filozófia cikkek

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

A felnőttek agressziója, noha ugyanolyan súlyos, mint a másik, talán mégis érthetőbb. Hosszú évek alatt felgyülemlett elégedetlenségek, kudarcok, meghiúsult és veszni hagyott álmok adódnak itt össze.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk már, hogy a technika korában élünk, és sosem felejtik el kiemelni az ezzel járó összes előnyt sem. A folyamatok szabályozottak; az elektronizálás kiterjed az élet minden területére; a gépek mindenütt felváltják az emberi munkát; az elektronikus kommunikáció lerövidíti a távolságot és az időt. Csaknem elértük a várva-várt mennyországot, ahol temérdek szabad időnk marad mindennap és egy héten több napot nem kell majd munkába járni/és egy héten még több szabadnapunk lesz…

Ebben is, mint számos más témában, veszélyes lehet az általánosítás. Minden embernek egyéni sorsa van, ami olyan, mint egy különböző színű, szilárdságú, hosszúságú és élettartamú fonalakból szőtt zsinór.
Befolyásolják a döntések, amelyeket mindenki meghoz a lehