem ismeretlen, hisz kitűnő családotok egy egész tartomány nemességét öleli magába. Annak, amin átestél s ami miatt oly érzékenyen sopánkodol, nem megcsúfolás volt a célja. Verd ki hát szívedből ezt az egész pillanatnyi elkeseredést s oszlasd el lelked komor hangulatát. Tudniillik az a játék, amelyet városunk a Nevetés áldott istenének tiszteletére évről évre minden fordulón ünnepélyesen rendez, mindig csak valami eredeti ötlettől kap friss színt-illatot. Ez az isten téged, az ötlet szerzőjét s előadóját, innentúl minden utadon szerető kegyelmével kísér és sohasem fogja megengedni, hogy szívedben tanyát verjen a szomorúság, hanem élted fogytáig vidám örömökre deríti majd homlokod. Városunk is minden kiváltságos megtiszteltetést megszavazott részedre ezért a kedvességedért: mert először is védnökévé választott, aztán pedig elhatározta, hogy felállítja bronz-szobrodat.

Erre a beszédre ily szavakkal adtam meg a választ:

- Illő hálával adózom neked, Thessalia páratlanul nagyszerű városa, a fényes megtiszteltetésekért, de úgy gondolom, hogy a szoborképmásokat nálamnál méltóbb és különb férfiak számára kellene tartogatnotok.

Így beszéltem nagy-szerényen, miközben arcom is kicsit vidámabbra derült. Amennyire csak tőlem telt, még derültebb jókedvet erőltettem magamra, s udvariasan elköszöntem a távozó hatóságtól.

Ebben a pillanatban berohant egy szolga:

- Nénéd, Byrrhena - lelkendezi - figyelmeztet, hogy már közel van a lakoma ideje, amelyre az este elígérkeztél és máris hívat.

Rajtam átnyilallt a rettegés, gondolatban is visszaborzadtam még a házától is és ezt üzentem:

- Végtelenül szeretnék meghívásodnak eleget tenni, nénikém, de nem tehetem, adott szavam ideköt. Tudniillik házigazdám, Milo, esküdözve az éppen ma ünnepelt isten nevére, rávett, hogy a mai vacsorára elkötelezzem magam néki; most ő sem megy el hazulról s távozni engem se hagy. Tegnapi vacsora-ígéretemet halasszuk hát más alkalomra.

Utolsó szavaimnál Milo keményen karon ragadott, előhozatta a fürdő-holmikat és elvitt a legközelebbi fürdőbe. Én a világért szemébe nem néztem volna senkinek, bújtam a járókelők nevetése elől - amelyet pedig magam fakasztottam - s oldalához simulva lopakodtam előre. Szégyenkezésemben azt sem tudtam, hogyan fürödtem meg, hogyan dörzsöltek le, hogyan kerültem megint haza: amint mindenki megbámult, felém integetett, ujjal mutogatott rám, csak bámultam tehetetlenül, bárgyún.

Végre, hogy Milo szegényes kis vacsoráján csak úgy futtában átestem, metsző fejfájást vetve ürügyül - amelyet bizonyára a szakadatlan zokogás okozott -, könnyen megnyert beleegyezésével visszavonultam szobámba. Végigheveredtem ágyamon és bánatomban tövéről-hegyére végiggondoltam mindazt, ami velem történt, míg végre - miután asszonyát lefektette - bejött Fotisom, magából kikelve; nem sugárzott az arca, nem csacsogott az ajka: sötét homlokán zord ráncok tornyosultak. Habozva és félénken végre is szóra kapott:

- Bevallom - lihegte -, én, tulajdon magam vagyok az oka ennek a kalandodnak!

Ezzel a szóval valami korbácsot húzott ki kebléből, felém nyújtotta és így beszélt tovább:

- Itt van; hitvány nőszemély vagyok; könyörgök, verj meg, vagy sújts akármiféle még nagyobb büntetéssel. Csak azt az egyet ne gondold, kérve-kérlek, hogy szánt-szándékkal okoztam neked ekkora szenvedést. Inkább engem verjen meg az isten, mint hogy miattam akár csak egy körömfeketényi bánatot is szenvedj. De minden szenvedést, ami fejedre zúdult, tüstént tegyen jóvá az én vérem folyása. Mert bár parancsot teljesítettem s más volt a célja cselekedeteimnek, szerencsétlenségemre mégis te ittad meg a levét.

Ekkor én, részben velemszületett kíváncsiságomtól ösztökélve, részben mert kalandom titokzatos okát mohón vágytam leplezetlenül megismerni, így vettem fel a szót:

- Inkább összetöröm, ronggyá tépem, elpusztítom ezt a világ leggyalázatosabb, legvakmerőbb korbácsát, amelyet azért adtál ide, hogy megverjelek vele, mintsem hogy csak érinteni is merje bársonyos, tejfehér testedet! De most már mondd el őszintén: melyik az a tetted, melyet az ostoba vaksors veszedelmemre fordított? Mert esküszöm a te drága életedre, hogy senkinek a világon, még neked magadnak sem tudnám elhinni, ha még úgy bizonykodnál is, hogy vesztemre te főztél volna ki bármit is. Különben sem lehet ártatlan szándékokat bűnül felróni azért, mert az eredményük nem megfelelő vagy éppen szerencsétlen.

Elhallgattam és Fotisomnak könnyekben reszkető s az odaadó szenvedélytől bágyadtan le-lehunyódó szemeiről szomjasan szürcsöltem tüzes, csemegés csókokat...

Ettől aztán vidámságra frissült:

- Várj csak, kérlek - csacsogta -, előbb jól bezárom a szobaajtót, mert ha kihallatszik avatatlanul vakmerő beszédem, főbenjáró bűnbe keveredem.

Szólt, betolta a reteszt, erősen belenyomta a biztosító kapcsot, aztán visszajött hozzám, két karjával átfonta nyakamat és halk, tompára fojtott hangon elkezdte:

- Reszketek és szörnyen félek felfedni e ház rejtelmeit s elárulni asszonyom féltve őrzött titkait. De sokkal többet tartok rád és tudományodra, mintsem hogy te - aki amellett, hogy előkelő nemes családból származol és ragyogó tehetségű ember vagy, még számos titkos szertartásba is be vagy avatva - bizonyosan ne ismernéd jól a hallgatás szent parancsát. Kérlek tehát, hogy amit csak jámbor lelked szentélyére bízok, őrizd ott örökre hét zárral zárva és viszonozd szigorú hallgatással az én bizalmas őszinteségemet. Mert engem érted égő szerelmem hajt annak elmondására, amit rajtam kívül senki a világon nem tud. Mindjárt meg fogod ismerni házunk minden ügyét-baját, meg fogod ismerni asszonyom csodálatos titkait, amelyeknek engedelmeskednek a szellemek, fejet hajtanak az istenek, szolgálnak az elemek és amelyektől megbomlik a csillagok rendje. Bűbájosságának hatalmát olyankor aknázza ki leginkább, amikor valami kedvére való bájos, csinos ifjúra szemet vetett, ami egyébként elég gyakorta megesik vele.

Most is halálosan belebolondult egy gyönyörűszép boeotiai ifjúba és lázasan űzi bűbájosságának mindenféle fortélyait, mindenféle mesterkedéseit. Tegnap estefelé hallottam, ismétlem, a tulajdon fülemmel hallottam, amikor magát a Napot ködös homállyal s örök sötétséggel fenyegette meg, mert nem futott le elég gyorsan az égről s nem adta át helyét elég korán az éjszakának, hogy abban bűvös-bájos csábításait űzhesse. Ezt az ifjút tegnap, a fürdőből hazajövet látta meg, amint épp a borbélyműhelyben ült; nosza rámparancsolt, hogy észrevétlenül hozzam el a hajfürtjeit, amelyek a gyilkos olló nyisszantásai nyomán a földön hevertek. Miközben hát odalopakodtam és sebbel-lobbal összekapkodtam a hajfürtöket, rajtacsípett a borbély, megragadott és mert amúgy is ország-világ szemében hírhedtek vagyunk boszorkánymesterségünkről, durván rámrivallt:

- Hé, te gyalázatos, csak egyre-másra lopkodod itt előkelő ifjú urak hajfürtjeit? De ha még ezután sem hagyod abba ezt a pimaszságot, nem sokat teketóriázok, hanem rendőrkézre adlak!

Szavait követte a tett: bedugta a kezét a melleim közé, előkotorászta és dühösen kirántotta onnan a már eldugott fürtöket. Ez az eset nagyon felizgatott; eszembe jutott asszonyom természete, hogy az ilyenfajta kudarc elég érzékenyen hat reá, s ilyenkor rendesen kegyetlenül elpáhol engem, s már-már azon járt az eszem, hogy megszököm. De ekkor rád gondoltam, s rögtön letettem erről a tervről.

De amint a borbélyműhelyből kijöttem, elszontyolodtam, hogy teljesen üres kézzel kell hazatérnem. Hát meglátok egy embert, aki ollóval kecskebőrtömlőket nyírt. Mivel láttam, hogy alaposan össze vannak kötözve, felfújva és felakasztva, a földön heverő sárgás szőrükből - nagyon hasonlított a boeotiai ifjú hajához - magammal vittem egy csomót és átadtam asszonyomnak, de elhallgattam előtte az igazat.

Így aztán az éj beálltával, mielőtt a vacsoráról hazaindultál volna, asszonyom, Pamphile, őrjöngő vágyában fölment a zsindelytetőre; ide járogat nagy-titokban, mert ez a legalkalmasabb hely bűbájoskodására, minthogy kívül van a házon, nyílt, szabad, szellős, ahonnan keletre-nyugatra, mindenfelé kényelmes kilátás nyílik. Mindenekelőtt fölszereli boszorkánykonyháját a szükséges eszközökkel; kirak mindenféle fűszerszámot, titokzatos jelekkel teleírt táblákat, hajótörésekből megmentett tárgyakat, elsiratott-eltemetett holttestek sok-sok darabkáját; itt orrok és ujjak, amott akasztott emberek húsos körmei, emitt meggyilkoltak felfogott vére és vadállatok fogai közül kicsavart csonka koponyák. Aztán ráolvas a gőzölgő belekre és különféle folyadékkal áldoz, hol forrásvízzel, hol tehéntejjel, hol hegyi mézzel, sőt mézes bort is önt áldozatul. Most azokat a bizonyos hajfürtöket szorosan csomóba rakja, összeköti s mindenféle illatszerrel együtt szénparázsra veti, hogy elhamvadjanak. És ekkor varázs-tudományának ellenállhatatlan hatalma és a szolgálatára kényszerített istenségek vak önkényeskedése révén azokba a testekbe, amelyeknek szőrszálai füstölögve elsercentek, egyszerre csak emberi lélek költözik: éreznek, hallanak, járnak-kelnek és odamennek, ahova szőrük szaga vonzza őket. Így a boeotiai ifjú helyett ezek akartak minden áron bemenni, ezek rohanták meg a kaput. És ekkor te, elázva az italtól, megtévesztve a vak éjszaka sötétségétől - vitézül kardot rántottál s az őrült Aiax módjára vagdalkozva, ugyan nem eleven állatokat mészároltál le, mint ő, aki egész nyájakat lekaszabolt, hanem sokkalta hősiesebben legyilkoltál három degeszre fújt kecsketömlőt, így én téged, miután cseppnyi vérontás nélkül levágtad ellenségeidet, most nem mint embergyilkost, hanem mint tömlőgyilkost ölelhetlek.

Nagyot nevettem Fotis mulatságos elbeszélésén s magam is tréfára fordítottam a szót:

- Nohát most már én is számot tarthatok a hősi dicsőségnek arra a koszorújára, amelyet Hercules nyert tizenkét munkájával; ő lebírta a háromtestű Geryont s a háromfejű Cerberust, én meg három tömlőt gyilkoltam meg: ez csak fölér vele! De hogy őszinte szívvel megbocsáthassam bűnödet, amellyel ily rettentő izgalmakba kevertél, teljesítsd ezt a forró kívánságomat: mutasd meg nekem asszonyodat olyankor, amikor valami varázslatot végez, amikor az isteneket idézi, főképp amikor átváltozik: hadd lássam, hiszen égek a vágytól, hogy szemtől-szembe megismerkedjem a varázsló-mesterséggel. Ámbátor úgy veszem észre, hogy magad sem vagy egészen járatlan és avatatlan ebben a mesterségben. Erről mélyen meg vagyok győződve, hiszen magamon tapasztaltam: mert míg eddigelé ugyancsak fitymáltam az asszonyi ölelést, most te csillogó szemeddel, rózsás kis arcoddal, fénylő hajaddal, szomjas csókjaiddal s illatos melleddel rabszolgáddá nyűgöztél s én szíves-örömest alázkodom hatalmad alá. Már otthonomra sem gondolok, kisebb gondom is nagyobb a hazautazásnál és mindennél drágábbak nekem a mi éjszakáink.

- Luciusom - felelte Fotis - igazán nagyon szeretném teljesíteni kívánságodat, de az asszonyom irigy természetű, s ha efféle titokzatos mesterkedéseit űzi, mindig elvonul, mindenki elől elzárkózik. Mégis: a te kívánságod fontosabb nekem az életemnél és majd kilesem az alkalmas időpontot s szívesen teljesítem, csak - amint már előbb is mondtam - becsületesen őrizd e főbenjáró dolog titkát.

Csevegésünk közben egymás utáni vágyakozásunk felszította szenvedélyünket s felkorbácsolta érzékeinket. Ledobtunk hát magunkról minden ruhát s végre anyaszült meztelenen tobzódtunk a szerelmi élvezetben. Mikor aztán belefáradtam, Fotis nagylelkű elhatározással fiús élvezetben részesített betetőzésül. A virrasztástól végre elbágyadtunk, álom borult szemünkre s már magasan járt a nap, amikor fölébredtünk. Még néhány éjszakát töltöttünk ilyen gyönyörűségben.

Valamelyik nap Fotis izgalomtól remegve berohant hozzám s jelentette, hogy az asszonya - minthogy új szerelménél eleddig minden mesterkedése csütörtököt mondott - ma éjjel madárrá fog tollasodni s így repül el választottjához, ennélfogva tehát óvatosan készüljek elő ennek a nagyszerű jelenetnek a kilesésére. És ahogy az éj beállt, lábujjhegyen, nesztelenül fellopódzott velem ama bizonyos emeleti szoba elé s odasúgta, hogy az ajtóhasadékon át lessem ki, mi történik odabent. Hát Pamphile mindenekelőtt meztelenre vetkőzött, aztán kinyitott egy kis szekrényt, s kivett belőle egy csomó szelencét. Az egyiknek felnyitotta a födelét, kenőcsöt vett ki belőle, tenyerében sokáig dörzsölte s lába körmétől a feje búbjáig minden porcikáját bekente vele. Közben halkan egyre mormogott a lámpája fölé, rezegve meg-megrázta magát s végigveregette tagjait. Lágyan hullámzó testén most puha pihék bukkannak elő, erős tollak növekednek, orra horgas csőrré keményedik, körmei görbe karmokká kényszerednek. Pamphile fülesbagollyá változik. Most próbát tesz: panaszos huhogással fel-felugrál a földről, végre a levegőbe lendül s kiterjesztett szárnyakkal elrepül.

Ő tehát bűbájosságának erejével a maga jószántából átváltozott, de énrám senki sem olvasott varázsigét s a látottak hatása alatt mégis döbbent rémületbe meredtem, mintha kicseréltek volna: öntudatom elhomályosult, rémületemben szinte megháborodtam, nyitott szemmel is elrévültem, úgy hogy jó sokáig dörzsölgettem a szememet, hogy megtudjam: ébren vagyok-e hát? - Végre-valahára ráeszméltem a valóságra, megragadtam Fotisom kezét, a homlokomhoz szorítottam s könyörgésre fogtam a dolgot:

- Kérlek, most itt az alkalom, hadd élvezzem vonzalmad nagyszerű és pompás gyümölcsét: adj egy kicsit abból a kenőcsből! Gyönyörűséges melledre kérlek, szívecském, láncolj magadhoz ezzel a soha meg nem hálálható szívességeddel örökös rabszolgádul! Hadd álljak melléd, én Venusom, szárnyas Cupido gyanánt!

- Ugyan úgy-e, te huncut! - vágott vissza Fotis. - Hát azt akarod, szerelmem, hogy magam alatt vágjam a fát? Hogy védenélek meg ebben a gyámoltalan alakodban Thessalia boszorkányaitól? Ha egyszer madárrá változtál, hol keresselek, mikor látlak megint?

- De az istenek mentsenek meg engem efféle elvetemültségtől - bizonykodtam -, hogy én, még ha sasszárnyakon repülném is be a mérhetetlen égboltot a felhők felett s a magasságos Jupiter csalhatatlan hírnöke s fürge fegyverhordozója lennék is, hogy én ne repülnék vissza ide az én kis fészkembe, ha százszor is a madarak királya voltam? Esküszöm arra az édes kis hajfonatodra, amellyel lenyűgözted a lelkemet, hogy nem kell nekem senki más, csak az én Fotisom. Aztán arra is gondoltam ám, hogy ha egyszer bekenekedem s efféle madárrá változom, messzi el kell kerülnöm minden házat. Mert úgy-e, milyen szép, milyen pompás szerető volna az asszonyoknak egy ilyen fülesbagoly?! Meg aztán tudjuk, hogy az efféle éjjeli madarakat, ha betévednek valami házba, ügyesen összefogdossák s az ajtóra szögezik, hogy keserves kínokkal lakoljanak meg, mert mint afféle vészmadarak, szerencsétlenséget hoznak a háznépre. De majdnem el is felejtettem megkérdezni: mit kell mondanom vagy cselekednem, hogy tollruhámat levetve emberi alakomat visszanyerjem megint?

- Ne félj semmit - nyugtatott meg -, ebben a tekintetben nincs okod aggodalomra, mert az asszonyom mindent megmutatott nekem, amitől megint visszakaphatják eredeti alakjukat az ilyen elváltozott emberek. De ne gondold, hogy csak úgy szívességből avatott be, dehogy: csak azért, hogy amikor hazarepül, szolgálatára legyek a szabadító szerrel. Ide hallgass hát, micsoda jelentéktelen hitvány kis füveknek van ilyen nagyszerű hatásuk: forrásvízbe dobok egy kis marék kaprot meg babérlevelet, ebből adok neki inni s ebben megfürdetem.

Váltig bizonygatta ezt s aztán nagy izgatottan besurrant a szobába s kivett a szekrényből egy szelencét. Én előbb magamhoz szorítottam s megcsókoltam a szelencét és felfohászkodtam, hogy segítsen szerencsés repüléshez, aztán gyorsan ledobtam minden ruhámat és mohón belemarkoltam a szelencébe, jó marék kenőcsöt kivájtam belőle s alaposan bekentem vele egész testemet. És most próbálkozni kezdtem: föl-föllendítettem karjaimat s madár módjára mozgolódtam, de se pihének, se tollnak semmi nyoma rajtam. Ellenben minden szál szőröm sörtévé vastagodik, finom bőröm irhává durvul, kezem s lábam ujjai egy-egy patává kényszerednek össze s a hátgerincem tövéből hosszú fark mered elő. Fejem eléktelenkedik, arcom megnyúlik, orrlyukaim kitágulnak, ajkam lefittyen, füleim szőrösen hosszúra nyúlnak. Ebben a szomorú elváltozásomban legföljebb az vígasztalhatott volna, hogy szerelmi fegyverem is hatalmassá növekedett, de ó jaj, nem tudtam már ölelni Fotist! Amint tehetetlenségemben végignéztem apróra testemet, láttam, hogy nem madár vagyok, hanem szamár. Szemrehányást akartam tenni Fotisnak a baklövéseért, de emberi alakommal elvesztettem emberi hangom is és mit tehettem mást: lefittyentettem alsó ajkamat, nedves szemmel ferdén rápislantottam s így némán vontam felelősségre. Fotis, amint ebben az állapotomban rámpillantott, mindkét kezével kíméletlenül az arcába csapott és feljajdult:

- Ó jaj, szegény fejem! végem van! Izgalmamban és sietségemben elhibáztam a dolgot! megtévesztett a szelencék egyformasága. De nem baj, mert arra, hogy ebből az alakodból visszaváltozzál, még egyszerűbb szer van: csak rózsát kell enned és szamár-alakodból azonnal kivetkezel és nyomban megint az én Luciusommá változol. És bárcsak ma este is készítettem volna, mint eddig mindig, néhány rózsakoszorút, akkor még ezt az egy éjjelt sem kellene ilyen alakban átszenvedned. De hajnalhasadtakor szaladok az orvosságodért!

Így kesergett Fotis. Én azonban ámbár Luciusból barommá változtam és tökéletes szamár voltam, mégis megtartottam emberi értelmemet. Sokáig erősen tusakodtam magammal, hogy ne támadjak-e rá erre a hitvány és feneketlenül gonosz nőszemélyre, ne harapdáljam-e össze, ne rugdossam-e patáimmal agyon? De hebehurgya tervemtől eltérített az az érett megfontolás, hogy ha Fotist agyonverem, magam semmisítem meg szabadulásom egyetlen reményét. Hát csak ráztam-ráztam a fejemet, aztán lehorgasztottam, pillanatnyi megaláztatásomat csöndesen tűrtem, beletörődtem kegyetlen sorsomba s lementem az istállóba hűséges hátaslovamhoz; ott állt a jászolnál egykori vendéglátó gazdámnak, Milónak a szamara is. Abban reménykedtem, hogy ha van az oktalan állatokban is valami velükszületett rejtett ragaszkodás, akkor a lovam rámismer, megsajnál, szívesen lát s átengedi nekem a legjobb helyet. De ó vendéglátás nagy istene, Jupiter, ó Hűség titokzatos istenségei! Az én kitűnő lovam összedugja fejét a szamárral, s azon nyomban összeesküsznek a vesztemre. Féltették a hasukat, s alighogy észrevették, hogy a jászolhoz közeledem, lekonyították a füleiket s fölemelt patáikkal dühösen rámtámadtak. Bizony jó messzire elkergettek az árpától, amit pedig az este tulajdon kezemmel szórtam oda kedves jó szolgám elé. E fogadtatás után, hogy elmartak maguktól, az istálló sarkába húzódtam.

És míg társaim szemtelenségén évődöm magamban s azon töröm a fejemet, hogy ha másnapra a rózsák révén Luciusszá visszaváltozom, ellátom majd ennek a bitang lónak a baját: megpillantom az istálló gerendáit tartó középső oszlopnak körülbelül a kellős közepén Epona istennőnek kis kápolnácskában ülő szobrát, amely gondosan körül volt fonva friss rózsakoszorúkkal. Amint fölismertem szabadulásom eszközét, felvillant bennem a remény, hatalmas lendülettel fölemelkedtem s amennyire csak kinyújtott első lábaimmal fel tudtam kapaszkodni, kimeresztett nyakkal s messze előrecsucsorított ajakkal, minden erőmet megfeszítve, a koszorú után nyúltam. Vesztemre. Erőlködésem közben hirtelen odafordult a szolgám, akire egész idő alatt a lovam gondozását bíztam, nagy-dühösen fölugrott s elordította magát:

- Hát meddig tűrjük még, hogy ez a szamár hol a többi állat takarmányára, hol meg az istenek szobrára fenje a fogát? Én bizony sántává nyomorítom ezt a szentségtörő dögöt!

Rögtön szét is nézett valami eszköz után s véletlenül egy ott heverő nyaláb fán akadt meg a szeme. Kiválasztotta belőle a legeslegvastagabb görcsös fütyköst és - ó jaj, szegény fejem! - rendületlenül páholt vele. Csak akkor hagyta abba, amikor hirtelen izgatott kopogás és zajos dörömbözés dobbant az ajtón s a szomszédság rémült ordítozással rablót kiabált. Az én emberem erre ijedtében kereket oldott.

Pillanatok múlva a rablóbanda betörte a kaput, elárasztotta az egész házat s minden zegét-zugát megszállta. Hiába rohantak innen is, onnan is Milóék segítségére, a fegyveres csapat mindenütt ott van s fenyegetőn ellenük szegül. Kard villog és fáklya fénylik mindnyájuk kezében, az éjszaka megvilágosodik; mint a kelő nap, úgy szikrázik a tűz s a kardvas.

Most nekiestek az egyik kamrának, amely a ház közepébe volt beépítve és tele volt Milo kincseivel, s ámbár hatalmas zárakkal volt lezárva s eltorlaszolva, hatalmas szekercéikkel betörték. Amint nyitva volt, minden kincset kihordtak belőle és összekötözték batyúkba nagyhirtelen. Mindegyikük kapott egy batyút, de több volt a cipelni való, mint az ember. Mohókká mámorosodtak ettől a hihetetlenül nagy kincstől s a másik szamarat, a lovamat és engem kivezettek az istállóból és rogyásig megraktak a legnehezebb batyúkkal. Minekutána a házat kifosztották, botjaikkal közénk cserdítettek és elhajtottak. Ott hagyták egyik cimborájukat, hogy leskelődjék s hozzon majd hírt a bűntett nyomozásáról, aztán megindultak velünk s úttalan utakon, hegyeken át, sűrű ostorcsapásokkal előre nógattak.

Én már a rettentő tehertől, a meredek hegyi kapaszkodótól s a végtelen hosszú gyaloglástól halálosan kimerültem. És ekkor az a lassan érő ötletem támadt, hogy a szokásos polgári mentséghez folyamodom, kimondom a császár szentséges nevét, s így szabadítom meg magam ettől a sok nyomorúságtól. Mikor végre már fényes nappal valami népes községen át vitt utunk, ahol éppen vásár volt, s csak úgy nyüzsgött a nép, a nagy sokadalomban megpróbáltam hazai görög nyelven segítségül hívni a császár fölséges nevét. Harsányan és zengőn elordítottam:

- Ó - - -

De a császár nevét nem tudtam végig kimondani. A rablók felháborodtak rekedt ordításomon s jobbról-balról, elülről-hátulról úgy eldöngettek, hogy szegény irhámat valósággal szitává lyuggatták.

Végre váratlanul módot adott szabadulásomra a nagy Jupiter. Mert miután utunkban már egész sor nagyúri házat elhagytunk, én apró tanyát, bájos kis kertet pillantottam meg, amelyben sok egyéb gyönyörű virág mellett szűzies rózsák is virultak a hajnali harmatozásban. Szabadulásom reményében sóvárogva néztem őket, aztán örömömben fürgén odamentem; csöpögött a nyálam, már-már hozzájuk értem, amikor sokkalta egészségesebb ötletem támadt: hiszen ha én szamárból megint Luciusszá változnám, nyilvánvaló, hogy vesztemet érném el a rablók kezében, mert vagy azzal gyanúsítanának, hogy varázsló vagyok, vagy rám fognák, hogy úgyis följelentem őket. Így hát kénytelen-kelletlen nem ettem a rózsákból, hanem beletörődtem jelenvaló helyzetembe s mintha csak igazi szamár volnék, szénát rágicsáltam.

 

NEGYEDIK KÖNYV

Úgy déltájban, mikor már izzón tűzött a nap, valami faluban öreg emberekhez tértünk be, akik ismerősei és jó barátai voltak a rablóknak. Legalábbis találkozásukból, hosszas megbeszélésükből és csókolódzásukból szamár létemre is erre kellett következtetnem. Meg aztán a hátunkról leszedett holmikból is juttattak nekik, és úgy vettem észre, hogy nagy titkolódzva megsúgták nekik, hogy mindez rablott holmi. Rólunk minden terhet leszedtek s kicsaptak a közeli rétre, hogy ott kedvünkre legelésszünk. De én nem tudtam ott maradni egy legelőn a szamár és a lovam társaságában, mert bizony eddigelé még nemigen szoktam meg, hogy szénát reggelizzem. De íme, éppen az istálló mögött kis kertet pillantottam meg; veszettül éhes voltam, hát nagynyugodtan besétáltam s mindenféle - igaz, hogy nyers - főzelékfélével pukkadásig töltöttem a bendőmet. Felfohászkodtam valamennyi istenhez s néztem-nézelődtem mindenfelé, hátha valamelyik szomszéd kertben viruló rózsalugast fedezhetnék föl. Már a magányosság is jó reménységgel biztatott, hogy hátha valahol elvonultan, megbújva a cserjésekben, megehetném az orvosságomat, s földre görnyedt négylábú állatból ismét emberré egyenesedhetném, anélkül, hogy valaki meglátna.

Hát miközben az ábrándozásnak ezen a hullámán ringatódzom, valamivel messzebb, árnyas völgyben lombos ligetet látok: százféle virágja s üde pázsitja közül ragyogó rózsák vörös színe nevetett felém. Az én nem egészen állati eszemmel már-már azt gondoltam, hogy Venusnak s a Gráciáknak ligete ez, amelynek titokzatos homályából ennek a menyegzői virágnak királyi fénye felém ragyog. Most felfohászkodom a szívet vidító jószerencse istenéhez és sebes vágtában nekiiramodtam: szavamra úgy éreztem, hogy nem is szamárrá, hanem szédítő iramú versenylóvá változtam át. De balszerencsém gyorsabb volt, mint pompás és rugalmas száguldásom: mert, ahogy odaértem arra a helyre, bizony nem találtam én ott égi harmat nektárjában fürösztött gyengéd, bájos rózsákat, amelyek áldott bokrokon s boldog tövisek közt teremnek, de még a völgyet sem találtam, csak egy folyóvíz sűrű fákkal szegett partja meredt elém. Hosszúkás levelű fák ezek, mint a babérfa, s illatos virág módjára nyúlánk, halványpiros kelyhecskék teremnek rajtuk s ámbár alig van illatuk, a tanulatlan nép paraszti szóval babérrózsáknak nevezi őket. Annak az állatnak, amelyik eszik belőle, halálos méreg ez a virág.

Hogy ilyen csúful megjártam, már egészen el is ment a kedvem a szabadulástól, s épp azon voltam, hogy most már elszánom magam és eszem a mérges rózsákból. Tétován közelebb megyek, hogy szakítsak belőlük, hát egyszerre csak egy fiatalember - azt hiszem: a kertész, akinek minden zöldségét összevissza tapostam - észrevette a rengeteg kárt s hatalmas husánggal kezében dühösen hozzám rohant, fülön fogott és olyan irtózatosan eldöngetett, hogy bizonyosan agyonvert volna, ha végre is meg nem sokallom a dolgot s ötletesen nem segítek magamon: fölvetem a faromat s hátulsó lábaim patáival összevissza rugdalom az atyafit. Mikor aztán alaposan helyben hagytam, úgy hogy elterült, rohanvást a közeli hegy lejtője felé menekültem. Hát egyszerre csak egy asszony - nyilván a felesége - amint a dombról meglátta, hogy ez ott fekszik vérbefagyva, zokogva-jajveszékelve nyomban odarohant hozzá, természetesen azért, hogy szánalmat keltsen maga iránt és e réven fenyegető veszedelmet zúdítson fejemre. És íme, a parasztok, akiket fölvert a jajveszékelése, máris szólítják a kutyáikat és egyre-másra uszítják, hogy rohanjanak rám és veszett dühvel tépjenek darabokra. Mikor láttam, hogy rengeteg falka hatalmas növésű, medvék és oroszlánok lefogására is elég erős kutya verődött össze s fenekedik rám, bizony igazán a halál torkában éreztem magam; helyzetem reménytelen volt. Ekkor úgy döntöttem, hogy mégsem menekülök. Megfordultam tehát és gyors ügetésben visszamentem a szállásunk istállójába. A falusiak nagy üggyel-bajjal elcsitították a kutyáikat, aztán lefogtak, vastag kötéllel vaskarikához kötöztek, megint elkezdtek páholni s bizonyosan agyon is vertek volna, de a fájdalmas ütésektől összenyomkodott, a nyers zöldségtől felpuffadt és hasmenéstől gyötört hasam böffenve kifecskendezte sarát: némelyeknek arcába fröccsent az undorító lé, a többieknek orrát facsarta a dögletes bűz, s egyszeriben messze rebbentek meggyötört testemtől.

Kisvártatva, mikor már a nap nyugovóra hajlott, a rablók kivezettek az istállóból s mind a hármunkat, de különösen engem, rettentő súlyosan megterheltek. Már jó darab utat megtettünk, amikor én, elgyötörten a hosszú úttól, a súlyos poggyász alatt görnyedezve, rokkantan a folytonos döngetéstől, sántán és támolyogva - mert a patáim is feltörtek - megálltam egy csöndesen kanyargó patak partján. Éppen kapóra jött ez a pompás alkalom: úgy gondoltam, hogy ügyesen térdre ereszkedem s belevetem magam a vízbe, azzal a megingathatatlan elhatározással, hogy akárhogy vernek is, föl nem kelek, meg nem indulok, s már akár agyonbunkóznak, akár karddal leszúrnak, inkább meghalok. Az volt a titkos gondolatom, hogy hiszen én úgyis megnyomorodtam, dögrováson vagyok s rászolgáltam, hogy betegségem miatt a szolgálatból elbocsássanak, a rablók pedig bizonyára türelmetlenkednek majd az időveszteség miatt, meg szeretnének is minél gyorsabban menekülni, hát majd leszedik hátamról a poggyászt, elosztják a két másik állat közt s engem, hogy annál kegyetlenebbül lakoljak, ott hagynak farkasok és keselyűk zsákmányául. De a kegyetlen sors felborította ezt a rettentő-ügyesen kieszelt tervemet, mert a másik szamár, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megelőzött: kimerültnek tettette magát s poggyászostul összeesett. Úgy feküdt ott, mintha megdöglött volna: verhették, noszogathatták, ide-oda rángathatták fülét, farkát, lábait, biz az meg se moccant. Addig-addig, hogy a rablók az utolsó reményről is lemondtak s meghányták-vetették maguk között a dolgot: hogy ne vesztegessék hiába a menekülésre szánt időt ennek a rég döglött és szinte már megkövesedett szamárnak az élesztgetésével, fölrakták a poggyászát rám s lovamra, aztán elővették a kardjukat, mind a négy lábát térdben elmetszették, az úttól kissé távolabbra vonszolták s egy meredek szikláról - a szerencsétlen még most is lihegett - az alant tátongó völgybe taszították. Amint most végiggondoltam póruljárt bajtársam sorsát, föltettem magamban, hogy abbahagyom az alattomos fondorkodást s hűséges, derék szamaruk leszek a gazdáimnak. Meg aztán meghallottam, amint mondogatták egymásnak, hogy nemsokára megállapodunk, s a hosszú utazás után pihenőre térünk az ő állandó tanyájukon. Átvágtunk még egy enyhén lejtős dombon s megérkeztünk arra a helyre. Itt minden poggyászt leszedtek rólunk és behordtak. Én amint megszabadultam a terhemtől, fürdő gyanánt meghempergőztem a porban s fáradtságom így vertem el.

Az alkalom megkívánja, hogy leírjam ezt a helyet s a barlangot, amelyben a rablók tanyáznak. Ezzel egyrészt próbára teszem tehetségemet, másrészt nektek is módot adok határozottan megállapítani, hogy ész és értelem dolgában is szamár voltam-e?

Lombos erdő sötétlett az égbenyúló zordon hegyen, amelynek szakadékos oldalában - ott, ahol meredek és megközelíthetetlen sziklák övezik - messzenyúló, horpadásos, széles és cserjékkel sűrűn benőtt völgyek futottak körben mintegy természetes védelmül. A hegytetőről haragos bugyborékolással bővizű forrás zuhogott alá, s amint a meredeken lerohant, ezüstös fodrokban gyöngyözött, majd több vékony ágra szakadozott, majd meggyülemlett víztömegével öntözte a völgyeket, s mint valami megduzzasztott tenger vagy megáradt folyó, mindent ellepett. A hegyszakadékok végében mered a barlangvár; körülötte jobbra-balra messzire nyúlnak a birkaakolnak használt karámok erős, keményfonatú sövényoldalai. A barlang bejárata előtt kőfal húzódik keskeny ösvény gyanánt. A fejemet rá: te is mindjárt megismerted volna, hogy rablóbarlang. Nem volt aztán ott semmi egyéb, mint egy nádfödeles, rozoga, apró házikó; ebben - amint később megtudtam - éjjelenkint egy-egy rabló állt őrségen, már akire a sors esett.

Minekutána összegubbaszkodva sorra bebújtak s minket előbb kötéllel odapányváztak a bejárat elé, a töpörödött öreg anyókára - aki nyilván egymaga viselte gondját ennyi férfinak - durván ráripakodtak:

- Hát te piszok dög, te világ csúfja, te poklok utálata, hát te csak lopod itthon a napot, fittyet hánysz nekünk s ilyen nagy és veszedelmes vállalkozás után, ha későn is, még ennünk sem adsz? Éjjel-nappal egyebet sem csinálsz, csak borral degeszre töltöd szomjúságtól égő hasad nagy-mohón!

Nyöszörgő, vékonyka hangon, reszketve védekezett az anyóka:

- Vitézebbnél vitézebb, hűséges ifjú gazdáim, hiszen készen vár benneteket rengeteg, finomra főzött ízes hús, egész halom kenyér, csordulásig borral telt serlegek - még alaposan ki is töröltem őket és itt a meleg víz, hogy szokásotok szerint kutyafuttában megfürödhessetek.

Ennek hallatára a rablók nyomban nekivetkőztek, a lobogó láng gőzében felfrissültek, meleg vízzel lemosakodtak, olajjal megkenekedtek, s végül leheveredtek az ételektől roskadozó asztalok köré. Éppen csak hogy lefeküdtek, hát még nagyobb új csapat fiatalember állított be. Első pillantásra lerítt róluk, hogy rablók, mert ezek is arany- és ezüstpénzt, edényeket s aranyszálakkal áttört selyemruhákat cipeltek haza zsákmány gyanánt. Ezek is épp olyan fürdővel frissítették magukat, majd letelepedtek cimboráik közé a pamlagokra, s aztán azok, akikre a sors esett, felszolgáltak. Összevissza esznek, isznak, rakásszámra hordják be a húst, halomszámra a kenyeret, seregestül a poharakat. Ordítozva mulatnak, bömbölve kornyikálnak, marakodva tréfálkoznak s félvad lapithák és kurjongató centaurok módjára más effélével szórakoznak. Ekkor egyikük, aki valamennyinél izmosabb volt, megszólalt:

- Nos, mi vitézül bevettük a hypatai Milo házát. Azonfelül, hogy hősiességünk árán dús kincseket zsákmányoltunk, teljes számban visszatértünk várunkba és az se kutya, hogy nyolc lábbal meggyarapodva jöttünk haza. Ti ellenben, akik Boeotia városaira támadtatok, megapadt számban tértetek meg s még nagy-vitéz vezéreteket, Lamachust is elvesztettétek! Pedig igazán nem ér föl az ő életével az egész zsákmány, amit hazahoztatok. De ő legalább határtalan hősiességének az áldozata s e nagyszerű férfiú emlékét a híres királyokkal és hadvezérekkel együtt fogják ünnepelni: ti azonban, finom mákvirágok, fürdőkbe s vénasszonyok hálószobáiba surrantatok s apró-cseprő, szégyenletes tolvajlásaitok révén mindössze ezt a limlomot szereztétek.

Most megszólalt valaki a később érkezettek közül:

- Hát te még nem tudod, hogy nagyobb házakat sokkal könnyebb bevenni? Hiszen igaz, hogy az ilyen nagy házakban rengeteg a cselédség, mégsem törődik egyik sem a gazdája kincseivel: mindegyik csak a maga bőrét menti. Ellenben védelmezik apró vagyonkájukat, vagy esetleg ravaszul eldugott dús kincseiket s még az életük árán is helytállnak érte. Majd elmondom, hogy esett a dolog: s ez szavaimnak hitelt fog szerezni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Amint a hétkapus Thebaeba érkeztünk, rögtön pontosan tájékozódtunk a lakosok vagyoni helyzete felől, mert mesterségünkben ez az első és fő-feladat. Ennek során szereztünk tudomást egy Chryseros nevű uzsorásról, aki mérhetetlen vagyon ura volt, de félt a hivatalviseléstől s a játékrendezés kötelezettségétől s ezért kifogyhatatlan furfanggal rejtegette dús gazdagságát. Hát egy szál magában meghúzódott kicsiny, de meglehetősen biztonságos házacskájában s rongyokban és piszokban kuksolt pénzes zsákjain. Nos, úgy döntöttünk, hogy először is ezt látogatjuk meg, hogy egy szál ellenféllel vívott csekély kis harc árán könnyű szerrel, minden különösebb fáradság nélkül megkaparintsuk egész vagyonát. Az éj beálltával azonnal ott termettünk kapuja előtt, de úgy gondoltuk, hogy nem lesz tanácsos kiemelni, felfeszíteni vagy betörni az ajtószárnyakat, nehogy a recsegés, vesztünkre, az egész szomszédságot felverje álmából.

Nos hát ekkor a mi nagyszerű vezérünk, Lamachus, roppant erejében bizakodva, óvatosan bedugta kezét a tágas kulcslyukon s megpróbálta leszakítani a zárat. De bizony, Chryseros, a világnak ez a leggyalázatosabb kétlábú állatja, ébren volt ám és mindent apróra megfigyelt; halk léptekkel, nesztelen-némán, vigyázatosan lassacskán odalopódzkodott és vezérünk kezét rettentő csapással hatalmas szöggel odaszögezte az ajtódeszkához, aztán e szörnyű kalodába verten otthagyta, fölmászott a viskó tetejére s onnan harsány hangon elkezdett ordítozni, hívta a szomszédokat, nevén szólítgatva s a közös veszedelemmel ijesztgetve mindegyiket és egyre azt a rémhírt kürtölte, hogy hirtelen tűzvész lángbaborította házát. A fenyegető veszedelem közelsége mindenkit megrémített és izgatottan rohantak megsegíteni őt.

Ekkor mi, ebben a kétségbeejtő veszélyben - mert vagy nyakon csípnek, vagy cserben kell hagyni a cimboránkat - az ő kívánságára a körülményekhez mért hathatós megoldást találtuk: vezérünk karját a vállcsuklóban, az ízület közepén, jól irányzott vágással tőből lemetszettük, a kart ott hagytuk, rongyokkal vastagon bekötöztük sebét, hogy a vércseppek esetleg nyomunkra ne vezessenek, magát Lamachust pedig sebbel-lobbal magunkkal vittük. És míg bajtársi kötelességünket izgatottan végezzük, már szorongat a feldühödt tömeg, a fenyegető veszély ijedelmében már rémült menekülésre serkenünk, de a nagyerejű, páratlanul hősies, nagyszerű vezér nem bírja gyors iramunkat, nem is maradhat el bátorságosan, hát unszoló szóval, szüntelen panaszos könyörgéssel biztat-kérlel Mars hatalmára, eskünk szentségére, hogy mentsük meg őt, derék bajtársunkat a kínzástól, a rabságtól. Mire való vitéz rablónak az élet, ha nincs már karja, hisz csak ezzel tud rabolni, gyilkolni? Ő bizony túlontúl megnyugszik abban, ha saját kívánsága szerint bajtársi kéz oltja ki életét. Minthogy azonban egyikünket sem tudta semmi kérleléssel rávenni, hogy magára vállalja bajtársa meggyilkolását, megmaradt kezével megragadta kardját, hosszasan csókolgatta s aztán vad-erős lendülettel szíve közepébe döfte. Megilletődtünk hősies vezérünk elszántságán, holttestét gondosan vászonlepedőbe göngyöltük s a tenger titkos mélyére süllyesztettük. És most ott nyugszik a mi Lamachusunk a végtelen hullám-sírban.

Lamachus, lám hősiességéhez méltó módon végezte életét. Alcimus azonban, bármily ügyes volt is a vállalkozásaiban, nem tudta elnyerni a Sorsnak ezt a zordon kegyességét.

Egyszer éjnek idején betört egy vénasszony házikójába, fölment az emeleti hálószobába, de ahelyett, hogy torkonragadta s azonmód megfojtotta volna a banyát, jobbnak látta előbb minden holmit sorjában kihajigálni nekünk a széles ablakon, hogy zsákmányul elhordjuk. Mikor már minden holmit buzgón kijuttatott, az alvó nénike ágyának sem akart kegyelmezni: lelökte hát az öreget az ágyról s éppen azon volt, hogy a lerántott ágytakaró pokrócot is, természetesen az előbbi módon, lehajítsa, mikor az elvetemedett némber a lábaihoz borult és így rimánkodott:

- Könyörgök, fiacskám, mit ajándékozod egy nyomorult öregasszony szegényes ringy-rongy limlomját a gazdag szomszédoknak, akiknek udvarára nyílik az ablakom?

Alcimust ez a ravasz beszéd lépre csalta; elhitte a banya hazugságát és mert tartott tőle, hogy a már lehajigált és még ezután lehajigálandó holmik nem cimborái kezébe, hanem idegen udvarba hullanak - már szinte biztos volt benne, hogy baklövést követett el - fölkapaszkodott az ablakra, hogy mindent alaposan kikémleljen, különösen pedig, hogy tájékozódjék a szomszéd háznak az öregasszony-említette gazdagsága felől. Miközben hát buzgón, de eléggé vigyázatlanul ebben fáradozott, s ingatagon ott fenn lógott és egészen belemerült a nézelődésbe, ez a gonosz vén csont némileg erőtlen, de hirtelen és meglepő lökéssel a mélységbe taszította. Alcimus a nagy magasságból egy ott heverő hatalmas kődarabra zuhant, betörte és szétroncsolta oldalbordáit, patakokban hányta magából a vért s miután még megmondta, hogy esett a dolog, rövid kínlódás után itt hagyta az árnyékvilágot. Őt is az előbbi módon helyeztük sírba, s Lamachusnak adtuk derék kísérőül.

Immár a kettős veszteség súlyos megpróbáltatásában búcsút mondtunk thebaei vállalkozásainknak és átvonultunk a szomszédos Plataeae városába. Itt az a nagyszerű hír fogadott, hogy bizonyos Demochares gladiátori játékokat rendezni szándékozik. Mint afféle főnemesi származású, vagyonban dúskálkodó és páratlanul bőkezű férfiú, gazdagságához illendő pazar fénnyel óhajtotta megrendezni a népnek a játékokat. Van-e olyan szellem, van-e olyan ékesszólás, amely a százféle előkészületet tövéről-hegyére, kellő szavakkal tudná részletezni? Voltak híres-vívó gladiátorok, bevált fürge állatviadorok, voltak halálra szánt gonosztevők, hogy testüket adják kövér lakomául a vadállatoknak, voltak gerendákból ácsolt gépezetek, deszkákból összerótt toronymagas mozgatható színfalak, rajtuk megannyi festmény virul: a várva-várt viadal pazar színpada. Hát még a rengeteg, furcsa vadállat! Még külföldről is különös buzgalommal szállíttatta a halálraítélt bűnösöknek ezeket a nemes hóhérait. A ragyogó látványosságnak pedig - igaz, hogy tengernyi pénzt vert bele - fő-fő vonzóerejeként rengeteg rettentő medvét összevásárolt. Voltak olyanok, amelyeket a maga vadászatain fogott, voltak, amelyeket drága pénzen vásárolt, és olyanok is, amelyeket barátai különféle alkalmakkor - egyik a másikat lefőzve - adtak ajándékba néki: valamennyit sok költséggel és gonddal dédelgette, táplálta.

De az irigység gonosz szemverését a gyönyörű látványosságnak ez a ragyogó, pompás előkészülete sem kerülhette el. Mert a medvék, a hosszas rabságtól elgyötörve, a nyári hőségtől elkínozva, a renyhe rostokolástól bágyadozva, amint hirtelen kórság ütött ki köztük, sorra elpusztultak majdnem egy szálig. Az utcákon itt is, ott is szemébe ötlöttek az embernek a döglődő állati testek heverő roncsai. A nyomorult csőcselék, amelyet sanyarú szegénysége arra kényszerít, hogy üres gyomrának piszkos töltelékéül válogatás nélkül kotorja össze a falatokat s az ingyen zabálnivalót, megrohanta a pecsenyét, ami ott hevert szerteszét.

És ekkor ebből az eseményből én és cimborám, Balbulus, efféle ötletes tervet kovácsoltunk: az egyik medvét, amely jóval súlyosabb volt a többinél, hazavittük a szállásunkra, mintha megsütni vinnénk ebédre. Miután pedig a húsát gondosan kifejtettük a bőréből - úgy, hogy minden mancsát vigyázva épségben tartottuk, még az állat fejebőrét is egészen a nyaka tájáig felvágatlanul hagytuk - aztán nyers bőrét véges-végig nagybuzgón vékonyra cserzettük s finom hamuval behintve kitettük a napra száradni. S míg az égi láng gőzében száradozott, mink azalatt derekasan töltekeztünk húsával. Ezután a ránk váró harc kötelességeit úgy osztottuk el, hogy bandánk egyik tagja - nem épp aki testi, hanem aki lelki erőben különb a többinél - méghozzá önkéntes vállalkozás rendjén belebújik a medvebőrbe, aztán medve gyanánt bejuttatjuk Demochares házába s ő majd az éjjeli nyugalom egyik alkalmas pillanatában kinyitja a kaput, mi pedig könnyű szerrel besétálhatunk. Az újfajta kaland vitéz bandánk nem egy tagját izgatta a feladat vállalására, de valamennyiünk mellőzésével Thrasyleonra esett a banda választása s így ő vette magára a kétes sikerű alakoskodás kockázatát. Egy-kettőre bele is bújt, vidám arccal, a hajlékony-puha, immár könnyen viselhető medvebőrbe. Most a medvebőr fejét finom varrással kikerekítjük és a varrás vékony vonalát sűrűn rásimított szőrrel álcázzuk; aztán a torka táján, az állat kivágott nyaka helyén belegyömöszöljük Thrasyleon fejét, az orra meg a szeme körül kis lyukakat vágunk a levegőnek, világosságnak s miután így hős cimboránkat tökéletes vadállattá varázsoltuk, az olcsó pénzen vásárolt ketrecbe hajtottuk; szapora léptekkel, ruganyos fürgén surrant bele.

Hogy ekként megtettük az előkészületeiket, furfangos tervünk részleteihez láttunk. Megtudtuk, hogy valami Nicanor nevű, trák származású ember meghitt-bizalmas barátságot tart Democharesszel; levelet hamisítottunk, amelyben a jó barát a játékok fényének emelésére felajánlja első vadászzsákmányát. Öreg este volt már, amikor a sötétség leple alatt Thrasyleon ketrecét a hamis levéllel együtt Democharesnek átadtuk. Ő megcsodálta a hatalmas vadállatot és kebelbarátjának kapóra jött ajándéka fölötti örömében, már amilyen bőkezű ember volt, azonnal leolvastatott a markunkba pénztárából tíz aranyat azért, mert ezt az örömet hoztuk neki. Ekkor, már amint az újság ingere rendesen odahajtja a kíváncsi embereket a meglepő látnivalókhoz, csapatostul csődültek az emberek a vadállat bámulására, de a kíváncsi bámészkodókat a mi Thrasyleonunk egy-egy fenyegető nekirohanással nagy ravaszul folytonosan megriasztotta. Demochares, akiről most egyre-másra felhangzott a polgárok ünneplő dicsérete: milyen szerencsés, milyen boldog, hogy annyi állatjának pusztulása után ez új szaporulattal, akárhogy is, de kifogott a sorson, nyomban parancsot ad, hogy nagy vigyázatosan szállítsák ki a vadállatot a tanyára. De én közbevágtam:

- Uram, nehogy ezt a nap tüzétől s a hosszú úttól fáradt medvét sok egyéb s - amint hallom - nem egészen egészséges állataid közé vitesd. Nem volna jobb kiszemelni neki házadban egy tágas, szellős, hűvös helyet, talán valami vízmedence mellett? Nem tudod, hogy az effajta vadállat pázsitos erdőkben, harmatos barlangokban és friss források mellett szeret tanyázni?

Ettől a figyelmeztetéstől meghökkent Demochares, végigszámlálta magában elpusztult állatait s minden akadékoskodás nélkül elfogadta véleményemet, utána pedig szívesen beleegyezett, hogy legjobb belátásunk szerint állítsuk fel a ketrecet.

Megint megszólaltam:

- Mi magunk is szívesen itt virrasztunk éjszakára a ketrec előtt, hogy a kínos forróságtól s az ide-oda rázástól bágyadt állatnak minél pontosabban adjuk kellő táplálékát s megszokott italát.

- Nincs szükségem fáradozástokra - felelte -, mert a hosszú gyakorlat révén már majdnem az egész cselédségem ért a medvék etetéséhez.

Ezután elbúcsúzkodunk és távozunk. Amint kijutottunk a városkapun, távol az úttól síremléket pillantottunk meg, magányos, rejtett helyen. Itt a korhadozó s félig már födetlen öreg koporsókat, amelyekben porrá omlott halottak hamvahodtak, jövendő zsákmányunk elraktározására sorra mind felnyitottuk. Aztán mesterségünk szabályaihoz híven megvártuk a holdvilágtalan éjszakát, amelyben a leszálló álom első támadása legerősebben éri és bágyasztja el az emberek érzékeit, és kardokkal felfegyverzett csapatunkat mintegy a fosztogatás fedezetéül éppen Demochares kapuja előtt állítottuk fel. Nemkülönben Thrasyleon is hajszálpontosan megválasztotta az éjszakának rablásra alkalmas időpontját, kisompolygott ketrecéből, a mellette mélyen alvó őröket menten egy szálig lekaszabolta kardjával, azután leszúrta még a kapust is, kinyitotta a zárat és kitárta a kapu szárnyait. Mi sebbel-lobbal benyomultunk, s mikor már mélyen bent voltunk a házban, megmutatta azt a kamrát, amelyben az este tulajdon szeme láttára rengeteg ezüstöt raktároztak el. Vállvetett erőfeszítéssel egy-kettőre feltörtük a kamrát s én kiadtam a parancsot, hogy minden cimbora annyi aranyat vagy ezüstöt vigyen magával, amennyit csak bír és a derék halottaknak ama bizonyos sírboltjában nagyhamar rejtse el, aztán hanyatthomlok rohanjon vissza s újból rakodjék meg. Én magam, mindnyájunk érdekében, majd itt maradok egyedül a ház kapujában, míg vissza nem jönnek s tövéről-hegyére kikémlelek mindent. A ház belsejében ide-odaszaladgáló félelmetes medve - így gondoltuk - elegendő lesz arra, hogy megriassza a netalán felébredő szolganépséget. Mert akármilyen bátor és rettenthetetlen is valaki, hogyne menekülne ész nélkül - különösen éjjel - ha meglát ilyen szörnyű nagy vadállatot, hogyne bújna meg ijedt remegéssel kamrája jól bezárt rejtekén?

Ámbár józan megfontolással mindent elrendeztünk gondosan, mégis rajtavesztettünk. Miközben tudniillik izgatottan várakoztam cimboráim visszatérésére, valamelyik szolgalegény - bizonyára a zajra vagy talán isteni sugallatra - felriadt. Óvatosan elősompolygott s mikor meglátta a házban ide-oda sétálgató vadállatot, halottas némaságot erőltetve magára visszalopakodott és a házbelieket rögtön értesítette, mit látott. Egy pillanat alatt megtelt a ház minden zuga rabszolgák nyüzsgő sokadalmával. Fáklyáktól, lámpáktól, viasz- és faggyúgyertyáktól s egyéb mindenféle világítóeszköztől oszladozik az éji homály. És e tekintélyes csapatnak egy embere sem jött fegyvertelenül: némelyek fütykösökkel, mások lándzsákkal, a többiek kivont karddal kezükben állták el a kijáratokat. Ezenfelül affajta jólidomított, borzas vadászkutyáikat is ráuszították a vadállatra.

Ekkor én az egyre jobban tomboló zűrzavarban hanyatthomlok kirohanok a házból, de a kapunál meglapulva bámulom Thrasyleon hősies küzdelmét a kutyákkal. Mert ámbár életének utolsó pillanataihoz közeledett, méltó maradt magához és hozzánk, nem tagadta meg régi hősiességét s még a halál tátongó torkában is viaskodott. Nagy lelkierővel játszotta önként vállalt szerepét: majd megszaladt, majd szembefordult s végre is mindenféle ügyes mozdulatok árán kiszökött a házból. De bár kijutott a szabadba s futásnak is eredt, életét nem tudta megmenteni. Mert bizony a szomszéd kis utcából minden kutya - pedig jó sok volt és jó dühös fajták! - odacsődült és csatlakozott a vadászkutyákhoz, amelyek épp ebben a pillanatban rohantak ki a házból, szorosan a medve nyomában.

Borzalmas és gyászos látványnak lettem tanúja: Thrasyleon pajtásunkat bekerítette és megrohanta a dühös kutyafalka és számtalan harapással halálra marcangolta. Nem bírtam iszonyú fájdalmammal, hát belevegyültem az összecsődült néptömegbe és - mert azt hittem, hogy ez az egyetlen módja titkon megsegítenem derék cimborámat - megpróbáltam lehűteni a főuszítókat:

- Ó, mekkora halálos vétek - ordítoztam -, hogy ezt a hatalmas és igazán értékes vadállatot elpusztítjuk!

De furfangos beszédem nem segíthetett már a boldogtalan ifjún: egyszerre csak egy hórihorgas, markos legény rohant ki a házból és lándzsáját villámgyorsan belevágta a medve mellébe. Utána egy másik, és íme, hogy rettegésük fölengedett, nyakrafőre s most már közvetlen közelből kardjukat is valamennyien beledöfik. Csakhogy Thrasyleon, bandánk dicső ékessége, inkább kiadta örök életre érdemes lelkét, mintsem hogy kijött volna sodrából és sem kiabálással, sem jajgatással nem szegte meg hűségesküjét, hanem még akkor is, amikor már belécsattantak a marcangoló fogak, amikor már véresre szabdalták a kardok, dacos bőgőssel, vadállati bömböléssel férfias-elszántan viselte kétségbeesett végzetét: így mocsoktalan dicsőségben adta oda balsorsának az életét. De még így is annyira remegett, annyira reszketett tőle ez a riadt csőcselék, hogy egész hajnalig, sőt azontúl késő délig senki emberfia nem merészelt még egy ujjal sem hozzányúlni a leterített vadállathoz, míg végre egy, kicsit magabízóbb mészáros, húzódozva és félénken fel nem hasította a vadállat hasát s le nem leplezte a medvében rejtőzködő nagyszerű rablót.

Így hát Thrasyleont is elvesztettük, de az ő dicsősége nem veszett el. Mi tehát hirtelenében összecsomagoltuk zsákmányunkat, amelyet a holtak hűségesen megőriztek és gyors iramban kitakarodtunk Plataeae határából. Újra meg újra csak azt forgattuk elménkben, hogy igazán nincs már tisztesség a földön, mert az emberi aljasság iránti utálatában elköltözött a holtak szellemeihez, az alvilágba, így halálra fáradtan a súlyos teher alatt s a kegyetlen úton, három cimboránk élete árán hoztuk haza ezt a zsákmányt, amelyet itt láttok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az elbeszélés végeztével a rablók aranyserlegből színborral áldoztak elesett cimboráik emlékének, aztán Mars isten tiszteletére néhány dalt énekeltek s rövid időre lepihentek. Nekünk az anyóka csak úgy találomra annyi rengeteg friss árpát öntött oda, hogy a lovam, mikor látta, hogy ilyen halommal kap, méghozzá egymaga, azt hitte, ünnepi lakomát lakmározik végig. Tudniillik én különben is csak darává törten, hosszú lére főzve szerettem az árpát s ezért a szögletbe sandítottam, ahol halomba hányva hevert a rengeteg kenyérmaradék; hát itt aztán derekasan megdolgoztattam a hosszú koplalásban kiéhezett torkomat, amelyet bizonyára már a pókháló is belepett. Hát egyszerre csak éjnek éjszakáján fölserkennek ám a rablók és szedelőzködnek; mindegyik másfajta fölszereléssel: egyik részük karddal fegyverkezik, a többiek kísértetekké álcázzák magukat s rohanvást elsietnek. Én azonban állhatatosan és hősiesen csak ettem-ettem s azzal sem törődtem, hogy már-már elnyom az álom. És ámbár annakelőtte, Lucius koromban, egy-két darab kenyérrel jóllaktam s fölkeltem az asztaltól, most egyre csak tömködtem feneketlen gyomromat s már a harmadik kosárravalót is majdnem felzabáltam. Ebbe a munkába révülten talált a fényes virradat. Végre szamár létemre is elszégyelltem magam, nagy-nehezen eldöcögtem a közeli patakhoz és csillapítottam szomjúságomat. Nemsokára a rablók is megjöttek, rendkívül nyugtalanul és izgatottan, de nem hoztak semmiféle zsákmányt avagy csak egy hitványka rongy limlomot. Annyi karddal, ekkora csapattal, egész bandájuk minden erejével mindössze egy gyönyörű leányt hoztak, aki tépte a haját, a ruháját, s egyre csak sírdogált. Pompás öltözete után ítélve a környékbeli előkelőségek közül való volt. Szavamra, ez a lány kívánatos volt még egy magamfajta szamárnak is. Bevezetik a barlangba és csillapító szóval enyhítgetik bánatát:

- Életed s erényed felől légy nyugodt. Légy türelemmel, míg megkapjuk érted a váltságdíjat, hiszen minket csak a szegénység kényszerűsége hajtott erre a zsiványkodásra. A szüleid ugyan eléggé szűkmarkúak, de rengeteg vagyonukból hamarosan ki fogják fizetni a kellő váltságdíjat lányukért.

De hiába fecsegtek össze-vissza, bizony nem enyhült a lány bánata. De hogy is enyhülhetett volna? Ölébe hajtotta fejét és zokogott csillapíthatatlanul. Behívták hát az anyókát s ráparancsoltak, hogy tőle telhető nyájas beszélgetéssel vigasztalgassa, maguk meg elindultak szokott zsivány portyájukra. De beszélhetett az anyóka, amit akart, a leány csak nem bírta abbahagyni a folytonos síránkozást: hangosan sikoltozott, szakadatlan jajveszékelés közben verte a mellét, úgyhogy még engem is megríkatott:

- Ó én boldogtalan - jajgatott - pompás otthonomból elraboltan, előkelő családomtól, hűséges szolgáimtól, drága jó szüleimtől elhagyottan, gyalázatos rablás zsákmányaként vásárra vitt rabszolgává süllyedten, rab gyanánt e sziklabörtönbe zártan, minden kényelemtől - amiben születtem s felnőttem - megfosztottan, életemért aggódón, gyilkos hóhérok hatalmában, ennyi elvetemült rabló és ilyen félelmetes zsiványbanda kellős közepében - hát hogy is hagyhatnám abba zokogásomat, hát egyáltalán élni is hogy tudok?

Így jajveszékelt, míg végre lelki fájdalmától, testi fáradtságától s a csukló zokogástól egészen kimerült s álomra hunyta bágyadt szemét. De alighogy egy kicsit szundikált, egyszerre csak álmából felriadt, mint az őrült, s újra még fájdalmasabban gyötrődött, kíméletlen kézzel verte mellét, ütötte gyönyörű arcát s mikor az anyóka új és kitörő fájdalmának okai felől kérdéseivel ostromolta, mélyen felsóhajtott s megszólalt:

- Íme, most már bizonyos, most már menthetetlenül végem van, most már lemondok a szabadulás reményéről. Most már igazán nincs más hátra, mint kötéllel vagy karddal véget vetnem életemnek, vagy a mélységbe ugranom.

Felfortyant erre az anyóka és zordonra vált arccal faggatta: mit sír ilyen megátalkodottan, mit kezdi újra eszeveszett siránkozását, alig hogy álmából fölébredt.

- Bizonyosan azt forgatod fejedben - sipítozta -, hogy elüsd az én embereimet az érted járó dús váltságdíjtól! De ha tovább is így folytatod, lesz gondom rá, hogy a rablók a bőgésed tetejébe - amire úgysem adnák sokat - elevenen megégessenek!

Megszeppent a leány erre a fenyegetésre, kezet csókolt az anyókának és így beszélt:

- Bocsáss meg, nénikém és érző emberi szívvel enyhíts valamelyest kegyetlen sorsomon. Mert nem hinném, hogy úgy suhant volna el fölötted hosszú életed, hogy öregségedre gyökerestül kiszáradt volna szívedből minden szánalom. Hallgasd meg hát, ez a szerencsétlenség hogy s mint esett vélem. Unokabátyám, szép szál fiatalember, minden pajtása közt a legkülönb - alig három évvel idősebb nálam -, akit az egész város mint fiát zárt szívébe, gyermekkorunk óta velem nevelkedett, és fel is serdült; elválhatatlanul összeforrtunk mint két jó cimbora: egy volt az otthonunk, lakószobánk s egy az ágyunk, egymást tiszta szívvel szerettük. Már régen férjemül szánták: meg is volt az eljegyzés, megvolt a házassági szerződés és szüleim beleegyezésével már férjem gyanánt szerepelt az okmányokon. Az esküvő napján rengeteg rokonság és atyafiság szertartásos kíséretében minden szentélyben és templomban sok-sok állatot áldozott. Valóságos babérerdő volt a házunk, fáklyák ragyogták be, zengett benne a nászi dal. Most szegény jó anyám az ölébe fogott, pompás menyasszonyi díszbe öltöztetett, sűrű csókjaival záporozott és reménységemet, hogy gyermekeim lesznek, forró jókívánságaival fűtögette.

Egyszerre csak rablók rohantak be: dühödt harci támadással törtek reánk és csapásra emelték meztelen, villogó kardjukat. De nem öltek meg senkit, nem raboltak el semmit, hanem tömött, zárt rendekben egyenest az én szobámat támadják meg. Senki a háznépünkből nem mert szembeszállni velük, senki még csak félénk kísérletet sem tett a védekezésre: így hurcoltak el engem anyám ölelő öléből, halálra-váltan remegtem-reszkettem riadt rettegésemben. Mint ahogy egykor Attis vagy Protesilaus lakodalma meghiúsult, úgy zavarták meg, úgy szórták szét most az én menyegzőmet.

És most, íme, ebben a szörnyű álomban újra, sőt tetézve átélem a rám zuhant csapást. Mert azt álmodtam, hogy erőszakkal elhurcoltak otthonomból, szobámból, sőt ágyamból. Embernemjárta pusztaságokon át sikoltoztam boldogtalan férjem nevét, ő pedig azonmód, ahogy ölelő karjaiból elragadtak, kenőcsöktől illatosan, koszorúsan-virágosan futott-futott utánam - ahogy a rablók rohantak velem - s már-már utolért. És abban a pillanatban, amint emelt hangon elpanaszolja szépséges felesége elrablását és segítségre szólítja a népet, az egyik rabló a konok hajsza dühödt izgalmában hatalmas követ kap fel a földről és szegény ifjú férjemet agyondobja vele. Izgatottan e szörnyű látomástól, rémséges álmomból reszketve fölriadtam.

Újra elsírta magát s az anyóka rásóhajtott:

- Vígasztalódjál, úrnőm, s hívságos álomképek ne riasszanak. Hisz úgyis tudjuk, hogy a nappali alvásban látott álmok hazudnak, az éjjeli álomlátások pedig nem ritkán éppen ellentétes eseményeket jeleznek. Ha például álmodban sírsz, megvernek vagy esetleg meggyilkolnak, az azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz és szerencse ér, míg ellenben, ha álmodban nevetsz és édes süteményekkel töltekezel vagy szerelmes gyönyörűségben ölelkezel, ez annyit jelent, hogy szívbéli szomorúság, testi bágyadtság és száz egyéb csapás gyötrelme ér. De én majd valami bájos történettel, afféle csacska mesével, mindjárt felvidítalak.

És hozzáfogott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Volt egyszer egy város, volt abban egy király meg egy királyné. Volt nekik három világszép lányuk, de akármilyen csuda gyönyörű volt is a két nagyobbik, mindenek hiedelme szerint mégiscsak fölért hozzájuk az emberek ünneplő magasztalása, de a legkisebb leány tündöklő-ragyogó szépsége előtt a szegényes emberi szóvirágok halvány dadogásba bágyadtak. Hát országabéliek s kincses külföldiek, kiket e tüneményes csoda izgató szárnyalású híre odacsődített, lenyűgöző szépsége láttára néma bámulatba meredtek s mintha maga a megtestesült Venus istenasszony lett volna, vallásos hódolatban kezükkel imádó csókokat hintettek felé. És már a szomszéd országokat s határos tartományokat végig szárnyalta a szóbeszéd, hogy az istennő, kit a kék tenger mélysége szült s habzó hullámok harmata táplált, isteniségét egész világ szemébe tárja s a földön jár-kel emberként az emberek között, vagy hogy most nem a tenger, hanem bizonyára a föld - mennyei cseppek csírájából - második, de még szűzi virágzásban pompázó Venust fakasztott. Így nőtt mérhetetlenül napról napra a mendemonda, így szárnyalta végig az egyre tovább harapódzó szóbeszéd előbb a szomszéd szigeteket, aztán szinte az egész világ valamennyi országát. Hosszú utazás, végeérhetetlen tengerjárás árán rengeteg ember tódult e tündöklő világcsodához. Venust-látni nem hajókázott már senki emberfia Paphosba vagy Cnidosba s bizony még Cytherébe sem; elmaradoznak az áldozatok, roskadoznak a templomok, ritkulnak az isten lakomák, elnémulnak az ünnepségek; koszorútlanok szobrai s árva oltárai hideg hamutól szennyesednek. Mindenki a lányhoz imádkozik s az ő emberi alakjában engeszteli imáival a nagyságos istennő szellemét; reggelenkint, ha szűzies alakja megjelen, áldozati állatokkal és istenlakomákkal tőle könyörgik a láthatatlan Venus kegyelmét s utcaszerte ha térül-fordul, hullámzó tömeg hódol előtte virágzáporral és virágfüzérekkel.

Szörnyűségesen felkorbácsolja az igazi Venus indulatját, hogy ilyen eszeveszettül pazarolták e földi leány imádására mindazt a hódolatot, ami csak isteneket illet. Kirobban elkeseredése, meg-megrázza fejét, hangos panaszra fakad és imígy évelődik:

- Hát ennyire vagyunk! Nekem, a világ ősanyjának, nekem az elemek kútfejének, nekem a földkerekség áldó Venusának, halandó leánnyal kell megosztoznom a felségemet illető imádaton! Égbe rejtett nevem, ím, földi mocsokkal szennyeződik! Hiszen így csak fele hódolat jut istenségemnek, be kell érnem afféle ideig-óráig tartó, se hideg se meleg hódolattal, ha ez a halandó leány bitorolja szépségemet. Hát hiába ítélt különbnek ezért a ragyogó szépségemért a két legnagyobb istennőnél is az a pásztorfiú, akinek igazmondásában a hatalmas Jupiternek is kedve telt? De majd megkeserüli még, akárki lánya is, hogy elbitorolja az engem illető hódolást: lesz rá gondom, hogy ezt a felháborító szépségét megátkozza még!

És menten hívja szárnyas, szeleburdi fiát, aki léhaságával megcsúfol minden szemérmetességet, fáklyával, nyíllal a kezében éjnek évadján idegen házakba surran, megbomlaszt minden házaséletet, bűnt-bűnnel megtorlatlanul tetéz: minden tette merő garázdaság. A gyereknek ezt a veleszületett pajkos léhaságát szaporán ösztökéli még szóval is; elviszi abba az országba, szemtől szembe megmutatja néki Psychét - mert e néven tisztelték a lányt - tövéről-hegyére elmeséli, kihívó szépségével hogyan ingerelte. Aztán ziháló, reszkető felháborodással beszélt:

- Hozzád fűző anyai szeretetemre, a nyílvessződ-vágta drága fájdalmakra, szerelmi lángod mézes mámorára kérlek, szolgáltass anyádnak teljes elégtételt, végy kíméletlenül bosszút ezen a megátalkodott szépségen; mindenekelőtt azonban szívvel-lélekkel egyesegyedül azon munkálkodjál, hogy ezt a leányt eméssze fennen lobogó szerelem egy kivetett ember iránt, akit a sors becstelenségre, szegénységre, sőt nyomorékságra kárhoztatott, s olyan aljas szemét, hogy hozzá fogható nyomorult nem akad a kerek világon!

Elhallgatott, magához szorította fiát és eszeveszett csókjaival vadul záporozta. Ellépdel aztán a hullámos tenger közeli partjára, rózsaszínű talpaival a fodrozó habok gyöngyös tetejét tapossa s íme már le is ült messze kint a tenger tündökletes tükrén; elhatározása még meg sem fogant benne, máris mintegy parancsszóra előbukkan tengeri kísérete; itt vannak zengő dallal Nereus leányai, aztán a torzonborz kékszakállú Portunus, aztán Salacia, ölében nagy nyaláb hallal, meg a delfinen lovagló kicsi Palaemon; itt a tenger hátán csapatostul ide-oda cikázó Tritonok: az egyik búgó kagylón halkan trombitál, a másik selyemernyővel tompítja a tűző nap tüzet, amaz tükröt emel arca elé, mások párosával húzzák úszó fogatát. Útjában Oceanushoz ez a sereg kísérte Venust.

Ezenközben Psyche, bármily káprázatos-gyönyörű, szépségének semmi gyümölcsét sem élvezte. Megcsodálja ugyan mindenki, magasztalja mindenki, de még csak polgárember se kívánja meg, feleségül kérni senki se merészkedik. Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy mered rá, mint egy remekbe faragott szoborra. Két nénje, akinek hétköznapi csinosságát nem hirdette a népek ajka, királyi kérők karjaiban már rég boldog házasságot ért, csak Psyche ül otthon szűzen, pártában s lázadó testtel, sebhedt szívvel siratja árva egyedül-valóságát, s világhíres szépségét megátkozza. Végre is a leánya kegyetlen sorsán elkeseredett apa kérdéssel járult a miletosi isten százados jóshelyéhez, mert égi gyűlölséget gyanított s istenek haragjától rettegett; imákkal s áldozatokkal ettől a hatalmas istentől könyörög férjet-menyegzőt a pártában maradt szűznek. Apolló pedig - ámbár görög volt és ión - e regény szerzőjének a kedvéért latinnyelvű jóslatban ezt felelte:

Vidd fel az égretörő hegycsúcsra király a leánykát,
S gyászfátyolba borítsd, mint a halál jegyesét.
És ne reméld, hogy a férje halandó törzsbeli sarj lesz,
Rettenetes szörny lesz, kétszínü bajkeverő:
Száll-száll a magas égen s tör vesztére világnak
Lángja s a fegyvere is mindeneket lebiró,
Fél maga Juppiter is, reszketnek az istenek ettől,
Borzad a sok folyam és Styx komor árnya velük.

Amint az egykor oly boldog király a szentséges jós-nyilatkozatot észbevette, lankadt búsulással útnak ered hazafelé s feleségének kibogozgatja a végzetes jóslat rendeléseit. Búnak erednek, sírnak, keseregnek nap nap után, de immár kopogtat a rettenetes jóslat teljesülése. Bontakozik már a boldogtalan leány gyászos nászának pompája, a lobogó fáklya már fekete korom hamvába lohad, a fuvola menyegzői búgása lydiai gyászdallá keseredik, a csengő lakodalmi ének komor zokogásba hull s a menyasszony fátylával könnyeit szárítgatja fel. Az egész ország részvéttel osztozott a mélyen sújtott királyi ház csüggeteg bánatában s rögtön az általános keserűséghez illő gyászt rendelnek országszerin.

De az isteni parancsoknak tartozó kényszerű engedelmesség követelte már a szegény kis Psychére ráért bűnhődést. Hát alighogy lezajlottak - mélységes gyászban - a halottas menyegzői ünnepségek, odaözönlik az egész lakosság, kihozzák az élő tetemet, és a könnyes Psyche ott lépdel a maga menyegzői halottasmenetében. És amikor a szörnyű csapástól sújtott bánatos szülők vonakodnak elszánni magukat a kegyetlen cselekvésre, a leány maga biztatja őket ilyen beszéddel:

- Minek keserítitek örökös zokogással amúgyis keserves öregségteket? Minek őrlitek fel a lelketeket s még inkább az enyémet, egyre felcsukló jajgatásotokkal? Hívságos könnyekkel tisztes arcotok minek mocskoljátok? Minek dörzsölitek tönkre szemeteket, szemem fényét? Ősz hajatokat minek tépitek? Te melledet s te drága emlőidet minek vered? Íme, csodás szépségemért boldogtalan sorsom a ti fényes jutalmatok. Kaján féltékenység gyilkos ütése roppan rajtatok s immár késő megéreznetek. Mikor az egész világ isteneknek járó hódolattal ünnepelt, mikor egy értelemmel új Venusként magasztalt, akkor kellett volna bánatba hullnotok, sírnotok, engem halottként elgyászolnotok. Most érzem, most tudom, hogy épp a Venus név taszít a romlásba. Vigyetek hát és tegyetek ki azon a sziklacsúcson, amelyre sorsom szánt. Sietek ama boldog menyegző ünnepére, sietek látni nagyszerű férjemet. Hogy odázhatnám el, hogy is háríthatnám el az ő érkezését, aki született veszedelme a földkerekségnek?

Ennyit mondott a lány s némán, bátor léptekkel elvegyült a kísérő néptömegben. Fölvonulnak a meredek hegy kijelölt sziklahátára, annak is a legmagasabb csúcsán leteszik a leányt s valamennyien elmennek; ott hagyják a menyegzői fáklyákat is - amelyek útját végiglobogták - eloltogatják könnyeikkel s búnak horgadt fejjel haza cihelődnek. Szerencsétlen szülei a rettentő csapástól ernyedten megbújnak sötét palotájuk zárai mögött, s örökös gyászba temetkeznek. Psychét pedig, aki elfogult remegésben sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan fölemeli - meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait - enyhe fuvallattal átviszi lassan-lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja.

 

ÖTÖDIK KÖNYV

Kéjesen elnyújtózott Psyche a gyönge füves hely harmatos gyepágyán s rettentő lelki izgalma csillapultán édes álomba szenderült. Hosszú alvás után frissen, derűs hangulatban ébred. Hatalmas szálfák erdeje tűnik szemébe, kristályvizű, tükrös forrásra bukkan az erdő kellős közepén, a kanyargó forrásvíz tőszomszédságában királyi palota áll, nem emberkéz, de isteni művészet alkotása. Ahogy az ember beteszi a lábát, mindjárt észbe kap, hogy ez csak valamelyik isten pazar kéjlaka lehet. Mert a citrusfával s elefántcsonttal mesterien öblözött mennyezetet aranyoszlopok hordják; minden fal telidestele ezüstveretű vadbarmokkal s egyéb ilyen vadállatokkal, amelyek mindenkinek, mihelyt belép, azonnal szemébe ötlenek. Valóban csoda egy ember, sőt félisten, vagy bizonyára isten, aki nagyszerű művészi ízléssel ennyi ezüstöt vadállattá faragott. Bizony még maga a padló is apró darab drágakövekből kirakott képekkel tarkállik: ó százszorosan, ezerszeresen, végtelenül boldogok, akik kincses drágaköveken taposnak! Aztán a messze elnyúló, széles palotának egyéb részei is érőt érnek: vert arany valamennyi fal, s úgy csillognak különös ragyogással, a szobák, az előcsarnok s még az ajtók is úgy tündöklenek, hogy a palotában akkor is nappal derülne, ha a nap fölmondaná a szolgálatot. Épp így minden egyéb pompa méltán illeszkedik a palota káprázatos csillogásába: bizony igazán úgy tűnhetett föl, hogy a nagy Jupiternek épült ez az isteni palota, hogy benne halandókkal együtt lehessen.

Csábította Psychét ez a gyönyörűséges épület, közelebb merészkedett, lassankint nekibátorodott s belülkerült a küszöbön; csalogatta a csoda-látnivalók láza, bekukkantott mindenhova; a palota másik felében pedig csodásan megépített, rengeteg kincstől roskadozó raktárak tűntek szemébe. Együtt van ezekben a világ minden drágasága. Ez a rengeteg kincs már magában is elképesztette, de a legcsodálatosabb az volt, hogy ezt a világraszóló kincstárt sem retesz, sem zár, sem őr nem vigyázta. Miközben hát elragadtatásában mindezt végigálmélkodta, láthatatlan lény hangja ütötte meg fülét:

- Asszonyom, miért meredsz úgy erre a rengeteg kincsre? Hisz ez mind a tiéd. Vonulj vissza inkább szobádba, frissítsd az ágyban elgyötört testedet s ha éppen kedved kerekedik, fürödj meg. Mi, akik hozzád szólunk, cselédeid vagyunk s készségesen fogunk kiszolgálni; ha testedet helyrehoztad, sebtiben fejedelmi lakomát tálalunk neked.

Boldogság áradt el Psychén erre az isteni gondoskodásra, megfogadta a láthatatlan lény intő szavát, előbb aludni tért, aztán meg is fürdött: fáradt testét így frissítette föl. Erre menten szemébe ötlött egy félköríves emelvény ebédlői fölszereléssel; mindjárt kitalálta, hogy neki terítettek itt lakomára az asztalnál s kéretlenül helyet foglalt. És menten - terülj asztalkám - borok nektárjai s százféle jófalat roskadozó fogásai kerülnek elébe, szinte varázsütésre. Mert senkit sem látott, csak a kiejtett szavakat hallotta; cselédsége hang és hang, semmi más. Fölséges lakmározása végén benn termett egy láthatatlan énekes, majd egy lantos, még a lantja is láthatatlan. Ekkor sokhangú dallamok érces zenéje szűrődött fülébe - kétségtelenül énekkar volt ez - bár embernek nyoma sem mutatkozott. Végre Psychét ennyi gyönyörűség után ágyba csalogatta a csábító alkonyest. Éjnek éjszakáján finom hang üti meg fülét. Most, ebben a kongó magányosságban, ártatlanságáért reszket, szorong és összeborzong s az ismeretlentől jobban irtózik, mint akármi más bajtól. Egyszerre csak ott termett a titokzatos férj, bebújt az ágyba, feleségévé ölelte Psychét s még hajnalban nyakra-főre elillant. A láthatatlan szolgálók azon nyomban kezeügyében voltak az új asszonynak s ápolgatták letört szűziségét. Így ment minden jó darab ideig. És - mert ez a természet rendje - az újság ingere a mindennapos ismétlődés folyamán gyönyörűséggé ízesedett benne s a titokzatos hang fölcsendülése megédesítette magányos napjait.

Ezenközben gyászbaborult szüleit öregekké törte olthatatlan bánatuk, nénjei meg - hogy a dolognak híre ment messze földön - megtudtak ám mindent. Nosza sebtiben fölszedelőzködtek és hirtelenében bánatosra szomorodott arccal szüleiket meglátogatni útnak indultak, hogy beszéljenek velük. Ez éjszakán a láthatatlan férj - mert épp csak hogy hangját hallhatta, testét tapinthatta - így szólt Psychéhez:

- Édes-édes Psychém, drága asszonykám, rettentő Sors átkos vihara tornyosul föléd; szöges gonddal óvlak: vigyázz! Nővéreid nem hiszik halálod hírét, nyomodban vannak s hamarosan ott lesznek azon a sziklacsúcson. Ha netán megüti füledet egy-két jajszavuk, rájuk se hederíts, de még csak feléjük se nézz, mert különben nekem nagy-nagy fájdalmat okozol, magad fejére pedig a legszörnyűbb romlást zúdítod.

Szentül megígérte férjének, hogy megfogadja szavát - de ahogy az elillant a tűnő éjszakával, szegényke napestig könnyes jajgatással emészti magát; únos-untalan kitör belőle, hogy most már menthetetlenül vége van, hisz vergődő foglya e ragyogó börtönnek, nincs módja egy teremtett lélekkel is szót váltani, tulajdon nővérei gyászára sem adhat enyhe balzsamot s őket még csak látnia sem szabad. Fürdő nem frissíti, étel nem éleszti, s utoljára is omló zokogásban hull párnáira. Egy pillanat s már mellé simul férje is - ezúttal a szokottnál korábban; magához öleli, hiába, egyre csak zokog. Ekkor így vonja feleletre:

- Psychém, hát így állod szavad? Tulajdon férjed is csak így bízhat benned, csak ennyit várhat el tőled? Reggeltől estig, estétől reggelig, még forró öleléseim közben is gyötröd magad szüntelen. Hallgass hát szíved veszejtő hajlamára, tégy ahogy jólesik. Majd eszedbe jut még aggságos óvásom, ha az elkésett bűnbánat szívedbe mar.

Az meg rimánkodik, addig ijesztgeti férjét, hogy elemészti magát, míg ki nem kényszeríti beleegyezését, hogy láthassa nővéreit, földeríthesse gyászukat, szemtől-szembe szólhasson velük. Így hát engedett a fiatalasszony rimánkodásának s még azt is ráhagyta, hogy kedve szerint elhalmozza őket ékszerrel, arannyal - csak nyomatékosan és nagyszigorúan lelkére kötötte: soha-soha ne fogadja nővérei kárhozatos unszolását, ne puhatolózzék férje alakja után, mert különben átkozott kíváncsiskodása fenekestül rombadönti boldogsága nagyszerű templomát és soha többé nem élvezheti ölelkezésüket. Hálálkodott férjének és ujjongó szívvel mondta:

- Száz halált haljak inkább, mint hogy a te drága-drága szerelmedről lemondjak. Különb vagy Cupidónál, akárki vagy, szeretlek, mint az életemet, imádlak halálosan. De könyörgök, teljesítsd még ezt a kérésemet is: hagyd meg szolgádnak, Zephyrusnak, hogy nővéreimet is úgy ringassa ide szárnyain, mint engemet.

És csalogató csókokkal záporozta és simogató szókkal árasztotta és körül kulcsolta kapcsos öleléssel és így tornyozta hízelkedéseit:

- Édeském, férjecském, én drága lelkecském!

A zsongító szerelem varázsos ereje megtörte a férj ellenkezését: mindent szentül megígért. Hajnalhasadáskor aztán elillant felesége karjából.

Nővérei ezenközben kipuhatolták, melyik az a sziklás hely, ahol Psychét sorsára hagyták. Odaloholnak nagy sebbel-lobbal. Véresre sírják szemüket, mellüket verdesik s már a sziklafalak is visszhangozzák fel-felcsukló jajgatásukat. Aztán nevén szólítgatták elveszett testvérüket, míg végre borzalmas jajveszékelésük hangja élesen süvített le a völgybe; magafeledt izgalomban rohan ki Psyche a palotából s átkiált:

- Fölösleges kétségbeesett jajveszékeléssel halálra gyötrődnötök. Élek, ne gyászoljatok! Hagyjátok a halottas kesergést, töröljétek le végre könnyes arcotokról az örök zokogást, jertek: öleljétek, kit elsirattatok.

Most hívja Zephyrust s közli vele férje meghagyását. Egy pillanat, s máris szófogadóan hozza őket finom szárnyán szelíd szellőinek. Mohó csókok közt boldogan ölelkeznek, s visszafojtott könnyeik most már a viszontlátás örömében újra szemükbe harmatoznak. És Psyche szólt:

- De hát kerüljetek már beljebb palotámban, otthonomban, térjen meg kedvetek, derüljön föl lelketek bánata Psyche testvéretek társaságában.

Szólt és máris mutogatta nekik az aranypalota mérhetetlen kincseit, megszólaltatta a tengernyi láthatatlan cselédséget, fejedelmi fürdővel és fölséges pazar lakomával királyilag vendégelte őket. Ahogy e minden ízében földöntúli pompa duzzadó bőségével beteltek, már az irígység is fészket vert bögyükben. Nos hát az egyik kíváncsiságában - elég idétlenül - firtatta végnélkül: Kié ez a csodálatos vagyon? Ki-mi az ura? Milyen ember? De Psyche a világért meg nem szegné férje parancsát, őrzi szíve titkát, hanem szorult helyzetében azt füllenti, hogy szemrevaló egy fiatalember, gyönge göndör szakáll árnyékolja arcát, s hogy a mezőket és hegyeket járja vad után szüntelen. Ám nehogy hosszú lére eresztett fecsegése egy zökkenőjén kikottyantsa néma titkát, megrakja mind a kettőt rogyásig arannyal és drágaköves ékszerekkel, egy-kettőre előkeríti Zepfyrust és átadja őket neki visszaszállítani. Ez azonmód meg is történt. Felparázslott a két gonosz testvérben a keserű irigység tüze s hazamenet mindkettejükből csak úgy záporzott a nyelvelés. Hát nekifohászkodik ám az egyik:

- Ó rettenetes, gonosz Vaksors, a te műved, hogy egy apa egy anya leányainak ilyen homlokegyenest ellenkező élet jusson osztályrészükül! Hogy épp mink, a két elsőszülött, jöttment férjeink kényére vetett rabszolgák gyanánt hervadozzunk, mint a száműzöttek, otthontalanul, hazátlanul, messze szüleinktől, a legfiatalabb meg, ez a vakarcs, istent fogott férjül és mérhetetlen vagyonhoz jutott, pedig azt sem tudja, mihez fogjon ekkora kincs-özönnel. Láttad úgy-e, testvér, mily rengeteg és mily gyönyörű ékszerek hevernek ott a palotájában, micsoda ragyogó ruhák, micsoda tündöklő drágakövek, az ember lépten-nyomon mennyi drágaságon tapos? Hozzá még ha a férje is olyan szépség, ahogy ő mondja, akkor nincs nála a kerek világon boldogabb asszony. Ha viszonyuk egyre szorosabbra fűződik, istenférje egyre jobban beléhabarodik, még belőle is istennőt farag. Bizisten, máris olyan, úgy tartja magát, úgy méltóságoskodik. Máris egyre fölfelé sandít az asszonyka, szinte árad belőle az isteniség, hangok a szolgálói és a szeleknek is parancsol. De ó szegény fejem, az én uram vénebb az apámnál, kopaszabb a töknél, incifincibb egy kis kölyöknél, s palotája minden ajtaját retesszel őrzi, zárral torlaszolja.

A másik így veszi fel a szót:

- Nekem meg köszvénytől púpossá gémberedett férj ül a nyakamon, aki bizony csak nagy-néha elégíti ki szenvedélyemet. Egyre csak kifacsarodott, kőkeményre meredt ízületeit dörzsölgetem, orrfacsaró kenőcsökkel, szennyes kötésekkel, büdös borogatásokkal maratom tönkre puha, finom kezemet s már nem a figyelmes feleség hivatását töltöm be, hanem csak afféle agyonhajszolt orvos szerepére vagyok kárhoztatva. De úgy látszik, testvér, hogy te nagyon is egykedvűn, azaz inkább - én bizony kereken kimondom, ami a fejemben motoszkál - alázatos meghunyászkodással tűröd ezt; én biz egy pillanatra sem tudok beletörődni, hogy épp ez a gyalázatos csöppent bele ebbe a mesenagy szerencsébe. Jusson csak eszedbe, milyen leereszkedően, mennyire foghegyről beszélt velünk, mérhetetlenül dicsekvő pípeskedésével mennyire kimutatta a foga fehérét. Határtalan drágaságaiból még ezt a pár semmiséget is csak úgy ímmel-ámmal lökte ide, aztán egyszerre csak terhére lettünk, mire kiadta az utunkat, valósággal szélnek eresztett. Nem volnék asszony, nem érdemelném meg a levegőt, ha ki nem tudnám forgatni ebből a csodanagy szerencséből. S ha immár benned is kellőképpen fölkeserlett megaláztatásunk, főzzünk ki egyesült erővel valami lebírhatatlan hadicselt. Ezeket az ajándékokat se szüleinknek, se senkifiának meg ne mutassuk, mintha távoli sejtelmünk se volna, mily királyi jólétben él. Épp elég, hogy szemtől-szembe láttuk tulajdon magunk, amit látni is fájdalom volt, nemhogy még mi harsonázzuk szüleink s az egész nép fülébe mesés boldogsága hírét. Mert nem boldogok azok, akiknek gazdagságáról egy lélek se tud. Majd észbe kap még, hogy nénjei vagyunk, nem pedig cselédei. Most egyelőre igyekezzünk férjeinkhez, térjünk meg szerény, nemesen egyszerű otthonunkba s alapos gonddal meghányt-vetett haditervvel térjünk vissza büszkeségét keményen megtiporni.

Fölcsap a két elvetemült az aljas tervre, eldugják az ajándék drágaságokat, fölborzolják hajukat, fölhasogatják arcukat - valóban, erre rá is szolgáltak - újra kezdik hazug sírásukat. Ezzel tüstént rémületbe ejtik szüleiket, durván fölvérezik a fájdalom sebeit, majd tajtékzó tombolásban otthonukba térnek s ártatlan nővérük ellen aljas cselen s mi több: testvérgyilkosságon törik a fejüket.

Ezenközben Psychét titokzatos férje meghitt éjjeli találkozásukon újra így inti-óvja:

- Hát nem látod, fejed fölé mily szörnyű veszély tornyosul? A Sors még csak messziről támad, de ha idejekorán keményen sarkadra nem állsz, hamarosan itt terem, megrohan. Az a két becstelen boszorkány minden erejével alattomosan vermet ás néked és mindenekfölött szeretnének felbujtogatni, hogy arcom titkát kilesd, pedig ezerszer megmondtam neked: sosem látsz többé, hogyha felfeded. Hát ha még egyszer ide talál jönni ez az istentől elrugaszkodott két kerítő - pedig jönnek, tudom, gonosz indulat fullánkjaival -, a világért szóba ne állj velük, vagy ha szíved jóságában, lelked finomságában ezt nem tudnád megállani, legalább ha felőlem faggatnak, meg se mukkanj. Mert immár nem szakad magva családunknak; kisleányos méhed immár magzatunkkal áldott: isteni gyermek, ha kettőnknek ezt a titkát megőrzöd híven, ám földi halandó, hahogy kikürtölöd.

Boldogan szökkent virágba Psyche kedve erre a híradásra, ujjongó örömre derítette reménybeli isteni sarja, a várva várt csöppség fenségének édes izgalma fűtötte: az anyaság büszke öröme áradt reá. Napjai teljesedését, hónapok múlását szorongó szívvel lesi s a titokzatos teher újszerűségében ámul-bámul dús méhe csöppnyi magjának gazdag duzzadásán. De jött már a hajó könyörtelen iramban, rajta rohanvást jött a két sötétlelkű, szennyes, halálos mérget fúvó fúria. Ekkor tünde férje mégegyszer kioktatja Psychéjét:

- Fegyvert ragadott immár a boldogságodra irigy gyűlölködő testvérpár a nagy leszámolás elkeseredett harcára, már útban az ellenség támadásra készen, harsannak a harsonák, aljas nénjeid immár szívednek szegzik meztelen tőrjüket. Jaj, szörnyű romlás roppan ránk, édes-drága Psychém. Légy irgalommal jómagad s mindkettőnk iránt és aggságos magadfékezésével mentsd meg a fenyegető megsemmisülés borzalmaitól házadat, férjedet, jómagadat, a mi kicsikénket! Ne is ereszd szemed elé, meg se hallgasd azt a két elvetemedett nőszemélyt - mert nővéreidnek nem mondhatom, hisz gyilkos gyűlöletükben a testvéri szeretet törvényeit megtiporták - ha majd fölmagasodnak azon a hegyormon s veszejtő szirénszavukkal visszhangot vernek a sziklák között.

Könnyes zokogás fuldokló hangján tördelte Psyche:

- Hűségemnek, titoktartásomnak, úgy-e nem egy bizonyságát vehetted immár, most majd lelki erőmről is épp így bizonyságot teszek. Add csak ki megint a parancsot Zephyrusunknak, hogy tegye kötelességét s engedd meg, hogy imádandó arcod titkáért cserében hadd lássam legalább két nővéremet. Illatos dús hajadért, puha-finom, gömbölyded leányos arcodért, izzó szerelmed emésztő tüzéért, kis gyermekünkért - akiben legalább rámderülnek majd arcod vonásai: - lágyulj meg gyötrődő rimánkodásomon, alázatos esdeklésemen, add ízlelnem a testvéri ölelés édességét, harmatozd örömmel a te szerelmes Psychéd szívét. Soha-soha nem kíváncsiskodom arcod után, még éjszakáink feketesége miatt sem zúgolódom: hisz enyém vagy te, én ragyogásom!

Efféle beszéddel s édes ölelkezéssel levette lábáról az urát; ez hajával szárítgatta fel könnyeit, megígérte segítségét s még hajnalhasadás előtt egy-kettőre elillant.

Az egy húron pendülő két testvér még csak be sem kukkantott szüleihez: a hajóról lélekszakadva feliramodnak egyenesen a sziklacsúcsra, meg sem várják a ringató szellő érkezését, hanem vakon belerohannak a nyaktörő szakadékba. De Zephyrus észben vette ura parancsát s ímmel-ámmal ugyan, de fölfogta őket lengő fuvalma ölében s levitte a völgybe. Ezek meg azonmód sürgő sietséggel a palotába bérontanak, megölelik áldozatukat, hazug szóval testvéri szeretetüket emlegetik, sugárzó arc mögé fátyolozzák titkon titkolt feneketlen aljasságukat s ekként hálózzák hízelgéseikkel:

- Alighogy kinőttél a kislányságból, Psyche, máris áldott állapotban vagy! Gondolhatod, mekkora gyönyörűség nekünk is a te méhed teljessége, egész családunkra mekkora örömöt sugározol. Ó be boldogok vagyunk, hogy részünk lesz e drága bimbó bontakozásának örömében! S ha olyan gyönyörű lesz, mint apja-anyja - ami szinte magától értetődik - valóságos Cupido lesz belőle.

Képmutató gyöngédségükkel így furakodnak be fokról fokra testvérük bizalmába. Alig hogy kiheverték karosszékeikben úti törődöttségüket, s pompásan megfrissültek a fürdő gőzölgő vizében, máris csodálatos göngyölt halak s más pazar fogások lakomájával vendégeli őket. Zenét rendel: lantok zendülnek, fuvolák búgnak, karének is csendül. Amint hallgatták - látni nem lehetett senkit - a bájos-édes dallamok hulláma ringatta lágyan lelküket. De a két gonosz asszony indulatát még a csodaszép zene édessége se hűtötte le, hanem alattomosan kieszelt cselvetésük irányába fordították a szót s nagy tapogatódzva rákezdték a kérdezősködést, hogy milyen ember a férje, hová való, miféle szerzet? Ő biz ekkor végtelen ügyefogyottságában elfeledte múltkori meséjét s újabb füllentést eszelt ki: azt mondta, hogy férje a szomszéd országból való, nagybankár, java férfikorában van, de bizony imitt-amott már ősz szál is akad a hajában. Csak épp futtában beszélt erről, máris, mint a múltkor, megrakja őket fejedelmi ajándékokkal s a szellő fogatán visszaszállítja.

De míg a Zephyrus enyhe fuvalma szárnyán hazaérnek, hol az egyik, hol a másik, ilyesmiket fecseg:

- Testvér, hogy értsük ennek az ostobának elképesztő hazugságait? A múltkor még ifjú volt a férje, akinek arcát fakadó szakállpihék árnyékolják, most meg javakorabeli férfi, akinek fényes ősz szálak csillognak hajában. Micsoda ember az, hogy csekély idő múltán hirtelen öregség lepte meg? Testvérem, itt nem gondolhatunk másra: vagy össze-vissza hazudik ez az utálatos nőszemély, vagy maga sem tudja, milyen a férje. De akármelyikben is van az igazság, megérdemli, hogy a vagyonából minél előbb kiforgassuk. Mert ha nem ismeri férje arcát, akkor biztosan valamelyik isten vette feleségül, és szíve alatt bizony istent hordoz. Márpedig ha - isten ments - mégis istenfiú dicső anyja lesz, én menten felkötöm magam. Hát, egyelőre nézzünk be szüleinkhez s ravasz mesterkedéseinket beszélgetésünk fonalának irányába fonjuk tovább.

Ebben a mérges hangulatban szüleikkel csak úgy foghegyről váltanak szót s álmatlan éjszakai vergődés után reggel bolondul loholnak a sziklacsúcsra, ahonnan a rendes szellő-alkalmatosságon sebbel-lobbal lesiklanak, szemüket előbb dörzsölik, könnyezésre izgatják, s aztán efféle agyafúrt mesével toppannak be húgukhoz:

- Könnyű neked, te nyugodtan ülsz itt, sejtelmed sincs, mily rettentő veszély, mily borzalom les reád, kisebb gondod is nagyobb ennél, de mi, kik álmatlan gonddal virrasztunk sorsodon, kegyetlenül gyötrődünk a rád leselkedő szörnyűségek miatt. Mert sikerült hitelesen megtudnunk s - mint a rád váró keserűség és csapás osztályosai - kötelességünknek ismerjük fölvilágosítani téged, hogy az, aki éjente titkon ágyadba jár, rettenetes, végtelen gyűrűkben tekergődző, nyakán gyilkos méregtől vöröslő, feneketlen torkát tátogató kígyó. Jusson csak eszedbe most a Pythia jóslata, amely úgy szólt, hogy a végzet rettenetes vadállatot szánt neked férjedül. Nem egy paraszt s errefelé cserkésző vadász és sok-sok környékbeli lakos látta, mikor öreg este jóllakottan hazafelé vette útját s átúszott a közeli folyó hullámain. Egy értelemmel bizonykodnak ezek, hogy nem sokáig töm már hódolatosan csábító csemegéivel, hanem mihelyt méhed teljesen kiérlelte majd magzatát, egyszerre nyel le majd mind a kettőtöket: ritka finom falat! Rajtad immár a döntés sora: megfogadod-e szívesen életedért reszkető nénjeid szavát, akarsz-e megmenekülni a haláltól, s velünk élni veszélytelen nyugalomban, vagy inkább e szörnyeteg vadállat gyomrában eltemetkezni? Ha mégis kedvedre van e kéjlak szózatos magányossága, a titkos szeretkezés undorító, halálos gyönyöre, a mérges kígyó ölelései: jó, mi, jó testvéreid, megtettük, ami telhetett tőlünk.

Szegény kis könnyenhívő, gyengeszívű Psyche megtorpan e fekete borzalmak hallatára: megbomlik józan esze, férje óvó szavai, maga ígéretei gyökerestül kiszakadnak emlékezéséből; feneketlen pusztulásba zuhan, mikor remegőn, holthalványra sápadtan szinte suttogásra halkított hangon így válaszolt nékik:

- Bizony ti, édes jó testvéreim, illő szeretettel végeztétek kötelességteket, másfelől nem hinném, hogy azok, akiktől mindezt hallottátok, hazudtak volna. Hisz sose láttam férjem arcát s még csak nem is sejtem, ki íja-fia, csak épp a hangját hallom, mikor éjjelenkint tűröm e titokzatos és örökké sötétben bujkáló férj öleléseit: jól mondjátok, valami vadállat ez, megvan rá minden ok, hogy osszam véleményteket. Hisz ezért rémítget oly borzalmasan, hogy fel ne merjem fedni s rettentő szerencsétlenséggel fenyeget, ha arca titkát kutatnám. Nos, ha testvéreteknek, aki oly veszélyben forog, nyújthatnátok bármi hathatós segítséget, segítsetek rögtön, mert ha most talán cserbenhagytok, semmivé omlik az a jó is, amit előbbi gondoskodástokkal műveltetek.

Miután így a két elvetemült asszony könnyű szerrel belopta magát testvére vak bizalmába, abbahagyja a bujkáló alattomos ravaszkodást s gonoszságaiban nyílt sisakkal veti magát a felzaklatott lelkű hiszékeny ifjú asszonyra. Megszólal hát az egyik:

- Szoros vérségünk sarkal, hogy megmentésedért bármi bajjal is szembeszálljunk s ezért sokat-sokat töprengtünk szabadulásod útjain-módjain. Hallgass ide, egyetlen módja ez: nagy titokban dugj az ágyadba fejed felől egy hegyes kést, de előbb fend borotvaélesre bársonyos tenyereden, tölts meg egy csinos kis lámpát olajjal, gyújtsd meg s mikor már fényes lánggal ragyog, borítsd rá fedőül valami bögre börtönét; az egész készülődést pedig titkon-titkold szöges gonddal. Mikor aztán ő kígyóvonaliban betekergődzik, az ágyban rendes helyére mászik, aztán elnyújtózkodik, elnyomja a félálom kábultsága s már süket alvásban szabályosan szuszog: akkor szökj ki az ágyból, mezítláb, nesztelen léptekkel lassacskán lopakodj előre, vedd ki a lámpát vaksötét börtönéből s úgy igazítsd a fényét, hogy kényelmesen végrehajthasd nagyszerű tettedet, aztán emeld magasra marokra szorított gyilkos késedet és vakmerőn, rettentő sújtással csapd le a szörnyű kígyó fejét. Mi is bizony megsegítünk: izgatottan várakozunk s mihelyt megölted és felszabadultál a rettegés alól, vállvetve hazahordunk innen minden kincset is, téged is, és hozzád illő halandóval kívánatos házasságban is egyesítünk.

Égedelmes beszédükkel így szítják lángra testvérük izgalmát, s vergődő lázában otthagyják, és mert a maguk bőrét is borzalmasan féltik az elkövetkező szörnyűségtől, egy-kettőre fölemelkednek a szárnyas szellő jól ismert fuvalmán a sziklacsúcsra, aztán hanyatthomlok lerobognak, hajójukra szállnak s azon nyomban elvitorláznak.

Amint Psyche magára maradt - azaz hogy mégsem egészen magára, mert ott tomboltak benne a vad-dühös fúriák - elkeseredetten háborog, mint a viharzó tenger és ámbár dacos lélekkel állja még elhatározását, mégis most, ahogy a gyilkosságra felkészül, megint tanácstalanul tétovázik és szerencsétlenségének roppant fájdalma hasogat belé. Egyszer sürgölődik, másszor húz-halaszt; nekibátorodik, majd visszatorpan, fölsejlik benne a kétkedés, majd elönti az elkeseredés s végre annyira jut, hogy a gyűlöletes állati testben is szereti férjét. Mégis, alighogy este besötétedett, kapkodó sietséggel odakészít mindent, amire borzalmas tettében szüksége lesz.

Leszállt az éj, megjött a férje s miután vitézül megvívta csókos csatáit, mélységes álomba ernyedt. Ebben a pillanatban a törékeny testű, lehellet-lelkű Psychébe kegyetlen sorsának gondolata erőt acéloz: előveszi a lámpát s férfira valló elszántsággal marokra szorítja a kését. De alig világította meg fölemelt lámpájával az ágyat, a titok földerült: a legszelídebb, legbájosabb vadállat, maga a szépséges Cupido szépségesen nyugszik ott! Még a lámpaláng is ragyogóbb lobogásba szökkent, amint ráesett s az istentelen kés pengéje csak úgy szórta az szikrát. Psyche bizony erre a fönséges látványra elveszti a fejét, inába száll a bátorsága, halvány hervadásba hull, reszket, megcsukló térdeire omlik, s legszívesebben önnön szívébe mártaná kését; és csakugyan megtette volna, ha ki nem csúszik s földre nem hull lázadó kezéből a szörnyű öngyilkosságtól visszaborzadó acél. Minél tovább csodálja a gyönyörű istenarcot, annál inkább magához tér, enyhül ernyedése, kedve virágosodik. Nézi-nézi a drága fejnek ambrosiával illatosított isteni hajzatát, hófehér nyakára, bíbor arcára köröskörül hullámosan lehulló, díszes koszorúval összefogott fürteit, amelyeknek cikázó sugárözönében meg-megtáncolt a lámpa lángja is. A röpke isten vállain harmatos szárnyai friss-üdén, csillogón fehérlenek s összecsukott szárnyahegyén a finom, gyenge pihék reszketve rezegnek, csintalanul fickándoznak, különben a bőre tükörsima, csoda-gyönyörű; büszke lehet reá Venus, hogy ilyen fiút szülhetett. Íjja, tegze, nyilai, e hatalmas isten boldogságos fegyverei, otthevertek az ágy előtt. Férje fegyvereit Psyche kíváncsian, szomjas izgalommal nézegeti, vizsgálja, bámulja, majd a tegezből egy nyílvesszőt kihúz, próbálgatja hegyét ujja hegyén: szúr-e; de még reszket a keze s egy vigyázatlan nyomással úgy megszúrja magát, hogy bőrén felharmatoznak rózsás vérének parányi gyöngyei. Tudtán kívül - bár ő maga volt oka - így hullott Psyche Ámor mámorába. S most egyre lángolóbban tüzel szenvedélye a tűznyilas istenért, halálos vággyal hull reá, csattanó, csintalan csókokkal viharosan záporozza s reszket, hogy álma hirtelen véget ér. És míg e fölséges élvezet izgalmában viharzik izzó szíve, a lámpa, akár álnok árulásból, akár durva irigységből, akár, mert maga is simogatni, szinte csókolgatni szerette volna ezt a csodálatos testet, lángja hegyéről egy forró olajcsöppet az isten jobb vállára sercentett. Ej, elvetemedett, lázadó lámpa te, a szerelemnek ugyan hitványka szolgája vagy, hogy még a minden lángolások istenét is megégeted! Pedig biztosan valami szerelmes talált fel, hogy szüntelenül, még éjjel is gyönyörködhessék szerelmesében.

Égő sebére az isten hirtelen felriadt, s mikor nyilván megértette a becstelen szószegést, szóra sem méltatta elkeseredett asszonyát, hanem csókjaiból és öleléseiből hirtelen kiröppent, búcsúszó nélkül. Amint felröppent, jobblábát elkapta Psyche két kézzel, s fölfelé szálltában görcsösen belekapaszkodott; szegényke, lebegő szárnyalásán el akarta kísérni a fellegek közé a végtelen messzeségbe, de ereje fogytán nagyhamar visszahullt.

Elterült a földön, de isteni szerelmese még nem hagyta el; leszállt egy nem messzi ciprus leghegyére és onnan így beszélt hozzá nagyborús izgalomban:

- Együgyű kis Psychém, Venus-anyám parancsban adta nekem, hogy egy kivetett, világcsúfja embert lobbantsak irántad szerelemre és lealázó házasságban hozzá kösselek, de én mást gondoltam és inkább magam lettem a szerelmesed. Mondhatom, meggondolatlanul cselekedtem, mikor világhíres íjász létemre nyilammal magamon ejtettem sebet és téged vettelek feleségül, nyilván azért, hogy aztán vadállatot gyaníts bennem és levágd a fejemet, érted égő két szemem hordozóját. Pedig ilyesmitől hányszor, de hányszor úgy óvtalak, szeretettel mennyit oktattalak. Hát két kitűnő sugalmazód szörnyű tanácsaért hamar meglakol! Most pedig elhagylak: ez lesz a te egyetlen bűnhődésed.

Elhallgatott, rebbent a szárnya és fölrepült.

Psyche meg ott feküdt a földön és nézte-nézte elröppenő férjét, amíg csak látszott belőle valami és kétségbeesett jajveszékelésével törte-gyötörte lelkét. De mikor a szárnyai hajóján tovasuhant férjét magába nyelte a végtelen messzeség, a meredek partról az alatta hullámzó folyóba vetette magát. De a szelíd folyó, nyilván az isten miatt, aki még a vizeket is szerelemre szokta gyullasztani, ijedtében sima hulláma hátán hamar kisodorta a bársonyos-füves partra.

Épp ott ült a folyó partján Pan, a mezők istene; Echót, a hegyi istennőt ölelgette és tanítgatta mindenféle halk hangok visszhangoztatására; kecskéi a part mentén szétszórtan legelésztek, ugrándoztak, kopasztották a folyó üstökét. A kecskelábú isten barátságosan odahívta az elárvult, szenvedő Psychét, s mert ismerte baját, balzsamos beszéddel így dédelgette:

- Te bájos gyermek, én ugyan csak afféle paraszt kecskepásztor vagyok, de hála hosszú öregségemnek, sok tapasztalatra tettem szert. Ha téveteg és néha-néha bizonytalan járásodból, tested halálos reszketéséből, örökös sóhajtozásodból és leginkább bánatos szemedből helyesen következtetek - biztosan ez az, amit a tanult emberek így neveznek: sugallat - akkor te valami nagy-nagy szerelemnek a betege vagy. Idehallgass tehát: nehogy még egyszer fejest ugorj, vagy másvalami erőszakos halállal elemészd magad! Hagyd abba a szomorkodást, vesd végét a bánkódásnak, ostromold inkább könyörgéseiddel a nagyhatalmú Cupido istent - aki bizony lobbanékony, csintalan egy legény - s hódítsd vissza gyöngéd ragaszkodásoddal.

Elhallgatott a pásztoristen, de Psyche nem elegyedett beszédbe véle, hanem hódoló csókot intett a barátságos isten felé, s útnak indult. Mikor sűrű csetlés-botlás árán már jó darab utat hagyott maga mögött, ráhibázott valami gyalogösvényre s napnyugta tájt egy városba jutott, amelyben épp egyik nénjének férje volt a király. Alighogy Psyche megtudta ezt, beüzent nénjének, hogy itt van, mire azon nyomban hozzája kísérték. Amint meleg üdvözlés után kibontakoztak egymás ölelő karjaiból, nénje kérdezősködésére jövetelének így adta okát:

- Emlékszel még ugye, hogy ezt a tanácsot adtátok nekem: öljem meg éles késsel azt a vadállatot, amely magát férjül hazudta ágyamba, mielőtt még szegény kis életemet telhetetlen bendőjébe csusszantaná. S amint ugyancsak megbeszélésünk szerint lámpám fényében fürkészem arcát: ott látom édes álomba ernyedten - lenyűgöző mennyei látomás! - Venus istenasszony tulajdon fiát, nem hazudok, Cupidót, személy szerint. Megdöbbentett a káprázatos tünemény, megsemmisítő gyönyörűség zuhatagja örvénylett belém, telhetetlen vágyamban tehetetlenül vergődtem, s ekkor - ó átkozott véletlen! - a lámpa forró olajcseppet sercentett a vállára. Fájdalma abban a pillanatban fölriasztotta, s amint ott látott lánggal, késsel a kezemben, rámriadt:

- Elvetemült merényleted büntetéséül rögtön takarodj a házamból, nem kell a szerelmed. Annak rendje és módja szerint majd a nővéredet (s itt a te nevedet említette) veszem feleségül. - És rögtön kiadta a parancsot Zephyrusnak, hogy a palotából röpítsen el messzire.

Még jóformán abba sem hagyta Psyche, mikor amazt már őrült szenvedély s aljas irigység láza korbácsolja: ravaszul becsapja férjét, azzal az ügyes hazugsággal, hogy szülei halálhírét vette, s azonnyomban hajóra száll. Hanyatthomlok rohan a sziklacsúcsra és felkiált:

- Cupido, fogadj magadhoz asszonyul, ki méltó reád, te meg Zephyrus, úrasszonyod vedd öledbe!

És bár ellenkező szél fújt, vakmerő reménykedésében türelmetlenül hatalmas ívben a mélységbe lendítette magát. De bizony még holtában sem juthatott el az áhított helyre, mert amint teste szikláról sziklára zuhant, összevissza tört, s végül, amint megérdemelte, teste ronccsá zúzódott s holtában a sok dögmadár és vadállat könnyű zsákmánya lett.

A másikat is hamar utolérte a büntető bosszúállás. Mert Psyche vándorútján ugyancsak betévedt abba a városba is, amelyben másik nővére királyi jó sorban élt. Ez is vakon elhitte húga ravasz meséjét, megirigyelte nővére bűnösen áhított nászát: felrohant a sziklacsúcsra, de ő is a halál torkába zuhant, mint a másik.

Miközben Psyche ország-világot bebarangolt, hogy mindenáron megtalálja Cupidót, azalatt ez lámpaolaj-égette sebével anyja hálószobájában nyögött-vergődött az ágyon. Most a hófehér sirály, amely szárnyaival szántja a tenger tükrét, nyakra-főre lebukkan az Oceanus mélységes mélyire. Épp ott fürdött-lubickolt Venus, hát elébe rebben s árulkodik: hogy a fia megégette ám magát; égő nehéz sebében ott hever mélabúsan; ki tudja, meggyógyul-e? Nyelvére vette a világ Venus egész pereputtyát, szidja-szapulja, rágalmak özönével: fiad a hegyek közt bújt meg szeretőjével, te meg a tenger fenekén lubickolsz, s ez az oka, hogy a gyönyörűségek, kellemetességek, huncutkodások nyerseségbe, durvaságba, gorombaságba fulladtak, hogy hírük-hamvuk sincs lakodalmas menyegzőknek, benső barátságnak, szülői szeretetnek, de van tengernyi szenny s fanyar undorban mocskos szeretkezések. Ilyesmikkel rikácsolta tele Venus fülét ez a szószátyár, kotnyeles madár, így tépázta fiának jó hírét. Nosza menten elönti a méreg Venust, s szenvedélyesen felkiált:

- Úgy, hát az én drágalátos fiam-uram szeretőt tart? Nocsak ki vele, egyetlen hű szolgám, hogy hívják azt a lányt, aki letépte ennek a gyereknek hamvas szűziességét? Tán a nimfák seregéből való, vagy a Hórák közül, vagy a múzsák karából, avagy tán Grácia-cselédeim egyike?

Megint csak rákezdte a madár, s így szaporázta a szót:

- Asszonyom, nem tudom biztosan; de azt hiszem: halálosan belehabarodott valami leányba; a neve - ha jól emlékszem reá - Psyche.

Szörnyű izgalomban csattant fel Venus:

- Csakugyan Psyche a szeretője, aki szépségét az enyémhez mérte s nevemet bitorolta? Még utóbb holmi kerítőnek tart ez a kölyök, hisz az én révemen ismerhette meg azt a lányt!

Így sopánkodott, majd sebtiben felbukkant a tengerből, s egy-kettőre ott termett aranyos hálószobájában; amint látta, hogy a szóbeszéd igaz: fia sebesülten ott hever, már az ajtóban, ahogy a torkán kifért, rárikoltott:

- Hát ez finom egy dolog, becsületére válik magunknak, tisztességednek egyaránt! Először is fittyet hánytál anyád, s mi több, úrnőd parancsának, mert nem gyötörted lealacsonyító szerelemre ezt a vetélytársamat, ezenfelül pedig éretlen bujálkodásban kölyök létedre feleségeddé ölelted, nyilván, hogy menyemül rámerőszakold ezt az utálatost. Adta széllel-bélelt szemérmetlen kurafija, még utóbb az szállt a fejedbe, hogy egyetlen gyerek vagy, s én már kivénültem abból, hogy fiam lehessen? Nos hát jól jegyezd meg: még egy fiam fog születni, sokkal különb nálad, vagy tán inkább örökbe fogadom valamelyik belső cselédemet - hogy még jobban megszégyenítselek -, s arra ruházom szárnyaidat, fáklyádat, íjadat, nyilaidat és minden fölszerelésemet. Mert apád javaiból ugyan fegyverzetedbe egy darab sem került, én meg nem efféle tékozlásra adtam azt, amit adtam. De már kölyökkorod óta gonoszcsont vagy, ragadósak az ujjaid, lépten-nyomon szemérmetlenül megnyilazod a meglett korú isteneket, s a tulajdon édesanyádat, engem, igen-igen, nap nap után pellengérre állítasz, egyre-másra belém nyilazol, te valóságos anyagyilkos; fittyet hánysz nekem, mint afféle magányos asszonynak, s még apád, a nagy-erős, vitéz harcos sem szent előtted. De hogy is volna, mikor féltékeny rémületemre egyre-másra kerítgeted ágyába a lányokat! No majd teszek róla, hogy szánjad-bánjad még ezt a szerelmeskedést, hogy csúnyán megkeserüld még ezt a lakodalmasdit! Csakhogy most már csúfságomban mitévő legyek? Hová forduljak? Ezt az agyafúrt kölyköt ráncba hogy szedjem? Tán épp a Józansághoz, halálos ellenségemhez forduljak támogatásért, holott épp a fiam zabolátlanságával annyi borsot törtem az orra alá? Ej, még a hátam is borsódzik összeszűrni a levet ezzel a lompos-szurtos asszonyszeméllyel! Pedig kell a bosszú balzsama, akárki-fiától is elfogadom. És éppenséggel őt bérelem föl, senki mást, hogy ezt a kurafit kíméletlenül lepirongassa, tegzét szétszedje, nyilait elvegye, íját szétbogozza, fáklyáját lelohassza, hathatós szerekkel zabolázza testét. Csak akkor tekintem teljesnek az elégtételt megbántásomért, ha lenyírja haját, amelyre nemrégen még tulajdon kezeim simogattak aranyragyogást, s ha lemetéli szárnyait, amelyeket ölemben nektár-nedűvel locsolgattam!

Szólt és dühösen kirobogott, gyönge szívében keserű indulattal. Melléje szegődött mindjárt Ceres és Juno, s ahogy magából kikelt arcára esett pillantásuk, megkérdezték: gyönyörű szeme ragyogását zordon komorsággal miért fátyolozza? Ő pedig így felelt:

- Jólesik, hogy ebben az izgatott lelkiállapotomban készséges hajlandósággal mellém álltatok. Hát kérlek, törik-szakad, teremtsétek elé nekem Psychét, ezt a gyalázatos boszorkányt. Mert biztosan fületekbe jutott már a családomról szállongó szóbeszéd és az én vásott fiam csínyei.

Ezek jól tudták, mi történt, s azért így próbálták elcsitítani Venus haragos indulatját:

- Ugyan mi rossz fát tett a tűzre fiad, kedvesem, hogy rosszindulatú makacssággal útját szeged élvezeteinek s egy kanál vízbe fojtanád azt, akit szeret? Hát aztán, ejnye mondd: mi bűn van abban, hogy összeszűrte a levet azzal a helyre kis lánnyal? Hiszen férfi volna, vagy mi, már legénysorban is van: vagy az, hogy hány esztendős, eszedbe sem jut talán!? Avagy tán örökké gyereknek nézed, mert korához képest olyan édes és bájos? Hát te, az anyja, ilyen talpraesett asszony létedre, örökké beleütöd majd az orrodat fiad szerelmeskedéseibe, szemére veted csintalankodásait, meghiúsítod viszonyait, és rossznéven veszed csinos fiadtól a tulajdon szerelmi mesterségedet? Van-e isten, van-e ember, aki még ezután is jószemmel nézné, hogy te ugyan elárasztod a világot szerelmi vággyal, de tieidnek tiltod végigszeretni a szerelmeket, s az asszonyi ballépések fő-fő boszorkánykonyháját bezárod?

Így jártak kedvében Cupidónak nyájas szószólással, mert féltek nyilaitól, pedig nem is volt közelükben. Venus ellenben megsértődött, hogy ily tréfásan tárgyalgatják az ő szégyenét, hát faképnél hagyta őket és sebes iramban útnak eredt a tenger felé.

 

HATODIK KÖNYV

Ezenközben Psyche éjjel-nappal lázasan kereste férjét, hányódott-vetődött úttalan útakon, egyre gyötrelmesebb lelki izgalomban; egyre forróbb vágy tüzelte, hogy ha már hitvesi szerelmeskedéseivel nem engesztelheti nehéztelését, legalább bűnbánó megalázkodással visszaédesgethesse. Egyszerre csak égbenyúló hegy tetején szemébe templom tűnik.

Felötlik benne:

- Mit tudom, hátha épp itt lakik az én uram?

És máris nekivág friss lendülettel, halálos fáradságban lankadt testét a remény s a vágy ösztökéli. Fürge iramban följut a hegytetőre, bemerészkedik a templomba: nagy halom búza meg árpakalász tűnik szemébe, kalászkoszorúk, sarlók, mindenféle aratóeszköz, de minden összevissza, rendetlenül, egymás hegyen-hátán hever, ahogy az aratók nyaranta rakásra dobálják. Psyche mindezt darabonkint gondosan szétválogatta, szép rendesen külön-külön csomókba rakta, nyilván mert úgy érezte, hogy minden isten könyörülő jóságát magához kell hajlítania, s ezért egyiknek a szentélyét vagy templomát sem szabad gondozatlanul hagynia.

Ebbéli izgatott sürgése-forgása közben ott lepi az áldástfakasztó Ceres és szapora szóval íziben ráriad:

- Nem káprázik a szemem? Te szerencsétlen Psyche, Venus tomboló haragban, lázas izgalommal tűvé teszi érted az egész világot, halálra keres és istensége minden szenvedélyével bosszúért liheg: te meg azalatt az én holmimmal babrálsz s kisebb gondod is nagyobb, mint a magad boldogulása!

Elébe omlott erre Psyche, záporos zokogása patakzott az istennő lábaira s végigsöpört a padlón dúsfonatú haja. Könyörgő szóval ekképp ostromolta szívét:

- Áldástfakasztó szent kezedre, ünnepes-örömös aratásaidra, titokzatos tiszteleted titkos szekrénykéire, sárkányszolgáid szárnyaskerekeire, Sicilia áldott földjének barázdáira, a Proserpinát elrabló négyesfogatra, földalatti fogságára, szomorú alvilági menyegzőjére, diadalmas földi föltalálására s minden titokra, mit az attikai Eleusis szentélye rejt, könyörgök, essen meg szíved a hozzád fohászkodó szánalomraméltó Psychén. Hadd bújjak meg itt e halom kalászban egy-két rövid napig, hátha kis idő folytán fölenged a hatalmas istenasszony tomboló haragja, vagy legalább míg rövid pihenéssel felfrissítem az örökös hajszában elbágyadott testemet.

Ceres így veszi fel a szót:

- Könnyes könyörgésed a szívemet vérzi; segítenék is rajtad szívesen, de hát csak nem haragíthatom magamra ezt a jólelkű asszonyt, akivel a rokonságon kívül régi szíves barátságot is tartok. Távozz tehát minél előbb ebből a templomból s örülj, hogy nem vetlek fogságra, hanem utadra eresztelek!

Ez az elutasítás lehűtötte Psyche reménykedését s most már kettős keserűség gyötrelmében visszafelé vette útját; egyszerre csak a völgy mélyén, napsugaras tisztás közepében remekmívű templomot lát meg. S mert föltett szándéka volt, hogy boldogulásának semmi alkalmát - légyen az bármily kevéssel biztató - el nem szalasztja s hogy mindegy, akármelyik isten is az, kegyes színe elé járul: a szentély bejáratához iparkodik. Szemébe ötlenek a faágakra s az ajtókra aggatott drága fogadalmi ajándékok és köntösök, amelyeken aranybetűk hálásan emlegették az istennő jóságát, s nevét, akinek mindezt fogadalmul szentelték. Most térdrehullt, letörölte könnyeit, átfonta karjaival a hűlő oltárt s aztán így imádkozott:

- Hatalmas Jupiter nővére s felesége - akár ősrégi templomodban trónolsz Samos szigetén, amelynek páratlan büszkesége, hogy ott születtél, ott telt el csecsemőkorod s gyermekséged - akár a büszke Carthago dús templomában tartózkodol, ahol mint oroszlánfogaton fellegek közt száguldó hajadont tisztelnek - akár az argosiak nagyszerű várában van székhelyed, az Inachus partján, hol már a Mennydörgető feleségeként s az istennők királynéjaként ünnepelnek - te, kit Házasságok Szerzőjeként imád egész kelet s Anyaság őrzőjeként idéz egész nyugat - végső kétségbeesésemben, Juno, légy a védelmezőm. Elgyötört a mérhetetlen szenvedések áradatja; reszketek; hárítsd el a rámzúduló csapást. Ó, jól tudom, te kérés nélkül is mindig felkarolod az áldott állapotban levők ügyét-baját.

Hát amint így imádkozik, egyszerre csak megjelen előtte isteni felsége teljes ragyogásában Juno s azon nyomban így válaszol:

- Isteni szavamra, nagyon-nagyon szívesen teljesíteném kérésedet, csakhogy lelkiismeretlenség volna hozzád hajolnom, Venusszal szembeszállnom, menyemmel, kit leányomul szeretek. Meg aztán a törvény sem tűri, hogy más szökött szolgáját gazdája ellenére védelmembe vegyem.

Hogy balga bizakodása ismét összeroppant, döbbenet borzadt Psychébe; minden boldog reményét eltemette, hogy valaha is utolérheti elröppent férjét s lelke mélyén így töprenkedett:

- Nyomorúságomban érdemes-e valami egyébfajta támogatást szereznem, amikor istennők készséges hajlandósága sem segíthetett rajtam? E rettentő háló szorításából merre keressem az egérutat, van-e még egy hajlék, vagy akár csak egy zug is, hol a hatalmas Venus mindentlátó szeme elől loppal elbújhatok? Inkább hát embereld meg magad, ereszd szélnek könnyedén vékonyka, bolond reményedet, add meg magad úrasszonyodnak s legalább utólagos észretéréseddel engesztelgesd tomboló indulatját! És hátha-hátha ott találod az anyai házban őt is, kit oly régóta hiába hajszolsz?

Így szánta el magát a nem sok jóval biztató, sőt szinte biztosan halálos magamegadásra, s máris azon töprenkedett: hogyan fogjon majd bele, könyörögni a bocsánatért?

De Venusnak is elment a kedve a hajsza minden földi módjától, hát az égbe föl készülődött. Befogatott kocsijába, amelyet nagyügyesen utolérhetetlen művészettel Vulcanus aranyból kovácsolt s nászéjszakáján menyasszonyi ajándékul adott néki; reszelővel karcsú-tündöklőre csiszolta, s amennyi arany így lecsökkent belőle, annyit nyert művészi értékben. Az istenasszony hálószobája táján tanyázó galambseregből előröppen négy hófehér galamb, nagy huncutul odapipískedik, lehajtja hímes nyakát, belebújik a drágakővel kivert hámba, felkapja asszonyát, s el is röppen vele boldogan. Csiripelő csacska verebek csintalankodnak az istenasszony kocsija nyomában s drága dalos madarak bájoló lágy trillák zengő zenéjével hirdetik jöttét. Szembeszárnyaló sasoknak, sóvár sólymoknak fittyet hány a fölséges Venus dalos kísérete. Oszlanak a felhők, leányának megtárul az Ég, s a mennyei Magasság diadalmasan zárja magába istenasszonyát.

Azon nyomban Jupiter királyi várának veszi útját és parancsoló szóval követeli a harsányhangú Mercurius istennek nélkülözhetetlen közreműködését. Jupiter barna szemöldökének egyetlen intésével megadja beleegyezését. Venus menten hangos jókedvre derül, Mercurius társaságában leszáll a földre és szavait izgatottan így ölti egymásba:

- Arkadiai testvérem, ugye tudod, hogy Venus hugod sohasem szokott Mercurius közreműködése nélkül cselekedni s bizonyára az sem titok előtted, hogy egyik nyomtalanul eltűnt szolgálómat mennyi ideje hajszolom már hiába. Már egyéb nem marad: hirdesd ki nyilvánosan, hogy jutalmat nyer az, aki nyomára vezet. Hát minél gyorsabban járj el megbízatásodban, sorold fel pontosan ismertetőjeleit, hogy ha valaki tilalmas bűnbe tévedne s elbujtatná, később fel ne hozhassa mentségéül, hogy nem ismert reá.

Szólt s a kezébe nyomott egy írást, amelyben benne volt Psyche neve s minden egyéb. Dolga végeztével egyenesen hazament.

Mercurius nem mulasztotta megbízatását: világszerte minden országot bejárt s a rábízott hirdetés tisztét imígy teljesítette:

- Aki ama Psyche nevű királyleányt, Venus szökött rabszolgalányát előkeríti vagy búvóhelyét leleplezi, jelentkezzék a Murtiáról nevezett oszlop mögött Mercurius kikiáltónál, ahol is tiszteletdíj gyanánt kap Venustól tulajdon magától csattanós csókot hetet, meg egy bársonyos nyelvcsókot, édesnél-édesebbet.

Ahogy Mercuriusnak ez a hirdetménye elhangzott, a pazar jutalom reménye versenyt szította mindenek buzgólkodását. Ez a körülmény aztán Psyche elhatározását végképpen megérlelte. És már-már odaért úrnőjének ajtajához, mikor eléje perdül Venus egyik cselédje, neve szerint az Érintkezés, s menten torkaszakadtából rárivall:

- Hát végre észbe kaptál, céda cseléd te, hogy asszonyod is van? Vagy megátalkodott szemtelenségedben még tetteted is magad, mintha nem tudnád, mennyi keserves ajjal-bajjal kerestünk mindenfelé? Jó szerencse, hogy épp az én markomba csöppentél, neked ugyan befellegzett! No majd mindjárt megadod az árát feneketlen dacoskodásodnak!

Psyche pedig hiába rugkapált, az harciasan a hajába markolt, magával vonszolta s Venus elébe hurcolta. Amint ott állt s Venus megpillantotta, teli torokból őrült-keserű kacagásra fakadt, fejét rázogatta, jobb fülét vakargatta, és rászólt:

- Végre mégiscsak ráfanyalodtál, hogy anyósodhoz ellátogass? Vagy tán bizony férjeduradnak szól a látogatás, aki a magadégette seb miatt halálos beteg? Hát légy nyugodt, kedves menyem, mindjárt illendő fogadtatásban részesítelek. Hol van - tette hozzá - két jó cselédem: Búskomorság és Keserűség?

Behívatta őket s rájuk bízta, hogy megkínozzák. Azok hát, híven az úrnő parancsához, szegény kis Psychét megkorbácsolták kegyetlenül, válogatott kínzásokkal is meggyötörték s aztán asszonyuk színe elé visszavitték. Most újra felkacagott Venus és szólt:

- Tessék, még utóbb megesik a szívem hasa csábító gömbölyűségén, hiszen ezzel a gyönyörűséges csemetével tesz boldog nagymamává. Micsoda boldogság, hogy fiatal életem virágjában nagymama lesz a nevem s egy rongyos cseléd kölykét emlegetik Venus unokájaként! Ej, ostobaság, hogy is mondhatom azt saját gyermekünknek; hiszen egy ilyen rangon aluli, tanyán, tanúk és apai beleegyezés nélkül kötött házasság érvényes csak nem lehet? Éppen ezért zabigyerek lesz az bizony, ha ugyan egyáltalán megengedem, hogy a világra hozd...

Ahogy eddig jutott, nekiesett, cafrangokká rongyolta ruháit, megtépázta a haját, agyba-főbe verte, össze-vissza törte rettentőn. Aztán búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot hozatott, összekeverte, púpos nagy halomba összeöntötte s aztán így beszélt hozzá:

- Gondolom, hogy ilyen csúf cseléd létedre csak kitartó szolgálataid révén szerezted szeretőidet, más úton-módon semmiképp; nos hát ezennel magam is kipróbálom ügyességedet: válogasd szét ezt a halom összekevert magot, az egyfajta szemeket külön-külön csomókban rakogasd rendbe s még ma estefelé utolsó szemig készen add át nekem!

Miután így rábízta a rengeteg halom magot, maga menyegzői lakomára ment. De bizony Psyche még egy ujjal sem nyúlt ahhoz a szétbonthatatlanul össze-visszakevert halomhoz, hanem a szörnyű parancs rémületében csak hangtalan rámeredt. Ekkor afféle kicsinyke mezei hangyácska - ez fölérte ésszel az emberfölötti munka reménytelenségét - megkönyörült a hatalmas isten kedvesén, átkozta a kőszívű anyóst, nagy sebbel-lobbal eliramodott, s innen is, onnan is összecsődítette az egész környékbeli hangyanépet s kérve-kérte valamennyit:

- Könyörüljetek földanyánk fürge fiai, könyörüljetek és hanyatthomlok rohanjatok segítségére a szépséges leányasszonynak, Ámor feleségének, nehéz próbatételében.

És máris rohanvást hullámzik egymás hegyen-hátán a hatlábú hangyanép. Lázas sietséggel szemenkint szétszedik az egész rakást, minden fajtát külön-külön csomóba halmoznak, aztán el is tűnnek íziben, nyomtalan.

Alig köszöntött be az éjszaka, máris megjött Venus a menyegzői lakomáról, pityókosan, szagos olajtól illatosan, tetőtől-talpig káprázatos rózsazuhatagban. Amint meglátta a szorgos munka bámulatos eredményét, odaszólt neki:

- Te semmirekellő, nem te s nem tenkezeddel végezted ezt a munkát, hanem az, aki bizony mindkettőtök vesztére szemet vetett reád!

Odalökött neki egy falat száraz kenyeret s aludni tért.

Ezenközben Cupido a palota legbelsejében, szobája négy falának magányos börtönében volt zár alatt és vigyáztak is nagy-keményen, hogy se könnyelmű csintalankodással sebét el ne mérgesítse, se pedig ne találkozhassak áhított asszonyával. Így hát a két szerelmes egy fedél alatt s egymástól mégis erőszakkal eltávolítva, gyötrődte végig a bánatos éjszakát.

De alighogy Aurora előrobogott, Venus máris hívatja Psychét s így kezdi rá:

- Látod-e azt a ritkás erdőt, amely a folyó mentén a parton messze húzódik? Látod-e a büszkén hömpölygő hullámok közelében azt a forrást? Ott ragyogó, aranyszín-tündöklő juhok legelésznek őrizetlenül szerteszéjjel. Parancsom ez: mindenáron keríts nekem egy szálat e kincses gyapjúból és legott hozd ide.

Ment Psyche szíves-örömest, de nem a parancson járt az esze; annyi szenvedés után megpihenni vágyott: a sziklapartról a folyóba akarta ölni magát. De a folyó zöldelő nádasa, zizzenő zenének ringatója, édes szellő halk rezzenésével isteni sugallatból így óvta-integette:

- Psyche, ha már annyi nyomorúságon átvergődtél, ne szennyezd be kínos haláloddal folyóm szent vizét, főképpen pedig oda ne merészkedjél a félelmetes juhokhoz, mert ez idő tájt magukba szívják a forró nap tüzét s veszett gerjedelemre vadulnak: hegyes szarvukkal, kőkemény homlokukkal s nem egyszer gyilkos harapdálással halálra marcangolják az emberfiát. De majd ha a déli nap tüze lankad s a folyó friss fuvalma megnyugtatja az állatokat, ott ama hatalmas szál platán alatt, amely velem egyazon folyó vizét issza, bújj meg nagy óvatosan. És mihelyt a juhok dühös gerjedelme szelídre csillapodik, kutasd át a közeli erdőcske bokrait s arany gyapjúszálakra bukkansz, amelyek a gömbölyű cserjéken imitt-amott fennakadtak.

A becsületes, emberséges nádas így oktatgatta szegény meggyötört Psychét, hogyan boldoguljon. Ez nem sajnálta, hogy végighallgatta a kellő kioktatást; nem is volt rest, hanem mindenben az útbaigazítás szerint tolvaj-ügyességgel teleszedte ölét ragyogó aranygyapjúval s vitte Venushoz. Csakhogy még ez a második életveszedelmes munkája sem másította kegyesre asszonya indulatját, hanem zordon arcán fanyar mosollyal így beszélt:

- Jól tudom én, hogy ezt a munkát is a szeretőd végezte el. De most már aztán döntő próbára vetlek, vajon csakugyan olyan rettenthetetlenül bátor s olyan csudálatosan ügyes vagy-e. Látod-e ott annak az égbenyúló hegynek a tetején a szédítő sziklacsúcsot, ahonnan fekete forrás haragos habjai zúgnak alá, a lábainál húzódó völgy ölében megszorulnak, beleömlenek a Styx árjaiba és duzzasztják a Cocytus hörgő hullámait? Nocsak merítsd teli ezt a kis korsót a hegyi forrás mélyén kristályos harmatos vízzel, térülj-fordulj és nekem visszahozd!

Szólt és kezébe nyomta a kristályból remekelt korsót s ráadásul még keményen meg is fenyegette.

Útnak eredt hát nagy sebbel-lobbal s nekivágott a messzi-messzi sziklacsúcsnak: ott legalább biztosan bevégzi gyászos életét. De alighogy a kijelölt hegység tőszomszédságába vergődött, tudatára ébredt, hogy a borzalmas feladat mily halálosan reménytelen. Mert a félelmetes arányokban égretörő, megközelíthetetlenül szakadékos, csuszamlós sziklafal barlangjaiból borzalmas zuhatagokat okádott, amelyek csak úgy dőltek a lejtős szád nyílásain, lerobogtak a hegyoldalon, szűkmedrű csatornát vájtak a földben és titkos útjukon a szomszédos völgybe hömpölyögtek. A sziklahasadékokból itt is, ott is tűzokádó sárkányok másznak ki, nyújtogatják hosszú nyakukat, rámeresztgetik lehunyhatatlanul éber, örök virrasztásra kárhoztatott szemgolyóikat. S még a zengő vizek is védekeztek, mert egyre-másra rádörögtek:

- Takarodj!

- Hohó, mit akarsz?

- Mire vetemedel? Vigyázz!

- Hordd el magad!

- Véged van!

E hajmeresztő dolgok közepette szinte kővé dermedt Psyche és már csak teste volt ott, érzékei cserbenhagyták, a lenyűgöző rémület halálos súlya földre sújtotta s végső vigasza: könnye is kiapadt.

De a jóságos Gondviselés fölséges szeme már meglátta az ártatlan teremtés keserves baját. Hirtelenében ott termett lebegő szárnyain a magasságos Jupiter királyi madara, a ragadozó sas s mert nem feledte Cupido régi szívességét, mikor az ő útbaigazítása révén emelte égbe Jupiternek frígiai pohárnokát, háláját a fenséges isten feleségének szenvedéseiben akarta leróni s épp a kellő pillanatban segítséget hozott. Odahagyja hát a magasságos égboltozat napsütött útjait, odaszárnyal a lány elé s szóra kap:

- Hát te, aki amúgy is gyámoltalan s ügyefogyott vagy efféle dolgokban, te azt hiszed, hogy egyáltalán eljuthatsz a szentséges és egyben zord-haragos forráshoz, vagy csak egy cseppjét is ellophatod? Hát még hírből sem hallottál a Styx vizeiről, amelyektől minden isten, még maga Jupiter is, borzadoz? Nem hallottad, hogy az istenek a fenséges Styxre szoktak esküdni, mint ahogy ti a fölséges istenekre? No hát add csak ide azt a kis korsót!

És azonmód hirtelen elkapja, karmaiba fogja, föllendül lebegő hatalmas szárnyain, hol jobbra, hol balra kormányoz a fogcsattogtató pofák és a háromágú nyelvüket öltögető sárkányok között. A víznek azt hazudja, hogy Venus szolgálatában és parancsára kér belőle s ezért nem volt nehéz hozzáférkőznie: a víz kezére járt, hogy bántatlanul visszatérjen s megengedte, hogy merítsen belőle.

Örömmel kapta kézbe Psyche a teli kis korsót és nagy sebbel-lobbal elvitte Venusnak. De még ezzel sem tudta a haragos istennőt jóindulatra hangolni. Most még nagyabb és gonoszabb megaláztatásokkal fenyegette meg s kaján mosollyal vágta oda néki:

- Már én bizony szentül azt hiszem, hogy te afféle fő-fő s nagyerejű boszorkány vagy, különben furcsa parancsaimat nem teljesíthetted volna oly buzgalommal. Nos, kicsikém, még egy szolgálatot kell teljesítened. Fogd csak ezt a szelencét - és a kezébe nyomta - és se szó, se beszéd, indulj véle az alvilágba, mégpedig magának Orcusnak gyászpalotájába. Ott add át Proserpinának a szelencét ezzel az üzenettel: "Venus arra kér, hogy küldj neki egy kicsit, legalább csak egy napra valót a szépségedből, mert a magáét beteg fiának ápolásában elhervasztotta, mindenestül elpusztította." De térülj-fordulj, egykettőre itt légy ám, mert istengyűlésbe kell mennem s abból csinosítom magam.

Most igazán érezte Psyche, hogy mindennek vége s nyilván megértette, hogy leplezetlenül a biztos halálba kergetik. Mert mi egyébért kényszerítenék arra, hogy a maga lábán menjen le éppen a Tartarusba, az alvilági lelkekhez? De nem sokat tétovázott, hanem fölment egy csuda-magas toronyba, hogy onnan a mélységbe ugorjon; mert úgy gondolta, hogy ezen az úton egyenesen és pompásan lekerülhet az alvilágba. De a toronynak hirtelen megjött a szava s így beszélt:

- Ó szegénykém, mért akarod magad a mélységbe ölni? Ettől az utolsó veszedelmes munkától oktalanul miért riadsz vissza? Hiszen ha már a lelked kiröppent a testedből, eljutsz ugyan valóban a mélységes Tartarusba, csakhogy aztán onnan többé vissza nem jöhetsz semmi áron! Ide hallgass: nem messze van innen Lacedaemo, Achaia híres városa; keresd meg ennek tőszomszédságában, embernemjárta vidéken az istenhátamögötti Taenarumot. Ott van az Alvilág szádja s tárt kapuján át szemedbe ötlik a végtelenbe torkolló út; lépj át a küszöbön, vágj neki: egyenesen Orcus királyi palotájához vezet. Csakhogy nem szabad ám bemerészkedned a sötétség országába üres kézzel: fogj mindkét kezedbe egy-egy darab mézes árpagombócot, a szádba pedig két kis aprópénzt. Mikor már jócskán előrejutottál rémületes utadon, rőzsével rakott sánta szamár sánta hajcsárjával találkozol; ez majd megkér, hogy a nyalábból imitt-amott kihullott pálcikákat add fel neki, de te rá se hederíts, szó nélkül menj tovább. Mindjárt ez után a halálfolyamhoz érsz; ennek a révésze, Charon, rögtön a díját kéri, mert csak ennek fejében viszi át a túlsó partra rozoga csónakján a jövevényeket. Hát bizony még a halál országában is él a kapzsiság és sem Charon, sem Dis apánk, ez a hatalmas isten, nem végez el semmit ingyen; még a szegény embernek is elő kell teremtenie az útiköltséget halálos ágyán s ha véletlenül abban a pillanatban nincs pénze, még az árnyékvilágba menni sem engedik. Ennek az ütött-kopott öregnek add oda az átszállítás fejében egyik rézpénzedet, de úgy, hogy ő nyúljon érte s a szádból ő maga húzza ki. Átkelés közben a lomha folyó hátán egyszerre csak odasodródik egy öreg halott, feléd nyújtja foszladozó karjait s rimánkodik, hogy vedd fel őt csónakodba. De ments isten, hogy megindítson a szánalom! Ahogy a túlsó parton megtettél egy kis darab utat, orsójukat forgató, fonogató vénasszonyok arra kérnek, hogy egy kicsinyég segíts nékik: de te a világért még csak hozzá se nyúlj! Mert mindez és sok egyéb csak Venus-adta kísértés, hogy legalább az egyik gombócot letedd a kezedből. Valahogy azt ne hidd, hogy nem nagy baj, ha a gombócot elengeded; elég csak az egyiket is elveszítened, hogy soha többé ne kerülj vissza e napvilágra. Mert irgalmatlan nagy, borzalmas kutyaszörnyeteg rémítgeti ott három óriási fejével, három torka bömbölő ugatásával a holtakat - mindhiába, már nem árthat nekik - és ott virraszt Proserpina halotti palotája küszöbén szüntelen s őrzi Dis dísztelen termeit. Dobd oda neki az egyik gombócot, ettől megjuhászodik s te mellette elmehetsz könnyű szerrel. Rögtön Proserpina színe elé jutsz; ő szíves-nyájasan fogad s kínálgat puha üléssel, remek reggelivel. De te csak ülj a földre, kérj fekete kenyeret, edd meg; aztán mondd el, mi végből jöttél, vedd át, amit kapsz s indulj visszafelé. Joházd a dühös kutyát a másik gombóccal, add oda a zsugori révésznek a másik kis aprópénzt s ha átjutottál a folyón, haladj pontosan előbbi utadon s menj vissza oda, az égi csillagok seregéhez. De mindenekfölött a lelkedre kötöm: nagyon vigyázz, kedved ne kerekedjék a magaddal hozott szelencét kinyitni, vagy éppenséggel nagy-kíváncsian szemet vetni a benne rejtett kincses isteni szépségre!

Aggodalmas gonddal így végezte jóstisztét a torony. Psyche azon nyomban elment Taenarumba, annak rendje és módja szerint magához vett két-két darab rézpénzt és gombócot és az alvilág útjára lebocsátkozott. Szó nélkül továbbment a sánta szamárhajcsár mellett, odaadta a révésznek a rézpénzt, rá sem hederített a felésodródó halott rimánkodására, szélnek eresztette a fonóasszonyok alattomos hívogatását, joházta a szörnyű dühös kutyát gombóc falatjával s bejutott Proserpina palotájába. Nem fogadta el a vendéglátó kínálkozást: sem a pompás ülést, sem a pazar ételeket, hanem szerényen a földre ült, beérte fekete kenyérrel s aztán átadta Venus üzenetét. Hamarosan megkapja a nagy-titokban megtöltött és lezárt szelencét, a második gombóccal ügyesen torkára forrasztja a kutyának az ugatást, megmaradt pénzét a révésznek fizeti és friss jókedvben siet fel az alvilágból. Amint felért, imádattal borult le a ragyogó napfényben, de akárhogy sietett bevégezni munkáját, mégiscsak befurakodott lelkébe a vakmerő kíváncsiság, így tanakodott:

- Kezemben az isteni szépség s ostobaságomban még egy cseppecskét se csípnék el belőle, hogy legalább így hódítsam meg gyönyörű szerelmesemet?

Még a végére sem ért s máris kinyitotta a szelencét. Híre-hamva sem volt abban semminek, nem volt benne semmiféle szépség, csak alvilági, mély, styxi álom. Ez meg alig szabadult ki börtönéből, nyomban ráborult: ködös ernyedés bódulata bizsereg végig a testén, lába megbicsaklik, ott az úton összeroskad. Ott feküdt, mozdulatlanul, mint egy tetszhalott.

De már Cupido sebe is behegedt, ő maga friss erőre kapott; már sehogysem tudott meglenni Psychéje nélkül, hát szobájából, amelyben őrizték, a magas ablakon kimászott és a hosszú pihenésben megizmosodott szárnyain villámgyors repüléssel ott termett drága Psychéje mellett. Nagyóvatosan lefejtette róla az álmot s megint visszazárta előbbi helyére, a szelencébe, aztán nyilának finom kis szúrásával fölébresztette Psychét és így beszélt hozzá:

- Látod, szegény kicsikém, már megint bajba sodort kíváncsiskodásod. Mindegy, most csak járj el gyorsan megbízatásodban, amelyet anyám parancsa rád rótt; a többi az én gondom.

Csak ennyit mondott szerelmesének s könnyedén szárnyra lebbent. Psyche pedig sebbel-lobbal megvitte Venusnak Proserpina ajándékát.

Ezenközben Cupidót olthatatlan szerelme rágta-emésztette, arca bánatosra vált, megdöbbentette anyjának hirtelen ridegsége. Hát régi ravaszságához folyamodik, fürge szárnyain belibben a magas égbe, könyörgésre fogja a dolgot a hatalmas Jupiter előtt és jóságába ajánlja dolgát. Erre Jupiter megfogja Cupido pofikáját, szájához vonja, összevissza csókolja, aztán így beszél hozzá:

- Nagyhatalmú fiam, te ugyan sohasem tanúsítottad irántam az istenek jóvoltából nekem járó tiszteletet, ellenkezőleg: szívemet, amely az elemek törvényeit s a csillagok változásait szabályozza, egyre-másra sebesre nyilaztad, sűrűn egymás után földi szerelmeskedéssel is beszennyezted, a törvények - főképpen a Julius-törvény - s a köztisztesség csúfjára jó híremet-nevemet mocskos házasságtörésekkel tönkretetted, fölséges termetemet hol kígyóra, hol tűzre, hol vadállatra, hol madárra, hol baromi ökörre galádul elcsúfítottad: - mégis, bölcs mérsékletem nevében s azért, mert itt cseperedtél föl az én gondozásomban, minden kívánságodat teljesítem. Csak aztán őrizd, vigyázd, el ne csapják kezedről! Jelen kegyességem fejében köteles vagy kezemre juttatni a földkerekségnek mai napság legesleggyönyörűbb leányát.

Szólt és Mercuriusszal az isteneket egytől egyik azonnal gyűlésbe hívatta s kihirdette, hogy tízezer sesterciusnyi bírságot fizet az, amelyik az isteni tanácsból netán elmarad. Ijedtükben egy-kettőre zsúfolásig megtöltötték az égi tanácsházat; magas trónusán ott ül a felséges Jupiter és ekképp hirdeti határozatát:

- Múzsák jegyzékében összeírt istenek, bizonyára mindnyájan tudjátok, hogy ezt az ifjút itt magam gondjával nevelgettem. Jónak látom, hogy duzzadó ifjúsága tüzes nekiberzenkedéseit valamelyes fékkel zabolázzam: a fajtalankodásai s mindenféle kéjelgései felől egyre keringő szóbeszéd már éppen eléggé rossz hírét költötte. Meg kell fosztani minden alkalomtól s ifjonti léhaságát a házasélet igájába kell törni. Választott is már leányt, el is vette már szűziségét; hadd legyen az övé, vegye feleségül s Psyche karjaiban élvezze mindig szerelmét.

Majd Venushoz fordult és folytatta:

- Te pedig, leányom, nehogy nekibúsulj s ne is féltsd isteni származásodat s rangodat azért, mert földi lány lesz menyed. Majd én gondoskodom, hogy a házasság ne legyen felemás, hanem mindenben igazodjék a polgári törvénykönyv rendelkezéseihez.

És Mercuriusszal egy pillanat alatt előkerítteti Psychét, bevezetteti az égbe, aztán nektár-serleget nyújt felé s így biztatja:

- Psyche, idd ki: légy halhatatlan. Cupido ölelő karodból soha többé nem röppen el, ez az egyesülésetek örökre fog tartani.

Azon nyomban dús menyegzői lakoma terült: a főhelyen hevert a férj és szorosan magához ölelte Psychét, aztán Jupiter az ő Junójával, utánuk egytől-egyig az istenek rang szerint. A nektárt - ez az istenek bora - Jupiternek a maga pohárnoka, az a pásztorfiú töltögette serlegébe, a többieknek pedig Liber; a lakomát Vulcanus főzte meg; a Hórák rózsával s ezerféle virággal mindent bíborba borítottak, a Gráciák illatszereket fecskendeztek, a múzsák csengő hangon zengedeztek. Apolló lantkísérettel énekelt, Venus pedig az édes zenére ringó ütemben bájosan táncolt s a kíséretét úgy állította össze, hogy a múzsák karban énekeltek s fuvoláztak is hozzá, egy szatír pedig s egy zsenge Pán furulyázott a pásztorsípon.

Így lett Psyche törvényesen Cupido hites felesége. S mikor megérett méhe magzata, leánykájuk született, kinek Gyönyörűség lett neve.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A bolondos anyóka szinte átszellemülten mondta el ezt a mesét a rab leánynak. Én közel álltam hozzájuk és szavamra, sajnáltam, mért nem volt nálam íróvessző és viasztábla, hogy leírhattam volna ezt a bűvös-bájos szép mesét.

Egyszerre csak megtértek a rablók valami nehéz küzdelemből, rengeteg volt a zsákmány. Egypáran, s méghozzá a legvakmerőbbek, sebesülten értek haza; ezek otthon maradtak és a sebeiket gyógyítgatták, a többiek pedig indulásra cihelődtek, amint mondták, azért, hogy elhozzák a többi holmit, amit valami barlangban rejtettek el. Kutyafuttában bekapják a reggelijüket, kivezetnek engem és lovamat az útra - közben szakadatlanul döngetnek a dorongjaikkal -, hogy majd mi szállítsuk haza azt a holmit, aztán kanyargós hegyi utakon hajszolnak előre, míg végre alkonyatkor valami barlanghoz érnek velünk. Roppant terhet raknak itt ránk s még csak rövidke pihenővel sem üdítik magukat, hanem azonnal visszaindulnak velünk, mégpedig olyan lázas sietséggel, hogy én - mert egyre zuhognak rajtam a csapásaik, egyre lökdösnek-taszigálnak - egy útmenti kőre roskadok. Jobb lábam és bal patám már odavolt, de azért továbbra is egyre-másra sózzák rám az ütéseket, úgyhogy végre is nagy üggyel-bajjal talpra serkentenek.

Ekkor megszólal az egyik:

- Meddig etetjük még haszontalanul ezt a megrokkant szamarat? Hisz most a tetejébe még meg is sántult!

- Hát az semmi - toldotta meg a másik -. hogy mióta ez, vesztünkre, betette hozzánk a lábát, nem szereztünk semmi zsírosabb zsákmányt; azóta egymásután kapjuk a sebeket, egymásután hullanak el legkülönb, nagyvitéz cimboráink?

Mondja rá megint az előbbi:

- Hát én, szavamra, mihelyt ezzel a holmival hazaér, azon nyomban a szakadékba lököm, hogy húsából a keselyűk fejedelmi lakomát csapjanak.

Miközben a galambszívű atyafiak így csevegtek az én kivégzésemről, haza is értünk, mert ijedtemben szinte szárnyakká változtak a patáim. Most nagy-sietve lekapkodták rólunk a szállítmányt, de különben ránk se hederítettek és még az én kivégzésemről is megfeledkeztek. Most maguk mellé vették sebesülten otthonmaradt cimboráikat is és megint visszaloholtak, mert - amint mondották - torkig vannak már a mi cammogásunkkal s inkább maguk hozzák haza, ami még ott maradt.

Rajtam rettentőn rágott az izgalom, mikor eszembe jutott, hogy hiszen halállal fenyegettek meg. Meghánytam-vetettem magamban:

- Hát mit ácsorogsz, Lucius, vagy elvégre is miféle csodára vársz? A rablók határozata szerint a legeslegkeservesebb halál vár reád s még csak meg sem kell erőltetniök magukat különösebben: látod ott nem messze azt a szakadékot s a falán kimeredő éles-hegyes szirteket? Hát ezek már zuhanásod közben beléd döfődnek s minden porcikádat összeroncsolják. Mert az a te hírhedt varázsló-mesterséged is csak épp hogy szamár-alakot és szamár-sorsot juttatott néked, de nem adott rád durva szamár-irhát; oly finom-vékony a bőröd, akár a pióca hártyája. Hát mért nem embereled meg magad, szabadulásodról miért nem gondoskodol, amíg módodban áll? Hiszen a rablók nincsenek itthon: menekülésre ez a legnagyszerűbb alkalom! Attól tartasz, hogy ez a jómagával tehetetlen vénasszony elállja tán utadat? Hisz akár a sánta lábad egyetlen rúgásával is odanyekkentheted! Igen, de hová meneküljek a nagy világba, vagy ki ad nekem szállást? Hát ez aztán ostoba és tökéletesen szamáros észjárás; mert ugyan melyik utas nem ülne a hátamra s nem vinne szíves-örömest magával?

És azon nyomban fürge lendülettel elszakítottam a kötőféket s vágtában megindultam. Csakhogy a ravaszdi anyóka héja-szemét nem tudtam ám elkerülni, mert amint meglátta, hogy elszabadultam, öreg korát s asszonyi gyengeségét megszégyenítő bátorságra serkent, elkapta kötőfékemet s minden áron meg akart fékezni és visszahúzni. De nekem eszembe jutott, hogy vesztemet forralják a rablók, hát megkeményítettem a szívemet, belerúgtam két hátsó patámmal: azonmód odanyekkent. De még a földön elterülten is görcsösen szorongatta a kötőfékemet, úgyhogy amint előreugrattam, magam után vonszoltam egy kis darabon. Hát elkezd ám rögtön éktelenül ordítani, férfikar segítségéért rimánkodni. De hívságos sikoltozásával hiába csapott lármát, hiszen senki se volt ott, aki segítségére lehetett volna, legföljebb a fogoly leány, aki most riadtan szaladt ki a visítozásra. Hát, uramfia, nagyszerű látványban volt része: ott látta Dircét - a vén banyát - akit nem bika hurcolt meg, hanem szamár. Férfimódra megemberelte magát, s nagyszerű cselekedetre bátorodott: kirántotta a kötőféket az anyóka markából, csalogató csettintgetéssel megállított, aztán fürgén felpattant rám és megint vágtára ösztökélt. Én - mivel úgyis meg akartam szökni, s a leányt is meg akartam menteni, no meg azért is, mert elég sűrűn s elég érthetően biztattak rá a botütések - vágtató ló módjára dobogva száguldottam s kedveskedő szavakat próbáltam a leánynak odanyeríteni. Néha meg hátrafordultam, mintha a hátamat akarnám megvakarni, és csókolgattam a leány gyönyörű lábait.

Mélyről fakadt sóhajjal ég felé fordította izgatott arcát s így beszélt:

- Ti istenek, segítsetek meg legalább ebben az utolsó veszedelemben, és te, kegyetlen Fortuna, szüntesd dühöngésedet, hiszen elegendő áldozat volt neked az én sok keserves szenvedésem! És szabadságom és szabadulásom erős oltalma te, ha épségben hazaviszel és visszaadsz szüleimnek és daliás vőlegényemnek: akkor én nagy-nagy hálával adózom neked, nagyon-nagyon megbecsüllek, válogatott finom ételekkel dédelgetlek. Először is szépen kifésülöm ezt a sörényedet s leánykori nyakláncaimmal ékesítem, aztán homloksörényedet kigöndörítem és csinosan elválasztom. Farkadnak régóta megmosatlan, összegubancolódott és keményre összeragadt szőrszálait készséges gonddal selymessé puhítom. Földíszítlek sok-sok arany gombbal, s ragyogni fognak rajtad, mint a fényes csillagok. Ujjongó néptömeg kíséretében vonulsz be diadalmasan s én selyemruhám ölében hordom neked a diót és egyéb, ennél is ízesebb csemegéket és mindennap jóllakatlak, hisz a megmentőm te vagy! De amellett, hogy finom ételeket, zavartalan pihenést és sugaras boldog életet élvezel, hírben, dicsőségben is leszen részed. Mert én jelenvaló sorsom s az isteni gondviselés emlékezetére örök bizonyságot állítok s képben megfestetem ennek a menekülésemnek a történetét és házam előcsarnokában fogom kifüggeszteni. Itt látni fogják, mesékben hallani fogják s tudós költők tolla megörökíti majd "a fogságból szamárháton megmenekült királyi szűz" történetét. Magad is a régi regék sorába kerülsz s a te valóságos eseted példájára elhisszük azt is, hogy Phrixus kos hátán úsztatott át a tengeren, Arion delfinen utazott és Europét bika vitte hátán. Nos és ha a bőgő ökörben Jupiter bújt meg, az sem lehetetlen, hogy az én szamaram képében emberfia, vagy valamelyik isten lénye rejtőzködik.

Miközben a leány újra meg újra csak ezt hajtogatja és sűrű sóhajtásokkal tarkítja fogadkozásait, keresztúthoz érkeztünk. Itt megrántotta a kötőféket s mindenáron azon igyekezett, hogy engem jobbfelé letérítsen, természetesen azért, mert arra vitt az út szüleihez. De én tudtam ám, hogy a rablók is ezen az úton mentek el otthagyott zsákmányukért, hát csökönyösen makacskodtam és szívem mélyén csöndben így pirongattam:

- Mit művelsz, szerencsétlen leány! Miben fáradozol? Vesztedbe mért rohansz? Mért akarod lábaimat másfelé kényszeríteni? Hisz nemcsak te adod meg az árát, hanem engem is magaddal rántasz a pusztulásba?

Így huzalkodtunk ott és még mindig eldöntetlen volt a vitás kérdés, hogy melyik útra térjünk, amikor egyszerre zsákmánnyal megrakottan elénk toppantak a rablók; a holdfényben már messziről ránkismertek és gúnyos nevetéssel üdvözöltek. A banda egyik tagja így csipkelődött:

- Hová-hová olyan sietősen éjnek éjszakáján? Nem riasztanak a rémítő éjjeli kísértetek, szellemek? Úgy-e, te jó kis leány, a szüleid látogatására siettél? No hát mi majd vigyázunk rád árvaságodban és megmutatjuk szüleidhez az utat.

Egy másik odakapott hozzám, megragadta a kötőfékemet, visszafordított és görcsös botjával számlálatlanul zúdította rám a szokásos csapásokat. Most, hogy kénytelen-kelletlen visszafelé baktattam a kikerülhetetlen halálba, eszembe jut, hogy hiszen nekem fáj a patám, hát lelógatom a fejemet s elkezdek sántikálni. De az, amelyik visszafelé húzott, rám mordul ám:

- Hohó, már megint támolyogsz, már megint tántorogsz? Hát vágtatni tudsz, de lépésben menni nem tudsz a rohadt lábaiddal? Aztán az előbb még úgy száguldottál, hogy a szárnyas Pegazust is elhagytad volna!

Rám-rámsózott a fütykösével az én derék hajcsárom, miközben így tréfálkozott vélem; de már oda is értünk a rablóbarlang kerítése végébe. Hát nini, ott lógott a nénike: felakasztotta magát a sudár ciprus egyik ágára. Rögtön levették, a kötelet is ott hagyták a nyakán s ledobták a mélységbe. A leányt nyomban megkötözték s aztán vad mohósággal nekifeküdtek a vacsorának, amelyet a szegény anyóka utoljára még gondosan elkészített nekik.

Mikor aztán telhetetlen mohóságukban mindent fölzabáltak, elkezdték végre fontolóra venni, hogyan is álljanak bosszút, hogyan büntessenek meg mind a kettőnket. Mint afféle viharos gyűléseken, itt is megoszlottak a vélemények. Volt aki azt indítványozta, hogy elevenen meg kell égetni a leányt, a másik azt javasolta, hogy vadállatok elébe kell vetni, a harmadik szerette volna keresztre feszíteni, a negyedik azt ajánlotta, hogy halálra kell kínozni, abban azonban igazán valamennyien megegyeztek, hogy meg kell halnia. Végre, hogy a zajongás elült, akadt egy, aki higgadtan így kezdte rá:

- Sem bandánk szabályai, sem az egyesek jólelkűsége, sem az én igazságérzetem nem engedi eltűrnöm, hogy ti itt a bűn súlyosságát messze meghaladó, túlzott szigorúságba lovaljátok magatokat, s hogy mindjárt vadállatok, kereszt, máglya, kínzóeszközök s egyéb gyorsan gyilkoló erőszakos halálnemek után kiáltozzatok. Hallgassátok meg indítványomat: hagyjátok kegyesen élni a leányt, de úgy, ahogy rászolgált. Bizonyára nem feledkeztetek meg arról, hogy már pálcát törtetek e szamár fölött, amely folyton csak lustálkodik, de rengeteget zabál, sőt most meg is akart csalni: nyomoréknak tettette magát, viszont segítőtársa és cinkosa volt a leánynak a szökésben. Mondjuk ki, hogy holnap megöljük, kiszedjük minden belső részét s a hasa közepébe belevarrjuk meztelenül a lányt - hiszen úgyis jobban szerette mint minket - úgy, hogy csak a feje maradjon kívül, különben egész teste legyen belegyömöszölve az állatba. Akkor aztán ezt a hurkára töltött szamarat tegyük ki valami szakadékos szikla szélére és hagyjuk ott, hadd égesse a nap tüze. Így tudniillik mind a kettő megkapja azt, amit igen helyesen rájuk mértetek: a szamár halállal bűnhődik, amire már régen rászolgált, a leány pedig elszenvedi a vadállatok mardosását, hiszen a férgek rágják szét a testét - a tűz izzását, hiszen az égető napsugarak áttüzesítik a dög hasát - a keresztrefeszítés kínjait, hiszen kutyák és keselyűk ássák ki majd a belső részeit. De gondoljátok csak végig egyéb gyötrelmeit s kínjait: elevenen a döglött állat hasában lakik s mikor a rettenetes bűz a kínzó hőségben orrát facsarja, a hosszú éhezés halálos gyötrelme sorvasztja el, s még a keze sem lesz szabad, hogy legalább megölhesse magát.

Amint befejezte beszédét, a rablók szívvel-lélekkel csatlakoztak javaslatához. Mit tehettem én, aki hosszú füleimmel végighallgattam ezt a javaslatot?

Sírtam holnapi halálomon.

 

HETEDIK KÖNYV

Amint a sötétség múltával földerült a nappal és a nap ragyogó szekere besugározta a világot: megérkezett valaki, nyilván a banda egy tagja: legalábbis a kölcsönös szíves üdvözlés erre vallott. Leült a barlang bejárata elé s miután valamelyest kifújta magát, ekként tette meg a jelentést cimboráinak:

- A hypatai Milo házát illetőleg, amelyet a minapában kiraboltunk, egészen nyugodtak lehetünk: aggodalomra nincs semmi ok. Mert, minekutána ti nagy-vitéz lendülettel mindent elvittetek s visszatértetek táborunkba, én belevegyültem a népcsődületbe, s tettetett szörnyűködés meg szitkozódás közben füleltem, hogyan döntenek a merénylet nyomozása felől s vajon akarják-e üldözni a rablókat s ha igen, meddig, hogy aztán megbízásotokhoz híven mindenről beszámoljak nektek. A közvélemény - nem légből kapott gyanúokok, hanem valószínű bizonyítékok alapján - egyhangúlag valami Luciust vádol, hogy nyilván ő a rablás értelmi szerzője. Ez a közelmúlt napokban hamis ajánlólevéllel, becsületes embernek mutatkozván, belopta magát Milo bizalmába, úgyhogy ez szívesen látta vendégül s legbensőbb barátjaként bánt vele. Jó néhány napig ott vendégeskedett, s ezalatt hazug szerelemmel elcsavarta Milo szolgálójának a fejét, a kapu zárát alaposan kikémlelte s tövéről-hegyére végigvizsgált minden szobát, amelyekben házigazdája a kincseit rejtegette. De már akkor híre-hamva sem volt a gazfickónak, mert még azon az éjszakán, éppen a rablótámadás pillanatában, kereket oldott s azóta nyoma is veszett. Mert hát kéznél volt számára a hathatós segítség a menekülésben, amellyel aztán jókora egérutat nyerhetett, úgyhogy üldözői hamarosan szem elől veszítették: tudniillik magával vitte hófehér lovát, hogy az cipelje majd ezentúl a hátán. Szerencsére a szolgáját lefülelték ott a házban, abban a reményben, hogy majd leleplezi gazdája aljas mesterkedéseit s a hatóság hűvösre is tette. De másnap hiába vonták kínpadra sűrűn egymás után, szinte halálra is hiába kínozták, erről az egészről egyáltalán semmit se vallott. Mindazonáltal, legalább bizottságot küldtek ennek a Luciusnak a szülővárosába, hogy vádat emeljenek ellene gaztette miatt és követeljék a megbüntetését.

Miközben elmondta ezt, összehasonlítottam magamban Lucius-korombeli régi boldog napjaimat boldogtalan szamárkodásom mostani szenvedésével, és szívem mélyéből felsóhajtottam. Most ötlött fel bennem, hogy a régi bölcs emberek nem az ujjukból szopták azt a tételüket, hogy a Szerencse mind a két szemére vak, mert hiszen mindig a gonoszokra és méltatlanokra pazarolja el kincseit, sohasem érett megfontolás után válogat az emberek között, hanem éppen azokhoz szokott betérni, akiket - ha szeme volna - bizonnyal elkerülne jó messzire. A legszörnyűbb azonban az, hogy ítéletünket sokféleképp módosítja, sőt fonákul is gyakran: úgyhogy egy-egy gazember a becsületes emberek hírét-nevét élvezi, viszont így kerül gyakran gazember hírébe a legtisztességesebb ember is. Hát például engem - akit a Szerencse dühös kajánsága állattá, mégpedig a legalacsonyabb rendű négylábúvá aljasított, akinek szomorú sorsán igazán még a legridegebb embernek is megeshetne a szíve - most azzal a bűnnel idéznének a törvény elé, hogy kiraboltam drága jó házigazdámat, pedig ennek a bűnnek nem is rablás, hanem igazában apagyilkosság volna a neve. De bizony nem volt mód reá védekeznem, vagy csak egy szóval is tagadnom a vádat. Végre is, nehogy úgy lássék, mintha rossz volna a lelkiismeretem, és a szemembe vágott vádat hallgatásommal mintegy megerősítem, izgatott türelmetlenségemben legalább ennyit akartam mondani: "Hohó, nem vagyok bűnös!" Az első szótagot, mégpedig többször egymásután, éktelenül elbőgtem én, de már a következőket semmiképp se tudtam kimondani; mindig csak az elsőt hajtogattam, s egyre-másra ezt bőgtem: "Hó, hó", ámbár ajkaimat előretoltam, igazán szép kerekre csucsorítottam és rezegtettem. De mit panaszlom én a Szerencse egyéb kegyetlenségeit, ha már egyszer pirulás nélkül társa lettem a hátaslovamnak, a tulajdon szolgámnak a teherhordásban és szolgaságban?

Efféle gondolatokban évődtem, amikor egyszerre fő-fő gondom nyilallott belém; eszembe jutott a rablóknak ítélete, hogy hiszen áldozatul jelöltek ki: én leszek a leánynak az Alvilága! Odapislantottam a hasamra és szinte már állapotosnak éreztem magam szegény leánykával. Egyszerre csak az a rabló, aki a rólam elterjedt hazug hírt meghozta épp az imént, előszedett a köpenye varratából ezer aranyat. Azt mondta, hogy néhány utas megrablása árán szerezte, dehát ő becsületes, az egészet beadja a közös kincstárba. Ezután izgatottan érdeklődni kezdett: hogy és mint vannak a cimborák. Amikor pedig megtudta, hogy egypáran, éppen a legvitézebbek, különböző alkalmakkor, de mind kemény küzdelemben otthagyták a fogukat, azt indítványozta, hogy egy darabig hagyják békén az országutakat, szüntessenek meg mindenféle vállalkozást s inkább álljanak neki új cimborák szervezésének és friss legénység toborzásával egészítsék ki harcias csapatjukat az előbbi létszámra. Hiszen a húzódozókat ijesztgetéssel beterelhetik; akikben megvan a hajlandóság, azokat jutalommal becsalogathatják, és bizonyára sokan lesznek, akik faképnél hagyják a nyomorúságos rabszolgaéletet és a valósággal zsarnoki hatalmú rablóbandához szívesen csatlakoznak. Ő maga például épp az előbb találkozott egy sugárnövésű, hatalmas testű markos ifjúval és puhította, s végre megpuhította, hogy hosszas renyheségben elernyedt karjait emelje végre hasznos munkára, használja ki, amíg lehet duzzadó egészsége kincsét, és hatalmas tenyerét ne nyújtogassa alamizsnáért, hanem forgassa inkább arany-harácsolásban.

Egytől-egyig helyeselték ezt az okfejtést és elhatározták, hogy az illető fiatalembert, aki mintha máris megnyerte volna tetszésüket, fölveszik a bandába, s aztán toborozni fognak, hogy kiegészítsék a létszámukat. Most eltávozott az a bizonyos rabló s kisvártatva egy hatalmas szál ifjúval visszatért: olyan volt, amilyennek ígérte, nem akadt hozzáfogható az egész társaságban; irtó nagy darab férfi, azonkívül fejjel magaslott ki valamennyi közül s a legénytoll éppencsak hogy pelyhedzett az állán. Százféle rongyból tél-túl összerótt ruhája csak félig-meddig takarta testét: itt is, ott is kivillant belőle mellének s hasának izmos kövérsége.

Belépett s imígy kezdte el:

- Üdvözöllek benneteket, nagyerejű Mars hadisten hívei, nekem immár hű bajtársaim. Vakmerő, szívós férfi létemre fogadjatok szívesen szíves ajánlkozót, aki szívesebben fogja föl testével a sebeket, mintsem hogy elfogadná kezébe az aranyakat, s aki még a másoktól annyira rettegett halállal is szembeszáll. Ne gondoljátok, hogy koldusbotra jutott világ-kivetettje vagyok, s ne a rongyaimból következtessetek vitézségemre, mert én a legerősebb rablóbanda vezére voltam, s végigdúltam egész Macedóniát. Én vagyok a trák Haemus, a hírhedett rabló: nevemet egész tartományok rettegik. Apám Theron, maga is híres-dicső rabló, embervérrel szoptatott s a bandája soraiban nevelt: örököltem s túlszárnyaltam apám dicsőségét. Nemrégiben még vitéz cimboráim hatalmas seregét s rengeteg kincsemet egyszerre csak mind elveszítettem, pusztán azért, mert a császári főkincstárnokat vesztemre megtámadtam, mikor fényes állását elveszítette, s a száműzetésbe úton volt.

De sorjában, rendre hadd mondjam el.

Volt a császári udvarban egy magasrangú, tekintélyes főhivatalnok, igen kedves embere magának a császárnak is. Egynéhány ember fenekedő irigysége alattomosan gyanúba keverte, mire számkivetésbe kergették. Csakhogy Plotina, a felesége, ritka hűséges és páratlanul erényes egy asszony, aki tíz gyermekkel vetette meg családjuk alapjait, könnyű szívvel, közömbösen mondott le a fényes városi élet gyönyörűségeiről, és hűségesen állt férje mellé a szerencsétlenségben is, s elkísérte száműzetésébe. Lenyíratta haját, férfiruhába öltözött, legdrágább ékszereivel s aranypénzekkel megtömött tüszőjét derekára övezte, s az őrizetükre kirendelt katonák csapata s kivont kardjaik kellős közepén se csüggedett gyávaságra. Osztozott minden veszélyben, szakadatlan éberséggel gondoskodott férje épségéről, férfias hősiességgel viselte a szüntelen szenvedéseket. És már átestek a szárazföldi út rengeteg fáradalmán, már átvergődtek a tengeri utazás java veszedelmein és Zacynthus felé hajóztak: szerencsétlen sorsa ezt jelölte ki száműzetése helyéül. De midőn Actium öblében kikötött - Macedóniából jövet akkor épp ott duhajkodtunk - éjnek éjszakáján rajtuk ütöttünk abban a kikötőmenti kis fogadóban, amelyben megszálltak a tengeri út után, mert hogy a hajójukhoz közel volt nagyon. Mindenükből kiraboltuk őket, de kis híja, hogy rajta nem vesztettünk. Mihelyt ugyanis ez az asszony megneszelte az ajtó legelső zörrenését, berohant a hálószobába, és kétségbeesett sikoltozásával fölverte az egész társaságot, nevükön szólította a katonákat és szolgáit, és segélykiáltásaival összecsődítette az egész szomszédságot is. Az volt a szerencsénk, hogy valamennyinek inába szállt a bátorsága, mindegyik féltette a bőrét s elbújt, és csak így történhetett, hogy mi szárazon vittük el. De ez a nagyszerű, páratlanul hűséges és ragyogó erényekkel ékes asszony - mert ami igaz, az igaz - azon nyomban kéréssel fordult a felséges császárhoz és kieszközölte férje hamaros visszatérését s a rablótámadás kíméletlen megbosszulását. Szóval a császár úgy döntött, hogy Haemus rablóbandáját kiirtja: ez azonmód el is tűnt a föld színéről. Ilyen hatásos egy hatalmas uralkodónak puszta intése is. Néhány zászlóalj katona nyomunkba eredt s az egész bandát leöldöste, végre is kiirtotta. Én nagy üggyel-bajjal, titokban így menekültem meg a halál tátongó torkából, egyszál egymagam: virágos, százráncú, bő női ruhába öltöztem, szövetsapkát húztam a fejemre, vékony fehér női saruba bújtattam lábamat, s mikor már a fölismerhetetlenségig nővé bizonytalanodtam, felültem egy árpakévékkel megrakott szamárra s az ellenséges katonaság csatasorának kellős közepén magam így vágtam át. Mert szamárhajcsárnak néztek és átengedtek bántatlanul: hiszen akkor még gyengéd arcomon hamvas ifjúság tündökölt. De bár kissé megremegtem a nekem szegzett rengeteg harcias kard előtt, mégsem hoztam gyáva módon szégyent apám hírnevére, mert álöltözetemben egymagam támadtam meg tanyákat, kastélyokat és összekapartam egy kis útravalót.

Ezzel föltépte rongyait s kétezer aranyat öntött ki a rablók elé.

- Íme - szólt - ezt ajándékul, hogy úgy mondjam, hozományul a ti bandátoknak fölajánlom én szívesen, magamat pedig - ha szívesen elfogadtok - halálig hű vezértekül, azzal a szándékkal, hogy ezt a ti kőházatokat rövid idő leforgása alatt aranypalotára változtatom.

A rablók se szó, se beszéd, azon nyomban egyhangú lelkesedéssel ráruházták a fővezérséget s pompás ruhát hoztak elő, hogy vegye magára az arannyal tömött régi rongyok helyett. Miután átöltözködött és sorra csókolta valamennyit, a főhelyre ültették s lakmározás és nagy ivás közben beiktatták. A beszélgetés során értesült a lány szökéséről, meg arról, hogy én vittem s hogy a banda mind a kettőnket szörnyűséges halálra szánt. Megkérdezte, hogy hol a lány, s mikor odavezették, és meglátta a gúzsba kötött leányt, fitymálva elfintorította az orrát s az asztalhoz visszament.

- Nem vagyok olyan hülye, vagy éppen oly vakmerő - szólalt meg -, hogy megsemmisítsem a ti döntésteket, de ha elhallgatnám azt, amit helyesnek gondolok, bizonyára furdalna miatta a lelkiismeret. Bízzatok meg bennem, hogy csak a ti javatok lebeg szemem előtt s különben is módotokban van a szamárba-varrást végrehajtani, ha javaslatom nem nyeri meg a tetszésteket. Mert én azon a véleményen vagyok, hogy rablóknak, mégpedig józaneszű rablóknak, semmit sem szabad többre becsülniük a maguk javánál, még magát a bosszút sem, amely nem ritkán a saját fejükre is visszahull. Nos tehát: ha a szamárba varrtan elemésztitek a leányt, nem lesz belőle egyéb hasznotok, mint hogy dühötöket kielégítettétek. Én viszont azt javaslom, hogy vigyük be valamelyik városba és adjuk el, mert az efféle fiatal csirkéért busás árat söpörhetünk be. Hiszen magamnak is van egy-két kerítő régi ismerősöm s azt hiszem, akármelyikük hajlandó lesz jó néhány attikai talentumot adni ezért a lánykáért. Így aztán származásához illőn cifralánnyá előkelősködik, nem fog többé efféle szökésre vetemedni s azzal, hogy bordélyház rabja lesz, bosszútok is kielégül bőségesen. Előadtam nektek ezt a javaslatomat, amely legjobb meggyőződésem szerint célravezető volna; ti azonban minden dolgotokban urai vagytok elhatározásaitoknak.

Így védelmezte ügyünket: egy füst alatt ügyvédkedett a rablók vagyona érdekében s nagy-ügyesen megmentette a leányt és szamár-magamat. De a többiek sokáig hányták-vetették a dolgot s hogy késett a döntésük, agyongyötörték vele egész bensőmet s leginkább szegény lelkemet. Végrevalahára valamennyien készségesen csatlakoztak újdonsült cimborájuk véleményéhez és azonnal feloldozták a leány bilincseit. Amint a leány megpillantotta az ifjút s bordélyházat és kerítőt hallott emlegetni, mosolygásra derült s nem tudott hova lenni túláradó örömében. Igazán megundorodtam az egész női nemtől, amikor láttam, milyen gyönyörűséggel hallja emlegetni egyszerre a piszkos, undok bordélyházat ez a leány, aki eddig úgy tettette magát, hogy szerelmes a vőlegényébe és forrón vágyik a szűzi menyegzőre. Én bizony ekkor szamár fejemmel róla ítéltem meg az egész női nemet s minden erkölcseit. De most megint felszólalt ez az ifjú:

- Hát most siessünk hálaáldozatot bemutatni Marsnak, a mi védelmezőnknek, induljunk eladni a leányt, s toborozni új cimborákat! De amint látom, nincs semmiféle áldozati állatunk s még borunk sincs bőven, sőt elegendő sincsen az áldomásra. Adjatok hát mellém tíz embert, ennyi éppen elég nekem, elmegyek velük a legközelebbi kastélyba s fejedelmi lakomát kerítek onnan tinéktek.

Így vonult el s azalatt a többiek hatalmas tüzet raktak és Mars istennek oltárt emeltek a zöldellő pázsiton.

Kisvártatva visszaérkezett a csapat, borostömlőkkel és óriás birkanyájjal. Kiválasztottak egy bozontos-szőrű, öreg, hatalmas bakot s föláldozták a Segítő és Védelmező Marsnak és azonnal nekiláttak elkészíteni a remek-finom reggelit. Megszólalt a vendég-vezér:

- Hadd lássátok, hogy nemcsak a harcokban és rablásokban, hanem mulatságaitokban is derék vezéretek vagyok!

Szólt és bámulatos-fürgén, fáradhatatlanul szorgoskodott, hol itt, hol ott: kisöpör, megterít, főz, pecsenyét tálal, ügyesen fölszolgál, főképpen pedig egyre-másra ürítteti velük a sok-sok hatalmas, kicsorduló serleget. Közben-közben azonban, azzal az ürüggyel, hogy hol ezt, hol azt, amire már éppen szükség volt, be kell hoznia, egyre-másra odalépegetett a lányhoz és szívesen kínálgatta suttyomban eldugott falatokkal s itatta borral, amelyet azonban maga is megkóstolt előbb. A leány mohón kapott minden után s ha az ifjú egyszer-másszor meg akarta csókolni, máris élvezettel csókra nyújtotta száját. Hát ez a dolog sehogyse tetszett nekem:

- Ejnye, hát szűzleány létedre megfeledkeztél menyegződről s utánad vágyódó szerelmesedről s többre tartod ezt az ágrólszakadt, véreskezű zsiványt ama bizonyos újdonsült férjnél, akivel a szüleid összeházasítottak? Hát nem lázad föl a lelkiismereted, hogy sárba taposod szerelmedet s kedved van itt a lándzsák és kardok közt fajtalankodni? És ha a többi rabló észrevenné? Ugye, hogy akkor mégiscsak a szamárba kerülsz s megint csak te okozod vesztemet? Vásárra viszed a más bőrét, annyi szent!

Miközben határtalan felháborodásomban így pirongattam magamban ezt a huncutot: egy-két elejtett - de a magamfajta okos szamárnak érthető - szavukból rájöttem, hogy ez nem Haemus, a hírhedt rabló, hanem Tlepolemus, a leány vőlegénye. Tudniillik mikor már kissé érthetőbben beszélgettek - persze rám se hederítettek, mintha csakugyan megdöglöttem volna már - így biztatgatta a lánykát:

- Ne félj, drága Charitém, ez az egész banda ellenség hamarost a foglyod lesz.

A rablók immár letörtek, berúgtak, részegre áztak, de ő kitartón unszolta őket és szakadatlanul öntötte a bort beléjük, most már tisztán, éppen hogy csak egy kicsit langyosan: ő maga azonban egy csöppet sem ivott. Bizonyisten gyanakodni kezdtem, hogy valami álomitalt kevert a kancsóikba, mert egytől-egyik úgy hevertek ott tökrészegen, mint a hullák. Most kénye-kedve szerint könnyű szerrel gúzsba kötötte valamennyit, aztán hátamra ültette a leányt és megindult velünk hazafelé.

Ahogy a város alá értünk, a várva-várt látványra az egész lakosság kitódult. Kiözönlöttek a szüleik, rokonaik, pártfogoltjaik, neveltjeik, szolgáik, vidám arccal, örömtől ittasan. Ott tolongott utánuk férfi, nő, fiatal, öreg és feledhetetlen ritka látvány volt, amint a leány szamárháton bevonult diadalmasan. Végül, hogy ne rontsam ridegen az ünnep hangulatát, tehetségemhez képest magam is nekividultam: fölmeresztettem füleimet, fölfújtam orrlyukaimat s harsányan eliáztam magamat, jobban mondva, bömbölő bőgésre bődültem. Hát a leányt bevezették a szobájába s a szülei gondosan ápolgatták, engem pedig Tlepolemus rengeteg igavonó állattal együtt, nagy csapat polgár kíséretében azonnal visszahajtott a rablótanyára. Szívesen mentem, mert amellett, hogy különben is kíváncsi természetű vagyok, most nagyon szerettem volna végignézni a sok zsivány elfogását. Hát ott találtuk őket összekötözve, nem is annyira a kötelek, mint inkább még mindig a bor bilincseivel. Miután minden holmit összeszedtek és kihordtak s minket arannyal-ezüsttel s minden egyébbel megtetéztek rogyásig, a rablókat azonmód, ahogy voltak, gúzsba kötötten lehajigálták mindjárt ott a mélységbe, egyik részüket pedig a tulajdon kardjaikkal öldösték le s otthagyták.

Jólesett ez a bosszú s derült hangulatban tértünk vissza a városba. A kincseket a városi kincstárba tették, a visszaszerzett leányt pedig feleségül adták Tlepolemushoz törvény szerint. Innen kezdve a fiatalasszony megmentőjének nevezgetett, állandóan törődött velem s még magán a menyegző napján is kiadta a parancsot, hogy színig töltsék árpával a jászlamat s annyi szénát rakatott elém, hogy elég lett volna még egy kétpupú tevének is. Mikor láttam, hogy a kutyák egy szálig puffadtra zabálták magukat a bőséges lakoma széthordott maradékaival, azt sem tudtam, miféle keserves átkokkal átkozzam meg méltóképpen Fotist, hogy miért is változtatott szamárrá s miért nem inkább kutyává!

A nászéjszaka szerelmi csatái után a fiatalasszony szüntelenül áradó hálálkodások közt emlegetett engem szülei és férje előtt, míg végre ezek megígérték, hogy majd mindig a legnagyobb megbecsüléssel bánnak velem. Össze is hívták hát néhány tekintélyesebb barátjukat s megtárgyalták, hogy mi módon lehetne engem legméltóbban megjutalmazni. Az egyik azt javasolta, hogy tartsanak otthon, ne dolgoztassanak s hizlaljanak válogatott árpán, babon és lucernán. De egy másiknak az indítványa érvényesült; ez a szabadságom érdekében azt javasolta, hogy hadd szaladgáljak inkább a réti legelőkön, hadd pajtáskodjam a ménes lovaival, hadd hágjam meg a kancáikat s hadd ajándékozzam meg így a gazdáikat sok-sok nemesvérű kis öszvérrel. Azon nyomban elő is hívták a ménes főlovászát, féltő gondjaiba ajánlottak s átadtak neki azzal, hogy a mezőre csapjon ki. Búcsút mondtam tehát poggyásznak s minden egyéb tehernek és vidám jókedvben ügettem előre, hogy hátha így, szabadságom birtokában, most tavasz elején a virágos réteken valahol rózsára bukkanok. Ennek nyomában gyakran fölmerült bennem az a gondolat, hogy ha szamár létemre ilyen hálásak irántam s ennyi megbecsülésben részesítenek, mennyivel több jóval fognak tiszteletükben elárasztani, ha egyszer visszanyerem emberi testemet! Csakhogy mihelyt az én csikósom kívül került velem a városon, nyoma sem volt a sok gyönyörűségnek és a szabadságnak híre-hamva sem. Mert a felesége, elvetemedett, zsugori egy asszony, azon nyomban befogott a taposó malomba, görcsös botjával egyre-másra páholt és véres verejtékem árán őrölte magának s családjának a lisztet. De nem volt elég neki, hogy a maga kenyere miatt gyötört, fizetség ellenében a szomszédok gabonáját is velem őröltette föl. Csak hajszolt-hajszolt, de rengeteg fáradságom fejében még a megszabott abrakot sem adta meg: mert az árpadarámat, amelyet a magam keringése árán őröltem az ő malmán, eladogatta a szomszéd parasztoknak, nekem pedig, aki naphosszat keservesen forgattam a malomkövet, estére kelve piszkos, mocskos, a rengeteg homoktól recsegő korpát vetett.

Mikor már megtört ez a sok nyomorúság, a kegyetlen Sors új gyötrelmeket tartogatott számomra, hogy - úgyszólván annyi balszerencse közt, oly sok viszály után - elnyerjem a teljes győzelem dicsőségét. Tudniillik, az én kitűnő csikósomnak későn ugyan, de eszébe jutott a gazda parancsa és kicsapott végre a ménesbe, hogy a lovakkal együtt legeljek. Végre szabad szamár voltam, ugrándoztam örömömben, riszáltam farom kényesen, s már kiszemeltem a legszemrevalóbb kancákat jövendőbeli szeretőimül. De még ez a ragyogó reményem is főbenjáró veszedelembe torkollott. Tudniillik féltékenyek lettek rám a kitűnően táplált, sokáig hizlalt s különben is szilaj és akármelyik szamárnál harciasabb tenyészcsődörök és hogy lehetetlenné tegyék ezt a rangon alul álló szerelmeskedést, még a vendégszeretet istenének törvényeit is sutba dobták s mint afféle vetélytársra, mind izzó gyűlölettel, fenekedve rontott reám. Az egyik magasra lendítette izmos szügyét, meredeken fölém magaslott nyakával s fejével és mellső patáival döfködött, a másik duzzadt izmú, hatalmas farát fordította felém s hátsó lábaival rugdosott, a harmadik meg fenyegető, gonosz nyerítéssel hátracsapta mindkét fülét s villogó fogainak vésőit csikorgatva, összevissza-harapdosott. Ilyenféle történetet olvastam én valami trák királyról, aki szerencsétlen vendégeit vad lovaival marcangoltatta szét és fogyasztatta el; ez a dúsgazdag zsarnok az árpával annyira fösvénykedett, hogy nagyétű állatai éhségét emberi testek föltálalásával csillapította. Ahogy a csődörök mindenfelől rámrohantak, szinte magam is efféle sorsra jutottam és már visszasóhajtottam a malombeli körbe-körbe forgást. Csakhogy Fortuna telhetetlen volt kínzásomban s most megint más nyomorúságot zúdított reám. Most arra rendeltek ki, hogy fát hordjak a hegyről s felügyelőmül éppen a legesleggonoszabb rabszolgát jelölték ki. És nemcsak a magas hegy meredek kapaszkodója fárasztott, nemcsak hogy hegyes köveken botorkálva feltörtem a patáimat, hanem a fütykös záporzó csapásaitól is olyan irgalmatlanul megszenvedtem, hogy sebeim fájdalma a csontom velejéig hasított. Mindig ugyanazt az egy helyet verte, folytonosan a jobb lágyékomra mérte az ütéseket, úgy hogy fölszaggatta a bőrömet és tátongó nyílású seb, jobban mondva gödör, vagyis inkább ablak támadt azon a helyen, de azért újra meg újra egyre csak azt a vértől ázott sebet lazsnakolta. Emellett oly rengeteg fát rakott a hátamra, hogy ez a rőzsetorony mintha már nem is szamárnak, hanem elefántnak való terhelés lett volna. Aztán valahányszor egyenlőtlenül terhelt meg s a rakomány félrebillent jobbra vagy balra, az én emberem, nemhogy leszedett volna egy-két hasábot a túlterhelten düledező oldalról s ezzel könnyítette volna egy kissé a rám súlyosodó nyomást, vagy legalább áttett volna egyet-kettőt a másik oldalra, hogy helyreállítsa az egyensúlyt, dehogy! - köveket rakott oda, s így egyenlítette ki a súlykülönbséget. Ennyi szenvedésem után is kevesellte szörnyen súlyos terhemet: mikor egyszer át kellett mennünk egy folyón, amely éppen az utunkat keresztezte, félt, hogy a csizmái átnedvesednek a vízben, hát még ő is felpattant a hátamra, hogy én cipeljem - hiszen mi volt ez a csekélyke túlsúly a másik szörnyű teher mellett! És ha véletlenül úgy esett, hogy a síkos partszegély sáros iszapjában terhemtől kimerülten megcsúsztam s összeroskadtam, kitűnő hajcsárom - ahelyett, hogy segített volna rajtam, kötőfékemnél fogva felhúzott volna, farkamnál fogva talpra állított volna, vagy legalább a rettentő teher egy részét rólam leszedte volna, hogy talpra állhassak - kimerültségemben szemernyit meg nem segített, hanem fejemtől vagyis inkább fülemtől kezdve valami irtó nagy doronggal végigdöngetett, úgyhogy a verés, mintha csak borogatás lett volna, végre is talpra serkentett.

De kitalált ő számomra egyéb gyötrelmet is. Mérges hegyű szúrós töviseket csavart csomóba s a farkam végére függesztette kínzásomul, úgy hogy valahányszor egyet léptem, megmozdult, ide-oda verődött s irtózatos tüskéivel kegyetlenül összevissza vérezett. Hát igazán csöbörből vödörbe estem: mert ha nekirugaszkodtam, hogy megmeneküljek a szörnyű-keserves veréstől, akkor annál kegyetlenebbül verdestek a tüskék, ha pedig fájdalmam csillapítására egy kicsit álldogáltam, akkor csapásaival ösztökélt gyors iramra. Úgy látszott, hogy ennek a gazfickónak egyében sem jár az esze, mint hogy engem mindenáron elveszejtsen. Nem egyszer meg is fenyegetett ezzel és erre meg is esküdött.

És megjött egyszer az alkalom, hogy elvetemedett gonoszsága még aljasabb merényletre serkentse. Mert egyik nap oly kegyetlen volt hozzám, hogy vége szakadt türelmemnek és a patáimmal hatalmasan belérúgtam. Hát erre ilyenféle merényletet eszelt ki ellenem: rengeteg kóccal rakott meg, kötelekkel szorosan rámerősítette terhemet, aztán megindult velem, majd a szomszéd tanyáról izzó széndarabot csent s a kóc kellős közepébe dugta. Ettől a kis gyújtóanyagtól egy-kettőre elkezdett izzani s elharapódzni a tűz, aztán lángra lobbant s engem egészen elborított a végzetes lángolás. Ebből a halálos veszedelemből nem lehetett menekvés, mentségre semmi reményem se volt s már-már kétségbeestem, hiszen ekkora tűzveszedelemben nincs idő sok latolgatásra s még a legkitűnőbb ötletek is csütörtököt mondanak. És ebben a borzalmas helyzetemben a Szerencse derűsen és biztatón rámmosolygott s a hirtelen halál rám tátott torkából kimentett ugyan, de nem tudom nem azért-e, hogy jövendő sorscsapásokra megtartson. Elég az hozzá, hogy véletlenül megláttam ott pár lépésnyire a tegnapi eső piszkos vizével frissen megtelt mélyedést: nosza kapom magam, beleugrom ész nélkül, a tüzet utolsó szikrájáig eloltom, s aztán kikászolódom; így terhemtől is megszabadultam s egy füst alatt a haláltól is megmenekedtem. Csakhogy ez az elvetemedett bitang szolga még ezt az aljas merényletét is reám tolta; a többi csikósnak úgy mesélte el, hogy magam gyújtottam föl magamat, mert szántszándékkal átugrottam a szomszédok tüzén, de megbotlottam s beleestem. És nevetve tette hozzá:

- Hát meddig hizlaljuk még hiába ezt a tüzes állatot?

Alig néhány nap múlva sokkal gonoszabb furfanggal áskálódott ellenem. A legközelebbi házikóban eladta a fát, amit hoztam, s engem üres háttal hajtott haza. Aztán elkezdett kiabálni, hogy ő bizony nem bír a komiszságommal, hogy ő odacsapja ezt a keserves hajcsár-szolgálatot, aztán a panaszait így tálalta föl:

- Hát nézzétek ezt a csökönyös, lusta dög szamarat! Most egyéb komiszságain kívül új veszedelmeket hoz fejemre. Ha meglát az úton valami szemrevaló asszonyt, anyányi leányt vagy gyöngehúsú fiút, azon nyomban lerázza a terhét, sőt néha még a teherhordó-nyergét is ledobja, őrjöngve rájuk rohan - szamár létére emberi ölelésre áhítozik! - földre teríti s lihegve izgatja őket tilos és újmódi kéjelgésre és állati-vad élvezet ígéretével csábítgatja fonák-szerelmes egyesülésre. Még csókolódzás-félével is próbálkozik: ronda pofájával összeharapdálja őket s megdöfködi. Hát emiatt még meggyűlhetik a bajunk: veszekedést, pörösködést, sőt még talán bűnvádi eljárást is hozhat reánk. Épp az elébb is, hogy meglátott egy úrilányt, ledobta-lerázta hátáról a fát, őrjöngő szenvedéllyel egyenesen megrohanta, ledobta a mocskos földre és akkor ez a gyönyörűséges hódító, ott mindnyájunk szemeláttára, mindenáron szerelmeskedni készült vele. Hát ha a leány síránkozására-jajgatására össze nem csődül s oda nem fut védelmére egy csomó utasember és ki nem menti, úgyszólván ki nem tépi a patái közül, akkor bizony szegénykét összetapossa és szétrepeszti. Bizony keserves halállal pusztult volna el, nekünk pedig az akasztófa lett volna halálos végzetünk.

Efféle hazudozásaival - amelyeket még jócskán meg is toldott s amelyek engem kegyetlenül kínoztak, mert szégyenkeztem s még csak fel sem szólalhattam ellenük - a többi pásztor indulatját vérszomjasra korbácsolta ellenem. Végre megszólalt az egyikük:

- Hát miért nem vágjuk le s áldozzuk föl szörnyű szerelmeskedései jutalmául ezt az egész világ férjét, ezt a mindenki szeretőjét? - Hallod-e pajtás - tette még hozzá - vágd le most mindjárt; belső részeit dobd oda a kutyáinknak, a húsát meg mindestül tedd el vacsorára a napszámosoknak. A bőrét majd hamuval hintjük meg, hogy tartósabb legyen, s odaadjuk a gazdáinknak. Egyébként bátran azt hazudhatjuk nekik, hogy a farkas ölte meg.

Az én gonoszindulatú vádlóm nem is mondatta kétszer magának: örült, hogy ő lehet a pásztor ítéletének végrehajtója, ujjongott balsorsomon - mert a rúgásom is eszébe jutott, pedig nem is sikerült jól, amit, szavamra, sajnálok is szívből - és azonnal kardot vett elő, s elkezdte fenni a köszörűkövén.

De most beleszólt a csikóstársaságból valaki más:

- Vétek volna ezt a szép szamarat így elpusztítani - csupáncsak a csintalankodása és szerelmes gerjedelmei miatt - és ezzel elveszíteni az ő nélkülözhetetlen munkaerejét s a szolgálatát. Hiszen ha kiheréljük, az épp elég: akkor aztán majd nem támad semmiféle gerjedelme, s nektek sem kell semmi veszedelemtől tartanotok, azonfelül pedig sokkal kövérebbé és testesebbé dagad. Nemcsak gyáva szamarat, de vad, tüzesvérű, fékezhetetlen szilaj lovat is tudok százat, amelyek efféle megférfiatlanítás révén megtörtek, megszelídültek, pompás teherhordókká váltak, s mindenféle munkát elvégeztek készségesen. Hát ha nincs kifogásotok ellene, kis idő múlva - csak épp a piacra akarok menni a szomszéd faluba - visszajöhetek s magammal hozhatom hazulról a műtéthez szükséges szerszámokat, s akkor aztán szétfeszítem ennek a megvadult és utálatos kurafinak a combjait és kiherélem úgy, hogy szelídebb lesz, mint akármelyik kezes bárány.

Ez az indítvány ugyan visszahúzott a sír széléről, de nagy bánatomra mégiscsak a leggyalázatosabb büntetés számára mentett meg; úgy keseregtem, mintha testemnek ezzel a kis darabkájával elpusztulnék magam is mindenestül. Azon járt az eszem, hogy éhhalállal pusztítom el, vagy a mélységbe vetem magam, mert igaz ugyan, hogy így is meghalok, de legalább épkézláb halok meg. És míg én azon évődtem magamban, hogy az öngyilkosságnak melyik módjára szánjam magam, reggel lett, s már jött is a hajcsár, az én kínzómesterem, és fölhajtott a hegyre a rendes úton. És engem már lazán odakötözött valami hatalmas tölgynek a lehajtó görcsös ágához, maga pedig kissé messzebb ment az úttól, s ott vágta fejszéjével a fát, amit majd le kell szállítani. Hát egyszerre csak a közeli barlangból vérszomjas anyamedve bukkant elő s fölágaskodott, irtózatos nagy fejével. Ahogy szemem ráesett, megremegtem, s a váratlan látomás annyira megrémített, hogy testem teljes súlyát hátulsó lábaimra hárítom át, fejemet hirtelen magasra felkapom, megfeszítem nyakam, s így elszakítom a kötőfékemet és uccu neki vesd el magad, vágtatok, de nem is annyira lábamon futok, mint inkább mindenestül villámgyorsan lehempergek a lejtőn és nekivágok az alant elnyúló mezőknek: inamszakadtából menekülök így a szörnyű anyamedve s az anyamedvénél is rettenetesebb hajcsár elől.

Ahogy ott ődöngtem egymagamban, meglátott egy utas, megfogott, sebbel-lobbal felpattant reám, megveregetett a botjával és ismeretlen dűlőúton elvágtatott velem. Én szívesen poroszkáltam, hogy otthagytam a megférfiatlanításomra fenekedő hóhérokat. Különben a verés nem nagyon izgatott, hiszen hozzáedződtem már a fütykös jól megszokott csapásaihoz.

De a Szerencse minden dolgomban ellenségemül esküdött: kapóra jött bujdosásomat szédületes gyorsasággal bajra váltotta, s megint veszedelmet zúdított rám. Tudniillik a mi pásztoraink egy elveszett borjú keresgélése közben széltében-hosszában bejárták a határt, s egyszercsak véletlenül összetalálkoztak velünk. Engem mindjárt megismertek, s kötőfékemnél fogva mindenáron magukkal akartak ráncigálni. De az én emberem keményen-bátran szembeszállt velük, és istent-embert szólítva tanúul, rájuk rivallt:

- Miért akartok megrabolni ily durván? Miért rohantok meg?

- Micsoda? Még mi bánunk veled durván, mikor elloptad és hazafelé hajtod a mi szamarunkat? Bizonyosan megölted a csikóst, ennek a hajcsárját és ezért jobb lesz, ha megmondod, hogy a holttestét hol rejtetted el.

És azonnyomban földre fordították, ökleikkel összetörték, talpukkal tiporták: erre megszólalt és megesküdött, hogy hajcsárnak ő még a színét se látta; engem csak úgy talált, elszökötten és elhagyottan, s azért fogott meg csupán, hogy gazdámnak legott visszaadjon s megkapja értem illő jutalmát.

- Ó bárcsak emberi hangon tudna szólani ez a szamár - sóhajtotta - vagy inkább ne láttam volna meg sohasem! Bizony akkor igazán elröstellnétek magatokat durvaságtok miatt.

De hiába erősködött, semmit sem ért el vele. A pásztorok nekidühödten hurkot vetettek a nyakába s magukkal cipelték abba az erdős hegyoldalba, ahonnan a hajcsárom a fát szokta szállítani. De bizony, híre-hamva sem volt a hajcsárnak: csak darabokra szaggatva és szerteszét hajigálva került elő teste. Én biztosan tudtam, hogy ez a medve fogainak a műve, és bizisten el is mondtam volna mind, amit tudtam, ha megszólalhatott volna nyelvem. Mit tehettem egyebet: ujjongtam magamban, hogy ha későn is, de utolérte a bosszú. Végre-valahára mind megtalálták a széthányt testrészeket, üggyel-bajjal összeállították a holttestet s mindjárt ottan el is temették. Az én Bellerophonomat pedig, azzal a váddal, hogy rajtacsípett tolvaj és véreskezű gyilkos, azonmód megkötözve magukkal cipelték a tanyára, hogy másnap korán elvigyék a bírósághoz, és - így erősködtek - elvegye büntetését.

Miközben még az én hajcsáromat a szülei keserves jajveszékeléssel siratták, megjött ám ígéretéhez híven az a bizonyos csikós és mindenáron ki akart herélni, mert úgy ígérte. Mondja neki az egyik:

- Ma még nem épp égető, de holnap aztán igazán nemcsak kiherélheted ezt a gyalázatos szamarat, de ha kedved tartja, akár a fejét is levághatod. Ezek majd mind kezedre járnak.

Így esett, hogy másnapra halasztották megcsonkításomat. Én pedig hálával teltem el derék hajcsárom iránt, hogy legalább a halála révén egy rövidke nap haladékot szerzett nekem megkínoztatásomig. De nyugodt örömben még ezt a kevéske időt sem élhettem át. Mert a hajcsárnak az anyja, vörösre sírt szemmel, gyászruhában, fia keserves halálán zokogva, két kézzel tépve hamuval hintett ősz haját, sikoltozva, hangos visongással berohant az istállómba s míg egyre vadul verte s marcangolta mellét, így állt nekem:

- És ez itt nyugodtan nekifekszik a jászolnak, falánkul zabál, egyre zabál és tömi telhetetlen, feneketlen hasát, de nem esik meg a szíve az én nyomorúságomon, eszébe se jut halott hajcsárjának irtózatos pusztulása. Hát természetesen engem, esendő öreget, lenéz, semmibe vesz és azt hiszi, hogy ezt az aljasságát szárazon elviszi. Bizony, hogy, hogy nem, ártatlannak hencegi magát, mert hát elvetemült gazemberek módjára akárhogy furdalja is a lelkiismeret, mégis reméli, hogy megmenti a bőrét. Hát az isten szerelmére, te elvetemedett négylábú te, hát van-e olyan hülye, akivel elhitethetnéd - még ha akármilyen megindító hangon is szólanál -, hogy ez a kegyetlenséged nem is gaztett, holott módodban lett volna rúgással-harapással harcolni-viaskodni a szegény jó fiúért? Ugye nem egyszer össze tudtad rugdosni a patáiddal, de a halál torkában nem tudtál épp ilyen fürgén a védelmére kelni? Legalább vetted volna hátadra, nyomban iramodtál volna el vele, mentetted volna ki a vérszomjas rabló gyilkos mancsaiból, s ne dobtad volna le, ne hagytad volna ott munkatársadat, parancsolódat, kísérődet, gondozódat, s ne menekültél volna el csak magad! Hát nem tudod, hogy büntetés jár azoknak is, akik halálos veszedelemben megtagadják valakitől a mentő segítséget, aminthogy az ilyen eljárás tagadhatatlanul becstelen? De ne ujjongj tovább gyászomon, gyilkos! Majd megmutatom én, majd mindjárt megérzed, milyen őserőt önt a gyengékbe is a fájdalom!

Ezzel a derekához nyúlt, övét leoldotta, lábaimra hurkolta, s aztán mind a négyet szorosan összebogozta, hogy ne legyen a védekezésre semmi fegyverem. Aztán fölkapta a keresztrudat, amellyel az istállóajtót szokás elrekeszteni, s egyfolytában addig döngetett vele, míg erejének fogytán lankadtan lekonyult s kezéből kibillent a súlyos dorong. Elkeseredésében, hogy karjai oly hamar fölmondták a szolgálatot, odaszaladt a tűzhöz, fölkapott egy izzó fahasábot, s egyenesen a lágyékom közepébe döfte. Addig-addig, hogy egyetlen megmaradt védőfegyveremhez folyamodtam, elpukkantottam magam s a kilövellő piszkos lével telefröcsköltem szemét-száját. Szinte belevakult, marta a bűz; így hárítottam el fejemről a végveszélyt: különben szamár-magam is épp úgy belepusztultam volna, mint Meleager az őrjöngő Althaea izzó fahasábjába.

 

NYOLCADIK KÖNYV

Kukoríkolós hajnalon a szomszéd városból ifjú ember érkezett: én úgy vettem észre, hogy egyik szolgája Charitének, annak a leánynak, aki a rablóknál minden nyomorúságot velem együtt szenvedett végig. Odaült a tűzhöz s köréje sereglett cimboráinak így mesélte el Charite halálát s egész házának hajmeresztő és irtózatos pusztulását:

- Csikósok, juhászok, gulyások, Charite volt - nincs. Szegénykét borzalmas eset juttatta, s méghozzá nem is egyedül, az alvilágba. De hogy mindent megtudjatok, elmondom nektek elölről az egész történetet: igazán érdemes volna arra, hogy valami ügyes tollú tudós ember papiruszra vesse, hogy belőle késő korok okuljanak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Élt a szomszéd városban egy Thrasyllus nevű főnemesi származású ifjú. Előkelő és dúsgazdag ember volt, de egészen belemerült a pazarló lakmározásokba, cifralányokba, mindennapos hejehujákba, úgyhogy rablóbandákkal is cimborált, sőt emberek vére is szennyezte kezét. És ezúttal igazat mondott a szóbeszéd.

Alighogy Charite eladólány-sorba ért, Thrasyllus a különbnél-különb kérőkkel lázas izgalomban vetekedett érte. És ámbár különb volt valamennyi kérőnél, sőt a szülők választását pazar ajándékokkal igyekezett magára irányítani, kifogásolták erkölcsi életét és sértő visszautasítással megszégyenítették. Az úrileány a derék Tlepolemus felesége lett. Thrasyllus vadul szította magában megvetett szerelmét, dühe kavargott a megtagadott nász miatt, hát valami véres merénylet révén keresett kielégülést.

Mikor végre a cselekvésre kedvező alkalma nyílt, hozzálátott a rég kifőzött merényletet elkövetni. És még azon a napon, amelyen a fiatalasszony férjének ügyessége és elszántsága révén megmenekült a rablók gyilkos tőreitől, örömtől sugárzó arccal tüntetőn az üdvözlők csoportjába vegyült és szerencsét kívánt az új házasoknak mostani menekülésükhöz és majdani gyermekeikhez. Ezután, tekintettel fényes származására, a többi társaságbeli úrral együtt őt is fogadták házukban, ő pedig, gonosz szándékát rejtegetve, a leghívebb barát szerepét hazudta végig. A folytonos találkozások, a gyakori együttlét s a sűrű közös lakomák és poharazgatások révén egyre jobban és jobban belopta magát szeretetükbe és lassankint öntudatlanul is hanyatthomlok vetette magát a Szerelem mélységes örvényeibe. Hogyne, mikor a halálos szerelem kicsi lángja első fellobbanásával még gyönyörűséget szerez, csakhogy a folytonos új meg új szikráktól tüzesen fellobog és izzó forróságával az embereket mindenestül elégeti.

Thrasyllust sokáig hányta a hab, mert kellő alkalmat még csak négyszemközti beszélgetésre sem talált; mert látta, hogy annyi a kém, hogy a tiltott szeretkezés útja-módja egyre inkább bezárult előtte; végül mert észrevette, hogy kiújuló, s egyre jobban elharapódzó érzelmének lenyűgöző bilincseit immár szétszaggatni nem bírja; és hogy a fiatalasszony ostobasága útjában állna a házasságtörésnek, még ha akarná is, ámbár hiszen nem is akarhatja: mégis halálos hajszában veti magát az elérhetetlenre, mintha módjában volna elérnie. Amit az egyik pillanatban vakmerő vállalkozásnak tart, azt napok múltán, szerelme izmosodtával, gyerekjátéknak tekinti. Nos hát lássátok és figyeljétek, kérlek, feszült vigyázással: hová taszította Thrasyllust az eszeveszett szenvedély őrülete?

Egyszer Tlepolemus, Thrasyllus társaságában, vadászni ment, felhajtani a vadakat - ha ugyan az őzeket vadállatoknak nevezhetjük - Charite tudniillik nem engedte, hogy férje agyaras vagy szarvas vadállatokra vadásszék. Egy erdőborította dombon, ahol lombok sűrű függönyének árnyékában az üldözők szeme elől megbújtak az őzek, ráuszították a fekvőhelyükön veszteg pihenő vadakra a kitűnő szimatú vadászkutyákat. Amint nekieresztették őket, azonnal szétoszoltak és - mert kitűnően voltak idomítva - minden utat elálltak; eleinte csak csendesen, fojtottan morogtak, de abban a pillanatban, amint felharsant a jeladás, dühös-éktelen ugatással verték fel az erdő minden zegét-zugát. De nem holmi őz, félénk dámvad vagy minden egyéb vadnál jámborabb szarvastehén került elő, hanem óriási, szem nem látta vadkan tápászkodott fel heverő helyéről: vastagon feszült a bőre, piszkos bundáján felborzadt a szőr, tüskés hátán meredt a sörte, hangos csattogástól habzottak agyarai, fenyegető zordonsággal lángolt szeme, dühös pofáján vad elszántság villámai cikkáztak. Először is egy-két vakmerőbb kutyát, amelyek közelebb merészkedtek hozzá, ide-oda csapkodó agyaraival halálra sebzett, aztán szétszaggatta a vadászhálót, amely első rohamának útjában állott, és keresztülrohant rajta. Megdermedünk mindnyájan a rémülettől - különben is veszélytelen vadászatokhoz szoktunk, s kellő vadászkészségünk és fegyverünk most se volt - megbújunk tehát óvatosan a lombok és a fák sűrűjében. Kapóra jött ez a pillanat Thrasyllus alattomos cselvetésének és körmönfont ravaszsággal Tlepolemust így környékezte meg:

- Kábulatba dermedten, ostoba félelembe süllyedten, nyomorult rabszolgák vagy gyáva anyámasszony-katonái módjára csak nem fogjuk elszalasztani a markunkból ezt a fejedelmi zsákmányt? Mért nem pattanunk lóra? Mért nem vetjük rá sebesen magunkat? Fogd csak ezt a vadászgerelyt, én lándzsát kapok.

Nem is vesztegetik az időt: nyakra-főre lóra kapnak, és vad hajszában üldözőbe veszik az állatot. De ebben ösztönös vadsága feltámad, üldözőivel szembeszáll és vad tűzben lobogva tétovázva töprenkedik: harcias agyarával előbb melyikre támadjon? De Tlepolemus megelőzte: felkapta gerelyét és a vadállat hátába beledöfte. Thrasyllus azonban békén hagyta az állatot, ellenben lándzsáját Tlepolemus lovának hátsó lábaiba vágta, s térdeit szétroncsolta. Kiömlő vérébe roggyant a ló, aztán egész hosszában hanyattvágódott, és lovasát akaratlanul is a földre vetette. Egy pillanatig hevert csak ott, máris rárohant a felbőszített vadkan: először ruháját szaggatta le, majd amikor feltápászkodott volna már, őt magát is szétmarcangolta agyarának sűrű csapásaival.

Nem is röstellte aljas tettét a derék jóbarát, nem is volt elég neki elvetemültségének áldozatát halálos veszedelemben látnia, hanem mikor az holtra váltan combja sebeit be-befogva, kétségbeesetten könyörgött segítségéért, még a lándzsáját is belevágta jobb combjába, abban a biztos hiszemben, hogy a lándzsavágta seb éppolyan lesz, mint egy agyar-hasítás. Ezután biztos kézzel még a vadállatot is leterítette.

Miután ekként végzett az ifjúval, előhívta búvóhelyükről a hajtókat; valamennyien megdöbbenten tódultak oda. És ámbár kívánsága teljesült, vetélytársát elpusztította, és belül ujjongott örömében, arckifejezésével nem árulta el vidámságát, homlokát komoran összeráncolta, fájdalmat tettetett, viharosan átölelte áldozatának holttestét, színlelt kegyelettel minden gyásztisztességet lerótt, csak épp könnyei nem akartak megeredni. Látszólag éppúgy meg volt illetődve, mint a cselédség, amely szívből jajveszékelt, de gyilkos kezének gaztettét ráfogta a vadállatra.

Alig-alig hogy megtörtént a gyilkosság, máris híre ment: a szóbeszéd első útját Tlepolemus házának vette, s a boldogtalan fiatalasszony fülébe jutott. Mihelyt az asszonyka meghallotta ezt a szörnyű hírt, amelynél rettenetesebb nem érhette volna, magánkívül, őrjöngő izgalomban, tomboló, eszeveszett iramban rohan át a népes utcákon, szántóföldeken, eszelős sírással panaszolva férje bús végzetét. Szomorú csoportokba verődnek a polgárok, részvevő fájdalommal csatlakoznak hozzá a járókelők, az egész város kiürül, mindenki izgatottan látni kívánja.

És íme, már hozzák is férje holttestét...

Ziháló mellel omlik végig a halotton és szinte-szinte ott száll el belőle a lélek, amelyet életre-halálra elkötelezett vele. De hozzátartozói nagy üggyel-bajjal addig élesztgetik, amíg végre mégis, bár kedve ellenére, életben maradt. Az egész nép részt vett a temetésen, s elkísérte a sírhoz a gyászmenetet.

Thrasyllus túlontúl hangoskodott, jajveszékelt és most már, hogy öröme is megduzzadt, könnyeket ontott - amelyeket az első gyászos pillanatban sehogy sem tudott magából kisajtolni - és sok gyengéd nyilatkozattal leplezte a való igazságot. Barátjának, pajtásának, cimborájának, végre testvérének nevezgette és ilyen jelzőkkel szólogatta a halottat nevén. Olykor-olykor, amint Charite a mellét verte, félrevonta kezét, enyhítette gyászát, csillapította jajveszékelését, el-elcsukló szavakkal tompította a fájdalom ösztökéjét, a sokakat sújtó balsors különféle példáiból szőtt vigasztalást, de hazug részvétének minden készségét azzal a szándékkal vetette ki, hogy érinthesse az asszonyt, hogy csak alattomban gyönyörökkel tüzelje utálatos szenvedélyét.

De alighogy véget értek a halotti szertartások, a fiatalasszony azonnal lázasan készülődött a férjéhez; minden utat-módot egyre-másra megpróbált, de főképpen a szelíd, lassú s fegyverre nem szoruló, csendes álomhoz hasonló halált: teste éhségben sorvadozott, ápolatlanul mocskolódott; sötét szobába zárkózott és leszámolt az élettel. De Thrasyllus állhatatos makacssággal részben a maga erejéből, részben a többi családtagok és rokonok, részben pedig a szülők segítségével végre is kicsikarta, hogy a fiatalasszony a szennytől szinte csontig mart s halálra vált testét felüdítse fürdővel, étellel. A fiatalasszony szerette szüleit és bár nem nagyon volt ínyére, a szent szülői parancsnak mégis engedett; nem ugyan vidám, csak kissé derültebb arccal végezte az élet kényszerű dolgait, de szíve legmélyén keserves gyászban emésztette lelkét. Minden napját, minden éjszakáját sóhajos bánatban morzsolta s a halott képmásait, amelyeket Bacchus isten alakjában készíttetett, isteni tisztelettel övezte szüntelen hódolatban: ezzel a vigasszal gyötörte magát.

Thrasyllus pedig, mint afféle elszánt s már neve szerint is vakmerő férfiú - mielőtt még az asszonyka csendesre sírta volna bánatát, mielőtt még felzaklatott lelkének izgalma elült volna, mielőtt még túlcsigázott kesergése bágyadtságba tompult volna, mikor még egyre siratta férjét, szaggatta ruháit, tépte haját - nem átallotta máris esküvőt emlegetni előtte s alattomos, mételyes arcátlansággal felfedni szívének titkait, kimondhatatlanul aljas szándékait. De Charite az istentelen ajánlattól összeborzadt és visszautasította s mintha csak borzalmas mennydörgés, égszakadás vagy az istennyila sújtotta volna le, összeroskadt és elvesztette eszméletét. Kis idő múlva, hogy visszaszállingózott belé az élet, újra meg újra állati nyöszörgésre fakadt; már átlátott az elvetemedett Thrasyllus alakoskodásán és mohó ajánlatát azzal hárította el, hogy előbb alaposan fontolóra kívánja venni.

Ez események közben a nyomorultul meggyilkolt Tlepolemus szelleme véres habtól és halálos sápadtságtól eltorzult arccal megjelent feleségének szűzi álmában és így szólt hozzá:

- Asszonykám, amit elmondok, meg nem tudhatnád soha senki mástól; és ha már emlékem korhadoz szívedben, és ha már keserves halálom végzete szerelmes szövetségünknek is végét szakította: menj férjhez, légy boldog akárki mással, csak Thrasyllus szentségtörő kezére ne add magad, ne állj szóba vele, ne ülj asztalához, ne is feküdj ágyába se! Fordulj el undorral gyilkosom véres kezétől, ne legyen gyilkosság menyegződ kezdete! Sebeimet, amelyeknek vérével könnyeid egybefolytak, nem mind a vadkan agyarai vágták: a gaz Thrasyllus lándzsája szakított el tőled.

Aztán elmesélt mindent s földerítette az egész alattomos merényletet.

Charite azonmód, ahogy bánatában nyugovóra tért, párnáiba temetett arccal, még álmában is omló könnyekkel áztatta arcát s mintha valami nem várt gyötrelem szakadt volna rá, újra erőt vett rajta a szenvedés, olthatatlanul jajveszékelt, megszaggatta ingét s gyönyörű karjait vadul verdeste két kis kezével. De senkivel sem közölte éjjeli látomását: gondosan eltitkolta azt, hogy tud a gaztettről és magában elhatározta, hogy bosszút áll az elvetemült gyilkoson, aztán maga is megválik nyomorúságos életétől. És íme, már jött is az esztelen gyönyörök átkozott szomjúhozója, hogy az asszonyka süket füleit megint menyegzőre zaklassa. Thrasyllus szapora szóval unszolta és szelíden puhította, ám Charite barátságosan elhárította és csodás-furfangosan így felelt:

- Még mindig itt lebeg a szemem előtt barátodnak, testvérednek, az én drága férjemnek gyönyörűséges arca, még most is meg-megcsap isteni testének fűszeres illata, még mindig él szívemben a daliás-csinos Tlepolemus. Nagyon okosan tennéd tehát, ha egy szerencsétlen asszony törvényes gyászának kellő időt adnál, hadd múljon el e néhány hónap, s hadd teljen le a gyászév. Ez mind az én tisztességemnek, mind a te boldogságodnak érdekében van, nehogy időnek előtte menyegzőt tartva, férjem zord szellemét oktalanul felháborítsuk s boldogságod megrontására ingereljük.

Még ettől a beszédtől sem tért észre Thrasyllus, de még csak enyhülést sem hozott számára a megígért rövid határidő, hanem forró szavakkal újra meg újra elárasztotta bűnös suttogásaival, míg végre Charite színleg megadta magát és megszólalt:

- Nagyon kérlek, Thrasyllus, legalább abba az egybe okvetlenül egyezzél bele, hogy egyelőre feltűnés nélkül, titokban tartsuk meg nászunkat és senki a családomból még csak ne is sejtsen semmit, míg végig le nem peregnek a gyászév napjai.

Kábultan az asszony hazug ígéretétől, Thrasyllus lépre ment, készséggel beleegyezett a titkos nászba, hiszen maga is az éjszakát s a titokzatos sötétséget kívánta, mert mindenekfölött egyetlen célja volt: bírni az asszonyt.

Charite pedig folytatta:

- Hanem idefigyelj: jól burkolóddzál be köpönyegedbe és egyszál-egymagadban gyere az ajtómhoz éjfél előtt, csöndesen, füttyents egyet s várd meg a dajkámat, aki ajtómhoz simulva virrasztani fog jöttödig. Azonnal kinyitja az ajtót, beereszt és hálószobámba vezet, mindenféle áruló lámpa nélkül.

Thrasyllusnak tetszett az alakoskodó, titokzatos nász. Egyáltalán nem gyanított semmit, izgalmas várakozásban csak a nappal hosszúsága s az este késlekedése miatt türelmetlenkedett. De mihelyt végre a nap átadta helyét az éjszakának, Charite meghagyása szerint nekiöltözködött, a dajka csalafinta virrasztásának is lépre ment, és a hálószobába duzzadó reménnyel besurrant. Az öregasszony udvariasan fogadta, mint ahogy úrnője meghagyta és poharat s boroskancsót állított elé álnokul, amelyben mérgezett álomporral kevert bor volt. Miközben pedig Thrasyllus magabízón és mohón egyre-másra bőven vedelt, az öreg azzal a hazugsággal mentette asszonya késedelmét, hogy beteg apját ápolgatja még. Így könnyű szerrel halálos-mély álomba taszította. Mikor aztán hanyatt terült, szabad prédájára mindennemű bosszúállásnak, az öreg behívta Charitét, aki férfias bátorsággal, kegyetlen elszántság izgalmában belépett s megállt az orgyilkos fölött:

- Íme - szólalt meg - ez hát férjem hűséges kísérője, ez a kitűnő vadász, ez az én drága jövendőbelim. Ez hát a kéz, amely véremet ontotta, ez a kebel, amely boldogtalanságomra szőtt aljas mesterkedéseket, ezek azok a szemek, amelyeket vesztemre megigéztem, amelyek mintha valamiképp az örök sötétséget jósolnák, előre szenvedik az eljövendő bűnhődést. Pihenj békén, álmodj boldogan! Karddal, fegyverrel én rád nem támadok, isten ments, hogy férjemmel akárcsak halálod hasonló módjával is közösségbe juss! Életedben oltom ki szemed világát és nem fogsz látni semmit, csak álmodban. Lesz gondom rá, hogy vetélytársad halálát különb sorsnak érezzed, mint tenmagad életét! Nem fogod látni a fényt, vezető kézre szorulsz, Charitét meg nem kapod, a menyegzőt nem élvezed; nem enyhülhetsz meg a halál nyugalmában, nem lelsz örömet az élet gyönyörében; az alvilág s a napfény között lézengő árnyként fogsz bolyongani, sokáig kutatsz majd a kéz után, amely kiszúrta szemedet, s ami a nyomorúságban legkeservesebb, azt sem fogod tudni, ki ellen ejts panaszt. Én pedig szemed vérét Tlepolemusom sírjára áldozatul öntöm, és szemedet áldott szellemének halotti áldozatul viszem. De mit húzom-halasztom megérdemelt kínodat, minek élvezd talán álmodban végzetes ölelésemet? Hagyd el az álom éjszakáját, ébredj a másik, kínos éjszakára! Emeld fel fénytelen arcodat, ismerd fel a bosszút, értsd meg balsorsodat, vedd észbe nyomorúságodat! Így tetszett a te szemed e szemérmes asszonynak, így ragyogták be menyegzői fáklyák a te nász-szobádat! A bosszúálló fúriák lesznek nászasszonyaid, örök magányosság s mardosó lelkiismeret lesz a kísérőd!

Átszellemülten így beszélt az asszony, aztán kihúzta kontyából egyik hajtűjét s kiszúrta vele Thrasyllus két szemét; teljesen megvakította - miközben annak mámorát s álmát egyszerre elverte a hirtelen fájdalom - végül ott hagyta.

Felkapott egy meztelen kardot, amelyet Tlepolemus viselt annakidején rendszerint, őrült iramban átrohant a városon és nyilván valami borzalmas szándékot forralva szívében, egyenesen a férje sírboltja felé tartott. Az egész lakosság kitódult a házakból, az emberek izgatottan szegődtek nyomába és egymást kölcsönösen buzdították, hogy az őrjöngő asszony kezéből csavarják ki a kardot. De Charite megállt Tlepolemus koporsója mellett s villámló karddal kergetett hátra mindenkit. Amint pedig végignézett a záporosan zokogó és keservesen jajveszékelő népen, elkiáltotta magát:

- Hagyjátok abba a gyáva könnyezést, hagyjátok abba az elszántságommal összeférhetetlen kesergést. Bosszút álltam férjem véreskezű gyilkosán, megbüntettem asszonyi boldogságom átkozott elpusztítóját. Itt az ideje, hogy ezzel a karddal vágjak utat magamnak az én Tlepolemusomhoz!

Aztán mindent rendre elmesélt, amit férje közölt vele álmában, s elmondta, miféle furfanggal csalta lépre és vakította meg Thrasyllust.

Most jobb melle alatt magába döfte a kardot.

Összerogyott és vérében fetrengve érthetetlen, sőt dadogó szavak közt kilehelte hősies lelkét.

Hozzátartozói azonnal gondosan lemosták a szerencsétlen Charite holttestét, férje sírjába temették s immár örök nászban egyesítették vele.

Mikor Thrasyllus minderről értesült, nem tudta, milyen halállal vessen véget szörnyű szerencsétlenségének, csak érezte, hogy rettentő gaztettére a kard nem elegendő büntetés. Eltapogatódzott hát a sírboltig, ahol csak ezt kiabálta:

- Íme, kegyetlen szellemek, itt vagyok, vegyetek önkéntes áldozatul!

Azután gondosan magára zárta az ajtót és eltökélte, hogy éhhalállal emészti el a maga érzése szerint is átkozott életét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Így mesélte el ezt az esetet, keserves sóhajtozás közben s néha-néha fel-felzokogott. A tanyaiak lelkük mélyéig megindultak. Kimondhatatlanul fájt nekik a gazdájuk házára zúdult sorscsapás és félelmükben, hogy most új uraság keze alá kerülnek, szökésre készülődtek. A lovászmester, aki annak idején olyan meleg ajánlás révén vett a gondozásába, a rábízott értékes és féltett holmit mind kihordta a házikójából s fölrakta a hátamra, meg a többi állatra s így hagyta ott eddigi otthonát. Volt a mi hátunkon gyerek, asszony, csirke, madár, gödölye, kölyökkutya, szóval minden, ami gyöngelábú s lassította volna a szökést, a mi lábainkon gyalogolt. De akármilyen rettenetes volt is a terhem, most nem gyötört, hiszen ujjongva menekültem, hogy faképnél hagyhattam azt az átkozottat, aki férfiasságomra fente a fogát.

Miután egy erdőborította hegy meredek gerincén átkeltünk s messzenyúló, végtelen síkságokon átvonultunk, amint az este rásötétedett az útra, gazdag tanyára értünk; rengeteg volt a nép benne. A tanya lakói óva intettek, hogy éjjel, vagy akár csak hajnalban is semmiképp útnak ne induljunk, mert rengeteg sok hatalmas, irtó vaskos testű, bőszült ragadozó farkas garázdálkodik az egész vidéken, sőt már az utakat is elállják és rablók módjára megrohanják a járókelőket, gyötrő éhségük dühében megtámadják a szomszédos majorokat s a tehetetlen barmok mellett most már az emberek életét is veszélyeztetik. Például annak az útnak a mentén, amelyen nekünk is végig kellett haladnunk, félig fölfalt emberi testek hevernek, mindenfelé lerágott csontok fehérlenek és bizony jó lesz nekünk is nagy-vigyázatosan járni arrafelé. Elsősorban is arra kell ügyelnünk, hogy fényes nappal, délfelé induljunk, amikor már erősen tűz a nap, mert a világosság lohasztja a vérszomjas vadállatok támadó kedvét, aztán óvakodjunk a mindenünnen leselkedő veszedelemtől s ne egyenkint, szétszórtan, hanem szoros csapatba tömörülten haladjunk, s így vágjuk át magunkat a veszedelmeken. De a mi gaz szökevény vezetőink vak és vakmerő sietségükben és félelmükben az esetleges üldözéstől, nem hederítettek a jószándékú figyelmeztetésre, nem is várták meg a napfölkeltét, hanem úgy éjfélután megint megraktak minket s útrakeltek velünk. Én bizony rettegtem a megjósolt veszedelemtől, hát erőnek erejével befurakodtam a csapat közepébe s a tömötten szorongó teherhordó állatok közt lapulva megbújtam: így védelmeztem irhámat a vadállatok támadásától. Most aztán olyan szaporán ügettem, hogy valamennyi ló elmaradozott mellőlem: mindenki elálmélkodott rajtam. Csakhogy ez a gyors iram nem fürgeségemnek volt a bizonyítéka, hanem rettegésemnek; eszembe jutott, hogy hiszen az a híres Pegasus is csak ijedtében kapott szárnyra s a hagyomány szerint csak azon a réven szerezte szárnyait, hogy félt a tűzokádó Chimaera harapásaitól és természetesen nagyokat ugrott és szinte az égig dobta fel magát. A pásztorok, akik minket hajtottak, ugyancsak fölfegyverkeztek: ki lándzsát, ki gerelyt, ki hajítódárdát fogott; némelyek dorongot, mások köveket kaptak föl, ami bővében hevert a hepehupás úton. Voltak, akik hegyes karókat ragadtak, mégis legtöbben égő fáklyákat vittek a vadállatok elriasztására. Csak éppen trombita kellett volna még, hogy egészen harc-szerű legyen a sereg.

És ámbár fölöslegesen izgultunk, mert a félelmünk teljesen alaptalannak bizonyult, sokkal keservesebb kutyaszorítóba keveredtünk. Mert a farkasok - talán a zárt csapat zajától, vagy legalább a vakítón lobogó fáklyáktól megriadva, vagy azért, mert éppen másfelé garázdálkodtak - egyáltalán nem is közeledtek hozzánk, sőt még messziről sem mutatkozott egy sem. Ellenben, éppen amint egy major mellett elhaladtunk, a parasztok, akik nagyon vigyáztak a vagyonkájukra és kimondhatatlanul féltek, rablóbandának véltek bennünket, mivel olyan sokan voltunk, s dühös szörnyeteg kutyáikat, amelyek bőszebbek voltak a világ minden medvéjénél és akármilyen ordasnál s amelyeket nagy gonddal idomítottak a házőrzésre, szokott hangos ordítozásukkal és mindenféle vezényszóval ránk uszították. Ezek azután ösztönös vadságukban, meg a gazdák ordítozásától bőszülten ránk rontottak, minden oldalról közrefogtak, egyre-másra ránk ugrottak, válogatás nélkül megtépáztak embert, állatot s vérszomjas dühükben legtöbbünket földre terítettek. Hát szavamra felejthetetlen, de egyúttal szánalmas jelenet következett: a nekidühödt kutyafalka elkapta a menekülőket, belecsimpaszkodott a veszteg állókba, rávetette magát egy-két elesettre is és végigmarta egész csapatunkat. És íme, ezt a rettenetes riadalmat még nagyobb veszedelem tetézte: a háztetőkről és a közeli dombról a parasztok viharos kőzáport zúdítottak reánk, úgyhogy igazán nem tudtuk, melyik veszedelem ellen védekezzünk: a köztünk dühöngő kutyák vagy a felénk repülő kövek ellen-é? Egyszerre csak egy kő fejbetalálta a hátamon ülő asszonyt, aki fájdalmában menten felsikoltott és hangos szóval hívta segítségül férjét, a főlovászt. Ez egyre az istenek irgalmát emlegette, s miközben feleségéről letörölhette a vért, torkaszakadtából ordítozott:

- Mért támadtok ránk, szegény emberekre, elcsigázott utasokra ilyen dühös indulattal? Mért tiportok el? Mit akartok tőlünk zsákmányolni? Mi kárt okoztunk nektek, hogy bosszút álltok rajtunk? Hisz nem laktok vadállatok barlangjaiban, sem barbár módra kősziklák között, hogy embervér ontásában gyönyörűségetek tellenék.

Alighogy befejezte, rögtön szűnt a zuhogó kőzápor és a csitításra megjuhászodott a kutyák fergeteges dühe. Meg is szólalt végre az egyik paraszt valamelyik ciprusfa legtetején:

- Hiszen nem kell nekünk a ti holmitok, nem akarunk mi megrabolni, sőt éppen a ti támadásotokat akartuk elhárítani. De ha így van a dolog, akkor csak menjetek békén utatokra háborítatlanul.

Hát így kedélyeskedett, mi meg folytattuk utunkat, ahányan annyiféle sebbel, ki kődobástól, ki kutyaharapástól sebesült meg, senki sem vitte el szárazon. Mikor már jó darab utat megtettünk, sudár fák sűrű, zöldpázsitos, kellemes erdejébe értünk. Itt vezetőink jónak látták pihenőt tartani, hogy kissé kifújjuk magunkat s mindenki gondosan gyógyítgassa összevissza-marcangolt testét. Hát lehevertek szerteszét a földön s először is csüggedésükből igyekeztek magukhoz térni, aztán siettek sebeikre mindenféle gyógyító írt keresni: némelyek a vért mosogatták le az ott csörgedező patak vizében, mások ecetes szivaccsal kötözték be daganataikat, ismét mások tátongó sebeiket vászonsávokba pólyázták. Efféleképpen próbálta ki-ki gyógyítgatni magát.

Közben a domb tetejéről öreg ember nézte-nézte őket; a körülötte legelésző kecskék nyilván elárulták, hogy csakis juhász lehet. Egyik emberünk megkérdezte, volna-e eladó édesteje vagy sajtja. Az öreg hosszan csóválta a fejét, s végre megszólalt:

- Hát nektek most evésen, iváson s egyáltalán valami frissítőn jár az eszetek? Hát nem tudjátok, miféle helyen ütöttetek tanyát?

Szólt és hátat fordított, elhajtotta gödölyéit és messzire elhúzódott. Menekülése s szavai alaposan megrémítették a mi gazdáinkat. Ijedtükben kérdezősködni akartak a hely mineműsége felől, de nem volt senki, aki felvilágosítást adhatott volna. Hát egyszerre csak egy másik öreg lépdegélt feléjük az úton: magas ember volt, de ránehezedtek az évek, egészen a botjára görnyedt, lassan vánszorgott és csak úgy omlottak a könnyei. Amint meglátott bennünket, felzokogott hangosan, sorra megölelte a férfiak térdeit s így rimánkodott:

- Boldogságotokra s jó szellemeitekre, úgy érjétek meg jó erőben-egészségben, boldogan az én agg koromat, könyörgök, segítsetek rajtam, esendő öreg emberen: mentsétek ki a halál torkából kis unokámat s adjátok vissza őt ősz fejemnek. Mert az unokám, az én édes kis útitársam, meg akart fogni egy madárkát, amely ott trillázott azon a kis sövényen s beleesett a tátongó gödörbe, ott a bokrok tövében. Féllábbal már a sírban van: hallom a sírdogálását, hallom a hangját, amint egyre-másra szólítgatja nagyapját; még él, de az én megrokkant testi erőmmel, láthatjátok, nem segíthetek rajta. De ti fiatalok vagytok, erőtől duzzadók, nektek igazán gyerekjáték segítségére sietni az ilyen szerencsétlen aggastyánnak s megmenteni ezt a fiút, törzsemnek utolsó s egyetlen sarjadékát.

Mindenkinek megesett a szíve az öregen, amint ott rimánkodott s tépte-borzolta ősz haját. De fürgén felugrott az egyik, aki fiatalabb is, bátrabb is volt a többinél s egymaga került ki sebesületlenül az előző küzdelemből; megkérdezte, hol zuhant le a fiú s aztán fürgén nyomon követte az öreget, aki ujjával a közeli tüskés cserjék felé mutatott. Mikor mi már belegeltünk s embereink is frissre gondozták magukat, megint fogta ki-ki a maga poggyászát s nekivágtunk az útnak. Eleinte hangos szóval egyre-másra kiabálták a fiatalember nevét, de aztán furcsállották hosszas távolmaradását s kiküldtek valakit a keresésére, hogy kutassa föl társukat, mutassa meg neki a helyes utat s vezesse utánuk. Kisvártatva azonban visszatért viasz-fehéren a rémülettől és elképesztő hírt hozott cimborájáról: látta, amint hanyatt feküdt, szörnyű nagy sárkány terpeszkedett rajta és marcangolta, már majdnem mindenestül fölfalta - viszont a siránkozó aggastyánt nem találta, csak hűlt helyét. Ezt az értesülésüket egybevetették az öreg juhász szavaival, amelyekkel mintegy megfenyegette őket, hogy a dühös sárkány éppen e tájon tanyáz és ekkor hátat fordítottak a szörnyűséges vidéknek és hanyatthomlok menekülésre fogták a dolgot s minket is előre hajszoltak szüntelen botcsapásokkal. Miután sebes iramban megtettük a hosszú utat, valami faluba érkeztünk s ott pihentük át az egész éjszakát. Itt esett meg az a szörnyű, de nagyon érdekes eset, amelyet szeretnék elmondani.

Azon a hatalmas birtokon, amelyen megszálltunk, egy rabszolga gazdálkodott, s rábízta gazdája az egész cselédség felügyeletét is. A felesége is a cselédségből való rabszolgalány volt, de ő valamelyik falubeli szabad asszonnyal folytatott szerelmes viszonyt. Felesége a bűnös viszony miatt elkeseredett s kétségbeesésében férje valamennyi számadását s egész tömött magtárát felgyújtotta és elégette. De a hitvesi ágyán esett gyalázatért nem elégedett meg ezzel a bosszúval, hanem most már a maga s gyermeke élete ellen is ádázkodott: hurkot kötött magára s férjétől már régebben született kis gyermekét ugyanazzal a kötéllel magához kötözte s nyakában lógó kicsinyével együtt levetette magát a mély kútba. A gazdájuk a kettős öngyilkosságon felháborodott mód felett, elfogatta szolgáját - aki feleségének erre a borzalmas tettre okot szolgáltatott -, levetkőztette, tetőtől talpig bekenette mézzel és szorosan egy fügefához kötöztette, amelynek odvas törzsében hangyák tanyáztak: nyüzsgött a boly s a hangyák sűrű rajokban mászkáltak ki- és befelé. Ahogy megérezték az édes mézszagot, ellepték egész testét, szüntelen ezernyi apró harapással hosszasan megkínozták, kirágták húsát s a belső részeit is, fölfalták az egész embert, lekopasztották minden tagját, úgyhogy csak lerágott, hófehéren fénylő csontváza maradt ott a fa törzsén.

Hátat fordítottunk ennek az átokverte szállásnak is, a tanya népét szomorú gyászban otthagytuk, megint nekivágtunk az útnak, egész nap sík mezőkön vonultunk s végre fáradtan valami népes, fényes városba érkeztünk.

A csikósok úgy döntöttek, hogy itt véglegesen megtelepednek, mert úgy gondolták, hogy idáig nem ér el a nyomozás, itt megbújhatnak biztonságosan, meg aztán a rengeteg élelmiszer boldog bősége is csalogatta őket. Ezután háromnapos pihentetéssel frissítették fel az állatok testét, hogy annál jobb árat kapjanak értük, majd kivittek a vásárra. A kikiáltó harsány hangon hirdette sorra mindegyiknek az árát s a lovak és a többi szamarak csakugyan nagypénzű vevők kezére kerültek, a nyakukon csak én maradtam magam; a legtöbb vevő fitymálva ment tovább. Már torkig voltam vele, hogy mindenki végigtapogatott - mert a fogaimról következtetgettek életkoromra - hát az egyiknek piszkos, büdös kezét, amint épp a foghúsomat kapargatta bűzös ujjaival, elkaptam, beleharaptam és alaposan összeroncsoltam. Ezzel aztán végképpen elvettem a körülállók kedvét az ilyen magamfajta vadállat megvételétől. A kikiáltónak szinte megszakadt a torka, már rekedtre ordította magát s most a rovásomra mulatságos tréfát eresztett meg:

- Mi a csudának kínálgatjuk itt hiába ezt a vénhedt, roggyant patájú, csúf, beteg s csökönyös renyheségében is dühös szamarat? Hisz ez már semmi másra nem jó, csak a bőrét kicserzeni. Éppen ezért amondó vagyok: ajándékozzuk el valakinek, aki nem sajnálja a szénát, amit az etetésére veszteget.

Ezzel aztán a kikiáltó a körülöttük álldogálókat jól megnevettette. De az én kegyetlen Sorsom, akitől - hiába menekültem annyi országon át - megszabadulni nem tudtam s akit eddigi szenvedéseimmel megengesztelni sem tudtam, megint rámfordította vak szemét s csodálatosképpen mégis talált és hozott vevőt, aki mintha azért született volna, hogy betetőzze balsorsomat. Hát idehallgassatok, milyen volt: fiú-kurafi, méghozzá vén fiú-kurafi, kopasz, alig néhány őszbecsavarodó hajtincs a fejebúbján, abból a piszkos söpredék-népségből való, amely cimbalmok és csörgők hangjai mellett hurcolja falun-városon át Syria istennőjét és koldulásra kényszeríti. Nagy vásárolhatnékja volt, odament a kikiáltóhoz s megkérdezte, miféle fajta állat vagyok; az felvilágosította, hogy kappadóciai fajta, izmos állat. Most aztán megkérdezte, hány éves vagyok, mire a kikiáltó tréfálkozva válaszolt:

- Egy csillagjós, aki fölállította a csillagzatát, azt mondja, hogy ötéves, de hiszen ezt maga a szamár bizonyára jobban tudja abból, hogy a hatóságnál mikor jelentkezett. És ámbár én jól tudom, hogy megszegem a Cornelius-törvényt, mikor római polgárt adok el neked rabszolgául, mégis: miért nem veszed meg már ezt a kitűnő és derék jószágot, amely otthon is, házon kívül is, segítséged lehet?

De a kiállhatatlan vevő az aprólékos kérdezősködést még erre sem hagyta abba s utoljára még a szelídségem felől is tövéről-hegyére kíváncsiskodott. A kikiáltó azonban megnyugtatta:

- Valóságos kezes bárány ez, nem is szamár, úgy nézd meg; mindent szívesen dolgozik, nem harapós, nem rugós, szinte azt hinnéd, hogy a szamár bőrében szelíd-lelkű ember lakik. Dugd csak oda az arcodat a combjai közé s azonnal megbizonyosodol felőle, milyen végtelen türelmet tanúsít irántad.

Így csúfolta csípős tréfával a kikiáltó a kurafit, aki elértette a gúnyos célzást és tettetett fölháborodással visszavágott:

- Hogy venné el a szemed világát mindenek anyja, Syria mindenható istenasszonya, a szentséges Sabadius és Bellona és az idai istenanya és Venus, meg az ő Adonisa, te érzéketlen hulla, te félbolond kikiáltó, aki nyegle tréfáiddal egyre-másra piszkálkodol! Hát azt hiszed, hülye, hogy valami bogaras baromra rábízhatnám az istennőt, hogy ha hirtelen megbokrosodik, ledobja az istenszobrot? Akkor aztán téphetném a hajamat, szegény fejem, és szaladhatnék fűhöz-fához keresni valakit, aki a földön heverő istennőmet összetákolja.

Ennek hallatára megvillant bennem hirtelen, hogy eszeveszetten elkezdek rugdalódzni, hátha elmegy a kedve a vásártól, ha meglátja vad tombolásomat. De a nehézkes vevő meghiúsította szándékomat, mert hirtelen lefizette az áramat; gazdám természetesen örült, hogy megszabadult tőlem és szívesen elvette a tizenkét denariust, és kóckötőfékemnél fogva azon nyomban átadott Philebusnak: ezen a néven tisztelték ugyanis új gazdámat. Hát ő fogta újdonsült szolgáját, mármint engem, hazavezetett és már a küszöbön elkezdett kiáltozni:

- Lányok, nini, gyönyörű kis szolgát hoztam nektek a vásárról!

A "lányok" tulajdonképpen egy csomó kurafi volt, akik menten táncra perdültek örömükben s rikácsoló, éktelen lármát csaptak rekedt és elkorcsosult hangjukon, természetesen abban a hiszemben, hogy valami férfi-szolgát vásárolt az öreg szolgálatukra. De mikor látták, hogy - nem is leány helyett szarvastehenet, hanem - férfi helyett szamarat csempésztek be hozzájuk, elfintorították az orrukat és sorra csipkedni kezdték a gazdájukat, hogy ezt a szamarat biztosan nem is szolgául, hanem magamagának hozta férjül haza.

- Hallod-e - mondogatták - aztán föl ne fald egymagad ezt a szép kis csibikét, hanem juttass belőle nekünk is, a te galambocskáidnak.

Ilyesféle fecsegés közben odakötöztek engem a jászol elé. Volt ott egy jól megtermett fiatalember, kitűnő kürtös, akit összerakott garasaikból vettek a rabszolgavásáron, és aki, mikor ide-oda hurcolták az istennőt, velük ment és a trombitát fújta, otthon pedig vállvetett buzgalommal egyik a másik után külön-külön fajtalankodott véle. Hát ahogy meglátott, nagy-szívesen rengeteg halom abrakot rakott elém s örömében így üdvözölt:

- Csakhogy végre itt vagy s magadra veszed gyalázatos terhemet! Sokáig élj, teljék benned gazdáinknak kedvük és segíts az én agyongyötört oldalbordáimon!

Ennek hallatára máris el tudtam képzelni a rám váró újfajta gyötrelmeket.

Másnap tarka-barka ruhákba öltöztek, éktelenül fölékesítették magukat, sűrű festékkel bemázolták az arcukat, aláfestették a szemüket s páváskodón elvonultak. A fejükön szalagok, vállukon sáfrán-sárga csalánszövet és selyempalást, némelyiken párhuzamosan futó vékony bíborsávokkal mintázott, derékban övvel összefogott fehér talár, a lábukon sáfrán-sárga saruk. Az istennőt selyemköpennyel borították és föltették a hátamra. Aztán karjaikat vállig lemeztelenítették s hatalmas pallosokat és szekercéket forgatva, ujjongó táncba lendültek, majd a fuvola hangja eszeveszett tombolásba hajszolta őket. Már végigjártak egész sor szegényes vityillót, amikor egy gazdag birtokosnak a villájához érkeztek. Alighogy betették ide a lábukat, azonnal felzúgott zűrzavaros ordításuk, eszeveszetten végigtáncolták a házat, lehajtották a fejüket és sima mozdulatokkal sokáig körben forgatták a nyakukat, körben pörgették leomló hajfürtjeiket, olykor-olykor az izmaikba haraptak s legutoljára a kezükben villogtatott kétélű karddal fölhasították karjukat. Vakmelyikük még a többinél is eszeveszettebben tombolt, zihálva, sűrűn kapkodta fel a lélegzetet tüdeje mélyéről s mintha átszellemült volna az istenség ihletétől, tomboló őrültséget tettetett, mintha csak nem különbekké, hanem gyöngékké és betegekké válnának az emberek, ha megszállják őket az istenek. Hát most ide hallgassatok: miféle büntetést tartogatott számára az isteni gondviselés. Hangos szóval jósolni kezdett, holmi kieszelt, hazug váddal támadt magára, hogy állítólag szent vallásuk törvénye ellen valamit vétkezett és most súlyos bűneért saját kezével akarja magára mérni a megérdemelt büntetést. Fogta hát a korbácsát, amit az effajta heréltek rendesen magukkal hordanak, s amely bolyhos gyapjú sodrott zsinórja volt, a végén hosszú rojt, kipitykézve sokszögletű kockákká faragott birkacsontokkal. Hát ezzel a százcsontú hadaróval marcangolta testét és elvakultsága mintha sebeinek fájdalma ellen felvértezte volna csodálatosképpen. Szörnyű egy látvány! A kardvágások s a korbácsütések nyomán a heréltek mocskos vérétől ázott a föld! Hát amikor láttam, hogy oly sok sebből a vér csak úgy ömlik, meglehetős nyugtalanság szorított szíven: mi lesz, ha az idegen istennő torka - mint némely embereké szamártejre - majd szamárvérre is szomjazik? De hát végtére is kimerültek, megelégelték a maguk mészárlását s véget vetettek a vérengzésnek. Most a nézők nyakra-főre dobálták oda nekik a rézpénzt, sőt ezüstpénzt is, amit ők felfogtak ruházatuk bő ölében; némelyek azonfelül hordó bort, tejet, sajtot, valamicske gabonát s lisztet, az istennő cipelőjének pedig árpát ajándékoztak. A mieink mohón söpörtek be mindent, erre a koldulásra jóelőre készen tartott zsákjaikba gyömöszölték és fölrakták a hátamra, úgyhogy most már kétféle teher súlya alatt nyögve indultam tovább: magtár is voltam egyszerre és templom is.

Efféle mutatványokkal kóborolták be és zsákmányolták meg azt az egész vidéket. Egyszer aztán, hogy egyik majorban a szokottnál dúsabb, bőséges keresetre tettek szert, örömükben ünnepi lakomát rendeztek. Hamis jóslatot sütöttek ki, hogy Syria istennője éhezik és a gazdától kövér kost csikartak ki áldozatul, hogy jóllakjék az istennő. Miután a lakomát pompásan előkészítették, elmentek a fürdőbe s onnan, tisztálkodás után, markos, keményölű, hatalmas farú parasztlegényt hoztak magukkal a vacsorára vendégül. Alig ettek előétel gyanánt valami kis főzeléket, szörnyű fajtalanságukban máris a természetellenes szenvedély legaljasabb bűneire, legpiszkosabb förtelmeire gerjedtek; levetkőztették, lefektették a legényt s mocskos szájukkal nekiestek egymás hegyen-hátán. Nem bírták szemeim ezt az undok förtelmet, s magamat mindenáron el akartam ordítani: "Hohó, ide polgárok!" - de nem jött ki belőlem egyéb szótag vagy betű, csak egy magányos: "Ó!" - ez azonban tisztán, harsányan és szamárosan. De bizony éppen a legalkalmatlanabb pillanatban. Tudniillik a szomszéd tanyáról előző éjjel elloptak egy szamarat s most egész csapat odavalósi legény kereste mindenfelé; lázas buzgalmukban már minden fogadót átkutattak érte, s most hogy meghallották üvöltésemet, rohanvást, meglepetésszerűn behatoltak a ház belsejébe, abban a hiszemben, hogy a rablott jószág a ház valamelyik zugában van elrejtve, s hogy most majd nyilván elcsípik a szamarukat. Hát uramfia, rajtakapják őket förtelmes fajtalankodásukon. Nosza mindenfelől összecsődítik a szomszédokat, leleplezik a gyalázatos látványt s hozzá még gúnyosan dicsérgetik a papok szűzies tisztaságát. Ennek az aljasságuknak a híre futótűzként terjedt el a nép között és megérdemelt gyűlöletet s megvetést zúdított rájuk. Ijedtükben úgy éjféltájban fölszedték a sátorfájukat s nagy titokban a majorból elillantak. Jó darab utat megtettek még napkelte előtt s mire kinappalodott, úttalan pusztaságra értek. Itt előbb hosszú megbeszélést tartottak, aztán nekigyürkőztek, hogy kivégezzenek. Hátamról levették az istennőt, s elhelyezték a földön, aztán leszedtek rólam mindennemű szőnyeget, odakötöztek egy tölgyfa-törzshöz s azzal a bizonyos, birkacsontocskákból csomózott korbáccsal addig-addig ostoroztak, hogy szinte már agyonvertek. Az egyik fenyegetődzött, hogy a szekercéjével átvágja a térdkalácsomat, természetesen azért, mert hófehér szűziességét olyan csúfosan lelepleztem. A többiek azonban - nem ugyan az én megmentésemért, hanem az ott heverő istenszobor kedvéért - azt javasolták, hogy hagyjanak élnem. Hát megint rámrakták a poggyászt és folytonos kardlapozás közben előkelő városba érkeznek velem. Volt ott egy különösen vallásos főember, az istennőnek hódoló tisztelője, akit kicsalt a cimbalmok csengése, a dobok dübörgése, a phrygiai ének lágy dallama; elébünk sietett, házában vendégül fogadta az istennőt fogadalmához híven, s valamennyiünket bevezetett pompás palotája legbelsejébe, s mindenképpen azon volt, hogy hódoló tisztelettel s kövér áldozatokkal megnyerje az istennő kegyét.

Hát mióta az eszemet tudom, soha olyan veszedelemben nem volt az életem, mint itt. Úgy esett, hogy a gazdánk egyik majorosa a vadászzsákmányából hatalmas szarvasnak csodakövér combját ajándékba küldte neki. Fölakasztották a konyhaajtó mögött, de vigyázatlanul, nem elég magasra, úgy hogy egy kutya, kopó módjára settenkedve rácsapott és örömében zsákmányával a személyzet szeme elől sebtiben megszökött. Amint a szakács a kárt észrevette, elkeseredett hanyagsága miatt, hiábavaló könnyek közt sokáig jajveszékelt és szorongott s bizony kimondhatatlanul rettegett: mi lesz, hiszen a gazda, nemsokára már kéri majd a vacsorát!? Hát elbúcsúzott kisfiától, fogott egy kötelet, hozzákészülődött, hogy felakassza magát. De hűséges felesége megneszelte férjének sötét szándokát, s a gyilkos hurkot mind a két kezével vadul megragadta:

- Hát annyira megzavarodtál ijedtedben e most esett baj miatt, hogy nem veszed észre azt a segítséget, amit az istenek gondviselése, éppen kapóra, kezedre játszott? Ha még van egy kis józan eszed balsorsod örvényének a mélyén, hát hallgass ide s jól figyelj: vidd el valami magányos helyre ezt a jöttment szamarat, vágd le, hasítsd ki az egyik combját épp olyanra, amilyen az elveszett comb volt, sűrű mártásban főzd gondosan jó ízűre, s tálald fel az úrnak, mintha szarvasnak a combja volna.

A gyalázatos bitangnak kedvére való volt az én halálom árán megmenteni a maga bőrét s miután okosságáért az élete párját agyba-főbe dicsérte, máris kezdte élesíteni késeit, hogy földaraboljon úgy, amint kitervezték.

 

KILENCEDIK KÖNYV

Elvetemült hóhérom így fegyverezte gonosz kezét ellenem. Szemtől-szemben a halálos veszedelemmel gyorsan megérett a döntésem: nem sokat gondolkoztam, hanem úgy határoztam, hogy a fenyegető feldarabolás elől megszököm. Hirtelen elszakítottam a kötőféket, amellyel oda voltam kötözve, s inamszakadtából futásnak eredtem, és életem védelmére sűrűn hátrarúgtam patáimmal. Rohanvást átszáguldottam a szomszédos oszlopcsarnokon és se szó, se beszéd hirtelen az ebédlőbe rontottam, ahol a ház ura a papokkal együtt épp az áldozati lakomát lakozta: robogásom közben egész sor asztali készletet, sőt magát az ünnepi asztalt is felborítottam s össze-vissza gázoltam. A ház urát holmijának gyászos pusztulása kihozta sodrából s engem, mint afféle durva és rakoncátlan állatot, egyik szolgájának különös gondjaira bízott, s meghagyta: csak tartsanak elzárva biztos helyen, hogy efféle fickándozásommal a békés lakomát megint szét ne rúgjam. Most, hogy ravaszdi csínyem révén ügyesen biztonságba jutottam, s megmenekültem mészárosom karmai közül, szívből örültem az életmentő börtönbeli őrizetnek.

Csakhogy a Sors akarata ellenére az emberfiának nem sikerülhet ám semmi sem, s az isteni gondviselés sorsas rendelését sem bölcs elmével, sem okos közbelépéssel megváltoztatni vagy másra fordítani nem lehet. Például az az ötletem, amely pillanatnyilag az életemet mentette meg, más nagy veszedelmet, sőt szinte hirtelen halált zúdított énreám. Úgy volt, hogy egyszerre csak izgatottan, dúlt arccal, remegve berohant az ebédlőbe egy szolga - így suttogta a cselédség - és jelentette az úrnak, hogy a szomszéd szűk utcából épp az elébb félelmetes iramban berohant a hátsó ajtón egy veszett kutya s tajtékzó dühében egyenesen a vadászkutyákra vetette magát, aztán beszabadult a szomszédos istállóba, egész sor állatra rárohant lankadatlan dühében s végre még maguknak az embereknek sem kegyelmezett: Myrtilust, az öszvérhajcsárt, Hephaestiont, a szakácsot, Hypataeust, az inast, és Apolloniust, az orvost és még egész sereg rabszolgát - akik el akarták zavarni - összevissza harapdálta és sorra marcangolta. Sőt már nem egy állaton, amelyet mérges harapása ért, épp ilyen veszettség kezd kitörni. Ennek hallatára megrökönyödött az egész társaság; hirtelenében arra gondoltak, hogy engem is ez a nyavalya fertőzhetett s azért vadultam meg. Hát fölkapták fegyverül, ami épp a kezük ügyébe akadt; kölcsönösen lelkesítették egymást a közös veszedelem elhárítására és üldözőbe vettek, pedig talán inkább ők sínylődtek veszettségben. Semmi kétség: lándzsáikkal, gerelyeikkel s kétélű szekercéikkel, amiket egyre-másra adogattak kezükbe a szolgák, darabokra vagdaltak volna, ha a hirtelen veszedelem forgatagának láttára be nem rohanok gyorsan a gazdáim vendégszobájába. Ekkor aztán rám zárták és rámreteszelték az ajtót és lesbe álltak, amíg majd a makacs veszettség halálos mérge egészen elhatalmasodik rajtam, át- meg átitat s belepusztulok, úgyhogy bátran megközelíthetnek. Ezen a réven végre megszabadultam tőlük, boldog magányosságom ajándékát javamra fordítottam: leheveredtem a megvetett ágyra és fejemet hosszú-hosszú idő után megint emberi módon hajtottam álomra.

Fényes nappal volt már, amikor puha ágyamból felüdülten, frissre pihenten fölkeltem és kihallgattam, amint azok, akik egész éjjel őriztek álmatlanul, éberen az állapotom felől így vitatkoztak:

- Hát csak nem hisszük immár, hogy ezt a szegény szamarat gyógyíthatatlan veszettség hányja-veti?

- Sőt valószínűleg kitombolta ő már magát s elhalt a méreg is benne.

A nézeteltérésnek azzal vetettek véget, hogy megvizsgáltak: meg is látták aztán a hasadékon át, hogy épen-egészségesen, nyugodtan álldogálok. Erre aztán bátran kitárták az ajtót s vizsgálgattak, szelíd vagyok-e már vajon? Egyikük - bizonyosan az ég küldte megmenteni engem - egészségem megvizsgálására azt a módszert javasolta a többieknek, hogy adjanak innom teli vödör friss vizet. Ha ellenkezés nélkül hozzányúlok a vízhez s a szokott módon jóízűn kihabzsolom, bizonyosak lehetnek felőle, hogy egészséges vagyok s tökéletesen kigyógyultam a betegségből; ha ellenben nem fogadom el s irtózom még csak látni is, érinteni is a vizet, kétségtelen, hogy még mindig makacsul tart szörnyű veszettségem. Ezt az ismert megfigyelést már igen régi könyvekben is följegyezték. Elfogadták a javaslatot s azon nyomban hatalmas vödör kristálytiszta vizet hoztak a közeli kútból s húzódozva ugyan még mindig, megkínáltak vele. Én bizony meg se vártam, még elébük is mentem, előrenyújtottam a fejem nagy-szomjasan s mindenestül beledugtam és szíttam-szíttam ezt az igazán életet adó vizet. És bizony békén tűrtem, hogy a tenyerükkel megpaskoljanak, csavargassák a füleimet, kötőfékemnél fogva huzigáljanak s minden egyéb próbát, csak hogy mindnyájuk előtt világosan bebizonyítsam szelídségemet s megdöntsem őrült feltevésüket.

Minekutána így két veszedelemből kikecmeregtem, másnap megint fölrakták rám az isteni terhet és csörgő- s cimbalomszó mellett kivezettek az útra, mint afféle vásárról vásárra vándorolgató koldust. Mikor már jó sok major és tanya mellett elhaladtunk, betértünk egy faluba, amely, mint a lakosai emlegették, hajdanában dúsgazdag város félig-meddig még most is álló omladékain épült. Szállásra betértünk a legelső fogadóba, ahol mulatságos történetkét hallottunk arról, hogyan csalt meg a felesége egy szegény embert.

Hadd meséljem el nektek is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hát ez az ember nyomasztó, szűkös szegénységében műhelyben vállalt munkát és sovány keresetéből tengette az életét. Kis felesége éppen olyan földhözragadt szegény volt, mint ő, de szemérmetlen feslettségének messze földön híre kelt.

Egyszer is, mikor a férje reggel, mint rendesen, munkába ment, azon nyomban besurrant házába az asszony vakmerő szeretője. S miközben gondtalanul vívták szerelmi csatájukat, váratlanul hazajött a férj, aki a dologról semmit sem tudott, de ilyesmit még csak gyanítani sem mert volna. Még meg is dicsérte felesége óvatosságát, hogy az ajtó be volt reteszelve és bezárva is.

Megkopogtatta az ajtót s még füttyszóval is jelezte, hogy megérkezett.

Ekkor a ravaszdi s efféle gonoszkodásban csodamód agyafúrt asszony kifejtekezett szeretője kapcsos öleléseiből s beledugta a fiatalurat egy hordóba furfangosan, amely a sarokban állt, csak úgy nagyjából befödve, de egyébként üresen. Aztán kinyitotta az ajtót s még jóformán be sem lépett a férje, máris gorombamód rárivallt:

- Hát mit sétálgatsz itt nekem dologtalanul, zsebredugott kézzel, te naplopó? Mért nem mégy mindennapi munkád után, mért nem gondoskodol megélhetésünkről, mért nem szerzel valami ennivalót? De én szegény éjjel-nappal szövéssel-fonással gyötröm az egészségemet, hogy legalább lámpát gyújthassunk a szobácskánkban. Mennyivel boldogabb nálam Daphne szomszédasszony, aki már reggel bezabál, teleissza magát és a szeretőivel hentereg részegen!

A sarokbaszorított férj erre megszólalt:

- De hát mi a baj? Igaz, ugyan, hogy ma bírósági tárgyalásra ment mesterünk, de mai ebédecskénkről én azért gondoskodtam. Nézd csak azt a semmirevaló, mindig üres hordót: annyi helyet elfoglal s igazán nincs más hasznunk belőle, mint hogy lépten-nyomon elállja utunkat. Nos hát: eladtam valakinek öt denariusért; itt is van, hogy megfizesse s mindjárt elvigye a szerzeményét.

Ebben a kényes pillanatban a furfangos asszony vakmerőn felkacagott:

- Ez aztán a nagyszerű férfiú! Ez aztán az ügyes kereskedő, aki olcsóbban vesztegeti el azt a holmit, amit én asszony létemre, anélkül, hogy a házból kitettem volna a lábamat, már régen hét denariusért adtam el!

Megörült a férj a nagyobb árnak és megkérdezte:

- És hát ki az, aki ennyit adott érte?

- Te ostoba - vágta rá az asszony - hát már az előbb belebújt a hordóba, hogy alaposan megvizsgálja a szilárdságát!

A fiatalúr elértette az asszony beszédét, fürgén kibújt és megszólalt:

- Megmondjam őszintén, asszonyom? A hordó bizony már jó öreg, ütött-kopott, csupa repedés, ócska roncs.

Aztán ravaszul a férjhez fordult:

- Hallod-e, komám, akárki fia vagy, adj ide csak hamarjában valami lámpát, hogy a piszkot alaposan lekaparhassam s megvizsgáljam, hasznát vehetném-e meg a hordónak? Mert csak nem gondolod, hogy loptam a pénzemet?

A kitűnő férj rögtön fürgén térült-fordult - esze ágában sem volt gyanakodni - lámpát gyújtott és odaszólt:

- Hagyd csak, barátocskám, maradj veszteg, én alaposan rendbehozom s aztán megmutatom majd neked.

Azzal nekivetkezett, bebújt a lámpával s elkezdte levakargatni az ócska hordó avétt piszkát.

A szerető pedig, ez a gyönyörűséges mákvirág, a munkás feleségét a hordón hasradöntötte, ráfeküdt és megfurdalta nyugodtan.

Közben az asszony bedugta fejét a hordóba és feslett furfanggal csúfot űzött a férjéből: egyre mutogatta az ujjával, hogy még ezt, még azt, meg amazt is kaparja le, mindaddig, míg végre mind a két férfi készen lett a dolgával.

A póruljárt mesterember megkapta a hét denariust, s még kénytelen volt a hordót is hátára venni s elcipelni a csábító lakására.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Alig néhány napig tartózkodtak itt a mi hótiszta-erényű papjaink s ezalatt jó kövérre híztak a közönség bőkezűségéből, jól megszedték magukat dús adományokból, amiket jóslataikkal harácsoltak, s egyúttal a pénzszerzésnek újfajta módszerét eszelték ki. Akármilyen esetre mindig ugyanazt az egy jóslatot adták, ezt a különféle helyzetekhez alkalmasan fejtegették s ekként lóvátettek rengeteg embert. A jóslat így hangzott:

Azért szántják föl páros ökrök az ugart,
Hogy jövőre dúsan sarjadhasson a vetés.

Most aztán ha például jegyespár intézett hozzájuk kérdést, azt mondták, hogy hiszen benne van a felelet a jóslatban: házaspárrá kell egyesülniük, hogy gyermekek vetése sarjadhasson belőlük. Ha olyasvalaki adta föl a kérdést, aki birtokot akart vásárolni: kétségtelenül javallta szándékát a jóslat, amely páros ökröket, vetéssel dús mezőt emleget. Ha valaki habozott, hogy útra keljen-e vagy sem és isteni útbaigazítást kért, úgy magyarázták, hogy: hiszen már párbafogva útrakészen állnak a világ legszelídebb négylábúi, a föld dús termése pedig jelzi, hogy haszna lesz az útból. Ha valaki csatába vagy rablóbanda üldözésére indult s affelől érdeklődött, vajon tanácsos-e elmennie vagy sem, bizonykodtak, hogy a jóslat félreérthetetlenül győzelmet ígér, mert az ellenség nyakát igába fogja törni s dús és bőséges lesz a zsákmány, amelyet a rablóiktól szerez.

Ezzel a ravasz és csalafinta jósolgatási móddal rengeteg pénzt harácsoltak. De megelégelték már a folytonos unszolást, nem tudtak már mondani semmi újat s útra keltek megint, de ez az út sokkal nehezebb volt annál, amelyet akkor éjjel megtettünk: hogyisne, néhol pocsolyás feneketlen árok, máshol iszamos, ingoványos mocsár, imitt-amott pedig iszapos, süppedékes talaj. Sűrű csetlés-botlás, folytonos bukdácsolás után, miközben összevissza-zúztam lábaimat, végre nagynehezen, kimerülten kivergődtem holmi dűlőutakra. Hát egyszerre csak hátulról megrohan egy dárdákkal fegyverzett lovascsapat. Nagynehezen megállították tajtékosan száguldó lovaikat, rávetették magukat Philebusra és a cimboráira, elmondták őket szentségtörőknek, gazembereknek, közben-közben beléjük vágtak ököllel, hurkot vetettek nyakukra, valamennyit összekötözték kézbilincsekkel s türelmetlen szóval szorongatták őket egyre-másra, hogy jó lesz, ha előadják az aranykelyhet, előadják bűnnel szerzett zsákmányukat, amelyet egyenesen az istenek anyjának templomából loptak el aljasul, titokban megtartott templomi ünnepség leple alatt - mintha bizony megmenekülhetnének ekkora gaztett büntetésétől azzal, hogy csöndben elutaztak s még hajnali szürkületkor átlépték a város határát. Akadt egy, aki ott kotorászott a poggyászomban, kikutatta a hátamon cipelt istennőt s éppen az ölében megtalálta s az egész társaság szemeláttára előhúzta az aranyserleget. De ezek a gyalázatos gazemberek még aljas bűnük bebizonyosodása után sem törtek meg. Egyáltalán meg sem ijedtek, hanem mosolygós arccal hazugságban kerestek kibúvót:

- Hát íme - sápítoztak - ez aztán a kegyetlen, gonosz véletlen, amely oly gyakran veszedelmet zúdít épp a bűntelen emberekre! Egyetlenegy serlegecske miatt, amelyet az istenek anyja vendégajándékul adott nővérének, Syria istenasszonyának, most minket, vallásának papjait, elfogtok bűnösök gyanánt, hogy veszedelembe sodorjatok.

De hiába csűrtek-csavartak, hiába karattyoltak összevissza minden effélét, az emberek visszavitték őket s megkötözve azonnal börtönbe hurcolták, a kelyhet visszaadták, a hátamon levő istenszobrot pedig fölajánlták a templomi kincsesháznak. Engem aztán másnap kivittek a piacra s a kikiáltóval eladásra kínáltattak megint. Egy szomszéd városbeli molnár vett meg, hét sesterciusszal drágábban, mint amennyit annak idején Philebus adott értem. Mindjárt gabonát is bevásárolt, jól megrakott vele s meredek sziklás, mindenféle kiágazó gyökér miatt járhatatlan úton hazahajtott a malmába.

Egész sor négylábú hajtotta itt tarka kavargásban, szakadatlan körforgásban a malomköveket, mégpedig nemcsak nappal, hanem egész álló éjen át és a gépek örök forgásában még lámpavilágnál is ontották a lisztet. Nekem azonban új gazdám egyelőre nagy kényelmet biztosított, bizonyára, hogy ráédesedjem az újfajta munkára. Első nap például pihenőt adott és rogyásig tömte takarmánnyal a jászlamat. De aztán nem is tartott tovább ez a boldog henyélés, zabálás, mert másnap már korán reggel odaállítottak a legnagyobb malomkőhöz, bekötötték a szememet s azon nyomban megindítottak a körben tekergő út görbe pályáján, úgyhogy egyre a magam nyomát taposva újra meg újra visszatérő lépteimmel a kanyargó kör kerületén belül csavarogtam egyhangú keringéssel. De mintha csak egészen cserbenhagyott volna éles elmém s józan eszem, új foglalkozásomban nem mutatkoztam tanulékonynak egyáltalán. Ámbár emberkoromban sokszor láttam, hogyan forgatják az ily gépeket, most mégis tettetett butasággal bambán megálltam, mintha ehhez a munkához nem is konyítanék; természetesen úgy gondoltam, hogy - mivel nem igen vagyok alkalmas, sőt nagyon is hasznavehetetlen vagyok erre a munkára - majd valami más, könnyebb dologra fognak, vagy esetleg nem is dolgoztatnak, csak zabáltatnak. De bizony hiába próbálkoztam ezzel az átkozott ravaszkodással. Mert mindjárt körülálltak egypáran, botokkal a kezükben - én még mindig bekötött szemmel elégült-nyugodtan álltam ott - s hirtelen adott jelre elordították magukat és záporként zúdították rám a csapásokat; a csattogással úgy megrémítettek, hogy rögtön sutba dobtam minden tervemet, teljes erőmből nagy ügyesen megfeszítettem kóckötél istrángomat s fürgén elkezdtem kocogni körbe-körbe. Elveim hirtelen megváltoztatásával azonban az egész társaságot kacagásra fakasztottam.

Mikor már a nap java része elmúlt s én különben is kimerültem, leszedték rólam a kóckötél nyaklót, kifogtak a gépből s odakötöttek a jászolhoz. De én, ámbár a végsőkig elcsigázottan, majdnem fölfordultam éhen és égetőn rászorultam volna fölfrissíteni testemet, mégis inkább hódoltam velemszületett nyughatatlan kíváncsiságomnak, rá se hederítettem az előttem tornyosuló takarmányra sem, hanem inkább bizonyos élvezettel tanulmányoztam ennek a kellemetlen műhelynek a minéműségét. Jóságos istenek, miféle emberkék! Kék csíkok tarkították egész bőrüket, a hátuk csupa hasadás a verésektől, rongyaik inkább csak árnyékolták, mint takarták testüket, némelyik meg valami hitvány kis rongydarabbal éppen csak a szemérmét födte be, de valamennyien úgy voltak öltözve, hogy a testük kilógott cafatjaikból. A homlokukon szégyenbélyeg, hajuk rövidre nyírva, lábukon bilincs, arcuk ijesztő halotti sárga; forró gőz, fekete füst kimarta szemhéjukat: éppen ezért mind rövidlátó. Piszkos-fehérre vonta be őket a liszt hamuja, olyanok voltak, mint az ökölvívók, akik finom homokkal behintve viaskodnak. Hát még hogy s mit mondjak az én négylábú cimboráimról? Micsoda kivénhedt öszvérek, micsoda rokkant gebék! Lógó fejjel álltak ott a jászolnál s rágódtak a nagy halom szénán: nyakukon sebek rothadó gennye buggyant, ernyedt orrlyukaik a szakadatlan zihálás lökéseitől kitágultak, szügyüket a kóckötél-hám folytonos dörzsölése fölsebezte, bordáikról a szüntelen veréstől csontig levált a hús, patáik a végeszakadatlan körforgásban óriási talppá lapultak, bőrüket végesvégig sok éves piszok és rühös soványság cserezte durvára. Megrémültem, hogy én is ennek a csűrnének gyászos sorsára juthatok, felötlött bennem régi, Lucius-korombeli boldog életem s most, hogy ebbe a reménytelen szerencsétlenségbe süllyedtem, lehorgasztottam fejem s búslakodtam. Nem is volt ebben a keserves életben semmi más vígasztalásom, csak a velemszületett kíváncsiság révén jutottam néha üdüléshez, amikor a többiek, ügyet sem vetve arra, hogy én is ott vagyok, kedvükre tettek-vettek, beszélgettek. Nem hiába énekelte az ősi görög hősköltemény isteni szerzője - mikor be akarta mutatni, milyen az utolérhetetlenül bölcs férfiú -, hogy sok várost bejárt, különféle népeket megismert s így szerezte meg a legdicsőbb erényeket, íme szamár-testemnek én is mélységes hálával hálálkodom, mert ennek a leple alatt megbújva változatos sorsban hányt-vetett s ha bölcsebbé nem is tett, de sok tapasztalattal gazdagított. Föltettem például magamban, hogy nektek ezt a páratlanul finom, kedves és érdekes történetet elmesélem.

Nos, hozzáfogok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az a molnár, aki megvásárolt, mindenképpen jóravaló és talpig becsületes ember, de feleségül a világ leggonoszabb, legromlottabb asszonyát kapta: keserves kínszenvedéssel vonszolta házaséletét, úgy hogy nyomorúságán bizisten nem egyszer magam is csendesen szánakoztam. Minden elképzelhető bűn ott burjánzott ebben az aljasul léha asszonyban, s lelkében, mint valami szennyes pöcegödörben, a világ minden gonoszsága összetorladt: szívtelen volt s esztelen, kanos és illatos, nyakas, makacs, piszkosan zsarolt pénzek zsugorgatója, könnyelmű költekezések eszeveszett tékozlója, becsület megvetője, feslettség magvetője. Semmibe vette, sárba tiporta fölséges isteneinket s az igaz vallás helyett hazugul valami állítólagos egyisten-hitet vallott, s mindenféle ostoba vallási kötelességek ürügye alatt a világ szemébe port hintett, egyre-másra csalta szegény férjét, hajnali mámor és szüntelen bujálkodás rabja volt teste.

Ilyen volt ez az asszony.

Engem érthetetlen gyűlölettel üldözött. Már hajnalban, még az ágyából kikiabált, hogy az újon-vett szamarat be kell fogni a malomba s alighogy kijött a hálószobájából, odaállt mellém s kiadta a parancsot, hogy szemeláttára kegyetlenül páholjanak végig. Mikor pedig eljött az ebéd ideje s a többi állatot kifogták, engem csak jóval később köttetett jászolomhoz. Ez a kegyetlensége még jobban felcsigázta bennem a már úgyis élénk kíváncsiságot erkölcsei iránt.

Észrevettem, hogy egy fiatalember állandóan jár a hálószobájába; mindenáron szerettem volna látni az arcát, csakhogy be volt kötve a szemem s így erre nem nyílt alkalmam soha. De én mégiscsak módját ejtettem volna, furfangosan, hogy akármiképpen is, de leleplezzem az elvetemült asszony űzelmeit. Csakhogy napról napra egész álló nap elválhatatlanul vele volt egy vén banya, kéjelgéseinek közvetítője, szeretőinek hírhordozója. Mindjárt közös reggelijük után kölcsönösen a sárga földig itták egymást és a szerencsétlen férj rovására agyafúrt ravaszsággal eszeltek ki mindenféle alattomos mesterkedéseket.

Én pedig, ámbár Fotisra szörnyen dühös voltam, hogy miközben madarat akart csinálni belőlem, tévedésből szamárrá változtatott, mégis enyhülést találtam nyomorúságos megcsúfoltatásomra abban az egyetlen vígasztalásban, hogy legalább hosszú-hosszú füleim voltak s én mindent, még a legtávolabb kiejtett szót is könnyen-tisztán megértettem.

Nos hát valamelyik nap ennek a szemérmetlen vén banyának efféle szavai szűrődtek fülembe:

- Magadra vess, asszonykám, hogy megkérdezésem nélkül ilyen tehetetlen és nyúlszívű szeretőt szereztél magadnak, aki kellemetlen és unalmas férjednek összeráncolt szemöldökétől megriad gyáván, úgy, hogy mire benned kigyúl az ölelkezés vágya, az ő szenvedélye lelankad s tehetetlenségével halálra kínoz. Mennyivel különb fiú Philesitherus: csinos, bőkezű, lankadatlan, fütyül a férjek ostoba féltékenykedésére! Bizisten, csak ő érdemli meg, hogy élvezze minden asszony ölelését, megérdemelné, hogy aranykoszorút viseljen fején, már csak azért az egy pompás csínyeért, amellyel a minapában egy féltékeny férjet rászedett. Nos, hallgasd végig s aztán vonj párhuzamot az ügyefogyott és a talpraesett szerető között.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Bizonyára ismered ezt a Barbarust, városunk tanácsnokát, akit a nép csípős szigorúságáért skorpiónak csúfol. Nos, ez az ember pompás és veszettül csinos feleségét őrizte hihetetlenül gondosan, óvatosan bezárta s otthon tartogatta.

Erre a molnárné közbevágott:

- Hogyne, nagyon jól ismerem. Aretével, akiről beszélsz, együtt jártam iskolába.

- Hiszen akkor - felelte a vénasszony - biztosan hallottad már Philesitherus történetét?

- Fogalmam sincs róla - tiltakozott a molnárné - de nagyon szeretném hallani és kérlek is, öreganyám, szép sorjában meséld el nekem.

Nem sokat kérette magát az öreg s belefogott hosszú lére eresztett locsogásába:

- Nos, Barbarusnak egyszer el kellett utaznia. De mindenáron meg akarta óvni imádott feleségének erényét, ezért nagy-titokban ellátta utasításokkal Myrmex nevű szolgáját, akinek páratlan megbízhatóságára megesküdött volna; lelkére kötötte, hogy szöges gonddal őrizze asszonyát s börtönnel, örökös rabsággal s mi több: gyalázatos kínhalállal fenyegette meg, ha akárkifia, akár csak futtában is, még csak egy ujjal is hozzáér; mindezt a fölséges istenekre tett esküvel pecsételte meg. Miután tehát a kegyetlenül megrémült Myrmexet otthagyta felesége mellett szigorú erénycsősznek, útnak indult nyugodtan. Myrmex halálos aggodalmában megkeményítette a szívét: asszonya soha egy lépést sem tehetett nélküle, elfoglalta házi szövéssel-fonással s elválhatatlanul mellette ült, mikor pedig este kénytelen volt a fürdőbe engedni, mintha csak odaszögezték vagy odaragasztották volna, ott szorongatta markában az asszony ruhájának csücskét. Ilyen csodálatosan hűséges buzgalommal töltötte be Myrmex rábízott tisztét.

De Philesitherus szemfüles ébersége előtt nem maradhatott titokban az előkelő asszonyka szépsége. S erényességének nagy híre és a túlzottan szigorú őrizet különösen izgatta, tüzelte, hogy mindent elkövessen, mindent kockára is vessen; csak a féltve-őrzött, hozzáférhetetlen házba juthasson.

Minden erejével nekigyürkőzött.

Jól tudta, milyen ingatag az emberi becsületesség, hogy a pénz minden akadályt elhárít s hogy az arany még acélkapukat is át tud törni. Egyszer, hogy sikerült Myrmexet egyedül kapnia, felfedte előtte szerelmét s könyörögve kérte: szerezzen gyötrelmére enyhülést, mert - úgymond - öngyilkos lesz, ha vágya minél előbb be nem teljesül; a dolog egyszerű, Myrmexnek semmitől sem kell tartania, csak arról van szó, hogy ő este a sötétség védő leple alatt, egyedül, titkon besurranhasson s rövid idő múlva megint kijuthasson.

Ezeknek s egyéb efféle unszoló szavainak hathatós eszközzel adott nyomatékot, amely a szolga merev-rideg állhatatosságán durván rést ütött: kinyitotta tenyerét s vadonatúj, ragyogó vert aranyakat csillantott meg előtte, amelyekből húszat az asszonykának szánt, tízet pedig szívesen felajánlott neki. Megborzadt Myrmex a becstelen árulástól, befogta fülét s az ifjút azon nyomban faképnél hagyta. De az arany tüzes csillogása egyre ott villódzott a szemében; akármilyen messze is volt már, akármilyen gyors léptekkel iramodott is be a házba, egyre az arany tündöklő csillogását látta csak szüntelen; már gondolatban övé volt a dús arany-zsákmány, már szegénynek viharosan háborgó lelke s bomlott agya tépelődött, ingadozott két elhatározás között: egyfelől a becsület, másfelől a kapzsiság, egyik oldalon a keserves bűnhődés, másikon a kielégülés.

Végre is halálfélelmét lebírta az arany. Még a távolság sem csökkentette forró vágyát a gyönyörűséges pénz után, még éjszaka is gondolataiba furakodott az átkozott kapzsiság, úgy, hogy bár ura fenyegetése otthon tartotta, az arany mégis csak kifelé csalogatta. Végre is sutba dobta szégyenkezését, végét szakította a töprenkedésnek és az üzenetet elmondta asszonyának.

Az asszonyka veleszületett könnyelműségét nem tagadta meg, hanem az átkozott aranyért habozás nélkül eladta tisztességét.

Myrmexen elárad az öröm, mohón rohan - becsülete vesztére! - nem is kézbe fogni, legalább csak megérinteni a pénzt, amelyet vesztére pillantott meg. Izgatott örömmel újságolta Philesitherusnak, hogy nagy fáradság árán sikerült nyélbeütnie, amit kíván és rögtön kérte is a megígért jutalmat. És íme Myrmex tenyerét, amely eddig rézpénzt sem igen látott, aranypénz üti.

Sötét éjjel volt már, amikor Myrmex a vakmerő szerelmest, miután fejét alaposan bebugyolálta, észrevétlenül a házba vezette és bejuttatta asszonya hálószobájába...

Éppen, amint friss ölelkezéssel áldoztak új-ízű szerelmüknek, éppen, hogy - meztelen harcosok - a szerelmi csata első csetepatéit vívták: a férj, ravaszul megválasztva az éjszaka kellő pillanatát - ilyesmire igazán senki sem számított - váratlanul megállt házának kapujában. Már dörömböz, már kiabál, már kővel döngeti a kaput, de hogy senki sem jelentkezik, egyre nagyobb erőre kap gyanúja és megfenyegeti Myrmexet, hogy kegyetlenül fog lakolni. Ez a hirtelen rászakadt bajban fejét veszti, gyáva rémületében tanácstalanul vergődik; nem tehetett egyebet, azt hazudta, hogy az éjjeli sötétség az oka, hogy nem tudja megtalálni a gondosan eldugott kapukulcsot.

Ezenközben Philesitherusnak is megütötte fülét a dörömbözés; sebtében magára kapja ruháját, de fejvesztett izgalmában mezítláb, kirohan a hálószobából. Végre valahára Myrmex bedugta a kulcsot a zárba, kinyitotta a kaput és beengedte gazdáját, aki még akkor is ordítva káromkodott. Ahogy az úr sebbel-lobbal berobogott a hálószobába, Myrmex kiengedte a lopakodva előre surranó Philesitherust. Amint ez kívül került a küszöbön, Myrmex nagyot lélegzett, bezárta a kaput s megint nyugalomra tért.

Csakhogy amint kora reggel Barbarus kifelé indult a hálószobából, megpillantotta az ágy alatt az idegen sarukat, amelyekben az asszonyhoz jött Philesitherus. Ez a körülmény gyanút keltett benne, hogy mi történhetett itt, de sem feleségének, sem másnak a házban nem árulta el, mi fúrja az oldalát, hanem fölvette a sarukat, észrevétlenül zsebrevágta, aztán Myrmexet a pajtásaival megkötöztette s kihurcoltatta a piacra. Dühösen fel-felmordulva magában, bősz sietséggel maga is odarobogott, abban a biztos hiszemben, hogy az áruló saruk révén könnyű szerrel nyomára jut a csábítónak.

De íme, miközben Barbarus dúlt arccal, összeráncolt szemöldökkel dühösen lépdel az utcán s mögötte a bilincsbe vert Myrmex, akit ugyan nem kaptak rajta nyilván a gazságon, de furdalta a rossz lelkiismeret s patakzó sírással, gyáva jajveszékeléssel mindenkit hiábavaló szánakozásra indított: íme éppen szembe jött Philesitherus. Valami más dologgal volt ugyan elfoglalva, de amint ez a látvány hirtelen fölbukkant előtte, meghökkent. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, eszébe idézte a siettében elkövetett baklövést és bölcsen kitalálta, hogy mindez amiatt történt. Azonnal fölébredt benne megszokott határozottsága, félrelökdöste a szolgákat, éktelen ordítással rárohant Myrmexre, öklével jobbról-balról - igaz, hogy kíméletesen - az arcába sújtott és rárivallt:

- Ó te istentől elrugaszkodott gazember, hogy a gazdád s az ég minden istenei, akiket hazug esküvéssel aljasul beszennyeztél, pusztítsanak ki csúful a föld színéről! Te gyalázatos, elloptad tegnap a fürdőben a saruimat! Megérdemled, bizisten megérdemled, hogy bilincs törjön, de még azt is, hogy börtön sötétjében sínylődjél!

A talpraesett ifjú ügyes hazugságának beugrott Barbarus, földerült, ostobán elhitte, aztán visszafordult, hazament, hívatta Myrmexet, odaadta neki a sarukat és lelkére kötötte, hogy adja vissza annak az úrnak, akitől elcsente.

És szívből megbocsátott neki.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végre kifecsegte magát a nénike s most megszólalt a fiatalasszony:

- Ó milyen boldog az, aki ily bátor szerelmessel élheti világát! De én, szerencsétlen asszony, olyan szeretőre akadtam, akinek még a malom zörgésére s ennek a rühös szamárnak a láttára is inába száll a bátorsága!

Erre a vén banya így biztatgatta:

- No majd cserébe elhozom én neked ezt a kívánatos, bátorszívű, tettrekész szeretőt!

Megígérte még, hogy estére visszajön és kicsoszogott a hálószobából.

Az erényes asszonyka rögtön pompás lakomát teríttet, drága borokat deríttet, frissen sült pecsenyét, göngyölt húst vegyesen tálaltat. Csak úgy roskadozott az asztal; mint valami isten látogatását, úgy várta a szeretőjét. Éppen kapóra jött, hogy az ura a szomszéd posztósnál volt vacsorán.

Végre-valahára estére hajlott a nap, kifogtak a járomból s átengedtem magam a gondtalan pihenésnek, de bizisten nem is annyira annak örültem, hagy megszabadultam a robottól, mint inkább annak, hogy levették szememről a kendőt s immár zavartalanul szemlélhettem az elvetemült asszony sokféle mesterkedését.

A nap is lebukott az óceánba s már az alvilág vidékeit ragyogta be, mikor egyszerre, a gonosz vén szipirtyó oldalához simulva, megjelent a hírhedett csábító: még valóságos gyermek, lányos arca még üdén virult, kurafiaknak még maga is jó falat. Az asszonyka csókzáporral fogadta, s hellyel kínálta a terített asztalnál. De alighogy az ifjú kóstolót ivott, alig érintette ajka széléhez az első falat előételt, mikor megérkezett a férj, aki jóval hamarabb jött haza, mint ahogy várták. Derék felesége szörnyű átkokat szórt a fejére s azt kívánta, bár törte volna a lábát, a halálos félelemben remegő ifjút pedig bedugta egy véletlenül ott heverő fateknő alá, amelyben a szemetes gabonát szokás tisztogatni. Aztán veleszületett ravaszsággal takargatva aljas bűnét, nyugodt arcot hazudott magára s megkérdezte férjétől, mért jött haza ily korán, legkedvesebb pajtásának vacsoráját miért hagyta ott? A férfi egészen szomorú hangulatban, sűrű sóhajok közt így válaszolt:

- Elvetemedett feleségének gyalázatos és undorító viselkedését nem bírtam tovább tűrni: megszöktem. Jóságos istenek, hogy ilyen hűséges, ilyen derék asszony efféle förtelmes piszokkal szennyezte be önmagát! Esküszöm a szentséges Ceresre, hogy még most is alig-alig bírom elhinni ezt erről az asszonyról, pedig láttam tulajdon szememmel!

Férjének szavai izgatták a vakmerő asszonyt, szerette volna hallani az esetet, hát egyre-másra zaklatta, hogy csak mesélje el, elejétől végig, az egész történetet. Nem nyugodott, míg a férje a kívánságát nem teljesítette és - a magáéról mit sem sejtve - be nem számolt a szomszéd család szerencsétlenségéről, ilyenféleképp:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Posztós pajtásomnak a felesége úgy szemre tisztes erkölcsű asszony, akinek jó híre messze fénylett, s aki férje háztartását hűséges-szerényen vezette, szeretőt tartott titokban, s derűre-borúra megcsalta férjét. Mivel pedig lépten-nyomon talált alkalmat a titkos szeretkezésre, épp abban a pillanatban is, amikor mi kicsinosítva a vacsorára érkeztünk, ezzel az ifjúval ölelkezett szerelmesen. Megjelenésünk első pillanatban bizony megriasztotta, de hirtelen fellobbanó ötlettel az ifjút egy fűzfavessző-kas alá dugta, amely hajlított vesszőkből fölfelé keskenyedőn kúpalakúra volt fonva; alatta fehér kénfüst terjengett és fehérítette a ráteregetett ruhadarabokat. Miután így, érzése szerint a legbiztosabb helyre, elrejtette az ifjút, velünk együtt nyugodtan vacsorához látott.

Ezen közben a kén maró, nehéz szaga rágta, kábította, gyötörte az ifjút, elakasztotta lélegzetét s mint az már az égő ásványok tulajdonsága, sűrű tüsszögésre ingerelte.

Mikor az asszony tájékáról - a háta mögül - a férj az első tüsszentést felcsattanni hallotta, abban a hiszemben, hogy felesége tüsszentett, a szokásos mondással egészségére kívánta; egy újabb tüsszentésre megint; aztán hogy többször ismétlődött, újra meg újra; végre megsokallta a záporozó tüsszögést és kezdett a dolog nyitjára rájönni.

Hirtelen félrelökte az asztalt, fölemelte a kast, s kihúzta a fickót, aki sűrűn zihált, s már alig-alig szuszogott. Felháborodásában dühre gerjedt a gyalázaton, kardjáért kiabált, s mindenáron meg akarta ölni a halódót. De én ekkor arra hivatkoztam, hogy mind a ketten bajba keveredhetünk; bizonygattam, hogy vetélytársa erőszakos beavatkozás nélkül is hamarosan belepusztul úgyis a kénmérgezésbe, s így nagynehezen lehűtöttem lázadó dühét. Le is csillapodott, de nem az én rábeszélésemre, hanem mert a tények kényszerítették: a fickóban az élet már alig pislogott. Kicipelte hát a szomszéd kis utcába. Én pedig ezalatt a feleségének halkan azt ajánlottam - és ő tanácsomat megfogadta -, hogy kis időre a házból tűnjön el, húzza meg magát egy darabig valamelyik asszony-rokonánál, míg férje háborgó indulatja lassan-lassan lecsillapul; mert bizonyos, hogy ebben a forrongó, féktelen dühében elkeseredetten még valami kárt tesz az asszonyban is, és bizonyára magában is.

Torkig voltam hát ezzel a baráti vacsorával, megszöktem, s hazajöttem családi hű otthonomba.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A szemtelen és elvetemült asszony már a molnár elbeszélése közben a posztósnét egyre szidalmazta átkozódó szavakkal: elmondta hűtlennek, becstelennek, az egész női nem utálatos szégyenének, aki sutba vágta szemérmetességét, lábbal taposta a hitvestársi hűséget, férje otthonát aljas fajtalankodással beszennyezte, a tisztes "feleség" nevet elveszítette, s rászolgált a becstelen "szajha" névre. Azt is megjegyezte, hogy az efféle asszonyokat elevenen kellene tűzre vetni. De lappangva égő szerelmi vágya s szennyes lelkiismerete nem hagyta nyugodni, s a férjét egyre-másra nógatta: menjen minél előbb aludni, hogy minél hamarabb kiszabadíthassa szeretőjét a keserves fedő alól. Csakhogy a férj, mivel megszökött és vacsora nélkül maradt, éhes volt, mint a farkas, hát előbb vacsorát kért barátságosan. Az asszony kénytelen-kelletlen ugyan, gyorsan feltálalta neki azt a vacsorát, amelyet tulajdonképpen másnak szánt, nem neki.

Engem pedig evett a méreg, amint elgondolkodtam ennek az elvetemült asszonynak előbbi becstelenségén s mostani szemtelenségén; és buzgón törtem a fejemet, hogyan járhatnék a gazdám kezére, hogyan leplezhetném le, s tárhatnám a szeme elé felesége alattomosságát, hogyan rúghatnám félre a fedőt, és állíthatnám pellengérre a fickót, aki teknősbéka módjára lapult a teknő alatt? De miközben gazdám meggyaláztatásán emésztem magam, az isteni gondviselés kegyelmesen rám tekintett.

Az a sánta öreg ugyanis, akinek az őrizetére voltunk bízva mi állatok, valamennyiünket csapatba szedett és - mert itt volt az ideje - a közeli tóhoz kihajtott itatni. Ez a körülmény meghozta nekem az alkalmat a régen áhított bosszúra. Mikor a csábító mellett ellépdelek, észreveszem, hogy az ujjai hegye kikukucskál a szűk teknő-takaró alól; félrelépek tehát, patámmal dühösen rátaposok, s palacsintává lapítom az ujjait. Ekkor végre irtózatos fájdalmában hangosan felnyögött, fölemelte s ledobta magáról a teknőt: ott állt a be nem avatottak szeme előtt, s a szemérmetlen asszony mesterkedéseiről lerántotta a leplet.

A molnárra nem hatott valami különösen házi tisztessége megcsúfolása. Derűs arccal s kegyes jóindulattal megsimogatta a halotti sápadtan szepegő fiút s így beszélt hozzá:

- Ne félj, fiam, nem bántalak. Nem vagyok vadember, sem afféle durva, faragatlan paraszt; holmi nekidühödt posztós módjára sem foglak halálos kénfüsttel megfojtani; még csak a szigorú törvény kezére sem adlak, mint házasságtörőt, halálos ítéletre, hiszen olyan bájos, olyan gyönyörű legényke vagy: inkább a feleségemmel igazságosan megosztozom rajtad; mint holmi örökséget, nem osztunk kétfelé, hanem osztatlanul leszel közös birtokunk; s én rajta leszek, hogy mindenféle perpatvar és nézeteltérés nélkül jól érezzük magunkat mind a hárman egy ágyban. Magam is olyan jó egyetértésben éltem mindig a feleségemmel, hogy ránk illett a bölcsek szava: egy test, egy lélek. Meg aztán nem is volna méltányos, hogy a feleségnek több joga legyen, mint a férjének.

Efféle nyájasan gúnyolódó beszéd közben ágyába vonta az ifjút, aki húzódozott ugyan, de végül mégis engedett. Szemérmetes feleségét már előbb más szobába zárta, s most a fiú mellé feküdt és a házasságtörésért élvezetes-édesen bosszút állt rajta.

Mihelyt azonban a Nap fényes szekerén fölhozta a nappalt, előhívta két legmarkosabb szolgáját, levegőbe emeltette a fiút, pálcájával jól megrakta a hátsó felén s ráripakodott:

- Hát te nyálasszájú, éretlen kölyök, fittyet hánysz a magadfajta csinos fiúk kedvelőinek s máris asszonyokra fáj a fogad? Méghozzá szabad, és törvényes házasságban élő asszonyokat csábítasz és időnek előtte a "házasságtörő" nevezetre áhítozol?

Még sok efféle szidalmat zúdított reá, tetejébe kiadósan ellazsnakolta, aztán kirúgatta. Így a híres-nevezetes hódító - alig is remélte már - megmentette az irháját, de hogy habfehér hátsófelét éjjel-nappal úgy meggyötörték, elkeseredetten elkullogott. Ugyanekkor a molnár bejelentette feleségének a válást és azon nyomban kikergette a házból.

Az asszonyt, aki már természeténél fogva gonosz volt, még nagyobb indulatra korbácsolta ez a jól megérdemelt megaláztatás, valósággal konokká edzette, úgyhogy megint fölvette régi hóbortját, és belelovalta magát a rendes asszonyi mesterkedésekbe. Hosszas hajsza után fölfedezett egy javasasszonyt, akiről az a hír járta, hogy varázslással, kuruzslással akármit is nyélbeüt. Ezt ostromolta kéréseivel szüntelen, bőven elhalmozta ajándékaival, s azt követelte tőle, hogy férjét vagy azonnal csillapítsa le s békítse ki, vagy ha ez nem volna módjában, küldjön rá holmi kísértetet vagy gonosz szellemet és erőszakkal oltassa ki életét.

Ez a szellemidéző boszorkány először csak istentelen tudományának legártatlanabb fegyvereit vitte harcba, és csak azon igyekezett, hogy meglágyítsa a férj szívét, akit oly halálosan meggyalázott és megint szerelemre tüzelje. De minthogy a dolog nem sikerült úgy, ahogy elgondolta, megdühödött a szellemekre, és mert az ígért bőséges jutalom éppúgy izgatta, mint a sikertelenség, most már a szerencsétlen férj élete ellen ádázkodott és egy meggyilkolt asszony szellemét piszkálta fel, hogy végezzen vele.

De talán fejedet csóválod elbeszélésemen, kákán is csomót kereső olvasóm, és ezt veted ellenem:

- Hát aztán, te huncut csacsi, a malom négy fala között rostokolva, ugyan honnan szerezhettél tudomást a két asszony állítólagos titkos mesterkedéséről?

Nos, hát hallgasd meg, hogy szamár-alakba bújtatott szemfüles ember létemre milyen úton-módon értesültem: mi mindent követtek el gazdám, a molnár elpusztítására.

Úgy déltájban egyszerre csak megjelent a malomban egy rabruhás, ijesztő szomorúságba torzult mezítlábas asszony. Siralmas rongyai alig takarták, halottas sápadtság éktelenítette aszott testét; zilált, őszülő, a ráhintett hamutól csapzott hajfürtei előrehulltak, s majdnem egészen elfödték az arcát. Ez a kísértet szelíden karonfogta a molnárt, s mintha csak bizalmas mondanivalója volna, hálószobájába vonta, magukra zárta az ajtót s nagyon sokáig bent maradt.

De közben a legények felőröltek minden gabonát, amit munkába vettek, és másikat kellett kérni. Odaálltak hát a molnárlegények az ajtóhoz, szólították a gazdát és újabb őrölnivalót kértek. De mikor a gazda többszöri hangos hívásra se jelentkezett, elkezdték erősebben döngetni az ajtót, amelyet keményen elzárt a jó vasretesz. Most már nagy bajt sejtettek, nekifeküdtek az ajtónak, meg is nyomták és betörtek. Végre kinyílt a szoba; az asszony nyomtalanul eltűnt, de íme egy gerendán felakasztva ott látják lógni gazdájukat: már halott volt. Leoldják nyakáról a hurkot, leemelik holttestét, nagy sírás-rívás és keserves jajveszékelés közben elvégzik az utolsó lemosást, megtartják a halotti szertartásokat, s aztán nagy gyászoló közönség kíséretében eltemetik.

Másnap megjött leánya a szomszéd mezővárosból, ahol már régóta férjnél volt, szomorún, kibomlott haját tépve, mellét verve öklével. A házra zúdult szerencsétlenséget nem jelentette neki senki sem, de azért mindent tudott: mert álmában megjelent előtte atyjának gyászos szelleme, a hurok is ott volt még nyakán, és rendre elmesélte gonosz mostohájának házasságtörését, boszorkánykodását s azt is, hogyan juttatta őt kísértet segítségével az alvilágba. Sokáig gyötrődött a fiatalasszony bánatában, de rokonainak vigasztaló szavai lecsillapították, és lassan-lassan erőt vett búskomorságán.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kilencednapra aztán annak rendje és módja szerint elvégezte a halotti áldozatokat; és a rabszolgákat, valamennyi állatot s minden egyéb holmit, amit örökölt, árverésre vitt. Az egész háztartást százféle szórta szét az árverési meglepetéseknek sok szeszélye. Engem például ötven sesterciusért egy földhözragadt szegény kertész kerített meg; drágállott ugyan, de velem akarta megkeresni a mindennapi kenyerét.

Reggelenkint rendesen megrakott zöldséggel a gazdám, behajtott a szomszéd városba, átadta áruját a kofáknak, fölült a hátamra s hazakocogott a kertjébe. Miközben pedig ő ásogatott, öntözgetett, egyéb munkában keservesen görnyedezett, én azonközben nyugodt semmittevésben loptam a napot s üdültem. De íme: a csillagok szabályos körforgásában múltak a napok, hónapok, fogyott az év s a szüretes ősz gyönyörűségei után a Bak deres telére fordult. Szakadatlanul esett, éjjelenkint dér hullt s én födetlen és szellős istállómba szorulva irtózatosan szenvedtem a szüntelen fagyban. Hiszen a gazdám olyan földhözragadt szegény volt, hogy még maga-magának sem tudott valami kuckót vagy akármilyen szegényes hajlékot összeütni, hát hogy tudott volna nekem? Bizony beérte lombokból összetákolt kis vityillóval: ennek a sátra alatt tengette életét. Ehhez járult, hogy reggelenkint a jeges sárban s a hegyesre fagyott göröngyökön kellett meztelen lábaimmal botorkálva előrevergődnöm s még csak a megszokott abrakkal sem tölthettem meg hasamat. Magamnak is, gazdámnak is szakasztott ugyanaz volt az ételünk - s még hozzá ez is nagyon-nagyon szűkösen: afféle undorító, öreg, felmagzott, piszkos levű, rothadt-keserű saláta, amely seprőnyél módjára magasra burjánzott.

Valamelyik éjjel egy környékbeli tanya gazdája a holdvilágtalan éjszaka sötétjében eltévedt, a zuhogó záporban bőrig ázott, úgy hogy lehetetlen volt útját folytatnia. A lova is kifáradt, betért hát a mi kertecskénkbe; a körülményekhez képest szíves fogadtatásban volt része, s ha nem is valami finom, de alkalmatos pihenésre szállást kapott. A vendég a gazda jóságát meg akarta hálálni s megígérte, hogy a birtokán majd egy kis gabonát, olajat s ezenfelül két hordó bort ajándékoz neki. Gazdám nem is húzta-halasztotta a dolgot, üres tömlőket és zsákot vett magához, csak úgy szőrén megülte a hátamat s elindult velem a körülbelül hatvan stadiumnyi útra. Mikor ennek az útnak a végére vergődtünk, megérkeztünk arra a birtokra, ahol gazdámat a szíves háziúr nyomban fölséges reggelivel vendégelte. És amíg poharazgatás közben beszélgettek, egyszerre csak csodálatos jósjelek rémítették: a nagy csapat tyúk közül az egyik elkezdett az udvar közepén ide-oda futkosni, és harsányan kotkodácsolt, mintha csak tojni készült volna.

Ahogy a gazdája meglátta, lelkendezett:

- Ó, te derék és bő termékenységű szolgálóm, már jó ideje táplálsz tojásaiddal minden áldott nap s amint látom, most is azon jár az eszed, hogy valami kis előételt kínálj fel nekünk.

Aztán hozzátette:

- Hé, fiú, tedd csak oda a rendes sarokba azt a kosarat, amelyikben tojni szoktak a tyúkok!

A szolga a parancs szerint cselekedett, de a tyúk felé se nézett megszokott fészkének, hanem közvetlenül gazdája lábai előtt - annak nagy megrökönyödésére - érett magzatot hozott a világra, de nem ám afféle rendes tojást, hanem kis csibét - tolla, karma, szeme, hangja, mind tökéletesen megvolt - amely azonnal nyomába szegődött az anyjának. De ez nem volt minden: még sokkal nagyobb csoda is történt, ami mindenkit méltán rémületbe ejtett: közvetlenül az asztal alatt, amelyen még ott hevertek a reggeli maradványai, megnyílt a föld s a mélységből vérnek bőséges forrása buggyant elő. A felfröccsenő vércseppek telidestele fröcskölték az asztalt. Éppen abban a pillanatban, amikor valamennyien döbbenten meredtek a csodára s megremegtek erre az isteni jósjelre, valaki a borospincéből azzal a jelentéssel rohant be, hogy a bor, amely már jó régen került a hordókba, most mind erjedve forr és bugyborékol, mintha csak erősen alája tüzeltek volna. Ugyanekkor láttak egy menyétet, amely a fogai közt döglött kígyót hozott. A juhászkutya szájából zöld béka ugrott ki, a kutyának pedig nekiment a mellette álló kos és egyetlen harapásával megfojtotta. Ennyi és ilyen különös jelenség rettentő remegés közben halálos rémületbe hervasztotta a gazda egész házanépe lelkét; vajon mitévők legyenek, mit ne tegyenek, mit előbb, mit később s mennyi és miféle áldozattal gondoskodjanak az égi hatalmak haragjának kiengeszteléséről? Még valamennyien a fekete rémület döbbenetébe feszülten várakoztak, amikor futólépésben hírnök érkezett és jelentette a gyászos szerencsétlenséget, amely a mi földbirtokosunkra oly végzetessé vált.

Volt neki három felnőtt fia; ezeket kitaníttatta, tisztességes emberekké nevelte s most becsületben élte napjait. Ezek a fiatalemberek régi jóbarátságban voltak egy szerény kisbirtok kisvagyonú gazdájával. Csak az volt a baj, hogy a kisbirtok tőszomszédságában egy fiatal, hatalmas és gazdag birtokosnak nagy és dús földjei húzódtak. Ez a fiatalember visszaélt ősi származásának dicsőségével, rengeteg volt a párthíve a városban s így mindent könnyen megengedhetett magának. Ellenség módjára rávetette magát gyámoltalan szomszédja hitvány vagyonkájára: leöldöste birkáit, elhajtotta az ökreit, letaposta be sem ért vetéseit. Mikor már sikerült egész gazdaságát kipusztítani, ki akarta túrni még a földjéből is; valami ürüggyel birtokpert akasztott a nyakába s magának követelte egész birtokát. Ez a különben félénk természetű birtokos, most hogy a gazdag szomszéd kapzsisága koldusbotra juttatta, szorongó félelmében sok-sok barátját meghívta a hivatalos határkijelölésre, hogy legalább a sírja számára megmentsen egy darabot az ősi földből. Eljött a három testvér is, hogy barátjukat nehéz helyzetében annyira-amennyire támogassák. De a megátalkodott szomszédot cseppet sem ijesztette meg, vagy hozta zavarba ennyi polgár jelenléte és nemcsak a rablásban, de még szavaiban sem volt hajlandó mérsékelni magát. Mikor ezek kíméletesen felelősségre vonták s háborgó indulatait udvariasságukkal csillapítgatták, hirtelen szentséges esküt esküdött a maga és kedvesei életére s fogadkozott, hogy ő bizony fütyül erre a sok közvetítőre s a szolgáival füleinél fogva ráncigáltatja ki házából a szomszédot s így dobatja ki birtokából. Erre a beszédre háborgó méltatlankodás ömlött el a hallgatóságon. A három testvér egyike haladéktalanul és önérzetesen visszavágott neki, hogy hiába bízik annyira a gazdagságában s fenyegetődzik zsarnoki gőggel, mert a gazdagok erőszakoskodása ellen a törvények hathatós oltalma megvédi a szegényeket rendszerint. Mint olaj a tüzet, kén a lángot, korbács a Fúriát, ez a pár szó is úgy szította e durva fickó dühét. Már szinte őrjöngött eszeveszett indulatában, ordítozott, hogy akasszák fel magukat a törvénycikkel együtt és parancsot adott, hogy oldják el és uszítsák rájuk a vad és vérszomjas tanyai juhászkutyákat, amelyek föl szokták falni a mezőkön imitt-amott heverő dögöket s azonkívül úgy vannak idomítva, hogy összevissza-marják az arra járó utast. A pásztorok szokott uszítására tűzbe jöttek, nekidühödtek, veszett-vadul nekiiramodtak s embereinket rémületes, éktelen üvöltéssel megrohanták, összevissza-marcangoltak, tépték, sebezték s még a menekülőknek sem kegyelmeztek, hanem annál dühödtebben vetették magukat utánuk. És ekkor a rohanó csapat halálos tolongásában a legfiatalabb testvér megbotlott egy kőben, összezúzta lábujjait s elvágódott: szégyenszemre a feldühödött és megvadult kutyák martaléka lett. Ezek nyomban lecsaptak zsákmányukra s a földön heverő szerencsétlen ifjút darabokra szaggatták. Amint halálkiáltását meghallották testvérei, nekibúsultan segítségére rohantak: bal kezüket ruhájuk csücskébe göngyölték és kőzáport zúdítottak a kutyákra; így próbálták elkergetni őket s megmenteni testvérüket. Csakhogy a vérszomjas állatokat sem elijeszteni, sem leteríteni nem tudták; a szegény-szerencsétlen ifjút pillanatok alatt halálra marcangolták. Utolsó szava az volt bátyjaihoz, hogy álljanak bosszút öccsük haláláért a becstelen gazdagon. A másik két testvér igazán nem kétségbeesésében, hanem inkább mit sem törődve a maga életével, rátámadt a gazdag emberre s egyre-másra vagdosta hozzá a köveket, égő haraggal és eszeveszett lendülettel. Elöntötte a vér, csakhogy, mint afféle régebbi hasonló viaskodások révén gyakorlott gyilkos, kiröpítette lándzsáját s az egyik testvért átdöfte a melle közepén. Az ifjúnak vége volt, nyomban kiadta lelkét, de nem bukott a földre, mert a lándzsa oly vad erővel vágta át, hogy javarésze kijött a hátán, befúródott a földbe s merev egyensúlyban föltámasztotta a holttestet. De most a gyilkosnak segítségére sietett egyik szikár, markos szolgája és messziről célbavette a harmadik ifjú jobbkarját s odahajított egy követ, csakhogy a kő célt tévesztett, az ujjai hegyénél süvöltött el, és - amit igazán senki sem gondolt volna - nem tett benne semmi kárt és lehullt. Ez a szerencsés véletlen azonban kitűnő bosszú-ötletet sugallt az eszes ifjúnak: úgy tett, mintha szétroncsolódott volna a karja s a vérszomjas fiatalemberre ráförmedt:

- Hát csak élvezd egész családunk pusztulását s három testvérnek a vérével csillapítsd telhetetlen vérszomjadat, csak ujjongj kajánul polgártársaid legyilkolásán. De ne feledd, hogy ha minden szegény embert kitúrsz is birtokából s határaidat egyre messzebbre és messzebbre is tolod: azért mégis mindig lesz valamiféle szomszédod! Most a sors kegyetlenségéből íme lehanyatlott jobbom is összezúzva, pedig ezzel csaptam volna le fejedet bizony!

Erre a sértésre a különben is nekivadult zsivány még nagyobb dühre gerjedt, kardot rántott és lihegve rárohant a szerencsétlen ifjúra, hogy egy csapásra végezzen vele. Csakhogy kemény ellenfélre akadt benne, mert az ifjú hirtelen - amire ő egyáltalán nem volt elkészülve - szembeszállt vele, hatalmas markolással megragadta a jobbját, irtózatos lendülettel megsuhintotta a kardját és záporzó csapásokkal kioltotta a gazdag ifjú becstelen életét. Aztán, hogy a rárohanó szolgahad kezére ne kerüljön, az ellenség vérétől beszennyezett kardját hirtelen markolatig döfte torkába.

Hát ez volt az, amit a csodálatos jelek jövendöltek, ez volt az, amit hírül hoztak szerencsétlen házigazdánknak! Ennyi csapás súlya alatt az öreg egy szót sem tudott kiejteni, még csak csöndesen elsírni sem tudta magát. Kapta a tőrét, amellyel éppen sajtot és egyéb ételeket vagdalt föl vendégeinek a reggelinél és boldogtalan fia példájára többször egymásután a torkába döfte, míg végre megingott, holtan zuhant az asztalra és új vérpatakkal mosta le a csoda révén buggyant vér foltjait.

Az én kertészemnek megesett a szíve az ilyen hirtelen-hamar elpusztult család balsorsán, keservesen sóhajtozott a maga balszerencséjén is és egyre-másra összecsapta üres markait - hiszen ebédre való helyett csak könnyeket kapott - aztán nyomban felült a hátamra s visszafelé indult velem azon az úton, amelyiken jöttünk. De bizony még a hazautazása sem folyt le baj nélkül. Mert egyszerre csak elénk toppant egy hórihorgas ember - ruházata és magatartása elárulta, hogy legio-beli katona - s hetykén, hányaveti szóval megkérdezte: hová viszi ezt a poggyásztalan szamarat? A gazdámat még mindig emésztette a bánat, különben sem értett latinul, hát szó nélkül tovább baktatott. De a katona nem tudta türtőztetni megrögzött hencegését, sértésnek vette s fölháborodott rajta, hogy nem kapott választ, és a kezében tartott századosi pálcával elnáspángolta gazdámat: valósággal lebotozta hátamról. A kertész erre alázatosan megszólalt, hogy hiszen nem érti a beszédét, hát nem is tudhatta, mit kérdezett. Most hát a katona görögül tette föl a kérdést:

- Hová viszed ezt a szamarat?

A kertész azt felelte, hogy a szomszéd városba igyekszik vele.

- Csakhogy - erőszakoskodott a katona - nekem szükségem van ám a szamaradra: a többi állattal együtt a parancsnokunk poggyászát kell a közeli várból ideszállítania.

És rögtön odanyúlt, elkapta kantárszáramat és kezdett magával ráncigálni. De a kertész letörölte arcáról az előbbi verés-okozta sebből szivárgó vért s újra könyörögve kérte a katonát, hogy bánjon vele udvariasabban és kíméletesebben. Esküdözve kívánt neki szerencsét, boldogságot és hozzátette:

- Hiszen ez a csacsi olyan gyámoltalan, olyan tehetetlen, úgy megrokkantotta szörnyű betegsége, hogy alig bír a közeli kertecskémből egy-két nyaláb zöldséget beszállítani, azt is csak kínos-keserves nyögéssel, halálos fáradsággal. Hát hogy gondolod, hogy cipelni bírna súlyosabb terheket?

De amikor észrevette, hogy a katona semmi könyörgésre sem lágyul, hanem inkább egyre fokozódó dühvel fenekedik a vesztére, sőt a botját is megfordította, hogy a boldogabb végével szétrepessze koponyáját, az utolsó mentséghez folyamodott: úgy tett, mintha át akarná ölelni a térdeit, hogy benne szánalmat ébresszen; térdre ereszkedett hát, meghajolt, megrántotta mind a két lábát, úgy, hogy a katona, egész hosszában, döngve végig vágódott a földön. Ebben a pillanatban ököllel, könyökkel, fogaival, az útról felkapott kővel összevissza-zúzta arcát, kezeit, oldalbordáit, ott, ahol érte. A katona, ahogy egyszer elterült a földön, sehogysem tudott visszaütni vagy védekezni, de annál jobban fenyegetődzött egyre-másra, hogy csak keljen fel, darabokra aprítja kardjával. Erre a szóra észbekapott a kertész, elvette a kardját, valahova messzire elhajította s aztán a katonát még kegyetlenebb ütésekkel kezdte csépelni. Ez véresre verten, sebekkel borítottan, semmi módot nem tudott találni, hogy megmentse az életét; nem maradt más választása: halottnak tettette hát magát. Most a kertész magához vette a kardot, fölült a hátamra és sebes vágtában egyenesen a városba sietett - kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy akár csak be is kukkantson a kertjébe - s ott betért egyik barátjához. Mindent elmondott neki és megkérte, hogy nagy bajában legyen segítségére és a szamarával együtt legalább csak addig rejtse el, amíg a főbenjáró bűnvádtól megmenekül két-háromnapi rejtőzködés árán. Az illető, tekintettel régi barátságukra, oltalmába vette őt szívesen. Nekem összekötözték a lábaimat s fölcipeltek a lépcsőn az emeletre az ebédlőbe, a kertész pedig odalent a kis szobában bemászott egy ládikába, megbújt benne s aztán a födelet ráborították.

Csakhogy a katona - amint később értesültem - végre-valahára, mintha valami nyomasztó részegségből eszméletre tért volna, mégiscsak feltápászkodott; tántorgott ugyan s rengeteg sebének kínzó fájdalmában botjára támaszkodva is alig tudott a lábán megállani, mégis bebicegett a városba. Szégyellt volna gyengeségéről s gyámoltalanságáról bármit is elárulni akármelyik városbelinek, hát inkább némán magába fojtotta a rajta esett gyalázatot; végre néhány bajtársára akadt és csak ezeknek mesélte el szégyenét. Úgy döntöttek, hogy a pajtásuk egyelőre elbújik - mert arról nem is szólva, hogy mennyire csúffá tették, attól is tartottak, hogy kardjának elvesztése miatt katonai esküjének megszegése címén meggyűlik a baja - ők maguk pedig megjegyzik ismeretetőjeleinket és minden erejükkel hozzálátnak kinyomozásunkhoz, hogy bosszút álljanak bajtársukért. Akadt is egy aljas szomszéd, aki elárulta búvóhelyünket. Erre a katonák odahívták a hatóságot azzal az ürüggyel, hogy útközben elveszítették a parancsnokuknak egy nagyértékű ezüstedényét, amit egy kertész talált meg, de most elbújt valamelyik barátjánál s nem akarja visszaadni. Amint a hatóság értesült a kárról s meghallotta a parancsnok nevét, odavonult a szállásunk kapuja elé és harsány hangon kiadta gazdánknak a rendeletet, hogy adjon ki minket - mert letagadhatatlanul bizonyos, hogy nála rejtőzködünk - különben a fejével játszik. De ez csöppet sem ijedt meg s abban az igyekezetében, hogy megmentse azt, akit oltalmába fogadott, nem árult el bennünket, hanem erősködött, hogy már jó néhány napja színét sem látta annak a kertésznek. Ezzel szemben a katonák megesküdtek a császár életére s bizonykodtak, hogy az atyafi éppen itt rejtőzködik, nem pedig másutt. Végre a hatóság úgy döntött, hogy a konokul tagadó házigazdát házkutatás révén leplezi le. Kiadták hát a parancsot, hogy a törvényszolgák s egyéb hatósági alkalmazottak menjenek be és minden zeget-zugot kutassanak fel tövéről-hegyére. De ezek azzal a jelentéssel jöttek vissza, hogy egy teremtett lélek sincs a házban, sőt a szamárnak sehol sincs nyoma. Most mindkét részről durvábbá fajult a civakodás; a katonák erősködtek s egyre-másra esküdöztek a császár becsületére, hogy de igen, ők biztosan tudják: mi benn vagyunk; a házigazda váltig tagadta s folytonosan esküdözött a fölséges istenekre. A huzalkodás és zajos civakodás hallatára - kíváncsi és nyughatatlanul tolakodó szamár létemre - előrenyújtottam nyakam s éppen ki akartam nézni a kis ablakon, hogy miféle zajongás az ott lenn, amikor az egyik katona véletlenül fölfelé sandított s megpillantotta árnyékomat. Nyomban figyelmeztette rá az egész csődületet, amire azonnal zúgó lárma harsant fel. Néhányan rögtön felrohantak a lépcsőn, megragadtak és fogoly gyanánt levonszoltak. Most aztán nem sokat teketóriáztak: szöges gonddal átvizsgáltak mindent, kinyitották azt a bizonyos ládát is és megtalálták benne a szegény kertészt. Kihúzták, átadták a hatóságoknak, hogy halállal lakoljon bűneért és az állami börtönbe hurcolták. Harsány kacagás közben nem győztek eleget tréfálkozni az én kikukkantásomon. És ezen a réven keletkezett a szamár kikukkantását és a szamár árnyékát emlegető széltében ismert közmondás.

 

TIZEDIK KÖNYV

Hogy másnap mi lett a sorsa gazdámnak, a kertésznek, nem tudom, mert engem az a katona, akit hetyke gorombáskodása miatt olyan csúnyán helybenhagyott, eloldott a jászlamtól és mivel senki sem tiltakozott ellene, magával vitt a szállására - úgy gondolom. Itt megrakott a maga poggyászával, katonásan felcifrázott, fölszerelt és útnak indult velem. Volt a hátamon tudniillik fényesen csillogó sisak, a napfénynél vakítóbb ragyogású pajzs, irdatlan tekintélyes hosszúnyelű lándzsa, amit ugyan ezúttal nem a szolgálat érdekében, hanem a szerencsétlen utasok rémítgetésére biggyesztett föl nagygondosan, harci fölszerelés módjára, a poggyász-toronynak legeslegtetejébe. Az utunk síkságon át vitt, s nem is volt nagyon fárasztó; a végén apró városkába értünk, de nem fogadóban szálltunk meg ám, hanem egy altisztnél. Az én katonám rögtön az egyik szolgára rábízott engem és maga sürgősen a feljebbvalójához indult, aki ezer fegyveres embernek volt a parancsnoka.

Emlékszem, hogy itt jó néhány nap múlva elvetemült és szörnyűséges bűneset történt. Megírom itt a könyvemben: hadd olvassátok ti is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Házigazdánk fia alaposan képzett, szigorúan erkölcsös és kiválóan szerény ifjú volt: mindenki elfogadott volna szívesen ilyen fiút. Az anyja már nagyon régen meghalt, az apja pedig másodszor is megnősült s az új asszonytól is fia született, aki ekkortájt tizenkét éves múlt el éppen. A mostohaanya, inkább szépségéért, mint jelleméért, nagy tiszteletnek örvendett férje házában, de már akár veleszületett szemérmetlensége, akár a végzet hajtotta e szörnyű bűnbe, szemet vetett mostohafiára.

Most tehát, kedves olvasóm, tudd meg, hogy tragédiát olvasol, nem holmi csintalan történetet s a pajzán helyett komor hangulatba kell ringatódznod.

Nos hát az asszony, mikor a kicsinyke Cupido még csak az első lángocskákat élesztgette benne s nem bírt erejével, magába fojtotta gyengéd hevülését s ellenállt. De mikor szíve csordultig telt az őrült szenvedéllyel, s mikor már Ámor őrjöngve dúlt benne, megadta magát az isten hatalmának: gyengélkedőnek tettette magát és lelke sebét testi betegség ürügyével takargatta. Mindenki tudja, hogy a szerelemnek s a testi betegségnek kóros hatásai a közérzésben s az arcon hajszálnyira egyformán nyilvánulnak: arca halványult, szemei bágyadtak, térdei meg-megcsuklottak, álmából fel-felriadt s a lassan emésztő szenvedélytől egyre keservesebben sóhajtozott.

Ha nem sírt volna, azt hihette volna az ember, hogy csak a forróláz miatt hánykolódik.

Ó ostoba orvosok, hogy nem tudjátok, mit jelent a lüktetőbb érverés, az ijesztő sápadás, az elhaló lélegzet és a szüntelen hánykolódás ide-oda, az egyik oldalról a másikra. Pedig milyen könnyű, jóságos istenek, nem egy híres orvosnak, hanem akárkinek, aki ismeri a szerelmi szenvedélyt, mindent kitalálni, mikor látja, hogy valaki testi láz nélkül is tűzben ég.

Nos tehát, tűrhetetlen szenvedélye végre is a végletekig felkorbácsolta; lerázta hosszas tétlenségét s elhatározta, hogy magához hívatja a fiút - ó mily szívesen semmisítette volna meg ezt a nevet, ha tiltakozó pironkodása engedte volna! Az ifjú rögtön engedett beteg mostohája hívásának és öreges-komoran összeráncolt homlokkal belépett a hálószobába, hogy megmutassa illő készségét apjának felesége és öccsének anyja iránt.

De az asszony sokáig kínos némaságban vergődött, a kétség hínárjába bonyolódott; minden szót, amit eddig nagyon alkalmasnak vélt a mostani beszélgetésre, megint ügyetlennek talált s hogy most már szégyenkezése is megingatta, tétovázott: hogyan is foghatna hozzá legalkalmasabban. Az ifjú még mindig nem sejtett semmi rosszat; megszólalt és lesütött szemmel megkérdezte, vajon mi idézte elő anyja betegségét? Most az asszony nem akarta elszalasztani egyedüllétüknek ezt a végzetes pillanatát, bátorságra kapott; patakzottak a könnyei, ruhájával befödte arcát és röviden, remegő hangon így beszélt az ifjúhoz:

- Ennek a betegségemnek eredendő oka, egyúttal orvossága és egyetlen mentsége te vagy magad. Mert a szemed szememen keresztül szívem mélyéig hatolt és velőmben izzó tüzet gyújtott. Könyörülj hát rajtam, aki miattad sorvadok, s egyáltalán ne tartson vissza az atyád iránt érzett tisztelet, hiszen feleségét a halál torkából csak így mentheted meg neki, hiszen igazában csak azért szeretlek, mert a te arcodban is az ő vonásait ismerem fel. Teljesen nyugodt lehetsz, egyedül vagyunk; meg kell tenned, itt a kedvező alkalom. Mert amiről senki sem tud, az talán meg sem történt.

Felzaklatta az ifjút ez a hirtelen rázúduló csapás és bár az efféle bűntől teste-lelke irtózott, úgy gondolta, hogy jobb lesz óvatosan halogató ígérgetésekkel csillapítani, mint hirtelen szigorú elutasítással még jobban elmérgesíteni. Tehát készséggel megígért mindent és a lelkére beszélt, hogy szedje össze magát, erősödjék s gyógyuljon is meg: ha majd aztán az atyja legközelebb elutazik valahova, korlátlan alkalom nyílik szenvedélyük kielégítésére. Ezután pedig azonnal távozott mostohája átkozott társaságából.

Úgy gondolta, hogy ezt a borzasztó családi veszedelmet alaposabban meg kell hányni-vetni; elment tehát egyik tapasztalt és komoly öreg nevelőjéhez. Minekutána tövéről-hegyére megtárgyalták a dolgot, legokosabbnak azt találták, ha az ifjú minél előbb megszökik, hogy így elkerülje a kegyetlen végzet tornyosuló viharát.

De az asszony a legkisebb halogatás miatt is türelmetlenkedett; valami mondvacsinált ürüggyel hihetetlen ügyesen rávette férjét azon nyomban, hogy hamar elutazzék legtávolabbi birtokára. Alighogy távozott, az asszony reménye teljesülésének vak őrületében követelte az ifjútól a megígért ölelkezés gyönyörűségeit. De az ifjú hol ezt, hol azt vetette ürügyül, kerülte mostohája átkos közelségét, míg végre az asszony a fiának kétszínű nyilatkozataiból világosan megértette, hogy megtagadja ígérete teljesítését.

És ekkor aljas szerelmét könnyed fordulattal még aljasabb gyűlöletre váltotta át.

Rögtön elővette egyik, még hazulról hozott, elvetemült és minden gazságra kész szolgáját s beavatta gyalázatos terveibe: megállapodtak abban, hogy legjobb lesz a szerencsétlen ifjút eltenni láb alól. Ez az akasztófavirág tehát megbízásához híven, azonnal rögtönható mérget szerzett, gondosan elkeverte borban s készen tartotta az ártatlan mostohafiú megmérgezésére. Csakhogy, miközben a két gonosztevő azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne alkalmas módon beadni a mérget, a vak véletlen úgy hozta magával, hogy az ifjabbik testvér, az elvetemült asszony édes fia, a reggeli iskolai órák végeztével hazajött, megette reggelijét és szomjúságában egy hajtásra kiitta az ott talált pohár bort - amelyben a mérget feloldották - sejtelme sem lévén a titkos merényletről. Amint kiitta a bátyjának szánt halálos poharat, élettelenül végigvágódott a földön. Nevelője holtraijedt a fiú hirtelen halálán s keserves jajgatásával pillanatok alatt odacsődítette az anyát s az egész családot. Hamarosan megállapították, hogy méregital okozta a halált és az aljas gaztett értelmi szerzőségével valamennyi jelenlevő mást és mást gyanúsított.

De ez a förtelmes asszonyszemély, a mostohai gonoszságnak ez az egyetlen-ritka példánya, sem fia gyászos halálán, sem az orgyilkosság mardosó tudatán, sem a családját ért csapáson, sem férje fájdalmán, sem a temetés keserűségein nem indult meg, hanem a családi szerencsétlenséget bosszútervének javára fordította. Rögtön futárt küldött, hogy úton levő férjét értesítse az otthoni gyászesetről. Amint pedig a férje hanyatthomlok visszatért, meggyanúsította előtte mostohafiát, határtalan vakmerőséggel, hogy annak mérgétől pusztult el édes fia. És ez nem is volt éppen hazugság, mert valóban a mostohafiának szánt mérget itta ki a fiú; hanem ráfogta mostohafiára, hogy azért ölte meg gonoszul az öccsét, mert ő, az anya, nem akarta kiszolgáltatni magát mostohafia aljas szenvedélyének, amellyel meg akarta őt ejteni. És nem is érte be ezekkel az istentelen hazugságokkal: tetézte azzal, hogy őt magát is halállal fenyegette meg a fiú, ha el merné árulni a bűnét. A boldogtalan apát a szörnyű szerencsétlenség vihara dúlta, szíven találta mindkét fiának halála; a fiatalabbikat itt tették ravatalra a szeme láttára, a másik pedig - ezt bizonyosra vette - vérfertőzésért s testvérgyilkosságért menthetetlenül halállal lakol. De imádott feleségének hazug jajveszékelése elkeseredett gyűlöletre ingerelte fia iránt.

Alig hogy a halotti szertartás s a temetés véget ért, a szerencsétlen öreg a fiú sírboltjától azonnal a törvényszékre sietett: arcát még egyre friss könnyek áztatták, ősz haja hamutól szennyesedett. Sírva, könyörögve, az elöljárók térdeit átölelve, izzó szenvedéllyel mozgatott meg fiának vesztére minden követ, hisz nem sejtett semmit feneketlenül gonosz felesége ármánykodásából; elmondta, hogy a fia megfertőzte atyja ágyát, bűnös testvére meggyilkolásában és orgyilkos módjára halállal fenyegette meg mostoháját. Szerencsétlensége végül is annyira megindította s annyira felháborította a bíróságot s a népet, hogy egyhangúlag felkiáltottak: nincs szükség hosszadalmas tárgyalásra, nincs szükség a vádbeszéd amúgy is megdönthetetlen bizonyítékaira, sem a védőbeszéd ravaszul kieszelt mentségeire, meg kell kövezni, hadd töltse mindenki bosszúját e világ szégyenén.

Az elöljáróság azonban aggodalmaskodott, hogy a felháborodásnak ebből a kisebb kitöréséből az állami rend s a hatóság veszedelmére kirobban a lázadás, elkezdte kérlelni a tanácstagokat, csillapítani egyúttal a népet, hogy szabályszerűen s bevett szokás szerint tartsák meg a tárgyalást, vessék mérlegre mindkét fél vallomását és hozzanak törvény szerint ítéletet; műveletlen vadak vagy dühöngő zsarnok módjára ne ítéljenek el valakit meghallgatatlanul, ne adjanak ily szörnyű példát a világnak e boldog békekorszakban. El is fogadták ezt a józan tanácsot, s a kikiáltó azonnal kihirdette, hogy a bírák gyülekezzenek egybe a tanácsházban. Amint ezek elfoglalták a méltóságuk jogán őket megillető helyeiket, a kikiáltó hívó szavára előlépett elsőnek a vádló. Másodszori hívásra bevezették a vádlottat is és ekkor a kikiáltó figyelmeztette az ügyvédeket, hogy az attikai törvénykönyv s az athéni főtörvényszék gyakorlata szerint beszédeikben sem a tárgytól elkalandozniuk, sem a szánalomkeltés eszközeit használniuk nem szabad.

Hogy mindez így ment végbe, azt többektől is tudom, akik egymással erről beszélgettek. A vádló szenvedelmes beszédét, a vádlott védekezését, ellenbizonyítékait, egyáltalán a beszédeket s a szócsatákat nem tudhatom - hisz nem voltam ott, hanem a jászolom mellett - és nem is számolhatok be róluk, mivel nem tudom. De mindazt, amiről tudomást szereztem, előadom ebben az írásomban.

Nos, miután mindkét fél beszédei véget értek, elhatározta a bíróság, hogy bármily valószínű a vád, nem szabad a puszta gyanúra építeni, hanem annak igazságát és bizonyosságát döntő bizonyítékokkal kell tanúsítani és mindenekelőtt azt a szolgát kell kézrekeríteni mindenáron, aki állítólag egyedül tudja, hogy mindez valóban így történt. Ezt az akasztófavirágot sem a nagytekintélyű bíróság, sem a hallgatósággal zsúfolt tanácsterem, sem a maga bűntudata nem riasztotta vissza, hogy hazug meséjét elő ne adja színigazság gyanánt és ne bizonygassa: a mostohaanyjától visszautasított ifjú dühében magához hívatta őt és - bosszúból a megalázásért - megbízta az édes-fiú meggyilkolásával; nagy jutalmat ígért neki, ha megőrzi a titkot és halállal fenyegette meg, ha vonakodni mer; maga keverte a mérget s maga adta néki, hogy adja be öccsének, végül mégis sajátkezűleg adta be a fiúnak, mert gyanakodott, hogy ő, a szolga, el akarja árulni bűnét s ezért tette félre a méregpoharat s húzza-halasztja a dolgot. Mindezt pompásan, tettetett elfogódottsággal tálalta elébük ez a gazember, úgyhogy a dolog nagyon is valószínűnek látszott és ezzel a tárgyalás véget ért.

Egy sem volt a tanács tagjai közt annyira tárgyilagos az ifjú iránt, hogy ne szavazott volna a zsákbavarrásra, mikor bűnössége ily kétségbevonhatatlanul bebizonyult. Végül is a szavazás egyhangú lett; a szavazótáblákra minden íróvessző ugyanazt a szót véste. Midőn a szavazatokat ősi szokás szerint be kellett dobni az érc-urnába - s ha már benne voltak, eldőlt a vádlott sorsa, nem volt mód változtatni rajta, már a hóhér kezére jutott élete - egy idősebb bíró, tisztességeért páratlanul megbecsült, nagytekintélyű orvos, tenyerével befödte az urna nyílását, hogy senki bele ne dobja meggondolatlanul szavazatát, és szép sorjában ezt mondta el:

- Öreg napjaim öröme az, hogy mindeddig becsüléstek övezte életemet: éppen ezért meg nem engedhetem, hogy a vádlott hamis vádak alapján nyilvánvaló gyilkosságnak essen áldozatul, ti pedig, akiket szoros eskü köt az ítélkezésben, e szolga hazudozásától félrevezetve eskütöket megszegjétek. Én a lelkemre nem veszem semmi áron, hogy lábbal tiporjam vallásos kötelességemet, megcsaljam lelkiismeretemet és igazságtalanul ítélkezzem. Az igazságot halljátok meg tehát tőlem.

Nemrégiben fölkeresett ez az akasztófavirág s mindenáron rögtönható mérget akart venni tőlem és tíz kemény aranyat kínált érte; azt mondta, hogy egy betegnek van szüksége rá, aki nem bírja tovább gyógyíthatatlan betegségének szörnyű gyötrelmeit, s mindenképpen meg akar szabadulni kínos életétől. Én, nos én észrevettem, hogy a fecsegő és idétlenül kertelő gazfickó bizonyosan gazemberségben sántikál, hát adtam neki valami italt, igen, adtam, de tekintettel a várható vizsgálatra, a felajánlott pénzt nem fogadtam el rögtön, hanem ezt mondtam neki: - Nehogy később esetleg kiderüljön, hogy felajánlott aranyaid valamelyike hiányos súlyú vagy hamis, tedd valamennyit ebbe az erszénybe s pecsételd le gyűrűddel, holnap aztán majd hitelesítjük őket valamelyik bankár előtt.

Léprement és lepecsételte a pénzt. Amint most a fickót bíróság elé állították, valamelyik szolgámat a bankár boltjába lóhalálban elszalasztottam, hogy rögtön hozza el azt a pénzt. Már itt is van s én íme: megmutatom nektek. Hadd lássa ő is és a saját pecsétjét ismerje meg. Most már: hogyan lehet a testvért gyanúba fogni, mikor ez a gazfickó szerezte a mérget?

Erre a gazembert rettentő szorongás fogta el: emberséges arc-színe halottas-sápadtra változott, hideg verejték verte ki egész testét; izgatottságában hol az egyik, hol a másik lábát kapta fel, hol jobbról, hol balról vakargatta a fejét és félhalkan, dadogva, isten tudja miféle mentegetődzéseket makogott, úgy, hogy senki sem volt, aki ne lett volna azonnal és teljes joggal meggyőződve, hogy bűnös. Aztán lassan megint csak fölülkerekedett benne a ravaszkodás: elkezdett konokul tagadni s egyre az orvost vádolta hazugsággal. Mikor az orvos látta, hogy a bírói esküt s ezenkívül az ő becsületét is így nyilvánosan megtépázza, fokozott buzgalommal kezdte cáfolgatni a gazembert. Végre is az elöljáróság parancsára a törvényszolgák lefogták az elvetemült rabszolga kezeit és lehúztak ujjáról egy vasgyűrűt. Most összehasonlították ezt az erszényen levő pecséttel: az összehasonlítás megerősítette az előbb fölmerült gyanút. És ekkor görög szokás szerint azonnal odakészítették a kereket s a kínpadot, hogy megkínozzák. De ez hihetetlen-arcátlanul megmakacsolta magát, úgy, hogy sem a korbács, sem a tűz nem tudta megtörni.

Ekkor az orvos így szólt:

- Nem engedem, istenemre nem engedem az ártatlan ifjút jog s igazság ellenére halálra ítélni; nem tűrhetem, hogy ez a gazfickó megcsúfolja ítélkezésünket s elkerülje aljas gaztettének büntetését! Én majd a való tényállásra kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatok. Nos, mikor ez az elvetemült minden áron gyorsan ölő mérget akart vásárolni, én úgy gondolkoztam, hogy nem fér össze hivatásommal valakinek az elpusztításában, vagy megölésében közreműködni, hiszen úgy tanultam, hogy az orvosi tudomány célja éppen megmenteni az emberek életét. Attól tartottam, hogy ha kérését megtagadom, idétlen visszautasításommal éppen a gaztett útját egyengetem, mert akkor ez a bitang vagy másvalakitől vásárol halálos mérget, vagy végül is karddal, vagy akármi más fegyverrel hajtja végre gaztettét. Adtam hát mérget, ám ez csak álomital volt, az a bizonyos nadragulya, amely - mint ismeretes - kábító hatásáról híres és halálos mély álmot okoz. Nem csodálom, hogy ez a gonosztevő kétségbeesésében könnyedén tűri a kínzásokat, hiszen enyhébbek, mint a halálbüntetés, amelyre - mint nagyon jól tudja - rászolgált ősi törvényeink értelmében. Különben, ha a fiú valóban a magam-keverte italt itta ki, akkor él s csak nyugszik és alszik s mihelyt kábult álma eloszlik, visszajő a napvilágra. Ha azonban megölték, vagy valamiképpen utolérte a halál, akkor halálának más okai után kellene kutatnotok.

Az öreg orvos felszólalásának értelmében határoztak és azonnal lázas sietséggel kivonultak ahhoz a sírhoz, amelyben a fiú holtteste nyugodott. Az egész tanács, a főrangú emberek s maga a nép is, mindenki egy szálig odatódult nagykíváncsian. Most az apja sajátkezűleg leemelte a koporsó födelét s íme éppen vége volt a halálos álomnak is: a fiú feltámadt a tetszhalálból; apja éppen fölkelő-félben kapja, szorosan átöleli, a rázúduló örömtől szólni sem tud, csak kivezeti a közönség elé. Most a fiút azonmód, a halottas lepedőbe öltözötten, elviszik a bíróság elé.

Itt aztán világosan kiderült az elvetemült szolgának s a még elvetemültebb asszonynak a gaztette: győzött a tiszta igazság. A mostohát holtigtartó számkivetéssel sújtották, a szolgát keresztre feszítették, a derék orvosnak pedig az ügyes altatás jutalmául egyhangú határozattal odaítélték a tíz aranyat. Az öreg családapának borzalmas és szörnyű szerencsétlensége pedig az isteni gondviselés kegyességéből jóra fordult, hiszen rövid időre, úgyszólván csak néhány pillanatra vesztette el gyermekeit s hirtelen ismét két ifjúnak atyja lett.

Nos hát engem ebben az időben így hánytak-vetettek a sors hullámai: az a katona, aki megszerzett - anélkül, hogy fizetett volna értem, anélkül, hogy valaki eladott volna néki - az ezredese parancsának tartozó köteles engedelmességből Rómába készült, hogy elvigyen egy levelet a hatalmas császárnak. Hát eladott engem tizenegy denariusért a szomszédba, két testvérnek, akik egy dúsgazdag úr szolgái voltak. Egyikük cukrász volt, s a kenyereket és süteményeket készítette, a másik szakács, és ez pompásan sütött gőzben párolt pecsenyéket s hozzá ízesen összeállított finom mártásokat. Egyetlen szobában éltek közös háztartásban s engem azért vettek meg, hogy valahányszor a gazdájuk messze földeken ide-oda utazgat, én cipeljem utána a sok mindenféle holmit, amikre különféle célokból szüksége volt. A két testvér tehát magához vett harmadik lakótársnak. Soha még így nem éreztem magamon a sors kegyességét. Esténkint ugyanis a gazdáim a dús vacsorák remek fogásaiból bőséges maradékokat hoztak lakásukba: az egyik rengeteg malac-, csirke-, hal- és egyébfajta pecsenyemaradékokat, a másik kenyereket, cukorsüteményt, kalácsot, patkót, formában sült tésztát és sok egyéb édes nyalánkságot. Mikor aztán elmentek üdülni a fürdőbe s rámzárták a kis szobát, én az isteni rendelésből kínálkozó ételekkel torkig töltekeztem. Annyira tudniillik már mégsem voltam ostoba s igazi szamár, hogy otthagytam volna ezeket a pompás ételeket és szúrós szénát vacsoráztam volna. A torkoskodás művészete sokáig fényesen sikerült nekem, mert hát egyrészt a rengeteg ennivalóból egyelőre óvatosan és csak keveset csíptem el, másrészt a gazdáim egyáltalán nem is álmodtak olyasmiről, hogy a szamaruk meglophatja őket. De egyre jobban elbizakodtam abban, hogy nem csípnek rajta és most már a legpompásabb falatokat faltam föl s kiválogattam és eltorkoskodtam a legfinomabb édességeket. Ekkor azonban sanda gyanú nyilallott a két testvér szívébe és gondosan nyomozni kezdtek a mindennapos megdézsmálás tettese után, ámbár rólam ilyesmit még most sem tételeztek fel.

Végül aztán egymást kezdték vádolgatni a csúf lopással és mindegyikük pontosabban vigyázta, gondosabban megolvasta a maga részét. Végre-valahára egyikük szakított a hímezés-hámozással és rátámadt a másikra:

- Hát bizony igazán nem járja s nem becsületes dolog, hogy a válogatott darabokat naponta elcsened, eladod s titokban így gyarapítod a vagyonodat, abból pedig, ami megmarad, velem egyenlő részt követelsz. Egy szó mint száz: ha nincs ínyedre ez a közösködés, megszüntethetjük a közös gazdálkodást, egyebekben azonban testvéri jó viszonyban maradhatunk. Mert látom, hogy az egyre érzékenyebb károsodás miatt növekvő zúgolódásunk még szörnyű egyenetlenséget is szít közöttünk.

A másik visszavágott:

- Bizisten magam is dicsérem a szemérmetlenségedet: napról napra ellopod titokban a részemet s még a panaszkodásban is megelőzöl, amit pedig én már jó ideje keservesen magamba fojtok, hogy ne legyen olyan színezete, mintha a tulajdon testvéremet piszkos lopással akarnám gyanúsítani. De jó, hogy mind a ketten kimondtuk, ami a szívünket nyomja és keressük a módját: hogyan vegyük elejét a károsodásnak, nehogy aztán alattomban elhatalmasodjék kölcsönös neheztelésünk s eteoklesi ellenségeskedést támasszon közöttünk.

Efféle szemrehányásokkal csipkedték egymást, aztán mind a kettő megesküdött, hogy ő nem csalt, soha semmit el nem lopott. Föltétlenül szükséges, hogy mindenáron kinyomozzák: közös vagyonukat ki dézsmálja meg. Hiszen a szamarat, amely egymaga van otthon, nem csábítják az ilynemű ételek - márpedig naponta a legválogatottabb falatok tűnnek el - meg aztán nem repülhetnek be a szobácskájukba afféle óriás legyek, amilyenek a mondabeli hárpiák voltak, akik fölfalták Phineus lakomáját.

Ezenközben, hogy pompás lakomákkal lakoztam, emberi ételekkel töltekeztem, testem hízott-kövérre gömbölyödött, bőröm hájas-puhára lágyult, szőröm ragyogó-fényesre csinosodott. Csakhogy testemnek ez a szépsége nagy szégyent hozott a fejemre. A hátam feltűnő kövérsége szemet szúrt a gazdáimnak, azt is észrevették, hogy a szénám mindennap egészen érintetlenül ott marad, hát most már minden gyanújuk ellenem irányították. A szokott órában, mintha a fürdőbe mentek volna, annak rendje-módja szerint rámzárták az ajtót, de bekukucskáltak egy kis lyukon. Hát látják ám, hogy sorra eszegetem az ott sorakozó pompás ételeket. Úgy elálmélkodtak a szamaruk csodaszámba menő torkosságán, hogy még a kárukkal sem törődtek; majd megpukkadtak a rengő kacagástól, egymásután hívogatták oda a pajtásaikat s mutogatták nekik az oktalan állat páratlanul érdekes lakmározását. Végre úgy elhatalmasodott valamennyin a harsányan bugyborékoló kacagás, hogy megütötte éppen arra járó uruk fülét. Megkérdezte hát a cselédségtől: mit nevetnek oly jóízűn? Amint elmondták neki az okát, maga is bekukucskált a lyukon és pompásan mulatott. Maga is széles kacagásra fakadt, úgy, hogy a hasa is beléfájdult, majd kinyittatta a szobát, odaállt mellém s közelről jól szemügyre vett. Mert bizony én, amikor láttam, hogy végre a szerencse kissé barátságosabb arccal mosolyog reám, s a jelenlévők derültsége is bátorságra hangolt, a fülem botját se mozdítottam ám, hanem nyugodtan tovább eszegettem, míg végre a ház ura, fölvidulva az újfajta látványosságon, bevezettetett, jobban mondva sajátkezűleg bevezetett az ebédlőbe, asztalt teríttetett s mindenféle pompás ennivalót, érintetlen fogásokat tálaltatott elém. Én pedig, ámbátor már szépecskén megtöltekeztem, mohón nekiláttam a föltálalt ételeknek, mert még jobban meg akartam magam kedveltetni és szerettetni az úrral. Még hozzá ravaszul olyan ételeket gondoltak ki, amiktől minden szamár elundorodott volna és ilyesmit tálaltak elém, hogy próbára tegyék szelíd természetem: fokhagymával tűzdelt pecsenyéket, borssal behintett szárnyasokat, ínyenc mártással leöntött halakat. Miközben falatoztam, az ebédlő csak úgy rengett a harsány kacagástól. Végre valamelyik tréfás vendég odakiáltott:

- Adjatok hát egy ital bort is a cimborának!

A házigazda csatlakozott az indítványhoz:

- Nem is olyan ostobaság a tréfád, te huncut! Nagyon könnyen megeshetik, hogy a cimbora egy pohár mézes bort szívesen ki is hörpint. Hé, fiú - tette hozzá -, öblítsd ki csak azt az aranyserleget, töltsd meg mézes borral s kínáld meg vele a vendégemet. Figyelmeztesd egyúttal, hogy én az egészségére már ittam.

Most feszült várakozás nyűgözte le a vendégeket. Én azonban csöppet sem jöttem zavarba, ajkaim hegyét nyelv módjára összecsücsörítettem s hanyagul és vidáman egy hajtásra kiittam a hatalmas serleget. Egyszerre zúgott fel a társaság harsány zaja, amint egészségemre kívánták valamennyien. Az úr a gyönyörűségtől csak úgy csöpögött s utoljára behívatta azt a két szolgáját, akik engem megvásároltak, négyszeresen visszafizettette nékik a vételárat, engem pedig rábízott egyik nagyon kedves és elég vagyonos volt szolgájára és lelkiismeretes gondjába ajánlott. Ez csakugyan elég emberségesen s elég jóindulattal bánt velem és hogy még jobban megkedveltesse magát a pártfogójával, nagy gonddal tanítgatott engem mindenféle ügyeskedésre, hogy majd örömet szerezzen velem néki. Mindenekelőtt megtanított arra, hogyan kell könyökölve feküdni az asztalnál, aztán megtanított birkózni s két hátulsó lábamon táncolni és - ami a legeslegcsodálatosabb volt - a szavaira igent s nemet inteni. Ha valami nem kellett, fölkaptam a fejemet, ha valami kellett, bólogatással fejeztem ki, ha pedig megszomjaztam, a pohárnokra rápislantottam, hol egyik, hol másik szememmel hunyorítottam és inni kértem. Mindezt igen könnyen megtanultam, hiszen ennyit tanítómester nélkül is tudtam, mégiscsak abban mertem ember-módra viselkedni, amire megtanítottak, mert attól tartottam, hogy különben valami baljóslatot jelentő csodaszörnynek tartanak, lebunkóznak s kövér lakomául odadobnak a keselyűknek. És már a közönség körében is elterjedt a hírem, és csodálatos mutatványaimmal tekintélyt, hírt-nevet szereztem a gazdámnak: ez az - mondogatták -, akinek szamár a pajtása és asztaltársa, birkózó szamár, táncoló szamár, emberi beszédet értő szamár, amely bólogatással magát meg is érteti.

Mindenekelőtt azonban legalább most el kell mondanom nektek - amit mindjárt az elején meg kellett volna tennem -, hogy ki s miféle ember volt a gazdám. Thiasusnak hívták, szülőhazája Corinthus, egész Achaia tartomány fővárosa volt. Előkelő származásához illőn fokról fokra viselte a tisztségeket, míg végre a kormányzótanács tagja lett. Hogy hivatalát kellő fénnyel foglalja el, három napig tartó látványos gladiátor-viadalt hirdetett s határtalanul bőkezűnek mutatkozott. Hogy kivívja a közönség teljes elismerését, még Thessaliába is elutazott, hogy ott nemes vadakat és híres gladiátorokat vásároljon. Most, miután mindent terve szerint elintézett s bevásárolt, készülődött a visszatérésre. De nem kellettek neki pompás kocsijai, nem ült bele függönyös vagy nyitott díszes utazóhintóiba: valamennyit üresen húzták utána a menet végén, thessaliai lovaival s galliai paripáival együtt, amelyeknek délceg tartása elárulta nemes származásukat. Én, aranycsüngőkkel, színes takarókkal, bíborszőnyegekkel, ezüstös szerszámmal, hímzett hevederrel és csilingelő csengőkkel ékesen, én vittem az urat hátamon; ő közben-közben barátságos szavakkal kedvesen szólítgatott s egyebek közt bevallotta: milyen nagy öröme telik bennem, hogy egyszemélyben vagyok hátas-szamara s asztali társa is.

Mikor aztán részben szárazföldi, részben tengeri utazásunk végén Corinthusba érkeztünk, seregestül tódultak elénk a polgárok s én úgy vettem észre, hogy nem is annyira Thiasus tiszteletére, mint inkább azért, mert látni kívántak engem. Mert itt is akkora hírem kerekedett, hogy felügyelőm nagyszerű keresetre tett szert az én révemen. Mikor látta, mily sokan s mekkora kedvvel törik magukat, hogy láthassák ügyeskedésemet, bezárta az ajtót s egyenkint bocsátotta be őket és borsos belépti díjat szedett, így naponta rendesen csinos kis összeget kapart össze.

Volt a látogatóim közt egy vagyonos, előkelő úriasszony. Mint a többiek, ő is megfizette a belépti díjat, hogy láthasson, aztán mindenféle tréfás mutatványomban sokáig csodálattal gyönyörködött, végül pedig csodamód megkívánt. De meg sem próbálta valahogy másképp gyógyítani őrült szenvedélyét, hanem mint valami szamárba-bolondult Pasiphae az ölelésemre áhítozott lángolón. Végre nagy fizetségben megegyezett a felügyelőmmel, hogy velem tölthet egy éjszakát; ez ugyan édes-keveset törődött vele, hogy mi élvezetet adhatok én az asszonynak; a fizetséggel meg volt elégedve, hát beleegyezett.

Végre vacsora után kijöttünk urunk ebédlőjéből és már ott találtuk az úriasszonyt: ott várakozott a szobámban. Jóságos istenek, milyen pazar s királyi felkészülés! Négy herélt finom pehelytollal kövéren dagadozó rengeteg párnából sebbel-lobbal ágyat vetett a földön nekünk, arannyal s tyrusi bíborral hímzett takarót terítettek rá ízlésesen, aztán megszámlálhatatlan, nagyon apró, puha-finom egyéb párnát tornyoztak reá, olyasféléket, amilyenekkel arcukat s nyakukat föl szokták támogatni a fényűző asszonyok. Nem is akarták hosszas jelenlétükkel késleltetni asszonyuk gyönyörűségeit, hát bezárták a szoba ajtaját s máris eltűntek. Odabent ragyogó fénnyel égtek a viaszgyertyák és felderítették a sötét éjszakát. Most az asszony levetette minden ruháját, még a fűzőjét is, amellyel leszorította gyönyörű kebleit, aztán a lámpa mellé állt s valami ólomtégelyből bőven bekente magát balzsamos olajjal, engem is bőségesen s még sokkal gondosabban bedörzsölt vele; még az orrlyukaimat is kikente. Aztán magához szorított s elborított tiszta, szerelmes csókjaival, nem affélékkel, aminőket a bordélyházakban adnak és vesznek, nem jöttmentek és cifralányok potyálkodó vagy pénzsóvár csókjaival. Elhalmozott kedveskedő szavaival: "szeretlek", "kívánlak", "csak téged imádlak", "nem tudok nélküled élni", s efféle sok mással, amikkel az asszonyok az érzelmeiket bizonygatják s a férfiak fejét elcsavarják, aztán megfogott a kötőfékemnél fogva s könnyű szerrel lefektetett, úgy, ahogy be voltam tanítva. Hát bizony láttam, hogy nem kell valami új és nehéz dologra vállalkoznom, amikor annyi idő után szép és szerelmi vágyban égő asszony karjaiba készülök omlani; különben a bőven élvezett pompás bortól kapatos is voltam egy kissé s a kábító illatú kenőcs fölgerjesztette buja szenvedélyemet. Csakhogy szörnyű félelem gyötört, mikor arra gondoltam, hogyan fogok ráfeküdni ilyen vaskos és hatalmas combokkal erre a finom asszonyra, hogyan bírom átölelni durva patáimmal ragyogó, gyöngéd, tejjel-mézzel ápolt tagjait, hogyan bírom megcsókolni ormótlan, idétlen - lapát-fogakkal éktelen - pofámmal isteni, harmatosan bíborló keskeny ajkait és végül, bár a körme hegyéig végigbizsergett a buja vágy, mi módon veszi be majd az asszony szörnyű dorongomat? Jaj szegény fejemnek, ha szétrepesztem ezt az előkelő asszonyt, én is szerepelni fogok a gazdám-rendezte játékokon, mert odavetnek a vadállatok martalékául! Ezenközben az asszony kacsintgatva újra meg újra ismételgette kedveskedő susogásait, záporozó csókjait, édes búgásait s végül is felsivított:

- Enyém vagy, enyém vagy, galambocskám, madárkám, enyém!

Ezzel egyúttal az is kiderült, hogy töprengésem fölösleges volt s a félelmem is alaptalan. Mert most kapcsosan magához ölelt és egészen, de egészen tövig bevett. Valahányszor kímélni akartam és hátrarántottam faromat, mindannyiszor dühös lendülettel utánam nyomakodott, megragadta a gerincemet s még szorosabb öleléssel tapadt hozzám. Szavamra, már-már azt hittem, hogy nem is tudom kielégíteni szenvedélyét s arra gondoltam, hogy a Minotaurus anyja bizonyára nem ok nélkül talált gyönyörűséget bika-szeretőjében. És miután az egész éjszakát szorgalmas munkában átvirrasztottuk, az asszony - még az áruló napvilág beköszönte előtt - eltávozott, de előbb ugyanakkora fizetségben egyezett meg felügyelőmmel a következő éjszakára is. Ez akadékoskodás nélkül beleegyezett, hogy az asszony kedvét töltse velem, mert hiszen busás fizetséget kapott érte, meg aztán az új látványosságot meg akarta mutatni gazdánknak is. Hát nem sokat tétovázott, hanem bemutatta neki elejétől-végig kéjelgésünk egész bohózatát. Az úr fejedelmi jutalmat adott egykori szolgájának s elhatározta, hogy fölléptet a nyilvános játékokon. Minthogy azonban az én pompás ágyastársam, előkelősége miatt, szóba sem jöhetett, mást meg egyáltalán semmi pénzért sem lehetett szerezni, kijelöltek egy alsóbbrendű nőszemélyt - akit a helytartó vadállatok elé vettetésre ítélt -, hogy velem nyilvánosan, az egész nézőtér szemeláttára fellépjen. Hallomásból tudom, miért kellett megbűnhödnie. Íme a története:

Férjének az apja egyszer vidékre utazott s feleségének - a férj anyjának -, akit áldott állapotban hagyott otthon, lelkére kötötte, hogy ha leánygyermeket szül, rögtön a szülés után ölje meg. Az asszonynak férje távollétében leánykája született, de ösztönös anyai érzésből férje parancsát nem teljesítette, hanem odaadta a csecsemőt a szomszédoknak gondozásra, hazatérő férjének pedig azt mondta, hogy leánya született s ő megölte.

De mikor a leány viruló hajadonná serdült s már férjhezmenetelére kellett gondolni, az asszony pedig férje tudta nélkül illő hozományt nem adhatott, felfedte fia előtt féltve őrzött titkát. Különben is attól tartott, hogy fia ifjúi forró hevületében valamiképpen viszonyt kezd a húgával, anélkül, hogy a fiútestvérnek sejtelme volna róla, hogy a lányka testvére.

A derék, jóérzésű fiatalember anyja és nővére iránt tartozó kötelességének hűségesen megfelelt: a családi titkot becsületes hallgatással megőrizte és az emberi szánakozás ürügyének leple alatt tartozó testvéri kötelességét úgy teljesítette, hogy a szomszédok elhagyatott, szülőtlen árva leányát háza oltalmába fogadta, vagyonából hozományt adott neki, s éppen egy nagyon kedves, testi-lelki jó barátjához akarta fényesen férjhez adni. De mikor mindent pompás-nagyszerűen s teljes ünnepélyességgel elrendezett, beleavatkozott a kegyetlen Balsors. Ennek unszolására a szörnyű Féltékenység rögtön bevonult az ifjú házába: s íme a felesége - az, akit a vadállatok elé vettetésre ítéltek - nyomban gyanakodni kezdett a leányra, hogy vetélytársa s férje szeretője, aztán szidta-átkozta s végül életére tört már gyilkos-halálos szörnyű cselvetésekkel. Utoljára aztán efféle bűntényt eszelt ki:

Ellopta férje gyűrűjét, kiment a tanyára s beküldte a lányhoz egyik hozzá húzó szolgáját, aki a becsülettől ugyan messze rugaszkodott, azzal az üzenettel, hogy a fiatal úr kiment a nyaralóba s hívatja, de lelkére köti, hogy egyedül, kísérő nélkül és lehetőleg nagyon hamar jöjjön. Nehogy pedig esetleg kétsége támadjon: kimenjen-e, átadta a szolga a férjtől lopott gyűrűt, hogy ennek láttára szavának a lány hitelt adjon. A leány, főképp hogy a kezébe adott gyűrűt megpillantotta, engedelmeskedett bátyja meghagyásának - csak ő tudta, hogy a fiatalember a bátyja - gyorsan és kívánsága szerint kíséret nélkül sietett hozzá. De hogy a furfangosan kieszelt csalásnak léprement s az alattomosan elkészített csapdába beleesett, a drágalátos feleség, szenvedélyes-dühös indulattól nekivadultan, férje testvérét először is meztelenre vetkőzteti, aztán megkorbácsoltatja kegyetlenül. Végül is a leány odakiáltotta neki a valóságot s hogy éppen azért oktalanul gerjed haragra állítólagos szeretkezésük miatt, majd egyre bátyja nevét hajtogatja; csakhogy az asszony azt mondta rá, hogy ez mindenestül hazugság s elejétől végig mese; combjai közé tüzes dorongot döfet, így gyilkoltatta meg.

Bátyja és vőlegénye, amint megkapták borzalmas halálának lesújtó hírét, odasiettek, keserves jajveszékeléssel elsiratták a lányt s eltemették. A fiatalember azonban nem tudott belenyugodni húgának gyászos és dísztelenül erőszakos halálába; lelke legmélyéig megrázta a fájdalom, dühöngő őrjöngés szörnyű rohamai rendítették meg, majd pedig forró lázban égett, úgy hogy immár neki is nyilvánvalón szüksége volt gyógyításra. Felesége azonban, aki becsülete vesztével már régen méltatlanná vált a "feleség" névre, felkeresett egy rosszhírű orvost - ez hírhedt volt "sikeres" és dicső vállalkozásairól s keze alatt elhullt már rengeteg áldozat - és azonnal ötven sesterciust ajánlott neki, hogy adjon érte hirtelen gyilkoló mérget, ő pedig férje halálát így vásárolja meg. Az orvos felcsapott. A betegnél aztán azt hazudta, hogy belső fájdalmai enyhítésére s az epe eltávolítására azt a híres italt kell bevennie, amelyet a tudósok szent italnak neveznek. Ehelyett azonban odacsempészett egy más, halálba átmentő "szent" italt.

Most az orvos a család, néhány jóbarát és rokon jelenlétében sajátkezűleg odanyújtotta a betegnek a kellőképpen elkészített méregpoharat, de a gonosz asszony, hogy bűnének tanúját is eltegye láb alól s hogy az ígért pénzt is megtakaríthassa, feltűnően elkapta a poharat s így beszélt:

- Nem, kitűnő orvosom, előbb nem fogod odaadni drága férjemnek ezt a gyógyitalt, mielőtt magad is nem iszol belőle jó néhány kortyot. Hiszen nem tudhatom, nincs-e benne valami borzasztó-erős méreg. Okos és tanult ember létedre bizonyára rossz néven veszed, ha mint lelkiismeretes és férjem egészségeért reszkető asszony ezt az elkerülhetetlen óvatosságot alkalmazom.

Az elvetemült asszonynak erre a hallatlan vakmerőségére hirtelenében megrökönyödött az orvos, elvesztette a fejét, de nem volt idő sokat gondolkodnia. Nehogy tehát ijedtségével vagy tétovázásával afféle gyanút keltsen, mintha rosszban sántikálna, az italból jócskán ivott. Ez megnyugtatta a fiatalembert is, fogta az odanyújtott serleget és kiitta.

Az orvos, hogy ekként dolgát egyelőre elvégezte, hanyatthomlok sietett volna haza, hogy valami ellenméreggel gyorsan megtörje a most ivott méreg hatását. De az elvetemült asszony azzal a gonosz megátalkodottsággal, amellyel hozzáfogott, maga mellől egy tapodtat sem engedte el.

- Csak addig - mondta -, míg az ital felszívódik s az orvosság hatása megmutatkozik.

De szüntelen kéréseire, sok könyörgésére meglágyult a nő s végre megengedte elmennie. Közben az orvos belsején végigtombolt a szörnyű méreg, beszivárgott a csontja velejéig, úgyhogy rettentő fájdalmak között, halálos bágyadtságba tompultan vánszorgott nagynehezen hazáig. Éppen csak hogy feleségének mindent elmondott, éppen csak lelkére köthette, hogy hajtsa be a kettős halál kikötött vérdíját és irtózatos kínok közt máris kiadta lelkét a "nagyhírű" orvos.

A fiatalember sem élt sokkal tovább: felesége hazug és tettetett zokogása közben épp úgy aludt ki élete, mint az orvosé.

Alig múlt el a temetés után néhány nap, amelyeken a halottaknak leróják a köteles halotti áldozatokat, mikor az orvos felesége máris jelentkezett s kérte a kettős halál díját. De az asszony most sem tagadta meg magát - magában megtagadta, látszólag állta adott szavát - nyájas-szívesen felelt, mindent bőven és tetézve megígért és határozottan kimondta: azonnal megfizeti a kialkudott díjat, ha az asszony még egy cseppecskét lesz szíves hozni neki abból a méregből, hogy munkába vett tervét egészen végrehajthassa. Egy szó, mint száz: az orvos felesége az aljas furfangnak lépre is ment, igent mondott és hogy minél jobban behízelegje magát a gazdag asszonynál, gyorsan elhozta hazulról az egész doboz mérget s mindenestül odaadta az asszonynak. Most ez, hogy aljas terveihez ilyen bőséges eszközre tett szert, széltében-hosszában kezdte kinyújtogatni véres kezét.

Volt neki az imént megmérgezett férjétől egy kisleánya, Az asszony sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy a törvény ennek a gyermeknek juttatta az apa egész örökségét; fájt a foga leánya teljes vagyonára s ezért életére tört. Mivel bizonyos volt abban, hogy az elhalt gyermekek gyászos hagyatéka az anyjukra száll, gyermekével is épp úgy bánt el, mint a férjével: adott alkalommal ebédet rendezett s az orvos feleségét és a saját leányát ugyanazzal a méreggel etette meg. A kis leánynak törékeny életét s finom, gyenge belső szerveit azon nyomban halálra marta a gyilkoló méreg, de az orvos felesége, amint az átkos méreg ereje belső szerveit halálos kanyargással át- meg átjárta, mindjárt gyanítani kezdte, hogy mi lehet az; mikor aztán egyre elnehezült a lélegzete, felrémlett benne a szentbizonyos bizonyosság. Egyenest a helytartó palotájába rohan, lármát csap - közben népcsődület támad -, igazságossághoz rimánkodik, hogy borzalmas bűnöket akar leleplezni s végre eléri, hogy bebocsátják s a helytartó kihallgatja.

Elejétől fogva töviről-hegyire elmondta az elvetemült asszonynak minden aljas gonosztettét, aztán hirtelen örvényes sötétség borult öntudatára, összeharapta még félig nyitott ajkait, hosszasan csikorgatta összeszorított fogait s ott, a helytartó lábainál élettelen összeroskadt. Ez, mint afféle erélyes ember, nem engedte lagymatag huzavonával elsekélyesíteni ennek a mérges kígyónak sokszoros gonosztetteit, hanem rögtön elfogatta az asszony szolgaszemélyzetét, az igazságot kínvallatással kivette belőlük, az asszonyt magát pedig vadállatok elé vettetésre ítélte; ez ugyan kevesebb, mint amennyire rászolgált, de nem lehetett kitalálni más halált, amelyet bűntettéért megérdemelt volna.

Ezzel az asszonnyal kellett tehát az egész közönség szemeláttára szeretkeznem. Rettentő aggodalomtól vérig gyötrötten vártam az előadás napját. Százszor is megfordult a fejemben, hogy inkább öngyilkos leszek, mintsemhogy ilyen elvetemült asszony ölelésével beszennyezzem magam s ilyen megbecstelenítő nyilvános szerepléssel csúffá tegyem szemérmemet. De nem volt emberi kezem, nem voltak ujjaim s tompa és kerek patámmal sehogy sem tudtam volna kardot rántani. Végső kétségbeesésemben csak azzal a halvány reménnyel vigasztalgattam magam, hogy már fakad a tavasz, tarka virágbimbók színeit szórja szét, a mezőket bíborló ragyogásba öltözteti, tüskepáncéljukat éppen áttörték s fűszeres illatot lehelve pompáztak a rózsák, amelyek majd visszaváltoztatnak régi Lucius-magammá.

Nos, a látványosság napja is fölvirradt: engem díszmenetben vezetnek a nézőtér korlátjáig, ujjongó tömeg kíséretében. A műsor első száma színészek táncos-játéka volt. Én azalatt az ajtóban álltam s jóízűn legelésztem a bejáratnál sarjadó zöldellő friss füvön; közben-közben - mivel az ajtó nyitva volt - kíváncsi szememet az előadás bájos látványosságain legeltettem.

Feltűnően szép, viruló fiatal fiúk és leányok csillogó ruhában, bájos mozdulatok közben lépdelve, görög fegyvertáncot lejteni készülődtek. Miután rendekbe álltak, csinos fordulatokkal kezdtek ide-oda hajladozni: előbb forgó karika módjára kígyóztak, aztán ferdén láncba fogódzkodtak, majd tágas négyszögbe ékelődtek össze s végül kis csoportokra oszladoztak. Mikor aztán felharsant a kürt s a hullámzó tánc kanyargó fordulatainak végét jelezte, a függöny rájuk borult. Majd mikor újra föllebbent, megkezdődött a színjáték.

Fából épült hegy jelképezte most a színpadon ama híres-nevezetes Ida-hegyet, amelyről Homeros, a költő énekelt. Ezt a hatalmas alkotmányt cserjék és élőfák borították, a legtetejéről pedig művészkéztől remekelt forrás folydogált s ontotta magából a csörgedező vizet. Itt is, ott is kecskék tépdesték a füvet s a pásztor szerepét phrygiai juhász módjára csinosan öltözött ifjú játszotta; a válláról keleti köpeny hullámzott alá, fejét aranyszalag abroncsozta körül. Most gyönyörű ifjú lépett föl meztelenül, csak éppen a bal vállát takarta fiús rövid köpeny; szőke hajával csodálatos szép volt: fürtei közül aranyabronccsal összefogott két aranyszárnyacska kandikált ki. Pálcájáról rá lehetett ismerni, hogy Mercurius. Tánclépésben előrelejtett és a jobb kezében tartott, aranyfüsttel bearanyozott almát átadta a nyilván Parist megszemélyesítő pásztornak és Jupiter parancsát némajátékkal adta tudtára. Aztán ügyesen visszatáncolt és eltűnt a színpadról. Most fenséges tekintetű leány lépett fel, aki Juno istennőnek öltözött: hófehér, királyi szalag övezte fejét s kormánypálcát tartott a kezében. Most berobbant egy másik - könnyű volt kitalálni, hogy Minerva -, csillogó sisak a fején, a sisakra olajfa-koszorú borult, pajzsát emelte, rengette lándzsáját, szakasztott mint az istennő, mikor harcba száll. Utánuk harmadiknak szemkápráztató szépségben tündöklő leány lépett a színpadra; isteni alakjának bája mutatta, hogy Venus, mégpedig a szűzi Venus: meztelen teste feltárta tökéletes szépségét; nem volt rajta semmi ruha, csak egy finom selyemfátyol lehelt árnyékot ki-kivillanó ágyékára. Ezt a leplet valami huncut szellő egyszer-egyszer megfújta nagyon pajkosan, hogy félrelebbent s feltárult az istennő bimbós ifjúsága; másszor meg csintalanul belefújt, úgyhogy szorosan testéhez tapadt és kirajzolta a gyönyörök völgyének izgató bájait. Az istennő két színben pompázott: fehér volt a teste, mert az égből szállt alá, s kék a fátyla, mert a tengerből merült fel. Az istennőket megszemélyesítő mindhárom leánynak az őket megillető kísérő sereg járt nyomában: Junót Castor és Pollux kísérte - de ők is színészek bizony mind a ketten - fejükön gömbölyded sisak, sisakjaik csúcsán csillaguk fénylett. A színésznő előrelépett - közben búgott a fuvola változatos ión dallamon - s nyugodt és mesterkéletlen mozdulattal, néhány méltóságteljes intéssel a pásztornak megígérte, hogy egész Ázsia urává teszi, ha neki ítéli a szépség díját. Azt a színésznőt, aki díszes fegyverzetben Minervát személyesítette meg, két színész fogta közre; ezek voltak a hadak istennőjének fegyveres kísérői, a Szörnyűség s a Borzalom: meztelen karddal kezükben lejtették táncukat. Hátuk mögött a fuvolás harcias dór dallamra fújta és néha tompa búgással, néha meg kürthang módjára csendülő harsanással szította viharos táncuk lendületét. Az istennő dacosan fölvetett fejjel, fenyegetőn előreszegzett tekintettel, hadonászó hirtelen mozdulatokkal élénken magyarázta Parisnak, hogy ha a szépségversenyben neki juttatja az elsőséget, akkor hozzásegíti, hogy vitézsége s harci diadalai révén híres-nevezetes hőssé legyen.

Íme, most bájosan megállt a színpad kellős közepén édes mosollyal Venus: a nézőtér elragadtatásban hullámzott. Körülötte hancúrozó fiúcskák csapata nyüzsgött: az ember igazán azt hihette, hogy ezek a pufók tejfehér fiúcskák mindmegannyi Ámor s éppen most röppentek ide az égből vagy a tengerből, mert szárnyacskáikkal, nyilacskáikkal, egész bájos megjelenésükkel szakasztott olyanok voltak. S mintha csak nászlakomára menne úrasszonyuk, lángoló fáklyákkal világították be az útját. Nyomában hajadon leányok gyönyörű gyermekei: a bájos Gráciák, a szépséges Hórák özönlenek; elragadó tánckarba simulnak, koszorúkkal, virágokkal dobálják istennőjüket hódolón: a gyönyörök asszonyának a tavasz ékességeivel udvarolnak. Sokfuratú fuvolák lyd dallamokat édesen zengenek s a nézők lelkét kéjesen simogatják. De még lágyabban-simábban kezdett most mozogni Venus: lassú lépte tétovázik, dereka hullámosan ring, feje könnyedén ingadoz jobbra-balra. Most megindul ím: a fuvolák lágy zenéjére bájos mozdulatokkal hajladoz; szemét hol szelíden lehunyja, hol zordonan villogtatja: így játszadoz s néha már nem is ő táncol, csupán két szeme. Alig hogy a bíró elé libbent, karjának mozdulataival szemlátomást azt ígérte Parisnak, hogy ha őt a másik két istennőnél különbnek ítéli, gyönyörűséges szép feleséget ad majd neki, szakasztott olyat, mint ő maga. Erre a phrygiai ifjú készséges örömmel átnyújtotta a kezében tartott aranyalmát a lánynak, diadalma díjául.

Hát mit csodálkoztok, ti hitvány lelkek, ti tökkelütött ügyvédek, vagy jobban mondva taláros keselyűk, hogy manapság minden bíró pénzért méri az igazságot-jogot, ha már az őskorban is, istenek és emberek közt fölmerült ügyben, részrehajlás fertőzte meg az ítéletet, s a hatalmas Jupiter bölcsességével kiszemelt paraszti-juhász bíró igazságos ítéletét - egész nemzetisége vesztére - jövendő kéjek fejében eladta; Herculesre, az achivok híres vezérei között is esett a későbbi időben ilyen ítélet, mikor például hamis vádak alapján árulás miatt elítélték a bölcs és nagy tudományú Palamedest, vagy amikor a jelentéktelen Ulyxest a harci erényekben páratlan, nagyszerű Ajaxnál különbnek ítélték. Hát a törvényalkotó, művelt athénieknek, minden tudomány mestereinek milyen is volt az a híres ítélete? Ugye, amaz isteni bölcsességű öreget, akit a delphibeli isten bölcsebbnek hirdetett minden halandónál, egy elvetemült banda aljas és irigy módon azzal gáncsolta el, hogy megrontja az ifjúságot, holott pedig inkább nevelte-fékezte? Nemde mérges bürök halálos nedvével ölték meg? Örökös szégyenfoltot ejtett halála polgártársain. Pedig bizony még ma is sóhajtoznak ennek a nagyszerű filozófusnak felséges tanításai után s forró küzdelmükben a boldogságért az ő nevére esküdöznek! De nehogy valaki megnehezteljen heves kifakadásaimért s így morogjon magában:

- Ejnye, hát csak nem tűrjük, hogy ez a szamár filozofáljon itt nekünk?

Inkább megint visszatérek elbeszélésemhez, amelytől elkalandoztam.

Miután tehát Paris ekként ítélt, Juno és Minerva leverten, duzzogva, a mellőztetésen érzett felháborodásukat mozdulatokkal jelezve távoztak a színpadról, Venus pedig egész kíséretével együtt táncra perdült s örömét derűs-vidáman így vallotta meg. Most a hegy csúcsán láthatatlan csövön át borban oldott sáfránlé lövelt fel magasra, aztán permetezve lehullott s a hegyoldalban legelésző kecskéket illatesőben fürösztötte, úgyhogy ragyogó-szép hófehér színüket sáfránsárgára váltották. Már az egész nézőtér ebben az illatárban úszott, amikor egyszerre csak megnyílt a föld s elnyelte a fából épült hegyet.

Íme, most egy katona siet át a tér közepén, hogy a nép követelődzésére elhozza az állami börtönből azt az asszonyt, akit - mint előbb említettem - többszörös gyilkosságért vadállatok elé vettetésre ítéltek s akinek még előbb velem kellett pompázatos-ritka nászt ülnie. Természetesen meg is vetették már nászágyunkat nagy-gondosan; az ágy indiai békateknőből való lemezekkel volt gyönyörűn kirakva, pehelypárnák halmaza dagadozott, színes selyemterítő pompázott rajta. Engem - amellett, hogy szégyelltem a nyilvánosság előtt szeretkezni s irtóztam ily gonosz és szennyes nő érintésétől is - még a halálfélelem is rettentőn gyötört. Mert elgondoltam magamban, hogy miközben mi szerelmes ölelésben összetapadunk s kieresztenek akármiféle vadállatot az asszony szétmarcangolására, bizony nem lesz az sem oly okosan találékony, sem oly művészien idomított, sem oly józanul mérsékletes, hogy a mellettem heverő asszonyt széjjeltépje, engem viszont - mivelhogy ártatlan vagyok és nem ítéltek el - bántatlanul hagyjon. Hát bizony most már nem is a szégyen, hanem a bőröm épsége aggasztott. Miközben felügyelőm elmerülten sürgölődött az ágy kifogástalan összeállítása körül s az egész szolgasereget egyrészt az állatviadal előkészítése foglalta le, másrészt előre izgatta a bizsergető látványosság, én azalatt kényelmesen meghánytam-vetettem tervemet, annál inkább, mert senki sem gondolt olyasmit, hogy valami nagyon őrizni kellene a magamfajta szelíd szamarat. Hát szép lassacskán előrelopakodva kioldalogtam a legközelebbi kapun, száguldó iramban futásnak eredtem s miután vágtában megtettem hat mérföldnyi utat, Cenchreae-be érkeztem; ez a város, a corinthusiak leghíresebb gyarmata, az aegaei tenger saroni öblének partján lapul. Pompásan védett kikötőjében oltalmat találnak a hajók, s rengeteg nép nyüzsög benne. Én nem akartam a hullámzó tömegbe keveredni, kiválasztottam a part egy elhagyatott pontját s miközben a hullámok tört cseppjei rámszitáltak, a bársonyos puha homok ölén elnyújtózkodtam és pihentettem elgyötört testemet. Már a nap szekere is mindennapi útjának végső célja felé hajlott, én tehát éjjeli nyugalomra tértem.

Édes álom szállt reám.

 

TIZENEGYEDIK KÖNYV

Körülbelül az első éjjeli őrváltás ideje táján hirtelen rémülettel fölriadtam s íme láttam, hogy az égboltot a ragyogó Hold vakító fénnyel árasztja el, amely éppen akkor bukkant föl a tenger hullámaiból. Ahogy megejtőn rám borult a félhomályos éjszaka titokzatos némasága, áthatott az a meggyőződés, hogy ez a magasságos istennő kiváltságos, nagyhatalmú felség s az emberek minden dolgát az ő gondviselése igazgatja. Nemcsak a házi és a vadállatok, hanem az élettelen teremtmények is az ő fényének s lényének isteni akaratából élik az életüket; sőt, ha ő növekszik, földön, égen, tengeren minden test vele nő, ha fogy, véle fogy. Minthogy végre a balsors jóllakott annyi s oly szörnyű meggyötörtetésemmel s ha későn, de mégis felcsillantotta előttem a szabadulás reményét, elhatároztam, hogy a jóságos istennő felséges fényéhez imával fordulok. Nyomban fölserkentem ernyedt lustálkodásomból, fürgén-vidáman fölugrottam s hogy megtisztuljak, azonnal a tengerbe vetettem magam fürdeni: hétszer megmerítettem a vízben fejemet, mert az isteni Pythagoras azt tanította, hegy a hetes szám a vallásos szertartásokban a legalkalmasabb. A nagyhatalmú istennőhöz könnyes arccal így fohászkodtam:

- Ég királynője, akár Ceres vagy te - termények felséges ősanyja, aki leányod feltalálásán érzett örömödben megszüntetted a régi, állatokhoz illő makk-evést és emberségesebb táplálkozásra fogtad az emberiséget s aki most Eleusis földjén lakozol; - akár a mennyei Venus vagy - aki az ősidőkben Ámor fiad révén a férfit a nővel párosítottad s az emberi nemet kifogyhatatlan ivadékok révén fenntartottad s akit most Paphos tenger-övezte templomában tisztelnek; - akár Phoebus nővére vagy - aki a vajúdó asszonyok fájdalmait csillapító írral enyhíted s e réven már oly sok népet növeltél nagyra s akit most Ephesus tündöklő templomában imádnak; - akár a háromalakú Proserpina vagy - akit rémítő éjjeli visongásokkal szólogatnak, aki megfékezed a ránk törő kísérteteket, őrzöd az alvilág zárait, bebolyongod mindenfelé a szent ligeteket s ezért százféle szertartással engesztelnek; - ég királynője, aki szűzi fényeddel beragyogod egész világunkat, ködös tüzeddel táplálod a gerjedő magvakat, s ha a nap letűnt, árasztod sápadt fényedet, bármelyik néven, bármilyen szertartással, bármelyik alakodban is szabad hozzád fohászkodnom: te segíts immár rajtam határtalan nyomorúságomban, te támogass fel sorsos összeroskadásomban, te adj békét, adj enyhülést az elviselt kegyetlen keserűségek után. Hadd legyen elég a szenvedésből, hadd legyen elég a rettegésből. Vedd le rólam a gyalázatos állati testet, adj vissza szeretteimnek, adj vissza Lucius-magamnak! Ha pedig megsértettem valamelyik istent s az üldöz engesztelhetetlen-irgalmatlanul: hadd haljak meg legalább, ha emberként élnem itt nem szabad!

Így könyörögtem, így tornyoztam keserves siralmaimat, míg lelkem elbágyadt, megint lefeküdtem homokágyamon, rám borult az álom s elringatott. Még alig szunnyadtam el s íme a tenger közepéből isteni arcnak istenekben is tiszteletet gerjesztő vonásai bukkannak föl. Aztán úgy tűnt föl nekem, hogy a sugárzó alak lassan-lassan egész testével fölmerült a tengerből és előttem megállt. Megpróbálom ecsetelni előttetek csodálatos szépségét, ha ugyan az emberi szó szegénysége megengedi a lendületes leírást és ha maga az istenség is kezemre adja ékesen zengő szavának dús kincseit.

Isteni nyakán dúsan, hullámos csigákban, rendetlen rendben kibontott haja lágyan omlott alá; fenséges fejét tarka virágok ezerszínű koszorúja övezte. Homloka fölött, középütt, körlap szórja ragyogó fényét, mint tükör, vagy inkább mint a Hold jelképe; jobbról-balról vonagló viperák barázdái fogták közre, búzakalászok meredtek föléje. Százszínű finom fátyolból szőtt ruhája hol fényes-fehéren tündökölt, hol rózsás-vörösen lángolt. Már messzi-messziről vakította szememet fekete fényben villódzó éjsötét köpenye, amely testén körös-körül tekergődzött, jobb karja alól a bal vállára kúszott és csomóra kötött, hátravetett csücskéig száz ráncba redőzötten omlott alá, alul a szegélyén pedig rojtjainak csomócskáival együtt hullámosan lengedezett. Beszegett szélén s egész felületén tündöklő csillagokkal volt telehintve, amelyeknek kellős közepén a telihold árasztotta lángoló fényét. És ennek a gyönyörű köpenynek minden hullámos hajlásához szorosan odatűzve, csupa virágból, csupa gyümölcsből font koszorú simult. A kezeiben különféle tárgyakat tartott: jobbjában aranycsörgettyűt, amelynek vékony lemeze körben visszahajlott s néhány pálcikával volt középütt összefogva, amelyek csengő hangon megcsendültek, valahányszor a karját háromszor megrezegtette; bal kezében aranycsészét, amelynek felém néző fülén kígyó kúszott fölfelé, magasra emelt fejjel, kerekre dudorodó nyakkal. Az istennő ambróziás lábait a győzelmi pálma leveleivel telehímzett saruk takarták. Ilyen, szépségesen, ilyen felségesen, Arábia drága illatait árasztva, isteni hangján kegyesen így beszélt hozzám:

- Könyörgéseid, Lucius meghatottak: íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaimmal igazgatom, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség. A legősibb nép, a phrygiaiak pessinusi istenanyának, Attica bennszülöttjei cecropsi Minervának, a tengerövezte cyprusiak paphosi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő siciliaiak styxi Proserpinának, Eleusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, az aethiopsok, akikre először ragyognak le a fölkelő Napisten sugarai, Ária lakói s az ősrégi bölcs tanításokban dús aegyptusiak, akik külön szertartásokkal tisztelnek, igazi nevemen Isis királynőnek neveznek. Íme, itt vagyok kegyes jóindulattal, megesett a szívem balsorsodon. Szárítsd fel könnyeidet, hagyd abba a siralmat, verd el bánatod: szabadulásod napja - így gondoskodtam rólad én - már dereng. Nos tehát parancsaim előtt nyisd meg figyelmesen nyugtalan lelkedet. Azt a napot, amely a mai éjszakából fog születni, ősrégi jámbor hagyomány nekem szentelte rég: ezen a napon elülnek már a téli viharok, lecsillapodnak a tenger tomboló hullámai, hajózható megint a végtelen víz és ekkor papjaim új hajót ajánlanak föl nekem s áldozatul hozzák minden árujuk legjavát. Várd meg ezt a szent ünnepet bizakodón, kegyes áhítattal. Én már figyelmeztettem a főpapot: a nyüzsgő körmenet közepén rózsakoszorút visz majd jobb kezében, a csörgettyűjére felfűzve. Ne tétovázz: furakodj keresztül a tömegen, jóakaratomban bízva fürgén tolakodj előre a menetben s mikor már egészen közel vagy, mintha kezet akarnál csókolni a főpapnak, szép szelíden harapdáld le a rózsákat: azon nyomban kivetkőzöl ennek a hitvány és szememben átkozott állatnak a bőréből. Csöppet se félj, hogy utasításaimat talán nehéz lesz végrehajtani: mert most, ebben a pillanatban, amikor nálad vagyok, egyúttal a főpapomnak is megjelentem álmában és kioktatom: mi fog történni s mit kell tennie. Parancsomra szétnyílik előtted a szorongó menet népe s az ünnepélyes felvonulás ujjongó szertartásai közben senki sem fog megijedni idétlen szamár-külsődtől s tested hirtelen átalakulását senki sem fogja rosszra magyarázni s nem fog belőle gonoszul vádat kovácsolni ellened. Csak semmiképp el ne feledd s örökre vésd szívedbe jó mélyen, hogy életed hátralevő folyását egészen utolsó leheletedig lekötöm a magam szolgálatára. Méltányos is, hogy egész életeddel adósa légy annak, akinek jóvoltából visszatérhettél az emberek közé. És élni fogsz boldogságban, élni fogsz dicsőségben oltalmam alatt s ha életed útját végigjártad és az alvilágba térsz, ott is, a világ földalatti félgömbjén szakadatlanul engem fogsz imádni, akit most itt látsz magad előtt, aki beragyogom az Acheron éjszakáját, aki uralkodom a styxi tartományon s aki magam is az elysiumi mezőkön lakom. És én kegyes leszek hozzád. Ha csüggedetlen alázatossággal, kegyeletes szolgálattal s kitartó böjtöléssel érdemeket szerzel istenségem előtt, majd megtudod, hogy nekem - és csakis nekem - módomban van még az életed is meghosszabbítani, túl a végzettől számodra megszabott idő határain.

Miután a mindenható istenség befejezte szentséges jóslatát, a jelenés szertefoszlott. Kevéssel ezután hirtelen fölocsúdtam álmomból: féltem is, örültem is, csurgott rólam az izzadság, fölkeltem, határtalanul álmélkodtam a hatalmas istennőnek ily kézzelfogható megjelenésén, lemostam magam a tenger vizében s az ő magasságos parancsaira irányítva minden figyelmemet, rendre emlékezetembe idéztem utasításait. Nemsokára aztán, alighogy az arany nap elűzte a fekete éjszaka homályát és fölragyogott, íme hódoló és diadalmasan ujjongó kavarodásban tömegek töltik meg zsúfolásig az utcákat. Különös örömömben úgy tűnt föl nekem, hogy minden-minden ragyogó vidámságra derült; úgy éreztem, hogy boldogságomban mindenféle oktalan állat, sorra minden épület s maga a nap is derűs arccal osztozik. Tudniillik az előző napi dérre minden átmenet nélkül verőfényes, enyhe nap következett, úgyhogy a tavaszi levegőtől megrészegülten még a dalos madárkák is rázendítettek édes énekükre s a csillagok anyját, az idők teremtőjét, a földkerekség úrasszonyát hízelgő himnusszal simogatták körül. Még a fák is, mind a dús gyümölcsöket fakasztók, mind a csupán árnyat adó meddők, föléledtek a déli szélben, levélrügyeik megcsillantak, csöndeskén ingó-ringó ágaik lágy suttogásra zizzentek össze. Elnémult a viharok tomboló zúgása, elült a hullámok tornyos torlódása, a tenger nyugodtan hömpölygötte a part felé habjait, szétfoszlottak a komor fellegek s az ég a maga fényének felhőtlen, szikrázó tüzében tündökölt.

És íme, lassacskán mutatkoztak már a nagyszerű körmenet előjátékai: az emberek, ki-ki a maga kedve szerint, pompás jelmezeket öltöttek. Az egyik kardszíjjal övezetten katonát utánzott, a másik köpenyesen, félcipőben, vadászgerellyel a vadászt adta, a harmadik asszonynak maskarázta magát; a lábán arany cipő, testén selyem ruha s drága ékszerek, fején művészi hajtorony; így lejtett-pípeskedett. A negyedik lábpáncélban, pajzzsal, sisakkal, karddal ékesen, mintha csak a gladiátoriskolából lépett volna ki. Volt olyan is, aki fáklyásan, bíborszegélyesen hatósági személyt mímelt; olyan is, aki köpennyel, bottal, háncs-saruval, kecskeszakállal filozófussá varázsolta magát, olyan is, aki lépvesszővel madarásznak, vagy horgászbottal halásznak öltözködött. Láttam egy szelídített medvét: úriasszonynak öltöztették és gyaloghintóban is vitték. Majmot is láttam, szövetsapkában, phrygiai sárga díszruhában Ganymedes pásztort utánozta s kezében aranyserleget tartott. És hát szamarat is láttam. Tollas szárnyakat ragasztottak rá, ott ballagott valami töpörödött öreg ember oldalán: úgy kellett érteni, hogy ez jelképezte Bellerophont, a szamár pedig a Pegasust. De egyformán mulatságos volt mind a kettő.

Miközben ezek a maskarák a közönség nagy gyönyörűségére széltében-hosszában körülrajzottak, íme már kibontakozott az én mentő istenasszonyomnak káprázatos díszmenete. Hófehér ruhában ragyogó, tavaszi virággal koszorúzott asszonyok ölükből virágokkal szórták tele az utat, amerre a szent körmenet elhaladt. Büszkén vitték a különféle jelvényeket: egyesek hátrafelé fordított csillogó tükrökkel szembe mutatták az istennőnek a nyomában haladó kíséretet; némelyek elefántcsont-fésűt vittek s úgy hajlítgatták karjukat és mozgatták a kezük fejét, mintha fésülnék-csinosítanák az istennő haját, mások mindenféle illatszerrel és cseppenként kiöntött drága-finom balzsammal hintették végig az utcákat. Ezenkívül férfiak, nők nagy tömege lámpával, fáklyával, viaszgyertyával s egyébfajta mesterséges fénnyel hódolt az égi csillagok ősanyjának. Utánuk dallamos zene: sípok s fuvolák édes összhangja zendült. Hófehér díszruhában tündöklő válogatott ifjak kellemes kara zengedezett a zenére: bájos dalt énekeltek újra meg újra, amelyet Camenáktól ihletett költő írt, ügyesen alkalmazkodva a zene ütemeihez; tartalmilag mintegy bevezető-ének volt ez az ünnepélyesebb imákhoz. Utánuk mentek a nagy Sarapis állandó fuvolásai, akik oldalvást jobbra tartott fuvoláikon az istennek és templomának hagyományos dallamát játszották, végül egész sereg szolga, akik egyre kiabáltak a tömegbe, hogy nyissanak utat a szent menetnek. Most a titkos szentségekbe beavatott minden rendű, minden korú, lenruha hófehér fényében tündöklő férfiak és nők áradata hullámzik el: a nők illatszertől nedves haját átlátszó fátyol fedi, a kopaszra nyírt férfiak koponyájának fehérsége kivillog. A magasztos vallásnak ezek a földi csillagai bronz-, ezüst-, sőt arany-csörgettyűikkel élesen csendülő csilingelésre zendítenek. A vallás legfőbb papjai pedig mellükön övvel szorosra fogott, földigérő hófehér lenruhában vitték a mindenható istenek büszke jelvényeit. Az első fényes lánggal égő lámpát emelt; nem olyasmi volt ez, mint a mieink, amelyek esti lakomáinkat beragyogják, hanem afféle aranycsésze, amelynek bő száján szélesebb lángocska lobogott. A második épp úgy volt öltözve, mint az első, de mind a két kezében egy-egy kis oltárt vitt, az úgynevezett Segedelmeket; ezek sajátságos nevüket a nagyhatalmú istennő segítő gondviseléséről kapták. A harmadik arannyal finoman befuttatott pálmalevelet, s a szárnyas Mercurius-botot vitte. A negyedik az igazságosság jelvényét emelte magasra: nagyjából faragott nyitott tenyerű bal kéz volt ez, amellyel veleszületett az esetlenség, nincs benne semmi ügyesség, semmi rugalmasság, s éppen ezért alkalmasabbnak látszott az igazságosság jelképezésére, mint a jobb; ugyancsak ez vitt egy mell-formára gömbölyített kis arany edényt, amelyből tejet áldozott. Az ötödik babérágakkal teli aranykosarat vitt, az utolsó pedig korsót.

Közvetlenül mögöttük jöttek az istenek, akik ezúttal kegyeskedtek emberek lábain felvonulni. Ím, itt a szörnyű Anubis, lelkek túlvilágra kísérője; fönséges alakja félig fekete, félig aranyos, kutyafejét magasan fölveti, baljában tartja a szárnyas pálcát, jobbjában zöldellő pálmaágat lenget. Közvetlenül a nyomában következett egy, hátulsó lábain ágaskodó tehén, termékeny jelképe az istennőnek, mindenek anyjának; a papság egyik tagja büszkén, ringó lépésben vitte a vállain. Egy másik a titokzatos tárgyakkal teli ládikát vitte, amely belsejében rejtette e nagyszerű hitnek a titkait. A harmadik boldogan vitte ölében a felséges istenség imádandó jelképét; nem hasonlított ez sem baromhoz, sem madárhoz, sem vadállathoz, de még emberhez sem, hanem ötletes találmány volt, amely tiszteletet gerjesztett már a különösségével is, mint ennek a magasztos, titokzatos hallgatásba burkolódzó vallásnak szóval ki sem fejezhető bizonysága: csillogó aranyból ötvözött, csodás művészettel vésett kerek fenekű kis veder volt ez, amelynek külseje telisteli volt festve az aegyptusiak bámulatos képírásával; nem valami hosszú nyakon ült a szája, amely hosszú csatorna kinyúló folyókájában csucsorodott előre, míg a másik oldalra messze kiugró, öblösen ívelt füle tapadt, amelyen karikába tekergődzött kígyó feküdt és magasra emelte ráncos, püffedt, pikkelyes nyakát.

És most, íme, közeledett már felém a hatalmas segítő istennőnek megígért mentő-eszköze: erre lépkedett már a főpap, akinek kezében volt szabadulásom; pontosan az isteni ígéret útmutatása szerint jobbjában rózsakoszorús csörgettyűt tartott; a csörgettyűt az istennőnek, a koszorút nekem - és Herculesre, diadalmi koszorú volt ez - mert annyi rettentő megpróbáltatást kiálltam, annyi veszedelmen átvergődtem s a felséges istennő segítségével az ellenem ádázul fenekedő Fortunát legyűrtem. De hirtelen örömöm nem ragadott el, nem rohantam hanyatthomlok felé, mert attól tartottam, hogy ha egyszerre csak belevágtat egy szamár a körmenetbe, fölzavarja ünnepi megszabott rendjét. Inkább nyugodtan, szinte embermódra lépkedve, tétován, oldalogva lopakodtam előre lépésről lépésre lassacskán, miközben a nép, bizonyosan az istennő sugallatára, utat nyitott. A főpapnak - ezt valóban észrevettem - eszébe villant az éjjeli jóslat, elámult, hogy a rábízott feladattal minden úgy összevág, tehát azonnal megállt, kinyújtotta készségesen jobbját s odatartotta elém a nekem szánt koszorút. Ekkor én megremegtem, lázas dobogással zakatolt szívem s a gyönyörű rózsákból font pompás koszorút mohón elkaptam és megettem, a beteljesülés reményében. És nem is hagyott cserben az égi ígéret: ebben a pillanatban lefoszlik rólam idétlen állati testem. Először is piszkos szőröm lehámlik, aztán megfinomodik vastag bőröm, lelappad gömbölyű hasam, talpamon a patákon át kibukkannak lábujjaim, a mellső lábak visszaváltoznak kezekké s egyenes testtartásomhoz igazodnak, hosszú nyakam megrövidül, arcom és fejem kikerekedik, idétlenné nyúlt fülem a régi kicsinnyé zsugorodik, lapátfogaim apró, emberi fogakká törpülnek és a farkam, amelyet eladdig legjobban szégyelltem, a farkam immár nincs sehol! Ámul-bámul a nép, a papok imádják a legnagyobb istennő kézzelfogható mindenhatóságát, nagyszerű és hirtelen visszaváltozásomat, amely olyan volt, mint valami álombéli látomás. Ég felé tárják karjukat s egy szívvel-szóval magasztalják az istennő káprázatos csodatételét. Én a mélységes megrendüléstől döbbenten, némán tétováztam - a lelkem még nem ébredt tudatára ennek az ily hirtelen és ily roppant örömnek - hogy mit is mondjak legelőször, mi legyen az első emberi szó, amit kiejtek, miféle beszéddel szenteljem föl újjászületett nyelvemet, a hatalmas istennőnek miféle válogatott szavakkal adhatok hálát? De a főpap - mint aki az istennő sugallásából elejétől végig ismerte minden hányattatásomat, ámbár azért őt is épp úgy megrendítette a páratlan csoda - egyeden intésével megparancsolta, hogy takaróul mindenekelőtt adjanak vászonruhát rám, mert mióta rólam az átkozott szamártest lefoszlott, összeszorítottam combjaimat, aggodalmasan rájuk borítottam két kezem, s amennyire meztelen létemre megtehettem, ezzel a természetes lepellel takarództam úgy-ahogy. Most az egyik pap gyorsan levette köpenyét és nagy sebbel-lobbal betakart vele. Ennekutána a főpap rám meresztett tekintettel, ám derült és - Herculesre! - átszellemült arccal így beszélt:

- Megjöttél végre, Lucius, a Békesség kikötőjébe, az Irgalmasság oltárához, miután a sok és sokféle nyomorúságot, a Balsors rettentő csapásait átszenvedted s annyi irtózatos vihar hányt-vetett össze-vissza. Nem segített rajtad származásod, sem rangod, sem tudományod, amellyel ékeskedel, mert duzzadó fiatalságod síkos talaján egy cselédlánnyal kéjelgésbe sikamlottál s keserves kárát vallottad átkozott kíváncsiságodnak. És Fortuna, ámbár vak, ámbár szörnyű veszedelmekben gyötört meg, rövidlátó kajánsága ellenére is ide vezérelt téged, ebbe a vallásba, mely boldogít. Hát most már csak menjen, fékevesztett mérgében hadd dühöngjön, kegyetlenségének hadd keressen más áldozatot, mert azoknak ellenében, akiknek életét a felséges istennő a maga szolgálatára rendelte, semmi ereje sincs a balsorsnak. Rablók, vadállatok, rabszolgaság, zordon utazások kanyargós útvesztői, a mindennapos halálfélelem - nos, mit ért el mindezzel a kaján Fortuna? Immár oltalmába vett a látó Fortuna, aki tündöklő fényével a többi isteneket is beragyogja. Derüljön hát zordon homlokod, úgy amint hófehér ruhádhoz illik és kísérd ujjongó lépteiddel a megmentő istenasszony ünnepi körmenetét. Hadd lássanak a hitetlenek, lássanak és ismerjék fel tévelygésüket: íme Lucius a nagy Isis hatalmából megszabadult eddigi nyomorúságaitól s most örömtől repesve ül diadalt balsorsa fölött! És hogy annál keményebben megállhasd helyed, lépj be a mi szent hadseregünkbe, amelyre látomásod már föl is esketett, szenteld magad immár a mi vallásunknak engedelmesen, vedd magadra az istennő szolgálatának igáját szívesen. Mert mihelyt az istennő szolgájául szegődöl, annál édesebben élvezed szabadságodat.

Így beszélt lelkemre a nagyszerű főpap, aztán fáradtan ziháló mellel elhallgatott. Most elvegyültem a papok csoportjában, megindultam s velük együtt mentem tovább a szent körmenetben. Már ismert az egész város, mindenki engem nézett, ujjaikkal mutogattak rám s felém integettek az emberek. Az egész közönség rólam beszélt:

- Ezt ma a mindenható istennő felséges akarata visszaváltoztatta emberré. Herculesre, boldog és százszor áldott, mert bizonyára előbbi erényes és tisztes életmódjával érdemelte ki ezt a páratlan mennyei pártfogást, hogy miután újjászületett ily furcsa módon, rögtön papi szolgálatra válasszák.

Efféle beszélgetések és zengő ünnepi imádságok közben lassacskán előrejutottunk s már közeledtünk a tengerparthoz, mégpedig éppen ahhoz a helyhez érkeztünk, ahol előző nap tanyáztam szamár-magam. Itt szertartásosan elrendezték az istenek képmásait s a főpap, miután magasztos ajkairól elhangzott az ünnepélyes könyörgés, lobogó fáklyával, tojással és kénnel tisztaságossá tisztított s az istennőnek szentelt és ajánlott egy művészi alkotású hajót, amelyet köröskörül bámulatos aegyptusi festmények tarkítottak. Ennek a szent hajónak hófehér vitorlája aranyhímes írással ékeskedett: ez a felirat ismételte az újonnan meginduló hajózás szerencsés folytatásáért tett fogadalmat. Magasra szökkent a vakító fényű, fenyőszálból kerekített, csúcsán remek kétfülű kancsóba faragott árboc, a hajó fara aranylemezekkel borított ragyogó libanyakba görbült, az egész hajó pedig fényezett citrusfából épült s ragyogón tündökölt. Most az egész nép, papok és avatatlanok, vállvetve hordták a fűszerektől s egyéb fogadalmi ajándékoktól roskadozó kosarakat, a hullámokra pedig aludttejet öntöttek, míg végre a bőséges ajándékokkal s a szerencsét esdő áldozatokkal megtelt a hajó. Ezután eloldották a horgony köteleit s a kivételesen szelíd szél kisodorta a tengerre. Amint egyre távolodott s a körvonalai egyre jobban elmosódtak, a szent tárgyak hordozói sorra fölvették megint, ki-ki amit vitt s vidáman megindultak visszafelé a templomba, ugyanúgy elrendezett körmenetben, amint jöttek.

Mikor pedig a templomba érkeztünk, a főpap s azok, akik az istenszobrokat vitték, meg azok, akiket már régebben beavattak a tiszteletre méltó titkokba, bevonultak az istennő szentélyébe és szertartásosan elhelyezték a megszólalásig hű szobrokat. Most egyikük, akit valamennyien titkárnak neveztek, kiállt a templom elé, mintegy gyűlésbe hívta a pastophorusokat - így hívták a szent papi testület tagjait - s magas emelvényről könyvből s írásokból áldást imádkozott a nagyhatalmú császárra, a szenátusra, a lovagrendre, az egész római népre, a hajósokra és hajókra, amelyek a mi birodalmunk területén járják a tengert s végül a szertartás szerint görög szóval hirdette az ünnep nevét: - Ploiaphesia!

Harsányan zúgta rá a néptömeg, hogy hozzon ez az örömhír szerencsét mindenkire. Most az emberek túláradó örömükben zöld gallyakat, koszorúkat s virágos ágakat hoztak, megcsókolták az istennő lábait - ezüstből öntött szobra ott állt a legfelső lépcsőfokon - és hazatértek házi tűzhelyükhöz. Engem sehogyse vitt rá a lelkem, hogy eltávozzam onnét csak egy tapodtat is: elmerültem az istennő szemléletében s visszaidéztem emlékezetembe elmúlt tengernyi szenvedésemet.

De a Hír se volt rest: sebesen röppent röpke szárnyain s hamarosan elhíresztelte hazámban a hatalmas istennő imádatos kegyelmét s az én sok emlékezetes hányattatásomat. Nos hát barátaim, szolgáim s legközelebbi vérrokonaim rögtön letették a gyászt, amelybe halálom hamis hírére öltöztek és a váratlan örömtől boldogan, százféle ajándékkal megrakodva hozzám siettek, hogy színről-színre lássanak, minekutána feltámadtam halottaimból. Jólesett látnom arcukat, amit pedig nem is mertem volna már reményleni, megtisztelő ajándékaikat azonban köszönettel elhárítottam, hiszen családom tagjai jó eleve elláttak annyival, amennyi elegendő volt megélhetésemre s egyéb kiadásaimra bőségesen.

Miután mindegyikükkel elbeszélgettem és elmeséltem nekik egyfolytában eddigi nyomorúságaimat s jelenvaló boldogságomat, megint csak visszatértem az én kegyelmes istennőm közelébe; házat béreltem a templom területén belül s itt rendeztem be ideiglenes otthonom; így részt vettem a magán-istentiszteleteken is, a papokkal szoros testvériségben éltem, s a hatalmas istenséget elválhatatlanul együtt imádtam velük. Nem múlt el egyetlen éjszaka s máskor sem szállt rám anélkül, hogy az istennő meg ne jelent s ne figyelmeztetett volna és sűrű unszolással ne hívott volna föl, hogy végre avattassam be magam titokzatos tiszteletébe, hiszen már rég erre szánt. De engem, bár megvolt bennem az áhítatos szándék, valami lelkiismeretbeli félelem visszatartott, mert folytonos kérdezősködésem során értesültem, hogy a vallási fegyelem szigorú, a böjtös önmegtartóztatás kegyetlenül kemény s hogy gondos óvakodással kell körülbástyázni az életünket, amelyre ezer veszély leselkedik. Mindezt akárhányszor meghánytam-vetettem magamban, de hogy, hogy nem, akárhogy siettettem volna is a dolgot, egyre halogattam.

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a főpap rengeteg holmit hozott számomra az ölében; mikor megkérdeztem, hogy mit jelent ez, azt felelte, hogy ezt a holmit Thessaliából küldték nekem s ezenkívül Pejkó nevű szolgám eljött utánam. Mikor fölébredtem, soká-soká rágódtam magamban ezen a látomáson, hogy mi is az értelme, főképpen mivel bizonyos voltam benne, hogy Pejkó nevezetű szolgám nem volt soha életemben. De már ebben az álomlátásban akármiféle jóslat is rejlett, meg voltam győződve szentül felőle, hogy mindenképpen szerencsét jelent az, hogy holmikat kaptam. Efféle tépelődések közben izgatottan lestem valami kellemes esemény bekövetkezését s így vártam meg a reggeli templomnyitást. Ekkor széthúzták a szentély fehér függönyét s mi imádsággal fordultunk az istennő fenséges arca felé; a főpap végigjárta köröskörül sorra az oltárokat, ünnepélyes szertartások közben végezte az istentiszteletet, szent edényben vizet hozott a szentélyből s ezzel áldozott. Mikor a szertartás szabályszerűn véget ért, fölzendült a papok reggeli éneke, amellyel a nap első óráját köszöntötték. És íme, ekkor meglepetésszerűn betoppantak a legényeim, akiket Hypatában hagytam, mikor Fotis szörnyű tévedésével végzetes kalandokba bonyolított; ezek természetesen értesültek sok hányattatásomról s magukkal hozták az én kedves paripámat is, amelyet sokféle meghurcoltatás után a hátába égetett jel fölismerése révén szereztek vissza. Most ámultam el csak igazán álmom ötletességén: tudniillik nemcsak az az ígérete teljesült, hogy szerencse ér, hanem visszaadta pejparipámat is, amelyre a "Pejkó szolgám" névvel is célzott.

Ez olyan hatással volt reám, hogy most már nagyobb buzgalommal vettem részt az állandó templomi szolgálatban, hiszen ezek a mostani jótétemények reményeim teljesülésének zálogai voltak. Napról napra izzóbban égetett a vágy, hogy a titokba avassanak be s a főpapot esdeklő kéréseimmel szakadatlanul ostromoltam, hogy végre avasson be a szent éjszaka titkaiba. De ez a tiszta vallásos életéről híres, komoly férfiú nyájasan és szelíden elhárította sürgetésemet, mint ahogy a szülők határt szabnak gyermekeik korai kívánságainak és nyugtalan lelkemet szép reménység vigaszával simogatta: az istennő sugallata határozza meg azt a napot, amelyen valakit be lehet avatni, az ő bölcsessége jelöli ki a papot, akinek a szertartást végeznie kell s ugyancsak az ő parancsa állapítja meg a költségeket, amelyek a szertartásra szükségesek. Figyelmeztetett, hogy alázatos türelemmel kell kivárni mindennek sorát: a mohóságtól is, a makacskodástól is óvakodni kell; ezt a két bűnt kerülni kell gondosan és ha hív a szózat, nem szabad tétováznom, ha még nem hívott, nem szabad hirtelenkednem. De nincs is a papi testületnek olyan eszeveszett s az életével könnyelműen játszó tagja, aki az istenasszony külön néki adott parancsa híján merészelné elvégezni a beavatást szentségtörő módon s ezzel halálos büntetést fejére zúdítani. Mert az istennő kezében vannak a túlvilág kulcsai s az üdvösségnek oltalma; tanítását az önként vállalt halál és az ő kegye révén nyert újjászületés jelképe alatt ünnepeljük. Maga a fenséges istennő is olyanokat szokott kiválasztani, akik átvergődtek az élet küzdelmein s már ott állnak hanyatló napjuk alkonyulatánál, mert ezekre nyugodtan rá lehet bízni vallása legnagyobb titkait. Ezek azután az ő mindenhatósága révén valamiképpen újjászületnek s újra megindulnak megújult életük útjain. Ennélfogva nekem is fejet kell hajtanom emez isteni parancs előtt, ámbár a hatalmas istenség különös és nyilvánvaló kegyelméből már régebben kiválasztott és elkötelezett az ő boldogító szolgálatára. Épp úgy, mint többi szolgáinak, már most tartózkodnom kell a tiltott és szentségtelen ételektől, hogy annál egyenesebb úton juthassak el a tisztaságos vallás titokzatos titkaihoz.

Így beszélt a főpap s én az engedelmességet nem törtem meg türelmetlenül, hanem magamat csöndes nyugalomra s tisztes hallgatásra fékezve, naponta buzgón részt vettem a templomi szolgálatban. Nem is hagyott cserben s nem gyötört hosszú halogatással a hatalmas istennő üdvözítő kegyessége, hanem a sötét éjszakában világos paranccsal félreérhetetlenül figyelmeztetett, hogy itt a nap, amelyre mindig vágyakoztam, amelyen betölti legfőbb kívánságomat; meghagyta egyúttal, mekkora költséggel kell gondoskodnom az istentiszteletről s magát a főpapját, Mithrast jelölte ki a szent cselekmény elvégezésére, mert ő, mint mondotta, csillagzataink rejtelmes isteni közössége révén belső kapcsolatban van velem.

A magasságos istennőnek ezekre s egyéb ilyen kegyelmes utasításaira fölfrissült a lelkem és még alig pirkadt a hajnal, fölserkentem ágyamból, s azonnal a főpap lakására siettem; ott fogtam, amint éppen kilépett a hálószobájából s üdvözöltem. Már éppen föltettem magamban, hogy a szokottnál is állhatatosabban, most már mint tartozó kötelességet, fogom tőle követelni a beavattatást, de ő, alighogy megpillantott, meg is előzött:

- Boldog vagy, áldott vagy, ó Lucius, hogy a felséges istennő ilyen kegyes jóindulatára méltatott! Hát most már miért vesztegelsz - folytatta -, miért tétovázol? Itt a nap, amelyet oly olthatatlan vággyal sóvárgottál, amelyen a száznevű istennő parancsára tulajdon kezeimmel avatlak be vallása szent titkaiba.

Átfog jobbjával az öreg barátságosan s egyenesen a hatalmas templom kapujához vezet. Miután szertartásos szolgálattal elvégezte az ünnepélyes templomnyitást és bemutatta a reggeli áldozatot, a szentély mélyéből előhozott ismeretlen betűkkel írt könyveket. Csupa tömör, néhány szavas, hagyományos mondás volt ezekben összegyűjtve; avatatlan olvasók kíváncsiskodásától megvédték őket a betűk, amelyek részint mindenféle állatokat ábrázoltak, részint tekergődztek-kanyarogtak, kerék módjára körben kígyóztak és sűrű vonalakban fonódtak egymásba. Ebből felolvasta nekem, mi mindent kell okvetlenül előkészítenem az avatási ünnepre. Én, részben magam, részben a társaim révén, azonnal lázasan és meglehetős bőkezűn megvásároltam mindent szükségeset. A főpap - mikor kijelentése szerint az ideje elérkezett - nagy papi kísérettel elvezetett a legközelebbi fürdőbe, ott előbb engedett a szokott módon megfürdenem, aztán az istenek bocsánatát esdette rám, végiglocsolt s hófehérre tisztított, végül visszakísért a templomba. Kétharmad része eltelt már a napnak s ekkor odaállított az istennő lábai elé s halk hangon néhány parancsot adott - amelyeket elárulnom nem szabad -, aztán mindenkinek füle hallatára hangosan lelkemre kötötte, hogy tíz álló napig egyfolytában tartózkodjam az étkezés gyönyöreitől, húsételt ne egyem, bort ne igyam.

Áhítatos önmegtartóztatással lelkiismeretesen teljesítettem a parancsait s így ért el a szentséges felavatásomra megszabott nap. Amint a Nap estére hajlott, íme, innen is, onnan is rengeteg ember csődül össze s az istentisztelet ősi hagyománya szerint mindegyik másféle ajándékkal kedveskedik. Most minden avatatlant eltávolítanak, engem nyers lenvászon lepelbe öltöztetnek s a főpap kézen fogva bevezet a szentély legbelsejébe.

Bizonyára izgatottan veted föl itt a kérdést, kíváncsi olvasóm, hogy ezután mi szó esett és mi történt. Elmondanám, de elmondanom nem szabad, megtudhatnád, de meghallanod nem szabad. A szentségtörő kíváncsiskodásért bűnhődést vonnának magukra a fülek s a nyelvek egyaránt. De talán áhítatos vágyakozás csigázott föl s ezért hosszas izgalommal nem gyötörlek. Halld meg tehát és hidd el, mert ez a színigazság. A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé s színről színre imádtam őket. Íme, elmondtam neked mindent s mégis bizonyos, hogy hiába hallod, egy szót sem értesz belőle.

Elmondom tehát azt, amit rá lehet bízni az avatatlanok értelmére szentségtörés nélkül. Fölvirradt a reggel, véget ért az avatóünnep s én - miután fölszenteltek tizenkét talárban - most kiléptem a templomba; most is meglehetősen különös ruhában voltam, de semmiféle fogadalmam se tiltja, hogy erről beszéljek, hiszen ugyanakkor a nagyszámú templomi közönség is láthatott.

A templom kellős közepén az istennő szobra előtt faemelvény állott; erre kellett fellépnem. Minden szem megakadt fátyolszövetből való, színesen hímzett ruhámon: vállamról hátul a sarkamig drága köpeny omlott alá. Akármerről vizsgált is körül valaki, mindenütt tarkabarka állatalakok ékeskedtek ruhámon: itt indiai sárkányok, amott hyperboreus griffek, amelyek a világ végén tenyésznek, s olyanok, mint a szárnyas madár. Ezt a ruhát a felszenteltek olympiai talárnak nevezik. Jobb kezemben lánggal égő fáklyát tartottam, fejemet pompás pálmaágból font gyönyörű koszorú övezte, amelynek levelei sugarak módjára szétálltak. Napisten-öltözetemben szobor módjára álltam ott. Most hirtelen szétvonták a függöny szárnyait s a templom közönsége alig győzött a látvánnyal betelni. Ezek után pompás lakomákkal, jókedvű mulatozással ünnepeltem beavattatásom gyönyörűséges emléknapját. Harmadnap ugyanilyen ünnepélyességgel megismétlődtek a szertartások, aztán vallásos reggeli volt, amivel szabályszerűen véget ért a beavattatás. Néhány napig még ott maradtam ezután és az istennő szobrának közelében kimondhatatlan gyönyörűségeket éltem át, mert meghálálhatatlan jóságával elkötelezett magának. Végre miután szerény viszonyaimhoz képest leróttam hálámat, teljes alázattal ugyan, ámde fogyatékosan, az istennő parancsára fölkészültem jól kitolódott hazautazásomra. Forró vonzalmam szálait alig-alig tudtam elszakítani. Végre is leborultam az istennő színe előtt, hosszan odaszorítottam lábaihoz arcomat, megeredtek a könnyeim s miközben szüntelen zokogástól elakadozott szavam, el-elcsukló hangon így imádkoztam:

- Szentséges és örök fenntartója te az emberi nemnek, aki a halandókat mindig bőkezűn istápolod, édes anyai szeretettel hajolsz a nyomorúságban sínylődök felé. Nincs nap, nincs éjszaka, nincs egyetlen röpke pillanat, amely valamilyen jótéteményed nélkül elmúlna; tengeren és szárazföldön védelmezed az embereket, elűzöd az életükre törő veszedelmeket s odanyújtod nekik mentő jobbodat, amellyel a végzetük összevissza kuszált-bogozott fonalait kibontogatod, a sors viharait lecsillapítod, a csillagzatok gonosz járásának megálljt parancsolsz. Téged tisztel az ég, fél az alvilág, te forgatod a földet, te gyújtod ki a Nap ragyogását, te kormányozod a világot, te sarkad alá taposod a Tartarust. Néked engedelmeskednek a csillagok, váltakoznak az évszakok, vigadoznak az istenek, szolgálnak az elemek. A te intésedre fújnak a szelek, dagadoznak a felhők, csíráznak a magvak, bontakoznak a bimbók. Ég felé ívelő madarak, hegyekben kóborgó vadállatok, földben rejtező kígyók, tengerben úszó szörnyetegek a te felséged előtt megjuhászodnak. De az én tehetségem gyönge a te dicsőséged magasztalására, áldozatok bemutatására az én vagyonom csekély; érzem a te felségedet, de dicsőítésedben elakad ügyefogyott szavam, nem volna rá elég ezer száj, ezer nyelv s a fáradatlanul áradó beszédnek örökkévaló zengése sem. Hadd tegyem tehát azt, aminél egyebet vallásos lelkű, de szegény ember létemre nem tehetek: hadd ringassam magam örökre abban a gondolatban, hogy isteni arcodat és szentséges fölségedet itt őrzöm rejtve szívem rejtekén.

Miután a felséges istennőhöz így imádkoztam, megöleltem Mithrast, a főpapot, immár atyámat, odaborultam mellére, csókjaimmal borítottam s bocsánatáért esedeztem, hogy páratlan jóságát nem tudom viszonozni méltóképp. Kifogyhatatlan szóval sokáig hálálkodtam még neki, s végre távoztam. Én egyenesen hazafelé igyekeztem, hogy annyi idő múltán viszontlássam családi tűzhelyem, amikor, néhány nap múlva, a hatalmas istennő sugallatára sebbel-lobbal összecsomagoltam szerény poggyászomat, hajóra szálltam s Rómának vettem utamat. Biztosan vittek kedvező szelek, nagyon gyorsan Ostia kikötőjébe érkeztem, innen kocsin vágtattam tovább s december tizenkettedikén este a híres-nevezetes fővárosba érkeztem. Innen kezdve legfőbb gondom volt naponta könyörögni Isis királynő isteni felségéhez, akit itt Campensis-nek neveznek, mert a Campus Martiuson emelkedik temploma, amelyben mélységes hódolattal engesztelik. Egy szó mint száz: buzgó tisztelője voltam bizony: templomában ugyan jövevény, ám titkos tiszteletében beavatott.

Íme, a magasságos Nap végighaladt az állatkörön s befejezte az esztendőt, amikor egyszer álomban megint virrasztó gondossággal megszólított a jóságos istennő s figyelmeztetett, hogy újból avattassam be magam a titkos istentiszteletbe. Csodálkoztam: mit akarhat, miféle jövendő eseményre célozhat? Hiszen, úgy gondoltam, engem már a legtökéletesebben beavattak. Magamban is meghánytam-vetettem ezt a vallási kétségeskedésemet, a papok tanácsát is kikértem felőle s ekkor új és egészen csodálatos magyarázatát kaptam: hogy engem még csak az istennő titokzatos szertartásaiba avattak be, de még nem iktattak be a győzhetetlen Osirisnek, a nagy istennek, az istenek felséges atyjának titkos tiszteletébe. Ámbár a két istenség s mindkettejük tisztelete összefügg, sőt egy és ugyanaz, mégis igen nagy különbség van a beavattatásban; ennélfogva úgy kell értelmeznem a figyelmeztetést, hogy a nagy isten szolgájául is elhivattam. A dologra csakhamar világosság derült. Másnap éjjel ugyanis megjelent álmomban egy pap, vászonköpenyben, kezében Bacchus-pálcával, borostyánnal s egyebekkel, amikről azonban beszélnem tilos; mindezt letette a szobámban, leült a székemre s meghagyta, hogy rendezzek lakomát dicsőséges felavattatásomra. Aztán hogy valami biztos jellel kezemre járjon a fölismerésben, lassacskán, sántikáló lépésben megindult, mert bal lábán a sarka kissé kiferdült. Az isteneknek ilyen világos kinyilatkoztatására eloszlott hát végre kétségeskedésem minden sötétsége. Alighogy az istennő reggeli imádását elvégeztem, éles figyelemmel végigvizsgáltam valamennyi papot, hogy melyik sántít úgy, mint az álombéli látomás. És ez sikert is hozott: rögtön észrevettem, hogy az egyik pastophorus nemcsak épp sántít, hanem alakja és ruházata is szakasztott mása az éjjeli látomásnak. Később meg is tudtam, hogy Asinius Marcellus a neve, s ez a név meg éppenséggel vonatkozásban volt az én visszaváltozásommal. Nem is tétováztam, azonnal odaléptem hozzá, de ő már tudta, mit akarok mondani, mert őt is hasonló isteni parancs figyelmeztette felavatásom elvégzésére. A megelőző éjjel ugyanis azt álmodta, hogy miközben a nagy isten szobrát koszorúkkal díszítette, az isten tulajdon szájából - amellyel kinek-kinek előre megszabja sorsát - hallotta, hogy elküld majd hozzá egy Madaurából való nagyon szegény embert, akit azonban titkos tiszteletébe be kell avatnia rögtön; isteni bölcsessége révén ő majd a jelöltnek nagy tudományos hírnevet, a papnak pedig gazdag kárpótlást szerez. Ámbár a beavattatásra így elhivattam, mégis visszatartott tőle - igaz, hogy kedvem ellenére - az, hogy pénz dolgában nagyon szűkösen voltam. Mert csekélyke vagyonomat fölemésztették úti kiadásaim, a fővárosban pedig jelentékenyen nagyobbak voltak a beavatás költségei, mint annak idején a tartományban. Szorongatott kegyetlen szegénységem s mint a régi közmondás tartja: torkomon volt a kés; vergődtem, mert az isten azért tovább is épp úgy ösztökélt, sürgetett. Mikor már ismételten nagyon felzaklatott a nógatása, végre rám parancsolt s ekkor én eladtam, ami csekélyke ruhám még volt s a szükséges pénzecskét így kapartam össze. Ez a parancs különben így hangzott:

- Ugye ha valami élvezet megszerzésén törnéd fejed, könnyű szívvel elkótyavetyélnéd a ruháidat: s most, mikor ily nagyszerű szertartásokba készülsz magad beavattatni, tisztes szegénységre fanyalodni tán tétovázol?

Nos tehát mindent bőven bevásároltam, tíz napig megint beértem hústalan ételekkel, még a hajamat is lenyírattam, s miután a főisten titkos éjjeli tiszteletébe beavattak, e testvér-vallásnak istentiszteleteit is határtalan bizalommal látogattam. Hontalanságomban ez nemcsak megnyugtató vígasztalást adott, hanem egyúttal bőséges keresethez is juttatott: hiszen a kedvező szerencse jóvoltából kövérre hizlalta keresetemet latin nyelvű szónoklataim révén az ügyvédkedés.

És íme, kis idő múlva váratlan és mindenképpen csodálatos paranccsal látogattak meg újra az istenek és követelték, hogy vessem alá magam még egy harmadik avatásnak is. Súlyos gond emésztett, izgatottan évődtem magamban és buzgón törtem a fejemet: mire irányulhat az isteneknek ez az újabb és különös kívánsága, mi híja lehet az immár kétszeres beavattatásnak? Bizonyára hibásan vagy nem tökéletesen avatott be mind a két pap. Szavamra, már-már kezdtem rossz véleménnyel lenni a becsületességük felől. Amikor háborgó gondolataim hullámai már-már az őrültségbe hajszoltak, egy jóságos álombéli jelenés ezzel a kinyilatkoztatással világosított fel:

- Nincs okod félni, hogy előbbi többszörös beavatásod során valamit esetleg elmulasztottak. Inkább derülj vidám örömre, hogy az istenek szüntelenül kegyeikre méltatnak: inkább ujjongj, hogy háromszor lesz részed abban, amihez mások alig jutnak egyszer is! Ennek a hármas számnak révén bízva bízhatsz, hogy örökre boldog leszel. Egyébként erre a most következő beavattatásra szükséged is van okvetlenül; elég, ha arra gondolsz, az istennő ruhái, amelyeket a tartományban reád adtak, ottmaradtak a templomában letétben s így te Rómában ezzel a szent ruhával nem ékesítheted majd magad, sem ünnepnapokon, sem a kötelező könyörgéseken. Váljék tehát boldogságodra, szerencsédre, üdvödre: a nagy istenek sugallatára örvendező szívvel avattasd be magad újból a szent titkaikba!

Így adta értésemre az isteni álom fenséges sugallata, hogy mit kell cselekednem. Ezek után nem hagytam ám annyiban, máról holnapra nem is halogattam, hanem rögtön elmondtam az én papomnak látomásomat, fejemet azonnal a hústalan böjtölés igájába hajtottam, a változhatatlan törvényben megkövetelt ama tíz napot buzgón-önkéntesen meg is sokszoroztam s bőségesen beszereztem a beavattatás megannyi kellékeit, s mindezt nem azért halmoztam így, mintha ennyit követeltek volna, hanem inkább csak áhítatos buzgalomból. De szavamra, sem a költséget, sem a fáradságot én nem sajnáltam, hiszen az istenek bőkezű gondoskodása révén ügyvédi keresetemből már szépecskén megtollasodtam. Végre is alig néhány nap múltán a nagy istenek még nagyobb istene, a nagyok közt legnagyobb, a legnagyobbak közt legfölségesebb, a legfölségesebbek közt király: Osiris, nem valami idegen személy alakjában, hanem színről színre megjelent álmomban és tulajdon imádandó szavával kegyeskedett a lelkemre kötni, hogy - amibe itt vágtam csak bele - folytassam rendületlenül dicsőséges védőügyvédi működésemet, s rosszakaróim konkolyhintésétől ne rettegjek, amit verejtékes tanulással szerzett tudományom kihív ellenem. S hogy ne szolgáljam az ő titkos tiszteletét egyszerű hívei sorában: ő a pastophorusok testületébe, sőt az öt évre választott elöljárók közé beosztott. Hajam tehát megint lenyírattam és boldogan beléptem ebbe az ősrégi, szent testületbe - amelyet még akkor alapítottak, mikor Sulla volt az úr, hajdanán. - Én pedig kopaszságomat dehogy takargattam, dehogy rejtegettem, inkább tüntetőn mindenütt megmutattam.

 

 

ARISZTOTELÉSZ

 

EUDÉMOSZI ETIKA

NAGY ETIKA

 

 

FORDÍTOTTA: STEIGER KORNÉL

 

 

EUDÉMOSZI ETIKA

ELSŐ KÖNYV

1

Aki Déloszon, az istenség környezetében saját véleményének adván hangot a Létó-szentély előcsarnokára feliratot szerkesztett, a jót, a szépet és a kellemest elválasztotta egymástól, mint olyan tulajdonságokat, amelyek nincsenek együttesen jelen ugyanabban a dologban. Ő ugyanis így verselt: „A legszebb az, ami a legigazságosabb, a legjobb az egészség, mindenek között a legkellemesebb pedig, ha az ember elérheti, amire vágyódik.” Mi azonban ne értsünk vele egyet; hiszen a boldogság, amely a legszebb és a legkiválóbb minden dolog közül, egyben a legkellemesebb is.

Minden egyes dolgot és minden egyes lényeget illetően az elmélkedésnek sok olyan fajtája létezik, amely nehézséget rejt magában és vizsgálatot igényel; ezek abban különböznek egymástól, hogy egy részük csak a dolog megismerésére irányul, más részük viszont a dolog megszerzésére és megcselekvésére is vonatkozik. Azokkal kapcsolatban, amelyekre csak az elméleti filozófia vonatkozik, akkor kell elmondanunk azt, ami ezen vizsgálódás körébe vág, amikor erre alkalom adódik. Először viszont azt kell megvizsgálnunk, hogy miben is áll a jó élet, és hogyan tehetünk rá szert. Vajon természet révén válnak-e boldoggá mindazok, akiket boldogoknak mondanak, mint ahogyan nagyok vagy kicsinyek és különböző színűek lesznek, vagy tanulás által válnak ilyenné, mintha a boldogság valamiféle tudás lenne, vagy bizonyos gyakorlás révén lesznek boldogok? (Hiszen sok dolog van, amire az ember nem a természet, nem is tanulás, hanem szoktatás révén tesz szert: hitvány tulajdonságokra a rossz, a jókra pedig a helyes szoktatás útján.) Vagy talán ezen módoknak egyikén sem, hanem a következő kettő valamelyikén érhető el a boldogság; valami természetfölötti lény ihletésére, úgyszólván elragadtatásba esve, mint ahogy az önkívületben levők és az ihlettől megszállottak; vagy a vak­szerencse révén. Sokan ugyanis a boldogságot és a jó szerencsét azonosnak tartják. Már­most az, hogy a boldogság az összes, vagy néhány, vagy egyik ilyen tényező révén van jelen az emberek között, nem kétséges, hiszen a létesülésnek csaknem minden formája ezekre az okokra vezethető vissza, ugyanis az értelemből fakadó valamennyi cselekvést a tudásból származó cselekedetekkel hozhatjuk összefüggésbe. A boldogság birtoklása, valamint a boldog és szép élet főként három dolgon múlik, melyek - a közhit szerint - választásra legmél­tóbbak. Tudniillik némelyek a belátást tartják a legfőbb jónak, mások az erényt, ismét mások a gyönyört. Néhányan vitatkoznak egymással arról, hogy ez a három milyen súllyal esik latba a boldogság szempontjából. Azt mondják, a javak közül az egyik nagyobb résszel járul hozzá a boldogsághoz, mint a többi. Egyesek szerint a belátás nagyobb jó, mint az erény, mások szerint az erény a nagyobbik jó a kettő közül, megint mások a gyönyört fölébe helyezik mindkettőnek. Aztán némelyek úgy vélik, hogy a boldog életet mindezek együtt alkotják, míg mások szerint ezek közül kettő, ismét mások azt tartják, hogy egy valamelyik ezek közül biztosítja a boldog életet.

 

2

Témánk során most annak a kérdésnek szentelünk figyelmet, hogy minden ember, aki képes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz maga elé a derekas életvitel érdekében - ez lehet kitüntetés, vagy hírnév, vagy gazdagság, vagy műveltség -, és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi. (Mert igen nagy oktalanságra vall, ha valaki az életét nem egy bizonyos célnak megfelelően rendezi be.) Így hát először is főként magunkban kell világosan meg­különböztetnünk - nem elhamarkodottan, de nem is hanyagul intézve a dolgot -, hogy egyéni­ségünknek mely része lehet a boldog élet alapja, és melyek azok a feltételek, amelyek nélkül az ember számára ez nem juthat osztályrészül. Mert például az egészség nélkülözhetetlen feltételei és maga az egészség nem azonosak. Sok más esetben is hasonló a helyzet: így a derekas élet sem azonos a derekas élet nélkülözhetetlen feltételeivel. Némelyek nem tartoznak kizárólagosan csak az egészséghez vagy csak az élethez, hanem úgyszólván közös feltételei mindennek: állapotainknak és cselekvéseinknek egyaránt. Így például a lélegzés vagy az ébren­lét nélkül, vagy anélkül, hogy részünk lenne a mozgásban, nem történhetnék velünk semmi: sem jó, sem rossz. Más feltételek viszont inkább egy-egy lényeghez kapcsolódnak. Ilyen a húsevés vagy az étkezés utáni séta. Ezek nem az előbb említett értelemben vett fel­tételei a jó közérzetnek. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Abban a kérdésben ugyanis, hogy mi a boldogság és hogyan jön létre, ezek is okai a véleménykülönbségnek: mert a boldogság nélkülözhetetlen feltételeit néhányan a boldogság alkotórészeinek tartják.

 

3

De fölösleges minden véleményt megvizsgálni, amelyet egyesek a boldogságról alkottak. Hiszen sok olyan dolog ötlik fel a gyermekekben, a betegekben és a gyengeelméjűekben, amelyen egyetlen épeszű ember sem töpreng. Ezekben a dolgokban nem is érvelésre van szük­ség, hanem a gyermekeknek például arra, hogy elérjék azt az életkort, amikor megváltozik a véleményük, a többieknek meg orvosi vagy állami szerre, amely a javulásukat szolgálja. Hiszen a gyógyszer nem kevésbé a javulást szolgáló szer, mint az ütlegek. A sokaság véle­ményével sem érdemes foglalkoznunk, mert a sokaság szinte mindenről, de leginkább a boldogságról meggondolatlanul beszél. Csupán a bölcsek véleményét kell megvizsgálnunk, mert a többiekkel, akiknek érveik nincsenek, csupán érzelmeik vannak, lehetetlenség érvelő beszélgetést folytatni. Mivel minden tudományos tárgynak megvannak a sajátos problémái, világos, hogy a legjobb életformával és a legkiválóbb élettel kapcsolatban is felmerülnek ilyen kérdések. Azért okos dolog megvizsgálnunk ezeket a véleményeket, mert az ellenfelek nézeteinek cáfolata: az ellenük felhozott érvek helyességének bizonyítása. Továbbá hasznos, ha az ilyesféle dolgok nem maradnak magyarázat nélkül. Ez elsősorban abból a szempontból hasznos, amire az egész vizsgálatnak kell irányulnia, ti., hogy minek az alapján lehetséges a jó és derekas életben való részesedés - ha már a „boldog élet” igen hivalkodó kifejezés. És hasznos annak a reménynek a szempontjából, amely a javak mindegyikével kapcsolatban támadhat bennünk. Sok ember helyzete volna reménytelen, ha a derekas élet olyan dolgoktól függene, melyeket a véletlen vagy a természet hoz létre. Hiszen az, hogy birtokába kerülünk-e ilyen dolgoknak, független az ember törekvésétől, nem rajtunk és nem a cselekedeteinken múlik. Ám ha a derekas élet olyasvalami, ami magának az embernek valamilyen tulajdon­sá­gától és cselekedeteitől függ, akkor általánosabb dolog, mert több ember számára lehetséges, hogy részesedjék benne, és istenibb, mert a boldogság mintegy díjként van kitűzve azok számára, akik önmagukat és cselekedeteiket egy bizonyos módon alkotják meg.

 

4

A legtöbb vitatott és kétséges dologra fény derül azonban, mihelyt helyesen meghatározzuk, hogy mit kell vélnünk a boldogság lényegéről. Vajon egyedül a lélek valamiféle minőségében áll ez, ahogyan néhány régebbi filozófus is gondolta, vagy pedig, noha a léleknek is van egy bizonyos minősége, inkább a cselekedetek azok, amelyeknek meghatározott minőségük kell hogy legyen. Különböző életformák vannak. Közülük néhány nem is támaszt igényt az ilyen­fajta szerencsés életre: ezek csak a szükséges dolgok végett fáradoznak; így a közönséges, pénzhajhászó, szolgákhoz illő mesterségek űzői. Közönségesnek nevezem azokat, amelyek csak a hírnévvel törődnek, szolgához illőnek, amelyet ülve végeznek és fizetés fejében, pénzhajhászónak a piaci és a szatócstevékenységet. Mivel a boldog életvitelhez, mint az előbb említettem, háromféle jót rendelünk hozzá, amelyek a legfőbb javak az emberek számára: az erényt, a belátást és a gyönyört - láthatjuk, hogy három a száma azoknak az életformáknak is, amelyeket mindenki, akinek módjában áll megválasztani, hogy milyen módon éljen, előnyben részesít: a közügyekkel foglalkozó, a filozófusi és az élvezethajhászó életforma. Közülük ugyanis a filozófus a belátással, vagyis az igazságra vonatkozó szemlélődéssel, a közügyekkel törődő ember a derekas, vagyis az erényből fakadó cselekedetekkel, az élvhajhász pedig a testi gyönyörökkel kíván foglalkozni. Ezért van az, mint már az előbb is mondtuk, hogy az egyik ezt, a másik azt az embert tartja boldognak. Amikor a klazomenai Anaxagorászt megkérdezte: „Ki a legboldogabb?”, így válaszolt: „Senki azok közül, akikre gondolsz, hanem olyan valaki, aki bizonyára igen különösnek tűnnék számodra.” Azért válaszolt így, mert látta: aki ezt kérdezte, képtelenségnek tartja, hogy ne valamilyen megteremtett és szép vagy gazdag embert illessen ez a név, míg Anaxagorász véleménye valószínűleg az volt, hogy aki fájdalomtól mentesen, a joghoz híven ragaszkodva, vagy valami isteni szemlélődés részeseként él, az - amennyire az emberről elmondható - boldog.

 

5

Bizonyos esetekben - sok ilyen van, és ezek különböznek is egymástól - nem könnyű helyesen dönteni, különösen abban a kérdésben nem, amely a legkönnyebbnek tűnik mindenkinek, és úgy látszik, mintha minden ember ismerné: nevezetesen, hogy melyek az életben azok a dolgok, amelyeket választani érdemes és amelyeknek birtoklásával beteljesülhet az ember vágya. a) Számos olyan esemény van, amelynek következtében az emberek életüket vesztik. Ilyenek a betegségek, a mértéktelen fájdalmak, a viharok. Így hát nyilvánvaló, hogyha valaki lehetővé tenné számunkra a választást, eleve azt volna érdemes választanunk - éppen az effélék miatt -, hogy meg se szülessünk. b) Ráadásul milyen élet az, amit gyermekkorunkban élünk? Hiszen egyetlen értelmes ember sem viselné el, hogy visszatérjen ebbe az életkorba. c) Aztán meg azok a dolgok, amelyek semmiféle gyönyörrel vagy fájdalommal nem járnak, és azok, amelyek ha gyönyört okoznak is, de nem illendő gyönyört - olyanok ezek, hogy jobb lenne nem létezni, mint élni. d) És általában, ha valaki összegyűjtené mindazt, amit az emberek - jóllehet nem önként, mert nem magának a dolognak a kedvéért - megtesznek és el­szenvednek, s mindehhez határtalan terjedelmű időt rendelne hozzá, ezek miatt sem válasz­taná senki az életet inkább, mint a nemlétet. e) Meg aztán, ha valaki meg van fosztva az olyan gyönyöröktől, amilyeneket a megismerés vagy a látás vagy a többi érzékelés nyújt az embereknek, akkor pusztán az evésből vagy a szerelmi élvezetekből fakadó gyönyörök miatt egyetlen ember sem fogja előnyben részesíteni az életet, hacsak nem teljesen rabszolga lelkü­letű. Hiszen világos, hogy aki ezt választja, annak számára teljesen mindegy, hogy baromnak vagy embernek született. Mindenesetre az az egyiptomi bika, amelyet Ápiszként tisztelnek, több efféle gyönyörben tobzódhat, mint sok egyeduralkodó. f) Hasonlóképpen az alvás gyönyöre miatt sem választjuk az életet. Hiszen mi a különbség a között, hogy az ember ébredés nélküli álomban alszik az első naptól az utolsóig, ezer vagy akárhány esztendőn keresztül, vagy ha növényi életet él? Legalábbis úgy látszik, a növényeknek ilyesfajta életben van részük, nemkülönben a magzatoknak, mert ezek is, fejlődésük első szakaszában, az anyatestben, noha már elevenek, az egész időt folyamatosan végigalusszák. Világos ezekből a példákból, hogy a kutatók keze közül kisiklik, hogy mi az életben a helyes és a legfőbb jó. Anaxagorászról mesélik, hogy valakinek - aki effajta dolgokon töprengett és megkérdezte tőle: miért választaná az ember inkább azt, hogy megszülessék, mint hogy ne szülessék meg - így válaszolt: „Azért, hogy szemlélhesse az égboltot és az egész világmindenség rendjét.” Ő tehát úgy gondolta, hogy valamiféle tudomány az, amelynek kedvéért becses dolog az életet választani. Mások azonban Szardanapalloszt tartják boldognak vagy a szübariszi Szmindü­ridészt, vagy más olyanokat, akik élvhajhász életet élnek. Látnivaló, hogy mindezek a gyö­nyör­rel kapcsolják össze a boldogságot. Megint mások nem a belátás valamely formáját és nem is a testi gyönyöröket választják, hanem inkább az erényből fakadó cselekedeteket. Némelyek bizonyára nem csupán a hírnév kedvéért választják az ilyen cselekedeteket, hanem akkor is ezt teszik, amikor nem törekszenek arra, hogy elnyerjék mások tetszését. Ám a köz­ügyekkel foglalkozó emberek többségét valójában nem illeti meg az „államférfi” elnevezés. Ezek ugyanis igazság szerint nem államférfiak, mert míg az államférfi a derekas tettekre maguknak a tetteknek a kedvéért törekszik, addig a többség a vagyon kedvéért és nyerész­kedési vágyból választja ezt az életformát. Az elmondottak alapján világos, hogy három életformának tulajdonítja mindenki a boldogságot; azaz a közügyekkel foglalkozó, a filozófusi és az élvezethajhászó életformának. Ezek közül ami a testi és érzéki jellegű gyönyört illeti, nem kétséges sem a mibenléte, sem minősége, sem pedig az, hogy minek a révén jön létre. Nem azt kell tehát kutatni, hogy mik ezek a gyönyörök, hanem azt, hogy vajon állnak-e valami­féle vonatkozásban a boldogsággal vagy sem, és ha igen, akkor hogyan vonatkoznak rá. Továbbá, ha az életet bizonyos helyes gyönyörökkel kell összekapcsolnunk, vajon ezeket a gyönyöröket kell-e hozzákapcsolnunk, vagy pedig ezekhez más módon kell viszonyulnunk, és másfajta gyönyörök azok, amelyekről megalapozottan vélhető, hogy örömtelivé és nem csupán fájdalommentessé teszik az életet. De ezeket a kérdéseket majd később kell meg­vizsgálnunk. Most először az erényt és a belátást vegyük szemügyre: azt, hogy egyiknek is, másiknak is mi a lényege, és azt, hogy vajon a derekas életnek alkotórészei-e ezek - akár úgy, hogy saját maguk, akár úgy, hogy a belőlük kiinduló cselekvések ilyen alkotórészek. Ezeket ugyanis jóllehet nem minden ember, ám azok, akik említésre méltóak, valamennyien össze­kapcsolják a boldogsággal.

A tiszteletre méltó Szókratész úgy vélte, hogy az erény megismerése a cél, és arról kérdezős­ködött, hogy mi az igazságosság, mi a bátorság és az erény többi alkotórésze. Ezt pedig megalapozottan tette, mert úgy vélte, minden erény tudás, úgy, hogy ha az ember például megismeri az igazságosságot, hát egyidejűleg igazságossá is válik; hiszen ha a geometriát és a házépítést megtanultuk, akkor egyszersmind építőmesterek és mértantudósok vagyunk. Ezért ő azt vizsgálta, hogy mi az erény, nem pedig azt, hogy hogyan keletkezik és melyek a forrásai. De hát ez csak az elméleti tudományokra érvényes. Hiszen sem a csillagászatnak, sem a természettudománynak, sem a geometriának nincs más célja, mint ama dolgok természetének megismerése és szemlélése, amelyek ezeknek a tudományoknak a tárgyai - noha ez nem akadálya annak, hogy számos konkrét esetben ezek a dolgok járulékos módon a hasznunkra ne legyenek. Ám a tudás ama fajtáinak, amelyek valaminek a létrehozásával foglalkoznak, más céljuk van, mint a puszta tudás és megismerés. Így az orvostudomány esetében a gyógyítás, az államtudomány esetében a helyes törvény, vagy más efféle. Szép dolog ugyan, ha az ember minden egyes szép dolgot megismer, ám az erény esetében mégsem az a legbecsesebb, ha azt tudjuk, hogy mi az erény, hanem ha megismerjük, hogy melyek a forrásai. Hiszen nem tudni akarjuk, hogy mi a bátorság, hanem bátrak akarunk lenni, és nem tudni akarjuk, hogy mi az igazságosság, hanem igazságosak akarunk lenni, mint ahogyan inkább akarunk egészségesek lenni, mint tudni, hogy mi az egészség, és inkább akarjuk, hogy jó legyen a közérzetünk, mint tudni, hogy mi a jó közérzet.

 

6

Meg kell próbálnunk, hogy mindezekről a dolgokról érvekkel alátámasztható meggyőződést alkossunk, úgy, hogy ehhez a tapasztalati tényeket használjuk tanúbizonyságul és mintaként. A legkiválóbb ugyanis az volna, ha kitűnnék, hogy minden ember egyetért azzal, amit mondani fogunk. De ha nem így áll is a dolog, az is kiváló, ha legalább bizonyos módon mindenki egyetért vele. És ezt is fogják tenni, ha érveink hatására fokozatosan megváltoz­tatják véleményüket. Hiszen minden emberben van valami, ami rokon az igazsággal. Ebből kiindulva kell bemutatni - ilyen vagy olyan módon - a kérdésekkel kapcsolatos bizonyítékokat. Hiszen az igaz, de nem szabatosan előadott véleményekből kerekednek ki idővel a szabatos nézetek is oly módon, hogy a megszokott, zavaros vélekedések a lehető legpontosabb nézetekké fogalmazódnak át. Ámde minden egyes vizsgálódás esetében különbözőek az érvek: egyeseket filozófiai megalapozottsággal mondunk ki, másokat meg nem filozófiai érvként. Éppen ezért az államférfinak sem kell azt gondolnia, hogy fölösleges elmélkedés az olyan, amelynek segítségével egy dolognak nemcsak a lényegére, de létrejöttének okára is fény derül: éppen az utóbbinak van ugyanis filozófiai jelentősége minden egyes vizsgálódás esetén.

De ebben a kérdésben nagy óvatosságra van szükség. Néhányan ugyanis, mivel a filozófus tulajdonságának tartják, hogy semmit sem találomra mond, hanem megalapozottan beszél, sokszor - anélkül, hogy észrevennék - olyan érveket használnak, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz és hiábavalóak. Ezt részint tudatlanságból, részint kérkedésből teszik. Megesik, hogy tapasztalt és cselekvőképes embereket szédítenek meg így olyanok, akik nem is rendelkeznek építő jellegű vagy gyakorlatias gondolkodással, és a képességük sincs meg rá. Ez pedig a képzetlenségük miatt történik velük. Képzetlenségre vall ugyanis, ha valaki az egyes tárgyak­kal kapcsolatban nem képes különbséget tenni a tárgyhoz tartozó és a tárgytól idegen érvek között. De az is helyes, ha megkülönböztetjük egymástól az okra vonatkozó érvet és a be­mutatott tényt, mégpedig az imént mondottak miatt: az embernek nem mindig az érvekre, hanem sokszor inkább a tapasztalati tényekre kell figyelemmel lennie. Mostanában viszont az a helyzet, hogy az emberek, ha nem képesek ellentmondani az előadott bizonyításnak, arra kényszerülnek, hogy higgyenek neki. Még azért is helyes ez a megkülönböztetés, mert sokszor megtörténik, hogy az, amit érvek segítségével bebizonyítunk, igaznak tűnik ugyan, de nem annak az oknak alapján, amely érvünkben szerepel. Mert téves tételek segítségével is lehet bizonyítani az igazat, amint ez világosan látható az Analütikákból.

 

7

Miután mindezt előadtuk, kezdjük vizsgálatunkat ama első, mint mondottuk, nem világos vélekedéssel, és igyekezzünk világosan meghatározni, hogy mi a boldogság. Abban mindenki egyetért, hogy ez a legjelentősebb és a legkiválóbb az emberi javak között. Emberinek azért mondjuk, mert lehetséges, hogy előfordul boldogság valamely más, magasabbrendű lény, például az istenség esetében is. Mert azoknak a lényeknek, amelyek természetükre nézve alacsonyabbrendűek az embereknél, semmi közük nincs ehhez az elnevezéshez. Hiszen egyetlen ló, madár, hal vagy más létező sem, és egyáltalán semmi sem boldog az egész természetben - kivéve azt, aminek elnevezése folytán valami isteniben van része -, hanem bizonyos másfajta javakban részesedve élnek, az egyik jobb, a másik meg hitványabb életet. Ámde azt, hogy ez így van, később kell megvizsgálnunk. Most arról szóljunk, hogy a javak közül némelyek emberi tevékenység tárgyai lehetnek, mások meg nem. Ezt azért mondjuk így, mivel némely létezőnek semmi része nincs a változásban, következésképp a javakban sem. Természetükre nézve kétségtelenül ezek a legkiválóbbak. A javak közül pedig némelyik lehet ugyan tevékenység tárgya, de nálunk jelesebb lények tevékenységének. A tevékenység tárgya kifejezést kétféle értelemben használjuk. Azokat a dolgokat is jelenti, amelyeknek céljából cselekszünk és azokat is, amelyek e célok elérése végett válnak részeseivé cselekvésünknek. Így egyaránt a tevékenység tárgyának tekintjük mind az egészséget és a gazdagságot, mind pedig azt, amit ezeknek a kedvéért cselekszünk, ti. az egészségessé tevő és a vagyonszerző tevé­kenységet. Világos, hogy az emberi tevékenység tárgyai közül a boldogságot kell a leg­főbb jónak tekintenünk.

 

8

Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy mi a legfőbb jó és hányféle módon használatos ez a kifejezés. Főképp három véleményben jelenik meg. Mondják ugyanis, hogy mindenek között a legfőbb jó: maga a jó. Maga a jó pedig az, amelyre az jellemző, hogy első a jók között, és hogy a többiekben való jelenléte az oka annak, hogy azok is: jók. Mindkét jellemző a jó ideájának sajátja. E két jellemzőn azt értem, hogy ő az első jó, és hogy a többi jóban való jelenléte révén oka annak, hogy azok is: jók. Leginkább ugyanis erről az ideáról állítható valósággal, hogy jó - hiszen a többi javak a benne való részesedés és a hozzá való hasonla­tosság révén jók - és hogy első a jók között. Ha megsemmisül az, amiben a többiek része­sednek, megsemmisülnek azok is, amelyek részesednek az ideában, s amelyeknek éppen abban való részesedésük révén adunk nevet. Ilyenformán itt az előbbi és a későbbi viszonyáról van szó. Így hát maga a jó: a jó ideája. Hiszen ez is, épp úgy, mint a többi idea, elválasztható azoktól, amelyek részesülnek benne. Ennek a felfogásnak a vizsgálata azonban más, mégpedig szükségképpen jóval elméletibb jellegű tanulmány feladata. Mert a cáfoló és egyszersmind az általánost megragadó érvek egyik más tudományhoz sem tartoznak.

De ha röviden szólnunk kell mindezekről, azt mondjuk: először is „az idea létezése” nemcsak a jó, hanem bármely más dolog esetében is elvont és üres kifejezés. Sokféle vizsgálódás található ezzel kapcsolatban mind az exoterikus, mind a szigorúan tudományos iratokban. Továbbá: ha az ideák és a jó ideája a lehető legteljesebb mértékben léteznének is, akkor sem lenne semmi hasznuk sem a jó élet, sem a cselekedetek szempontjából. 1. Hiszen a jóról éppen olyan sokféle értelemben szólunk, mint a létezőről. A létező ugyanis, ahogyan azt másutt kifejtettük, éppúgy jelöli a lényeget, mint a minőséget, a mennyiséget, az időt, és ezenfelül még a mozgatott és a mozgató kategóriájában is használatos. A jó is előfordul e kategóriák mindegyikében. A lényeg kategóriájában: az ész és az isten; a minőségben: az igazságosság; a mennyiségben: a helyes mérték; az időben: a kellő pillanat; a mozgás esetében meg például: aki tanít és akit tanítanak. Mint ahogyan említett kategóriák szempontjából a létező sem egységes valami, ugyanúgy a jó sem az. 2. És nem is csak egyetlen tudomány foglalkozik sem a létezővel, sem a jóval. 3. Sőt, még az egyazon kategóriákba tartozóknak mondott jók, például a kellő pillanat vagy a helyes mérték vizsgálata sem egyetlen tudomány feladata, hanem az egyik az egyik, a másik meg a másik fajta kellő pillanatot és helyes mértéket vizsgálja. Például a táplálkozás esetében a kellő pillanatot és a helyes mértéket az orvostudomány és a testnevelés tudománya, a hadászatban a hadtudomány és ugyanígy más cselekvésekében megint más tudomány vizsgálja, úgyhogy bajosan lehetne magának a jónak a vizsgálata egyetlen tudomány feladata. Továbbá, ami azokat a dolgokat illeti, amelyeknél előbbiről és későbbiről van szó, ott nincs semmiféle, ezeken kívül létező és elválasztható általános. Mert akkor volna valami, ami még az elsőnél is előbbi, mivel az általános és elkü­löníthető előbbre való: hiszen ha az általános elpusztul, el fog pusztulni az első is. Ha például a többszörösök sorában a kétszeres az első, akkor a többszörösség nem lehet önmagában elkülöníthető általános, amiről állítunk valamit. Mert akkor volna valami, ami előbbre való a kétszeresnél, ha az általános azonos volna az ideával, például ha valaki az általánost önma­gában elkülöníthetővé tenné. Mert ha az igazság valami jó és a bátorság is az, akkor - mondják - létezik valami, ami maga a jó. Tehát ezt a kifejezést: maga a... hozzáfűzik az általános meg­határozásához. De mi mást jelent ez, mint azt, hogy az idea: örök és önmagában elkülönít­hető? Ámde az, ami több napja fehér, semmivel sem fehérebb, mint ami egy napja az; ugyanígy a jó sem fokozottabb mértékben jó azáltal, hogy örök, sem az általános jó nem azonos az ideával, hiszen közös jellemzője az összes javaknak.

Bizonyítanunk is éppen ellenkezőleg kell magát a jót, mint ahogyan azt most teszik. Mostanában ugyanis olyan dolgokból indul ki a bizonyítás, amelyekről egyáltalán nem általá­nosan elismert, hogy ezek: jók, és ezekből kiindulva bizonyítják azokat a jókat, amelyekkel kapcsolatban mindenki egyetért abban, hogy jók. Például számokból kiindulva bizonyítják, hogy az igazságosság és az egészség azért valami jó, mert mindkettő rendezettség és szám, és a jó számokban és egységekben található, mivel az Egy maga a jó. Holott kiindulni az olyan dolgokból kell, amelyeknek jó-voltában teljes az egyetértés - ilyen például az egészség, az erő, a mértékletesség -, és ebből kell bizonyítani azt, hogy a változatlan dolgokban még foko­zottabb mértékben - van jelen a szép. Hiszen mindazok a dolgok, amelyeknek jóvoltában egyetértünk, a rendezettség és a nyugalom állapotában vannak. De ha ez így van, a változatlan dolgok még inkább ilyen állapotban vannak, mert rájuk mindez még inkább vonatkozik. Vakmerő dolog azt a tételt, hogy az Egy maga a jó, azzal bizonyítani, hogy a számok az Egy felé irányulnak. Hiszen azt sem mondják meg világosan, hogy hogyan irányulnak, hanem nagyon általánosan beszélnek erről. No meg hogyan tételezhet fel valaki törekvést olyan dolgokról, amelyekben nincs is élet? Ezzel a kérdéssel foglalkozni kell és érvelés nélkül nem szabad elfogadni egyetlen olyan tételt sem, amelynek még az érvelés hatására sem könnyű hitelt adni. És nem igaz az az állítás, hogy minden egyes létező valamely egyetlen jóra irányul. Hiszen mindegyik a neki megfelelő jóra: a szem a látásra, a test az egészségre, és ugyanígy más valami másra törekszik.

Efféle aporiákkal jár az, hogy valamiféle magában álló jó nem létezik, és hogy az állam­tudo­mány­ban ez nem, hanem csak valami sajátos jó használható, éppen úgy, mint a többi tudo­mányok esetében. Például a testnevelésben a jó közérzet. Továbbá az is érvényes, amit az értekezésben leírtunk: maga a jónak a formája vagy egyetlen tudomány számára sem, vagy az összes tudomány számára azonos módon használható. Továbbá, hogy nem tevékenység tárgya. Hasonlóképpen az általános jó nem maga a jó - mert ez benne lehet valami kicsiny jóban is -, sem nem tevékenység tárgya. Hiszen az orvostudomány sem azzal foglalkozik, hogy hogyan hozzon majd létre valami olyasmit, ami bárminek része lehet, hanem azzal, hogy hogyan hozzon létre egészséget. És ugyanígy jár el mindegyik más mesterség. Ámde sokféle a jó, és ennek egy része a szép is, s az egyik tevékenység tárgya, a másik meg nem tevékenység tárgya. Tevékenység tárgya az a fajta jó, amely végett végzünk egy cselekvést; olyan fajtája azonban nincs, amely a változatlan dolgok területén található.

Világos tehát, hogy amit keresünk, a magában álló jó, sem nem a jó ideája, sem nem az általános jó. Hiszen az első változatlan és nem tevékenység tárgya, a második pedig változó ugyan, de szintén nem tárgya tevékenységnek. Az a fajta jó pedig, amely végett cselekszünk, mint a cél: a legfőbb jó, egyszersmind oka azoknak a dolgoknak, amelyek a hatása alatt állnak, és minden jó között az első. Így tehát ez a magában álló jó lehet az emberi cselekvés tárgyainak végcélja. Ez pedig annak a tudománynak a célja, amely az összes többin uralkodik, s ezek az államtudomány és a gazdálkodás tudománya és a belátás. Eme jártasságok ugyanis éppen abban különböznek a többitől, hogy ilyenek. Hogy különböznek-e egymástól is vala­miben, azt később kell kifejtenünk. Azt pedig, hogy a végcél a neki alárendeltek számára: ok, bizonyítja a tanítás példája. A tanítók ugyanis előbb meghatározzák a végcélt, és azután mutatják be a többit, mármint hogy azok közül mindegyik jó. Mert az ok az, ami végett cselekszünk. Így például mivel egészségesnek lenni ezt és ezt jelenti, ezért annak, ami az egészségre nézve hasznos, ilyennek és ilyennek kell lennie. De az, ami egészségessé tesz, oka, mintegy mozgatója az egészségnek, mégpedig az egészség létezésének oka és nem annak, hogy az egészség valami jó. Továbbá azt sem bizonyítja senki, hogy az egészség: jó, hacsak nem szofista az illető, vagy olyasvalaki, aki nem orvos. Mert az ilyenek azok, akik a tárgyhoz nem tartozó érvekkel okoskodnak. - Éppúgy, mint ahogy más alapelveket sem szokás bizo­nyítani.

Azt a jót azonban, amely az ember számára cél, és cselekvésünk tárgyai között a legfőbb jó, meg kell vizsgálnunk abból a szempontból, hogy mivel ez a legfőbb jó, milyen értelemben a legfőbb jó ez mindenek között.

MÁSODIK KÖNYV

1

Az előbbiek után más kiindulópontot választunk, amikor arról kell szólnunk, ami soron következik. Az összes jó vagy külső, vagy lelki jó, s ezek közül a lelki jók a választásra érdemesek, ahogyan ezt az exoterikus iratokban is kifejtettük. Mert a belátás, az erény és a gyönyör lelki jók: általános meggyőződés, hogy közülük az egyik vagy a másik, vagy mind­három: végcél. A lelki jók közül némelyik tulajdonság vagy képesség, némelyik meg tevé­kenység és mozgás. Ezek legyenek hát az előfeltevéseink az erénnyel kapcsolatban is, hogy az a legjobb állapota vagy tulajdonsága, vagy képessége mindannak, amit használnak valamire, vagy ami valamiféle munkát végez. Ez pedig az indukciós eljárásból ismeretes, hiszen minden dologgal kapcsolatban így történik a meghatározás. Például egy köpenynek is van kiválósága, mégpedig valamiféle munkája, valami használata, és a legjobb tulajdonsága az, ami a kiválósága a köpenynek. Hasonlóképpen van ez egy hajóval, egy házzal és a többi dologgal is. S a lélekkel ugyanígy: neki is van egy bizonyos munkája. És minél jobb a tulajdonsága, annál jobb a munkája, s ahogyan a tulajdonságok aránylanak egymáshoz, ugyanúgy aránylanak egymáshoz azok a munkák is, amelyek e tulajdonságokon alapulnak. És a munka minden esetben végcél. Ezért az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a munka jobb a tulajdonságnál. A cél ugyanis mint cél: a legfőbb jó, hiszen az az előfeltevésünk, hogy a legnagyobb és a leg­végső jó az a cél, amely miatt minden más létezik. Ezért hát világos, hogy a munka jobb a tulajdonságnál és az állapotnál.

Ámde a munka kifejezést kétféle értelemben használjuk. Az egyik értelemben a munka: a használat mellett még valami más. Például a házépítés munkája a ház, és nem az építés, az orvostudomány munkája az egészség, és nem a gyógyítás, sem az orvoslás. A másik értelemben a használat a munka, így a szem munkája a látás és a matematikai tudományé az elmélkedő szemlélődés. Tehát abban az esetben, amikor a munka: használat, szükségszerű, hogy a használat előbbre való legyen a tulajdonságnál. Miután ezeket ily módon megállapí­tottuk, azt mondjuk, hogy maga a munka, amely egy dologgal kapcsolatos, kapcsolatban áll a kiválósággal is, noha nem ugyanabban az értelemben. Például a varga mesterségének és a bőrművességnek munkája a lábbeli. Ha pedig létezik olyan kiválóság, amely a bőrműves­ségnek és a derék bőrművesnek sajátja, akkor a munka a derekasan elkészített lábbeli. Ugyanígy van ez a többi mesterséggel is. Továbbá: legyen a lélek munkája az élet létrehozása. Az élet pedig tevékenység és éber állapot - hiszen az álom valamiféle tétlenség és nyugalom. Tehát: mivel a léleknek és kiválóságának a munkája szükségképpen egy és ugyanaz, így a lélek kiválóságának munkája a derekas élet.

Ez pedig a tökéletes jó, amely, mint láttuk: a boldogság.

Mivel a boldogság a legfőbb jó, a végcélok meg, mégpedig a legnemesebb javak, a lélekben vannak - ezek vagy tulajdonságok, vagy tevékenységek -, ezért előfeltevéseinkből világosan következik, hogy mivel a tevékenység jobb az állapotnál és a legjobb tulajdonságból követ­kezik a legjobb tevékenység, a legjobb tulajdonság az erénnyel azonos; az erényen alapuló cselekvés a lélek legfőbb java. De arról is volt szó, hogy a legfőbb jó a boldogság. A boldogság tehát a jó léleknek a tevékenysége. Mivel pedig láttuk, hogy a boldogság olyasmi, ami teljes; és van teljes és nem-teljes élet, s ugyanígy erény is, mivel némelyik erény egész, némelyik meg rész; a nem-teljes dolgok tevékenysége pedig nem-teljes, ezért a boldogság bizonyára a teljes életnek az erény teljében való tevékenysége.

Azt pedig, hogy a boldogság nemét és meghatározását helyesen adtuk meg, bizonyítják valamennyiünk vélekedései.

A helyes tevékenység és a helyes élet azonos jelentésű a boldogsággal, s ezek mindegyike használat és tevékenység; az élet éppúgy, mint a cselekvés, mert a cselekvő élet olyan élet, amely felhasznál dolgokat. Hiszen a kovács készíti a zablát, a lovas meg használja. Van olyan vélemény is, hogy még egy napig sem lehet boldognak lenni, nem boldog a gyermek sem és egyik életkor sem az - helyes ezért Szolónnak az a mondása, hogy életében senkit sem lehet boldognak mondani, csak ha már bevégezte, mert semmi sem boldog, ami nem teljes: hiszen nem egész. Továbbá: az erényt munkái miatt dicsérik, és a magasztalások e munkákról szólnak. És a győzteseket koszorúzzák meg, nem pedig azokat, akik képesek ugyan győzni, de mégsem győztesek. És a munkái alapján ítéljük meg valakinek a minőségét. Aztán miért nem szokás dicsérni a boldogságot? Azért, mert a többi dolgot a boldogság miatt dicsérik: vagy mert ezek a dolgok a boldogságra vonatkoznak, vagy mert részei neki. Ezért más az, amikor boldognak mondanak valakit, és más a dicséret, és más a magasztalás. A magasztaló beszéd ugyanis úgy szól a munkáról, mint egyesről, a dicsérő meg úgy beszél róla, mint egy ember általános jellegéről; amikor pedig boldognak mondanak valakit, akkor befejezettségről szól­nak. És ezeknek alapján világos a megoldása annak az aporiának is, amelyet felhoznak néha: miért van az, hogy a derekas emberek életük egyik felében semmivel sem jobbak a hitvá­nyaknál? - Alvás közben ugyanis mindannyian egyformák. Ennek az az oka, hogy az álom: tétlensége a léleknek és nem tevékenysége. Ezért ha van más része is a léleknek, például a tápláló lélekrész, ennek a kiválósága [erénye] nem része a teljes kiválóságnak, mint ahogyan a test kiválósága sem része ennek. Az álomban ugyanis a tápláló lélekrész tevékenykedik erősebben, míg az érzékelő és a törekvő lélekrész álomban nincs teljes működésben. A derekas emberek álomképei meg, ha valamiképpen részesülnek a mozgásban, jobbak, mint a hitványakéi, hacsak nem gátolja őket betegség, vagy testi fogyatékosság.

Ezek után a lélekről kell elmélkednünk; az erény ugyanis a lélek tulajdonsága, mégpedig nem járulékos módon. És mivel az emberi erényt keressük, tételezzük fel, hogy a léleknek két olyan része van, amely részesül az értelemben: noha nem azonos módon részesül az értelem­ben mindkettő, hanem az egyik parancsolásra termett, a másik meg arra, hogy engedelmes­kedjék és oda figyeljen. Ha pedig létezik egy bizonyos másfajta, értelem nélküli lélekrész, ezt most ne vegyük tekintetbe. Az azután már lényegtelen, hogy részekből áll-e a lélek vagy nem áll részekből, mindenesetre különböző képességei vannak, mégpedig azok, amelyeket emlí­tettünk - ahogyan a köríven szétválaszthatatlan a homorú és a domború, és ahogyan szét­választ­hatatlan az egyenes és a fehér. Jóllehet, az egyenes nem fehér; ezek csak járulékosan, nem pedig lényegük szerint azonosak.

Kihagyjuk most a léleknek egy másik részét is, a növesztő lélekrészt, ha egyáltalán van ilyen. Az említett részek ugyanis csupán az emberi léleknek sajátjai, ezért sem a tápláló, sem a növesztő lélekrész kiválósága nem kizárólagosan tartozik az emberhez. Mert kell hogy az emberben, mint emberben meglegyen a megfontolás, az uralkodás és a cselekvés, ám a megfontolás nem a megfontolást uralja, hanem a törekvést és a szenvedélyeket. Tehát szükségszerű, hogy az ember rendelkezzék ezekkel a részekkel. És miképpen a test jó állapota a részek kiválóságából, ugyanúgy származik a lélek erénye is mint végcél a részerényekből.

Az erénynek pedig két fajtája van; az egyik erkölcsi, a másik észbeli. Hiszen nemcsak az igazságos, de az értelmes és a bölcs embert is dicsérettel illetjük. Mert az volt a feltevésünk, hogy a dicsérendő dolog vagy az erény, vagy a munka. S ezek bár nem tevékenykednek, ám alapul szolgálnak a tevékenységnek.

Mivel az észbeli erények értelemmel párosulnak, az ilyenek az értelmes lélekrészhez tartoz­nak, amely - mint értelemmel rendelkező rész - parancsolója a léleknek, az erkölcsi erények viszont ahhoz a lélekrészhez, amely nem értelmes ugyan, ám a természet folytán az értelmes lélekrésznek engedelmeskedik. Hiszen valakinek az erkölcsi minőségéről szólva nem azt mondjuk, hogy az illető bölcs vagy leleményes, hanem hogy szelíd vagy vakmerő.

Ezek után először az erkölcsi erényt kell vizsgálnunk, hogy mi is az, és milyen részei vannak - a vizsgálat ugyanis erre vonatkozik -, és hogy minek a révén jön létre.

Kutatnunk pedig úgy kell, ahogyan az egyéb területeken is kutatnak mindazok, akiknek már van valamiféle tudomásuk az anyagról: mindig az igaz, de nem szabatos kijelentések segít­ségével kell megkísérelnünk, hogy szert tegyünk olyan kijelentésekre, amelyek igazak és szabatosak is. Jelen pillanatban ugyanis az erényről való tudásunk hasonló ahhoz, mint ha az egészségről annyit tudnánk, hogy az a test legjobb állapota, és Koriszkoszról, hogy az agorán tartózkodók közül neki a legsötétebb a bőre. Hiszen akkor azt, hogy mi az egészség és ki Koriszkosz, nem tudjuk. Mégis az, hogy ilyen módon tudomással bírunk róluk, segítségünkre van ahhoz, hogy őket magunk megismerjük. Az első előfeltevésünk ez legyen: a legjobb állapot a legjobb eszközök segítségével jön létre, és minden egyes lényre jellemző, hogy a kiváló dolgokat mindegyikük a maga kiválóságának eredményeképpen cselekszi. Például a legnemesebb erőfeszítések és a táplálék eredményeként jön létre a test jó állapota, s a jó testi állapot eredményeként képes az ember a legnemesebb erőfeszítésekre. Továbbá: minden állapot ugyanazon eszközök segítségével jön létre és megy tönkre attól függően, hogy hogyan alkalmazzák ezeket az eszközöket. Például az egészség esetében a táplálék, az erőfeszítések és az évszak ilyenek. Mindez világosan kiderül az indukciós eljárásból. Így hát az erény is ilyes­féle állapot, amely a lélek legkiválóbb mozgásai révén keletkezik, és amelynek eredményeként a lélek legkiválóbb munkái és szenvedélyei jönnek létre, és ugyanazon eszközök révén történik ezeknek hol keletkezésük, hol pusztulásuk. És az erény felhasználó tevékenysége ugyanazokra a dolgokra vonatkozik, amelyek révén ő növekszik is, meg el is pusztul - azokra a dolgokra, amelyek bennünket a legjobb állapotba hoznak. Ennek bizonyítéka az, hogy mind az erény, mind a hitványság kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. A büntetés ugyanis gyógyító eljárás, s ahogy a többi gyógyító eljárás, ez is ellentétes hatások - jelen esetben a kellemes és fájdalmas - révén jön létre.

 

2

Az tehát világos, hogy az erkölcsi erény kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. Különben az erkölcs [éthosz], mint a neve is jelzi, olyan valami, ami a szokásból [ethosz] fejlődik ki, s ezt, minthogy nem velünk született, nevelés útján, meghatározott módon végre­hajtott mozgatás segítségével szokjuk meg, s így válik végül tevékenykedő elemmé. Olyasmi ez, amit az életteleneknél nem láthatunk, hiszen a követ akárhányszor felfelé hajítod, az sose fogja magától megtenni ezt, csak erőszakos ráhatásra. Ezért hát határozzuk meg az erkölcsöt így: a lélek egy részének minősége, mégpedig azé a részé, amely - bár nem értelmes -, de a rendelkező értelem útmutatása alapján képes engedelmeskedni az értelemnek. Azt kell most megállapítanunk, hogy mi az a lelki tartalom, amelyre vonatkoztatva az erkölcsök bizonyos minőségek. Nos, hát vonatkoznak az erkölcsök az ember érzelmi képességeire - e vona­tkozásban nevezzük érzőknek az embereket, és vonatkoznak a lelki alkatára - e vonatkozásban mondjuk valakiről, hogy ezeknek az érzelmeknek a tekintetében valamiképpen érző vagy érzéketlen.

Ezután következik - ahogyan a befejezett iratokban áll - az érzelmek és a képességek és a lelki alkatok felosztása. Érzelmeken értem a következőket: haragot, félelmet, szemérmet, vágyat, s általában mindazt, amivel rendszerint együtt jár - és belőle következik, hogy együtt jár - az érzékelésből fakadó gyönyör vagy fájdalom. És ezeknek nem felel meg minőség, hanem a lélek elszenvedi őket, míg a képességeknek minőség felel meg. Képességeken meg azokat a tulajdonságokat értem, amelyeknek megfelelően, az érzelmek szerint elnevezzük a tevékeny­kedő embereket. Például dühös, fájdalom iránt érzéketlen, szerelmes természetű, szemérmes, szemérmetlen.

Lelki alkatok pedig azok, amelyek okai, hogy az érzelmek, például a bátorság, mértékletesség, gyávaság, mértéktelenség, az értelemnek megfelelően vagy az értelemmel ellentétesen vannak-e jelen.

 

3

Miután e megkülönböztetést megtettük, föl kell figyelnünk arra, hogy mindenben, ami folya­matos és osztható, található túlzás és hiány és közép, és ezek vagy a dolgok egymáshoz való viszonyában, vagy a dolog hozzánk való viszonyában ilyenek; így van ez a testnevelésben, az orvostudományban, az építészetben, a hajókormányzás mesterségében, és bármiféle cselek­vésben: mind a tudományos, mind a nem-tudományos, mind a mesterségbeli, mind pedig a mesterséghez nem tartozó cselekvésekben. A mozgás ugyanis folytonos, a cselekvés pedig mozgás. Minden dologban a magunkhoz viszonyított közép a legjobb, mert ez úgy van, ahogyan a tudás és az értelem tanácsolja. És mert ez az, amely a minden tekintetben legjobb lelki alkatot alkotja meg. Ez világos mind az indukciós, mind a szillogisztikus eljárás alapján. Az ellentétek ugyanis lerontják egymást; a szélsők egymással is meg a középpel is ellen­tétesek, mert a közép a két szélső egyikével szemben a másik szélsőnek tűnik, például az egyenlő a kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál meg kisebb. Ezért szükségszerű, hogy az erkölcsi erény is valamiféle középsőkre vonatkozó és egyféle közép legyen. Meg kell tehát határoz­nunk, hogy miféle közép az erény és miféle középsőkre vonatkozik. Nézzük meg hát ábra szerint, és szemléljük mindegyiket a táblázat alapján.

dühösség vakmerőség szemérmetlenség mértéktelenség irigység nyereség tékozlás fennhéjázás hízelgés tetszelgés elpuhultság felfuvalkodottság pazarlás álnokság

halvérűség gyávaság szégyenlősség érzéketlenség nincs külön neve veszteség fösvénység gúnyos szerénység gyűlölet önhittség szenvedésben való eltompultság kishitűség szűkkeblűség együgyűség

szelídség bátorság szemérem mértékletesség jogos felháborodás jogszerűség nagyvonalúság igazság szeretet önérzet állhatatosság nemes becsvágy áldozatkészség belátás

Ezek és ilyenfélék tehát az érzelmek, amelyek előjönnek a lélekben. Nevet pedig mindegyik így kap: az egyik csoport a túlzás, a másik a hiány alapján. A dühös természetű ember ugyanis az, aki a kelleténél nagyobb mértékben és hamarabb jön indulatba, és a kelleténél több emberre haragszik, halvérű meg az, aki hiányosságot mutat abban a tekintetben, hogy kikre, mikor és hogyan kell haragudni. Vakmerő az, aki nem fél azoktól a dolgoktól sem, amelyektől kell, sem akkor nem fél, amikor kell, sem nem úgy fél, ahogyan kell. Gyáva meg az, aki azok­tól a dolgoktól is, akkor is és úgy fél, amelyektől, amikor és ahogyan nem kell. Hasonló­képpen: az a mértéktelen, aki túlzottan sóvárog, és aki túllépi a mértéket, ahol csak lehetséges; érzéketlen pedig az az ember, aki hiányosságot mutat abban a tekintetben, hogy nem kívánja még azt sem, ami jobb, és amit kívánni természetes, hanem érzéketlen, mint a kő. Nyerész­kedő az, aki mindenből telhetetlenül hasznot húz, kárvalló pedig az, aki ha nem veszít is mindenben, de kevés dologban nyereséges. Fennhéjázó az, aki többnek, gúnyosan szerény­kedő meg, aki kevesebbnek mutatja magát, mint amennyi. Hízelgő az, aki többször, gyűlöl­ködő viszont, aki kevesebbszer szól dicsérően, mint ahogyan az helyénvaló. Túlságosan tekin­tettel lenni a mások tetszésére: tetszelgés; míg túl kevéssé és vonakodva: önhittség. Továbbá: aki nem visel el semmiféle fájdalmat, még akkor sem, ha ez hasznos volna a számára: elpuhult. Aki meg mindent egyformán eltűr, azt ugyan általában nem illetjük külön elneve­zéssel, de átvitt értelemben fanyarnak, nyomorultnak és tompának nevezzük. Felfuvalkodott az, aki túl sokra, kishitű, aki túl kevésre értékeli magát. Továbbá: tékozló az, aki mindenben túlzásba viszi a költekezést, de fösvény, aki minden költség tekintetében alatta marad a mértéknek. Hasonlóan áll a dolog a szűkkeblűvel és a kérkedővel is, mert ez túllépi az illő mértéket, az meg alatta marad. És az álnok ember minden módon és mindenhonnan fortélyosan hasznot húz, míg az együgyű onnan sem, ahonnan kell. Akkor irigy valaki, ha több ember szerencséjén bosszankodik, mint kell: hiszen az irigyeket még azok jó sora is bosszantja, akik pedig megérdemelték, hogy jól menjen soruk. Az irigységgel ellentétes érzelmű embernek nincs külön neve; ő ott viszi túlzásba a dolgot, hogy még az érdemtelenül szerencsések miatt sem bosszankodik, hanem könnyen veszi - mint a falánkok az ételt -, míg a másik, irigysége miatt, ezt nehezen tűri el. Az már fölösleges, hogy mindegyikkel kapcso­latban megállapítsuk: nem járulékos módon van így. Hiszen semelyik tudomány: sem az elméleti, sem az, amely valaminek a létrehozásával foglalkozik, nem teszi meg ezt a kiegészítő megállapítást, és nem is ennek szellemében cselekszik, hanem a tudományokkal kapcsolatos dialektikai csűrés-csavarással szemben van rá szükség. Határozzuk meg tehát egyszerűen így, pontosabban pedig majd akkor, amikor az egymással ellentétes lelki alka­tokról szólunk.

Az említett érzelmeknek a fajtáit meghatározott nevekkel jelöljük, az érzelmeknek az időtartam vagy a hatásfok tekintetében megnyilvánuló túlzásuk vagy a tárgyak valamelyikéhez való viszonyuk szerint. Úgy gondolom, hogy például hirtelen haragú az, aki a kelleténél gyorsabban, vad haragú és heves természetű pedig, aki a kelleténél nagyobb mértékben jön indulatba, epés az, aki őrzi haragját, civakodó és gyalázkodó meg az, aki haragjában bosszút áll. Torkos, falánk és borissza az, aki az étel vagy ital élvezése végett az értelemmel ellenkező szenvedélyre képes. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az említett érzelmek néme­lyike nem érthető meg az érzelem módjára vonatkozó kérdés alapján, ha ezen a kelleténél nagyobb mértékű érzelmet értjük. Például nem akkor házasságtörő valaki, ha a kelleténél többször közösül mások feleségével; hiszen itt nem létezik olyasmi, hogy „a kelleténél több”, hanem ez már magában aljasság. Ez esetben az érzelem megnevezése tartalmazza a minőséget is. Ugyanígy áll a dolog az erőszakoskodással. Ezért vitatkozni is szoktak ezen, mondván, hogy együtt voltak ugyan, de mégsem törtek házasságot, mert a dolog tudatlanságban történt, vagy kényszerítve voltak rá. Meg hogy megsebesítettek ugyan valakit, de ez mégsem volt erőszakoskodás. Hasonlóképpen van ez az egyéb ilyen jellegű dologban is.

 

4

Miután ezeket megértettük, ezután arról kell beszélnünk, hogy mivel a léleknek két része van, az erények ezek szerint oszlanak meg: és hogy az értelmes lélekrészhez tartoznak az észbeli erények, amelyeknek munkája az igazság, mégpedig a dolgoknak vagy a létezési módjával vagy a keletkezésével kapcsolatos igazság, míg a többi erény ahhoz a részhez tartozik, amely értelem nélküli, ám törekvéssel bír - mert ha a lélek részekből áll, nem bármelyik rész bír törekvéssel -, szükségszerű, hogy létezzék hitvány erkölcsi jellem és derekas, attól függően, hogy valaki egy bizonyos gyönyört és fájdalmat el akar érni vagy menekül előle.

Ez világos az érzelmekkel, képességekkel és lelki alkatokkal kapcsolatos felosztásokból. A képességek és a lelki alkatok ugyanis az érzelmekkel függnek össze, az érzelmeket pedig a fájdalom és a gyönyör alapján határozzuk meg. Így hát ezekből és az előbbi állításainkból az következik, hogy minden erkölcsi erény gyönyörrel és fájdalommal kapcsolatos. Ugyanis a lélek egésze természeténél fogva ama dolgok által válik rosszabbá vagy jobbá, amely dolgokra vonatkozik és amelyekkel kapcsolatos az alkata. Azokról mondjuk, hogy a gyönyör vagy a fájdalom miatt hitványak, akik azokat a fájdalmakat és gyönyöröket hajszolják, amelyeket nem kell, és úgy, ahogyan nem kell. Ezért van az is, hogy úgy szokta mindenki elhamarko­dottan meghatározni az erényt, hogy az: a gyönyörrel és a fájdalommal szemben megnyil­vánuló érzelemmentesség és nyugalom; az erkölcsi hitványságot meg ezeknek az ellentétéből magyarázzák.

 

5

Miután megállapítottuk, hogy az erény: az olyasféle lelki alkat, amelynek hatására az emberek a legjobbat cselekszik, és amelyhez ha ragaszkodnak, a legkiválóbb helyzetben vannak a legfőbb jót illetően; a legfőbb jó és a legkiválóbb pedig az, ami a helyes értelem szerint való; ami viszont a helyes értelem szerint való, az a túlzó és a hiányos állapot között elhelyezkedő, magunkhoz viszonyított közép. Az erkölcsi erény tehát minden egyes ember esetében szükségképpen az őhozzá viszonyított közép, és bizonyos, a gyönyörökben és fájdalmakban és kellemes és kellemetlen dolgokban található középsőkkel kapcsolatos. A közép tehát egyik esetben a gyönyörök területén lesz - ti. amikor a túlzás és a hiány is itt van -, másik esetben a fájdalmak területén, megint más esetben mindkettőben. Mert aki az örvendezésben túloz, az a gyönyörteli dolgokat illetően esik túlzásba, aki pedig a bánkódásban, az éppen az ellenkező végletbe kerül. És viselkedésük vagy általában, vagy egy bizonyos szabályhoz képest, ilyen, például amikor valaki nem úgy viselkedik, mint a tömeg. A derekas ember azonban úgy viselkedik, ahogy kell. Mivel létezik egy bizonyos lelki alkat, amelynek hatására az, akinek ez a lelki alkata, maga is olyasfélévé lesz, hogy ugyanabban a dologban egyszer a túlzást fogadja el, másszor a hiányt, szükségszerű, hogy ahogyan ezek ellentétesek egymással és a középpel is, úgy a lelki alkatok is ellentétesek egymással és az erénnyel is. Noha megtörténik némely­kor, hogy az összes ellentétek igen világosan megnyilvánulnak, ám néha a túlzás, máskor meg a hiány oldalán tűnik ki az ellentét. Az egyenetlenségnek pedig az az oka, hogy a középhez viszonyítva nem mindig ugyanott helyezkedik el az egyenlőtlenség és a hasonlóság, hanem némelykor a túlzó, némelykor meg a hiánnyal kapcsolatos lelki alkattól könnyebb az átmenet a középsőhöz. Akinek a középtől való távolsága nagyobb, annak, úgy tűnik, ellentétessége is nagyobb. Például a testedzés esetében a túlzás egészségesebb a hiánynál és közelebb van a középhez, míg a táplálkozásban a hiány egészségesebb a túlzásnál. Következésképpen azok az akarati elhatározással kapcsolatos lelki alkatok is nagyobb mértékben lesznek egészség­kedvelőkké, amelyek a testnevelés kedvelésén alapulnak, e kettő közül bármelyikre is irányul a választásuk. Az ilyen lelki alkatú emberek között vannak olyanok, akik túl sokat edzenek, amazok között meg vannak, akik túlságosan sok nehézséget tűrnek el. És a helyes mérték és szabály szerint élő embernek a testnevelés tekintetében mégsem ez a kettő az ellentéte, hanem az, aki eltespedt, a táplálkozást illetően pedig nem az éhező, hanem az élvhajhász. Ez azért van így, mert a természetünk eleve nem áll minden dologban egyformán távol a középtől, hanem kisebb mértékben kedveljük a testedzést, és nagyobb mértékben vagyunk élvhajhászok. Hasonlóképpen van ez a lélekkel is. Az erénnyel ellentétesnek tartjuk azt a lelki alkatot, amelynek birtokában ugyan hibázunk, és amellyel a sokaság rendelkezik; a másik véglet pedig annyira rejtve van előttünk, mintha nem is léteznék, hiszen csekély volta miatt észrevehetet­len. Például a dühöt ellentétesnek tartjuk a szelídséggel és a dühös embert a szelíddel. Jóllehet létezik túlzás a nyájasságban is, a békülékenységben is, meg abban, hogy valaki akkor sem dühös, amikor megpofozzák. Az ilyen emberek azonban kevesen vannak, inkább az ellenkező irányban hajlik el mindenki. Ezért van az, hogy a harag bosszúra vágyik. Mivel megvan a táblázatunk az egyes érzelmeknek megfelelő lelki alkatokról, mégpedig mind a hiányokról, mind a túlzásokról, mind a velük ellentétes lelki alkatokról, amelyek által a helyes értelem szerinti viselkedés létrejön - hogy mi a helyes értelem, és milyen szabályra kell tekintettel lennünk, amikor a középet meghatározzuk, azt később kell megvizsgálnunk -, világos, hogy az összes erkölcsi erény és jellembeli rosszaság: a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos túlzás és hiány, és hogy a gyönyörök és fájdalmak az említett lelki alkatokból és érzelmi állapotokból erednek. De a legjobb lelki alkat persze minden egyes esetben a középső. Nos, hát világos, hogy az erények: vagy valamennyi közép, vagy e közepek némelyike.

 

6

Most pedig vegyünk fel egy másik kiindulópontot a következő vizsgálódáshoz. Minden lényeg természeténél fogva egyben alapelv is, ezért is képes mindegyik sok önmagához hasonlót nemzeni. Például az ember embereket és általában az élőlények élőlényeket és a növények növényeket. Ám az ember - és az élőlények között egyedül ő - ezenfelül még bizonyos tevé­kenységeknek is princípiuma, hiszen egyetlen más élőlényről sem mondhatjuk, hogy tevé­kenykedik. Az olyanfajta princípiumokat, amelyektől a változások elsősorban származnak, alapprincípiumoknak nevezzük; ám a legjogosabban azokat illetjük ezzel a névvel, amelyek­nek működésére az jellemző, hogy ami belőlük indul ki, az másképpen nem is történhetnék. Ezek közül kétségkívül az istenség az első. Ám a mozdulatlan - például a matematikai - princípiumok nem a szó szigorú értelmében vett princípiumok, jóllehet analogikusan így nevezzük őket. Hiszen itt is az a helyzet, hogy ha a princípium mozogna, a lehető legnagyobb mértékben megváltoznának mindazok, amiket a princípium alapján bizonyítottunk. De maguk a bizonyított tételek nem önmaguktól változnak meg, mintegy kölcsönösen megsemmisítve egymást, hanem úgy, hogy az ember megsemmisít egy hipotézist, és éppen ezáltal bizonyít. Az ember azonban egy bizonyos mozgásnak a princípiuma: a cselekvés ugyanis mozgás. Mivel pedig itt is, éppúgy mint a többi esetben, a princípium: oka mindazoknak, amelyek általa léteznek vagy keletkeznek, ugyanúgy kell gondolkodnunk, ahogyan a szigorú bizo­nyí­tások esetében szokás. Mert ha a háromszög szögeinek összege két derékszöget ad, szükség­szerű, hogy a négyszög szögeinek összege négy derékszöget adjon. Nyilvánvaló, hogy ennek ez a tétel az oka: a háromszög szögösszege két derékszöget ad. Tehát ha a háromszög megváltoznék, szükségszerű lenne, hogy megváltozzék a négyszög is, ha például a háromszög szögösszege három derékszöget adna, akkor a négyszögé hatot, ha meg a háromszögé négyet, akkor a négyszögé nyolcat. Ha pedig a háromszög nem változik, hanem olyan marad, amilyen, akkor a négyszög is szükségképpen olyan marad, amilyen. Hogy ezek a szóban forgó dolgok szükségszerű jellegűek, az világos az Analütikákból. Most azonban nem lehetséges sem az, hogy ne szóljunk erről, sem az, hogy tudományos pontossággal szóljunk róla, kivéve az elmondottakat. Hiszen ha semmi egyéb oka nincs a háromszög e sajátosságának, akkor ez a sajátosság bizonyára valamiféle princípiuma és oka annak, ami belőle következik. Követ­kezésképpen ha létezik néhány olyan dolog, amely lehetősége szerint egymással ellentétes sajátosságokkal rendelkezhetik, akkor szükségszerű, hogy ezeknek princípiumai is ilyesfélék legyenek. Ugyanis ami szükségszerűből következik, az maga is szükségszerű, míg ami az imént említett princípiumból ered, annak megvan a lehetősége, hogy önmagával ellentétessé váljék. És azok a dolgok, amelyek az emberektől függenek, túlnyomórészt ebbe a csoportba tartoznak, és princípiumaik is ilyenek. Ezért, amely cselekvésnek az ember a princípiuma és ura, azokban világos, hogy megvan a lehetősége annak is, hogy ne történjenek meg, és hogy megtörténésük vagy meg nem történésük egyaránt az embertől függ, hiszen létezésüknek és nem-létezésüknek ő az ura.

Azoknak a dolgoknak, amelyeknek létrehozása vagy létre nem hozása tőle függ, ő maga az oka. És általában: amely dolgoknak ő az oka, azok tőle függenek. Mivel az erény és a hitvány­ság és a belőlük származó dolgok olyanok, hogy egy részüket dicséret, más részüket gáncs illeti (mert nem azokat a dolgokat gáncsoljuk és dicsérjük, amelyek szükségszerűség vagy vaksors, vagy természet révén léteznek, hanem azokat, amelyeknek magunk vagyunk okai, valamennyi dologban ugyanis, amelynek az oka valaki más, ezt a másvalakit illeti a gáncs meg a dicséret), világos, hogy az erény is és a hitványság is ama dolgok közé tartozik, amelyeknek oka és a velük kapcsolatos tevékenység princípiuma maga az ember. Nos, hát azt kell kiderítenünk, hogy melyek azok a dolgok, amelyeknek oka és a velük kapcsolatos tevékenység princípiuma: maga az ember. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy ki-ki oka mindazon dolgoknak, amelyek önkéntesek és az ő elhatározása szerint történnek, azoknak pedig, amelyek nem önkéntesek, nem az ember az oka. Világos, hogy az ember mindazt, amit azért tesz meg, mert elhatározta, egyben önként is teszi. Ezért világos, hogy az erény és a jellembeli rossz is az önkéntes dolgok közé tartozik.

 

7

Azt kell kiderítenünk, hogy mi az önkéntes és a nem-önkéntes, és mi az elhatározás, mivel az erényt és a hitványságot ezeknek a segítségével határozzuk meg. Először is az önkéntest és a nem-önkéntest kell szemügyre vennünk. Nos, úgy tűnik, hogy ez a következő három dolog egyikétől függ: vagy a törekvésen, vagy az elhatározáson, vagy a gondolkodáson alapul. Ami önkéntes, az ezek szerint, ami nem-önkéntes, az ezek ellenére történik.

Hanem a törekvés három fajtára oszlik: kívánságra, indulatra és vágyra, így hát a vele kapcsolatos dolgokat is eszerint kell felosztanunk.

Lássuk először azt, ami a vágy szerint történik. Úgy látszik, minden, ami a vágyunk szerint történik, önkéntes. Hiszen látható, hogy a nem-önkéntes dolog kényszerű, ami kényszerű az fájdalmas, és minden, amit kényszerítve cselekszünk vagy szenvedünk, fájdalmas, mint Euénosz mondja: „Mert természeténél fogva kínos minden kényszerű tett.” Tehát ha valami fájdalmas, az kényszerű, és ha valami kényszerű, az fájdalmas. Mindaz, ami vágyunk ellenére történik, fájdalmas - hiszen a vágy az örömtelire irányul - tehát kényszerű és nem önkéntes. Így hát, ami vágyunk szerint történik, önkéntes: hiszen a nem-önkéntes és az önkéntes ellenté­tesek egymással. Továbbá: az erkölcsi silányság minden szempontból igazságtalanabbá teszi az embert, a fegyelmezetlenség pedig erkölcsi silányságnak minősül. Fegyelmezetlen az, aki a vágyát követve értelme ellenére képes cselekedni, és akkor fegyelmezetlenkedik, amikor vágyát követve tevékenykedik. Tehát a fegyelmezetlen ember igazságtalanul fog eljárni, midőn vágyát követve cselekszik. Ám az igazságtalankodás: önkéntes. Ő tehát önként fog csele­kedni, és az, amit valaki, vágyát követve cselekszik, önkéntes. Hiszen lehetetlenség is volna, hogy akik fegyelmezetlenül cselekszenek, igazságosabbá váljanak. Az elmondottak alapján úgy tűnik, amit az ember, vágyát követve cselekszik, önkéntes. Ám a következőkből ennek az ellenkezője tűnik ki. Mindazt ugyanis, amit valaki önként tesz meg, meg kívánja tenni, és aki kíván valamit, önként teszi. Senki sem kíván olyasmit, amiről azt gondolja, hogy rossz. De hát a fegyelmezetlen ember nem azt teszi, amit kíván. Hiszen a fegyelmezetlenség éppen abban áll, hogy vágyát követve valaki annak ellenére cselekszik, amit a legjobbnak gondol. Ebből az következik, hogy ugyanaz az ember önként cselekszik és nem is önként. Ez azonban lehetetlen.

Továbbá: a fegyelmezett ember igazságosan fog cselekedni, vagy igazságosabban, mint ahogyan a fegyelmezetlenség alapján lehetséges. A fegyelem ugyanis erény, az erény pedig igazságosabbá tesz. Fegyelmezett valaki, ha a vágya ellenére cselekszik, értelmétől vezérelve. Ha tehát az igazságos cselekvés: önkéntes cselekvés, ahogyan az igazságtalan is az - ugyanis mindkettő önkéntesnek minősül; szükségszerű is, hogy ha az egyik önkéntes, a másik is az legyen -, a vágyunk ellenére történő pedig: nem önkéntes, akkor ezek szerint ugyanaz az ember ugyanazt a dolgot önként teszi és ugyanakkor nem önként.

Ugyanez az érv vonatkozik az indulatra is. Mert úgy látszik, az indulattal kapcsolatban ugyanúgy létezik fegyelmezetlenség és fegyelmezettség mint a vágy esetében. És az indulat ellenére történő cselekvés fájdalmas, s vele szemben a megtartóztatás kényszerű. Tehát ha a kényszerű cselekvés nem önkéntes, akkor bizonyára minden, ami az indulat szerint való, önkéntes. Valószínűleg Hérakleitosz is az indulat erejére felfigyelve mondotta, hogy útját állni fájdalommal jár. „Mert az indulat ellen harcolni nehéz - mondotta -, hiszen amit akar, a lélek árán veszi meg.”

De ha lehetetlenség, hogy ugyanaz az ember ugyanabban a vonatkozásban egyidejűleg önként és nem-önként tegye meg ugyanazt a dolgot, úgy inkább önkéntes jellegű az, amit a kívánsága, mint amit a vágya és indulata szerint tesz. Erre bizonyíték is van: hiszen sok mindent cselek­szünk önként, harag és vágy nélkül.

Hátra van még annak a vizsgálata, hogy amit kívánunk és amit önként cselekszünk, azonosak-e. Ám úgy tűnik, ez is lehetetlen. Feltettünk ugyanis - és az általános vélemény is ez -, hogy a lelki silányság igazságtalanabbá tesz, a fegyelmezetlenség meg a lelki silányság egy fajtájának mutatkozik. De ez ellentmond az előbbi feltevésnek. Mert senki sem kíván ugyan olyasmit, amit hitványnak gondol, ám mégis megteszi, amikor fegyelmezetlenné válik. Ha tehát az igazságtalan cselekvés önként elkövetett dolog, amit meg önként teszünk, az kívánságunk szerint történik, akkor ha valaki fegyelmezetlenné lesz, nem igazságtalankodik többé, hanem igazságosabbá válik, mint amilyen volt, mielőtt fegyelmezetlenné vált volna. Ez azonban lehetetlen. Világos tehát, hogy nem a törekvésünk szerint való cselekvés az, ami önkéntes, és nem a törekvésünkkel szembeszegülő cselekvésünk az, ami nem-önkéntes.

 

8

A következő fejtegetésből kitűnik, hogy az önkéntes nem azonos az elhatározásunk szerint végbemenő dologgal sem. Az már bebizonyosodott, hogy a kívánságunk szerint való dolog nem nem-önkéntes módon történik, sőt, mindaz, amit kíván az ember, inkább önkéntes. De az különösen bizonyos, hogy cselekedhet valaki anélkül is, hogy kifejezetten kívánná a dolgot. Sok mindent, amit kívánunk, hirtelen teszünk meg, de elhatározni senki semmit sem szokott hirtelenül. Ha szükségszerű, hogy az önkéntes dolog a következő három fajta egyikébe: vagy a törekvésünk, vagy az elhatározásunk, vagy a gondolkodásunk szerint végbemenő dolgok közé tartozzék, ámde az első két fajtába nem tartozik, akkor az marad, hogy az önkéntes az olyasféle cselekvésben legyen benne, amelyet valamilyen módon megfontoltunk.

De vigyük még kicsit tovább az érvelést, hogy végére érjünk az önkéntesről és nem-önkén­tesről szóló fejtegetésnek. Nos, látható, hogy a „kényszerű” és a „nem-kényszerű” cselek­vés rokon az említett kifejezésekkel. Hiszen a kényszerű cselekvést nem-önkéntesnek, a nem-önkéntest meg teljességgel kényszerű cselekvésnek mondjuk. Ezért a kényszerűvel kapcsolat­ban először is azt kell megvizsgálnunk, hogy mi az és milyen a viszonya az önkénteshez és a nem-önkénteshez. Ismeretes, hogy a kényszerű és a szükségszerű, valamint a kényszerűség és szükségszerűség ellentétei az önkéntesnek. Általános értelemben azonban a kényszerű és szükségszerű kifejezéseket a lélek nélküli dolgokkal kapcsolatban is használjuk. Mert azt mondjuk, hogy kényszer és szükségszerűség hatására történik az is, hogy a kő felrepül és a tűz lefelé lobog, míg ha ugyanezek a dolgok természetüket és saját törekvésüket követve mozog­nak, azt mondjuk, ez nem kényszer hatására történik - de önkéntesnek sem nevezzük. A kény­szerű mozgás ellentétének nincs neve, míg ami nem saját törekvését követve mozog, annak mozgását kényszerűnek nevezzük. Hasonlóképpen az eleven lényeknél és az állatoknál is megfigyelhetjük, hogy sok mindent kényszerből szenvednek el és tesznek, midőn kívülről támad valamiféle, a saját belső törekvésükkel ellentétes mozgás. De a lélek nélkül való dolgok esetében a mozgató elv egyszerű, az eleven lényeknél meg többféle. A törekvés ugyanis nincs mindig összhangban az értelemmel. Ezért a tevékenység a többi élőlénynél ugyanúgy, mint a lélek nélküli dolgoknál egyszerű, hiszen nincs bennük egymással ellentétes értelem és törekvés, hanem törekvésüket követve élnek. De az emberben mindkettő jelen van; mégpedig egy meghatározott életkorban, abban, amelyben a cselekvést elismerjük. A gyermekről ugyanis nem mondjuk, hogy cselekszik, az állatról sem, hanem csupán arról, aki értelmétől vezettetvén cselekszik. Tudvalevő, hogy a kényszerű dolog teljességgel kellemetlen, és senki sem tesz semmit kényszerből és ugyanakkor örömmel. Ezért vannak igen nagy vélemény­különbségek a fegyelmezett és a fegyelmezetlen kérdésében. Hiszen mindegyikük egymással ellentétes törekvéseket hord magában, amikor cselekszik. A fegyelmezett ember, mondják, erőszakkal tartja távol magát a kellemes vágyaktól. Mert fájdalmas dolog számára, hogy távol tartja magát, szembeszállva az ellenszegülő vággyal. A fegyelmezetlen ember pedig kény­szer­ből cselekszik értelme ellenére. Úgy tűnik, ez a kisebb fájdalom, hiszen a vágy a kellemesre irányul, és az ember ezt örömmel követi, úgyhogy a fegyelmezetlen ember inkább önként cselekszik, és nem kényszer hatására, mivel közben nincs kellemetlen érzése. A meggyőződés ellentétes a kényszerrel és a szükségszerűséggel, a fegyelmezett ember pedig a meggyőződése szerint intézi a dolgát, és nem kényszerből, hanem önként járja az útját. A vágy nem úgy vezet valakit, hogy meggyőzi őt, hiszen nincs része az értelemben. Azt már megbeszéltük, hogy csupán ez a kettő tűnik kényszerű és nem-önkéntes tettnek, mégpedig azért, mert valamiféle hasonlóságot mutatnak a kényszerűségnek azzal a fogalmával, amelyet a lélek nélküli dolgoknál is alkalmaztunk.

Ha valaki azt, amit ott a fejtegetéshez hozzátettünk, ehhez is hozzáteszi, megsemmisíti azt, amit mondottunk. Mert ha valamit a saját törekvése ellenére, kívülről hoznak mozgásba vagy állítanak meg, akkor azt mondjuk, hogy kényszer hatására történt a dolog, ha pedig nem kívülről, akkor hogy nem kényszer hatására. De hát a fegyelmezett és a fegyelmezetlen em­berben a saját törekvésük hat (mert ezzel mindkettő rendelkezik), így hát - annak értel­mében, amit mondottunk - bizonyára egyikük sem kényszerből cselekszik, hanem önként. Nem is szükségszerűségből cselekszenek, mert azt a mozgató elvet nevezzük szükségszerű­ségnek, amely kívülről hat és a belső törekvés ellenére gátol vagy mozgat; például ha valaki megfogja egy másik ember kezét és azzal ütlegel egy harmadikat, miközben az, akinek a kezével ütlegelnek, mind kívánsága, mind vágya szerint ellene van a verésnek. De ha a mozgás elve belülről hat, nem kényszerből történik a dolog.

Továbbá az öröm is, a fájdalom is jelen van mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen emberben. Hiszen a fegyelmezett ember is fájdalmat érez, amikor vágya ellenére cselekszik, meg örvendezik is a remény nyújtotta öröm felett, hogy életmódja később majd hasznot hajt neki, vagy már most is hasznos, mivel egészséges. A fegyelmezetlen meg örvendezik, amikor fegyelmezetlensége révén teljesül a vágya, de fájdalmat érez, amikor az eljövendő fájdalomra gondol, mert sejti, hogy rosszat cselekszik. Ezért van értelme annak, hogy mindkét cselekvést kényszerűnek nevezzük. Az is, amely a törekvés szerint, az is, amely a megfontolás szerint megy végbe, némiképp nem-önkéntes cselekvés. Mert külön vannak választva egymástól, kölcsönösen kiszorítják egymást.

Mivel a lélekhez tartozó dolgok közül egyet ilyennek látnak, innen az egész lélekre átviszik ezt a minősítést. Nos, a részekről ugyan szabad ezt mondani, de a lélek egésze - mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen ember esetében - önként cselekszik, nem kényszerből. Hanem a lélek részei között van olyan, amely kényszerből cselekszik - ugyanis természettől fogva rendelkezünk mindkettővel. Mert az értelem is természettől való, és ezért a rendesen, épen fejlett emberben jelen is van, s a vágy ugyanígy egészen születésünktől fogva kísér és jelen van bennünk.

Nagyjából ezzel a két dologgal határozzuk meg a természettől való kifejezést: egyrészt „ami mindjárt születésünktől fogva mindnyájunkat elkísér”, másrészt „ami rendes, egyenes irányú fejlődés esetén kifejlődik bennünk”, mint pl. az ősz haj és az öregség és más efféle. Ezért a két ember nem a természet szerint cselekszik, de - röviden szólva - mégis a természet szerint cselekszik mindkettő, csakhogy a természet kifejezésnek nem egyazon értelme szerint.

A fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberrel kapcsolatos aporiák tehát ezek: vajon mind­kettejük kényszer hatására cselekszik-e, vagy csak az egyik, valamint, hogy vajon nem-önként cselekszenek-e, vagy bár kényszer hatására, de ugyanakkor önként is; mert ha a kényszerű: nem-önkéntes, akkor ők önként és ugyanakkor nem-önként cselekszenek.

Abból, amit elmondottunk, nagyjából világos, hogy ezekkel az aporiákkal hogyan találkozik az ember. De még egy módon szoktak beszélni arról, hogy az ember kényszerből és szükség­szerűség hatására cselekszik, mégpedig anélkül, hogy értelme és törekvése ellenkeznék egymással. Ez akkor van, amikor olyasmit cselekednek, amiről tudják, hogy fájdalmas és hitvány dolog, de ha nem teszik meg, verés, vagy fogság, vagy halál vár rájuk. Az ilyenről mondják ugyanis, hogy szükségszerűen cselekedték. Vagy nem így van a dolog, hanem ezeket mindenki önként teszi meg? Hiszen megvan a lehetősége, hogy ne tegye meg az ember, hanem vállalja azt a szenvedést.

Továbbá: talán azt mondhatná valaki, hogy némely cselekvés ezek közül önkéntes, más meg nem az. Az olyasféle esetekben ugyanis, amikor a cselekvőtől függ, hogy a dolog nem követ­kezik be vagy bekövetkezik, olyankor ha olyat cselekszik is az ember, amit nem kíván, önként cselekszi és nem kényszerből. Az olyan esetekben pedig, amikor ez nem is cselekvéstől függ, bizonyos módon kényszerből történik a cselekvés; de mégsem abszolút értelemben, tehát nem úgy, hogy nem azt határozza el az ember, amit cselekszik, hanem a célja az, ami kényszerű. Ám az ilyen esetek között is van bizonyos különbség.

Hiszen ha valaki szembekötősdiben halálra sújtja a másikat, nehogy az megfogja őt, nevet­séges is volna, ha azt mondaná, hogy kényszerűen és szükségből tette. Nagyobb rossznak és fájdalmasabb dolognak kell lennie annak, ami a cselekvés elmulasztása esetén bekövetkezhet. Mert ez az az eset, amikor valaki szükségből és kényszerűen cselekszik, vagy legalábbis nem természete szerint: valahányszor a jó érdekében cselekszik hitvány dolgot, vagy azért, hogy nagyobb rossztól szabaduljon meg; és bizonyára nem-önként cselekszik ilyenkor, mert ezek a dolgok őrajta múlnak. Ezért sokan a szerelmi vágyat és az indulat néhány fajtáját és a termé­szetadta ösztönöket is nem-önkéntesnek tekintik, mivel ezek igen hevesek, és meg­haladják az ember erejét. És megbocsátunk nekik, mint olyanoknak, amelyek leigázzák az emberi ter­mészetet. És az a cselekvés, amelynek segítségével valaki heves fájdalmat szeretne elkerülni, inkább minősül kényszerűnek és nem-önkéntesnek, mint az, amelynek révén valami enyhébb rosszat kerülünk el. És általában inkább minősül ilyennek az a cselekvés, amelynek révén fájdalmat kerülünk el, mint az, amelynek révén örömteli dolgokra teszünk szert. Mert ez a kifejezés; tőlünk függ - és ezen múlik minden - azt jelenti: „amit az emberi természet el bír viselni”. Amit az ember nem tud elviselni és ami nem tartozik a cselekvő természetes törek­véséhez vagy nézetéhez, az nem tőle függ. Ezért azokról, akik az ihlet állapotában vannak, és a jósokról sem mondjuk - noha értelmes dolgot tesznek -, hogy „tőlük függ” - akár hogy azt mondják, amit mondanak, akár hogy megtegyék, amit cselekszenek. A vágyakozáson alapuló cselekvéseknél is ez a helyzet. Tehát vagy bizonyos gondolatok és érzelmek olyanok, hogy nem tőlünk függenek, vagy az effajta gondolatokon és nézeteken alapuló cselekvések. De hát mint Philolaosz mondotta, vannak bizonyos érvek, amelyek erősebbek nálunk.

Hogy tehát az önkéntest és a nem-önkéntest a kényszerűhöz való viszonyában is meg kellett vizsgálni, arra szolgáljon ez magyarázatul. Azok az érvek ugyanis, amelyek az önkéntes meghatározását különösképpen akadályozzák, olyasféle érvek, amelyek azt mutatják meg, hogy az emberek kényszer hatására cselekszenek, de mégis önként.

 

9

Miután ezt a témát lezártuk, és az önkéntest sem a törekvés, sem az elhatározás segítségével nem tudtuk meghatározni, az marad hátra, hogy így határozzuk meg: az, ami a gondolkodáson alapul. Nos, az önkéntes a nem-önkéntes ellentétének minősül, és amikor a cselekvő tudja, hogy ki, milyen eszközzel és milyen célból cselekszik (mert előfordulhat, hogy az ember tudja: „ez az apám - és nem azért cselekszik, hogy megölje őt, hanem hogy megmentse, mint például Peliász leányai; vagy tudja, hogy „ez ital”, de úgy tudja, hogy bájital vagy bor, holott valójában méreg) - ellentétesnek minősül azzal, amikor a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy ki és milyen eszközzel cselekszik - mégpedig fontos és nem járulékos dolgokban. Az olyan cselekvés pedig, ahol a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy mit és milyen esz­közzel és ki cselekszik - nem-önkéntes. Az ellentéte tehát önkéntes. Így hát amely dolgokkal kapcsolatban tőlünk függ, hogy ne tegyük meg őket, azokat ha megtesszük, s nem tudat­lanságból és magunktól tesszük: ezek a cselekedetek szükségképp önkéntesek. Ez hát az önkéntes. Amit pedig tudatlanságból és tudatlanságban teszünk: nem-önkéntes. S minthogy az ismeretnek és a tudásnak két oldala van, az egyik a tudás birtoklása, a másik a felhasználása, azt, aki birtokolja ugyan a tudást, de nem él vele, van amikor joggal nevezhetjük tudatlan­ságból cselekvőnek, ám van, amikor nem jogos ez az elnevezés: pl. ha hanyagságból nem használja tudását. Hasonlóképpen gáncsolható az is, akinek nincs birtokában egy bizonyos tudás, ha annak megszerzése könnyű vagy szükséges lett volna, ám ő hanyagságból, vagy gyönyör, vagy fájdalom miatt nem tett rá szert. Ezeket még hozzá kell fűznünk az eddigiek­hez.

Zárjuk le tehát ily módon az önkéntes és a nem-önkéntes meghatározását.

 

10

A következőkben beszéljünk az elhatározásról, és először a vele kapcsolatos aporiákat tekintsük át. Mert bizonytalanságban lehet valaki afelől, hogy természettől milyen nemhez tartozik az elhatározás, és milyen nembe kell helyeznünk, és vajon az önkéntes és az elhatározáson alapuló azonosak-e vagy sem. Nos, mindenekelőtt azt állítják néhányan, és aki vizsgálja, az is vélekedhet így, hogy az elhatározás e kettő egyike: vagy vélemény, vagy törekvés, mert hiszen - úgy tűnik - mindkettő kísérőjelensége az elhatározásnak. Ám világos, hogy törekvés nem lehet: mert akkor vagy kívánság volna, vagy vágy, vagy indulat. Senki sem törekszik ugyanis semmire anélkül, hogy e három közül valamelyik hatással ne volna rá. Nos, az indulat és a vágy megvan az állatokban is, míg az elhatározás nincs meg. Továbbá akikben mindkettő megvan, azok sok mindent szoktak elhatározni indulat és vágy nélkül is, vagy akik e két szenvedély állapotában vannak, azok nem határoznak el semmit, hanem uralkodnak magukon. Továbbá: a vágy és az indulat mindig fájdalommal kapcsolatos, elhatározni meg sok mindent szoktunk fájdalom nélkül is.

Aztán meg bizonyos, hogy nem azonos a kívánság és az elhatározás sem. Hiszen az emberek kívánnak néha olyasmit is, amiről tudják, hogy lehetetlenség, például hogy minden emberen uralkodjanak, vagy hogy halhatatlanok legyenek, míg elhatározni ilyesmit senki sem szokott - hacsak nincs tudatlanságban afelől, hogy ez lehetetlenség. Olyasmit nem határoz el az ember, ami általában lehetséges ugyan, de amiről úgy véljük, hogy megvalósítása vagy meg nem valósítása nem tőlünk függ.

Így hát legalább annyi világos, hogy amit elhatározunk, az szükségképpen valami tőlünk függő dolog. Hasonlóképpen világos, hogy sem a vélemény nem elhatározás, sem pedig az, ha valaki valamiről pusztán ezt meg azt gondolja. Amit elhatározunk, az a tőlünk függő dolgok közé tartozik, ellenben vélekedni sok, nem tőlünk függő dologról is szoktunk, például vélhet­jük azt, hogy a négyzet oldala és átlója összemérhető. Továbbá az elhatározás nem lehet igaz vagy téves, s nem lehet ama dolgokról alkotott vélemény sem, amelyeknek megtétele tőlünk függ, amikor is úgy vélekedünk, hogy ezt és ezt meg kell tennünk, vagy nem kell megtennünk. Ez a véleménynek és a kívánságnak közös jellemzője. Hiszen senki sem a célt határozza el, hanem a célhoz vezető eszközöket. Ezt úgy értem, hogy például senki sem azt határozza el, hogy egészséges marad, hanem azt, hogy az egészsége érdekében sétálni vagy ülni fog. És nem azt határozza el, hogy boldog lesz, hanem hogy vagyonra tesz szert, vagy hogy veszélynek teszi ki magát a boldogsága kedvéért.

És általában: ha valaki elhatározza magát valamire, akkor mindig világosan megmutatkozik, hogy mi az, amit elhatároz és mi az, ami végett ezt elhatározta. Az, ami végett - azt jelenti, hogy evégett határozunk el valami mást, az, ami azt jelenti, hogy ezt határoztuk el valami más végett.

Kívánni pedig leginkább a célt szoktuk és vélekedni szokott úgy az ember, hogy egész­séges­nek kell maradnia és boldognak kell lennie. Ezekből tehát világossá vált, hogy az elhatározás más, mint a vélemény és a kívánság.

A kívánság és a vélekedés ugyanis főként a célokkal kapcsolatos, míg az elhatározás nem.

Nyilvánvaló tehát, hogy az elhatározás sem kívánság, sem vélemény, sem feltevés úgy általában nem lehet. De miben különbözik ezektől, és milyen viszonyban áll az önkéntessel? Ha válaszolunk ezekre a kérdésekre, egyszersmind az is kiderül, hogy mi az elhatározás. Ama dolgok között, amelyeknek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, vannak olyanok, amelyekkel kapcsolatban van helye megfontolásnak, néhánnyal kapcsolatban azonban nincs. Vannak ugyanis dolgok, amelyeknek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, de kelet­kezésük nem tőlünk függ, hanem egyesek a természet, mások meg egyéb okok révén jönnek létre. Ezekkel kapcsolatban senki nem vállalkoznék arra, hogy megfontolja őket, hacsak nem tudatlanságból teszi. Némely dolgoknak ellenben nemcsak létezése és nem-létezése lehetsé­ges, hanem az is, hogy az emberek megfontolják őket: ezek azok a dolgok, amelyekkel kap­csolatban tőlünk függ, hogy megtegyük vagy ne tegyük meg. Ezért nem szoktuk megfontolni az Indiában történő dolgokat, sem pedig azt, hogy hogyan lehetne a kört négyszögesíteni.

Az Indiában történő dolgok ugyanis nem tőlünk függenek, a kör négyszögesítése meg egyszerűen elvégezhetetlen. Ám a tőlünk függő és elvégezhető dolgok közül sem mindegyikre vonatkozik a megfontolás - amiből az is világos, hogy az elhatározás nem azonos a véle­ménnyel -; az elhatározható és elvégezhető dolgok azonban a tőlünk függő dolgok közé tartoznak.

Ezért bárki felvethetné ezt az aporiát: miért van az, hogy az orvosok meg szokták fontolni az ő tudományukkal kapcsolatos dolgokat, a grammatikusok meg nem. Ennek az az oka, hogy hibát kétféleképpen ejthetünk: hibázhatunk a gondolkodásban vagy az érzékelésben, azaz amikor az elgondoltat megcselekedjük. Az orvostudományban mindkét módon lehetséges a hibázás, míg a grammatikában tapasztalati és gyakorlati jellegű a hiba. Ha a grammatikusok ezzel kapcsolatban kezdenének vizsgálódni, ezt a végtelenségig folytathatnák.

Mivel az elhatározás nem vélemény és nem is kívánság, mégpedig sem az egyik a kettő közül, sem mindkettő egyszerre - hiszen senki sem határoz el valamit hirtelen, míg vélni és kívánni hirtelenül is szokták az emberek azt, hogy valamit meg kell tenni - ezért az elhatározás a kettő, a vélemény és a kívánság keveréke. Az emberben ugyanis, amikor elhatározza magát vala­mire, mindkettő jelen van. De azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan jön létre belőlük az elha­tározás. Ezt valamiképpen már maga a neve is megmutatja. Az elhatározás [prohaireszisz] ugyanis választás [haireszisz], de nem pusztán választás, hanem az egyik dolognak a másik előtt [pro] való választása. Ez pedig nem lehetséges vizsgálódás és megfontolás nélkül. Ezért az elhatározás a fontolgató véleményből jön létre.

Mármost, senki sem a célt fontolja meg - ez mindenki számára adott -, hanem a célra vonatkozó eszközöket: hogy vajon ez vagy az vonatkozik-e reá, vagy hogy azt, amiről bizonyos, hogy a célra vonatkozik, hogyan tudnánk megvalósítani. A megfontolást pedig mindnyájan addig folytatjuk, amíg a cselekvés létrejöttének mozgató elvét vissza nem vezettünk önmagunkra. Ha pedig senki sem határoz el semmit anélkül, hogy föl ne készülne rá és meg ne fontolná, hogy a lehetséges eszközök közül ez vagy az jobb-e vagy rosszabb a többinél, és ha minden olyan eszközt megfontolunk, amely tőlünk függ és amelynek mind létezése, mind nem-létezése lehetséges, akkor ezek alapján világos, hogy az elhatározás a tőlünk függő dolgokra irányuló megfontolt törekvés. Mert mindazt megfontoljuk, amit elhatározunk, de nem határozunk el mindent, amit megfontolunk. Megfontoltnak azt a törek­vést nevezem, amelynek mozgató elve és oka a megfontolás, és amikor a törekvés a meg­fontolás révén megy végbe. Ezért az elhatározás nincs meg a többi élőlényben, s az emberben sem minden életkorban és minden állapotban. Hiszen előadódik, hogy nincs sem megfontolás, sem feltevés a miérteket illetően. Abban a kérdésben, hogy egy cselekvést végre kell-e hajtani vagy sem, a puszta vélekedés jelenlétének sok esetben semmi akadálya, míg a mérlegelő gondolkodás soha nincs jelen. Mert a lélek megfontolóképessége: valamely ok szemlélésének a képessége. Ugyanis az, ami végett cselekszünk: az okok egyike. Mert azt, ami miatt cselek­szünk: ok. Ami végett valami van vagy keletkezik, azt okszerűnek nevezzük. Például a járás oka a pénz behajtása, feltéve, hogy az illető ebből a célból jár. Ezért akinek semmiféle célja nincs, az nem is fontol meg semmit. Mivel tehát az ember azt, aminek megtétele vagy meg­nemtétele tőle függ, ha megteszi vagy ha nem teszi meg - és önszántából s nem is tudat­lanságból - önként teszi vagy nem teszi; de másrészt meg sok mindent cselekszünk anélkül, hogy megfontolnánk vagy előre meggondolnánk a dolgot - ezért szükségképpen mindaz, amit elhatározott az ember: önkéntes, de nem minden önkéntes elhatározott is egyben; és mindaz, ami elhatározásunk szerint történik, önkéntes, de ami önkéntes, az nem mind történik elhatározásunk szerint.

Ezekből egyben az is nyilvánvaló, hogy azok a törvényhozók járnak el helyesen, akik a vétségek között megkülönböztetik a nem-önkéntes, önkéntes és előre megfontolt vétkeket. Mert ha nem is vizsgálják teljesen szabatosan a dolgot, legalább valamiképpen érintik az igazságosságot. De ezzel a témával majd az igazságosságról szóló vizsgálódásban fogunk foglalkozni. Ami meg az elhatározást illeti, világos, hogy az nem puszta kívánság és nem is puszta vélemény, hanem vélemény és törekvés, ha ezek a megfontolásból következnek.

Nos hát, aki megfontol valamit, mindig valami végett fontolja meg és mindig van valami célja, amelyhez viszonyítva vizsgálja, hogy mi a hasznos. A végcélt azonban senki sem fontolja meg. Ez kezdet és feltevés, mint az elméleti tudományok hipotézisei, amelyekről röviden a mű elején szóltunk, szabatosan meg az Analütikákban. A célhoz vezető eszközökre vonatkozik minden vizsgálat, a mesterségen alapuló és a mesterség nélkül való egyaránt; amikor például az emberek azt fontolgatják, hogy viseljenek-e vagy ne viseljenek hadat, akkor az effajta eszközökre vonatkozik a megfontolásuk. De ennél előbbre való lesz a cselekvés miértje, azaz, ami végett történik a cselekvés: így például a gazdagság vagy a gyönyör, vagy más efféle, ami végett cselekedni szokás.

Mert aki megfontol, az azt fontolja meg - feltéve, hogy a végcél felől vizsgálja a dolgot -, ami a célra vonatkozik, és aminek segítségével ő a célt önmagára vezetheti vissza, és ami őt képessé teszi arra, hogy a célra irányuljon.

A cél azonban természettől fogva mindig jó, és az egyes esetekben azt vesszük fontolóra, például az orvos megfontolhatja azt, hogy adjon-e gyógyszert, a hadvezér meg, hogy hol verjen tábort. Ezek a dolgok a végcélnak vannak alárendelve, mint jónak, és ez végered­ményben a legfőbb jó. Ami pedig természet ellen való és torzult, az nem jó, hanem látszólagos jó. Ennek az az oka, hogy a létező dolgok közül némelyek nem használhatók egyébre, mint ami természet szerinti rendeltetésük; például a látás. Mert nem lehet látni olyan dolgot, ami nem látható, sem hallani olyat, ami nem hallható, míg a tudomány segítségével alkotható olyan dolog, ami nem annak a tudománynak a tárgya. Mert nem ugyanolyan módon vonat­kozik ugyanaz a tudomány az egészségre és a betegségre, hanem az egészség a természet szerint való, a betegség meg természet ellenére való tárgya. Hasonlóképpen a kívánság termé­szettől fogva a jóra vonatkozik, de természet ellenére való módon a rosszra is vonatkozhatik; és természettől fogva a jót kívánjuk, de természet ellenére a torzultat és a rosszat is. Ámde az egyes dolgokkal kapcsolatban a pusztulás és a torzulás nem tetszőleges valamire vonatkozik, hanem az ellentétes dologra és közbülső állapotaira. Erről az útról ugyanis nem térhetünk le, mivel a tévedés sem tetszőleges dologhoz vezet, hanem - ha van ellentéte a dolognak - az ellentéteshez, mégpedig ahhoz az ellentéthez, amely a tudomány szerint ellentéte a szóban forgó dolognak.

Így hát szükségképpen az a helyzet, hogy mind a csalódás, mind az elhatározás a középtől halad az ellentétek felé. A középpel pedig a több és a kevesebb ellentétes. Ezeknek a kellemes és a fájdalmas az oka, hiszen ezért van az, hogy a lélek számára a kellemes úgy jelenik meg, mint jó és a kellemesebb, mint jobb, a fájdalmas, mint rossz, a fájdalmasabb meg mint rosszabb. Így hát ezekből is nyilvánvaló, hogy az erény és az erkölcsi hitványság a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos. Erény és hitványság ugyanis az elhatározás tárgyaival kapcso­latban fordul elő, az elhatározás pedig a jóra és a rosszra vonatkozik, valamint arra, ami ilyennek tűnik; a gyönyör és a fájdalom meg természettől fogva ilyen dolgok.

Mivel maga az erkölcsi erény valamiféle közép, és teljes egészében a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos, az erkölcsi hitványság meg ugyanezekre az erénnyel kapcsolatos dolgokra vonatkozó hiányban és túlzásban nyilvánul meg, ezért az erény szükségképpen az elhatározásra vonatkozó olyan lelki alkat, amely a gyönyörökben és a fájdalmakban meg­mutatkozó, hozzánk viszonyított középpel kapcsolatos. Az ember erkölcsének minősége a gyönyörök és fájdalmak vonatkozásában állapítható meg, attól függően, hogy az illető minek örül és min bánkódik. Mert pusztán abból, hogy valaki az édeset vagy a keserűt szereti, nem állapítható meg erkölcsének minősége.

 

11

Miután ezeket meghatároztuk, beszéljünk most arról, hogy vajon az erény az elhatározást teszi-e hibátlanná és a célt helyessé, úgyhogy az ember arra határozza el magát, amire kell - vagy pedig, mint ahogy egyesek vélik, a gondolkodást teszi ilyenné. De valójában a fegyel­mezettség az, ami nem engedi megromlani a gondolkodást. Az erény és a fegyelmezettség két különböző dolog. Ezekről majd később beszélnünk kell, mivel azok, akik úgy vélik, hogy a helyes gondolkodás az erény adománya, e véleményüket így okolhatják meg: a fegyelme­zettségnek ilyesféle hatása van, és a fegyelmezettség a dicsérendő dolgok közé tartozik. Miután fölvetettük ezt a kérdést, menjünk tovább. Ugyanis előfordul, hogy a kitűzött cél helyes, a célhoz vezető eszközök tekintetében mégis tévedünk. De az is előfordulhat, hogy a célt tűzi ki rosszul az ember, ám a hozzá vezető eszközök helyesek és az is lehet, hogy egyik sem jó. Vajon az erény a célt határozza-e meg, vagy a célhoz vezető eszközöket? Az az álláspontunk, hogy a célt határozza meg, mivel a cél nem függ sem a következtetéstől, sem a gondolkodástól, hanem mintegy kiindulópontként kell rögzítenünk. Hiszen az orvos sem azt fontolgatja, hogy a betegnek meg kell-e gyógyulnia vagy sem, hanem hogy kell-e sétálnia vagy nem. A tornamester sem azt nézi, hogy az embernek jó erőben kell-e lennie vagy sem, hanem hogy kell-e birkózó edzést végeznie vagy sem. Hasonlóképpen van ezzel a többi mesterség is: egyik sem a végcélt fontolja meg. Mert ahogyan a szemléleti tudományokban a kiinduló­pontok hipotézisek, úgy azokban a tudományokban, amelyek valaminek a létrehozásával foglalkoznak, a cél: kiindulópont és hipotézis. Mivel ez és ez egészséges kell hogy legyen, szükségképpen ennek és ennek kell történnie, hogy egészséges legyen. Éppen így van ez a másik tudományfajtánál is: ha a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő, szükségképpen ez és ez következik. Így hát a gondolkodó tevékenység kiindulópontja a végcél, a cselekvés kiindulópontja pedig az, amiben a gondolkodó tevékenység lezárul. Ha tehát minden helyességnek az oka vagy a gondolkodás, vagy az erény, akkor ha a gondol­kodást kizárjuk, az erény az, amelynek révén a cél helyes lesz. De a célhoz vezető eszközökre ez nem vonatkozik.

A cél az, ami végett cselekszünk. Hiszen minden elhatározás valamire vonatkozik és valami végett van.

Ami végett cselekszünk, az a közép. Létrejöttének oka pedig az elhatározással párosult erény. Ám az elhatározás nem a célra, hanem a célhoz vezető eszközökre vonatkozik. Ezeknek eltalálása - mindannak, amit a cél érdekében cselekedni kell - már más lelki képesség dolga. De annak, hogy az elhatározás célja helyes, az erény az oka. Ezért az ember minőségét az elhatározás alapján ítéljük meg, azaz annak alapján, hogy milyen cél érdekében, nem pedig, hogy mit cselekszik. És ennek megfelelően: az erkölcsi hitványság okozza azt, hogy az elhatározás az ellentétes dolgokra irányul. Ha valaki olyan helyzetben van, hogy tőle függ, hogy a szép dolgot megtegye, a rútat meg elkerülje, és ő fordítva cselekszik, nyilvánvaló, hogy nem derék ember. Ezért szükségképpen önkéntes mind a hitványság, mind az erény. Mert nem létezik semmiféle kényszer, hogy aljasságot cselekedjünk. Ezért is kell hibáztatni a hitvány­ságot és dicsérni az erényt. Mert nem azokat a rút és hitvány tetteket hibáztatjuk és nem azokat a szép tetteket dicsérjük, amelyek nem-önkéntesek, hanem amelyek önkéntesek.

Továbbá: amikor bárkit dicsérünk vagy hibáztatunk, inkább az elhatározásra vagyunk tekintettel, mint a tevékenység eredményére - jóllehet az erény tevékenysége értékesebb -, mert a hitvány dolgot kényszer hatására is cselekedhetik az emberek, de senki sem szokott kényszer hatására elhatározni valamit. Továbbá: mivel nem könnyű felismerni az elhatározás minőségét, ezért az ember minőségét kénytelenek vagyunk tevékenységének eredményei alapján megítélni.

A tevékenység tehát az értékesebb, de az elhatározás az, ami méltóbb a dicséretre. Ez következik az előző tételekből és megegyezik a tapasztalat tényeivel is.

HARMADIK KÖNYV

1

Nos, hogy az erényekben közepek találhatók, és hogy ezek elhatározáson alapulnak, és hogy az erények ellentétei erkölcsi hitványságok, s hogy ezek mifélék - azt általánosságban megtárgyaltuk. De beszéljünk róluk sorban, egyenként tekintve őket, és szóljunk először a bátorságról. Szinte mindenki úgy vélekedik, hogy a bátor ember a félelmetes dolgokkal szemben bátor, és a bátorság az egyik erény. Korábban, a táblázaton szétválasztottuk mint ellentétes dolgokat a vakmerőséget és a félelmet. Hiszen ezek valóban ellenkeznek egymással bizonyos módon. Tehát nyilvánvaló, hogy azok az emberek, akiket e lelki alkatok szerint nevezünk meg, ugyancsak szemben állnak egymással; például a gyáva - mert így nevezik azt, aki jobban fél, mint kell és kevésbé merész, mint kell - és a vakmerő -, mert így meg az olyan embert nevezik, aki kevésbé fél, mint kell, és merészebb, mint kell; ezért is nevezik meg őt származtatott névvel - hiszen a merész embert a merészségből származó néven nevezik. Így hát, mivel a bátorság a legjobb lelki alkat a félelemmel és merészséggel kapcsolatban, ezért sem olyannak nem szabad lennie, mint a vakmerők, ezek ugyanis bizonyos tekintetben hiányos­ságot, másban meg túlzást mutatnak, sem olyannak, mint a gyávák, hiszen ezek is ugyanazt csinálják, mint a vakmerők, csak nem ugyanazokkal a dolgokkal kapcsolatban, hanem éppen fordítva: a merészségben mutatnak hiányt és a félelemben túloznak - nyilván­való, hogy a merészség és a gyávaság között középső állapot a bátorság. Ez ugyanis a legjobb.

Úgy tűnik, a bátor ember rendszerint félelem nélküli, a gyáva meg félénk, és a soktól és a kevéstől, a jelentőstől és a jelentéktelentől egyaránt félelem, mégpedig heves és gyors félelem fogja el. A bátor éppen ellenkezőleg: vagy nem fél, vagy enyhe szorongást érez, ritkán és csupán jelentős dolgokkal kapcsolatban. És helytáll a nagyon félelmetes dolgokkal szemben is, míg a gyáva a kevésbé félelmetessel szemben sem állja meg a helyét. De hát milyen dolgokkal szemben áll helyt a bátor ember? Először is: vajon az ő számára, vagy másnak a számára félelmetesek-e ezek? Hiszen ha más számára félelmetesek, úgy egyáltalán nem tűnik valami tiszteletreméltónak a bátor. Ám ha az ő számára félelmetesek, akkor jelentős és számos félelmetes dolognak kell őt fenyegetnie. Félelmetesek azok a dolgok, amelyek félelmet keltenek mindenkiben, akinek számára félelmetesek, azaz, ha igen félelmetesek, heves a félelem, ha kevésbé, akkor meg gyönge. Ebből az következik, hogy a bátor emberre jelentős és számos félelmes dolog hat, csakhogy éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, a bátorság félelemnélkülivé tesz, azaz olyanná, hogy az ilyen ember egyáltalán nem fél, vagy csupán kicsiny és enyhe és könnyű szorongást érez.

De talán a félelmetes dolog kifejezést is kétféleképp használjuk, ahogyan a kellemest és a jót is. Hiszen némely dolog általában kellemes és jó, némely pedig egy bizonyos ember számára ilyen, ám nem általában az, sőt ellenkezőleg: rossz és kellemetlen. Ilyen mindaz, ami az elve­temültek számára hasznos és ami a gyermekeknek mint gyermekeknek kellemes. Hasonló­képpen van ez a félelmetes dolgokkal is: némelyik általában félelmetes, más meg egy bizonyos ember számára az. Azok a dolgok, amelyek a gyáva embert mint gyávát megijesztik, senki más számára nem félelmetesek, vagy könnyű félelmet keltenek csupán. De azokat a dolgokat, amelyek a legtöbb ember számára félemetesek, és mindazokat, amelyek az emberi lény számára természettől fogva ilyenek, általában félelmetes dolgoknak nevezzük. A bátor ember azonban félelem nélkül viselkedik és helytáll az effajta félelmetes dolgokkal szemben, amelyek az egyik értelemben félelmetesek a számára, de a másik értelemben nem. Mint ember számára: félelmetesek, de mint bátor számára nem azok; csupán kicsiny vagy semmi félelmet nem keltenek benne. Ámde ezek mégis félelmetes dolgok, mert a legtöbb ember számára azok.

Ezért is dicsérendő a bátor ember lelki alkata, mert olyan ő, mint az erős és az egészséges ember. Márpedig ezek az emberek nem azért ilyenek, mert az egyiket semmiféle fáradság, a másikat meg semmiféle szertelenség nem csigázza el, hanem azért, mert egyáltalán nem, vagy csak kevéssé érinti őket károsan mindaz, ami a sokaságot és a legtöbb embert. Eszerint a betegeskedő és gyenge és gyáva embert mindaz károsan érinti, ami embert érhet, de hamarabb és nagyobb mértékben, mint a sokaságot, és ezenkívül azok a dolgok, amelyek a sokaságot érintik, rájuk egyáltalán nem, vagy csak kevéssé vannak hatással.

De felvetődik az aporia: vajon a bátor ember számára semmi sem félelmetes, és ő nem érez félelmet? Avagy semmi akadálya annak, hogy az említett módon viselkedjék? A bátorság ugyanis az értelem követése, az értelem pedig azt tanácsolja, hogy az erkölcsileg szépet válasszuk. Ezért aki nem ettől vezérelve áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, az vagy megbomlott, vagy vakmerő. És csupán az a bátor, aki az erkölcsileg helyestől vezérelve van híján a félelemnek. A gyáva ember akkor is fél, ha nem kell, a vakmerő meg akkor is merész, ha nem kell. A bátor ember mindkét esetben úgy viselkedik, ahogy kell, és ily módon ő a közép: mert akkor merész és akkor fél, amikor az értelem így tanácsolja.

Az értelem nem parancsolja azt, hogy a rendkívül nagy, a pusztulásunkat okozó fájdalmakkal szemben is helytálljunk, hacsak nem valami erkölcsileg szép dologról van szó. Eszerint a vakmerő az ilyenekkel szemben akkor is merészen helytáll, ha az értelem nem tanácsolja, a gyáva meg akkor sem, ha tanácsolja az értelem, a bátor pedig csupán akkor, amikor az értelem tanácsolja neki.

Öt fajtája van a bátorságnak, s ezeket a hasonlóságuk alapján nevezik így; mert azok, akiknek a bátorsága ennek az öt fajtának egyikébe tartozik, ugyanazokkal a dolgokkal szemben állnak helyt, mint a bátor ember, csak helyt állásuknak nem ugyanaz az oka. Az egyik ok: állam­polgári bátorság. Ez az, amely [a megfutamodás felett érzett] szégyenen alapul. Második a hivatásos katonák bátorsága. Ez tapasztalaton és tudáson alapul, amely ugyan nem a veszé­lyekre vonatkozik, mint Szókratész állította, hanem arra, ami veszélyben megsegít. A harma­dik fajta a tapasztalatlanságon és a tudatlanságon alapul; ilyen a gyermekeké és az őrjöngőké, mert ezek veszteg tűrik a vihart, amazok pedig kezükbe fogják a kígyókat. Egy további fajtája a bátorságnak az, amely a reményen alapul. Ezért szoktak gyakran szembeszállni a veszéllyel azok, akiknek rendszerint szerencséjük van, és a részegek. A bor ugyanis reménykedővé tesz. Megint más az, amikor valaki eszét veszti a szenvedélytől, szerelemtől vagy haragtól. Ugyanis aki szerelmes, inkább vakmerő mint gyáva és számos veszéllyel szembeszáll, mint például az, aki Metapontionban megölte a zsarnokot és az a férfi, akiről Krétán mesélnek. A düh és a harag is ugyanezt váltja ki, mert a harag hatására önkívületi állapotba kerül az ember. Ezért látszanak bátraknak a vaddisznók is, pedig nem azok; ugyanis, amikor magukon kívül vannak, ilyesfélék, de ha nem, akkor is kiszámíthatatlanok, mint a vakmerő ember. De azért a haragon alapuló bátorság a leginkább természetes dolog. Hiszen a harag legyőzhetetlen; ezért is harcolnak olyan kiválóan a fiatal fiúk. Az állampolgárokat jellemző bátorság a szabályon alapul. Igazság szerint az említett fajták egyike sem bátorság, de abból a szempontból, hogy veszélyes helyzetekben sarkallják az embert, mindegyikük hasznos. A félelmetes dolgokról eddig általánosságban beszéltünk, de célszerűbb pontosabban meghatározni őket. Nos hát, általában a félelmet keltő dolgokat nevezik félelmetesnek, ilyenek pedig azok, amelyekről úgy tűnik, pusztító fájdalmat okoznak. Akik ugyanis valami egyéb fájdalomra várnak, azoknak osztályrészül juthat ugyan valami másfajta rossz vagy másfajta szenvedés, de az nem lesz félelem. Például ha valaki előre látja, hogy olyan fájdalmat fog érezni, amilyet az irigyek éreznek, vagy amilyet a versengők vagy a szégyenkezők. De a félelem a fájdalomnak csupán olyan fajtáival kapcsolatosan jelentkezik, amelyekről úgy látjuk, hogy természetük szerint olyanok, hogy életünk ellen törnek. Ezért némelyik ember, aki meglehetősen elpuhult, bizonyos dolgokkal kapcsolatban bátor, némelyik meg, noha kemény és szívós, gyáva. Azután meg szintén a bátorság sajátosságának minősül a halállal és az azzal járó fájdalommal kapcso­latos magatartás mikéntje. Mert ha az egyik ember a hőséggel és a hideggel és az efféle kelle­metlenségekkel szemben helytáll, ahogyan az értelem tanácsolja, mivel ezek veszélytelen dolgok, a halállal szemben viszont gyönge, és elfogja a rémület, noha más szenvedés nem, csupán a pusztulásé okozza ezt benne - a másik meg a hideggel és egyebekkel szemben gyenge ugyan, ám a halállal szemben érzéketlen, akkor az elsőt gyávának tartjuk, a másodikat bátornak. Mert veszélyről csupán azoknak a félelmetes dolgoknak esetében beszélünk, amikor az efféle pusztulás okozója közel van. És ha az közelinek tűnik, akkor látszik veszélyesnek a helyzet. A félelmetes dolgokról, amelyekkel állításunk szerint a bátorság kapcsolatban áll, azt mondottuk, hogy pusztító fájdalom előidézőinek mutatkoznak, természetesen akkor, ha a közelben jelennek meg és nem távol, és hogy nagyságukra nézve olyanok, vagy olyanoknak látszanak, hogy megfelelnek az ember mértékének. Némely dolog ugyanis szükségképpen félelmetesnek tűnik és rémületbe ejt minden embert. Hiszen semmi nem akadályozza meg azt, hogy a meleg és a hideg és egyéb természeti erők fölébünk, azaz az emberi test állapotának fölébe kerekedjenek, és így áll a dolog a lélek szenvedélyeivel is. A gyávákat és a vakmerőket tehát becsapja a lelki alkatuk, mert a gyáva számára a nem-félelmetes is félelmetesnek tűnik és nagyon félelmetesnek, ami csupán csak kissé vakmerő számára meg fordítva, neki biztonságosnak látszik a félelmetes és csak kissé félelmesnek, ami pedig nagyon is az. A bátor számára viszont olyanoknak tűnnek a dolgok, amilyenek a valóságban. Ezért nem az a bátor, aki tudatlanságból áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, például aki őrültsége követ­keztében szembeszegül a csapkodó mennykövekkel, és nem is az, aki ismeri ugyan a veszély nagyságát, de haragjában száll vele szemben, mint a kelták, akik fegyverrel támadtak a tenger hullámaira. A barbárok bátorsága általában haraggal párosul. Némelyek helytállása meg egyéb gyönyörökön alapul. Hiszen a haragban is van valamiféle gyönyör, ti. a bosszú reményének gyönyöre. De nyilván egyetlen olyan embert sem volna jogos bátornak nevezni, aki ennek vagy egy másik gyönyörnek a kedvéért vagy a nagyobb fájdalom elől menekülvén száll szembe a halállal. Hiszen ha kellemes dolog volna a halál, a fegyelmezetlen emberek sűrűn halnának merő zabolátlanságból, mint ahogy most is, noha maga a halál nem kellemes, okozói viszont igen, sokan ölik meg magukat fegyelmezetlenségből, bár tudják, hogy egyiküket sem fogják bátornak tartani még akkor sem, ha örömest halnak is meg. De azok sem bátrak, akik a megpróbáltatás elől menekülnek el így; ahogyan Agathón mondotta: „Mivel a hitvány emberek a megpróbáltatásra gyengék, kívánják a halált.” Amint Kheirónról is azt mondják a költők, hogy sebének fájdalmai következtében halhatatlan létére a halálért imádkozott. Csaknem ugyanígy vélekedünk azokról, akik tapasztalatukra támaszkodva szállnak szembe a veszélyekkel, ahogyan azt a legtöbb hivatásos katona teszi. Éppen fordítva van ugyanis, mint ahogyan Szókratész gondolta, mert ő úgy vélekedett, hogy a bátorság tudás. Hiszen a tenge­részek, akik tudják, hogyan másszanak fel az árbocra, nem azért nyugodtak, mert ismerik a veszélyt, hanem mert tudják, hogyan segítsenek magukon a bajban. Az az érzés, amely a küzdelemben a merészséget növeli, szintén nem bátorság, hiszen akkor Theognisz szerint az erő és a gazdagság is bátorság lenne: „Mert minden férfiút legyőz a nyomorúság.” Nyilván­való az is, hogy néhány ember a tapasztalat segítségével megállja a helyét, noha gyáva. Ők azért gondolkodnak úgy, hogy amit tesznek, nem veszélyes, mert tudják, hogyan segítsenek magukon. Ennek bizonyítéka, hogy ha úgy gondolják, nincs segítségük, midőn nyakukon a veszély, nem állnak helyt. Ám az összes ilyenféle bátor ember közül úgy tűnik, még azok a legbátrabbak, akik a megfutamodáson érzett szégyen miatt állnak helyt, mint ahogy Homérosz mondja Hektórról, aki ezért vállalta a veszélyt Akhillésszel szemben: „Hektórt meg elfogta a szégyen” és „Polüdamasz lesz az első, aki engem gyalázattal fog illetni”. És ugyanaz az állampolgári bátorság is. A valódi bátorság azonban nem ez, és egyik sem az említettek közül. Ezek csak hasonlók hozzá, mint a vadállatok bátorsága, akik a haragtól vezérelve rontanak egymásra. Az embernek ugyanis nem azért kell helytállnia, mert attól fél, hogy hírbe hozzák, nem is dühében, sem pedig mert nem gondol a halálra vagy mert képes megvédeni magát, hiszen így azt gondolhatja, hogy félelmetes dolog egyáltalán nem létezik. Hanem mivel minden erény elhatározáson alapul - hogy ezt hogyan értjük, azt az előbb elmondottuk: minden választás valamilyen cél érdekében történik, és ez a cél az erkölcsi szép - nyilvánvaló, hogy a bátorság is, erény lévén, valamilyen cél érdekében hat úgy, hogy az ember helytálljon a félelmetes dolgokkal szemben. Ezért helytállni nem tudatlanságból kell - hiszen a bátorság helyesebb ítéletre tesz képessé -, nem is gyönyörtől vezérelve, hanem azért, mert helytállni szép dolog, amikor pedig nem szép, hanem őrültség, az ember nem dacol, mert az szégyen­letes. - Így hát azt, hogy miféle közép a bátorság, és milyen végletek között áll középen és miért, meg hogy milyen hatalmuk van a félelmetes dolgoknak, nagyjából megbeszéltük, a jelenlegi fejtegetésnek megfelelő módon.

 

2

Ezek után a mértékletesség és a mértéktelenség részletesebb meghatározásával kell próbál­koznunk. A mértéktelen kifejezés több értelemben használatos. Mert mondjuk arra is, aki nem javult meg és akit nem kezelnek, mint ahogyan a felvágatlan kifejezést arra alkalmazzuk, amit nem vágtak fel. Ezek a kifejezések tartalmazzák a lehetséges esetet is meg a lehetetlent is: hiszen az is felvágatlan, amit lehetetlen felvágni, meg az is, amit lehetséges ugyan, de még nem vágták fel. Ugyanígy áll a dolog a mértéktelennel. Mert azt is így nevezzük, ami természeténél fogva nem viseli el a javítást és azt is, ami természeténél fogva elviseli ugyan, de nem javult meg, mert olyan dolgokat cselekedett rosszul, amilyeneket a mértékletes ember helyesen cselekszik. Ilyenek a gyerekek.

Erre a mérsékeletlenségre vagyunk tekintettel, amikor mértéktelen emberekről beszélünk. A másik esetben meg azokra használjuk a kifejezést, akik a gyógyító eljárás következtében csak nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyulnak. - De mivel többféle értelemben használjuk a mértéktelenség kifejezést, nyilvánvaló, hogy ezek valamiféle gyönyörrel és fájdalommal kapcsolatosak, és hogy e gyönyörhöz és fájdalomhoz való viszonyukban mind egymástól, mind a többi lelki alkattól különböznek. De korábban már nagy vonalakban megmutattuk, hogy hogyan használjuk átvitt értelemben a mértéktelenség kifejezést. Azok közül meg, akik érzéketlenségük folytán mozdulatlanok ezekkel a gyönyörökkel szemben, némelyeket érzéket­leneknek mondunk, másokat meg más, hasonló nevekkel illetünk. - Nem teljesen ismeretes és nem is világos az a szenvedély, amelynek következtében inkább az ellenkező végletbe esik mindenki; és mindenkivel vele születik az efféle gyönyörökkel szembeni érzékenység és gyengeség. Ebbe a típusba főként azok a darabos viselkedésű emberek tartoznak, akiket a komédiaírók állítanak színpadra, és akik sem a mérték szerinti, sem a szükséges dolgokban nem találnak gyönyörűséget. Mivel a mértékletes a gyönyörökkel kapcsolatos, szükségszerű, hogy kapcsolatban legyen a vággyal is. Azt kell hát megállapítani, hogy melyik ez a vágy.

Hiszen nem mindegyik vággyal szemben és nem mindegyik gyönyörűségben mértéktartó a mértékletes ember, hanem a közfelfogás szerint kétfajta érzékelésben: az ízlelésben és a tapintásban az, ám valójában a tapintásban mértéktartó. Abban a gyönyörben, amelyet a szép dolgok látása - kivéve a szerelmi vágyakozással kapcsolatosakat - vagy a kínban, amelyet a rútnak a látása okoz, valamint a jó és a rossz hangzással kapcsolatos gyönyörben és kínban, aztán abban, amelyet a szaglás: a jó és a rossz szagok okoznak, nem mértéktartó. Hiszen senkit sem mondanak mértéktelennek amiatt, hogy érzékeny ezekre vagy sem. Tehát ha valaki szép szobrot vagy lovat, vagy embert néz, vagy egy énekes dalát hallgatja, de nem kíván közben enni, sem inni, sem szerelmeskedni, csupán szemlélni a szép dolgokat és hallgatni az énekeseket, azt éppoly kevéssé tarthatjuk mértéktelennek, mint azokat, akiket elbájoltak a szirének. Ám mértéktartó a mértékletes ember az érzékelésnek azzal a két fajtájával kapcso­latban, amelyekre - és csak ezekre - a többi élőlény is érzékeny, azaz örül nekik vagy kellemetlen érzést ébresztenek benne. Ez az ízlelés és a tapintás. Az érzékelés egyéb fajtáival kapcsolatos gyönyörűségek, például a jó hangzás vagy a szépség örömei iránt nagyjából egyformán érzéketlen az összes többi élőlény. Hiszen egy sincs köztük, amelyiknek a szép dolog vagy a jó hangzás iránt említésre méltó érzéke volna, hacsak nem valami csoda folytán. De még a jó vagy a rossz szagok iránt sem, noha a szaglása minden állatnak nagyon jó. Még a nekik örömet szerző szag esetében is valami velejáró körülmény, nem pedig maga a szag az, aminek örülnek. Azon, hogy valaki nem magának a dolognak örül, azt értem, amikor örö­münk reménykedéssel vagy visszaemlékezéssel párosul, például az ételek és italok esetében. Ezeknek ugyanis valami más gyönyör, azaz az evés és az ivás gyönyöre miatt örülünk. Magának a dolognak örülünk például a virágok illata esetében. Ezért találóan mondotta Sztratonikosz, hogy a virág illata szép, az ételé meg kellemes. Meg aztán nem is minden jó ízű dolog okoz gyönyörűséget az állatoknak: azok közül, amelyeknek a nyelvünk hegyével érezzük ízét, egy sem, hanem csak azok, amelyeket a torkunkkal ízlelünk, és úgy látszik, a tapintás iránt érzékenyebbek, mint az ízek iránt. Ezért a falánk emberek sem hosszú nyelvet kérnek imájukban, hanem olyan torkot, amilyen a darunak van; mint Philoxénosz tette, Erüxisz fia. Így hát a tapintható dolgok - általánosságban szólva - kapcsolatosak a mérték­te­len­séggel, és ugyanígy a mértéktelen ember is ezekkel áll kapcsolatban. Hiszen az iszákosság, a torkoskodás, az ínyenckedés, a falánkság és az összes efféle az említett érzékelésekkel függ össze. Ezek azok a részek, amelyekre a mértéktelenséget feloszthatjuk. Ám a látás, a hallás, a szaglás gyönyörei miatt senkit sem nevezünk mértéktelennek, ha túllépi a mértéket; az ilyen hibákat anélkül rójuk meg, hogy gyalázatot emlegetnénk. Általában: ahol nem beszélünk fegyelmezettről, illetve fegyelmezetlenről, ott mértéktelenről és mértékletesről sem esik szó. Érzéketlen ember - vagy hogyan is nevezzük - az, aki úgy viselkedik, hogy még azokkal a dolgokkal kapcsolatban is hiányosságot mutat, amelyekben pedig szükséges részesülnünk és amelyeknek többnyire mindenki örül. Aki meg túlzásba viszi, mértéktelen. Hiszen ezeknek a dolgoknak természeténél fogva örül minden ember, és vágyik utánuk, és mégsem mértékte­lenek, és nem is nevezzük annak őket, mert nem esnek túlzásba; nem örülnek jobban a kelleténél, ha részül jut nekik és nem bánkódnak a kelleténél jobban, ha nem részesülnek benne. De nem is eltompultak, hiszen nem mutatnak hiányosságot az örömben vagy a fájdalomban - sőt inkább esnek túlzásba.

Mivel az ilyen dolgok tekintetében létezik túlzás és hiány, nyilvánvaló, hogy van közép is; és ez a lelki alkat a legjobb, egyben mindkettővel ellentétes. Ezért ha a mértékletesség a legjobb lelki alkat azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyekkel a mértéktelen törődik, akkor az értékelések említett gyönyörűségeit illetően a mértékletesség a közép, mivel ez van középütt a mértéktelenség és az érzéketlenség közt. A túlzás a mértéktelenség, a hiányosságot pedig vagy megnevezetlenül hagyjuk, vagy az imént említett nevekkel jelöljük. De a gyönyörnek ezeket a nemeit szabatosabbnak kell kifejtenünk később, a fegyelmezettséggel és fegyelmezetlenséggel foglalkozó tárgyalásban.

 

3

Ugyanilyen módon kell megértenünk a szelídség és a harag természetét is. Mert látjuk, hogy a szelíd kifejezés is fájdalommal, mégpedig az indulat okozta fájdalommal kapcsolatos: egy bizonyos, az indulattal szemben tanúsított magatartást jelent. Táblázatunkban a dühössel, a haragossal és a darabos érzésűvel (mivel az összes efféle név egyazon állapot jele) a rab­szolgalelkületűt és a halvérűt állítottuk szembe. Mert körülbelül ezekkel a nevekkel illetjük azokat, akiknek a haragjuk nem a kellő dolgokra irányul, hanem könnyen vetemednek gyalázatosságra, és megalázkodnak silányságok előtt.

Ellentétes a könnyűvel a nehéz, a csendessel a heves, a hosszan tartóval a rövid - ilyen módon élheti meg az ember azt a fájdalmat, amelyet indulatnak nevezünk. Tehát éppen úgy, ahogy többi esetben is említettük, ebben is létezik hiány és túlzás. Haragos ember az olyan, aki gyorsabban és nagyobb mértékben és hosszabb ideig szenved az indulattól, s akkor haragszik, amikor nem kellene és olyanokra, akikre nem kellene, és sok emberre haragszik. A rabszolga­lelkületű meg az ellenkezője. Ebből világos, hogy van olyan ember, aki középütt áll az egyenlőtlenségben. Mivel tehát mindkét említett lelki alkat hibás, nyilvánvaló, hogy az ezeknek megfelelő középső lelki alkat a helyes. Ő nem támad elhamarkodottan, de nem is lomha ebben, nem dühös azokra, akikre nem kell, de nem is tartóztatja meg a dühét azokkal szemben, akikre dühösnek kell lenni. Mivel az ilyen szenvedélyekkel kapcsolatban a szelídség a legjobb lelki alkat, a szelídség is valamiféle közép, és a szelíd ember középütt áll a haragos és a rabszolgalelkületű közt.

 

4

A nemes becsvágy, a nagylelkűség és a nagyvonalúság is közép, mégpedig a nagyvonalúság a vagyon szerzésének és elvesztésének terén. Mert aki minden szerzésnek jobban örül a kelleténél és minden elvesztést jobban fájlal, mint kell, az fösvény; aki a kelleténél kisebb örömet és fájdalmat érez: tékozló. Aki mindkét esetben úgy érez, ahogyan kell, az nagyvonalú. Az ahogyan kell kifejezést itt is meg egyebütt is abban az értelemben használom, hogy aho­gyan a helyes szabály rendeli. Mivel ezek túlzásba esnek, illetve hiányosságokat mutatnak, ahol viszont szélsőségek vannak, ott van közép is, és az a legjobb, és mivel minden fajtában egyetlen legjobb van, a nagyvonalúság szükségképpen a vagyon szerzésére és elvesztésére vonatkozó, a tékozlás és a fösvénység között található közép. Ámde a vagyon és a vagyon­szerzés kifejezéseket kétféle értelemben használjuk. Mert vagyonnak nevezzük a vagyontárgy­nak, pl. a lábbelinek vagy a köpenynek - magát a használatát, de így nevezzük a járulékos használatát is: amikor valaki nem rendeltetése szerint használja a lábbelit; ilyen például az eladás vagy a bérbeadás, hiszen az is egyfajta használata a lábbelinek. Pénzéhes ember az, aki töri magát, hogy pénzt szerezzen. A pénz pedig olyan vagyon, amely a vagyontárgy járulékos használatáért jár. De a fösvény ember is lehet tékozló a vagyonszerzés járulékos módját illetően, mert a vagyon gyarapítására törekszik a szerzésnek azon a területén is, amely természetszerű. A tékozló ember hiányosságot mutat a szükséges vagyontárgyak tekintetében, a nagyvonalú a fölöslegből ad másoknak. Eme embertípusokon belül különböző elnevezések léteznek a részterületen megnyilvánuló fokozatoktól függően, így a fösvény ember lehet zsugori, garasos és piszkos nyerészkedő. Zsugorisága abban nyilvánul meg, hogy kerül min­denféle kiadást, piszkos nyerészkedése meg, hogy mindent elszed, amit csak lehet. Garasos az, aki buzgón sürög apró nyereségek érdekében, csaló és rabló, aki fösvénységében jogtalan­kodik. A tékozló fajtái ugyanígy: a kicsapongó, aki nyakló nélkül szórja a pénzt és az ostoba, akinek elviselhetetlen kín, hogy számot vessen dolgaival.

 

5

Ami a nemes becsvágyat illeti, annak sajátosságát a nemes becsvágyú embereknek tulaj­donított vonásokból kell megállapítanunk. Mint ahogyan a többi tulajdonságnál is közelségük és hasonlóságuk következtében szinte észre sem vesszük, hogy lényegesen különböznek egymástól, ugyanez a helyzet a nemes becsvágy esetében is. Így előfordul néha, hogy ellentétes lelki alkatúak ugyanarra törekszenek, például a tékozló és a nagylelkű, az önhitt és az önérzetes, a vakmerő és a bátor. Mert ezek ugyanarra a dologra vonatkoznak, és bizonyos fokig határosak egymással, mint a bátor és a vakmerő ember, aki egyaránt helytáll a veszély­ben. Csakhogy az egyik így, a másik meg amúgy teszi; ez pedig nagyon nagy különbséget jelent. Nemesen becsvágyónak a szóban rejlő jelentésnek megfelelően azt nevezzük, akiben van bizonyos lelki merészség és tekintély. Úgy tűnik tehát, az önérzeteshez és az áldozatkészhez is hasonlít, így látnivaló, hogy ez az összes erénnyel együtt jár. Ugyanis a nagy és a kicsiny jókat helyesen megítélni: dicséretes dolog. Nagyoknak azok a dolgok minősülnek, amelyekre a legértékesebb lelki alkatú ember törekszik az efféle gyönyörűségekkel kapcsolatban; a nemes becsvágy pedig a legértékesebb lelki alkat.

Minden egyes erény helyesen ítéli meg a kisebbet és a nagyobbat, mégpedig úgy, ahogyan az okos ember és az erény [az okosság] rendelné. Ezért a nemes becsvágyat követi minden erény, vagy ő követi az összes erényt.

Továbbá úgy látszik, a nemesen becsvágyónak tulajdonsága az, hogy semmibe vesz dolgokat. De mindegyik erény olyanná alakítja az embert, hogy semmibe veszi azokat a „nagy” dolgokat, amelyek nem értelem szerint valók. Például a bátorság a veszélyes dolgokkal szemben tesz ilyenné, mert a bátor ember arra gondol, hogy a veszélyes dolgokat nagynak látni szégyenletes, és hogy a veszélyes dolgoknak nem minden sokasága félnivaló. A mérték­letes ember a hatalmas és nagyszámú gyönyörökkel van így, a nagyvonalú meg a vagyon­tárgyakkal. A nemesen becsvágyónak ez oly módon tulajdonsága, hogy ő kevés dologban buzgólkodik, mégpedig oly dolgokban, amelyek valóban nagyok, nem csupán más valaki számára tűnnek annak. És inkább törődik a nemesen becsvágyó egyetlen okos emberrel, mint számos közönségessel, ahogy Antiphón mondotta elítéltetése után Agathónnak, midőn az dicsérte az ő védőbeszédét. És ez a nemes nemtörődömség a legsajátabb jellemzője a nemesen becsvágyónak. Másrészt meg a megtiszteltetéssel, az életével, a gazdagsággal, amelyre pedig látnivaló, hogy mennyire törekednek az emberek, ő nem gondol, kivéve talán a megtisztel­tetést. Mert fájdalmas volna számára, ha nem becsülnék meg és érdemtelen ember uralkodnék rajta. És a leginkább annak örvend, ha megbecsülésben van része.

Ily módon úgy tűnhetik, hogy ellentmondásba kerül önmagával, mert egyrészt nagyon sokat adni a megtiszteltetésre, másrészt semmibe venni a sokaságot és az emberek véleményét - e kettő nincs összhangban egymással. De ezek között, amikor beszélünk róluk, különbséget kell tennünk. Hiszen a megtiszteltetés, akár a kicsi, akár a nagy, kétféle lehet: különbség van ugyanis a megtiszteltetések között részben aszerint, hogy a közemberek sokaságától vagy tiszte­let­reméltó személyektől kapja valaki, másrészt aszerint, hogy miért kapja. Hiszen a megtiszteltetés nagysága nemcsak azoknak a számától és milyenségétől függ, akik adják, hanem a cselekedet érdemétől is. Valójában az állami tisztségek és egyéb javak csak akkor becsesek és tiszteletreméltók, ha igazán nagyok - így hát egyetlen erény sincs híján a nagy­ságnak. Ezért látszik úgy, ahogy mondottuk, hogy minden erény nemesen becsvágyóvá teszi az embert a saját területén. Ám ugyancsak létezik az egyéb erények mellett egy nemes becs­vágy, úgyhogy voltaképpen azt az embert nevezzük nemesen becsvágyónak, aki ezzel rendel­kezik.

Továbbá egyes javak részint tiszteletreméltóak, részint olyanok, ahogyan korábban megkülön­böztettük őket.

Igazság szerint az ilyen javak közül némelyek nagyok, mások meg kicsinyek. És mivel egyes emberek érdemesek ezekre és érdemesnek is tartják magukat, ezért közöttük kell keresnünk a nemesen becsvágyót. Négyféle embert kell ugyanis megkülönböztetnünk: van, aki nagy javakat érdemel és érdemesnek is tartja magát ezekre, van, aki kicsinyeket, és erre is tartja érdemesnek magát, és létezik mindkettőnek az ellentéte: az olyan, aki kicsiny javakat érdemlő ember létére nagy javakra tartja érdemesnek magát és az, aki nagy javakra érdemes, de azt tartja magáról, hogy kicsinyeket érdemel. Nos az olyan ember, aki kis javakra érdemes, de nagyokra tartja méltónak magát, elmarasztalandó, mert ostoba, és nem szép dolog, ha valaki nem érdeme szerint részesül dolgokban. De azt is el kell marasztalnunk, aki érdemes ember létére nem tartja érdemesnek magát arra, hogy az ilyen javakban része legyen. Maradt tehát az az emberfajta, amely ezzel a kettővel ellentétes: nagy javakra érdemes és ilyennek is tartja magát, tehát olyan, amilyennek magát tartja. Dicsérendő az ilyen, és az előbbi kettő között ő a közép.

Így hát megtiszteltetések és egyéb tiszteletreméltó javak megválasztása és a velük bánni tudás szempontjából a legjobb lelki alkat a nemes becsvágy - és nem a vagyontárgyakkal kapcso­latosan -, még ezt is hozzátesszük a nemes becsvágy meghatározásához. Mivel pedig leg­inkább a közép méltó a dicséretre, nyilvánvaló, hogy a nemes becsvágy: középút. Ellentétei közül pedig, mint azt a táblázatban megmutattuk, az egyik az, amelynek alapján valaki nagy javakra tartja magát érdemesnek, noha nem érdemli meg őket, vagyis a felfuvalkodottság. Ugyanis az olyan embereket nevezzük felfúvalkodottnak, akik érdemtelenül tartanak sokat maguk felől. A másik meg az, amelynek alapján az arra érdemes ember nem tartja érdemesnek magát nagy dolgokra, vagyis a kishitűség.

Kishitűnek minősül ugyanis az, akiben megvannak ugyan azok a feltételek, amelyek alapján az ember nagy dolgokra tarthatja magát érdemesnek, s ő mégsem tartja semmi nagyra érde­mesnek magát. Így az is szükségszerű, hogy a nemes becsvágy a felfuvalkodottság és a kishitűség között álló közép kell hogy legyen. Az előbbi felosztásunk negyedik tagja meg nem is marasztalható el teljesen, meg nem is nemesen becsvágyó: semmilyen vonatkozásban nem nagy. Hiszen nem is érdemes nagy javakra, meg nem is tartja magát annak, ezért nem áll ellentétben a nemesen becsvágyóval, noha úgy tűnhetik, hogy azzal, aki érdemes is nagy javakra, meg ilyennek is tartja magát, az áll ellentétben, aki kicsiny javakra érdemes és ezt is tartja magáról. De hát ő nem áll vele ellentétben, még olyan szempontból sem, hogy elma­rasztalható lenne, hiszen úgy viselkedik, ahogyan az értelem tanácsolja. Ez természete szerint azonos a nemesen becsvágyóval, ugyanis mindkettő arra tartja érdemesnek magát, amire valóban érdemes. És ha az ilyen ember nemesen becsvágyóvá válhatnék, arra tartaná érdemesnek magát, amire érdemes is. De a kishitű, akiben megvannak ugyan a feltételek, hogy érdemes legyen megtiszteltetéssel járó nagy javakra, de ő mégsem tartja ilyennek magát - vajon mit tenne ő, ha kicsiny javakra lenne érdemes? Vagy nagy javakat érdemlőnek vélné magát és akkor felfuvalkodott volna, vagy még kisebb javakra érdemesnek kezdené látni magát. Így hát senki ne mondjon kishitűnek valakit azért, mert az polgárjog nélküli jövevény lévén nem tartja állami tisztségre méltónak magát, hanem engedelmeskedik - de mondja kishitűnek azt, aki előkelő nemzetség sarja ugyan, de az állami hivatalt valami erejét meg­haladó dolognak tartja.

 

6

Az áldozatkész kifejezést sem tetszőlegesen, hanem nagy költséggel járó cselekvéssel és elhatározással kapcsolatban alkalmazzuk, hacsak nem valamiféle átvitt értelemben használjuk a szót. Nagy költség nélkül nincs áldozatkészség, hiszen az erre megfelelő alkalom díszes, dísze pedig nem köznapi, hanem a szükségest meghaladó költségből származik. Áldozatkész az olyan ember, aki a tekintélyes alkalomhoz illően nagy költségre határozza el magát, és arra törekszik, hogy magát az ezzel kapcsolatos, vagyis az efféle gyönyörnek megfelelő középhez tartsa. Annak, aki a kelleténél jobban és összevissza költekezik, nincs külön neve, de valami­féle rokonságban áll azokkal, akiket neveletlennek és kérkedőknek szokás nevezni.

Például, ha valaki kedves emberének a lakodalmi költségeit vállalja, és gazdag létére úgy vélekedik, hogy erre az alkalomra neki olyasféle előkészületeket illik tennie, mintha bizony önmegtartóztató embereket vendégelne csupán, az ilyen: szűkkeblű. Ám aki még az önmeg­tartóztató embereket is lakodalmi készülődéssel fogadja - hacsak nem a tekintély végett vagy hatalma miatt teszi - az hasonló a kérkedőhöz. Aki pedig méltóan rendez ilyet és úgy, ahogy az értelem rendeli, az áldozatkész. Az alkalomhoz illő ugyanis az, ami méltó hozzá, hiszen semmi sem illő, ami nem méltó. Márpedig minden egyes dolognak alkalomhoz illőnek, azaz a cselekvőhöz, a körülményekhez és a módhoz méltónak kell lennie; például mást kíván az illendőség egy házi rabszolga, és megint mást egy kedves emberünk lakodalmával kapcsolat­ban. És a dolognak mind a mennyiségét, mind a minőségét tekintve illenie kell ahhoz is, aki teszi. Például egyesek úgy vélekednek, az olümpiai küldöttség vezetése alacsony származása miatt nem Themisztoklészt illette volna, hanem Khimónt.

Az az ember, aki méltóság tekintetében csak úgy találomra viselkedik, nem tartozik egyik csoportba sem. Ez ugyanígy van a nagyvonalúsággal is: lehet egy ember olyan is, hogy sem nem nagyvonalú, sem nem fösvény.

 

7

Általában véve az összes többi, az erkölcs szempontjából dicsérendő, illetve elmarasztalandó jellemvonás a szenvedélyekre vonatkozik, és közülük egyesek túlzóak, mások hiányosságot mutatnak, megint mások középsők. Vegyük például az irigyet és a kárörvendőt. Ami a lelki alkatukat illeti, amely szerint elnevezzük őket: irigység az, ha valakinek bosszúságot okoz még annak a jó sorsa is, aki megérdemli. A kárörvendő szenvedélyének nincs ugyan külön neve, ám hogy ilyen valaki, azt megmutatja az öröm, amelyet a másokat méltatlanul ért szeren­csétlenség felett érez. A kettő között közép a jogosan felháborodó és az, amit jogos felháborodásnak [nemeszisz] neveztek a régiek: a másokat méltatlanul ért szerencsétlenség és szerencse felett érzett bosszúság, valamint az az öröm, amely a méltó sors láttán fogja el az ilyen embert. Ezért szokás istenségnek is vélni a jogos felháborodást.

A szemérem: közép a szemérmetlenség és a szégyenlősség között. Mert aki semmiféle véle­ményre nem ad, az szemérmetlen, aki meg egyformán ad mindegyikre, szégyenlős. Aki pedig a szemmel láthatóan helyes véleményre ügyel: szemérmes.

A szeretet közép a gyűlölet és a hízelgés között. Aki ugyanis könnyen cselekszik a többiek kénye-kedve szerint, hízelgő, aki nem, mindennek szembeszegül, gyűlölködő.

Az olyan ember, pedig, aki nem fut minden gyönyör után, de nem is áll ellen mindegyiknek, hanem ahhoz igazodik, ami a legjobbnak tűnik, szerető ember.

Az önérzet az önhittség és a tetszelgés közötti közép. Aki ugyanis senki máshoz nem alkalmazkodik, hanem lenézi a többieket, önhitt. Aki meg mindenben máshoz alkalmazkodik és mindenkivel szemben kisebbíti magát, tetszelgő. Aki pedig sem így, sem úgy nem tesz, hanem az arra méltó emberekhez alkalmazkodik, önérzetes. Az igazmondó és természetes ember, akit nyíltnak neveznek, középütt áll a gúnyosan szerénykedő és a fennhéjázó között. Aki ugyanis meglevő jó tulajdonságait eltagadja, az - hacsak nem tudatlanságból teszi - gúnyosan szerénykedő, aki pedig a valóságosnál többet tulajdonít magának, fennhéjázó. Aki meg a valóságnak megfelelően beszél, az igazmondó és Homérosszal szólva - az értelem embere. És röviden szólva: ez az igazság barátja, míg amazok a hazugság barátai. Közép a szellemesség is, és a szellemes ember középütt áll az otromba és bárdolatlan, meg a bohóckodó között. Mert ahogyan az étel tekintetében a finnyás abban különbözik a falánktól, hogy semmit sem eszik, vagy csak keveset és nehezen, amaz könnyen és mindent. Épp ily viszonyban van az otromba is a közönségessel és a bohóckodóval. Ő ugyanis semmit sem fog fel tréfásan, vagy csak nehézkesen teszi, míg amaz mindent könnyen és vidáman fogad. De hát az embernek nem úgy kell viselkednie, ahogyan ezek, hanem némely dolgot így kell felfogni, mást meg amúgy, mégpedig az értelem szava szerint. Aki így viselkedik, szellemes ember. Ennek bizonyítása ugyanaz, mint az eddigieké. Ugyanis ez a fajta szellemesség, s nem az, amelyre átvitt értelemben alkalmazzuk a kifejezést, a legillendőbb lelki alkat. És a közép dicsérendő, a szélsőségeket meg el kell marasztalnunk. A szellemességnek két fajtája van. Az egyik ugyanis az, amikor valaki mulat a tréfán, még akkor is, ha rajta tréfálkoznak, ha valóban mulatságos a dolog. A gúnyolódás is ennek egy formája. A másik fajta az, amikor az ember maga is képes kigondolni ilyesféle tréfákat. A kettő különbözik ugyan egymástól, de mégis mindkettő közép. Hiszen aki tréfás dolgot tud kieszelni, az örömét leli mindazok tréfájában, akik helyesen ítélnek, még akkor is, ha ő maga válik mulatság tárgyává; ezért ő középütt áll a közönséges és a rideg között. Az iménti meghatározás jobb, mint az, hogy „a tréfa ne legyen bosszantó annak a számára, akinek a rovására elhangzott, bárki legyen is az illető”. Hiszen fontosabb, hogy a középső lelki alkatúnak tessék. Ő ítél ugyanis helyesen. Mindezek a közepek dicsérendők ugyan, mégsem erények - és ellentéteik sem hitványságok - tudniillik hiányzik belőlük az elhatározás. Ezek mind a szenvedélyek felosztásában állnak, mert mindegyikük egy bizonyos szenvedély, s minthogy mindegyikük természettől való, ezért a termé­szetes erényekhez tartoznak. Amint ugyanis a későbbiekben meg fogjuk mutatni, mindegyik erény létezik természettől fogva is meg másképp is, azaz belátással párosulva. Ezért az irigység a jogtalankodáshoz tartozik, mivel a belőle fakadó cselekedetek más emberre irányulnak; a jogos felháborodás az igazságossághoz, a szemérem pedig a mértékletességhez. Ezért szokás a mértékletességet úgy is meghatározni, mint az ebbe a nembe tartozó dolgot. Az igazmondó és a hazug: amaz okos, ez ostoba. A közép nagyobb ellentétben áll a szélső­ségekkel, mint ezek egymással, mivel ő az egyik ellentéttel sem fordul elő együttesen, míg az ellentétek gyakran együtt jelennek meg. Néha ugyanazok az emberek vakmerőek meg gyávák is, vagy egyes dolgokban tékozlók, másban meg fösvények, röviden: nem egyforma viselke­désűek a szó rossz értelmében. Mert ha a szó jó értelmében nem egyforma a viselkedésük, úgy középső magatartásúakká válnak. Ez ugyanis valamiképpen tartalmazza a szélsőségeket is.

A két szélsőség és a közép ellentéte nem minősül egyformának mindkét esetben, hanem néha a túlzás, néha meg a hiányosság oldalán nagyobb az ellentét. Ennek az előbb említett két oka lehetséges: egyrészt a példák csekély száma; mint a gyönyör iránti érzéketlenség esetében, másrészt, úgy látszik, a nagyobbik ellentét azon az oldalon van, amelyen nagyobbat hibázunk.

A harmadik ok az, hogy ahol nagyobb a hasonlóság, ott kisebbnek tűnik az ellentét. Ez a helyzet például a vakmerőségnek a valódi merészséghez és a tékozlásnak a nagyvonalúsághoz való viszonyában.

Nos, az egyéb dicséretre méltó erényekről kielégítően szóltunk, most az igazságosságról kell beszélnünk.

HETEDIK KÖNYV

1

A barátságról - arról, hogy mi az és milyen fajtába tartozik; arról, hogy mi teszi a barátot, aztán arról, hogy vajon egy vagy többféle értelemben használjuk-e a barátság kifejezést, és ha többféleképpen, akkor hányféle értelemben; továbbá arról, hogy hogyan kell viselkednünk a barátunkkal szemben, és hogy a barátság vonatkozásában mi az igazságos - mindezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem kevésbé szükséges a vizsgálódás, mint az erkölcsre vonatkozó szép és választásra érdemes dolgok tekintetében. A barátság létrehozása az államtudomány legfőbb feladatának minősül, és erre a célra vonatkoztatva szokás az erényt hasznosnak nevezni. Hiszen elfogadhatatlan, hogy barátai legyenek egymásnak az olyan emberek, akik igazságtalanul viselkednek egymással szemben. Továbbá mindnyájan azt mondjuk, hogy az igazságos és igazságtalan dolog a barátok között fordul elő a leginkább, mert úgy tűnik, hogy a derék férfiú ugyanaz, mint a barátságos férfiú, a barátság pedig valamiféle, az erkölccsel kapcsolatos lelki alkat. És ha valaki azt kívánja elérni, hogy az emberek ne jogtalankodjanak, elegendő, ha barátságot teremt közöttük, igaz barátok ugyanis nem jogtalankodnak egymással. De akkor sem jogtalankodnak egymással az emberek, ha igazságosak. Az igazságosság és a barátság tehát vagy azonosak, vagy igen szoros kapcsolatban állnak egymással. Tegyük még hozzá, hogy a barátot a legnagyobb jók közé soroljuk, a barát hiányát és a magányt pedig a legkeservesebb dolognak tartjuk, hiszen az egész élet és az önként vállalt közösség annyit jelent, hogy barátok között vagyunk. Hiszen napjainkat a háznép, a rokonok, a társak között töltjük, vagy a gyermekekkel, vagy a szülőkkel, vagy a feleségünkkel. És a magánjellegű, a barátainkkal szemben gyakorolt igazságosság egyedül tőlünk függ, míg a többiekkel szemben ezt a törvény szabja meg és nem tőlünk függ. Sok a nehéz kérdés a barátsággal kapcsolatban. Lássuk először azok véleményét, akik mintegy kívülről tárgyalják és tág értelemben beszélnek róla. Ugyanis némelyek úgy látják, hogy a hasonló a hasonlónak barátja. Ezért mondják, hogy „mindig a hasonlót vezeti az isten a hasonlóhoz”, „csóka a csóka mellé telepszik”, „megismeri tolvaj a tolvajt és farkas a farkast”. - A természetfilozófusok meg az egész természetet igyekeztek rendszerbe foglalni azáltal, hogy felvették a „hasonló a hasonlóhoz húz” elvét. Ezért mondotta Empedoklész, hogy a kutya is azért fekszik a cserépen, mert ahhoz hasonlít leginkább. Néhányan tehát így vélekednek a baráti kapcsolatokról. Mások meg azt mondják, hogy az ellentétes az ellentétessel barátkozik, hiszen a szeretett lény és az, aki vágyakozik utána, mindenki szerint barátai egymásnak, márpedig a száraz nem a száraz után, hanem a nedves után vágyakozik. Innen a mondás, hogy „vágyódik záporra a föld” és „mindenben édes a változás”, lévén a változás átmenet az ellentétbe; a hasonló meg ellensége a hasonlónak, mert „gyűlöli a fazekas a fazekast”, és azok az élőlények, amelyeknek táplálékuk azonos, ellenségei egymásnak. Maguk a vélemények tehát ennyire eltérőek. Hiszen egyesek a hasonlót gondolják barátnak és az ellentétest ellenségnek, „a többel mindig ellenségként száll szembe a kevesebb, a gyűlölet napja virrad”, továbbá az ellentétesek helyüket tekintve is távol vannak egymástól, míg a barátság összehozza az embereket. Mások meg az ellentétesekről gondolják, hogy barátok, és Hérakleitosz elítéli a költőt, aki így ír: „bár veszne ki a viszály az istenekből és az emberekből”, hiszen akkor nem volna harmónia, ha nem lenne magas és mély, és élőlények sem lennének nőstény és hím nélkül, ezek pedig ellentétesek egymással. Ez a két vélemény létezik tehát a barátságról, igen általános, hiszen egymástól távol eső vélemények. Más nézetek azonban közelebb vannak egymáshoz és jobban alkalmazhatók a megfigyelt tényekre. Egyesek számára ugyanis képtelenségnek tűnik, hogy hitványak barátai legyenek egymásnak, mert csak a jók lehetnek azok. Mások számára meg az tűnik lehetetlennek, hogy az anyák ne szeressék gyermekeiket. Ez a fajta szeretet az állatokban is megvan, hiszen azok akár a halált is választják ivadékaik érdekében. Megint mások úgy vélekednek, egyedül a hasz­nos dolog szolgálhat barátság alapjául. Bizonyíték erre az, hogy mindenki a hasznos dol­gok­ra törekszik, a haszontalanokat azonban maguk vetik el maguktól, ahogyan a tiszteletre­méltó Szókratész mondotta, a nyálat, a hajat és a körmöt hozva fel példaként - és hogy a haszontalan részeket elvetjük, végül magát a testet is, amikor meghal az ember, hiszen a holttest haszontalan. Csupán ahol hasznot hoz, ott őrzik meg, mint Egyiptomban. - Nos hát, úgy tűnik mindezek kissé ellentmondanak egymásnak. Mert a hasonló nem hasznos a hasonló számára, az ellentét meg a legtávolabb van a hasonlóságtól és az ellentétes a leginkább haszon nélkül való az ellentétes számára, hiszen az ellentétes: ellentétének a pusztulása. Továbbá némelyek úgy gondolják, barátot könnyű szerezni, mások meg úgy vélik, a legritkább dolog, hogy az ember megismer egy barátot és ez nem is lehetséges szerencsétlenség nélkül; hiszen amíg valakinek jól megy sora, mindenki a barátjának akar látszani. Megint mások azt mondják, hogy azoknak sem érdemes hinnünk, akik a bajban kitartanak mellettünk, mert becsapnak bennünket és színlelnek: szerencsétlenségünkben társunkul szegődnek, hogy így szerezzék meg barátságunkat arra az időre is, amikor megint jól megy sorunk.

 

2

Olyan érvelést kell találnunk, amely a lehető legjobban megvilágítja a kérdéssel kapcsolatos nézeteket és megoldja az aporiákat és az ellentmondásokat. Ez akkor következik be, ha kitűnik, hogy az egymással szembenálló nézetek értelmesek. Az ilyen érvelés van leginkább összhangban a tényekkel. Végeredményben az ellentétes nézetek megállják a helyüket, hogyha amit mondunk, az egyik értelemben igaz, a másikban meg nem. Az is nehéz kérdés, hogy vajon a gyönyörködtető vagy a jó ösztönöz-e a barátságra. Ugyanis ha azt szeretjük, ami után vágyódunk - mindenekelőtt a szerelmi vágy ilyen, hiszen „nem igazán szeret az, aki nem mindig szeret”, a vágy meg a gyönyörködtetőre irányul, így hát a gyönyörteli az, amely iránt barátsággal vagyunk. Ha pedig azt szeretjük, amit kívánunk magunknak, úgy a jó iránt vagyunk barátsággal. A gyönyörködtető és a jó két különböző dolog. Mivel meg kell kísérel­nünk, hogy ezekre és a velük rokon kérdésekre világos magyarázatot adjunk, válasszuk a kö­vetkező kiindulópontot. Amire törekszünk és amit kívánunk, az vagy a jó vagy a látszólagos jó. A gyönyörködtetőre is azért törekszünk, mert valamiféle jónak látszik. Némelyek ugyanis ilyennek vélik, mások meg ilyennek képzelik, ha nem is vélik ennek. Hiszen a léleknek nem azonos részében található a képzelet és a vélekedés. Mármost nyilvánvaló, hogy számunkra mind a jó, mind a gyönyörködtető kedves. Miután ezt megvilágítottuk, más kiinduló tételt kell választanunk. A javak közül egyesek feltétlenül jók, mások meg valakinek a számára jók, de nem feltétlenül azok. És a feltétlenül jók, meg a feltétlenül gyönyörködtetők ugyanazok a dolgok.

Azokról a dolgokról ugyanis, amelyek az egészséges testnek hasznára vannak, azt mondjuk, hogy a test számára feltétlenül jó dolgok, de a beteg test számára hasznos dolgokról, például a gyógyszerekről vagy a műtétekről nem mondjuk ezt. Ugyanígy feltétlenül gyönyörködtető dolgok azok, amelyek az egészséges és ép test számára ilyenek, például ilyen az, hogy az ember fényben él, de nem ilyen, ha sötétben él. Mégis a szembeteg számára fordított a helyzet. És nem az a bor kellemes, amely az iszákosságtól dadogóvá vált emberek számára ilyen, még ha nem is vegyítenek hozzá borecetet, hanem amelyik a romlatlan érzékű ember számára kellemes. Ugyanígy a lélek esetében sem az a feltétlenül kellemes, ami a gyermekek és az állatok számára ilyen, hanem ami a megállapodott ember számára az. Természetesen az a kettő is felmerül bennünk, de csak emezt választjuk. Ahogyan a gyermek és az állat aránylik a megállapodott emberhez, úgy aránylik a hitvány és ostoba a derék és okos emberhez. Az utóbbiak számára azok a dolgok kellemesek, amelyek megfelelnek lelki alkatuknak, az annak megfelelőek meg a jó és a szép dolgok. Mivel a jó kifejezés több értelmű - hiszen azt is így nevezzük, ami minőségét tekintve jó, meg azt is, ami hasznos és használható -, továbbá a kellemes egyrészt mint feltétlenül kellemes feltétlenül jó is, másrészt, mint valakinek a számára kellemes: látszólag jó - ezért ahogyan az élettelen dolgok körében ezen jellemzők mindegyike szerint kiválaszthatunk és szerethetünk egy dolgot, ugyanígy járhatunk el az emberekkel is: az egyiket szerethetjük a lelki minőségéért és erénye miatt, a másikat azért, mert hasznos és használható, megint egy másikat, mert kellemes, és a gyönyörűség miatt. Barátunkká akkor válik valaki, ha szeretjük, és ő viszonozza, és ez nem marad valamiképp rejtve előttünk. - Szükségszerű tehát, hogy a barátságnak három formája legyen és hogy ezek sem szünonümák, sem egyetlen nemnek a fajtái, sem pedig pusztán homonümák nem lehet­nek. A három formát ugyanis egy bizonyos egyetlen barátság vonatkozásában nevezzük így, amely az első. Így van ez az orvosi kifejezéssel is: beszélünk a lélek és a test orvosi funkció­járól, meg orvosi eszközről és orvosi munkáról, de legfőképpen az elsőt értjük rajta. Az első pedig az, amelynek a meghatározása a többinek a meghatározásában benne van. Például orvosi eszköz az, amelyet az orvos használhat, míg az orvos meghatározásában nincs benne az eszköz meghatározása. Tehát mindenütt az elsőt szokás keresni, mivel pedig az általános: első, az emberek úgy fogják fel a dolgot, hogy az első: általános. Ez azonban helytelen. Ezért van az, hogy a barátság vonatkozásában sem képesek értelmezni minden megfigyelt tényt. Mivel a barátság összes fajtájára nem alkalmazható egyetlen meghatározás, úgy gondolják, hogy a többi fajta: nem barátság. Pedig ezek is azok, csak nem ugyanolyan módon. Ők azon­ban, mihelyt az első meghatározás - amelynek általánosnak kellene lennie, ha már egyszer az első - nem alkalmazható, azt mondják, hogy a többi nem is barátság. Pedig a barátságnak több fajtája van. Ez ama dolgok egyike, amelyekről már szóltunk, minthogy megkülönböztettük a barátság kifejezés háromféle használatát: szétválasztottuk ugyanis az erényen, a hasznon és a gyönyörűségen alapuló barátságot. Ezek közül bizonyára a hasznon alapuló az, amelyhez a legtöbb ember barátsága tartozik. Ugyanis azért szeretik egymást, mert hasznos egyik a mási­ká­nak, és addig tart a szeretet, ameddig a haszon. Ahogy a közmondás tartja: „Glaukosz, a várost védő férfiú addig barátunk, amíg harcol”, és „nem ismerik többé az athéniak a megaraiakat”. A gyönyörön alapuló barátság pedig az ifjaké, mert ők érzékenyek a gyönyö­rűségre. Ezért az ifjak barátsága könnyen változó, mert ahogyan az évek során változik a jellemük, az is változik, hogy mi kellemes számukra. A legderekabb emberek barátsága pedig az erényen alapul. Mindebből nyilvánvaló, hogy az első barátság az, amely a derék embereké: a kölcsönös szeretet és vonzalom. Hiszen kedves a szerető ember számára az, akit szeret; és a szeretett embernek is barátja az, aki szereti őt. A barátságnak ez a formája csupán az emberben van meg, mert egyedül ő képes észrevenni a másik vonzalmát. A többi viszont az állatokban is megtalálható, hiszen láthatóan van bizonyos haszna az emberek és a háziállatok kapcsolatának, de még az állatok egymás közötti kapcsolatának is. Például amit Hérodotosz mond az ökörszem és a krokodil kapcsolatáról és mint ahogy a jósok a madarak együttlétét és különválását magyarázzák. Így hát a hitvány emberek is barátkozhatnak egymással, mind a haszon, mind a gyönyörűség végett. De egyesek azt mondják, hogy mivel a barátság első formájában ezeknek nincs részük, így nem is barátok. Hiszen hitvány a hitvánnyal szemben jogtalankodni fog, akik meg jogtalankodnak egymással, azok nem barátkoznak. Ám ezek az emberek mégis barátkoznak, csak hát nem a barátság első formája szerint; ám az egyéb formák szerint való barátságukat mi sem akadályozza. Hiszen a gyönyör kedvéért, ha egyéb­ként ártanak is egymásnak, kitartanak egymás mellett, ahogy a fegyelmezetlen emberek is teszik. De ha azok, akikről az imént szóltunk, szabatosan vizsgálják a dolgot, akkor nem tartják barátoknak az olyanokat, akik a gyönyörűség kedvéért szeretik egymást, hiszen az nem a barátság első formája. Az első forma ugyanis szilárd, ez pedig nem szilárd. Mégis, mint mondottuk, barátság ez, de nem az első, hanem egy abból származó forma. Ezért ha barátság­nak csupán az elsőt mondjuk, akkor erőszakot teszünk a megfigyelt tényeken és ez szükség­képpen hibás állításokhoz vezet. Lehetetlenség az összes formát egyetlen meghatározás alá vonni. Így tehát egyetlen megoldás marad: a szó egyik értelmében csupán az első a barátság, ám egy másik értelemben az összes fajta az; de nem úgy, hogy homonümák, sem pedig véletlenszerű összefüggés alapján, de nem is úgy, hogy egyazon nemhez tartoznak, hanem inkább olyanformán, hogy egy valamire vonatkoztatva nevezzük meg őket. - Mivel a feltétlenül jó és a feltétlenül gyönyörködtető ugyanazon dologra és ugyanakkor vonatkozik, hacsak ennek nincs valami akadálya, az igaz barát és a feltétlen barát pedig a kifejezés első értelmében barát, az ilyet pedig önmaga kedvéért választjuk - ez szükségszerűen van így, hiszen azt az embert, aki a javakat önmagukért kívánja, szükségképpen mi is önmagáért választjuk. - Az igaz barát feltétlenül kellemes. Ezért van az, hogy aki bármilyen módon barátunk, az kellemes. De erről pontosabb meghatározást kell adnunk. Megfontolandó ugyanis, hogy az ember azt szereti-e, ami számára jó, vagy azt, ami feltétlenül jó, és hogy vajon az aktuális szeretetérzés párosul-e a gyönyörűséggel, oly módon, hogy a szeretet tárgya kellemes is, vagy pedig nem. Egybe kell ugyanis mindkettőt foglalni. Hiszen az olyan javakat, amelyek nem feltétlenül azok, hanem alkalomadtán rosszak is lehetnek valamiképp, kerülnünk kell; és ahhoz, ami valaki számára nem jó, az illetőnek semmi köze sincs. Azt keressük tehát, hogy a feltétlen javak az egyes ember számára is javak legyenek. Választani ugyanis a feltét­len jót kell, az egyes ember mégis azt választja, ami számára jó. Ezeket kell összhangba hozni, és ezt teszi az erény. Az államtudomány meg azon van, hogy akiknél még nem így áll a dolog, azoknál is megvalósuljon. Aki ember, alkalmas is erre az útra, hiszen természettől fogva jók számára a feltétlen javak. Mégpedig a férfiú alkalmasabb az asszonynál és a jóravaló ember alkalmasabb, mint a silány. Az út meg kellemes dolgok közepette vezet - szükségszerű, hogy az erkölcsileg szép dolgok kellemesek legyenek. Ha valakiben ez a kettő nincs összhangban egymással, az erkölcsileg még nem teljesen jó; lehetséges, hogy fegyelmezetlenség támadt benne, ugyanis a jónak és a kellemesnek az érzelmek területén tapasztalható egybenemhang­zása: fegyelmezetlenség. - Mivel az első barátság erényen alapul, ezért az ilyen barátok is feltétlenül jók lesznek - nem úgy, hogy hasznot húznak egymásból, hanem másféleképp. Mert a valaki számára jó és a feltétlen jó: két különböző dolog. És ugyanaz a helyzet a lelki alkatok esetében is, mint a hasznos esetében. Hiszen más a feltétlenül hasznos és a valaki számára hasznos. Így viszonyul egymáshoz a testedzés és a gyógyszerhasználat. Tehát az a lelki alkat is, amely az ember erénye - fogadjuk el, hogy az ember a természetüknél fogva értékes lényekhez tartozik -, vagyis a természettől fogva értékes lény erénye, feltétlenül jó, az olyan lény erénye meg, amely természettől fogva sem értékes, csupán magának a lénynek a számára jó. Nos, ugyanez a helyzet a kellemessel is. - Ezen a ponton ugyanis meg kell állanunk, és meg kell vizsgálnunk, létezik-e barátság gyönyörűség nélkül, és az ilyen barátság miben külön­bö­zik a másiktól, meg hogy a következő kettő közül melyiktől függ a barátság: vajon szeretünk-e valakit azért, mert jó, akkor is, ha nem kellemes, vagy emiatt nem, és - mivel a szeretet kifejezést két értelemben használjuk - vajon a barátság, amely aktuális formájában jó, nem jelenik-e meg a kellemes nélkül?

Nyilvánvaló, hogy amint a tudományos tevékenység során az imént elvégzett szemlélődések és tanulmányok nagyon kellemes érzést keltenek az emberben, ugyanígy hat ránk meghitt barátaink viszontlátása is. Mindkét esetre ugyanaz a meghatározás vonatkozik. Tehát a feltét­lenül jó természettől fogva feltétlenül kellemes, és akik számára jó, azok számára kellemes is. Ebből egyenesen következik, hogy egymásnak a hasonlók örülnek, és az ember számára az ember a legkedvesebb. És ha ez a megállapítás a nem tökéletes dolgokra érvényes, érvényes nyilvánvalóan a tökéletesre is. Tökéletes ember pedig az értékes ember. Ha a tevékeny, gyönyörűséggel párosuló barátság az egymás megismerésén alapuló kölcsönös vonzalom, úgy nyilvánvaló, hogy az első barátság általában: a feltétlen javaknak és a feltétlenül kellemes dolgoknak kölcsönös választása - éppen azért, mert azok jók és kellemesek. Maga a barátság pedig: lelki alkat, amelyből az ilyesféle elhatározás fakad. Ennek a lelki alkatnak a munkája ugyanis tevékenység, amely nem a szerető emberen kívül, hanem benne működik - míg az összes képesség tevékenysége kívül fejti ki hatását, vagy valami másban van, vagy valami más. Ezért az jelent örömet, hogy mi szeretünk, nem pedig az, hogy minket szeretnek. Mert szeretet tárgyául szolgálni a szeretett lény sajátja ugyan, ám a tevékenység a szereteten alapul. És szeretet csak élőlényben ébredhet, míg szeretetet kiváltani élettelen dolog is tud; mert szerethetünk élettelen dolgokat is. Mivel a szeretett lény iránt érzett tevékeny szeretet annyit jelent, mint használni a szeretet tárgyát mint szeretett dolgot, a barát pedig a barátja számára mint barát, nem pedig mint zenész, vagy orvos tárgya a szeretetnek, tehát maga a barátság gyönyörűsége belőle, az ő személyéből fakad. A barátja őt magáért szereti, nem pedig azért, mert ez vagy az. Ahol tehát barát a barátnak nem azért örül, mert az derék, ott nem beszél­hetünk az első értelemben vett barátságról. És nem szabad, hogy [a barátunk] bármiféle járulékos tulajdonsága annyira akadályozzon, hogy emiatt ne tudjunk örülni derék természe­tének. Hogy értem ezt? Könnyen előfordulhat, hogy az illető rossz szagú. Elegendő, ha barátkozunk vele, de együtt már ne éljünk ilyennel.

Ez hát az első értelemben vett barátság, ebben a kérdésben mindenki egyetért. Ami a többit illeti, azok az elsőnek alapján barátságnak is minősülnek, meg vitatni is szokás, hogy valóban azok-e. Hiszen a barátság valami szilárd dolognak tűnik, de csupán az első barátság szilárd. Mert amiről ítéletet mondtunk, szilárd, az ítéletet meg a nem gyorsan és nem egykönnyen változó dolgok teszik helyessé. Bizalom nélkül nincs szilárd barátság. A bizalom csak idővel jön meg, hiszen ki kell állnia a próbát, ahogy Theognisz is mondja: „Mert nem ismered ki sem a férfi, sem az asszony esze járását, míg ki nem próbálod, mint az igavonó állatét.” Bizonyos idő eltelte nélkül nincs barátság, addig csak kívánják, hogy barátok legyenek, és nagyon észrevétlenül válik barátsággá az ilyen állapot. Midőn ugyanis hajlandóságot mutatnak arra, hogy barátok legyenek, és evégett mindenféle szívességeket tesznek egymásnak, úgy gondolják, hogy nemcsak kívánnak barátkozni, de máris barátok. Úgy van ez a barátság esetében is, mint egyéb dolgokkal kapcsolatban. Hiszen ha valaki egészséges szeretne lenni, attól még nem lesz az; ugyanígy, ha emberek barátok szeretnének lenni, nem lesznek máris barátok. Bizonyítéka ennek, hogy azok, akik készek ugyan barátkozni, de nem próbálták ki egymást, ily módon könnyen elfordulnak egymástól. Olyan dolgokon, amelyekre nézve már bizonyságot adtak egymásnak, nem vesznek össze, de amelyekre nézve még nem, azokban összekülönböznek, és elhiszik azokat a rágalmakat, amelyeket az őket összeveszíteni szán­dékozók mondanak. Ugyanakkor világos, hogy hitvány emberekben nincs meg a barátságnak ez a fajtája. A hitvány és sunyi ember ugyanis minden dologban bizalmatlan, mert a maga mértékével mér másokat. Ezért könnyebb becsapni jó embereket, hacsak valamilyen tapasztalat hatására nem váltak bizalmatlanokká. A hitvány emberek meg a természeti javakat választják barát helyett, és egyikük sem szereti az embert jobban, mint a tárgyakat. Ezért nem barátok. Így ugyanis nem jön létre a szeretett dolgok közössége, hiszen a barátot rendelik hozzá a tárgyakhoz, nem a tárgyakat a baráthoz. Tehát sok ember között nem is jön létre az első értelemben vett barátság, hiszen sok embert kipróbálni nehéz. Ehhez ugyanis mindegyi­kükkel együtt kellene élni. Aztán meg nem is lehet barátot ugyanúgy választani, mint köpenyt. Jóllehet minden embernél okosság jele, ha két dolog közül a jobbikat választja: és ha a rosszabbik darab már régóta van használatban, a jobbik meg még sose volt, ezt kell választani - de a régi barát helyett nem az újat kell választani, akiről nem tudjuk, hogy ő-e a jobbik.

Hiszen anélkül, hogy próbára tettük volna, senki sem barátunk, de akkor sem, ha egy nap óta az. Ehhez időre van szükség. Innen a közmondásban az „egy medimnosz só”. Ugyanakkor nem csupán feltétlenül jónak kell lennie, de számodra is jónak, ha a barát a te barátod lesz. Hiszen feltétlenül azáltal jó valaki, hogy: jó, barát pedig azáltal, hogy mással szemben jó. De akkor feltétlenül jó és feltétlenül barát valaki, ha benne ez a kettő összhangban van úgy, hogy ő feltétlenül jó, és más számára is az, vagy úgy, hogy nem feltétlenül derék ember ugyan, de más számára oly módon jó, hogy ezáltal hasznos. Ám azt, hogy az ember egyidejűleg sokak­nak legyen barátja, már a szeretet természete is akadályozza: hiszen nem lehet egyidejűleg sok emberre vonatkozó tevékenységet kifejteni.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy helyes a mondás: a barátság a szilárd dolgok közé tartozik, éppúgy, mint ahogy a boldogság az önmagukban elégséges dolgok közé. És helyes az a mon­dás is, hogy: „Mert a természet szilárd, nem a kincsek”. De sokkal szebb volna azt mondani, hogy az erény szilárdabb a természetnél.

És helyes az a megállapítás is, hogy az idő mutatja meg a barátot és hogy a viszontagságok inkább, mint a jó sors. Hiszen világos az értelme a mondásnak, hogy a „barátok vagyona közös”, mert egyedül a barátok azok, akik a természeti javak és a természettől rossz dolgok helyett - amelyekkel a szerencsés és a szerencsétlen események kapcsolatosak - inkább választják az embert, mint azt, hogy az előbbiek létezzenek, az utóbbiak meg ne létezzenek. És a szerencsétlenség mutatja meg, kik azok, akik nem igaz barátaink, hanem csupán alkal­milag, a haszon végett azok. Az idő azonban megmutatja mindkettőt: hiszen a hasznos barát nem ismerszik meg gyorsan, a kellemes már inkább. Egyébként a feltétlenül kellemes sem ismerhető fel gyorsan. Az emberek ugyanis hasonlítanak a borokhoz és az ételekhez. Ezek közül is a kellemest gyorsan megismerjük, ám egy idő múlva ez már kellemetlen és nem édes a számunkra; az emberek esetében ugyanígy van ez. Azt ugyanis, hogy valami feltétlenül kellemes, a végén és egy idő múlva kell meghatározni. Ezzel a sokaság is egyetérthetne, amely nem csupán a következmények után ítél, hanem úgy, hogy egy italra azt mondja: „ez kelle­mes”. Az ital ugyanis a következményei miatt nem kellemes; ám mivel nem egyszerre isszák meg, ezért beszélnek így. De hát az első benyomás csal.

A barátság első formája tehát - amely után elnevezik a többit -, mint az előbb mondottuk, az erényen alapul, és az erény okozta gyönyörűségen. A barátság egyéb formái a gyermekekben és az állatokban és erkölcsileg hitvány emberekben alakulnak ki. Innen a mondás: „az egy­korúak örülnek egymásnak”, meg „a rossz emberek egyek a gyönyörűségben”. Hitvány emberek is lehetnek kellemesek egymás számára, persze nem mint hitvány vagy közömbös tulajdonságú emberek, hanem például ha mindkettő zenész, vagy az egyik zenekedvelő, a másik meg zenész. És ilyenformán minden emberben van valami jó, ami összekapcsolja őket. Továbbá nyereségesek és hasznosak is lehetnek egymás számára, persze nem feltétlen értelem­ben, hanem a céljukat tekintve, vagy amennyiben sem nem jók, sem nem rosszak. Lehet a derék embernek is barátja a hitvány, a hitvány hasznos lehet a derék elhatározásának végrehajtásánál, ő meg a fegyelmezetlen ember elhatározásának végrehajtásánál, illetve a hitvány ember természet szabta céljának elérésében lehet hasznos. És kívánni fogja barátjának a javakat, mégpedig a feltétlen jókat feltétlenül, azokat pedig, amelyek annak a számára jók, bizonyos feltétel szerint: például amennyiben azok nyomor vagy betegség esetén hasznosak. - Ezeket a feltétlen javak végett fogja kívánni, mint ahogy a gyógyszer használatát. Hiszen nem magát a gyógyszerevést szokás kívánni, hanem azt, aminek a céljából teszi az ember. - Továbbá: a hitvány ember lehet barátja a deréknek a barátság ama fajtái alapján is, ahogyan a nem-derék emberek barátkoznak egymással. Hiszen lehet kellemes is az ilyen ember - persze nem mint hitvány, hanem mint részese a kettejük valamely közös tulajdonságának, például, ha zenész. Továbbá az is szolgálhat a barátságuk alapjául, hogy minden emberben van valami jó - ezért van az, hogy néhány ember, noha nem jó, képes közösségi életre -, vagy az, hogy alkal­mazkodnak egymáshoz. Hiszen minden emberben van valami jó.

 

3

Ez tehát a barátság három fajtája. A barátság kifejezést mindegyikükre valamiféle egyenlőség alapján alkalmazzuk, hiszen akik erényük folytán barátok, azok valamiféle erénybeli egyen­lőség miatt barátai egymásnak. Már másik fajta megkülönböztetése ezeknek a barátságoknak az, amely a fölényen alapul, ahogyan az isteni erény az emberivel szemben fölényben van. Ez ugyanis másik fajtája a barátságnak, és általában a parancsoló és az engedelmeskedő közötti barátságot jelenti. Közöttük az igazságosság formája is más, mert arányosság szerint egyenlő ugyan, de számszerűen már nem az. Ebbe a nembe tartozik az apa és a fia között fennálló barátság és a jótevő barátsága azzal szemben, akivel jót tesz. De ezek között is van különbség. Más az apa barátsága fia iránt, és más a férj barátsága a feleség iránt. Az utóbbi a parancsoló és az engedelmeskedő között fennálló barátság, az előbbi a jótevő barátsága az iránt, akivel jót tettek. Ezekben a barátságokban nincs meg, vagy nem egyenlő mértékben van meg a viszont­szeretet. Hiszen nevetséges is volna, ha valaki váddal illetné az istenséget amiatt, hogy nem szereti viszont az embereket ugyanolyan mértékben, ahogyan azok szeretik őt, vagy ha ezt a vádat az engedelmeskedő hozná fel a parancsolóval szemben. Mert a parancsolóhoz az tartozik hozzá, hogy őt szeressék, nem pedig, hogy ő szeressen, vagy ha szeret, másképpen szeressen. És a gyönyör is különböző: nem egy és ugyanaz a fajta az, amelyet a független ember a vagyonában talál, vagy a fiában, és amelyet valaki akkor érez, ha hozzájut ahhoz, amiben szükséget szenvedett. Ugyanúgy áll a dolog azok esetében is, akik a haszon vagy a gyönyör végett barátkoznak: részint az egyenlőség, részint a fölény alapján barátok. Ezért azok, akik úgy gondolják, barátságuk alapja az egyenlőség, megvádolják barátjukat, ha úgy látják, hogy kettejük haszna meg az egymással szemben gyakorolt jócselekedetek nem egyen­lőek. Ugyanígy a gyönyörön alapuló barátság esetében is, s ez világosan látszik a szerelmi kapcsolatokban; ez az oka gyakori civódásaiknak, ugyanis a szerető nem tudja, hogy kettejük hajlandóságának mértéke nem azonos. Ezért mondta Ainikosz, hogy „ilyet a szeretett mon­dana, nem a szerető”. Mások azonban úgy gondolják, hogy azonos a mérték.

 

4

Tehát mint mondottuk, a barátságnak három fajtája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörű­sé­gen alapuló, és ezek ismét két részre oszlanak: némelyek egyenlőségen, mások meg fölé­nyen alapulnak. Noha barátság mind a két fajta, mégis csupán azok barátok, akiknek a barát­sága egyenlőségen alapul. Hiszen lehetetlenség is volna, hogy egy férfi egy gyermek barátja legyen - mégis szereti, és az is szereti őt. Néha előfordul, hogy valakinek szeretnie kell a nála feljebb állót, de ha az szereti őt, megróják, hogy méltatlant szeret. Mert a szeretet mércéje: a barátok méltó volta és egyfajta egyenlősége. Nos hát, részint a korban fiatalabb emberek nem méltók arra, hogy az ember az övékéhez hasonló szeretetet érezzen irántuk, részint azok, akiket erényben, származásban vagy más effélében múlunk felül. Az azonban méltó a kivá­lóbbik­hoz, hogy kevéssé vagy egyáltalán ne tápláljon szeretetet sem a haszon, sem a gyönyö­rűség szerinti, sem az erényen alapuló barátságban. Kicsiny különbségek esetén nyilvánvaló, hogy vitára kerül sor, hiszen a kicsiny néha semmit sem számít, mint például a tűzifa súlyának mérésekor, de már számít az aranynál. De a kicsinyt helytelenül szokták megítélni, mert az ember saját javát nagynak látja, mivel az közel van, a másikét meg, távolsága miatt, kicsinynek. Ám ha a különbség nagy, akik alulmaradnak, maguk sem kívánják, hogy a másik viszonozza vagy ugyanúgy viszonozza szeretetüket - ilyen volna, ha valaki például az istenségtől kérne ilyesmit. Nyilvánvaló, hogy az emberek akkor barátok, ha egyenlőek, de viszontszeretet létezik anélkül is, hogy barátok lennének. És az is világos, hogy miért keresik inkább az emberek a fölényen, mint az egyenlőségen alapuló barátságot. Ily módon ugyanis egyszerre van részük abban is, hogy szeretik őket, meg abban is, hogy ők a különbek. Ezért becsesebb egyesek szemében a hízelgő a barátnál, mert abban, akinek hízeleg, azt a benyo­mást kelti, hogy ő mindkettőben részelteti a másikat. Kiváltképp, a nagyravágyók számára becsesebb, mert az, hogy csodálják őket, annyit tesz, hogy ők a különbek. A természettől fogva egyesek szerető szívűnek, mások nagyravágyónak születnek. Szerető szívű az olyan ember, aki számára nagyobb öröm, ha ő szeret, mint ha őt szeretik. A másik meg inkább nagyravágyó. Aki tehát annak örül, hogy csodálják és szeretik, az saját fennsőbbsége alapján barátja valakinek, aki meg a másik iránti szeretete fölött érzett gyönyörűségből barátja valakinek, az szerető szívű ember. Hiszen a szeretet szükségképpen a tevékenyben van benne, mert az, hogy valaki szeretet tárgya, járulékos tulajdonsága, ugyanis az, hogy valakit szeret­nek, rejtve maradhat, de hogy valaki szeret, az már nem. Az, hogy az ember szeret valakit, inkább tartozik a barátság formájához, mint az, hogy az embert szereti valaki. Ez utóbbi a szeretet tárgyához tartozik. Ennek bizonyítéka az, hogy egy barát - ha már mindkét lehetőség nem áll számára nyitva - inkább választaná azt, hogy ő ismerje a másikat, mint azt, hogy az ismerje őt; ahogy például azok az asszonyok is, akik másokhoz adják ki a gyerme­küket, vagy Andromakhé az Antiphón tragédiájában. Mert nyilvánvaló, hogy aki ilyen helyzetben azt akarja, hogy őt ismerjék fel, az önmaga érdekében cselekszik, és azért, hogy vele történjék valami jó, nem pedig, hogy ő cselekedjék ilyet, míg amaz, aki azt akarja, hogy ő ismerje fel a másikat, ezt a jó cselekedet és a szeretet végett teszi. Ezért dicsérjük azokat is, akik megőrzik szeretetüket a holtak iránt; mert ők ismerik azokat, de azok őket nem. - Megbeszéltük tehát, hogy a barátságnak több formája van, és hogy mennyi, tudniillik, hogy három; aztán hogy szeretettnek lenni és viszontszeretettnek lenni meg barátoknak lenni különbözőképpen, egyenlőség és fölény alapján lehet.

 

5

Mivel a barát kifejezést - mint erről az elején is szóltunk - általánosabb értelemben is alkalmazzák, mégpedig azok, akik kívülről közelítve foglalják össze a témát: egyesek a hasonlókról állítják, hogy barátok, mások meg az ellentétesekről - ezért ezekről a nézetekről is meg kell mondanunk, hogy hogyan viszonyulnak a barátság megbeszélt fajtáihoz. A hasonló kifejezés kapcsolatba hozható mind a kellemessel, mind a jóval. Ugyanis a jó egyszerű, a rossz meg többféle. És a jó mindig hasonló önmagához és nem változik meg jellegében, a hitvány meg az ostoba reggel ilyen és estére már más. Ezért a hitványak, hacsak nem illenek össze, nem barátaik egymásnak, hanem meghasonlottságban élnek. De a nem szilárd barátság nem barátság. Ezért a hasonló: baráti, mivel a jó: hasonló. Ugyanígy van ez a kellemesen alapuló barátsággal. Hiszen a hasonlók számára ugyanazok a dolgok kellemesek, és önmaga számára természettől fogva kellemes minden. Ezért a hasonló korúak számára egymás hangja, viselkedése és együttlétük a legkellemesebb, és ez így van a többi élőlénynél is. És ily módon a hitvány emberek is szerethetik egymást: ,,a hitványak egyek a gyönyörűségben”. - Az ellentétes pedig hasznossága miatt barátja ellentétének. A hasonló ugyanis önmaga számára haszon nélküli; ezért van szüksége az úrnak a szolgára és a szolgának az úrra, és a férfinak meg a nőnek egymásra. Kellemes az ellentétes, mert hasznos; de nem mint cél, hanem mint a célhoz vezető eszköz. Mert ha valami eléri azt, amire vágyódik, akkor céljánál van, és nem törekszik ellentéte felé, például a meleg a hideg felé és a száraz a nedves felé. Ám az ellentétek barátsága is valamiképpen a jóra irányul, hiszen a közép végett törekszenek egymás felé; mint összetartozók törekszenek ugyanis egymás felé, hogy kettőből ezáltal egyetlen középpé váljanak. Ezért ez a törekvés az ellentétekre csak járulékos módon, lényege szerint a középre irányul, hiszen nem arra törekszenek, hogy egymás ellentéteivé, hanem hogy középsőkké váljanak. A túlságosan átfagyott emberek ugyanis melegedéssel nyerik vissza a középső állapotot, a túlságosan felhevültek meg akkor, ha hűsölnek, és hasonlóképpen van az egyéb dolgokban is. Ha pedig nem nyerik ezt vissza, állandó vágyakozásban élnek, nem a közép állapotában. De a közép embere vágyakozás nélkül örvend a természettől kellemes dolgoknak, míg a többiek mind olyasminek örülnek, ami elfajzott a természetes lelki alkattól. Ez a fajta viszony megtalálható az élettelen dolgok között is, ám szeretet csak akkor támad, ha élők között fordul elő. Ezért van az, hogy az emberek néha azokban lelik örömüket, akik nem hasonlítanak hozzájuk, például a kedélytelen emberek a jókedvűeknek örülnek, a heves természetűek az egykedvűeknek, mert egyik a másikat a közép állapotába hozza. Természe­tesen, mint mondottuk, csak járulékos módon az ellentétük az, amit szeretnek; a céljuk: a jó.

Megbeszéltük tehát, hogy a barátságnak hány fajtája van, és melyek azok a különbségek, amelyek a barátok, szerető emberek és szeretett emberek kifejezések használatakor jelent­keznek, és hogy az emberek barátkozhatnak szeretet és viszontszeretet nélkül.

 

6

Azzal a kérdéssel, hogy lehet-e valaki önmagának a barátja vagy sem, sokféle vizsgálódás foglalkozik. Néhányan ugyanis úgy vélik, minden ember leginkább önmagának a barátja, és ezzel a mércével mérik az egyéb barátok iránti barátságot. A barátok tulajdonságaival foglalkozó tudományos fejtegetések és a vélemények szerint [az önmagunk és a mások iránti barátság] bizonyos szempontból ellentétben állnak, más szempontból meg hasonlók. Ez ugyanis bizonyos analógia szerint: barátság, ám feltétlen értelemben nem az. Hiszen ezek: szeretni és szeretve lenni - két különböző személyt tételeznek fel. Ezért inkább abban az értelemben barátja valaki önmagának, amely értelemben a fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberről megállapítottuk, hogy milyen módon önkéntesek illetve nem-önkéntesek cseleke­deteik - attól függően, hogy a lélek egyes részei milyen viszonyban vannak egymással. Minden efféle kérdés hasonló: hogy vajon lehet-e valaki önmaga barátja és ellensége, és hogy elkövethet-e valaki jogtalanságot önmaga ellen? Mindezek a viszonyok ugyanis két különböző személyt tételeznek fel. Abban az értelemben, hogy a lélek bizonyos szempontból két rész, valamiképpen léteznek számára ezek a viszonyok, de abban az értelemben, hogy nem külön­böző személyekről van szó, nem léteznek.

Az ember önmagához való viszonyából kiindulva történik a barátság egyéb fajtáinak meg­határozása is, amelyeknek alapján a fejtegetésekben bizonyítani szoktunk. Barátnak ugyanis az minősül, aki jókat - vagy olyasmit, amit jónak vél - akar másnak, mégpedig nem önmaga, hanem a másik érdekében. A másik mód, amikor az ember a másiknak a létezését kívánja, annak és nem önmagának az érdekében; és ha javai nincsenek, az életét kínálja neki - ez minősül a legmagasabb rendű barátnak. Megint másik mód, amikor valaki a barátjával való együttélést választja magának az együttlétnek és nem másvalaminek a kedvéért. Mert az apák például azt kívánják ugyan, hogy gyermekeik éljenek, de ők másokkal élnek együtt. - Mind­ezek az esetek ellenkeznek egymással. Mert némely ember nem hiszi el, hogy szeretik, ha a barátja nem kívánja neki ezt és ezt a jót, mások meg akkor kételkednek ebben, ha barátjuk nem kívánja a létezésüket, ismét mások, ha nem akar együtt élni velük. Továbbá barátság az is, ha részt veszünk a másiknak a fájdalmában anélkül, hogy erre egyéb okunk volna. Mert például a szolgák is részesülnek uraik fájdalmában, de azért, mert ha uraiknak fájdalmaik vannak, kegyetlenkednek velük, nem pedig azért, mert együttéreznek gazdáikkal olyanformán, ahogy az anyák együttéreznek gyermekeikkel, és ahogyan a madarak megérzik egymás fájdalmát. Hiszen a barát azt kívánja a leginkább, hogy ne csak együttérezzen barátjával, hanem ugyanazt a fájdalmat is érezze - például, hogy együtt szomjazzon a szomjazóval, és ahol ez nem lehetséges, ott azt kívánja, hogy a lehető leghasonlóbbat érezze. Ugyanez az érvelés vonatkozik az örömre. Ha nem valami más dolog miatt örülünk, hanem azért, mert a barátunk örül, az a barátság egyik jele. Továbbá olyasféléket is szokás mondani a barátságról, mint „barátság - egyenlőség”, meg „igaz barátoknak egy a lelkük”. - Mindezeket szokás egyetlen emberre is vonatkoztatni. Hiszen ilyen módon kíván jót magának az ember, senki sem tesz ugyanis jót magával más valamiért, vagy másnak a kedvéért; és - mint egy­személy­ben jótevő is, meg a jótett élvezője is - nem mondja, hogy „jót tettem magammal”. Mert aki nyilvánosan mutatja, hogy szeret, az - úgy tűnik - nem szeretni kíván, hanem hogy szeressék. És kívánni a másik létezését, és együtt élni vele és megosztani örömét meg bánatát, és hogy „egy lelkük legyen” és képtelennek lenni egymás nélkül az életre, de együtt meghalni - mert így érez az egyes ember, és ily módon társa önmagának - mindezek részéül jutnak a derekas embernek, önmagához való viszonyában. A hitvány emberben, például a fegyelmezetlenben, nincs meg az összhang, ezért úgy látszik, lehetséges, hogy önmaga ellensége legyen. De az ember mint egy és oszthatatlan személy: önmaga törekvésének tárgya. Ilyen a derék ember, vagyis az erény szerinti barát: míg a hitvány nem egy, hanem sok; és egyazon napon is különböző és változékony. Ezért az ember önmaga iránt való barátságát visszavezetjük a derék ember önmaga iránti barátságára. Hiszen ő valamiképpen hasonló önmagához és egy, és önmagával szemben jó; ily módon barátja önmagának és tárgya saját törekvésének. Az meg, hogy ő ilyen: természet szerint van, míg a hitvány ember a természet ellenére olyan, amilyen. A derék emberrel nem fordul elő, hogy cselekvésével egyidejűleg gyalázattal illeti önmagát, mint a fegyelmezetlen, sem az, hogy későbbi önmaga szidalmazza korábbi önmagát, mint az, aki megbánta tettét, sem az, hogy korábbi önmaga szidalmazza későbbi önmagát, mint a csaló. Általában - ha azt a megkülönböztetést kell tennünk, amit a szofisták tesznek -: ezek úgy viszonyulnak önmagukhoz, mint „Koriszkosz a derék Koriszkoszhoz”, hiszen nyilvánvaló, hogy mennyiségét illetően ugyanannyi bennük a jó, midőn váddal illetik és megölik önmagu­kat, holott önmaga számára minden ember jónak tűnik. De hát - mint mondottuk -, aki feltétlenül jó, az önmagának barátja is igyekszik lenni, mivel két összetevőt hordoz önmagá­ban, amelyek természettől fogva baráti viszonyban kívánnak lenni egymással, és lehetetlen, hogy szétváljanak. Ezért az ember esetében úgy áll a dolog, hogy mindegyikük önmaga barátjának minősül, ám a többi élőlénynél nem ez a helyzet. Például a ló önmagának... tehát nem barátja. De még a gyermekek sem, csak amikor már elhatározással rendelkeznek, hiszen csak akkor kerül szembe az ész a vágyakozással. - Az ember önmaga iránt érzett barátsága hasonló a rokonságon alapuló barátsághoz, mert sem ezt, sem azt nem áll módunkban felbon­tani. Amazok, ha összekülönböznek is, rokonok maradnak, az egyes ember meg egyetlen marad, amíg csak él. A mondottakból tehát világos, hogy a barátság kifejezés hányféleképpen használatos, és hogy a barátság összes fajtáját az elsőre szokás visszavezetni.

 

7

Vizsgálatunkhoz hozzá tartozik, hogy szemügyre vegyük az egyetértést és a jóindulatot is. Egyesek számára ugyanis ezek a barátsággal azonosnak, mások számára meg a barátság nélkülözhetetlen feltételeinek minősülnek. A jóindulat nem is különbözik teljesen a barát­ságtól, de nem is azonos vele. Mert ha a barátságnak a felosztás szerint három módja van, a jóindulat nincs jelen sem a hasznot hozó, sem a gyönyörön alapuló módban. Hiszen ha valaki azért, mert ez neki hasznos, a másiknak javakat kíván, nem őmiatta, hanem a maga érdekében kívánja ezt, míg a jóindulat - éppúgy, mint az erényen alapuló barátság - olyan tulajdonságnak tűnik, amely nem annak az érdekében létezik, aki jóindulattal van a másik iránt, hanem annak az érdekében, aki iránt jóindulattal vannak. Ha ez megvolna a gyönyörűségen alapuló barátságban is, úgy az ember élettelen dolgok iránt is jóindulattal lehetne. Ebből világos, hogy a jóindulat az erkölcsi barátsághoz tartozik. De míg a jóindulatú ember sajátossága az, hogy csak kívánja [a jót], a baráté, hogy meg is cselekszi, amit kíván. A jóindulat ugyanis a barátság kezdete. Hiszen minden barát jóindulatú, de nem minden jóindulatú ember barát. A jóindulatú ahhoz hasonlatos, aki még a kezdetén van csupán a dolognak. Ezért ez: kezdete a barátságnak, de nem barátság. [Az egyetértés meg azért áll közel a barátsághoz], mert úgy tűnik, a barátok egyetértenek, és akik egyetértenek: barátok. De a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki, hanem csak arra, ami az egyetértők cselekedeteivel és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos. Aztán meg az sem lehet, hogy csak a gondolkodásban, vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés, hiszen előfordul, hogy ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy, ahogy a fegyelmezetlen emberben sincs a kettő összhangban egymással. És ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért, nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele. Egyetértés a jók között van. A hitvány emberek, ha ugyanaz az elhatározásuk és ugyanarra vágynak, ártanak egymásnak. - Úgy látszik, az egyetértés kifejezést sem egyetlen értelemben használjuk, ahogyan a barátságot sem, hanem az egyik fajtája, első és természettől fogva jó - ezért nem lehetséges az egyetértés hitványak között -, a másik fajtája meg olyan, hogy abban az értelemben a hitvány emberek is egyetértők, ha elhatározásuk és vágyuk ugyanarra vonatkozik. Oly módon kell hát ugyanarra törekedniük, hogy mindkettejük birtokolhassa azt, amire törekednek. Mert ha törekvésük tárgya olyasmi, amiben mindkettő nem részesülhetne, összevesznek. Az egyetértő emberek pedig nem vesznek össze. Egyetértés ott van, ahol a parancsolásra és az engedelmességre nézve a felek elhatározása azonos - persze nem olyanformán, hogy kettőt, hanem csak egyet tesznek meg parancsolónak. Az egyetértés az állampolgárra jellemző barátság. Ennyit tehát az egyetértésről és a jóindulatról.

 

8

Kérdés, hogy a jótevők azokat, akikkel jót tettek, miért szeretik inkább, mint a jótétemények élvezői őket; hiszen éppen az ellenkezője látszik igazságosnak. Feltételezheti valaki, hogy ez a haszon miatt, és amiatt van, mert számukra ez előnyt jelent; nekik ugyanis tartozik valaki, amazoknak meg visszafizetnivalójuk van. De nemcsak ez az oka, hanem természetadta alapja van. A tevékenység ugyanis érdemesebb a választásra; a tevékenység eredménye és a tevé­kenység pedig ugyanúgy aránylik egymáshoz, ahogyan a jótéteményt élvező - mint tevékeny­ség eredménye - a jótevőhöz. Ezért gondoskodnak az élőlények is a kicsinyeikről; arról is, hogy világra hozzák, s arról is, hogy miután világra hozták, védelmezzék őket. S az apák jobban szeretik gyermekeiket - az anyák meg még az apáknál is jobban -, mint amennyire a gyermekek szeretik őket. Aztán emezek ismét saját gyermekeiket szeretik jobban, mint a szüleiket, mert a tevékenység a legkiválóbb. Az anyák meg azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket, mert úgy látják, a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye. Az eredményt ugyanis a dolog nehézsége alapján határozzák meg, és a gyerek világrajövetelében az anyának van több fájdalma. Ilyen módon történjék tehát az ember önmaga és mások iránt érzett barátságának meghatározása.

 

9

Az igazságos valamiféle egyenlőnek tűnik, és a barátság is egyenlőségen alapul, ha igaz a mondás, hogy „barátság - egyenlőség”. Az összes alkotmány meg az igazságosságnak bizo­nyos formája; hiszen az államok közösségek, és minden közös az igazságosság segítségével válik szilárddá. Tehát ahány formája van a barátságnak, ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is. Mindezek pedig érintkeznek egymással, és csekély különbséget mutat­nak. Ám a lélek és a test, a mesterember és a szerszám, az úr és a szolga viszonya is hasonló, és mégis: ezek közül egyik sem közösség. Itt ugyanis nem két társról van szó, hanem az egyik: egy, a másik meg ennek az egynek a tulajdona,de önmaga nem egy. A javuk nem is osztható meg kettejük között, mert mindkettejük java az egyiket illeti, aki végett a másik létezik. A test ugyanis velünk született szerszám, a szolga meg úgy tartozik urához, mint tőle elválaszt­hatatlan rész vagy szerszám, a szerszám pedig a mesteremberhez mint élettel nem rendelkező szolga. - A többi közösség: a polisz közösségének része, mint például a phratriák vagy az orgeónoknak közössége, vagy a kereskedők társasága. Valamennyi államforma - mind a helyes, mind pedig a torz változata együttesen van jelen a családi közösségekben. Hiszen az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet, mint a harmóniafajták esetében. Királyi a családfő helyzete, arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata, politeia a testvérek viszonya. Ezeknek az elferdült formái a türannisz, az oligarchia és a démokratia. Az igazságosság formáinak száma ugyanennyi. - Mivel az egyenlő részben szám szerint, részben arány szerint egyenlő, ezért az igazságosnak, a barátságnak és a közösségnek is ezek lesznek a formái. Szám szerinti közösség a démokratia közössége és a bajtársi barátság, mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek. Arány szerinti az arisztokratia közössége, amely a legjobb, és a királyság állam­formája, mert itt a parancsoló és az alárendelt számára nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket. És hasonló az apa meg a fiú barátsága, és a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet.

 

10

Szokás beszélni a rokonok, a bajtársak barátságáról és a társakéról, amelyeket polgári barátságnak mondanak. A rokonok barátságának több formája van; az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága. Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé, és lehet szám szerinti, mint például a testvéreké, mert ez a bajtársakéhoz áll közel, hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok. Az állampolgári barátság főként a haszon alapján jön létre: innen a nézet, hogy az emberek azért társultak egymással, mert nem voltak önállóak, jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna. Csupán a politeia és annak megromlott formája az, ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre, hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják. Az egyéb formákban ez a fölény alapján történik. Az igazságosság az egymás számára hasznos emberek barátságban van meg leginkább, mert ez a poliszra jellemző igazságosság. Már másféle módon tartoznak egymáshoz a fűrész és a mesterség; nem valami közös cél érdekében - kapcsolatuk ugyanaz, mint a szerszámé és a léleké -, hanem a használó érdekében. Persze ez a szerszám is részesül abban a gondoskodásban, amely munkája szerint megilleti, hiszen evégett létezik. És a fúrónak lenni kettőt jelent, s ezek közül a tevékenység, a fúrás előbbre való. Ebbe a fajtába tartozik a test és a szolga is, amint az előbb megbeszéltük. Nos hát, annak a kutatása, hogy hogyan ápolhatja valaki barátjával a kapcsolatot - az igazsá­gos egy fajtájának a kutatása. Hiszen általában minden igazságos dolog a baráttal kapcsolatos, mivel az igazságos bizonyos, egymással közösségre lépett emberek számára az, a barát pedig közösségben élő ember; részben származása, részben életmódja folytán. Mert olyan lény az ember, aki nemcsak társadalomban, de családban is él, mégpedig nem úgy, mint a többi élőlény, amely hol párban jár - nősténnyel és hímmel, ahogy a szerencse hozza -, hol meg magányosan kóborol, hanem az ember közösségi lény, mégpedig azokkal él közösségben, akikkel természettől fogva rokoni viszonyban áll. Mármost közösség és valamiféle igazsá­gosság akkor is volna, ha polisz nem léteznék. A család a barátság valamilyen formája. Az úr és a szolga viszonya, valamint a mesterség és a szerszámok, meg a lélek és a test viszonya, és az efféle kapcsolatok egyike sem barátság és nem is igazságosság, hanem valami, ami azokkal analóg; ahogy az egészség sem igazságosság, hanem azzal analóg. Az asszony és a férj kap­csolata azonban, mivel hasznos, barátság és közösség. Az apa és a fiú viszonya pedig olyan, mint amilyen az isten és az ember, a jótevő és a jótétemény élvezője és általában azok között van, akik közül az egyik természettől fogva uralkodik, a másik meg természettől fogva engedelmeskedik. A testvérek kölcsönös kapcsolatára leginkább a társak barátsága jellemző, mert ez az egyenlőségen alapul. „Mert nem gúnyolhatna engem fattyúnak; mindkettőnk atyját ugyanúgy hívják: Zeusznak, aki az én uram” - ezt szokták ugyanis idézni azok, akik egyenlő­séget követelnek. Ezért a családban található a barátság, az államrend és az igazságosság kezdete és forrása.

Mivel háromféle barátság van: erényen, hasznon és gyönyörűségen alapuló, és ezek mindegyi­kének két különböző formája, mert mindegyikük vagy fölényen, vagy egyenlőségen alapul, és a róluk folytatott vitákból nyilvánvaló, hogy az egyes fajtákban mi az igazságos: a fölényen alapuló barátságban az arányosságot követelik, de nem az egyenlő mértéket, hanem a fölényben levő fél fordított arányt igényel: ahogyan ő aránylik csekélyebb érdemű társához, olyan legyen az arány a társa és a saját hozzájárulása között. - Ő mintegy a parancsoló helyze­tében van az engedelmeskedővel szemben. De ha ez az állapot nem jön létre, legalább a szám szerinti egyenlőséget igényli. A közösség többi fajtáiban is így történik ez: néha ugyanis a szám, néha az arány szerint egyenlőt kapják. Mert ha szám szerint egyenlő összegű pénzt adtak be, akkor egyenlő, mégpedig szám szerint egyenlő módon kapják meg a részüket, de ha a befolyt összeg nem egyenlő, akkor arány szerint részesülnek belőle. A csekélyebb érdemű társ ellentétesre fordítja az arányt, és átlósan köti össze a tagokat. Úgy tűnik, ily módon a fölényben levő fél meg lesz rövidítve, és a barátság meg a közösség tiszteletbeli állami teherviseléssé válik. Tehát valami más szerint kell az egyenlőséget létrehozni és megalkotni az arányt. Ez a más: az érdem, amely természettől fogva az uralkodó és az isten sajátja az engedelmeskedőhöz való viszonyában. A nyereségnek egyenlőnek kell lenni az érdemmel.

A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság a polgárbarátság, és a polgárbarátság a hasznon nyugszik. És ahogyan a városok barátai egymásnak, úgy barátai egymásnak a polgárok is. És ahogyan „nem ismerik többé az athéniek a megaraiakat”, így vannak ezzel a polgárok is, ha már nem jelentenek hasznot egymás számára; az ő barátságuk amolyan „adok, hogy adj” barátság. Az ilyen barátságokban a vezetés meg az engedelmesség sem természettől adott, és nem is olyan, mint a királyságban, hanem felváltva gyakorolják, és a vezető célja nem az, hogy az istenség mértéke szerint cselekedjék jót, hanem hogy egyenlően vegye ki részét a javakból és a terhekből. Az egyenlőség tehát az, amelyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván. A hasznon alapuló barátságnak két formája van: az egyik a törvény szerinti, a másik az erkölcs szerint való. A polgárbarátság az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel, mint az eladók és a vevők. Ezért szokás mondani: „szabott ár a barát számára”. Ha megegyezésen alapul a barátság, akkor polgárbarátság, mégpedig törvény szerint való, de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást, akkor az erkölcsi és társak között szokásos barátság kíván lenni. Ezért a barátságnak ebben a formájában fordul elő legtöbbször vádaskodás. Ennek az az oka, hogy ez a barátság nem természet szerint való. Más ugyanis a hasznon és megint más az erényen alapuló barátság, de ezek az emberek egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni, mert egyrészt a haszon miatt társulnak, másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik, mint a derék emberek, s ezért, mivel bíznak egymásban, nem pusztán törvényen alapuló az a barátság, amelyet kialakítottak. A háromféle barátság közül általában a hasznon alapulóban fordul elő a legtöbb vádaskodás. Az erény ugyanis nem ad okot vádra, akik meg a gyönyö­rűség végett barátkoznak, azok ha ezt megkapták, és megadták egymásnak, elválnak, de akik hasznosak egymás számára, nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat akkor sem, ha nem törvényes keretek között és társak módjára viselkednek egymással. Habár a haszonszerzésre irányuló kapcsolatok közül abban, amely törvény szerint való, nem fordul elő vádaskodás. A pusztán törvényes kapcsolatok megszűnése a pénztől függ, mert ezzel mérik az egyenlőséget. Az erkölcsi kapcsolatok felbomlása azonban önkéntességen alapul. Ezért néhol törvényt hoztak azok számára, akik barátságból társultak, hogy az önkéntes csereügyleteket ne per útján intézzék, és ez így helyes. Hiszen a jó embereknek természettől fogva sajátjuk az igazságosság, és csereügyleteiket is úgy intézik, mint jó és megbízható emberek. Az ilyen barátságban a vádak mindkettejükre visszaszállnak, hiszen hogyan is állhatna elő váddal bármelyikük, amikor erkölcsileg bíznak egymásban, nem a törvény alapján. Az a kérdés is nehézséget rejt magában, hogy a két módszer közül melyik szerint kell megítélni az igazságot: vajon a teljesített dologra, azaz a mennyiségre kell-e tekintettel lenni vagy a minőségre - an­nak a szempontjából, akinek a számára csinálták. Hiszen úgy is lehetséges, ahogy Theognisz mondja, hogy „számodra istennő, ez csekély dolog ugyan, de nekem nagy”, de úgy is, ahogy a mondás: „ez számodra játék, ám nekem halált jelent”. Mint mondottuk, ebből származnak a vádaskodások. Mert az egyik fél ellenszolgáltatást kíván, hiszen nagy dolgot cselekedett, amikor a másik szükségben volt - vagy valami más effélét mond azzal kapcsolatban, hogy mekkora hasznot hajtott a másiknak, de arról nem beszél, hogy ez neki magának mit jelentett; a másik meg arról beszél, hogy ez mit jelentett annak a számára, aki adta, nem pedig, hogy mit jelentett neki. Máskor megfordul a helyzet. Aki kapta, arról beszél, hogy milyen csekély segítség volt az az ő számára, aki meg adta, arról, hogy neki ez mekkora megerőltetésébe került. Például, ha valaki kockázat árán szerez egy drachmát, ő a kockázat nagyságáról beszél, a másik meg az összeg nagyságáról, ahogy az a pénzösszegek visszafizetésénél szokás. - Mert az ilyen esetekben ezekből van a vita: az egyiknek az fontos, hogyan volt akkor, a másiknak, hogyan van most - hacsak nem egyeztek meg előre. A polgárbarátság tehát a megegyezésre és a megtett dologra fordítja figyelmét, az erkölcsi barátság pedig az elhatározásra. Az utóbbi tehát nagyobb mértékben igazságos, és baráti igazságosság. A vitát az okozza, hogy az erkölcsi barátság szebb, a hasznon alapuló meg szükségesebb. Ez utóbbi kezdetekor azonban a barátok úgy viselkednek, mint akik erkölcsük alapján és az erénynél fogva barátok, ám ha magánérdekeik ellentétbe kerülnek, nyilvánvalóvá válik, hogy másfajta barátok voltak. A sokaság ugyanis fényűzésből törekszik a szépre, így a szebb barátságra is. Világos tehát, hogyan kell megkülönböztetnünk ezeket az eseteket. Ha ugyanis erkölcsi barátok, a szándékot kell nézniök, hogy az egyenlő-e, semmi mást nem követelhet egyik a másiktól. Ha a haszon végett társulnak a polgárbarátok, arra kell tekintettel lenniök, hogy van-e hasznuk a társu­lásból. Ha az egyik azt állítja, hogy az egyik értelemben, a másik, hogy a másik értelemben kötötte a barátságot, és az egyik valaminek a megtételét kéri a barátjától, nem szép dolog, ha az szép szavakkal fizeti ki. Hasonlóképpen áll ez az ellenkezőjére is. S ha nem tudnak meg­egyezni erkölcsi barátok módjára, valaki döntőbíróra van szükség, de azt egyiküknek sem szabad színészkedéssel becsapnia, és mindkét félnek bele kell nyugodnia a határozatába. Hogy az erkölcsi barátság az elhatározáson nyugszik, az világos. És ha egyikük nagy segítséget kapott is a barátjától, de nem áll módjában megfelelően viszonozni, hanem csak amennyire tőle telik, rendben is van a dolog. Hiszen az istenség is szívesen fogadja az áldozatot, amelyet erőnkhöz mérten nyújtunk. Persze, a kalmárt nem elégíti ki, ha valaki azt mondja, hogy nem képes többet fizetni - és a hitelezőt sem. Sok vádaskodás esik az olyan barátságokban, ahol a felek érdeke nem egyenes vonal mentén helyezkedik el, és itt nem könnyű megpillantani, mi az igazság. Nehéz ugyanis ugyanazzal a mértékkel mérni a nem egy vonalba eső érdekeket, ilyenek fordulnak elő a szerelmi kapcsolatokban. Az egyik arra törekszik, hogy a másikkal, aki kellemes a számára, együtt éljen, de néha ez azért vágyik az előbbire, mert az számára hasznos. Aztán ha a szenvedély alábbhagy, az egyik változásával megváltozik a másik is, és akkor számolgatják, hogy kinek mi jár, és meghasonlanak, mint Püthón és Pammenész - és általában mint a tanár és a tanítvány (nincs ugyanis közös mérték a tudás és a pénz számára) - és mint Hérodikosz, az orvos, azzal, aki keveset fizetett neki. Meg ahogyan a lantos és a király tették: a király ugyanis a gyönyörűség végett társult a lantossal, az meg a haszon végett ővele. Aztán hogy fizetésre került volna a sor, azt mondta a király, hogy hát hiszen ő is gyönyö­rűséget szerzett a másiknak: ahogyan az az énekével gyönyörködtette őt, ő azzal szerzett gyönyörűséget, hogy fizetséget ígért neki. Ám világos itt is, hogy hogyan kell döntenünk, mert ebben az esetben is közös mértéket kell alkalmaznunk, de nem szám, hanem arány szerint. Arány segítségével kell ugyanis mérnünk, ahogyan a polgárok közössége méri magát. Hiszen hogyan jöhetne létre közösség a földművelő és a varga között, ha nem arányosság szerint történnék a termékeik kiegyenlítése. Ahol nincs egyenes vonalú kapcsolat, ott az arány a mérték. Például, ha az egyik arra hivatkozik, hogy tudást, a másik meg, hogy ő ezért pénzt adott, azt kell megvizsgálni, hogyan aránylik a tudás a pénzhez, aztán hogy mit kapott mindegyikük? Ha ugyanis az egyik a kisebb értékű dolognak a felét adta, a másik meg az értékesebbiknek csak kis töredékét sem, világos, hogy az utóbbi követett el igazságtalanságot. De már abból is vita támadhat, ha az egyik azt állítja, hogy a haszon miatt társult a másikkal, amaz meg, hogy ő nem emiatt, hanem a barátság valamely egyéb fajtája alapján.

 

11

Azzal kapcsolatban, aki jó, és erénye alapján barátunk, azt kell megvizsgálni, hogy vajon neki kell-e hasznos szolgálatot tennünk és segítséget nyújtanunk, vagy annak, aki viszonozza és képes is rá. Ez ugyanaz a probléma, mint az, hogy vajon azzal kell-e inkább jót cselekednünk, aki barátunk, vagy azzal, aki derekas ember. Hiszen, ha barát is valaki, meg derekas ember is, bizonyára nem túl nehéz a kérdés, hacsak nem tartja valaki igen sokra az egyik tulajdonságot és igen kevésre a másikat; tudniillik igen nagyra tartja azt, hogy valaki barát, de kevésbe veszi, hogy valaki derekas ember. - Ám ha nem esik egybe a kettő, számos probléma adódik. Például, ha az egyik barátja volt ugyan a másiknak, de a jövőben nem lesz az, vagy ha az lesz, de még nem az, vagy ha most az, de nem volt és a jövőben sem lesz az. - De az első kérdés nehezebb. Mert van abban valami, amit Euripidész mond, amikor így versel: „Ha beszédet beszéddel fizetsz, igazságos a bér; de tettet tettel viszonozz.” És nem kell, hogy az ember mindent az apjának adjon; van, ami az anyát illeti, noha az apa előbbre való. Hiszen nem mindent áldoznak Zeusznak sem, nem minden ajándék illeti őt, hanem csak némelyik. Így hát vannak olyan dolgok, amelyeket a hasznos embernek kell nyújtanunk és vannak, amelyeket a jó embernek. Például, ha valaki élelmet ad nekünk, és szükséges holmikat, ezért még nem kell együtt élnünk vele. És arra sincs szükség, hogy akivel együtt élünk, annak olyasmit adjunk, amit nem az ilyen szokott kapni, hanem aki a haszon végett barát. Azok, akik ezt teszik és így, és mindent a szeretőjüknek adnak, amit nem kell, semmirekellő emberek.

A barátság fajtáinak valamennyi, a fejtegetésben szereplő meghatározása bizonyos értelemben a barátság meghatározása, de nem ugyanazé a barátságé. Egyrészt ugyanis az a meghatározás, hogy annak, aki a vagyon alapján barátja valakinek, jellemzője, hogy javakat kíván a másik­nak; és hogy ez jellemzője a jóakarónak és bármely másfajta barátnak is - ez a meghatározás nem jelöli meg a barátság fajta szerinti megkülönböztető jellegét; másrészt meg az, hogy valakinek a létezését kívánjuk, a másik esetben meg a vele való együttélést, és hogy azzal, aki a gyönyörűség végett barátunk, együtt kívánunk szenvedni meg örülni - mindezek bizonyos fajta barátságok meghatározásai, de egyikük sem egyetlen fajtára illik csupán. Ezért sok meghatározás van, és jóllehet úgy tűnik, mindegyikük egyetlen barátságfajtára illik, valójában ez nem így van. Íme például ez a meghatározás: „a barátunk létezésére irányuló szándék”. Hiszen az, akinek a barátsága a fölényen alapul, és aki jót tett valakivel, a saját műve létezését kívánja - és annak, aki létünket adta ellenszolgáltatás jár -, de együtt élni mégsem ezzel, hanem a számára kellemes emberrel kíván. Néhányan, akik barátkoznak, igazságtalanságot követnek el egymással szemben, mert szeretetük inkább a tárgyakra irányul, mint arra az emberre, akié a tárgy. Ezért barátkoznak a tulajdonossal - ahogyan a bort az édessége miatt, a hasznos embert a gazdagsága miatt szokás választani -, mert a tulajdonos hasznosabb. Ezért bosszankodik az ember, ha valaki a többet választja a kevesebb helyett. Mások pedig meg­vádolják a barátjukat, mert most a jó embert keresik benne, korábban pedig a kellemest és a hasznost kutatták.

 

12

Az autarkiával és a barátsággal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kétséges ugyanis, hogy ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára, lesz-e egyáltalán az ilyennek barátja. Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy miben szenved hiányt, a jó ember pedig a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára, és ha az erénnyel párosult élet boldog, mivégre kellene még egy barát is? Hiszen az önmaguk számára elégséges embereknek sem hasznos, sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük, sem arra, hogy együtt éljenek valakivel. Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt. Ez az istenség esetében a leginkább nyilvánvaló. Világos, hogy mivel neki semmire nincs szüksége, így barátra sincs, és nem is lesz barátja, s függeni sem fog senkitől. Így a legboldogabb ember is a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak, kivéve azt az esetet, amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára. Szükségszerű tehát, hogy a leg­kiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja, és hogy ezek is egyre kevesebben legyenek, és hogy ő ne is fáradozzék azon, hogy barátai legyenek, és hogy nemcsak a hasznot hajtó barátokat, de azokat is kevésre tartsa, akiket pedig érdemes választanunk abból a célból, hogy együtt éljünk velük. Úgy tűnik, talán ebből is nyilvánvaló, hogy nem az a barát, aki a haszon végett vagy a nyereség kedvéért, hanem egyedül, aki az erény miatt barátunk. Mert amikor semmire sincs szükségünk, akkor is mindnyájan keressük azokat, akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket, és inkább azokat, akikkel jót tehetünk, mint azokat, akik velünk tehetnek jót. Jobban tudjuk ezt megítélni, amikor önmagunk számára elégségesek vagyunk - tehát amikor olyan barátokra van szükségünk, akik a legnagyobb mértékben méltóak arra, hogy együtt éljünk velük -, mint amikor hiányt szenvedünk valamiben. Ezzel a nehéz kérdéssel kapcsolat­ban meg kell vizsgálnunk, hogy vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy részben helyes a meghatá­rozás, de részben rejtve marad az igazság a párhuzam miatt [amelyet az istenség és az emberek között vontunk]. Világossá ez akkor válik, ha értelmünk segítségével megragadjuk, hogy mi az élet mint tevékenység és mint végcél. Nos, hát nyilvánvaló, hogy érzékelés és megismerés; következésképpen a valakivel való együttélés: együttes érzékelés és együttes megismerés.

Minden ember számára önmaga érzékelése és megismerése a legkívánatosabb, és ezért természettől van meg minden emberben az életre való törekvés, mert az életet egy bizonyos fajta megismerésnek kell tekinteni. Tehát ha valaki a megismerést elkülönítené, és önmagában való megismeréssé tenné, nem akarván az élettel együtt szemlélni azt - jóllehet ez észrevétlen, mint ez a könyvben leírva áll, ám valójában nem szokott teljesen rejtve maradni - ez semmi­ben nem különböznék attól, hogy valaki mást ismerek meg önmagam helyett, ami ugyanaz, mint ha valaki más él helyettem. De valójában önmagunk érzékelése és megismerése a kívánatosabb. Itt ugyanis két, a könyvben említett dolgot kell egybevennünk: azt, hogy az élet és a jó: kívánatos, és azt, ami ezekből következik, hogy azért kívánatosak, mert az ilyesféle természet sajátjuk. Tehát ha az ilyen kettős sorban az egyik sor mindig a kívánatos dolgokhoz tartozik, és a megismert és az érzékelt - általánosan szólva - azáltal létezik, hogy része van a határolt természetében, azért az, hogy valaki önmagát kívánja érzékelni, ugyanaz, mint hogy ilyen természetű kíván lenni. Nem önmagunkban válunk tehát e dolgok egyikévé, hanem azáltal, hogy az érzékelés és a megismerés folyamata révén részesülünk ezekben a képes­ségek­ben. Az érzékelő ugyanis maga is érzékeltté válik oly módon és olyan szempontból, ahogyan korábban érzékelt, az érzékelés mértékétől és tárgyától függően; és a megismerő ugyanúgy megismerhető is. Így hát azért kíván az ember örökké élni, mert örökké megismerni kíván - ami annyit tesz, hogy örökké megismerés tárgya kíván lenni. Nos, bizonyos szempont­ból vizsgálva a dolgot, úgy tűnik, hogy az együttélést kívánatosnak tartani: ostobaság. Elsősorban azoknak a dolgoknak az esetében, amelyekben a többi élőlénnyel közösek vagyunk, például az együttes evésben és ivásban. Hiszen mi a különbség a között, hogy ez valaki társaságában vagy anélkül történik, ha elhagyod a beszélgetést? Másik, ehhez hasonló dolog, ha az ember érdektelen beszélgetésben vesz részt. Ezzel függ össze az, hogy az önma­guk számára elégséges barátoknak a beszélgetés nem tanulást, sem tanítást nem jelenthet. Ha ugyanis valaki tanul, akkor még nincs birtokában szükséges dolgoknak, ha tanít, nem barát, mert hát a barátság egyenlőség. Ám mégis úgy látszik, hogy mindnyájan inkább abban leljük örömünket, ha barátaink körében részesülünk a jókban - már amilyen mértékben az egyes ember számára ezek jók, és a legjobbak ama dolgok közül, melyekben az illető részesülhet; mert hát egyesek számára a testi élvezetek ilyenek, mások számára a művészi dolgok szemlélése, megint mások számára a filozófiai beszélgetés - és persze az, hogy egyidejűleg a barátjukkal is legyenek. Ezért szokás mondani, hogy „a barátok távolléte kínszenvedés”, s minthogy ez a helyzet, nem kellene távol kerülniök egymástól. Ezek alapján a szerelmi vágy is a barátsághoz hasonlónak tűnik. Aki szeret, arra törekszik, hogy együtt éljen a másikkal, de nem olyan módon, ahogyan a leghelyesebb lenne, hanem érzékileg.

Ez az érvelés aporetikus formában beszélt a tárgyáról, ám a tapasztalat számára az utóbb említett módon jelennek meg a dolgok - amiből nyilvánvaló, hogy az aporetikus mód valamiképpen félrevezet bennünket. A következőből kell kiderítenünk az igazságot: a barát, mint a közmondás tartja, „második Héraklész” kíván lenni, barátjának másik énje. De hát külön vannak, és ugyancsak nehéz, hogy egy személy legyenek. Jóllehet természet szerint a legnagyobb mértékben rokonok, de az egyik esetben csak testre hasonlóak, a másik esetben csak lélekre, és előfordul, hogy a hasonlóság ezekben is részletekre terjed ki csupán. De az ember azért nem kívánja kevésbé azt, hogy barátjának mintegy második, elkülönült énjére váljék. Tehát a barátunkat érzékelni bizonyos értelemben szükségképpen azonos azzal, hogy önmagunkat érzékeljük és barátunkat megismerni, hogy önmagunkat ismerjük meg. Követke­zésképpen jó oka van annak, hogy barátunkkal még a közönséges dolgokat is kellemes együtt élvezni és együtt megélni, mert mindig egyszerre támadnak az érzéseink, de a finomabb örömök élvezete még kellemesebb. Ennek az az oka, hogy mindig kellemesebb önmagunkat egy magasabb rendű jóban szemlélni. Ez néha valaminek a megélése, néha cselekvés, néha meg valami egyéb. De ha az kell, hogy az ember jól éljen és barátja ugyanúgy, és együttlé­tükben együtt tevékenykednek, akkor a közösség a legnagyobb mértékben a cél jellegű jók közé tartozik. Ezért kell együtt szemlélődni és együtt ünnepelni - nem a táplálkozásnak meg az alapvető szükségletek kielégítésének a kedvéért, mert az ilyesmi nem társas életnek, hanem élvhajhászásnak minősül -, hanem mindegyiküknek ama célok végett kell kívánnia az együtt­élést, amelyeket ő képes teljesíteni. Ha ez nem megy, akkor a legkívánatosabb dolog az, hogy jót tegyünk barátunkkal, és élvezzük az ő jótéteményeit.

Nyilvánvaló tehát, hogy az együttélés szükséges, és hogy ezt mindenki nagyon kívánja, de a legboldogabb és legkiválóbb ember a leginkább. De hogy az [istenséggel kapcsolatos] érv alapján nem ez derül ki, és hogy annak az érvnek is megvan az alapja, az is igaz állítás. Mivel ugyanis az [isten és az ember közötti] párhuzam érve igaz, a megoldás: ennek az [emberről mondott érvvel való] összekapcsolása. Mert az isten nem olyan, hogy szüksége volna barátokra, és ez az istenhez hasonlatos emberre is érvényes, ámbár ennek az érvnek az alapján a derék ember semmiről sem fog gondolkodni. Csakhogy az istenség nem az ember módján boldog; kiválóbb ő annál, semhogy valami másról is gondolkozzék, mint önmagáról. Ennek az az oka, hogy míg a mi jólétünk alapja valami más, az istenség számára ennek oka ő maga.

Ami a mi kutatásunkat és azt a vágyunkat illeti, hogy sok barátunk legyen, hát az a mondás, hogy egyetlen barátja sincs annak, akinek sok a barátja - kettős értelemben helyes. Mert ha lehetséges, hogy az ember sokkal éljen együtt, és a lehető legtöbbel tegyünk szert élményekre, akkor ez a legkívánatosabb dolog. Csakhogy ez rendkívül nehéz, szükségképpen korlátozni kell tehát a közös élményszerzés tevékenységét. Így hát nemcsak megszerezni nehéz sok barátot - hiszen ki kell próbálni őket -, hanem ha megszereztük, nehéz jól meglenni is velük. - És néha azt kívánjuk, hogy akit szeretünk, annak menjen jól a sora, de legyen távol tőlünk, néha meg azt, hogy közös dolgokban legyen része velünk. A barátság jele, ha az együttlétet kívánjuk. Mert ha lehetséges, hogy egyidejűleg velünk is legyen, meg jól is menjen neki, mindenki ezt választja. Ha ez nem lehetséges egyidejűleg, akkor úgy választunk, mint Héraklész esetében: az ő anyja inkább választotta azt, hogy fia isten legyen mint hogy mellette legyen, de Eurüsztheusz szolgájaként. Az ember azt mondhatná, amit a spártai válaszolt tréfásan, amikor valaki azt tanácsolta neki, hogy a viharban fohászkodjék a Dioszkuroszok­hoz. A szerető ember tulajdonsága, hogy akit szeret, távol tartja attól, hogy a nehéz helyze­tekben vele együtt annak is része legyen; de a szeretett ember tulajdonsága, hogy ő részt kíván venni ebben. Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja. A barát számára semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint ha szenvedni látja barátját, azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza. Ezért szokták megakadályozni, hogy velük együtt ő is részt vegyen az ilyen dol­gokban. Megelégednek azzal, hogy ők szenvedjék el a rosszat, nehogy olyanoknak tűnjenek, akik csak a maguk dolgára ügyelnek, és az örömöt választják, míg a barátjuk szenved, vagy akiknek könnyebb, ha nem egyedül viselik el a rosszat. Mivel a kívánatos az, hogy a barátunk jól is éljen meg együtt is legyen velünk, világos, hogy a kisebb javak mellett is kívánatosabb valamiképp az együttélés, mint nagyobb javak közepette élni, de egymástól távol. Ám mivel nem világos, hogy mekkora jelentősége van az együttélésnek, ebben a kérdésben már meg­oszlanak a vélemények. Egyesek úgy vélik, az a barátság jele, ha mindenben együtt vesznek részt, ahogy például azt szokták mondani, hogy ugyanaz az étel kellemesebb, ha együtt költik el. Mások azonban nem kívánják az együttlétet, noha olyankor, amikor valaki rendkívüli dolgot művel, elismerik, hogy a nagyon rosszat együtt végigcsinálni jobb, mint a nagyon jót külön. Nagyon hasonló ehhez a szerencsétlenségekre vonatkozó kérdés is. Hiszen néha azt kívánjuk, hogy a barátaink távol legyenek, hogy legalább ne szenvedjenek olyan helyzetekben, amikor nem várható tőlük segítség, néha meg a jelenlétük a legkellemesebb számunkra. Ez az ellentmondás azonban nagyon könnyen megmagyarázható. Ez amiatt van így, amiről szóltunk, meg azért, mert általában igyekszünk elkerülni, hogy barátunkat fájdalomban és rossz állapotban lássuk - amint hogy önmagunkkal kapcsolatban is így teszünk. Másrészt barátunkat látni van olyan kellemes, mint a legkellemesebb dolgok bármelyike. Ez az említett ok miatt van így - még akkor is, ha ő nem beteg, mi meg betegek vagyunk. Amely tehát a két kellemes lehetőség közül a kellemesebbik, az nyom többet a latban akkor, amikor ez a kérdés: kívánjuk-e barátunk jelenlétét vagy sem. És ez előfordulhat jelentéktelenebb emberekkel is, mégpedig ugyanezen okból. Hiszen ők is kitesznek magukért, ha barátjuknak nem jól megy a sora, sőt, nem maradnak távol még akkor sem, ha a közellét számukra szükségképpen rossz. Ezért van az, hogy a szeretők néha együtt ölik meg magukat, mert úgy gondolják, hogy a szeretett ember, ha életben marad, még inkább érzi a nyomorúságát. Mint ahogyan hajdani jó sorsára emlékezve jobban érzi szerencsétlenségét az ember, mint ha úgy gondolja, hogy mindig is rosszul ment a sora.

NYOLCADIK KÖNYV

1

Fölvethetné valaki azt a aporiát, hogy vajon használható-e minden egyes dolog rendeltetés­szerűen is és másképpen is, és ez utóbbi esetben úgy is, hogy a dolgot mint magát a dolgot hasz­náljuk, és úgy is, hogy járulékosan használjuk. Például a szemet mint szemet használ­hatjuk látásra és másképpen is: kancsalításra, ha úgy ferdítjük, hogy az egy tárgy kettőnek lássék. Mindkét esetben úgy használjuk a szemet, hogy az: szem. De volna a szemnek másféle használata: járulékos; például, ha el lehetne adni vagy meg lehetne enni. Hasonlóképpen van ez a tudással is, mert ezt is lehet helyesen használni, és lehet hibásan is; például ha valaki szándékosan ír helytelenül, abban a pillanatban tudását mintegy tudatlanságként használja, megcserélve a használatot, ahogy a táncosnők a lábukat kézként, a kezüket meg lábnak használják.

Nos, ha minden erény tudás volna, az igazságosságot is lehetséges volna igazságtalanságként használni. Tehát az, aki jogtalan dolgokat cselekszik, igazságosságból fog jogtalankodni, ahogyan tudatlanul is cselekedhetik valaki a tudás alapján. Ám ha ez lehetetlen, akkor nyil­ván­való, hogy az erények: nem lehetnek a tudás fajtái. Ha pedig nem lehetséges tudás alapján tudatlanul cselekedni, hanem csupán tévedni és ugyanolyanokat tenni, mint amilyeneket tudatlanságból is szokás - akkor bizonyosan senki sem fog igazságosságból semmit úgy tenni, mintha igazságtalanságból tenné. De ha a belátás: tudás volna, és valamiféle igazság, ugyanazt eredményezné, mint a tudás: mert lehetséges volna belátás alapján nem-belátó módon cselekedni, és ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket a belátással nem rendelkező ember szokott. Ha minden egyes dolognak, mint éppen ennek és ennek a dolognak csupán egyszerű használata volna, akkor belátó módon cselekednének, akik így cselekszenek. - Nos, a tudás egyéb fajtáinak esetében más, magasabb rendű tudás az, amely ezeket a fonákjára fordítja. De mi okozza ezt annak a tudásnak az esetében, amely mindnyájuk közül a legmagasabb rendű? Hiszen azon túl már nincs tudás vagy ész! De még erény sem [fordíthatja ezt a visszájára]; az erényt ugyanis a belátás használja, hiszen a vezető lélekrésznek az erénye használja a vezetett lélekrész erényét. Mi ez tehát? Vagy talán ahogy a fegyelmezetlenséget az értelem nélküli lélekrész hitványságának szokás nevezni, a mértéktelen ember is valamiképpen fegyelme­zetlen, bár megvan az esze, csakhogy amikor erős a vágyakozás, az ész a fonákjára fordul és az ellentétesre irányul a fontolgatás? Az is nyilvánvaló viszont, hogy midőn a lélek értelem nélküli részében erény, az értelemben meg tudatlanság van jelen, ezek más módon változnak meg. Így előfordulhat, hogy valaki az igazságosságot nem igazságosan és rosszul, és a belátást nem belátó módon használja - és előfordulhat az ellentétes eset is. Mert lehetetlen, hogy a lélek értelmes részében benne levő erényt az értelemmel nem bíró részben bármikor is kelet­kező hitványság a fonákjára fordítsa és a tudatlan emberre jellemző cselekvést eredményez­zen, az értelem nélküli részben levő erény meg - ha az értelmes részben tudatlanság lakozik - az utóbbit az ellenkezőjére fordítsa, és azt eredményezze, hogy az ember belátó módon és a szükséges dolgokat válassza; és viszont: hogy a belátás, amely az értelemmel bíró részben lakik, azt eredményezze, hogy az értelem nélküli rész mértéktelensége mértékletesen cselekedjék - ami tudvalevően a fegyelmezettség. Így hát az a lehetőség marad, hogy valaki tudatlanságból cselekedjék belátóan. De ez lehetetlenség, különösen az, hogy valaki a belátást tudatlanságból használja belátó módon. Ilyet bizony egyébként sem látunk sehol. Az orvostudományt vagy az írás tudományát a fonákjára fordíthatja a fegyelmezetlenség, a tudatlanságot azonban akkor sem, ha ellentétes volna is vele. Mert az, hogy: különb - nem a fegyelmezetlenségben lakozik, hanem - általánosságban szólva - inkább az erény az, amely ilyen viszonyban áll a lelki silánysággal. Hiszen az igazságos ember képes mindarra, amire az igazságtalan képes. És általában: a képesség tartalmazza a képtelenséget. Így hát nyilvánvaló, hogy az emberek egyidejűleg belátók és jók, és ezek a lelki alkatok más-más lélekrészhez tartoznak. És helyes az a szókratészi mondás, hogy semmi sem erősebb a belátásnál. Ám ezt már nem mondotta helyesen, hogy a belátás: tudás. Ez ugyanis erény, és nem tudás, hanem a megismerés egy másik fajtája.

 

2

De nem csupán a belátás és az erény eredményez helyes cselekvést, hanem a szerencsés emberekről is azt mondjuk: jól cselekszenek; tehát a szerencse is helyes cselekedetet eredményez, mégpedig ugyanolyat, mint a tudás. Ezért meg kell vizsgálnunk, vajon az, hogy az egyik ember szerencsés, a másik meg balszerencsés, természettől van-e, vagy sem, és hogyan áll a dolog ezekkel kapcsolatban. Látjuk ugyanis, hogy egyesek szerencsések: olyan dolgokban, amelyekben a véletlen az úr, sokan érnek el sikert, noha nincs meg a belátásuk. De a véletlen még ama dolgokban is nagy szerepet játszik, ahol a mesterség a fontos: a had­veze­tésben és a hajókormányzásban. Vajon ezek az emberek egy bizonyos lelki alkat következté­ben szerencsések, vagy pedig az, hogy szerencsével járnak tevékenységeikben, nem önmaguk valamiféle minőségének köszönhető? Mert mostanában úgy szokás vélekedni, hogy termé­szet­től ilyenek; a természet bizonyos minőségű embereket alkot, és ezek egészen születésüktől fogva különböznek egymástól: ahogyan némelyeknek kék, másoknak fekete a szemük, mivel egy bizonyos embernek egy bizonyos minőséggel kell bírnia, ugyanígy különböznek egymástól a szerencsés és a balszerencsés emberek. Mert hogy az emberek sikere nem a belátásukon alapul, az nyilvánvaló. Hiszen a belátás nem értelem nélkül való, hanem meg tudja indokolni, hogy miért cselekedett éppen így. De azok, akik sikert érnek el, nem tudják megmondani, hogy a dolog miért sikerült nekik: mert [ha meg tudnák mondani, akkor a siker] szakmai tudás volna. Nyilvánvaló továbbá, hogy ezek az emberek nem rendelkeznek belátással - persze nem az egyéb dolgok tekintetében, bár az sem lehetetlen: például Hippokratész a geometriában jártas volt, de egyebekben ostobának és belátás nélkül valónak tűnt. Hajóútja során, mint mesélik, együgyűsége miatt tetemes összeget szedtek el tőle a bizánci vámosok. - De az nyil­vánvaló, hogy ama dolgok tekintetében nem rendelkeznek belátással az emberek, amelyekben szerencsével járnak. Hiszen a tengeri kereskedelemben sem a leginkább rátermettek járnak szerencsével, hanem úgy van ez, mint a kockajátékban: az egyik vakot dob, a másik meg sokat, attól függően, hogy természettől fogva szerencsés-e, vagy - mint mondják - szereti-e az istenség. Így például rosszul épített hajó is gyakran jobban járja a tengert, csakhogy ennek az oka nem maga a hajó, hanem hogy jó a kormányosa. Ám akkor a szerencsés embernek egy jó szellem a kormányosa. De lehetetlen, hogy az istenség vagy a jó szellem az ilyen embert szeresse, ne a legjobbat és a leginkább belátót. Ha tehát szükségszerű, hogy a siker vagy a természettől, vagy az észtől, vagy valamiféle isteni gyámkodásból származzék - az utóbbi két lehetőség azonban elesik, akkor bizonyára természettől fogva szerencsések egyesek. De a természet éppen annak az oka, ami vagy mindig, vagy a legtöbbször ugyanúgy viselkedik: a véletlen meg az ezzel ellentétesé. Nos, ha a véletlen következményének minősül az, hogy valakinek megmagyarázhatatlan módon sikerül valami, akkor - ha valóban véletlenül szeren­csés valaki - bajosan mondhatnánk, hogy ennek olyasféle oka van, mint annak, ami mindig, vagy legtöbbször ugyanúgy viselkedik. Továbbá ha valaki azért szerencsés, vagy azért balsze­ren­csés, mert ilyen és ilyen ember - ahogy azért nem lát valaki élesen, mert kék a szeme -, annak nem véletlen, hanem természet az oka, ő tehát nem véletlenül szerencsés, hanem szerencsés természetű. Ezért azt kell mondanunk, hogy akiket szerencsésnek nevezünk, azok nem a véletlen folytán azok. Tehát nem is szerencsések ezek, hiszen azok a szerencsések, akiknél a szerencsés véletlen az oka valamennyi javuknak.

De ha így áll a dolog, fölmerül a kérdés: vajon egyáltalán nincs is véletlen, vagy létezik ugyan, de nem okként? Szükségszerű azonban, hogy létezzék is, meg hogy okként létezzék. Bizonyos emberek számára ő lesz tehát az oka a javaknak vagy hitványságoknak. De hogy teljesen ki kell-e küszöbölnünk, és azt kell-e mondanunk, hogy semmi sem történik véletlenül, vagy csak mert nem látjuk, hogy valami további ok fennáll, ezért a véletlent tartjuk oknak, mint ahogy a véletlent meghatározni próbálva, az emberi értelem számára kiszámíthatatlan oknak tartják, mintegy természeti létet tulajdonítva neki - nos, ez már egy másik vizsgálat tárgya. Látjuk viszont, hogy némelyek egyszer szerencsések voltak, miért ne lehetnének máskor is? Hiszen ha egyszer sikerült újra felemelkedniük, sikerülhet máskor is. Ugyanannak ugyanaz az oka. Ez tehát már nem lesz véletlen. De midőn az azonos - számtalan és határozatlan ok következ­ménye, úgy akár jó, akár rossz ez a következmény, nem alakul ki rá vonatkozó, tapasztalaton alapuló tudás. Hiszen ha lenne, néhány szerencsés ember megtanulhatná, vagy ahogy Szókratész mondotta, minden tudás jó szerencse volna. Nos, mi az akadálya annak, hogy valakivel ezek a dolgok sorozatosan, sokszor megtörténjenek - nem azért, mert ő ilyen és ilyen ember, hanem olyanformán, ahogyan például lehetséges volna a kockát mindig szerencsésen vetni? De hát hogyan? Nincsenek a lélekben szándékok, mégpedig mind olyanok, amelyek megfontoláson, mind olyanok, amelyek értelemmel nem párosuló törekvésen alapulnak? És [nem] ez utóbbiak az elsődlegesek? Mert ha a vágyon alapuló törekvés természettől fogva a kellemesre irányul, nyilván a törekvés is természettől fogva haladt afelé, ami minden esetben: jó. Ha némelyek szerencsés természetűek - mint például azok, akik bár nem tanultak énekelni, mégis jól énekelnek, mivel ilyen szerencsésen születtek -, és az értelem irányítása nélkül törekszenek arra, ami a természet szerint való, és vágyuk éppen arra irányul, és akkor és úgy, ahogy kell, és amire és ahogyan kell, az ilyenek sikeresek akkor is, ha történetesen belátás és értelem nélküli emberek, ahogyan a jó énekesek tanulás nélkül is jó énekesek. Az ilyen emberek nyilvánvalóan szerencsések, akik megfontolás nélkül is többnyire sikeresek. Ők tehát bizonyára természettől fogva szerencsések. - Vagy a szerencse kifejezést több értelemben használjuk? Hiszen némely dolgot törekvésünktől indíttatva, elhatározás alapján cselekszünk, másokat meg nem így, hanem az ellenkező módon. És ha az elsőként említett esetben úgy tűnik: rosszul fontolták meg a dolgot, mégis sikert arattak, azt mondjuk, szerencséjük is volt. És akkor is azt mondjuk, ha eredetileg mást fontoltak meg, vagy kisebb jót, mint amit elértek. Nos, az előbb említettek számára a természet révén válik lehetővé, hogy szerencsések legye­nek. Mert a vágyuk és törekvésük arra irányult ugyan, amire kell, és sikerült nekik a dolog; de a gondolkodásuk együgyű volt. Az ilyenek akkor, amikor úgy tűnik, hogy gondol­kodásuk nem helyes ugyan, ám tettük oka, a véletlen helyes, megmenekülnek, más esetben viszont, ha ismét vágyuktól vezérelve gondolkodnak, pórul járnak. De hogyan is áll a dolog a többiek esetében a szerencsével, amely a törekvés és a vágy szerencsés természetén alapul? Hiszen ha itt a szerencse és a véletlen két különböző dolog, a másik esetben meg egy és ugyanaz, vajon több fajtája van a szerencsének? Mivel látjuk, hogy vannak emberek, akik minden tudásnak és helyes gondolkodásnak fittyet hányva aratnak sikert, nyilvánvaló, hogy a siker oka bizonyára valami más. De vajon szerencse-e vagy sem, ha az ember arra vágyik, amire kell, és akkor, amikor kell - midőn az emberi meggondolás nincs jelen a számításban? Hiszen nem nélkülözi teljesen a meggondolást ez a dolog, de nem is természetes ez a vágyakozás, hanem megrontja valami. Az ilyen ember szerencsésnek tűnik, mert a véletlen: az értelemmel nem egyező dolgok oka. Ez a dolog pedig nem egyezik az értelemmel, mert nem egyezik a tudással és az általános elvvel. De úgy látszik, ennek oka mégsem a véletlen, csak annak látszik, ezért ez az érv nem azt bizonyítja, hogy természettől van az, hogy valaki szerencsés, hanem azt, hogy akik szerencsésnek látszanak, nem mindnyájan véletlenül érnek el sikert, hanem a természet révén. És nem is azt bizonyítja, hogy egyáltalán nincs olyasmi, aminek az oka: véletlen, hanem hogy nem mindegyik olyan dolognak ez az oka, amelyről úgy tűnik. Fölvethetné valaki azt a kérdést, hogy vajon a véletlen okozza-e azt, amikor valaki arra vágyódik, amire kell, és akkor, amikor kell. Vagy ha így állna a dolog, ebből az következnék, hogy mindennek a véletlen lesz az oka, még a gondolkodásnak és a megfontolásnak is? Hiszen senki sem kezd el megfontolni valamit, amit már fontolóra vett, mielőtt fontolgatni kezdte volna, hanem van ennek egy bizonyos kezdőpontja. És senki sem kezd el gondolkodni azon, amire már gondolt, mielőtt gondolkodni kezdett volna, és így tovább a végtelenségig. Tehát a gondolkodásnak nem a gondolat, a megfontolásnak nem a megfontolt dolog a kezdőpontja. Mi más hát, mint a véletlen? Tehát minden véletlenül történik. Vagy van valami olyan kezdőpont, amelynek már nincs más, rajta kívül álló kezdete, és amely maga ilyen és ilyen természetű lévén ilyen dolgokat képes létrehozni? Azt keressük, hogy mi a mozgás kezdőpontja a lélekben. Nos, nyilvánvaló: ahogy a mindenségben, úgy itt is mindent az isten mozgat. Ugyanis mindent a bennünk levő isteni mozgat valamiképpen: az értelemnek a kezdőpontja nem az értelem, hanem valami nála erősebb. De az istenségen kívül mi van, ami erősebb a tudásnál és az észnél? Hiszen az erény: az ész eszköze. És amint az őseink mondták, emiatt szokták boldognak nevezni azokat, akik vágyaikat követve sikert érnek el, bár nem gondolták meg a dolgot. Aztán a megfontolásra nincs is szükségük, hiszen olyasféle kezdőpontjuk van, amely erősebb az észnél és a megfontolásnál - míg a többieknek értelmük van, ezzel azonban nem rendelkeznek -, mégpedig az isteni az, amelyről elragadtattak, ezért a másikra [a megfonto­lásra] nem is képesek. Mert ők meggondolás nélkül találják el a dolgot. De világos, hogy a belátók és a bölcsek jósszava is gyorsan beválik, és nem kell elvetni a pusztán az értelmen alapuló jósszót, hanem egyesek a tapasztalat révén, mások a gyakorlás révén használják ezt vizsgálataikban - ám az előbbiek azok, akik egyedül az istenit használják. Ez a tulajdonság ugyanis jól látja mind a jövőt, mind a jelent, és ezek az emberek azok, akiknek az értelmük kikapcsolódik [a vizsgálódás során]. Ezért van az, hogy a melankolikus emberek álomlátók is. Úgy látszik ugyanis, hogy az említett princípium jobban működik, ha az értelem ki van kapcsolva. - Ahogyan a vakok jobban emlékeznek, mert ha a látás munkája kikapcsolódik, az emlékezet nagyobb teljesítményre képes. Nyilvánvaló hát, hogy a szerencsének két fajtája van, és az egyik: isteni. Ezért tűnik úgy, hogy a szerencsés ember az istenség segítségével ér el sikert: ez az az ember, aki vágyát követve arat sikert. A másik [fajtához az tartozik], aki a vágya ellenére [ér el valamit]. Mindkettőjük értelem nélkül való. És inkább az első fajta szerencséje folytonos, a másodiké viszont nem folytonos.

 

3

Nos, az előzőkben minden egyes erényről részletesen szóltunk. Mivel a jelentőségüket részekre bontva szemléltük, részenként kell átvizsgálnunk azt az erényt is, amely ezekből áll össze, és amelyet általában kalokagathiának nevezünk. Nyilvánvaló, hogy akit ez az elnevezés valóban megillet, az szükségképpen birtokában van a részerényeknek is. Nem lehet ez egyetlen más dologban sem másként, hiszen olyan ember sincs, akinek a teste egészséges ugyan, de annak egyes részei nem azok, hanem szükségszerű, hogy testének összes, vagy a legtöbb és legfőbb részei ugyanolyan állapotban legyenek, mint az egész. Nos, e két kifejezés között - jónak lenni és kalokagathosznak lenni - nemcsak elnevezésük, hanem mivoltuk szerint is különbség van. Minden jónak van ugyanis végcélja, amelyet mint éppen azt a célt, önmaga kedvéért szokás választani. Ezek közül erkölcsileg szépek azok, amelyek mint teljesen szépek, még dicséretre méltók is, ezek azok, amelyek dicséretre méltó cselekvésnek szolgálnak alapjául, és maguk is dicséretre méltók. Például az igazságosság maga is az, és a rajta alapuló cselekvések is; és a mértékletes emberek is ilyenek, mert a mértékletesség is dicséretre méltó. De az egészség nem dicséretre méltó és munkája sem az, meg az erős ember sem, hiszen a testi erő sem ez: ezek javak ugyan, de nem dicséretre méltók. Az indukció alapján hasonlóképpen világos ez az egyéb dolgok esetében is. Mármost jó ember az, akinek a számára a természettől jó dolgok a jók. Mert azok a javak, amelyekről vitatkozni szokás, és amelyek a legnagyobbnak tűnnek: a megtiszteltetés, a gazdagság, a testi kiválóság, a szerencse és a hatalom - jóllehet természettől fogva jók, de alkatuktól függően kárt is okozhatnak egyeseknek. Hiszen sem az ostobának, sem a jogtalannak, sem a mértéktelennek nincs hasznára, ha él ezekkel a javakkal, ahogyan a betegnek sem használ, ha az egészséges ember táplálékával él, sem az elgyengült és béna embernek, ha az egészséges és ép ember felszere­lését használja. De akkor kalokagathosz valaki, ha azoknak a javaknak van a birtokában, amelyek önmagukban véve szépek és ha tevékenységében ezeket a javakat valósítja meg, mégpedig maguknak e javaknak a kedvéért. Szépek pedig az erények és azok a tárgyi ered­mények, amelyek az erények alapján jönnek létre. Létezik egy bizonyos lelki alkat, amely az egész poliszra jellemző. Ilyen a spártaiaké, de más emberek is rendelkezhetnek ilyennel, akik olyanok, mint ők. Az ilyen alkat pedig a következő. Vannak, akik úgy vélik, hogy rendelkez­nünk kell ugyan erénnyel, de nem az erény, hanem a természettől fogva jó dolgok kedvéért. Ezért ők jó emberek ugyan - mert számukra azok a javak, amelyek természettől fogva jók -, de a kalokagathiával nem rendelkeznek. Számukra ugyanis nincsenek jelen az önmagukban véve szép dolgok, míg a kalokagathoszok elhatározása ezekre irányul, de nemcsak ezekre: hanem vannak olyan javak is, amelyek természettől fogva nem szépek ugyan, de mivel természettől fogva jók, ezért számukra szépek is. Mert szépek, ha szép az, aminek a kedvéért cselekszik és választják őket. Ezért a kalokagathosz számára szépek azok a dolgok, amelyek természettől fogva jók. Mert szép az, ami egészséges, igazságos meg az, ami érdem szerint való. Az ilyen ember pedig méltó ezekre. És szép az, ami illik. Az ilyen emberhez pedig illenek ezek a dolgok: gazdagság, jó származás, hatalom. Ezért a kalokagathosz számára az ilyenek, amelyek hasznosak is, szépek is egyben, míg a sokaság számára nincs meg az összhang. A feltétlenül jók nem javak az ő számukra is, míg a jó ember számára azok. A kalokagathosz számára ezek szépek is, mert ezek révén hajt végre sok szép cselekedetet. Aki úgy véli, hogy erénnyel a külső javak kedvéért kell rendelkeznünk, az olyan dolgokat cselekszik, amelyek járulékosan szépek. A kalokagathia tehát tökéletes erény.

Beszéltünk a gyönyör minőségéről is, meg arról a módról, ahogyan az valami jó, és hogy a feltétlenül kellemes dolgok szépek is, és a feltétlenül jók kellemesek is egyben. Nem jön létre gyönyör másképp, mint cselekvésben. Ezért a valóban boldog ember fog a legkellemesebben élni, és nem alaptalanul tisztelik őt az emberek. Mivel pedig az orvos számára is létezik valamilyen mérték, amelyhez tartja magát, amikor megkülönbözteti az egészséges testet és a nem egészségest, és amelyhez viszonyít (amikor meghatározza), hogy milyen mértékben kell csinálni mindent, hogy az egészségesnek is hasznára legyen, mert ha kevesebb vagy több, már nincs hasznára többé - ugyanígy azokkal a cselekvésekkel és választásokkal kapcsolatban, amelyek természettől fogva jók ugyan, de nem dicsérni valók, a derekas ember számára is kell hogy létezzék valamilyen mérték, mégpedig olyan, amely mind a vagyon, mind a szerencse tekintetében a soknak és a kevésnek birtoklására, választására és elkerülésére vonatkozik. Nos a korábbiakban azt mondtuk, hogy a mérték: „amit a szabály előír”. Ez olyan, mintha egy, a táplálkozással kapcsolatos kérdésre azt válaszolná valaki: „ahogyan az orvosi tudomány és annak szabálya rendelkezik”. Ez a kijelentés igaz ugyan, de nem világos. Ahogy másutt, úgy itt is a vezető részhez, és annak alkatához és tevékenységéhez igazodva kell élni. Így például a szolgának az ura tevékenységéhez és minden embernek ama princípiumhoz igazodva kell élnie, amely őrá vonatkozik. Minthogy az ember is természettől fogva vezető és engedel­meskedő részből áll, és mindenkinek a saját princípiuma szerint kell élnie - ez a princípium pedig kettős, mert más az orvosi princípium, és más az egészség, és az előbbi az utóbbi végett van -, ugyanez a helyzet a lélek szemlélőképességével is. Az istenség ugyanis nem parancsoló módon uralkodik, hanem ő a végcél, amely végett a belátás parancsot ad - a végcél kifejezés kettős értelmű, ez máshol van kifejezve -, hiszen az istenség nem szenved hiányt semmiben. A természettől fogva jó dolgoknak: akár a testnek, akár a vagyonnak, vagy a barátoknak, vagy egyéb javaknak bármilyen fajta választása és megszerzése az, ami az istenség szemlélését a leginkább elő fogja mozdítani. Márpedig ez a legkiválóbb, és ez a mérték a legszebb. Az a mód azonban, amely valakit - akár túlzás, akár hiány révén - megakadályoz abban, hogy gondozza és szemlélje az istenséget, rossz mód. Ez tehát a helyzet a lélekkel, és a léleknek ez a mércéje a legkiválóbb: a lehető legkisebb mértékben érzékelni a lélek értelem nélküli részét mint értelem nélküli részt.

Ennyit mondjunk el arról, hogy mi a kalokagathia mércéje, és hogy mire irányulnak a feltétlen javak.

NAGY ETIKA

ELSŐ KÖNYV

1

Mivel az erkölccsel kapcsolatos problémákat választottuk témának, először talán azt kell megvizsgálnunk, hogy minek a része az erkölcs. Nos, hogy röviden szóljunk: úgy tűnik, nem egyébnek, mint az államtudománynak a része. Az állami ügyekben ugyanis semmit sem lehet cselekedni, ha [a cselekvőnek] nincs valamiféle minősége, azaz derekassága. Derekasnak lenni meg annyit tesz, mint birtokában lenni az erényeknek. Tehát ha valaki állami ügyekben akar tevékenykedni, az erkölcsére nézve derekasnak kell lennie, látható tehát, hogy az erkölccsel kapcsolatos tanulmány az államtudomány része, sőt kezdete, és általában úgy vélem, az ilyen tanulmánynak akkor volna helyes az elnevezése, ha nem erkölcsinek, hanem államtudományinak [neveznénk]. Látnivaló, hogy először az erényről kell megmondanunk: mi az, és melyek a forrásai. Mert annak nyilván semmi haszna, hogy az erényt ismerjük ugyan, de azt már nem tudjuk, hogy hogyan keletkezik, és melyek a forrásai. Hiszen a vizsgálatnak nem az az egyedüli célja, hogy tudjuk: mi az, hanem azt is szemügyre kell venni, hogy melyek a forrásai. Egyszerre akarjuk ugyanis megismerni, és magunk is olyanok akarunk lenni. Ám erre nem leszünk képesek, ha nem tudjuk azt is, hogy melyek a forrásai, és hogyan keletkezik. Szükségszerű tehát, hogy tudjuk, mi az erény - mert ahogy a mesterségek esetében, úgy itt sem könnyű megtudni, hogy mely forrásokból, és hogyan jön létre, ha tudatlanságban vagyunk afelől, hogy mi az.

De arról sem szabad megfeledkeznünk, ha e kérdésről egyesek korábban már beszéltek. Elsőként Püthagorasz vállalkozott arra, hogy az erényről beszéljen, de nem szólt helyesen. Mert amikor az erényeket a számokra vezette vissza, akkor az erényeket nem a nekik megfelelő módon tanulmányozta, hiszen az igazságosság nem „páros számmal szorzott páros szám”. Ezután Szókratész jött, aki jobban és átfogóbb módon beszélt ezekről a kérdésekről, de ő sem szólt helyesen; az erényeket ugyanis megtette a tudás fajtáinak. De ez lehetetlenség, hiszen a tudás összes fajtája következtetéssel párosul, a következtetés pedig a lélek gondol­kodó részében keletkezik. Mármost őszerinte az erények a lélek értelemmel bíró részében keletkeznek. De amikor az erényeket megtette tudásnak, ez számára azt eredményezte, hogy megszüntette a lélek értelemmel nem rendelkező részét, és ezt téve megszüntette a szenve­délyt és a jellemvonásokat is. Ezért nem járt el helyesen, amikor ilyenformán foglalkozott az erényekkel. Ezután Platón - helyesen - a lelket értelemmel bíró és értelemmel nem rendelkező részre osztotta fel, és mindkettőnek megadta az őket megillető erényeket. Nos, eddig megfelelően járt el - de ezután már semmiképpen sem helyesen. Az erényt ugyanis belekeverte és belekényszerítette a jóról szóló tanításba; s bizony helytelenül - mert ez nem oda való. Amikor ugyanis a „valódi létezőkről” és az igazságról beszélt, nem kellett volna az erényről beszélnie, hiszen semmi sincs, ami az egyikben a másikkal közös. Nos, ezek, ilyen mértékben és így foglalkoztak ezzel. Lezárva ezt, utána azt vizsgáljuk meg talán, hogy mit kell nekünk mondanunk ezekről. Először is látnunk kell, hogy minden tudásnak és képességnek van valami célja, és ez: jó. Hiszen sem a tudásnak, sem a képességnek nincs egyetlen fajtája sem, amely a hitvány végett van. Ha pedig minden képességnek a célja jó, nyilvánvaló, hogy a legjobb képesség célja a legjobb. De hát köztudott, hogy a legjobb képesség az államtudo­mány, így az ő célja a legjobb. Amint látjuk tehát, a jóról kell beszélnünk, mégpedig nem a jóról általában, hanem arról, amely számunkra az. Hiszen nem arról van szó, ami az istenek számára jó - arról más tanítás szól, és annak vizsgálata nem tartozik ide. Nekünk tehát az állami életben megnyilvánuló jóról kell szólnunk. Ezt azonban ismét fel kell osztanunk. Hogyan határozzuk meg a szóban forgó jót? Hiszen ennek a kifejezésnek nem egyetlen jelentése van. Mert vagy azt mondjuk jónak, ami minden egyes létezőben a legjobb - ez az, amelyet a saját természete miatt érdemes választani -, vagy azt, amelyben a többi dolgok részesülnek, és ezáltal lesznek jók, ez pedig a jó ideája. Vajon a jó ideájával kell-e tehát foglalkoznunk, vagy nem ezzel, hanem a mindenben jelen levő, mintegy közös jóval? Mert úgy tűnik, hogy ez talán valami más, mint az idea. Az idea ugyanis a dolgoktól elkülönülten és önmagában létezik, míg a közös jelen van minden egyesben, így nem azonos az elkülönülttel. Hiszen az, ami elkülönülten, és természeténél fogva önmagában létezik, bajosan lehetne jelen mindenben. Vajon erről a benne létező jóról kell-e beszélnünk? Nem. Hát akkor hogyan? A közös kifejezés értelme ez: ahogy a definíció és az indukció rendeli. A definíció az egyes dolgok szubsztanciáját kívánja megadni, például, hogy ez jó, vagy hitvány, vagy bármi egyéb. Azt mondja a definíció, hogy az olyasféle jó egyetemes érvényű, amelyet önmaga véget kell választanunk. Az, ami mindenben benne létezik, hasonlatos a definícióval megadotthoz. A definíció megmondja, hogy ez meg ez: jó - míg saját céljáról egyetlen mesterség és egyetlen képesség sem mondja, hogy az jó; ennek vizsgálata más képesség feladata. Hiszen sem az orvos, sem az építész nem állítja, hogy az egészség, illetve a ház: jó - hanem az egyik azt állapítja meg, hogy ez a dolog egészséget hoz létre, és hogy hogyan hozza létre; a másik meg a házzal kapcsolatban állapítja meg ugyanezt. Nos hát világos, hogy az államtudománynak sem a közös jóról kell beszélnie, hiszen ez is a mesterségek egyike; mi meg azt mondtuk, hogy egyetlen képességnek és egyetlen mesterségnek sem feladata, hogy a jóról mint saját céljáról beszéljen. Tehát az államtudománynak sem feladata, hogy a definíció segítségével meghatá­rozott közös jóról beszéljen, de bizonyára az sem, hogy az indukció segítségével meghatáro­zott közös jóról beszéljen. - Miért? - Mert amikor azt akarjuk bizonyítani, hogy valami: a jónak része, akkor vagy a definícióval bizonyítjuk, hogy ugyanaz a meghatározás illik a jóra és arra, amiről bizonyítani akarjuk, hogy jó; vagy pedig indukciót alkalmazunk, például amikor azt akarjuk bizonyítani, hogy a nemes becsvágy jó. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az igazságos­ság jó, és a bátorság is az, és általában az erények jók; a nemes becsvágy pedig erény, így a nemes becsvágy is: jó. Tehát az államtudománynak sem az indukció szerint való közös jóról kell beszélnie, mert ezzel ugyanazok a lehetetlenségek járnak együtt, mint a definíció szerint való közös jóval. Hiszen az indukciós következtetés ebben az esetben is kimondaná, hogy ez: jó. - Nos nyilvánvaló, hogy a legfőbb jóról kell beszélnünk, mégpedig arról a legfőbb jóról, amely számunkra a legfőbb jó. Összességében azonban - s ezt bárki beláthatja - nem egy és ugyanazon mesterségnek vagy képességnek a feladata a jó valamennyi előfordulását vizsgálni. Miért? - Mert a jó megvan mindegyik kategóriában: a szubsztancia, a minőség, a mennyiség, az idő, a viszony kategóriájában, és általában mindegyikben. De hát az idő kategóriájába tartozó jót az orvostudományban az orvos ismeri, a hajókormányosi mesterségben a kormá­nyos, és mindegyik területen ennek a területnek az ismerője. Mert hogy mikor kell operálni, azt az orvos tudja, azt meg, hogy mikor kell hajózni, a kormányos. Minden szakterületen a szakember lesz az, aki az idő kategóriájában ott megnyilvánuló jót felismeri. Mert sem az orvos nem fogja felismerni a hajózás esetében az idő kategóriájában megnyilvánuló jót, sem a kormányos azt, amely az orvoslásban jelentkezik. Ilyenformán tehát nem a közös jóról kell beszélnünk. Hiszen az idő kategóriája mindegyik mesterségben közös. Hasonlóképpen: a viszony és az egyéb kategóriák szerint való jó közös sajátja ugyan mindegyik szakterületnek, de egyik képességnek vagy mesterségnek sem feladata, hogy mindegyik szakterületre vonatkozóan meghatározza, mikor jó valami - így hát az államtudománynak sem az a feladata, hogy a közös jóról beszéljen. Tárgyunk tehát a jó, a legfőbb jó, mégpedig az, amely szá­munk­ra a legfőbb jó. Ha bizonyítani akarunk valamit, világos, hogy nem szabad nem-nyilvánvaló példákat alkalmaznunk, hanem a nem-nyilvánvaló dolgok bizonyításához nyilvánvaló, a gondolati dolgok bizonyításához meg érzékelhető bizonyítékokat kell használnunk. Ezek ugyanis szembetűnőbbek. Nos, amikor valaki arra vállalkozik, hogy a jóról beszéljen, nem az ideáról kell beszélnie. Mégis úgy gondolják, hogy ezt kell tenniük: amikor a jóról beszélnek, az ideáról kell beszélniök. Azt mondják, hogy arról a jóról kell beszélni, amely a leginkább az, és minden egyes dolog esetében „maga a dolog” az, amely a leginkább tartalmazza saját jellemzőit, ezért - vélik ők - a leginkább jó: az idea. Az ilyesféle érvelés igaz lehet ugyan, de az államtudománynak nevezett mesterség vagy képesség, amivel most foglalkozunk, nem ezt a jót vizsgálja, hanem azt, amely számunkra jó. Mert egyetlen mesterség vagy képesség sem állapítja meg a saját céljáról, hogy az jó, így az államtudomány sem. Ezért nem az idea szerint való jó az, amelyről érvelésünk szól. Csakhogy azt az ellenvetést tehetik, hogy ezt a jót kiindulópontként használják, hogy az egyes jókhoz ebből továbblépve jussanak el. Ez azonban ily módon sem helyes, mert olyan kiindulópontokat kell választanunk, amelyek a tárgyhoz tartoznak. Lehetetlen ugyanis, hogy ha valaki azt akarja bizonyítani, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő, azt válassza kiindulópontjának, hogy a lélek halhatatlan. Ez ugyanis nem tartozik a tárgyhoz, a kiindulópontnak pedig a tárgyhoz tartozónak és vele összefüggőnek kell lennie. Példánkban a lélek halhatatlanságáról szóló tétel nélkül is bebizonyíthatja valaki, hogy a háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszög­gel. Hasonlóképpen van ez a javak esetében is: lehet vizsgálni őket az idea szerint való jó nélkül is, mert az idea mint kiindulópont nem tartozik ehhez a jóhoz. Az sem helyes, hogy Szókratész az erényeket megtette a tudás fajtáinak. Ez a férfiú ugyanis úgy vélekedett, hogy semminek sem szabad hiábavalónak lennie. Ámde abból a tanításból, hogy az erények a tudás fajtái, az következik, hogy az erények hiábavalók. Miért? - Mert a tudás fajtáinak esetében azzal, hogy valaki tudja, mi az a tudás - vele jár, hogy ő maga: tudós ember. Ha ugyanis valaki tudja, hogy mi az orvostudomány, az ilyen ember orvos is egyben; hasonlóképpen van ez a tudás egyéb fajtáinak esetében is. Ám az erény fajtáival ez nem jár együtt. Mert ha valaki az igazságosságról tudja, hogy mi az, ettől nem lesz mindjárt igazságos ember - mint ahogy a többi erény esetében is ez a helyzet. Nos, ebből következik, hogy egyrészt az erények hiábavalók, másrészt, hogy nem a tudás fajtái.

 

2

Miután ezt megállapítottuk, próbáljuk megmondani, hogy hányféle értelemben szokás hasz­nálni a jó kifejezést. A javak közül egyesek becsülendők, mások dicsérendők, megint mások lehetőségek. Becsülendő javaknak az ilyeneket mondom: az istenséget, a jobbat, amilyen a lélek, az ész, az idősebbik, az irányadó és más effélék. Becsülendők ugyanis azok a javak, amelyeket megbecsülés kísér, az effélék közül pedig mindegyikkel együtt jár a megbecsülés. Tehát az erény is becsülendő, mivel az ember az erény révén derekassá válik. Az ilyen ember ugyanis már az erényes magatartás állapotában van. Vannak javak, amelyek dicséretre méltók: például az erények. Az erények szerint való cselekvések révén jut részéül az embernek a dicséret. Vannak azután javak, amelyek lehetőségek, mint például az uralom, a gazdagság, az erő, a szépség. A derekas ember ugyanis ezeket jól, a hitvány meg rosszul tudja felhasználni. Ezért nevezzük lehetőségeknek ezeket a javakat. Ezek kétségtelenül javak, hiszen aszerint szokás értékelni mindegyiküket, ahogyan a derekas, nem pedig ahogyan a hitvány ember él velük; ám az efféle javak esetében az is megtörténhetik, hogy keletkezésüknek a véletlen az oka. Mert a gazdagság is, az uralom is, meg általában a lehetőség szerint való javak bár­melyike létrejöhet véletlenül. Hátra van még egy negyedik fajtája a javaknak: az, amely megőrzi és létrehozza a jót, mint például a testedzés az egészséget - és ha van még más ilyesféle, az is idetartozik.

Ám létezik a javaknak másféle felosztása is: például némelyik jó mindig és minden körül­mények között méltó a választásra, más javak meg nem. Így az igazságosság és az egyéb erények mindig és minden körülmények között egyaránt méltók arra, hogy őket válasszuk, míg az erő és a gazdagság, a képesség és az effélék nem mindig és nem is minden körül­mények között méltók erre. Sőt még másféle felosztás is van. A javak némelyike ugyanis cél, némelyike meg nem az. Az egészség például cél, de az egészséget létrehozó eszközök nem célok. És ama javak közül, amelyeknél ez a helyzet, mindig a cél a jobbik, ahogyan az egészség jobb, mint az őt létrehozó eszközök. És ez feltétlenül így van: általános, hogy mindig az a jobbik, amely végett, annak eszközeiként léteznek a többiek. - Aztán a célok közül ismét mindig jobb a teljes cél a nem-teljesnél. Teljes cél az, amelyet ha elértünk, semmi egyébre nincs szükségünk, nem-teljes az, amelyet ha elértünk is, szükségünk van egyébre: például ha az igazságosságot elértük is, sok mindenre van még szükségünk, ám ha a boldogságot értük el, nincs már szükségünk semmi egyébre. Tehát ez a „számunkra legjobb”, amelyet keresünk: a teljes cél. A teljes cél pedig a jó és a javak célja.

Ezután ez a kérdés következik: hogyan kell vizsgálni a legfőbb jót? Vajon úgy-e, hogy ezt is a többiek közé számítjuk? De ez értelmetlen! Minthogy a legfőbb jó: teljes cél, a teljes cél pedig, röviden szólva, úgy tűnik, nem lehet semmi egyéb, mint a boldogság, a boldogságot meg sok jóból összetettnek gondoljuk, ha mármost a legjobbat vizsgálva őt magát is a többi közé számítod, a legfőbb jó önmagánál is jobb lesz. Márpedig ő a legjobb. Például az egészséget szolgáló eszközöket és az egészséget egymás mellé állítva vizsgáld meg, melyik valamennyiük közül a legjobb. A legjobb az egészség. De ha valamennyi közül ez a legjobb, akkor önmagánál is jobb. Így ebből valami értelmetlenség következik. A legfőbb jót tehát bizonyára nem így kell vizsgálni, hanem talán úgy, hogy a többiektől valamiképp külön­állónak vesszük? Vagy ez is értelmetlen? A boldogság ugyanis bizonyos javakból áll össze, és azt vizsgálni, hogy ő maga jobb-e azoknál a javaknál, amelyekből összeállt - értelmetlenség. Hiszen a boldogság nem valami egyéb, ami ezektől el van választva, hanem maguk ezek a javak. Vagy talán valahogyan úgy vizsgálhatná valaki helyesen a legfőbb jót, hogy össze­hasonlítja más javakkal; például, ha magát a boldogságot, amely ezekből a javakból áll, összeveti más olyan javakkal, amelyeket a boldogság nem tartalmaz, akkor - így vizsgálva a legfőbb jót - helyesen járna el? Csakhogy nem egyszerű tartalmú a legfőbb jó, amelyet most keresünk! Például azt mondhatná valaki, hogy az összes, vele összehasonlított javak közül a legfőbb jó a belátás. Ám bizonyos, hogy a legfőbb jót nem ily módon kell keresnünk. Hiszen mi a teljes jót keressük, a belátás meg önmagában nem a teljes jó. Tehát nem ez a legfőbb jó, amelyet keresünk, és nem ez az, amely a fenti értelemben a legfőbb jó.

 

3

Ezek után; van még a javaknak egy másféle felosztásuk is. A javak közül ugyanis némelyek a lélekben vannak, például az erények, mások a testben, például az egészség, a szépség, ismét mások külső javak: gazdagság, uralom, kitüntetés, meg ha létezik több efféle, úgy azok is. Ezek közül a legjobbak azok, amelyek a lélekben vannak. A lélekben lakozó javak három részre oszlanak: belátásra, erényre és gyönyörűségre. Mármost ezek után következik az, amelyet mindnyájan a javak céljának és a legteljesebbnek mondunk, és amely annak is minősül: a boldogság. Azt mondjuk, hogy ez azonos azzal, amikor valaki helyesen cselekszik és helyesen él. A cél kifejezés azonban nem egyetlen, hanem kettős értelmű. Némely dolog célja ugyanis maga a tevékenység és a használat, mint ahogyan a szemé a látás. És a használat érdemesebb a választásra, mint a birtoklás. A cél ugyanis a használat, hiszen senki sem kívánná, hogy legyen szeme, ha nem látni akarna vele, hanem csukva akarná tartani. Hason­lóképpen van ez a hallással és más efféle dolgokkal is. Azon dolgok esetében, amelyeket használhatunk és birtokolhatunk is, mindig jobb és választásra érdemesebb a használat, mint a birtoklás. Hiszen a használat és a tevékenység: cél, a birtoklás meg a használat végett van. Ezek után mármost, ha valaki ezt a tudás összes fajtáiban megvizsgálná, azt találná, hogy nem az egyik fajta tudás alkotja meg a házat és a másik fajta a jó házat, hanem mindkettőt a házépítő mesterség alkotja. És amit alkot az építőmester, ugyanabban nyilvánul meg kiválósága: annak a bizonyos dolognak a derekas megalkotása. Hasonlóképpen van ez az összes egyéb mesterséggel is.

 

4

Ezután lássuk most már, hogy nem egyéb, mint a lélek az, amely által élünk. A lélekben pedig erény van. Természetesen valljuk, hogy ugyanaz alkotja a lelket és a lélek kiválóságát. Ám a kiválóság minden egyes dologban azt hozza helyes formában létre, aminek ő a kiválósága, a lélek meg ezeket is, meg azt is, hogy általa élünk. Tehát a lélek kiválósága következtében fogunk helyesen élni. Márpedig az, hogy valaki helyesen él és helyesen cselekszik, nem egyéb, mint amire azt mondjuk: boldog élet. Tehát a boldog élet és a boldogság a helyes életben van meg, helyesen meg az él, aki az erények szerint él. Ez tehát: cél is, meg a boldog­ság is és a legfőbb jó is. Nos, a boldogság egy bizonyos fajta használatban és tevékenységben van benne. Hiszen ahol létezik birtoklás és használat, ott a használat és a tevékenység: cél. A léleknek az erény: birtoklása. De létezik a lélek erényei alapján való tevékenység és az erények használata is. Ezért a lélek célja: a tevékenység és a használat. A boldogság tehát az erény szerinti életben van. Minthogy a legfőbb jó: a boldogság és a boldogság: cél, mégpedig tevékenység révén megvalósított teljes cél; ha az erény szerint élünk, akkor lehetünk boldogok és rendelkezhetünk a legfőbb jóval. Mivel pedig a boldogság: teljes jó és cél, azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az, amelyben található, szintén teljes lesz. Nem a gyermekben lesz ugyanis meg - hiszen a gyermek nem boldog -, hanem a férfiban, mert a férfiú a teljes. - És nem befejezetlen időben lesz benne, hanem a befejezettben. Befejezett idő nyilván az az időtartam, amit az ember megél. Mert helyesen szokták mondani az emberek, hogy a boldog embert élete lehető legnagyobb időtartama alapján kell megítélni, mivel a teljesnek jelen kell lennie mind a teljes időtartamban, mind az emberben. Hogy a boldogságnak tevékenységnek kell lennie, a következőkből ezt is megláthatja bárki. Hiszen egyáltalán nem kívánnánk boldognak nevezni az olyan embert, aki álomba merült - például ha egész életét végigaludná. Az élet ugyanis megvan benne, de az erények szerint való élet, amely a tevékenység értelmé­ben vett élet - nincs meg.

A következő téma, amiről ezután beszélünk, úgy tűnik, talán nem kapcsolódik szervesen az eddigiekhez, de nincs is nagyon távol tőlük. Nevezetesen az, hogy a léleknek nyilván van egy bizonyos része, amelynek a segítségével táplálkozunk, és amelyet táplálónak nevezünk. Az ésszerűség mondja, hogy ilyen van, hiszen látjuk, hogy a kövek képtelenek a táplálkozásra, úgyhogy világos, hogy a táplálkozás a lelkes lények sajátja; ha pedig a lelkes lényeké, akkor ennek oka bizonyára a lélek. De a táplálkozásnak nem oka a lélek egyetlen olyan része sem, amilyen például az értelemmel vagy az indulattal bíró, vagy a vágyódó lélekrész, hanem valami más, ezek mellett létező rész lesz az, amelyet nem is illethetnénk találóbb névvel, mint hogy tápláló. Csakhogy - kérdezhetné valaki - vajon van-e a lélek e részének is erénye? Mert ha van, világos, hogy ennek is tevékenykednie kell, hiszen a boldogság: a teljes erény tevékenysége. Nos, hogy van-e erénye vagy nincs, az más fejtegetés tárgya. De ha van erénye, ennek akkor sincs tevékenysége. Hiszen amiben nincs törekvés, abban tevékenység sem lesz. Ebben a lélekrészben nem vehető észre törekvés, hanem, úgy látszik, a tűzhöz hasonlatos; mert azt is elemészti, amit esetleg belevetsz; de ha nem vetsz belé semmit, magától nem törekszik arra, hogy megragadjon bármi égetnivalót. Ilyen a léleknek ez a része is; ha adsz neki táplálékot, táplál, de ha nem adsz táplálékot, nem törekszik arra, hogy tápláljon. Ezért van az, hogy tevékenység sincs ott, ahol nincs törekvés. Úgyhogy ez a rész semmivel sem járul hozzá a boldogsághoz.

Ezután most arról kell talán beszélnünk, hogy mi az erény, mivel a boldogság ennek a tevékenysége. Nos, egyszerűen szólva az erény a legjobb lelki alkat. De nyilván nem elegendő ilyen egyszerűen szólni, hanem világosabb meghatározásokra van szükség.

 

5

Először is a lélekről, amelyben az erény keletkezik, nem azt kell megmondani, hogy az mi - erről a kérdésről ugyanis más fejtegetés szól -, hanem vázlatos felosztását kell adnunk. A lélek, mint mondani szoktuk, két részre oszlik: az értelmes és az értelem nélkül való részre. Az értelmes lélekrészben jön létre a belátás, az éleselméjűség, a bölcsesség, a jó felfogás, az emlékezés és az effélék, az értelem nélkül való részben meg azok, amelyeket erényeknek nevezünk: a mértékletesség, igazságosság, bátorság, és mindaz, ami erkölcsi alapon minősül dicsérendőnek. Ez utóbbiak alapján mondanak ugyanis bennünket dicsérendőnek, míg az értelmes lélekrészhez tartozó dolgok alapján senkit sem szokás dicsérni. Hiszen senkit sem szoktak megdicsérni amiatt, hogy bölcs, sem amiatt, hogy belátó, és általában az efféle erények egyike miatt sem. Persze az értelem nélkül való lélekrészt sem szokták dicsérni, csak akkor, ha ez szolgálatot tesz, mégpedig az értelmes lélekrésznek tesz szolgálatot.

Az erkölcsi erény a hiány és túlzás állapotában elpusztul. Hogy a hiány és a túlzás pusztít, az az erkölcs területén látnivaló. A nem nyilvánvaló dolgokról szólva a nyilvánvaló dolgokat kell tanúbizonyságul felhasználni; tehát közvetlenül láthatja ezt bárki a testgyakorlásban: mert túl­ságosan sok gyakorlás esetén elpusztul az erő, és ugyanúgy a túlságosan kevés gyakorlás esetén is. Az italokkal és az ételekkel ugyanez a helyzet. Hiszen köztudott, hogy ha ezekből sokat fogyasztunk, elpusztul az egészség, ha meg keveset, nemkülönben, míg ha a mértéknek megfelelően cselekszünk, úgy megóvjuk testi erőnket és egészségünket. Ezekhez hasonlóak a következmények mind a mértékletesség, mind a bátorság és a többi erény esetében. Hiszen ha túlságosan is félelem nélkül cselekszik valaki, úgy, hogy még az istenektől sem fél, akkor nem bátor, hanem őrjöngő; ha mindentől fél, gyáva. Tehát az az ember bátor, aki nem fél minden­től, de nem is olyan, hogy semmitől se féljen. Következésképpen ugyanazok a dolgok növelik és pusztítják el az erényt. Hiszen a túlzott és mindenre kiterjedő félelemérzetek is pusztítóan hatnak, és hasonlóképpen az olyasféle érzések is, amikor az ember semmitől sem fél.

A bátorság a félelemre vonatkozik, úgyhogy a mértékletes félelemérzetek növelik a bátor­ságot. A bátorság tehát ugyanazoktól növekszik és pusztul el, hiszen az emberek a félelem hatására tapasztalják a bátorságot. Hasonlóképpen van ez a többi erény esetében is.

 

6

Továbbá: az erények nemcsak ezek segítségével határozhatók meg, hanem a fájdalom és a gyönyör segítségével is. Hiszen a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, és a fájdalom miatt nem cselekszünk erkölcsileg szép dolgokat. Általában lehetetlen erényre és erkölcsi hitványságra szert tenni fájdalom és gyönyör nélkül. Az erény tehát gyönyörökkel és fájdal­makkal kapcsolatos. Az erkölcsi erény neve ebből származik - ha betű szerint kell vizsgálnunk az igazságot, amelyet kifejez. Az erkölcs [éthosz] ugyanis a szokás [ethosz] alapján kapja elnevezését. Mert erkölcsileg a szoktatás miatt nevezünk valamit - amiből az is nyilvánvaló, hogy az értelemmel nem rendelkező lélekrész erényei nem természettől fogva jönnek bennünk létre. Hiszen egyetlen olyan dolog sem változik meg szoktatás hatására, amely természettől fogva létezik; például a kő és általában a súlyos dolgok természettől fogva lefelé zuhannak. Így hát hajíthatná valaki sokszor fölfelé és szoktathatná arra, hogy fölfelé szálljon, soha nem fog felszállni, hanem mindig lezuhan. Így van ez a többi efféle dologgal kapcsolatban is.

 

7

Ezek után, ha azt akarjuk elmondani, hogy mi az erény, meg kell ismernünk azt, hogy melyek a lelki jelenségek. Ezek a következők: az érzelmek, a képességek, a lelki alkatok. Így világos, hogy az erény: ezek egyike. Érzelmek: az indulat, félelem, gyűlölet, vágyódás, féltékenység, szánalom és az effélék, amelyeket fájdalom és gyönyör szokott kísérni. A képességek azok, amelyek révén az érzelemre képesnek mondanak bennünket, amelyek révén képesek vagyunk például haragudni, bánkódni, szánakozni és más efféléket érezni. Lelki alkatok azok, amelyek révén az érzelmek tekintetében helyesen vagy helytelenül viselkedünk. Ha nagyon harag­szunk, akkor helytelenül viselkedünk a harag tekintetében, ha meg egyáltalán nem haragszunk olyanokra sem, akikre kell, akkor is helytelenül viselkedünk a harag tekintetében. A közép szerint való viselkedés tehát az, amikor az ember sem nem túl haragos természetű, sem nem teljesen érzéketlen. Amikor így viselkedünk, akkor lelkiállapotunk megfelelő. És hasonló­képpen van ez a többi, hasonló érzelemmel kapcsolatban is. Hiszen a helyes harag és a szelídség középütt van a harag tekintetében tanúsított túl heves és érzéketlen állapot között. Hasonlóképpen a fennhéjázás és a gúnyos szerénység esetében. Mert ha valaki azt színleli, hogy a meglevőnél többje van, az fennhéjázás, ha meg azt, hogy kevesebbje van, az gúnyos szerénység. Az a középső tehát, amely kettejük között helyezkedik el: az igazmondás.

 

8

Hasonlóképpen van ez az összes többi esetében is. Ez az, ami a lelki alkattal kapcsolatos: az érzelmek tekintetében tanúsított helyes és helytelen viselkedés. A helyes viselkedés az érzel­mekkel szemben az, amely nem mutat sem túlzást, sem hiányosságot. A helyes viselkedéssel kapcsolatos lelki alkat tehát az ilyesféle dolgokban azokra a középsőkre irányul, amelyek alapján dicsérnek bennünket, az erkölcsileg helytelen viselkedéssel kapcsolatos lelki alkat pedig a hiányra és a túlzásra irányul. Nos, az erény: ezekkel az érzelmekkel kapcsolatos közép, az érzelmek pedig: fájdalmak vagy gyönyörök, vagy legalábbis nem fájdalom vagy gyönyör nélkül való dolgok. Az erény tehát fájdalmakkal és gyönyörökkel kapcsolatos, ez világos a fentiekből.

Vannak azonban egyéb érzelmek is, mint bárki észreveheti, amelyeknek erkölcsileg hitvány volta nem valamiféle túlzásban vagy hiányban áll; például a házasságtörés és a házasságtörő. Ezt az embert nem lehet úgy meghatározni, hogy „aki többször csábít el szabad asszonyokat, mint kellene”. De ez is, meg a többi efféle érzelem is, amely a fegyelmezetlenséggel kapcsolatos gyönyört foglalja magába, ugyanúgy feddést érdemel, mint az, amely túlzó vagy hiányos voltánál fogva ilyen.

 

9

Ezek után most nyilván arról kell beszélnünk, hogy mi ellentétes a középpel: vajon a túlzás, vagy a hiány? Egyes esetekben a középpel a hiány áll ellentétben, más esetekben meg a túlzás; például a bátorsággal nem a vakmerőség - a túlzás - ellentétes, hanem a gyávaság: a hiány. Viszont a mértékletességgel, azaz a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlen­ség közötti középpel nem az érzéketlenség - a hiány - tűnik ellentétesnek, hanem a mérték­telenség, vagyis a túlzás. De mindkettő ellentétes a középpel, mind a túlzás, mind a hiány; a közép ugyanis hiányosabb a túlzásnál, de túlzóbb a hiánynál. Ezért a tékozlók a nagyvonalú embereket fösvényeknek nevezik, a fösvények meg tékozlónak mondják a nagyvonalú embert.

A vakmerő és meggondolatlanul merész emberek gyávának mondják a bátor embert, a gyávák meg vakmerőnek és meggondolatlanul merésznek. Két oka van annak, hogy úgy véljük: a túlzás és a hiány szemben áll a középpel. Vagy magából a tárgyból kiindulva azt vizsgálják, hogy vajon melyik szélsőség van közelebb a középhez, és melyik van távolabb tőle; például hogy a nagyvonalútól a tékozlás vagy a fösvénység esik-e távolabb. A tékozlás ugyanis inkább tűnik nagyvonalúságnak, mint a fösvénység; tehát a fösvénység esik távolabb tőle. Amelyik távolabb áll, az inkább ellentétesnek tűnik a középpel. Tehát magából a tárgyból kiindulva a hiány tűnik inkább ellentétesnek. De van másféle érvelés is, tudniillik, hogy az a szélsőség, amelyhez természettől fogva jobban vonzódunk, inkább ellentétes a középpel. Például természettől fogva inkább fegyelmezetlenek vagyunk, mint rendszeretők. Előrehaladni is inkább abban szoktunk, ami felé természeti hajlamaink vonzanak. Amiben könnyebben haladunk előre, ott lesz nagyobb az ellentét is a középpel szemben. Fegyelmezetlenségben pedig könnyebben jutunk előre, mint az illő magatartásban. Ezért a középpel a túlzás lesz inkább ellentétes. A fegyelmezetlenség ugyanis a mértékletességre vonatkozó túlzás.

Nos, hogy mi az erény, azt megvizsgáltuk; egy bizonyos, az érzelmekkel kapcsolatos középnek tűnik; tehát annak, aki az erkölcs alapján, tiszteletreméltóan kíván élni, figyelemmel kell lennie minden egyes érzelem esetében a középre. Ezért nehéz dolog derekasnak lenni, hiszen minden egyes esetben a közepet megragadni nehéz. Kört rajzolni például mindenki tud, de már a kör középpontját meghatározni nehéz dolog. Hasonlóképpen: haragra lobbanni is könnyű meg az ellenkezője is - de már a közép szerint viselkedni nehéz. Általában mindegyik érzelem esetében látható, hogy az, ami a közepet körülveszi, könnyű, ám a közép, amelynek következtében dicsérnek bennünket - nehéz. Ritka is ezért a derekas tett.

Nos, miután az erényről beszéltünk, azt kell megvizsgálni, hogy lehetséges-e a megvalósítása, vagy pedig ez nem lehetséges, hanem úgy áll a dolog, mint Szókratész mondotta: nem rajtunk múlik, hogy derekassá vagy hitvánnyá válunk. Hiszen ha bárkit megkérdeznénk - mondotta -, hogy vajon igazságos vagy igazságtalan ember szeretne-e lenni, senki sem választaná az igazságtalanságot. Hasonlóképpen: a bátorság és a gyávaság és a többi erény esetében is mindig ugyanez a helyzet. Világos, hogy ha bizonyos emberek hitványak, nem önszántukból lesznek hitványakká, s ebből világos, hogy derekassá sem önszántából lesz az ember. - Az effajta érvelés azonban nem igaz. Hiszen a törvényhozó miért nem engedi meg a hitvány cselekedeteket, és miért javasolja a szép és derekas dolgokat? És a hitvány tettek esetében miért akkor rendel el büntetést, ha elkövetik, a szép tettek esetében meg akkor, ha nem teszik meg őket? Értelmetlen volna, ha olyasmiket rendelne el törvényszerűen, amelyeknek meg­tétele nem rajtunk múlik. Nyilvánvaló azonban, hogy rajtunk múlik, hogy derék vagy hitvány emberek leszünk-e. Ezt tanúsítják továbbá a dicséretek és elmarasztalások is. Hiszen ami az erény szerinti, dicsérjük, ami meg a hitvány szerint való, elmarasztaljuk. A dicséret és az elmarasztalás viszont nem a nem szándékos dolgok közé tartozik. Így hát világos, hogy a derekas és a hitvány cselekvés ugyanúgy rajtunk múlik. Amikor azt kívánják bizonyítani, hogy ez nem önszántunkból való, a következő párhuzamot szokták emlegetni. Mi az oka annak, mondják, hogy ha betegek vagy csúnyák vagyunk, senki sem marasztal el ilyesmiért bennün­ket? - De ez nem igaz. Mert igenis elmarasztalunk embereket efféle dolgokért is, ha úgy véljük, hogy a megbetegedésnek vagy testük csúnyaságának ők maguk az okai, így hát ebben is megtalálható a szándékosság. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény és az erkölcsi hitványság szerint történő cselekvésben is megvan a szándékosság.

 

10

Továbbá még világosabban megláthatta ezt bárki a következőkből. Minden szervezet - így a növények és az állatok - képes arra, hogy önmagához hasonló lényeket hozzon létre. Mindkét fajta képes ugyanis a létrehozásra, mégpedig adott princípiumokból történő létrehozásra. A fa például a magból jön létre, a mag ugyanis egy bizonyos princípium. A princípiumok utáni dolgokkal pedig ez a helyzet; amilyenek a princípiumok, olyanok a princípiumokból létrejövő dolgok is. Még világosabban szemügyre vehető ez a geometria területén. Itt is fel szoktak venni bizonyos princípiumokat, és amilyenek a princípiumok, olyanok a princípiumok után következő dolgok is; például ha a háromszög szögösszege egyenlő két derékszöggel, akkor a négyszög összege négy derékszöggel egyenlő; és ahogyan változnék a háromszög, úgy változnék meg vele együtt a négyszög, mert összefüggésük kölcsönös. És ha a négyszög szög­összege nem volna egyenlő négy derékszöggel, akkor a háromszög szögösszege sem volna egyenlő két derékszöggel.

 

11

Nos, ezekhez hasonló a helyzet az ember esetében is; minthogy az ember képes arra, hogy lényeket hozzon létre, így az ember ama tettek vonatkozásában is, amelyeket megcselekszik, bizonyos princípiumokból létrehozó lény. De mi más lehetne még erre képes? Hiszen az élettelenek közül egyről sem mondjuk, hogy képes ezt tenni, de az élőlényekről sem, kivéve az embert. Világos tehát, hogy a cselekvések létrehozására az ember képes. Mivel látjuk, hogy a cselekedetek megváltoznak, és soha nem cselekedjük ugyanazt, a cselekedetek pedig bizo­nyos princípiumoktól jönnek létre - így hát világos, hogy mivel a cselekedetek megváltoznak, megváltoznak azok a princípiumok is, amelyekből a cselekedetek létrejönnek. Ez ugyanúgy történik, mint a geometria területén azok a párhuzamos változások, amelyekről szóltunk. A cselekvéseknek - mind a derekas, mind a hitvány tevékenységnek - princípiuma az elhatározás és a kívánság, és mindaz, ami az értelmen alapul. Mármost nyilvánvaló, hogy ezek maguk is megváltoznak. De a cselekvéseink során mi magunk önként változunk meg. Így a princípium, azaz az elhatározás is önkéntesen változik meg. Nyilvánvaló tehát, hogy rajtunk áll az is, hogy derekasak, és az is, hogy hitványak legyünk. Csakhogy azt mondhatná valaki: mivel rajtam áll, hogy igazságos és derekas legyek, ezért ha akarom, én leszek a legderekasabb ember a világon. Ez persze nem lehetséges. Miért? - Mert ez a test esetében sem történhetik meg; hiszen ha valaki edzeni kívánja a testét, attól még nem lesz a teste a világon a legkiválóbb. Nemcsak az edzésnek kell ugyanis megtörténnie, hanem az illető testének természettől fogva is szépnek és kiválónak kell lennie. Jobb állapotba kerül ugyan a teste, de nem lesz a világon a legkiválóbb. Hasonlóképpen kell ezt felfogni a lélek esetében is, nem az lesz a legderekasabb, aki ezt elhatározza, hacsak nem ilyen a természete - de mindenképpen jobb lesz, mint volt.

 

12

Mivel úgy látszik, rajtunk múlik, hogy derekasak legyünk, szükséges, hogy ezek után az önkéntesről mondjunk valamit, mégpedig hogy mi az önkéntes. Hiszen az erény szempontjá­ból a legfontosabb - az önkéntes jelleg. Ha így egyszerűen beszélünk róla, önkéntes az a tett, amelyet nem kényszer hatására cselekszünk. De talán világosabban kell erről szólni. Nos, a törekvés az, aminek hatására cselekszünk, a törekvésnek pedig három fajtája van: vágy, indulat, kívánság. Először tehát a vágy hatására történt cselekvést kell megvizsgálnunk, hogy vajon önkéntes-e vagy nem önkéntes. Nos, úgy tűnik, nem önkéntes jellegről itt szó sincs. Miért mondjuk ezt és honnan tudjuk? - Mindazt, amit nem önként cselekszünk, kényszer hatására cselekedjük. De minden kényszer hatására történt cselekedetet fájdalom követ, ám azzal, amit vágy hatására cselekszünk, gyönyör jár együtt; ilyenformán tehát az, amit vágy hatására cselekszünk, nem lehet nem önkéntes, hanem csak önkéntes cselekedet. - Ezzel viszont ismét szemben áll egy bizonyos másik érv, amely a fegyelmezetlenségre épül. Azt szokták ugyanis mondani, hogy hitvány dolgot senki sem cselekszik önként, azaz tudva, hogy hitvány dolog. Ám a fegyelmezetlen ember - mondják - noha tudja, hogy az a dolog hitvány, mégis megteszi, mégpedig a vágy hatására teszi meg. Tehát nem önként - azaz kényszer hatására cselekszik. Itt megint ugyanaz az érv merül fel, mégpedig: ha vágy hatására cselekszik valaki, nem kényszerből cselekszik. A vággyal ugyanis gyönyör jár együtt, amit pedig gyönyör végett cselekszünk, azt nem kényszerből tesszük. Más módon is világossá válhat az, hogy a fegyelmezetlen ember önként cselekszik; az igazságtalan emberek ugyanis önként igazságtalankodnak, márpedig a fegyelmezetlen emberek: igazságtalanok és igazság­talan dolgokat követnek el. Úgyhogy a fegyelmezetlen ember nyilván önként cselekszik olyasmit, ami a fegyelmezetlenségen alapul.

 

13

Van azonban egy másik érv is az ellen, aki azt mondja, hogy ez nem önkéntes: a fegyelmezett ember önként cselekszi meg a fegyelmezettségen alapuló dolgokat. Az ilyet dicsérni szokták, márpedig az embert az önkéntes cselekedetek esetén szokás megdicsérni. Ha viszont a vágyon alapuló cselekvés: önkéntes jellegű, akkor a vágy ellenére bekövetkező cselekvés: nem-önkéntes jellegű. Csakhogy a fegyelmezett ember a vágya ellenére cselekszik, a fegyelmezett ember tehát nem önként volna fegyelmezett. Ám ez nem így van - tehát a vágyon alapuló cselekedet sem önkéntes jellegű.

Az indulaton alapuló cselekvés esetében ismét hasonló a helyzet. Mert ugyanazok az érvek illenek ide, amelyek a vágyon alapuló cselekvésre, következésképpen ugyanazokat a nehéz­sége­ket okozzák. Hiszen az ember, amikor haragszik, lehet fegyelmezetlen és fegyelmezett is.

A törekvés fajtái közül, amelyeket megkülönböztettünk, hátra van még a kívánság, hogy megvizsgáljuk: önkéntes-e. De hát a fegyelmezetlen emberek amire törekszenek, azt rögtön kívánják is. A fegyelmezetlen emberek tehát a hitvány dolgokat úgy cselekszik, hogy közben kívánják is. Senki sem cselekszik azonban önként hitvány dolgot, tudva, hogy ez: hitvány. A fegyelmezetlen ember viszont, a hitványról tudva, hogy hitvány, kívánságától vezérelve megcselekszi. Nem önként teszi tehát, és a kívánság sem önkéntes jellegű. - Ám ez az érv megszünteti a fegyelmezetlenség és fegyelmezetlen fogalmát, hiszen ha nem önként cselekszik az ember, nem is marasztalható el miatta. Ám a fegyelmezetlen ember elmarasztalható; tehát önként cselekszik - a kívánság tehát önkéntes jellegű. Mivel bizonyos érvek egymásnak ellentmondani látszanak, világosabban kell szólnunk az önkéntes jellegűről.

 

14

Először most a kényszerről és a szükségszerűségről kell beszélnünk. A kényszer ugyanis előfordul az élettelen tárgyak körében is, hiszen mindegyik élettelen tárgynak megadatott a maga sajátos helye: a tűznek a fent, a földnek a lent. Mégis előfordul, hogy a követ arra kényszerítik, hogy fölrepüljön, a tüzet pedig, hogy lefelé lobogjon. Lehet kényszeríteni az állatokat is, például ha visszafogjuk az előreszáguldó lovat, hogy megforduljon. Nos, azokban az esetekben, amikor az illető lényen kívül található annak az oka, hogy ez a saját természete vagy kívánsága ellenére tesz valamit, azt fogjuk mondani, hogy amit tesz, kényszer hatására teszi. Azokban az esetekben viszont, amikor ez az ok magukban az illető dolgokban található, egyáltalán nem fogjuk azt mondani, hogy ezekkel szemben kényszert alkalmaztak. Ha nem így áll a dolog, a fegyelmezetlen ember ellent fog mondani, mert letagadja azt, hogy ő hitvány. Ugyanis azt fogja mondani, hogy a vágya kényszerítette arra, hogy hitványságot cselekedjék. Ez legyen hát a kényszerűről a meghatározásunk: „ahol a cselekvésre kényszerítő ok kívül van”. Ahol pedig az ok belül van, mégpedig a cselekvőben, ott nincs szó kényszerről.

 

15

De beszélnünk kell ismét a szükségszerűségről és a szükségszerűről, ám nem kell mindig és minden esetben szükségszerűséget emlegetnünk, például amikor a gyönyör végett cselekszünk valamit. Ha valaki azt állítaná: kényszerítették rá, hogy elcsábítsa barátja feleségét, mégpedig a vágya kényszerítette - ez értelmetlen volna. Hiszen a szükségszerű jelleg nincs jelen minden esetben, hanem csupán a külső körülményekben; például valaki a fennálló viszonyok követ­kez­tében szükségszerűen megkárosodik, de ugyanakkor valami nagyobb jót nyer cserében. Például szükségessé válik számomra, hogy lóhalálában kimenjek a birtokomra, mert ha nem mennék, elpusztítva találnám az ottani vagyonomat. Az ilyen esetekben tehát a dolognak szükségszerű jellege van.

 

16

Mivel az önkéntes jelleg a törekvésnek egyetlen fajtájában sem található, az marad, hogy így határozzuk meg: „Ami a gondolkodásból fakad.” Nem-önkéntes ugyanis, ami szükség­szerűségen és kényszeren alapulva, és - ez a harmadik jellemzője - nem gondolkodással párosulva keletkezik. Nyilvánvaló ez abból, ami az életben történik. Ha valaki megveri vagy megöli a másikat, vagy valami effélét művel anélkül, hogy ezt előre elgondolta volna, azt mondjuk, nem önként tette - mivel az önkéntes jelleg a meggondolásban van benne. Mesélik például, hogy egyszer egy asszony bájitalt adott valakinek, aztán ez az ember meghalt a bájitaltól, az areioszpagosz mégis felmentette az asszonyt. Midőn a törvény előtt állt, nem egyébért mentették fel, mint azért, mert a tette nem volt szándékos. Az italt ugyanis szerelemből adta, de célt tévesztett. Ezért ez nem is minősült önkéntes jellegűnek, mivel az italt nem azzal a gondolattal adta át, hogy megölje a férfit. Itt tehát az önkéntes jelleg a „gondolkodással párosult tett” területére tartozik.

 

17

Továbbá hátra van még, hogy megvizsgáljuk az elhatározást: vajon törekvés-e vagy nem. Törekvés ugyan létrejön a többi élőlényben is, de elhatározás nem. Az elhatározás ugyanis értelemmel párosul, az értelem pedig a többi élőlényben nincs meg - az elhatározás tehát nem lehet törekvés. Akkor talán kívánság? Vagy az sem? A kívánság vonatkozhat lehetetlen dolgokra is - például kívánhatjuk, hogy halhatatlanok legyünk, de nem határozhatjuk el. Továbbá az elhatározás nem a célra vonatkozik, hanem a célhoz vezető eszközökre; például senki sem azt határozza el, hogy egészséges lesz, hanem az egészséghez vezető eszközöket határozzuk el: a sétát, a futást. - A célokat kívánjuk; hiszen az egészség az, amit kívánunk, úgyhogy ebből is nyilvánvaló, hogy a kívánság és az elhatározás nem ugyanaz. Úgy látszik, az elhatározásnak az a jellemzője, ami a nevében is benne van: valamit előnyben részesítünk valamivel szemben: például a jobbat a rosszabbal szemben. Amikor kicseréljük a jobbra a rosszabbat, amely a választásban adva van, akkor ennek az eljárásnak kifejező neve az, hogy előnyben részesítve kiválasztani.

Mivel az elhatározás nem tartozik ezek közé - tehát a gondolkodáson alapuló tett jellege van benne? Vagy ez sem? Hiszen a gondolkodás alapján sok mindent elgondolunk és vélünk. Így hát, amit elgondolunk, azt el is határozzuk? Vagy nem így van? Hiszen gyakran gondol­kodunk az Indiában levő dolgokról, de nem határozunk el velük kapcsolatban semmit. Tehát az elhatározás nem is gondolkodás. - Az elhatározás tehát külön-külön egyik sem ezek közül, viszont ezek azok a jelenségek, amelyek a lélekben jönnek létre, szükségszerű tehát, hogy az elhatározás kapcsolatban álljon a lelki jelenségek közül némelyekkel. Mivel az elhatározás, mint az előbb mondottuk, az eszközjellegű javakra, nem pedig a célokra vonatkozik - mégpedig a számunkra lehetséges javakra, amelyek ellenérvet is nyújtanak arra vonatkozóan, hogy vajon ezt vagy azt kell-e választanunk -, ezért nyilvánvaló, hogy először gondolkodnunk kell a javakon, és meg kell fontolnunk őket, és ha miután gondolkodtunk, valamelyikük helyesebbnek látszik számunkra, ily módon már létezik egy bizonyos cselekvésre vonatkozó ösztönzés, és ha ezt a cselekedetet végrehajtjuk, akkor az elhatározás alapján cselekvőnek számítunk. Ha mármost az elhatározás: egy bizonyos, gondolkodással párosuló megfontolt törekvés, akkor az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval. Hiszen sok mindent megteszünk önként, még mielőtt gondolkoztunk volna rajta vagy megfontoltuk volna - például leülünk és felállunk, és még sok egyéb, efféle dolgot önként teszünk ugyan, de anélkül, hogy gondolkoznánk rajta -, míg mindaz, ami az elhatározáson alapul, gondolko­dással párosul. Tehát az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval, de ami elhatározáson alapul, az önkéntes jellegű. Hiszen ha megfontoltuk a dolgot, és elhatároztuk magunkat a cselekvésre, önként cselekszünk. Úgy látszik, néhány törvényhozó is szétválasztja az önkéntes jellegűt és az elhatározásból fakadót, mint egymástól különbözőket, és kisebb büntetést szabnak az önkéntes jellegű tettekre, mint az elhatározáson alapulókra. Az elhatá­rozás tehát a tettekben van jelen, mégpedig azokban a tettekben, amelyeknek megtétele vagy meg nem tétele, ilyen vagy nem ilyen formában való megtétele tőlünk függ, és amelyekben megragadható a cselekvés oka. Ám az ok nem egyszerű fogalom, hiszen amikor a geometriában azt mondja valaki, hogy a négyszög szögösszege négy derékszöggel egyenlő, és azt kérdezi, hogy miért - erre azt feleli, hogy mert a háromszög szögösszege egyenlő két derékszöggel. Nos, az ilyen dolgokban meghatározott princípiumokból kiindulva szokták megragadni az okot. A tettek területén viszont, ahol az elhatározás van jelen, nem így; itt ugyanis nincs rögzítve semmiféle meghatározott kiindulópont, hanem ha valaki számon kérné tőled: „miért ezt tetted?” - a válasz: „mert nem lehetett másképp”, vagy „mert így volt a jobb”. Az adott helyzetekből indulunk ki, amikor elhatározzuk magunkat arra, ami jobbnak tűnik, és éppen amiatt határozzuk rá el magunkat, mert jobbnak tűnik. Ezért az ilyen dolgokban helyénvaló annak a megfontolása, hogy hogyan is kell eljárnunk - míg a mesterségben ennek nincs helye. Hiszen senki sem szokta megfontolni, hogy hogyan kell leírni Arkhiklész nevét, mert az meg van határozva, hogy Arkhiklész nevét hogyan kell leírni. Itt a hiba nem a gondolkodásban keletkezik, hanem az írás tevékenységében. Ott, ahol a hiba nem jöhet létre a gondolkodásban, nem szokás fontolgatni ezeket a dolgokat, de ott, ahol nincs meghatározva, hogy hogyan kell eljárni, lehetséges a hiba. Meghatározatlanság a tettek területén létezik, és ott, ahol kétféle hibalehetőség is adott. Hibázhatunk tehát a tettekben és hasonlóképpen az erényen alapuló cselekedetekben is. Amikor az erényt tűzzük ki célul, hibát követhetünk el olyan módon, amely természetünkből fakad. Hiszen mind a hiányban, mind a túlzásban hiba van, s mindkét irányba a gyönyör és a fájdalom visz el bennünket, mert a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, és a fájdalom miatt kerüljük a derekas dolgokat.

 

18

Továbbá: a gondolkodás nem olyan, mint az érzékelés: például a látással senki sem tehet semmi egyebet, mint hogy lásson, és a hallással sem, mint hogy halljon. Hasonlóképpen: azt sem fontolgatjuk, hogy a hallással vajon hallanunk kell-e vagy látnunk. A gondolkodással azonban nem így áll a dolog, hanem ezt is megtehetjük a segítségével, meg azt is. Ezért aztán ezen a területen már helye van a megfontolásnak. A javak megválasztásánál a hiba nem a célokkal kapcsolatos - hiszen abban például mindnyájan egyetértünk, hogy az egészség: jó - hanem a célszerűvel van kapcsolatban: például, hogy az egészség szempontjából jó-e, ha ezt és ezt tesszük, vagy nem jó. A gyönyör és a fájdalom csalja meg leginkább az embert ezekben a dolgokban; mert ezt elkerüljük, azt meg választjuk.

Miután meghatároztuk, hogy a hiba mely területen és hogyan jelentkezik, hátra van a kérdés: mire irányul az erény? - vajon a célra vagy a célhoz vezető eszközre-e, például az erkölcs szépre-e vagy az erkölcsi széphez vezető eszközökre? És hogyan van ez a mesterséggel? Vajon az építőmesterségnek az-e a feladata, hogy a célt állítsa elénk helyesen, vagy az, hogy lássa a célhoz vezető eszközöket? Mert ha a célt állítja helyesen elénk - például egy szép ház felépítését -, akkor a célhoz vezető eszközöket sem más fogja meglelni és kieszelni, mint éppen az építész. Hasonlóképpen van ez az összes többi mesterségben. Úgy tűnik, ugyanígy áll a dolog az erénnyel is: inkább feladata a cél szemmel tartása - a célnak kell helyesen állnia előttünk -, mint a célhoz vezető eszközöké. És senki más nem fogja kieszelni azt, amiből ez létrejön, sem meglelni az ehhez szükséges eszközöket. Jó oka van annak, hogy az erény az, ami azt elébünk állítja, hiszen ama dolgoknak, amelyekben a legjobbnak a princípiuma benne van, mindegyike elénk állító és létrehozó jellegű. Nos, semmi jobb nincs az erénynél, hiszen az erény miatt léteznek egyebek is, és őrá vonatkozik a princípium is - márpedig inkább az eszközjellegű dolgok azok, amelyek a cél végett vannak. A cél pedig egy bizonyos princí­piumnak tűnik, és az ő kedvéért létezik minden egyes dolog. Ez pedig igen mély kapcsolat. Következésképpen az erény esetében is nyilvánvaló - mivel ő a legfőbb ok -, hogy inkább a célra, mint a célhoz vezető eszközökre irányul.

 

19

Az erény célja az erkölcsi szép, tehát inkább erre irányul az erény, mintsem azokra, amikből az erkölcsi szép létrejön. Csakhogy ez utóbbiak is az erény körébe tartoznak; mégis úgy tűnik, ezt az odatartozást általános érvénnyel hangoztatni értelmetlenség. Hiszen ha valaki a rajzban jó ábrázolóképességgel rendelkezik, ezért még nem dicsérhetjük - hacsak nem azt tűzte ki célul, hogy a legkitűnőbb dolgokat ábrázolja. Az erénynek valójában tehát az a feladata, hogy az erkölcsi szépet elébünk állítsa. Azt mondhatná valaki: miért van az, hogy az előbb a tevékenységet fontosabbnak mondottuk a birtoklásnál, most meg az erényhez nem azt tesszük hozzá mint szebbet, amiből a tevékenység keletkezik, hanem olyasmit, amiben nincs is tevékenység. Ez valóban így van, de most is hasonlóképpen beszélünk: a tevékenység jobb a birtoklásnál. Amikor a kiváló embert szemlélik a többiek, akkor a tettei alapján ítélik meg, mert azt, hogy kinek-kinek mi az elhatározása, lehetetlenség megmutatni. Hiszen ha minden ember nézetét meg lehetne ismerni, hogy miként viszonyul az erkölcsi széphez, akkor cse­lekvés nélkül is tűnhetnék kiválónak az ember. Miután felsoroltunk bizonyos, az érzelmekre vonatkozó közepeket, azt kell megmondanunk, hogy az érzelmek mely fajtái azok, amelyekre e közepek vonatkoznak.

 

20

Nos, mivel a bátorság a merészségre és a félelemre vonatkozik, azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek mely fajtái a félelemnek és a merészségnek. Vajon ha valaki attól fél, hogy elveszti a vagyonát - az gyáva ember? Ha viszont valaki merésznek érzi magát ebben a helyzetben, akkor bátor? Vagy nem így áll a dolog? Hasonlóképpen: ha a betegség az, amitől fél valaki, vagy amellyel szemben merésznek érzi magát, sem azt nem kell gyávának mondanunk, aki fél tőle, sem pedig bátornak azt, aki nem fél tőle. Tehát a bátorság a félelemnek és a merész­ségnek nem ezekben a fajtáiban jelentkezik. De nem is az olyasféle helyzetekben, amikor valaki például nem fél a mennydörgéstől vagy a villámtól, vagy más, az ember erejét meghaladó szörnyűségtől. Az ilyen ember nem bátor, hanem őrült. A félelem és a merészség emberi méretű fajtái azok, amelyekben valaki bátor lehet. Ezt úgy értem, hogy például aki megőrzi merészségét olyan helyzetekben, ahol a legtöbb, vagy az összes embert elfogja a félelem, az ilyen ember bátor.

Miután ezt megállapítottuk, most a következőt kell megvizsgálnunk: mivel sokféleképpen bátrak az emberek, vajon melyik az igazán bátor? Van, aki a tapasztalata alapján bátor, mint például a hivatásos katonák. Ezek ugyanis tapasztalatból tudják, hogy ezen a bizonyos helyen, vagy éppen ebben az időpontban, vagy ha így viselkednek, lehetetlen, hogy bajuk essék. De hát aki ezt tudja, és emiatt száll szembe az ellenséggel, az nem bátor, mert ha ezek a feltételek nem adottak, nem áll helyt. Ezért a tapasztalatuk alapján bátor embereket nem nevezhetjük bátraknak. Szókratész sem beszélt helyesen, amikor a bátorságot tudásnak mondotta. A tudás ugyanis azáltal válik igazi tudássá, hogy a szoktatásból nyer tapasztalatot. Azokat viszont, akik tapasztalatuk alapján állnak helyt, nem nevezzük bátornak, nem is fogja így nevezni őket senki. A bátorság tehát nem lehet igazi tudás. Vannak azután, akik a tapasztalat ellentéte miatt bátrak. Akik ugyanis nincsenek tisztában a várható következményekkel, tudatlanságuk következtében nem is félnek. Az ilyen embereket sem nevezhetjük igazán bátraknak. Megint mások szenvedély következtében tűnnek bátraknak, mint például a szerelmesek vagy a megszállottak. De hát ezekről sem mondhatjuk el, hogy igazán bátrak, mert ha a szenvedélyük elmúlik, akkor már nem bátrak többé, márpedig a bátor embernek mindig bátornak kell lennie. Ezért a vadállatokat, például a vaddisznókat sem nevezheti senki sem bátornak, amiért véde­keznek kínjukban, miután megsebesítették őket. A bátor embernek sem a szenvedély miatt kell bátornak lennie.

Megint másfélének minősül az állampolgárt jellemző bátorság: például amikor az emberek azért állnak helyt a veszélyekben és tűnnek bátornak, mert tartanak attól, hogy szégyenben maradnak polgártársaik előtt. Erre van példa, hiszen Homérosz is megverselte Hektórt, aki így szólt: „Polüdamasz lesz az első, aki engem gyalázattal fog illetni” -, és ezért véli úgy, hogy harcolnia kell. Ám erről a fajtáról sem állíthatjuk, hogy igazi bátorság, hiszen ugyanaz a meghatározás illik mindegyik fajtára: akinek egy bizonyos tényező megszűntével nem marad meg a bátorsága, nem bátor. Márpedig ha a szégyent, amely miatt az állampolgár bátor, megszüntetem, már ő sem bátor többé. Továbbá megint másképpen bátrak, akik a remény miatt bátrak és azért, mert jót sejtenek. Ezeket sem nevezhetjük bátraknak, mivel értelmet­lennek tűnik, hogy így nevezzünk embereket, akik ilyenek, és az ilyen helyzetekben bátrak. A felsoroltak közül tehát egyikről sem állíthatjuk, hogy bátor. Meg kell hát vizsgálnunk, hogy milyen a bátor ember, és ki bátor. Röviden szólva: az, aki nem az említett körülmények miatt bátor, hanem azért, mert magát a bátorságot szépnek tartja, és ezt teszi akkor is, ha mellette van valaki, de akkor is, ha senki sincs mellette.

Valójában a bátorság sohasem jön létre érzelmek és törekvések nélkül. Ám a törekvésnek az értelemből kell fakadnia, és az erkölcsi szépre kell irányulnia. Akinek a törekvése tehát az értelem révén, az erkölcsi szép végett irányul a veszélyre, és a veszélyes helyzetekben félelem nélkül viselkedik, az ilyen ember: bátor; és a bátorság ezekkel a dolgokkal kapcsolatos. A félelem nélküli kifejezés persze nem helyénvaló olyankor, amikor esetleg egy olyan bátor embert illet, aki egyáltalán nem szokott félni. Hiszen az olyan, akinek számára semmi sem félelmetes, nem bátor, mert akkor lehetne bátor a kő is, meg a többi élettelen tárgy is. Szükséges tehát, hogy a bátor ember érezzen ugyan félelmet, de ennek ellenére megállja a helyét. Mert ha nem úgy állja meg a helyét, hogy közben félelmet érez, nem lehet bátor. - Továbbá, ahogy fentebb is különbséget tettünk: a szörnyűségnek és a veszélynek nem minden fajtájában bátor, hanem abban, amely az életre veszélyes. - Továbbá nem egy esetleges idő­pontban, és nem minden pillanatban bátor, hanem olyankor, amikor a félelmetes és veszélyes dolgok közel vannak. Ha ugyanis valaki egy tíz évvel ezelőtti veszélytől nem fél, attól még nem bátor. Egyesek ugyanis merészek, amikor a veszélytől jó messze vannak, de ha a közelébe kerülnek, meghalnak az aggodalomtól.

Ilyen hát a bátorság és a bátor ember.

 

21

A mértékletesség a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlenség közötti középhatár. A mértékletesség ugyanis és általában valamennyi erény: a legjobb lelki alkat. A legjobb lelki alkat pedig a legjobbra irányul, a legjobb meg a túlzás és a hiány közötti közép. Hiszen mindkettőre: a túlzásra és a hiányra áll az, hogy az ezeken alapuló tetteket elmarasz­taljuk. Következésképp, ha a közép a legjobb, a mértékletességnek valamiféle középnek kell lennie a mértéktelenség és az érzéketlenség között. Nos hát, egyrészt ezek között a közép, másrészt a mértékletesség a gyönyörökre és a fájdalmakra vonatkozik, de nem mindegyikre és nem is mindenre, ami ezekkel kapcsolatos. Hiszen ha valaki egy kép, vagy szobor, vagy más efféle dolog szemlélésével szerez magának örömet, attól még az ilyen nem mértéktelen, hasonlóképpen az sem, akinek az öröme hallással vagy szaglással kapcsolatos, hanem a mértékletesség csupán a tapintással és ízleléssel kapcsolatos gyönyörökre vonatkozik. Ám az az ember sem nevezhető mértékletesnek, akire a gyönyörök egyike sincs hatással - az ilyen ugyanis érzéketlen -, csupán az, akire hat ugyan a gyönyör, de nem olyanformán, hogy túlzásba vigye, és minden egyebet mellékesként kezeljen; továbbá magának az erkölcsi szépnek a kedvéért, nem pedig egyébért kell mértékletesen cselekednie. Az olyan ember ugyanis, aki efféle túlzó gyönyöröktől félelemből vagy valami más ilyesfajta érzés miatt tartja távol magát, nem mértékletes. Az emberen kívül egyetlen más élőlényt sem nevezünk mérték­le­tesnek, mert hiányzik az értelmi képességük, amelynek segítségével megvizsgálhatnák a dolgot, és a szépet választhatnák. Mert minden erény célja a szép, és a széppel áll vonatkozás­ban. Így hát a mértékletesség a gyönyörre és a fájdalomra, mégpedig ezeknek a tapintás és az ízlelés során keletkező fajtáira vonatkozik.

 

22

Ezzel kapcsolatban szóljunk a szelídségről: mi az, és miben nyilvánul meg. Nos, a szelídség közép a harag és a halvérűség között. Általában az erények valamiféle középnek minősülnek. Azt, hogy közepek, így tudná valaki megmagyarázni: ha a legjobb középütt helyezkedik el, az erény pedig a legjobb lelki alkat - a legjobb pedig a közép - így hát az erény a közép. De még nyilvánvalóbbá válik, ha részleteiben megvizsgáljuk. Mivel dühös ember az, aki mindenkire, minden körülmények között és nagymértékben haragszik; az ilyen embert pedig elmarasz­taljuk - hiszen haragudni nem mindenkire, nem is mindenre, és nem minden körülmények között, és nem mindig kell; de az ellenkezőjét sem kell tenni, ti. hogy senkire soha ne haragudjunk, mert ez is elmarasztalandó, az ilyen ember ugyanis tompa lelkű. - Nos hát, mind a túlzáson, mind a hiányon alapuló cselekvés elmarasztalandó. Ezek között közép a szelídség, és ez a tulajdonság dicséretes. Hiszen sem azt nem dicsérhetjük meg, aki hiányosságot, sem azt, aki túlzást mutat a haragban, hanem csak azt, aki a középhez tartja magát ezekben a dolgokban. Az ilyen ember szelíd. A szelídség tehát a közép ezekben az érzelmekben.

 

23

A nagyvonalúság: közép a tékozlás és a fösvénység között. Az efféle érzelmek a vagyon­tárgyakkal vannak kapcsolatban. Tékozló ember ugyanis az, aki olyasmire ad ki pénzt, amire nem kell, többet ad ki, mint kell, és akkor adja ki, amikor nem kell. Fösvény meg az, aki ezzel ellentétben nem ad ki pénzt arra, amire kell, nem annyit, és nem akkor adja, amikor kell. Mindkettőjüket elmarasztaljuk. Egyikük cselekvése ugyanis hiányos, a másiké a túlzáson alapul. A nagyvonalú ember tehát - mivel az ilyen embert dicsérjük - valamiféle közép ezek között. Nos, ki a nagyvonalú? Aki arra, annyit, és akkor költ, amire, amennyit, és amikor kell.

 

24

A fösvénységnek több fajtája van. Például ezeket a kifejezéseket használjuk: garasos, köménymaghasogató, piszkos nyerészkedő, fukar. Ezek a tulajdonságok mind a fösvénység körébe tartoznak. A hitványnak ugyanis sok formája van, a jónak pedig egyetlen; például az egészség egyetlen, a betegség meg sokféle. Hasonlóképpen: az erény egyetlen, a hitványság meg sokféle. Mindezek a vagyonnal kapcsolatos tulajdonságok elmarasztalandók. Vajon a pénz­szerzés meg az üzleti foglalatosság is a nagyvonalú ember dolga, vagy nem az? Nem, mert ehhez egyetlen más erénynek sincs köze. Hiszen a fegyverkészítés sem a bátorság dolga, hanem más mesterségé; a bátorság dolga az, hogy amikor már megkapta a fegyvert, helyesen használja. Hasonlóképpen van ez a mértékletességgel és a többi erénnyel is. Így hát ez nem a nagyvonalúság dolga, hanem a pénzszerző mesterségé.

 

25

A nemes becsvágy: közép a felfuvalkodottság és a kishitűség között. A kitüntetéssel és gyalázattal kapcsolatos - mégpedig nem azzal a kitüntetéssel, amelyet a sokaság, hanem amelyet a derekas emberek adnak; és inkább ezzel áll kapcsolatban. A derekas emberek ugyanis hozzáértés és helyes ítélet alapján adják a kitüntetést. Az ilyen ember tehát inkább azt akarja majd, hogy olyanok tüntessék ki, akik éppoly jól tudják, mint ő, hogy méltó a kitünte­tésre. Mert nem is minden kitüntetés jöhet szóba, csupán a legjobb, ami pedig kitüntetésre érdemes, az jó és az elvek sorába tartozik. Akik kisszerű és hitvány jellemek ugyan, de sokat tartanak magukról, és úgy vélik, mindehhez még kitüntetést is kell kapniok, azok felfuval­kodottak. Akik meg kevesebbre tartják magukat, mint amennyi valóban megilleti őket, azok kicsinyhitűek. Aki tehát középütt áll közöttük és az őt megilletőnél sem nem kisebb, sem nem nagyobb az a kitüntetés, amelyre méltónak tartja magát, meg aztán nem is minden kitüntetésre tartja magát érdemesnek, az ilyen ember nemesen becsvágyó. Ebből nyilvánvaló, hogy a nemes becsvágy középütt van a felfuvalkodottság és a kicsinyhitűség között.

 

26

Az áldozatkészség a kérkedés és a szűkkeblűség közötti közép. Az áldozatkészség arra a költekezésre vonatkozik, amelynek a megfelelő alkalommal kell létrejönnie. Aki tehát olyasmire költ, amire nem kell: kérkedő, például ha valaki egyszerű társas étkezésen úgy lát vendéget, mintha lakodalmat csapna, az ilyen ember kérkedő, mert kérkedő ember az olyan, aki az arra nem alkalmas esetben és időben fitogtatja vagyonát. A szűkkeblű meg ennek az ellentéte: aki arra sem fog nagyvonalúan költekezni, amire pedig kell. Vagy ha tesz is ilyet, például egy lakodalomnak vagy a kórus kiállításának költségeit viseli, nem méltóképpen, hanem szűkösen teszi. Az ilyen ember szűkkeblű. Hogy az áldozatkészség meg olyasféle tulajdonság, ahogyan magyarázzuk, az a nevéből is nyilvánvaló. Mivel az ilyen ember az illendő (prepon) időpontban nagy összeget (to mega) költ, helyesen illeti ezt az erényt, az áldozatkészség (megalogrepeia) név. Tehát az áldozatkészség - mivel dicsérendő dolog - egy bizonyos közép a helyénvaló és szükséges költekezés területén megnyilvánuló hiányosság és túlzás között. Az áldozatkészségnek, úgy vélik, több formája van. Használatos például az a kifejezés, hogy valaki nagy pompával (megaloprepósz) lépett be, meg más efféle áldozat­készségeket emlegetnek a szó átvitt értelmében. - Helytelenül, hiszen az áldozatkészség nem ezekben nyilvánul meg, hanem azokban a dolgokban, amelyeket említettünk.

 

27

A jogos felháborodás közép az irigység és a káröröm között. Mindkét utóbbi elmarasztalandó ugyanis, míg a jogosan felháborodó embert dicsérnünk kell. A jogos felháborodás egy bizonyos fájdalom, amelyet olyan javakkal kapcsolatban érzünk, amelyek arra nem méltó ember birtokába jutnak. Jogosan felháborodó ember az olyan, aki az ilyen dolgok láttán fájdalmat érez. És persze ennek a fordítottja is fájdalmas az ilyen ember számára: amikor valakinek méltatlanul megy rosszul a sora. Nos, a jogos felháborodás és a jogosan felháborodó ember ilyen, az irigy meg ennek az ellentéte. Számára ugyanis egyáltalán az a tény fájdalmas, hogy valakinek jól megy a sora, függetlenül attól, hogy az illető megérdemli-e vagy sem. Hasonlít hozzá a kárörvendő ember, akinek öröme telik abban, hogy valakinek rosszul megy - akár megérdemli ezt, akár nem. A jogosan felháborodó ember azonban nem ilyen, hanem egy bizonyos közép közöttük.

 

28

Az önérzet az önhittség és a tetszelgés között van középütt és a társas élet területén nyilvánul meg. Az önhitt ember ugyanis olyan, aki senkivel sem érintkezik, és senkivel sem elegyedik beszédbe. A nevének nyilván tulajdonsága szolgál alapul: az önhitt (authadész) ugyanis valamiféle önmagának elegendő (autoadész) ember, mivel meg van elégedve önmagával. A tetszelgő meg olyan ember, aki mindenkivel, mindenütt és mindig nyájaskodik. Egyiküket sem illetheti dicséret - ám az önérzetes embert, aki kettejük között van, dicsérnünk kell. Ő ugyanis nem érintkezik mindenkivel, csak azokkal, akik méltók erre, de azt sem teszi, hogy senkivel se érintkezik, hanem csupán azokkal, akiket az imént említettünk.

 

29

A szemérem: középhatár a tettekkel és szavakkal kapcsolatos szemérmetlenség és szégyenlősség között. Szemérmetlen ember ugyanis az, aki minden helyzetben és mindenki előtt azt mondja és azt teszi, ami éppen jön. A szégyenlős viszont ennek az ellentéte: aki mindenkor, mindenki előtt óvatos cselekvésében és beszédében egyaránt. Tettre képtelen ugyanis az olyan ember, aki mindennel szemben elfogódott. A szemérem és a szemérmes ember középhatár ezek között. Nem is mond ki és tesz meg mindig mindent, mint a szemérmetlen ember, de nem is viselkedik úgy, mint a szégyenlős, aki minden helyzetben folyton óvatoskodik - hanem ott, azt és akkor fogja cselekedni és mondani, ahol, amit és amikor kell.

 

30

A szellemesség a bohóckodás és a bárgyúság közötti közép, és az élcekben nyilvánul meg. Bohóckodó ember ugyanis, aki úgy véli, hogy mindig mindenből viccet kell csinálnia, bárgyú meg az, aki sem tréfálni, sem tréfa tárgyául szolgálni nem kíván, hanem megsértődik. A szellemes ember pedig középütt van kettejük között: aki nem akar mindig, mindenből viccet csinálni, de nem is bárgyú. A szellemes kifejezést általában két értelemben használjuk: szellemes ember, aki finoman tud tréfálkozni, és aki elviseli, ha rajta mulatnak. A szelle­messég is ugyanilyen.

 

31

A barátságosság: közép a hízelgés és a gyűlölet között, s a tettekre és a szavakra vonatkozik. Hízelgő ugyanis, aki a másikról többet mond, mint amennyi megilleti, és megfelel a való­ságnak; a gyűlölködő meg rosszindulatú, és a másiknak még a meglevő jó tulajdonságaiból is elvesz. Kettejük közül tehát jogosan egyik sem dicsérhető. Közöttük középen áll a barátságos ember: mert ő nem is fog a valóságnál nagyobbat mondani a másikról, nem fog megdicsérni olyasmit, amit nem illik, viszont kicsinyíteni sem és ellenkezni sem fog a saját meggyőződése ellenére. - Nos hát ilyen a barát.

 

32

Az igazmondás a gúnyos szerénység és a fennhéjázás között áll. A beszéddel kapcsolatos - ám nem mindenféle beszéddel. Fennhéjázó ugyanis, aki a valóságosnál többnek tetteti magát, vagy tudást színlel olyasmivel kapcsolatban, amit pedig nem tud, a gúnyosan szerénykedő viszont - ezzel ellentétben - kevesebbnek tetteti magát a valóságosnál, mivel azt sem mondja el, amit tud, hanem titkolja a tudását. Az igazmondó ember ezek egyikét sem fogja tenni; nem tetteti ugyanis magát sem többnek, sem kevesebbnek a valóságosnál, hanem arról, ami valójában ő, meg fogja mondani, hogy ő: ez, és hogy ő ezt tudja.

Mármost az, hogy ezek erények-e vagy nem erények, más fejtegetés tárgya lehetne. Az viszont világos, hogy középek az említett szélsőségek között, mindazok ugyanis, akik ezeknek meg­felelően élnek, dicsérendőek.

 

33

Hátra van még, hogy az igazságosságról megmondjuk: mi az, miben és milyen dolgokkal kapcsolatban nyilvánul meg. Először is ha meg szeretnénk ragadni, hogy mi is az igazságos, kitűnik, hogy az igazságos kifejezés jelentése kettős; közülük az egyik: a törvény szerint való. Igazságosnak nevezik ugyanis azokat a dolgokat, amelyeket a törvény előír. A törvény pedig azt parancsolja, hogy cselekedjünk bátor meg mértékletes dolgokat, meg általában mindent, amiről azt szokás mondani, hogy az az erényeken alapul. Ezért is minősül az igazságosság - mondják - valamiféle teljes erénynek. Ha ugyanis azok a dolgok, amelyeket a törvény megcselekedni parancsol: igazságosak, a törvény pedig azoknak a dolgoknak a megtételét írja elő, amelyek az erény valamennyi formáján alapulnak, akkor tehát az az ember, aki a törvényen alapuló igazságos dolgokhoz ragaszkodik, teljességgel derekas ember lesz - így hát az igazságos és az igazságosság: valamiféle tökéletes erény. Ez az igazságosnak egy fajtája, amely ilyen területen és ilyen dolgokkal kapcsolatban nyilvánul meg. Ámde mi nem ezt az igazságost és nem az efféle dolgokkal kapcsolatos igazságosságot keressük. Az ilyesmin alapuló igazságos dolgokban ugyanis megvan az a lehetőség, hogy az ember igazságossága önmagára korlátozódjék. Hiszen a mértékletes, meg a bátor, meg a fegyelmezett ember is önmagára korlátozottan rendelkezik ezekkel az erényekkel. Ám a „másra irányuló igazságos” másféle, mint a már említett, a törvényen alapuló igazságos. Azoknak az esetében ugyanis, akik mással szemben igazságosak, nem lehetséges, hogy az igazságos jelleg önmagukra korlátozódjék. Ez az az „igazságos”, amelyet keresünk, és az ezekre a dolgokra irányuló igazságosság. Nos hát, kereken kimondva: a mással szemben megnyilvánuló igazságos: az egyenlő. Hiszen az igazságtalan: egyenlőtlen. Mert midőn az emberek a javakból a nagyobb részt, a rossz dolgokból meg a kisebbet juttatják maguknak: az egyenlőtlen dolog. Általános vélemény, hogy ily módon igazságtalankodik valaki, vagy szenved el igazságtalanságot. Nyilvánvaló tehát, hogy mivel az igazságtalanság az egyenlőtlen dolgokban, ezért az igazsá­gos­ság és az igazságos a szerződésekkel kapcsolatos egyenlőségben nyilvánul meg. Úgyhogy nyilvánvaló, hogy az igazságosság: valamiféle közép a túlzás és a hiány, a sok és a kevés között. Az igazságtalan embernek ugyanis igazságtalankodása révén többje lesz, annak pedig, akivel igazságtalanság történik, ennek következtében kevesebbje. Ezek között a közép: az igazságos. A közép egyenlő, ezért a több és a kevesebb között álló egyenlőt kell igazságosnak tekintenünk, és az az igazságos ember, aki egyenlőt kíván birtokolni. Legalább két ember viszonya az, amelyben az egyenlő jelleg megnyilvánul. Tehát egyenlőnek lenni a másikhoz való viszonyunkban: igazságos dolog, és az igazságos ember ilyen.

Mivel tehát az igazságosság az igazságos dolognak, mégpedig az egyenlőnek és a középnek a létrehozásából áll, az igazságos meg annyit jelent, hogy „bizonyos dolgok és személyek vo­nat­kozásában igazságos”, és az egyenlő, hogy „bizonyos dolgok és személyek vonatkozásában egyenlő”, s a középső, hogy „bizonyos dolgok és személyek vonatkozásában középső” - ezért az igazságosság és az igazságos bizonyos személyek vonatkozásában és bizonyos dolgokban nyilvánul meg.

Mivel az igazságos: egyenlő, ezért az arányosan egyenlő is igazságos lesz. Az arányos egyen­lőség legkevesebb négy tag között jön létre. Mert ahogyan A aránylik B-hez, úgy aránylik C a D-hez. Arányos például az, hogy akinek nagy vagyona van, az sokkal járul hozzá valamihez, akinek meg kicsiny, az kevéssel. Viszont ugyanígy: aki sokat dolgozik, az sokat szerez, aki meg keveset dolgozik, keveset szerez. Ahogyan a munkálkodó aránylik a nem-munkálko­dóhoz, úgy aránylik a sok a kevéshez. Ahogyan a munkálkodó aránylik a sokhoz, úgy aránylik a nem-munkálkodó a kevéshez. Úgy látszik, Platón is az igazságosságnak ezt az arányát alkalmazza az Államban. Mert míg a földműves gabonát termeszt - mondja -, az építőmester házat épít, a takács köpenyt, a varga lábbelit csinál. A földműves az építőmesternek gabonát ad, az építőmester meg a földművesnek házat. Hasonlóképpen az összes többi is így tesz: a maga termékét elcseréli a mások termékeire. Az arány pedig a következő: ahogyan a föld­műves aránylik az építőmesterhez, úgy aránylik az építőmester a földműveshez, és hasonló a helyzet a vargával, a takáccsal - ugyanaz az arány lép fel valamennyiüknek az egymáshoz való viszonyában. És ez az az arány, amely összetartja az államot. Ezért úgy látszik, hogy az igazságos azonos az arányossal. Az államokat az igazságos jelleg tartja össze, az igazságos pedig azonos az arányossal. Mivel az építőmester a saját termékét értékesebbre készíti, mint a varga, a vargának viszont cserére kell lépnie az építőmesterrel - ám a lábbelikért nem lehet házat szerezni -, ezért megállapodtak abban, hogy azt a dolgot fogják használni, amelyért mindent meg lehet vásárolni - vagyis a pénz nevű ezüstöt -, és hogy mindennek megadva a maga árát, kölcsönös csereügyletet alakítanak ki egymás között, és ennek a segítségével tartják össze az állami közösséget.

Nos, mivel az igazságos jelleg ezekben és az előbb elmondottakban rejlik, ezért az a fajta igaz­ságosság, amely ezekre vonatkozik: a lelki alkaton alapuló, elhatározással párosult törekvés, amely ezekre a dolgokra vonatkozik, és bennük nyilvánul meg. - Igazságos a kölcsö­nösség is, ámde nem olyanformán, ahogyan a püthagoreusok mondották. Ezek ugyanis úgy vélték, az az igazságos, hogy amit valaki elkövet, ugyanazt szenvedje is el. Csakhogy ez nem mindenkivel szemben alkalmazható. Mert az igazságos egy rabszolga számára, ha össze­hasonlítjuk egy szabad emberrel, nem ugyanaz. Hiszen ha egy rabszolga megüt egy szabad embert, akkor nem az az igazságos, hogy visszakapja az ütést, hanem az, hogy sokszorosan kapja vissza. Azonban a kölcsönösség is igazságos az arányosság szerint. Mert ahogyan a szabad ember - értékesebb lévén - a szolgához aránylik, úgy aránylik a tett viszonzása magá­hoz a tetthez. Hasonlóan aránylik a szabad ember a szabad emberhez. Ha valaki kiveri a szemét, nem igazságos, ha a viszonzás csupán annyi, hogy az övét is kiverik, hanem: többet kell elszenvednie, követve az arányosságot. Hiszen ő kezdte, és elsőként ő követett el igazságtalanságot, így kettős értelemben igazságtalan, következésképpen ezzel arányos a bűntett is, és úgy igazságos, ha az, amit el kell szenvednie, nagyobb, mint amit elkövetett.

Mivel az igazságos kifejezést több értelemben használják, meg kell állapítanunk, hogy melyik igazságos az, amelyről vizsgálódunk. Létezik egy bizonyos fajta igazságos a szolgának az urához és a fiúnak az apjához való viszonyában. Ám az igazságosnak az a fajtája, amely az ilyesféle kapcsolatokban nyilvánul meg, csupán nevében minősül közösnek az állami igaz­ságossal. - Ez a fajta igazságos ugyanis, amellyel vizsgálatunk foglalkozik: az állami igaz­sá­gos. Ez pedig elsősorban az egyenlőségben jut kifejezésre. A polgárok ugyanis valamiféle közösség tagjai, és természettől fogva hasonlóak kívánnak lenni, csakhogy egyéni sajátos­sá­gaik­ban különböznek. A fiúnak meg az apjával szemben, és a rabszolgának az urával szem­ben, úgy tűnik, semmiféle joga nincs. Hiszen a lábamnak sincs, a kezemnek sincs és hasonló­képpen egyik testrészemnek sincs velem szemben semmiféle joga. Úgy tűnik, ugyanilyen a fiú viszonya is az apjával szemben, hiszen a fiú is mintegy testrésze az apjának - kivéve, ha már férfisorba lépett és elvált tőle, mert akkor már egyenlő az apjával, és hasonló hozzá. A polgá­rok pedig efféle kapcsolatban kívánnak állani egymással. És a rabszolgának ugyanezen ok miatt nincs joga az urával szemben: hiszen a rabszolga tárgya az urának. Ám ha van is joga, a házi jog az, amely őt az urával szemben megilleti. De mi nem ezt kutatjuk, hanem az állami igazságosságot, s az állami igazságosság nyilván az egyenlőségben és a hasonlóságban áll. Az asszony és a férfi közösségében megnyilvánuló igazságos közel áll az állami igazságossághoz. Az asszony ugyanis kevesebb ugyan a férfinál, de közelebb áll hozzá, mint a rabszolga, és bizonyos módon nagyobb egyenlőség is illeti meg. Ezért az ő életük szorosan kapcsolódik az állami közösséghez, úgyhogy az asszony joga a férfival szemben: állami jellegű jog, mégpedig a többi jognál fokozottabb mértékben az, mivel jogon az állami közösségben megnyilvánuló jogot értjük, ezért az igazságosság és az igazságos ember kifejezések, az állami jellegű joggal kapcsolatosak.

A jogok közül néhány a természettől való, mások pedig szokáson alapulnak. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az elsőnek említettek sohasem változhatnak, hiszen a természettől fogva létező dolgoknak is van részük a változásban. Ezt úgy értem, hogy ha például mindnyájan gyakorol­nánk, hogy mindig a bal kezünkkel hajítsunk, akkor kétkezesekké válnánk. Ám a bal kéz természettől fogva bal kéz marad, és a jobb kéz természettől fogva ugyanúgy jobb a balnál - még akkor is, ha mindent a bal kezünkkel csinálunk, mintha az volna a jobb. És nem úgy áll a helyzet, hogy a dolgok azért, mert változnak, „nem természettől valók”. Hanem ha a legtöbb esetben és hosszú időn keresztül a bal kéz bal kéz marad és jobb kéz a jobb - ez már természettől való. Ugyanígy van ez a természettől fogva jogos dolgok esetében is: ha valami a mi használatunk révén megváltozik, az még nem jelenti azt, hogy nem természettől fogva jogos, hanem az marad. Ugyanis az, ami a legtöbb esetben állandóan megmarad ugyanolyan­nak, nyilvánvalóan „természettől fogva jogos”. Mert az, amit esetről esetre fölteszünk és elfogadunk mint szokásban levő dolgot, az is jogos ugyan - mégpedig szokásjog a neve. Nos, a természeten alapuló jogos jobb a szokásoson alapuló jogosnál. Ám amit keresünk, az az államilag jogos. Az államilag jogos pedig szokáson és nem természeten alapul.

A jogtalan dolog és a jogtalan tett ily módon azonosnak látszik, pedig nem az. A jogtalan dolgot ugyanis a törvény határozza meg, például a letétbe helyezett tárgyat eltulajdonítani jogtalan dolog. De csak akkor jogtalan tett valami, ha az ember már megtette a jogtalan dolgot. Hasonlóképpen a jogos dolog és a jogos tett sem azonos. A jogos dolgot ugyanis a tör­vény határozza meg, jogos tett pedig az, ha az ember jogos dolgokat cselekszik. Mikor beszél­hetünk tehát jogos dologról és mikor nem? Röviden szólva, amikor az ember elhatározás alapján és önként cselekszik - hogy ki az önként cselekvő, azt fentebb már megmondtuk -, és midőn tudatában van annak, hogy kinek az érdekében, milyen eszközzel és milyen cél érdekében tesz, akkor cselekszik igazságosan. Hasonlóképpen a jogtalan ember is ugyanígy tudatában van annak, hogy ki ellen, milyen eszközzel és milyen cél érdekében cselekszik. Ám amikor valaki egyik körülménynek sincs tudatában, miközben jogtalan dolgot cselekszik, akkor az ilyen nem jogtalan, hanem szerencsétlen. Mert ha valaki úgy véli, hogy az ellenségét öli meg, közben az apja az, akit megölt, akkor jogtalan dolgot cselekedett ugyan, de nem követett el senkivel szemben jogtalanságot, hanem sorsüldözött ember. Mivel tehát nem mindig követ el jogtalanságot, aki jogtalanul cselekszik, minthogy tudatlanságban van a tette felől - ez az, amit kevéssel előbb mondottunk: midőn nincs tudatában annak, hogy kinek, milyen eszközzel és milyen cél érdekében okozott kárt -, meg kell most már határoznunk a tudatlanságot, hogy jön létre az a tudatlanság, amikor valaki árt és mégsem követ el jogtalan­ságot. Ez legyen a meghatározás: midőn a tudatlanság az oka annak, hogy valamit cselek­szünk, akkor nem önként cselekszünk, úgyhogy nem követünk el jogtalanságot. De ha az ember maga az oka a tudatlanságnak, és olyan tudatlanságból cselekszik valamit, amelynek ő maga az oka, az ilyen ember már jogtalanságot követ el, és joggal nevezik az ilyet jogta­la­nnak. Így van ez például a részegek esetében. Akik ugyanis lerészegednek, és valami hitvány­ságot cselekszenek, azok jogtalanságot követnek el. A tudatlanságuknak ugyanis ők maguk az okai, mert rajtuk állna, hogy ne igyanak annyit, hogy aztán tudatlanságukban megverjék az apjukat. Hasonlóképpen áll a dolog a tudatlanság egyéb állapotaival is, ahányszor csak az emberek maguk az okai ennek, és akik ezek alapján tesznek jogtalanságot, jogtalanságot is követnek el. Akik azonban nem maguk az okai, de az ő esetükben is a tudatlanság okozza, hogy ilyesmit cselekszenek, nem követnek el jogtalanságot. Az efféle tudatlanság a termé­szetben gyökeredzik, például a kisgyermekek tudatlanságukban ütik meg az apjukat, de hát az efféle dolgokban a tudatlanság, minthogy természetből fakadó, nem eredményezi azt, hogy az ilyesféle tett miatt a gyermekeket jogtalanoknak kellene nevezni, mert cselekedetüknek ugyan a tudatlanságuk az oka, de tudatlanságuknak nem ők az okai. Ezért nem is szokás őket jog­talankodóknak nevezni.

De mi a helyzet a jogtalanság elszenvedésével? Vajon önszántából szenved-e az ember jogtalanságot, vagy nem? Mert akik jogosan és akik jogtalanul cselekszenek, azok ezt önként teszik, de jogtalanságot nem önként szenvednek az emberek. A büntetést igyekszünk elkerülni - amiből nyilvánvaló, hogy aligha szenvedhetünk el önszántunkból jogtalanságot, hiszen önszántából senki sem vall kárt. Jogtalanságot szenvedni ugyanis annyi, mint kárt vallani. Igen ám, de vannak emberek, akik noha jogosan igényelnek valami egyenlőt, mégis engednek az igényükből mások javára. Mármost ha egyenlővel rendelkezni: jogos, akkor kevesebbel rendelkezni annyi, mint jogtalanságot elszenvedni. De az ilyen ember önként rendelkezik kevesebbel, tehát - mondják - önként vállalja, hogy jogtalanság történjék vele. A következők­ből viszont nyilvánvaló, hogy nem önként vállalja. Mindazok, akik a kevesebbet veszik el, ezt vagy kitüntetésért, vagy dicséretért, vagy hírnévért, vagy barátságból, vagy valami más hasonlóért teszik. Aki pedig arra cserél el valamit, amire akarta, azzal semmiféle jogtalanság nem történt. Ha pedig nem történt jogtalanság, természetesen önként vállalt jogtalanság sem történt. Továbbá: akik a kevesebbet veszik el és ezért jogtalanság történik velük, mert nem az egyenlőt veszik el, azok büszkélkednek és tiszteletre méltónak mutatkoznak a többiek előtt, mondván: „Noha megvolt a lehetőségem rá, hogy egyenlő részt vegyek el, de nem tettem, hanem átengedtem az idősebbnek vagy a barátomnak.” Márpedig azzal, hogy jogtalanság történt vele, senki sem kérkedik. Ha pedig a jogtalan sérelmekkel senki sem kérkedik, az ilyenekkel viszont kérkednek, akkor az ily módon megrövidítettek egyáltalán nem is szenved­hettek el jogtalanságot. Ha pedig nem történt velük jogtalanság, persze önként vállalt jogtalanság sem történt.

Az ilyen és ehhez hasonló érvekkel ellentétben áll a fegyelmezetlen emberről mondott érv. A fegyelmezetlen ember ugyanis önmagának okoz kárt azáltal, hogy hitvány dolgokat cselek­szik, mégpedig önként cselekszik ilyesmit, tehát tudatosan árt önmagának, így önként, ön­magától szenved jogtalanságot. De itt fölvethető egy olyan megkülönböztetés, amely lerontja ezt az érvet. Ez a megkülönböztetés az, hogy jogtalanságot elszenvedni senki sem kíván. A fegyelmezetlen ember azonban önként cselekszik olyasmit, ami a fegyelmezetlenségen alapul, így hát önmagával szemben követ el jogtalanságot, mert hát hitvány dolgot akar cselekedni önmagával szemben. De azt, hogy jogtalanságot szenvedjen, nem kívánja senki; így a fegyel­me­zetlen ember sem követhet el önként jogtalanságot önmagával szemben. Itt ismét fölvethetné valaki azt az aporiát: lehetséges-e, hogy az ember önmagával szemben kövessen el jogtalanságot. A fegyelmezetlen emberrel kapcsolatos vizsgálódásunkból úgy látszik, lehetsé­ges. Aztán meg a következő módon is lehetséges: amiről a törvény úgy rendelkezik, hogy meg kell tenni, az jogos. Aki ezt nem teszi meg, jogtalanságot követ el. És ha az ember azt, amire vonatkozóan a törvény úgy rendelkezik, hogy meg kell tenni, nem teszi meg, jogtalanságot követ el. A törvény úgy rendelkezik, hogy legyünk mértékletesek, szerezzünk vagyont, edzzük a testünket, meg más efféléket cselekedjünk - tehát aki ezt nem teszi meg, jogtalanságot követ el önmagával szemben: hiszen nem másra irányul az efféle jogtalankodás. Csakhogy ez az érvelés semmiképpen sem lehet igaz, és az ember nem követhet el jogtalanságot önmagával szemben. Az sem lehetséges ugyanis, hogy valakinek ugyanazon időpontban többje is legyen meg kevesebbje is, sem az, hogy egyidejűleg önként is, meg nem is önként cselekedjék. De hát aki jogtalankodik, annak, mivel jogtalankodik, „többje van”, aki meg jogtalanságot szenved, annak, mivel jogtalanságot szenved, „kevesebbje van”. Tehát ha önmagával szemben jogtalankodik, akkor lehetséges, hogy neki ugyanazon időpontban többje is van, meg kevesebbje is. De ez lehetetlen. Így hát nem lehetséges, hogy az ember önmagával szemben jogtalanságot kövessen el. Továbbá: aki jogtalankodik, az ezt önként teszi, míg akivel jogta­lanság történik, ezt nem önként szenvedi el - így hát ha lehetséges volna, hogy valaki ön­magával szemben kövessen el jogtalanságot, az is lehetséges volna, hogy valamit egyidejűleg nem-önként és önként cselekedjünk. Ez viszont lehetetlen. Így nem lehetséges tehát, hogy az ember önmagával szemben jogtalanságot kövessen el. Továbbá a jogtalan cselekedetek egyes fajtáiból is meríthetne valaki érveket. Hiszen jogtalanságot mindenki úgy követ el, hogy eltulajdonítja a zálogtárgyat, vagy házasságot tör, vagy lop, vagy valami másfajta jogtalan cselekedetet követ el. De hát senki soha nem lopta még el saját zálogtárgyát, nem tört házasságot a saját feleségével, és nem lopott a saját vagyonából. Így hát ha a jogtalankodás ilyen dolgokból áll, ezek közül viszont egyiket sem követheti el senki magával szemben, lehetetlen, hogy valaki magával szemben jogtalankodjék. De ha mégis, akkor ez nem állami, hanem házi jellegű jogtalan cselekedet. A léleknek ugyanis, mivel több részből áll, van rosszabb és van jobb része. Így hát, ha a lélekben valamiféle jogtalan tett merül fel, ezt a lélek részei egymás ellen követik el. A házi jellegű jogtalan tetteket aszerint különböztetjük meg, hogy azok a rosszabb vagy a jobb ellen irányulnak, s úgy az ember magával szemben lehet igazságos vagy igazságtalan. De mi nem ezt vizsgáljuk, hanem az állami jellegű jogtalan­kodást. Így hát a jogtalan tettek ama fajtáiban, amelyeket mi vizsgálunk, nem lehetséges, hogy valaki önmagával szemben kövessen el jogtalanságot.

De ismét feltesszük a kérdést: ki követ el jogtalanságot és kin múlik a jogtalan tett? Azon-e, aki jogtalanul kap valamit, vagy azon, aki igazságtalanul dönt és juttat valakinek valamit, ahogyan ez a versenyeken szokott történni? Jogtalanságot nem az követ el, aki elfogadja a pálmát a játék felügyelőjétől, és az így döntő bírótól - még ha igazságtalanul adták is neki -, hanem aki helytelenül döntött, és adta át a díjat, az járt el igazságtalanul. Ez a bíró egyrészt lehet, hogy igazságtalanságot követett el, másrészt viszont lehetséges, hogy nem volt igazság­talan. Amennyiben nem úgy döntött, ahogy az az igazságnak és a természetnek megfelelően jogos lett volna, igazságtalanul járt el, amennyiben viszont úgy döntött, ahogyan ez számára jogosnak tűnt, nem követett el igazságtalanságot.

 

34

Miután az erényekről megmondottuk, hogy mik azok, milyen területen jelennek meg, és mire vonatkoznak; és mivel mindegyikükkel kapcsolatban megállapítottuk, hogy a legjobban akkor cselekszünk, ha cselekvésünk megfelel a helyes szabálynak - ezért az a kifejezés, hogy a helyes szabálynak megfelelően cselekedni hasonló ahhoz, mint ha valaki azt mondaná, hogy az egészség akkor lesz a legkiválóbb, ha valaki az egészségre hasznos szereket alkalmazza. Csakhogy az efféle kijelentés nem világos. Azt fogják mondani nekem: „magyarázd meg világosan, hogy melyek az egészségre hasznos szerek!” Ugyanígy a szabállyal kapcsolatban: „Mi a szabály, és melyik a helyes szabály?”

Először nyilván ama dolgok között kell különbséget tennünk, amelyekben a „szabály” meg­jelenik. Vázlatosan már korábban tettünk a lélekkel kapcsolatban megkülönböztetést: magának a léleknek van egy értelemmel bíró és egy értelemmel nem rendelkező része. Azután van még egy kettős felosztása a lélek értelemmel bíró részének: egyikük a megfontoló, a másik a megismerő lélekrész. Hogy ezek különböznek egymástól, az a tárgyukból válhat világossá. Ahogyan különbözik egymástól a szín, az íz, a zaj és az illat, ugyanúgy a természet is más-más érzékelőképességet adott ezek számára. A zajt ugyanis hallásunkkal, az ízt ízlelő érzésünkkel ismerjük meg, a színt meg a látásunkkal - és hasonlóképpen a többi dolgot is ugyanilyen módon kell felfognunk: mivel különböző a tárgyuk, ezért a lélek ama részei is, amelyekkel e tárgyakat megismerjük, különböznek egymástól. Más az, amit elgondol az ember, és más, amit érzékel. Ezeket a lélek segítségével ismerjük meg. Tehát bizonyára más az a lélekrész, amely az érzékelhetőre, és megint más, amely az elgondolhatóra vonatkozik. A megfontoló és elhatározó lélekrész az érzékelhetőre és mozgásban levőre vonatkozik - röviden szólva mindarra, aminek van keletkezése és pusztulása. Megfontolni ugyanis olyasmit szoktunk, amivel kapcsolatban tőlünk, az elhatározásunktól függ mind az, hogy megtesszük, mind pedig, hogy nem tesszük meg a dolgot - vagyis olyasmit, aminek mind a megtételére, mind a megnemtételére vonatkozóan helye van a megfontolásnak és az elhatározásnak. Ezek a dolgok érzékelhetőek, és a változással járó mozgás állapotában vannak. Tehát az elhatározó lélekrész a meghatározás szerint az érzékelhető dolgokra vonatkozik.

Miután ezt meghatároztuk, azt követően azt kell megmondanunk, hogy mivel fejtegetésünk az igazságra vonatkozik, és azt vizsgáljuk, milyen is az igazság - a megismerés formái pedig: a tudományos megismerés, a belátás, az ész, a bölcsesség és a föltevés -, nos hát, külön-külön mire vonatkoznak ezek a dolgok? - A tudományos megismerés a tudományosan megismer­hetőre vonatkozik, azaz arra, amit bizonyítás és érvelés segítségével lehet megismerni, a belátás pedig azokra a tettekre, amelyeket választani és elkerülni egyaránt lehet, és amelyekkel kapcsolatban tőlünk függ az is, hogy megtegyük, és az is, hogy ne tegyük meg. A megalkotás és a megcselekvés folyamatában nem azonos az „alkotó”- és a „cselekvő”-elem. Az alkotások esetében ugyanis az alkotótevékenység mellett létezik még egy másik cél, például az építőtevékenység mellett, minthogy házalkotást jelent, a létrehozó folyamat mellett ott van még célként a ház is. Hasonlóképpen az ácsmesterség és a többi alkotó mesterség esetében. A cselekvő elem esetében azonban a cselekvés folyamata mellett nem áll semmi egyéb cél, például a lantjáték esetében nincs semmi egyéb cél, hanem éppen az a célunk: a tevékenység és a cselekvés. Nos hát, a cselekvésre és a megcselekedett dolgokra a belátás vonatkozik, az alkotásra és a megalkotott dolgokra meg a mesterség. A mesterségbeli képesség ugyanis inkább a megalkotandó, mint a megcselekedni való dologra vonatkozik. Így hát a belátás: egy bizonyos lelki alkat, ami azok elhatározására és megcselekvésére vonatkozik, amely dolgok megtétele vagy meg nem tétele rajtunk múlik - mindarra, ami a hasznosra irányul. Úgy tűnik tehát, a belátás: erény, nem pedig gyakorlati megismerés. A belátó emberek ugyanis dicséretre méltóak - már pedig az erény sajátja az, hogy dicséretre méltó. Továbbá: a gyakorlati megismerés minden fajtájának van erénye, a belátásnak viszont erénye nincs, hanem úgy tűnik, ő maga valamiféle erény. Az ész a gondolkodás tárgyainak és a létezőknek az elveivel kapcsolatos. A tudományos megismerés ugyanis a bizonyítást igénylő dolgok területén működik, az elvek pedig bizonyíthatatlanok, úgyhogy az elvekkel is, meg az elvekből bizo­nyítás útján nyert tételekkel foglalkozik. A bölcsesség a tudományos megismerésből és az észből tevődik össze. A bölcsesség ugyanis foglalkozik az elvekkel is, meg az elvekből bizonyítás útján nyert tételekkel is, amelyekre a megismerés vonatkozik. Amennyiben tehát az elvekkel kapcsolatos, az észben van része, amennyiben az elvekből bizonyítás útján nyert tételekkel, a megismerésben van része. Ebből nyilvánvaló, hogy a bölcsesség az észből és a megismerésből tevődik össze, úgyhogy mindarra vonatkozik, ami az ésszel és a megisme­réssel kapcsolatos. A feltevés meg olyasmi, amelynek segítségével minden dologgal kapcso­lat­ban két tekintetben is bizonytalanságban maradunk: tudniillik, hogy vajon ez a bizonyos dolog így létezik-e vagy nem így?

Azonos-e vajon a belátás és a bölcsesség, vagy nem? A bölcsesség tárgyai ugyanis a bizonyít­ható és mindig ugyanúgy létező dolgok, a belátás viszont nem ezekre, hanem a változásban levő dolgokra vonatkozik. Ezt úgy értem, hogy például az egyenes vagy domború és a homorú és más effélék mindig azonosak; a hasznossal azonban már korántsem áll úgy a dolog, hogy az sohasem változnék meg, mert igenis változik, és most ez az, ami hasznos, de holnap már nem; az egyiknek hasznos, a másiknak nem, így hasznos, úgy viszont nem. A hasznos dolgokra tehát a belátás vonatkozik, ám a bölcsesség nem vonatkozik rá. A bölcsesség és a belátás tehát különbözőek.

Vajon erény-e a bölcsesség, vagy nem? Hogy erény, magából a belátásból válik nyilván­valóvá. Ha ugyanis a belátás erény, mint állítjuk, mégpedig az értelemmel bíró telekrészek egyikének erénye, ám a belátás kevésbé értékes, mint a bölcsesség - tárgya ugyanis alacso­nyabb rendű, hiszen a bölcsesség, mint mondottuk, az örök és isteni dolgokkal foglalkozik, míg a belátás azzal, ami az ember számára hasznos -, ha tehát az alacsonyabb rendű: erény, akkor természetes, hogy a magasabb rendű is: erény; ebből nyilvánvaló, hogy a bölcsesség: erény.

De mi az értelmesség és mire vonatkozik? Ugyanazon a területen nyilvánul meg az értel­messég, mint a belátás, tudniillik a cselekvés területén. Arra mondjuk ugyanis, hogy értelmes ember, aki képes a megfontolásra, és adott esetben helyesen tud dönteni és ítélni. Csakhogy döntése kis dolgokkal kapcsolatos, és jelentéktelen helyzetekben nyilvánul meg. Az értelmes­ség és az értelmes tehát a belátásnak és a belátónak része, és az utóbbiak nincsenek is meg nélkülük. Az értelmest a belátótól nem választhatod el.

Úgy tűnik, hasonló a helyzet az ügyesség esetében is. Az ügyesség és az ügyes ugyanis nem azonos a belátással és a belátóval, mégis: a belátó ember ügyes, ezért a belátással bizonyos mértékig együtt jár az ügyesség is. Ámde ügyesnek szokták nevezni a hitványat is, Mentór például ügyes embernek számított, de belátó nem volt. A belátó embernek ugyanis és a belátásnak az a jellemzője, hogy a legjobbra törekszik, mindig erre irányul az elhatározása és erre törekszik tevékenységével, az ügyességnek és az ügyes embernek viszont az a jellemzője, hogy megvizsgálja, milyen eszközökkel hajthatja végre az egyes tetteket, azután megszerzi az eszközöket. Úgy tűnik tehát, az ügyes ember ezekben a helyzetekben mutatkozik meg, és ezekre a dolgokra irányul a tevékenysége. Elgondolkozhat és csodálkozhat valaki azon, hogy az erkölcsről, tehát az államtudományos jellegű témáról beszélve miért szóltunk a bölcses­ségről. Nos hát, először is úgy tűnik, hogy a vele kapcsolatos kutatás nem idegen a tárgytól, hiszen a bölcsesség, mint mondottuk: erény. Továbbá a filozófusnak az a feladata, hogy mindent megvizsgáljon, ami csak ugyanarra a területre vonatkozik. És minthogy a lélekkel kapcsolatos dolgokról beszélünk, szükséges, hogy szóljunk mindarról, ami csak kapcsolatos vele. Márpedig a bölcsesség is a lélekben lakik, nem idegen tehát a tárgyunktól, ha róla beszélünk.

Ahogyan az ügyesség viszonyul a belátáshoz, olyannak tűnik az összes erény viszonya. Ezt úgy értem, hogy például vannak erények, amelyek természettől fogva is megvannak minden emberben. Például mindenkiben él egy megfontolás nélküli törekvés a bátor és igazságos dolgok és az egyes erényeknek megfelelő viselkedésformák felé. De vannak olyanok is, amelyek szoktatáson és elhatározáson alapulnak. Csupán ezek, amelyek megfontolással párosulnak, tekinthetők teljes erényeknek és ezek dicséretre méltóak is, midőn a törekvéshez csatlakozva megjelennek. Az előbbi: természetes erény, megfontolás nélkül való. A meg­fontolástól elkülönített lévén ez csekély, és elmarad attól, hogy dicséretre méltó legyen, de hozzátéve a megfontoláshoz és az elhatározáshoz, tökéletessé teszi az erényt. Ezért az erényre irányuló természetes törekvés együttműködik a megfontolással, és nincs is híjával ennek. Másrészt a megfontolás és az elhatározás sem válhat teljesen tökéletessé mint erény, a természetes törekvés nélkül. Ezért nem beszélt helyesen Szókratész, amikor azt mondogatta, hogy az erény azonos a megfontolással, semmi értelme ugyanis, hogy valaki bátor és igazsá­gos dolgokat cselekedjék, ha nem tudatosan és megfontolt elhatározással cselekszik. Ezért azt mondotta - helytelenül -, hogy az erény azonos a megfontolással. Manapság erről helyesebben beszélnek, mert azt mondják: az az erény, amikor az ember a helyes szabály alapján cselekszik szép dolgokat. - Ám nekik sincs igazuk. Cselekedhetnék valaki igazságos dolgot úgy is, hogy semmiféle elhatározással nem rendelkezik, nem ismer semmiféle erkölcsi szépet, hanem valamiféle értelem híján való törekvés alapján cselekszik, mégis helyesen teszi a dolgot, mégpedig a helyes szabály alapján. Ezt úgy értem, hogy úgy cselekszik, ahogy a szabály, a helyes szabály parancsolja. Ámde az efféle cselekvésen sincs mit dicsérni. Jobb az, ahogyan mi határozzuk meg: „megfontolással párosult törekvés az erkölcsi szépre”. Ami ugyanis ilyen, az erény is, meg dicséretre is érdemes.

Fölvethetné valaki azt az aporiát, hogy vajon a belátás erény-e vagy sem. Nos a következő érvből talán nyilvánvaló lesz, hogy erény. Mivel az igazságosság és a bátorság meg a többi erény amiatt, hogy az erkölcsileg szép dolgok megvalósítása a céljuk, dicsérendők is, nyilvánvaló, hogy a belátás is valamiféle dicsérendő dolog, és olyasmi, ami az erények sorába tartozik. Hiszen amely dolgok megcselekvésére a bátorság, ugyanazokéra indít a belátás is. Általában igaz az, hogy ahogyan a belátás rendeli, úgy cselekszik a bátorság is. Így hát, ha a bátorság dicsérendő, akkor amiatt az, mert azt teszi, amit a belátás rendel el neki; vagyis a belátás teljes mértékben dicsérendő is, meg erény is.

Azt pedig, hogy vajon a belátás a cselekvésre vonatkozik-e vagy sem, megláthatja bárki abból, ha szemügyre veszi a gyakorlati ismereteket, például az építőmesterséget. Az építőmester­ségnél ugyanis, mint mondani szoktuk, van egy úgynevezett tervező építőmester, és van egy olyan mester, aki neki segédkezik. Ez a ház készítője. A ház készítője azonban a tervező építőmester is, akinek az utasításai alapján amaz a házat készíti. Hasonló a helyzet a többi létrehozó mesterség esetében is, amelyekben van tervező mester és ennek van segédje. Bizo­nyos értelemben tehát „készítő” a tervező mester is, meg ugyanennek a dolognak „készítője” az is, aki neki segít. Nos, ha az erények esetében is hasonlóan áll a dolog - ami valószínű és jó érvek szólnak mellette -, akkor a belátás is a cselekvésre irányul. Hiszen az összes erény a cselekvésre irányul, a belátás meg mintegy tervező mester az erények között, mert ahogyan ő előírja, úgy cselekszenek az erények és hordozóik. Mivel pedig az erények a cselekvésre irányulnak, a cselekvésre irányul a belátás is.

Vajon a belátás uralkodik-e mindazon, ami a lélekben található - mert így látszik, és ezen vitatkozni is szokás - vagy nem? Mert bajosan gondolhatnánk, hogy azon is uralkodjék, ami kiválóbb nála; például a bölcsességen nem uralkodik. Ámde - vetik ellene - a belátás gondos­kodik mindegyik erényről, és parancsoló úrnőjük. - Inkább olyan azonban a helyzete, mint a háztartásban a felügyelőnek. Ez ugyanis ura mindennek és gondoskodik róluk, de semmi­képpen nem uralkodik mindegyiken, hanem szabad időről gondoskodik a gazdája számára; és így az, nem akadályoztatván a szükséges dolgoktól, nem marad kizárva annak lehetőségéből, hogy erkölcsileg szép és illendő dolgokat cselekedjék. Így hát, ehhez hasonlóan a belátás is mintegy felügyelő a bölcsesség mellett, és gondoskodik számára a szabad időről meg arról, hogy az a maga munkáját végezze - azáltal, hogy az érzelmeket zabolázza és mérsékli.

MÁSODIK KÖNYV

1

Ezek után a méltányosságot kellene talán megvizsgálnunk, hogy mi az, milyen területen nyilvá­nul meg, és milyen dolgokra vonatkozik. A méltányosság és a méltányos az, aki enyhíteni igyekszik a törvénnyel szabályozott dolgokat. Amit ugyanis a törvényhozó nem képes esetről esetre pontosan meghatározni, hanem csak általánosan - nos, aki az ilyen esetek­ben engedékeny, és ugyanazt választja, amit a törvényhozó is szeretett volna az egyes esetekben választani - csak hát nem volt képes rá -, az ilyen ember: méltányos. Ám ő nem a jogokat általában igyekszik enyhíteni; a természetadta és az igazságnak megfelelő jogokat ugyanis nem enyhíti, hanem a törvénnyel szabályozott jogokat, amelyeket a törvényhozó, nem lévén képes pontosan szólni, elhanyagolt.

 

2

A megértő gondolkodás és a megértő gondolkodású ember ugyanarra vonatkozik, mint a mél­tá­nyosság, a jogos dolgokra, mégpedig azokra, amelyek a törvényhozó pontatlan meghatáro­zásai következtében kimaradtak. Aki döntést hoz a törvényhozó által elhanyagolt dolgokban, és felismeri, hogy ezek, noha a törvényhozó elhanyagolta őket, mégis jogos dolgok - az ilyen ember: megértő gondolkodású. A megértő gondolkodás nincs meg méltányosság nélkül. Dönte­ni ugyanis a megértő ember feladata, de már a döntés szellemében cselekedni - a méltá­nyos dolga.

 

3

Noha a jó megfontolásnak ugyanaz a tárgya, mint a belátásnak - mivel a választható és elkerülhető dolgokra vonatkozik - mégis: nincs meg a belátás nélkül. A belátás ugyanis a cselekvő elem ezen a területen, a jó megfontolás pedig lelki alkat vagy lelki felépítés vagy más efféle, ami igen alkalmas arra, hogy a cselekvések területén megtalálja a legjobbat és a leghasznosabbat. Ezért aztán ama dolgok nem is tartozhatnak a jó megfontoláshoz, amelyek önmaguktól a legjobb módon történnek. Azokról a dolgokról ugyanis, amelyekkel kapcsolat­ban nem az értelem vizsgálja meg, hogy a legjobb, sohasem mondhatjuk, hogy ami így történt, az jól meg volt fontolva, csupán hogy szerencsésen zajlott le. Hiszen az értelem döntése nélkül elért sikerek szerencsés esetek csupán.

Vajon feladata-e az igazságos embernek az, hogy a társas élet területén mindenkinek egyenlőt nyújtson? Ezt úgy értem, hogy amilyen egy-egy ember, ahhoz váljék hasonlóvá ő is. Vagy nem így áll a dolog? Hiszen az ilyesmi a hízelgő és a tetszelgő tulajdonságának számít. Ám a társas érintkezésnek azt a formáját nyújtani minden egyes esetben, amely a másikat megilleti - ezt olyasminek tarthatjuk, ami általában jellemző az igazságos és derekas emberre.

Fölvethetné valaki a következő aporiát is. Mivel a jogtalankodás azt jelenti, hogy az ember kárt okoz, mégpedig önként és tudva, hogy a dolog ki ellen, hogyan és milyen célból irányul, és ha a károkozás és a jogtalankodás a javak területén történik, és a javakkal kapcsolatos; a jogtalankodónak és a jogtalan embernek tudnia kell, hogy melyek a jó és melyek a rossz dolgok. Márpedig az a vonás, hogy az ilyesmiről tudomása van, a belátó embernek és a be­látás­nak sajátja. Ebből az a lehetetlen következtetés adódik, hogy a jogtalansággal a leg­nagyobb jó: a belátás jár együtt. Vagy nem fogadhatjuk el, hogy a jogtalansággal együtt jár a belátás? Hiszen a jogtalan ember nem vizsgálja és nem is képes eldönteni, hogy mi az általában vett jó, sem hogy mi az ő számára való jó, hanem ebben véteni szokott. A belátásnak éppen az a sajátja, hogy helyesen képes szemlélni ezeket a dolgokat. Hasonló itt a helyzet, mint az orvostudományban. Azt ugyanis általában, hogy mi az egészséges és mi tesz egész­sé­ges­sé, mindnyájan tudjuk - tudniillik, hogy a hunyor és a hashajtó, meg a vágások és égetések egészségesek, és helyreállítják az egészséget - ettől azonban még nem rendelkezünk orvosi szakismerettel. Hiszen nem tudjuk, hogy az egyes esetekben mi a jó, ahogyan az orvos tudja, hogy ennek ez a szer jó, mégpedig ekkor és ilyen állapot esetén. Az orvosi tudomány ugyanis ebből áll. Mi, jóllehet ismerjük az egészséges dolgokat általában, de ettől még nincs birtokunkban az orvosi mesterség, és ezzel az általános ismerettel nem is jár együtt. Ugyanígy van a jogtalan ember is. Általánosságban tudja ugyan, hogy az uralom, az államhivatal, a hatalom: jó, de már azt, hogy számára jó-e vagy sem, vagy hogy mikor és milyenfajta ember számára jó, nem tudja. Ez elsősorban a belátás sajátossága - így hát a jogtalansággal nem jár együtt a belátás. A jogtalankodó ugyanis kiválasztja azokat a javakat, amelyekkel kapcsolat­ban jogtalanságot fog elkövetni: a javakat általában, nem pedig azokat, amelyek az ő számára javak. Hiszen a gazdagság meg az államhivatal általában javak ugyan, de az ilyen ember számára bizonyára nem azok. Mert ez, ha hatalomra kerül és hivatalt visel, sok rosszat fog okozni mind önmagának, mind a barátainak, mert nem tud helyesen élni a hatalommal.

Nehézséget okoz és vizsgálatra szorul az is, hogy vajon létezik-e jogtalanság a hitvány emberrel szemben is, vagy nem? Ha ugyanis a jogtalanság abból áll, hogy kárt okozunk, a károkozás meg javaktól való megfosztásból, akkor úgy tűnik, mintha nem okozhatnánk kárt az ilyennek. Hiszen azok a javak, amelyekről ő úgy véli, hogy azok jók a számára, nem javak. A hivatal ugyanis és a gazdagság kárt fog okozni a hitvány embernek, mivel nem tud helyesen élni velük. Ha tehát jelenlétükkel kárt okoznak neki, úgy tűnik, hogy aki megfosztja tőlük, nem követ el jogtalanságot. Az efféle érv azonban a tömeg számára látszólag ellentmondásnak tűnhet. Arról ugyanis mindenki meg van győződve, hogy a hivatallal, a hatalommal és a gazdagsággal helyesen tud élni - csak hát ezt nem gondolják helyesen. Ez világos a törvény­hozó tevékenységéből is. A törvényhozó nem mindenkinek engedi meg, hogy hivatalt viseljen, hanem megszabja, hogy milyen korú és milyen vagyonú legyen az, aki hivatalt akar viselni - azért, hogy ne viselhessen mindenki hivatalt. Ha pedig valaki bosszankodnék amiatt, hogy nem viselhet hivatalt vagy hogy senki nem engedi, hogy kormányozzon, azt mondhatnák neki: „Mert nincs semmi olyan a lelkedben, amitől képes lennél a hivatalra vagy a kormányzásra.” Vagy a test esetében is láthatjuk, hogy nem képesek meggyógyulni, akik testüknek csak az általában vett jót nyújtják. Ha valaki a beteg testét akarja gyógyítani, először is vizet kell magá­hoz vennie és kevés táplálékot. Akinek viszont a lelke beteg, annak - hogy ne követ­hessen el semmi rosszat - nem kell-e vajon a gazdagságtól, hivataltól, hatalomtól és általában minden effélétől távol tartania magát - mégpedig annyival inkább, amennyivel a lélek mozgékonyabb és változékonyabb a testnél? Mint ahogyan a testileg hitvány ember számára ez az életmód alkalmas, úgy annak számára, aki lélekben hitvány, ez a megfelelő eljárás, tudniillik, ha az említett javak egyikének sincs birtokában.

Adódik még a következő aporia: ha valaki nem cselekedhet egyidejűleg bátor és igazságos dolgot, akkor melyiket tegye a kettő közül? Azt mondottuk, hogy a természetes erények területén az erkölcsi szép felé csupán értelem nélkül való törekvés létezik. Aki választhat, annak számára az értelemben és az értelemmel bíró lélekrészben adott a választás. Így hát egyidejűleg adott a választás lehetősége, és létezik a tökéletes erény, amelyről azt mondottuk, hogy belátással párosul, és nem nélkülözi az erkölcsi szépre irányuló természetes törekvést sem. Erény az erénnyel nem ellenkezik, hiszen az értelemnek természeténél fogva engedel­mes­kedik: úgy tesz, ahogyan az értelem rendeli, tehát arrafelé hajlik, amerre az értelem vezeti. Az értelem ugyanis az, ami a legjobbat választja. Hiszen belátás nélkül nem jön létre a többi erény; de a teljes belátás sem jön létre a többi erény nélkül: ezek bizonyos módon kölcsönösen együttműködnek és kísérik a belátást. Nem kisebb nehézséget jelent a következő kérdés sem: vajon ugyanaz-e a helyzet az erényekkel is, mint a többi, a külső és a testre vonatkozó javakkal? Ezek ugyanis ha túlzott mértékűvé válnak, rosszabbá teszik az embert; a nagy vagyon például pökhendivé és kellemetlenné tehet. Hasonlóképpen van ez az egyéb javak: a hivatal, a kitüntetés, a szépség és a derék termet esetében is. Az erénnyel is ez tehát a helyzet, vagyis ha valakibe túlságosan sok igazságosság és bátorság szorul, rosszabbá válik, vagy nem? Azt mondják, nem. Hanem az erényből kitüntetés származik, a kitüntetés naggyá válva rosszabbá teszi az embert. Tehát világos - mondják -, hogy az olyan erény, amely a nagyság növekedésének irányában halad, az embert rosszabbá teszi. A kitüntetésnek ugyanis az erény az oka, úgyhogy az erény, ha túl naggyá válik, rosszabbá teheti az embereket. Vagy talán ez nem igaz? Nem. Hiszen ha az erény - mint a tények mutatják - egy sereg dolgot visz is végbe, mégis elsősorban azt eredményezi, hogy az említett javakkal, meg azokkal, amelyek ha­sonlóak hozzájuk, helyesen tudjunk élni, ha megszereztük őket. Ha a derekas ember, miután nagy kitüntetésre vagy hivatalra tett szert, ezekkel nem tudna helyesen élni, akkor nem is volna derekas ember. Hiszen aki derekas, azt sem a kitüntetés, sem a hivatal nem teszi rosszabbá - így hát az erény sem. Mivel általánosságban már kezdetben megállapítottuk, hogy az erények közepek, a nagyobb erény: fokozott mértékben közép. Az erény tehát, ha naggyá nő, nemhogy nem rosszabbá, de jobbá tesz. A közép ugyanis: az érzelmekben megnyilvánuló hiány és túlzás közötti közép. Erről ennyit.

 

4

Ezután más kiindulópontot kell elfoglalnunk - azért, hogy a fegyelmezettségről és a fegyel­mezetlenségről beszéljünk. Mert ahogyan maga ez az erény és ez az erkölcsi hitványság eltér a többitől, ugyanúgy szükségszerű, hogy az érvek is, amelyeket velük kapcsolatban elmondunk, a többitől eltérőek legyenek. Ez az erény ugyanis nem hasonló a többihez. A többi erény esetében ugyanazon irányba törekszik az értelem és az érzelem, s nem állnak szemben egy­mással; ennek esetében viszont az értelem és az érzelem egymással ellentétesek. Három olyan lelki jelenség van, amelynek az alapján hitványnak nevezünk embereket: a lelki rosszaság, a fegyelmezetlenség és az állatiasság. Nos hát a lelki rosszaságról meg az erényről e műben már föntebb megmondtuk, hogy mi az, s milyen területen nyilvánul meg. Most a fegyelmezetlen­ségről és az állatiasságról kell beszélnünk.

 

5

Az állatiasság valamiféle túlzott rosszaság. Mert ha valakiről azt látjuk, hogy minden tekintetben hitvány, azt mondjuk róla, hogy nem is ember, hanem állat - ezzel feltételezve, hogy az állatiasság: a rosszaságnak egy bizonyos formája. Az erénynek, amely ezzel áll szemben, nincs külön neve, ez emberfeletti jellegű - például valamiféle héroszra vagy istenre jellemző erény. De nincs neve ennek az erénynek, mert az istennek nincsen erénye. Az isten ugyanis magasabb rendű, mint az erény, és a „derekassága” nem erényen alapul, hiszen ily módon az erény jobb volna az istennél. Ezért nincs külön neve annak az erénynek, amelyik ezzel az erkölcsi rosszal: az állatiassággal áll szemben. Ezzel természettől fogva az isteni és emberfölötti áll szemben, mert ahogyan ez az erkölcsi rossz: az állatiasság is túl van az emberi mértéken, ugyanúgy a vele szemben álló erény is.

 

6

A fegyelmezetlenségről és fegyelmezettségről először is a vitás kérdéseket és a látszatnak ellentmondó érveket kell elmondanunk, hogy aztán a vitás kérdésekből és a látszatnak ellentmondó érvekből kiindulva, miközben e tárgykörben közösen vizsgálódunk, megismerjük a dologgal kapcsolatos igazságot is, már amennyire ezt a tárgy engedi. Ily módon ugyanis könnyebb lesz megismernünk az igazságot. Mármost a tiszteletreméltó Szókratész teljesen törölte ezt a fogalmat, és azt állította, hogy fegyelmezetlenség nem létezik, mondván, hogy senki sem választaná a hitvány dolgot, ha tudná, hogy az hitvány. A fegyelmezetlen ember azonban olyannak tűnik, aki tudja, hogy ez meg ez hitvány dolog, de mégis - érzelmétől sarkallva - azt választja. Ilyesféle érv alapján vélekedett ő úgy, hogy fegyelmezetlenség nem létezik - csakhogy nem helyesen. Hiszen értelmetlenség ettől az érvtől meggyőzetvén meg­tagadni a szemmel láthatót. Mert vannak fegyelmezetlen emberek, és ezek tudják ugyan, hogy ez meg ez hitvány dolog, mégis megteszik. Mivel pedig létezik fegyelmezetlenség, az a kérdés, hogy vajon a fegyelmezetlen embernek van-e valamiféle meghatározott ismerete, amelynek a segítségével szemléli és vizsgálja a hitvány dolgot? De ismét úgy tűnik, ez nem lehet így, mert értelmetlenség volna, hogy ami bennünk a legerősebb és legszilárdabb, alá legyen vetve valaminek. Ugyanis a tudás az, amely a bennünk levő összes dolog közül a legállandóbb és leginkább kényszerítő erejű, így hát ez ismét egy érv az ellen, hogy az [ami a fegyelmezetlen embernek birtokában van] tudás. De ha nem tudás, akkor vélekedés? De ha a fegyelmezetlen embernek vélekedése van, nem marasztalhatjuk el, mert ha valami hitvány­ságot cselekszik, de ennek nincs pontosan tudatában, csupán vélekedik róla, akkor bárki megbocsáthat neki amiatt, hogy a gyönyörűségnek pártjára állt, és hitványságot cselekszik - hiszen nem tudja pontosan, hogy az hitványság, csupán véli. Akiknek pedig megbocsátunk, azokat nem marasztaljuk el, tehát a fegyelmezetlen ember, mivel csak vélekedése van, nem marasztalható el. De mégis elmarasztalják. Az ilyesféle érvek aporiát idéznek elő. Egyesek ugyanis azt állították, hogy itt nincs szó tudásról - és valami lehetetlen következményhez jutottak, mások viszont azt, hogy vélekedésről sem lehet szó - és ezek ismét csak valami lehetetlen következményre jutottak. Fölvethető azonban a következő aporia is: mivel a mértékletes ember fegyelmezettnek is minősül, vajon lehetséges-e, hogy heves vágyakozást ébresszen valami a mértékletes emberben? Hiszen ha fegyelmezett, akkor heves kell hogy legyen ez a vágyakozás - mert nem neveznénk fegyelmezettnek az olyat, aki csupán mérsékelt vágyain lesz úrrá. De ha a vágyai hevesek, ő már nem lehet mértékletes - hiszen az a mértékletes, aki sem nem vágyakozik semmire, sem nem szenved semmitől. A következő kérdésben ismét aporia rejlik. Az érvekből az következik, hogy néha a fegyelmezetlen ember dicsérendő, a fegyelmezett meg elmarasztalandó. Legyen valaki - mondják -, aki tévedett a megfontolásban, és amikor mérlegel, tűnjék számára hitványnak a szép, de a vágya vezesse el a széphez. Mármost az értelem nem fogja engedni, hogy megtegye a dolgot, de vágyától vezérelve megteszi. Ilyen ugyanis a fegyelmezetlen ember. Így hát szépet fog cselekedni, mert vezérelje erre a vágya. Az értelme visszatartja majd, mert tételezzük fel, hogy megfonto­lásában vétette el az erkölcsi szépet. Nos, ez az ember fegyelmezetlen lesz ugyan, mégis dicséretre méltó, mert amennyiben szép dolgot cselekszik, dicséretre méltó. Ez azonban értelmetlen eredmény. Vegyük megint azt az esetet, hogy értelmével véti el az erkölcsi szépet; a szép számára ne tűnjék szépnek, de vágyakozása vezesse a szépre. Fegyelmezett azonban az, aki vágyakozik ugyan, de értelmére hallgatva nem cselekszi meg a dolgot. Mármost, minthogy gondolkodásával elvétette a szépet, így akadályozva lesz annak megtételében, amire vágyik; tehát abban van akadályozva, hogy megtegye a szép dolgot - vágya ugyanis erre vezérelte. Aki azonban nem teszi meg azt a szép dolgot, amit meg kellene tenni - elmarasztalandó. Tehát a fegyelmezett ember bizonyos esetben elmarasztalandó lesz. Bizony, így is értelmetlen az eredmény.

De vajon a fegyelmezetlenség és a fegyelmezetlen ember minden helyzetben jelen van-e, és minden dologgal kapcsolatos-e, például a vagyonnal, a megbecsüléssel, a haraggal és a hírnévvel - ez ugyanis mind olyannak számít, amellyel a fegyelmezetlenek kapcsolatban vannak - vagy nem, hanem azt is fölvethetnénk aporiaként, hogy egyáltalán egyes meghatáro­zott területekkel kapcsolatos-e a fegyelmezetlenség. Ezek tehát azok a dolgok, amelyek aporiát okoznak. De szükségszerű, hogy meg is oldjuk az aporiákat. Először is a tudásra vonatkozókat. Lehetetlennek tűnik ugyanis, hogy valaki, aki birtokában van a tudásnak, elveszítse azt vagy megváltozzék tudásában. A vélekedésre ugyanez az érv áll. Hiszen semmi különbség nincs a között, hogy tudásról vagy vélekedésről van-e szó. Mert ha a vélekedés - szilárdsága és befolyásolhatatlansága folytán - igen erős, akkor semmiben sem fog különbözni a tudástól, mivel a vélekedés képes elhitetni, hogy úgy állnak a dolgok, ahogyan vélik; az epheszoszi Hérakleitosznak például saját vélekedésével kapcsolatban ilyesféle véleménye volt. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a fegyelmezetlen ember - akár tudása van a dologról, akár meg olyasféle vélekedése, amilyenről beszélünk - valami hitvány dolgot cselekedjék. Ennek a kifejezésnek ugyanis, hogy tudni valamit, kettős értelme van; az egyik: tudással rendelkezni - mert akkor beszélünk tudásról, ha valaki tudással rendelkezik -, a másik: a tudás alapján tevékenykedni. Fegyelmezetlen az olyan ember, akinek van ugyan tudása az erkölcsileg szép dolgokról, de nem aszerint cselekszik. Ha pedig nem e tudása szellemében cselekszik, egyáltalán nem lehetetlen, hogy bár megvan a tudása, hitvány dolgot cselekedjék. Hasonló a helyzet, mint az alvók esetében: ezek is rendelkeznek ugyan tudással, álmukban mégis sok visszásságot követnek és szenvednek el. A bennük levő tudás ugyanis nem tevékeny. Éppen ez a helyzet a fegyelmezetlen emberrel is, mert hasonlít az alvóhoz, és nem tudása szellemében cselekszik. Az aporia ily módon oldódik meg: a kérdés ugyanis az volt, hogy vajon a fegyelmezetlen ember elhagyja-e a tudását vagy megváltozik tudásában. Mindkettő lehetetlennek tűnik. Ám a következőből ez ismét világossá válik. Ahogyan az Analütikákban mondottuk, két premisszából adódik a konklúzió. A két premissza közül az első: általános kijelentés, a második pedig ennek alárendelt és részleges.

Például: Minden lázbeteg embert meg tudok gyógyítani.

Ez az ember lázbeteg.

Tehát ezt az embert meg tudom gyógyítani.

Mármost vannak dolgok, amelyeket általános tudásom révén ismerek, ám részleges tudásom révén nem. Nos, ilyen esetben a tudással bíró ember is hibázhat; például előfordulhat, hogy minden lázbeteg embert meg tudok ugyan gyógyítani, mégis, ha ez az ember lázbeteg, nem tudom. Ugyanígy megtörténhet ugyanaz a tévedés a tudással rendelkező, ám fegyelmezetlen ember esetében. Mert lehetséges, hogy a fegyelmezetlen ember rendelkezik ugyan általános tudással arra vonatkozóan, hogy az efféle dolgok hitványak és kártékonyak, részlegesen azonban nem ismeri, hogy az éppen adott dolog rossz, úgyhogy az efféle tudás birtokában fog hibázni. Mert az általános tudással rendelkezik ugyan, de a részlegessel már nem. Tehát egyáltalán nem lehetetlen az sem, hogy ez történik a fegyelmezetlen emberrel: a tudás birtokában valami hitványságot cselekszik. Úgy van ez, mint a részeg emberekkel. A részegek ugyanis, midőn a részegségük elmúlt, ismét olyanok, mint annak előtte voltak. Sem értelmük, sem tudásuk nem esett ki belőlük, csupán a részegség kerítette őket hatalmába, de ha elszáll a mámor, ismét olyanok, mint voltak. Hasonlóan viselkedik a fegyelmezetlen ember. A szenve­dély, ha erőt vesz rajta, hallgatásra kényszeríti megfontolását. Ám midőn a szenvedély, mint a részegség elszállt, ismét önmaga lesz.

Volt még egy másik érv is a fegyelmezetlenségre vonatkozóan, amely aporiát kínált: az, hogy néha a fegyelmezetlen ember dicséretet érdemelhet és a fegyelmezett megrovást. De nem így áll a dolog. Mert nem az a fegyelmezett és a fegyelmezetlen ember, aki értelmében megcsalatkozik, hanem aki a helyes szabály birtokában és ezt alkalmazva ítéli meg a rosszat és a jót; és fegyelmezetlen, akit az ilyen szabály nem győz meg, fegyelmezett pedig az, akit meggyőz, és akit nem a vágyai vezetnek. Ha ugyanis valaki úgy véli, hogy az apját megverni nem szégyenteljes cselekedet, és vágyat is érez, hogy megverje - az az ember, ha meg­tartóztatja magát a dologtól, még nem tekinthető fegyelmezettnek. Következésképpen: ha az efféle esetekben nincs szó sem fegyelmezettségről, sem fegyelmezetlenségről, akkor nem érdemelhet dicséretet a fegyelmezetlenség, sem megrovást a fegyelmezettség - pedig a látszat ez volt.

A fegyelmezetlenségnek vannak formái, amelyek a betegségre hasonlítanak és vannak formái, amelyek természettől valók. A betegségre hasonlítanak például a következők. Vannak emberek, akik kitépik a hajukat és lerágják a körmüket. Ha valaki úrrá lesz ezen az élvezeten, attól még nem érdemel dicséretet - ahogyan megrovást sem, vagy legalábbis nem nagy megrovást, ha nem lesz úrrá rajta. Természettől való fegyelmezetlenségre példa annak a fiúnak az esete, akit - mint mesélik - perbe fogtak, hogy veri az apját. A törvényszéken azt hozta fel védelmére, hogy „hiszen ő is verte az apját”, - és felmentették, mert a bírák úgy látták, hogy ez a hiba természettől való. De ha valaki úrrá lesz azon a vágyán, hogy az apját megverje, még nem érdemel dicséretet. Mi most nem is az efféle fegyelmezetlenséget és fegyelmezettséget keressük, hanem azt, amelynek alapján azt mondják rólunk, hogy feltétlenül megrovást vagy dicséretet érdemelünk.

A javak közül némelyek külsők - ilyen például a gazdagság, hivatal, kitüntetés, barátok, hír­név -, mások meg szükségszerűek, és a testtel kapcsolatosak, mint például a tapintás, az ízle­lés és a testi gyönyörök. Aki ezekkel kapcsolatban fegyelmezetlen, az feltétlenül fegyelmezet­lennek számít. Így hát arra a fajta fegyelmezetlenségre, amelyet keresünk, érvényes kell, hogy legyen a megállapítás: ezekre a dolgokra vonatkozik. Aporiát rejtett magában az a kérdés, hogy vajon mire vonatkozik a fegyelmezetlenség. Nos, a kitüntetés tekintetében nem fegyel­mezetlen az ember a szó szoros értelmében. Bizonyos értelemben ugyanis még dicséretet is érdemel az, aki a kitüntetéssel kapcsolatban „fegyelmezetlen”, mert az ilyen ember nagyra­vá­gyó. De általában az ilyen esetekre is alkalmazzuk a fegyelmezetlen kifejezést: „fegyelmezet­len a kitüntetés, vagy a hírnév, vagy haragja tekintetében”. Az olyan esetben viszont, amikor valaki feltétlenül fegyelmezetlen, nem tesszük hozzá, hogy mivel kapcsolatban ilyen - mert ott jelen van az a tárgy és világos anélkül is, hogy hozzátennénk: mivel kapcsolatban fegyel­mezetlen. A feltétlenül fegyelmezetlen ember ugyanis a testi gyönyörökkel és fájdalmakkal kapcsolatban ilyen. Ám a következőkből is nyilvánvaló, hogy a fegyelmezetlenség ezekkel kapcsolatos. Minthogy a fegyelmezetlen ember megrovást érdemel, cselekvésének tárgya is elmarasztalandó kell hogy legyen. Ám a kitüntetés, a hírnév, a hivatal, a vagyon és mindaz, amellyel kapcsolatban fegyelmezetlennek szokás nevezni embereket, nem elmarasztalandó dolgok, míg a testi gyönyörök elmarasztalandók. Ezért rendjén való, hogy aki ezekkel a kelleténél többet foglalkozik, azt a szó teljes értelmében fegyelmezetlennek nevezzük.

Mivel a fegyelmezetlenség olyan formái közül, ahol hozzátesszük, hogy az mivel kapcsolatos, a haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenség érdemel a leginkább megrovást; vajon inkább érdemel-e megrovást az, amely a haraggal, mint amelyik a gyönyörrel kapcsolatos? A haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenség hasonlatos azoknak a házi szolgáknak a viselkedéséhez, akik túl­ságosan buzgón igyekeznek szolgálni. Mert ezek is, midőn az uruk azt mondja: „adj nekem”, már el is rohannak buzgalmukban, még mielőtt hallanák, hogy egyáltalán mit kell adniuk, aztán már adják is, de persze eltévesztik a dolgot. Gyakran, amikor a könyvtekercset kellene adniok, az írószerszámot adják. Hasonlóképpen jár az is, aki a haraggal szemben fegyel­mezetlen. Mihelyt meghallja ugyanis az első szót, hogy „jogtalanság történt”, már kitör haragos indulata, hogy bosszút álljon, és meg sem várja, hogy meghallgassa: egyáltalán kell-e haragudnia vagy sem, és ha kell is, ilyen hevesen kell-e. Nos, az efféle haragos indulatot, amely a haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenségnek számít, nem kell túlságosan kárhoztatni, a gyönyörre irányuló törekvés viszont megrovást érdemel. Ez ugyanis különbözik az előbbitől az értelem miatt, ami visszatartja a cselekvéstől, de ő mégis cselekszik - mégpedig az értelem ellenére. Ezért érdemel inkább megrovást, mint a haragból fakadó fegyelmezetlenség. A haragból fakadó fegyelmezetlenség ugyanis: fájdalom - senki sem haragszik úgy, hogy ez ne okozna neki fájdalmat, a vágyakozáson alapuló fegyelmezetlenség azonban gyönyörrel párosul. Ezért érdemel fokozottabb mértékben megrovást. A gyönyörön alapuló fegyelmezet­lenség ugyanis - úgy tűnik - önhittséggel párosul.

Vajon azonos-e a fegyelmezettség és az állhatatosság, avagy sem? [Nem], mert a fegyelme­zett­ség a gyönyörökkel kapcsolatos, és fegyelmezett ember az, aki uralkodik a gyönyörökön, míg az állhatatosság a fájdalmakkal van kapcsolatban. Aki ugyanis állhatatosan és türelemmel viselkedik a fájdalmakkal szemben, az olyan ember: állhatatos. Viszont a fegyelmezetlenség és az elpuhultság sem azonos. Az elpuhultságra és az elpuhult emberre ugyanis az a jellemző, hogy a viszontagságok közepette nem állja meg a helyét - itt persze nem az összes viszontag­ságra gondolunk, csupán azokra, amelyekkel szemben más ember szükségszerűen helytállna, fegyelmezetlen ember pedig az, aki nem képes ellenállni a gyönyöröknek, hanem elpuhultan viselkedik és hagyja, hogy ezek elragadják.

Aztán használjuk még a mértéktelen kifejezést. Azonos-e vajon a mértéktelen és a fegyel­mezetlen, vagy sem? [Nem], mert mértéktelen az olyasféle ember, aki úgy véli, hogy amit tesz, az számára a legjobb és a legkedvezőbb, és aki nem rendelkezik semmiféle helyes szabállyal, amely ellenkezésbe kerülne mindazzal, ami számára gyönyörűségnek tűnik. A fegyelmezetlen emberben viszont megvan a helyes szabály, amely ellenkezésbe kerül vele [amikor azt követi], amire vágya ragadja.

Vajon melyik gyógyítható könnyebben, a mértéktelen vagy a fegyelmezetlen ember? Nos hát, a látszat mindenesetre az, hogy nem a fegyelmezetlen. A mértéktelen ugyanis könnyebben gyógyítható, mert ha létrejön benne a helyes szabály, amely megtanítja rá, hogy [ez meg ez] hitvány dolog, akkor nem teszi többé. Ámde a fegyelmezetlen emberben jelen van a helyes szabály, és mégis megteszi [a hitvány dolgot], úgyhogy az lehet a látszat, hogy az ilyen: gyógyíthatatlan. Csakhogy melyikük vajon a rosszabbik, akiben semmi jó nincs, vagy akiben van ugyan valami jó is, de megvannak ezek a rosszak is? Avagy világos, hogy az előbbi, annál is inkább, mert a legnemesebb az, amely őbenne rossz állapotban van. Mármost a fegyel­mezetlen emberben van valami jó, mivel őbenne megvan a helyes szabály, míg a mértéktelen emberben nincs meg. Továbbá a helyes szabály mindegyik ember számára princípium. A fegyelmezetlen emberben ez a legnemesebb princípium jó állapotban van, a mértéktelen emberben viszont rossz állapotban, így hát a mértéktelen bizonyára rosszabb a fegyelmezet­lennél. Továbbá itt is az a helyzet, mint az állatiasság esetében, amelyről azt mondottuk, hogy nem az állatban, hanem az emberben figyelhető meg. Az állatiasság ugyanis a túlzott hitványság neve. - Miért? Nem egyébért, hanem azért, mert a hitvány princípium az állatban nem található. A princípium pedig a szabály. Mert hát vajon ki követheti el a legnagyobb rosszat: egy oroszlán vagy egy Dionüsziosz, egy Phalarisz, egy Klearkhosz, vagy valamelyik e gonosz emberek közül? Világos, hogy az utóbbiak. A bennük levő hitvány princípium ugyanis nagyban hozzájárul [tevékenységükhöz], míg az állatban egyáltalán nincs princípium. A mértéktelen emberben hitvány a princípium. Mert ha ő hitvány dolgokat cselekszik, az értelme is ugyanezt tanácsolja neki, és számára úgy tűnik, hogy ezeket is kell cselekednie - a princípium, amely benne van, nem egészséges. Ezért számít a fegyelmezetlen ember jobbnak a mértéktelennél.

A fegyelmezetlenségnek két fajtája van. Az egyik valamiféle hebehurgyaság, megfontolat­lanság, és hirtelen keletkezik - például midőn meglátunk egy szép nőt, elfog hirtelen valami­féle szenvedély, s e szenvedélyből vágy keletkezik bennünk, hogy megtegyünk valamit, amit pedig nem volna szabad. A másik egyfajta erőtlen jelenség, amely akadályozó jellegű meg­fontolással párosul. Az első fajta nem kárhoztatható túlságosan, hiszen efféle megjelenik a derekas emberekben is, mégpedig azokban, akik forróvérűek és tehetségesek. A másik fajta viszont a hideg és melankolikus emberekben jelenik meg; az ilyenek megrovást érdemelnek. Továbbá lehetséges, hogy egyáltalán ne ragadjon el a szenvedély, ha értelmünkkel előre megfontoljuk: „Szép asszony közeledik, tehát meg kell tartóztatnunk magunkat.” Aki értel­mével ily módon előre tisztázza a dolgokat, még ha a friss élményekkel kapcsolatban fegyel­mezetlen is, akkor sem ragadja el a szenvedély, és semmi szégyenletes dolgot nem fog elkövetni. Ám aki értelmével látja ugyan, hogy ezt meg ezt nem kellene megtennie, mégis átadja magát a gyönyörnek és elpuhultan viselkedik, az ilyen fokozottabb mértékben érdemel megrovást. A derekas ember soha nem is lehet ilyen módon fegyelmezetlen - hiszen akkor az előrelátó értelem nem fejtene ki semmiféle gyógyító hatást. Az előbb említett emberben ugyan az értelem a vezető, de ő nem engedelmeskedik neki, hanem átadja magát a gyönyörnek, és így valamiképp elpuhul és elerőtlenedik.

Vajon a mértékletes ember fegyelmezett? - az előbb felvetődött ez az aporia, most válaszol­junk rá. Igen, a mértékletes ember fegyelmezett is. Mert nemcsak az a fegyelmezett ember, aki miután már feltámadtak benne a vágyak, ezeket értelme segítségével megfékezi, hanem az olyan is, aki megfékezi azokat is, amelyek majd keletkeznek - ha pillanatnyilag nincsenek is vágyai. Mértékletes az olyan ember, akinek nincsenek hitvány vágyai, de rendelkezik az ezekre vonatkozó helyes szabállyal, fegyelmezett ember meg az, akinek vannak ugyan hitvány vágyai, de ő is rendelkezik az ezekre vonatkozó helyes szabállyal. Így hát azzal, hogy valaki mértékletes, együtt jár, hogy fegyelmezett is. És a mértékletes ember egyben fegyelmezett is, míg a fegyelmezett ember nem mértékletes is egyben. Mértékletes ember ugyanis az, akinek nincsenek szenvedélyei, fegyelmezett pedig az, akinek vannak ugyan szenvedélyei, de uralkodik rajtuk, vagy aki olyan, hogy lehetnek szenvedélyei. Ám a mértékletes ember esetében egyik lehetőség sem áll fenn. Ezért nem mértékletes a fegyelmezett ember.

De vajon a mértéktelen ember fegyelmezetlen, vagy a fegyelmezetlen ember mértéktelen? Vagy egyik jellemvonás sem jár együtt a másikkal? Hiszen a fegyelmezetlen ember az, akinek értelme harcban áll a szenvedélyeivel, a mértéktelen viszont nem ilyen: őbenne egyetértés uralkodik a hitvány tett elkövetése és az értelem között. Tehát sem a mértéktelen ember nem olyan, mint a fegyelmezetlen, sem a fegyelmezetlen ember nem olyan, mint a mértéktelen. Továbbá a mértéktelen ember hitványabb a fegyelmezetlennél, mert nehezebben gyógyíthatók azok, akik természetüknél fogva ilyenek, mint akik a szokás révén válnak ilyenné. Hiszen a szokás is azért számít annyira erősnek, mert természetté válik. Nos, a mértéktelen ember olyan, aki természettől fogva hitvány: azért és annak a következtében ilyen, mert hitvány benne az értelem. Ám a fegyelmezetlen emberrel nem ez a helyzet. Az ő értelme nem azért nem derekas, mert ő eleve ilyen. Akkor állna így a dolog, ha természeténél fogva volna olyan, mint a hitvány ember. A fegyelmezetlen ember tehát nyilván a szokás révén, a mértéktelen pedig természeténél fogva hitvány. A mértéktelen az, aki nehezebben gyógyítható. Egy szokást ugyanis más szokás segítségével kiűzhetünk valakiből, a természetét viszont nem űzhetjük ki senkiből.

Minthogy a fegyelmezetlen ember olyan, aki tudással rendelkezik, és akit nem vezet félre az értelme, viszont a belátó ember is olyasféle, aki minden dolgot a helyes szabály birtokában szemlél - vajon lehetséges-e, hogy a belátó ember fegyelmezetlen legyen, vagy nem lehetséges? Ezt az aporiát szegezhetné ugyanis szembe valaki az elmondottakkal. De ha hívek maradunk az előbb elmondottakhoz, úgy a belátó ember nem azonos a fegyelmezetlennel. Azt mondottuk ugyanis, hogy a belátó ember nemcsak azért belátó, mert megvan benne a helyes szabály, hanem mert azt is cselekszi, ami számára értelme szerint a legjobbnak tűnik. Ám a belátó ember a legjobbat cselekszi, nem lehet fegyelmezetlen a belátó ember, az ellenben lehetséges, hogy a fegyelmezetlen ember különlegesen okos legyen. Az előbbiekben ugyanis úgy határoztuk meg az okos embert és a belátó embert, hogy azok különböznek egymástól. Tárgya ugyan mindkettőnek ugyanaz, de míg az egyik cselekvő erővel hat arra a tárgyra, amelyre kell, a másik nem hat rá cselekvő erővel. Lehetséges tehát, hogy az okos ember fegyelmezetlen legyen - mert ő nem hat cselekvő erővel arra a tárgyra, amelyre kell -, ám a belátó ember nem lehet fegyelmezetlen.

 

7

Ezek után a gyönyörről kell beszélnünk, mivel fejtegetésünk tárgya a boldogság, a boldog­ságról meg úgy szokott mindenki vélekedni, hogy az: gyönyör és kellemes élet, vagy legalábbis nincs híján a gyönyörnek. Azok viszont, akik idegenkednek a gyönyörtől, és úgy gondolják, a gyönyört nem kell a javak közé számlálni, ezt a meghatározást javasolják: „fájdalomtól mentes”. Tehát a „fájdalomtól mentesen” közel áll a gyönyörhöz. Ezért kell beszélnünk a gyönyörről - nemcsak azért, mert a többiek is azt hiszik, hogy így kell tenniök, hanem mert számunkra szükségszerű, hogy a gyönyörről beszéljünk. Mivel fejtegetésünk tárgya a boldogság, a boldogságot pedig meghatároztuk és azt mondtuk, hogy az: „az erény tevékenysége az egész életen keresztül”, az erény pedig a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos; szükségszerű tehát, hogy beszéljünk a gyönyörről, mivel boldogság nem létezik gyönyör nélkül. Először arról szóljunk, amit egyesek érvként felhozva úgy vélekednek, hogy a gyönyör nem fogható fel jónak a javak sorában. Első érvük az, hogy a gyönyör: keletkezés, a keletkezés meg valami befejezetlen dolog, a jó pedig sohasem tartozhat a befejezetlen dolgok közé. A második érv: léteznek hitvány gyönyörök, a jó pedig sohasem létezhet hitványságban. Aztán a gyönyör minden lényben létrejön: a hitványban éppúgy, mint a derekasban, a vad­állatban éppúgy, mint a szelíd jószágban. A jó viszont nem keveredik a hitványakkal, és nem olyasmi, ami sokakkal közös. Majd meg: a dolgok legjava nem gyönyör, a jó viszont legjava a dolognak. És [a gyönyör] akadálya annak, hogy szépet cselekedjünk, ami meg akadálya a szép dolgoknak, az nem lehet jó. Először is az első érvre kell válaszolnunk, a keletkezés érvére, és meg kell kísérelnünk megcáfolni ezt az érvet - mert nem igaz. Elsősorban azért nem, mert nem minden gyönyör keletkezés. Hiszen a szemlélődésből eredő gyönyör sem keletkezés, és az sem, amely a hallásból, látásból és szaglásból ered. Ezek ugyanis nem valamiféle hiány hatására keletkeznek, mint a többiek, például az evésből és az ivásból fakadó gyönyörök. Azok ugyanis hiány és túlzás hatására keletkeznek, tudniillik vagy a hiányzót pótolják, vagy a túlzottból vesznek el. Ezért minősül [az ilyen gyönyör] keletkezésnek. A hiány és a túlzás fájdalom. Fájdalom tehát ott van, ahol gyönyör keletkezik. Ám a látás, a hallás és a szaglás esetében nincs szó előzetes fájdalomról, hiszen senki sem érzett fájdalmat azelőtt, hogy a látás vagy a szaglás gyönyört okoz neki. Hasonlóképpen a gondolkodás esetében: aki szemlél valamit, az gyönyörűséget érez anélkül, hogy előbb fájdalma lett volna. Tehát létezik egyfajta gyönyör, amely nem keletkezés. Így hát ha a gyönyör - mint ahogy azok érve mondja - azért nem jó, mert keletkezés, de létezik egy bizonyos gyönyör, amely nem keletkezés, akkor az a gyönyör jó. És általában: egyetlen fajta gyönyör sem keletkezés, mert még maguk az evésből és ivásból származó gyönyörök sem azok, hanem tévednek, akik azt állítják, hogy ezek a gyönyörök keletkezések, ők ugyanis úgy vélik, hogy mivel az étkezéssel egyidejűleg jön létre a gyönyör, ezért keletkezés. De nem az. Minthogy a léleknek van egy bizonyos része, amellyel - egyidejűleg azzal, hogy magunkhoz vesszük, amire szükségünk van - gyönyört érzünk, ez a lélekrész tevékenykedik és mozog, s mozgása és tevékenysége a gyönyör. Miután e lélekrész tevékenysége egyidejű azzal, hogy magunkhoz veszünk valamit - mintegy: a tevékenység következtében [érezzük a gyönyört] - ezért vélik, hogy a gyönyör keletkezés, ugyanis az a moz­zanat, hogy magunkhoz veszünk valamit: szemmel látható, míg a lélekrész nem figyel­hető meg világosan. Hasonló ez ahhoz, mint ha valaki az embert [csak] testnek gondolja, mert a test érzékelhető, a lélek meg nem az. Pedig a lélek is létezik. Hasonlóképpen van ebben az esetben is: mert a lélek valamely része az, amellyel érezzük a gyönyört, s ez azzal egyidejűleg tevékenykedik, hogy magunkhoz veszünk valamit. Ezért hát egyetlen gyönyör sem keletkezés. Ámde - mondják - a gyönyör: érzékelhető visszatérés a természetes állapotba. [Nem az], mert azok is éreznek gyönyört, akik nem térnek vissza ebbe az állapotba. Hiszen a visszatérés azt jelenti, hogy létezik egy természetes hiány, és ennek megtörténik a pótlása. Csakhogy, mint mondottuk, lehetséges gyönyört érezni hiány nélkül is. A hiány ugyanis fájdalom, s ezt mondjuk, hogy lehet gyönyörűséget érezni fájdalom nélkül és a fájdalom előtt is. Ezért a gyönyör nem „visszatérés a hiány állapotából”. Az ilyesféle gyönyörökben ugyanis nincs semmiféle „hiányos”. Tehát: ha a gyönyör azért nem számít jónak, mert keletkezés, ámde egyik gyönyör sem keletkezés, akkor a gyönyör: jó. Ám ezután azt mondják: nem minden gyönyör jó. De erről is megszerezheti bárki a helyes ismeretet, mégpedig a következő módon. Mivel azt szoktuk mondani, hogy a jóról minden kategóriával kapcsolatban beszélünk - így a szubsztancia, a viszony, a mennyiség, az idő kategóriájában és általában mindegyikben -, ez ilyenformán már világos is, hiszen a jó minden tevékenységével valamilyen gyönyör jár együtt. Ezért, mivel a jó előfordul mindegyik kategória területén, a gyönyör is: jó. Mivel minde­gyikükben előfordul a jó is meg a gyönyör is, és a jókból származó gyönyör: gyönyör - ezért minden gyönyör: jó. Ebből egyidejűleg az is világos, hogy a gyönyörök fajta szerint különbözők, hiszen különbözők a kategóriák is, amelyekben a gyönyör előfordul. Itt ugyanis nem az a helyzet, mint a gyakorlati tudás fajtáinál, például az írás, vagy valamely más fajta esetében. Ha ugyanis Lamprosz elsajátítja az írás tudományát, ugyanazon írástudomány alapján lesz írástudó, mint más ember, aki ezt elsajátítja; az írás tudományának nincsen két fajtája, teszem az egyik Lamproszban, a másik Neleuszban. A gyönyörrel azonban nem ez a helyzet. Hiszen a részegségből és a szerelmi együttlétből fakadó gyönyör nem tartozik azonos fajtához. Ezért kell a gyönyöröket fajta szerint különbözőknek tartanunk.

Ám mivel vannak bizonyos hitvány gyönyörök is, ők ezért nem tartják a gyönyört jónak. Az ilyen érv és az ilyen ítélet azonban nemcsak a gyönyörre jellemző, hanem a természetre és a gyakorlati tudásra is. Hiszen létezik hitvány természet is: például a férgeké és a ganajtúró bogaraké, és általában az alacsonyrendű lényeké. Ám a természet ezért még nem tartozik a hitvány dolgok közé. Hasonlóképpen a gyakorlati tudásnak is vannak hitvány fajtái, például a kétkezi munkák, de ezért még nem hitvány dolog a gyakorlati tudás sem, hanem nemük szerint mind a gyakorlati tudás, mind a természet: jó. Mert ahogyan egy szobrász milyenségét sem azok alapján kell szemlélnünk, amiket elhibázott vagy rosszul dolgozott ki, hanem annak alapján, amit jól csinált, ugyanúgy sem a tudást, sem a természetet, sem semmi mást nem a hitvány, hanem a derekas teljesítményeiből kell megítélnünk. Hasonlóképpen a gyönyör is jó neme szerint, jóllehet a mi figyelmünket sem kerülte el, hogy vannak hitvány gyönyörök is. Hiszen az élőlények természete is különböző, így vannak hitványak is meg derekasak is; pél­dául az ember természete jó, míg a farkasé vagy valamely más vadállaté hitvány. Hasonló­képpen más a természete a lónak és az embernek, a szamárnak és a kutyának. A gyönyör pedig mindegyikük számára visszatérés a természetük ellen valótól a saját természetükhöz. Így hát éppen ez a jellemzőjük: hitvány természettel hitvány gyönyör jár együtt. Nem ugyanaz a gyö­nyör az ember számára, mint a ló számára, és ez hasonlóképpen van a többi élőlény esetében is. Minthogy a természetek különbözők, ezért különbözők a gyönyörök is, s mert a gyönyör: visszatérés, és a visszatérés - mondják - a [saját] természethez való visszatérés, úgyhogy a hitvány természet esetében hitvány, derekas természet esetén derekas a visszatérés. Akik meg azt mondják, hogy a gyönyör nem jó, úgy járnak, mint azok, akik - mivel nem ismerik a nektárt - úgy vélik, hogy az istenek bort isznak, és hogy nincs semmi kellemesebb a bornál. A tudatlanságuk miatt járnak így. Ezekhez hasonlóan jártak azok is, akik azt állítják, hogy minden gyönyör keletkezés és nem jó. Mivel a testi gyönyörökön kívül nem ismernek egyéb gyönyört, ezekről meg azt látják, hogy keletkezések és nem derekas dolgok, úgy vélik, hogy a gyönyör általában nem jó. Nos, mivel gyönyör létezik ott is, ahol a természet visszatér és ott is, ahol már visszatért - visszatérés például a hiány állapotából való feltöltés, már visszatért állapotfajták pedig a látásból, hallásból és más efféléből fakadó gyönyörök -, ezért a „már visszatért” természet tevékenysége bizonyára értékesebb. Ugyanis a kétféle mód bármelyike szerint beszélünk is a gyönyörökről, azok a tevékenység fajtái. Ezért nyilvánvaló, hogy a látásból, hallásból, gondolkodásból fakadó gyönyörök jobbak, mivel a testi gyönyörök a feltöltésből származnak.

Továbbá a következőt is mondják, [annak bizonyítására, hogy a gyönyör] nem jó: ami mindenben előfordul és mindennel közös, az nem jó. Nos, az efféle érv inkább áll a nagyra­vágyó emberre, és a nagyravágyás jellemzője. Mert a nagyravágyó ember az, aki egyedül kíván valamit birtokolni, és ezáltal a többiek fölé akar kerülni. Tehát a gyönyörnek is, ha jó akar lenni, valami effélének kell lennie. Vagy nem így áll a dolog, hanem ellenkezőleg: azért minősül valami jónak, mert minden erre törekszik? Hiszen természettől fogva minden arra törekszik, ami jó, így hát ha minden törekszik a gyönyörre, a gyönyör - neme szerint - jó.

Aztán [azt is mondják], hogy a gyönyör: akadály, azért nem lehet jó. Az az állításuk, hogy a gyönyör akadály, azért tűnik számukra [magától értetődőnek], mert nem vizsgálják helyesen a dolgot. A cselekvő ember cselekvéséből fakadó gyönyör ugyanis nem akadály. Ha másfajta gyönyörről van szó, az persze akadály, például a részegségből fakadó gyönyör akadálya a cselekvésnek. De ilyen módon az egyik fajta gyakorlati tudás is akadálya lehetne a másiknak, hiszen nem lehet egyszerre tevékenykedni mindkettő szerint. De miért ne volna jó a gyakorlati tudás, ha létrehozza a gyakorlati tudásból fakadó gyönyört? És vajon akadály lesz-e ez a gyönyör? Vagy nem az lesz, sőt [hatására] az ember még tevékenyebb lesz? Hiszen a gyönyör, ha a tevékenységből fakad, még fokozottabb tevékenységre serkent. Tegyük fel, hogy a derekas ember cselekvése az erényen alapul, és számára kellemes, hogy ezt cselekszi. Vajon cselekvése során nem lesz-e még tevékenyebb? És ha örömmel cselekszik: derekas ember; ha meg fáj neki, hogy erkölcsileg szép dolgot cselekszik, nem derekas. Fájdalom ugyanis ott van, ahol kényszerből történik valami, így hát ha fájdalmat érez valaki, amikor szép dolgot cse­lekszik, akkor kényszerből cselekszik. Aki pedig kényszerből cselekszik, nem derekas ember. De nincs olyan, az erényen alapuló dolog, amit ne fájdalommal vagy örömmel tennénk. Középút nincs. - Miért? Mert az erény az érzelmekben nyilvánul meg, az érzelem meg a fájdalomban és a gyönyörben, és nincs semmi, ami a kettő között lenne. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény is fájdalommal és gyönyörrel párosul. Ha valaki fájdalmat érez, amikor szép dolgot cselekszik: nem derekas ember. Következésképpen az erény nem párosulhat fájda­lommal - tehát gyönyörrel párosul. A gyönyör nemcsak hogy nem akadály, de egyenesen a cselekvésre buzdító valami, és általában lehetetlenség, hogy ami belőle következik, gyönyör nélkül való legyen.

Másik érv az volt, hogy egyetlen gyakorlati tudás sem okoz gyönyört. De ez sem igaz. Mert a szakácsok, koszorúkészítők és azok, akik illatos kenőcsöket készítenek, gyönyört okoznak. Ám a gyakorlati tudás egyéb fajtái esetében a gyönyör nem célként létezik, hanem [maga a tudás olyan, hogy] gyönyörrel párosul, és nem létezik gyönyör nélkül. Nos hát, a gyakorlati tudás is okoz gyönyört.

Továbbá egy másik érv úgy szólt, hogy a gyönyör nem a legfőbb jó. Ám ily módon és ennek az érvnek az alapján megsemmisíthetnéd az egyenként elősorolt erényeket is. Hiszen a bátorság sem a legfőbb jó. Ezért tehát nem is jó? Ez értelmetlenség volna. Hasonlóképpen van ez a többi erény esetében is. Így a gyönyör is: attól még, hogy nem a legfőbb jó, jó.

Ha valaki átlép az erények területére, fölvetheti a következő aporiát: az értelem néha úrrá lesz az érzelmeken - ezt szoktuk mondani ugyanis a fegyelmezett emberről; viszont fordítva is megtörténik: az érzelmek lesznek úrrá az értelmen - ahogyan ez a fegyelmezetlen ember esetében történik. Mivel tehát ez utóbbi esetben az értelem nélküli lélekrész van birtokában a rossznak, úrrá lesz a jó állapotú értelmen - hiszen ilyen a fegyelmezetlen ember -, és hasonló­képpen: ha az értelem van hitvány állapotban, úrrá lesz az érzelmeken, amelyek jó állapotban vannak és rendelkeznek saját erényeikkel; ha ez lehetséges, megtörténhet, hogy az ember rosszul használja az erényét, hiszen ha az értelem rossz állapotban van, és használja az erényt, rosszul fogja használni. De hát az effajta eredményt értelmetlennek kell minősítenünk. Az ilyen aporiára könnyű ellenérvet hozni és megoldani - abból kiindulva, amit az erényről korábban mondottunk. Azt mondottuk ugyanis, hogy csak akkor létezik az erény, amikor az értelem - jó állapotban lévén - az érzelmekkel, amelyek a megfelelő erénnyel rendelkeznek, össz­hangban van, és az érzelmek is összhangban vannak az értelemmel. Így ugyanis a kölcsönös összhang állapotában vannak, úgyhogy az értelem mindig a legjobbat parancsolja, a jó állapot­ban levő érzelmek pedig könnyen megteszik, amit az értelem parancsol. Ha meg az értelem hitvány, az érzelm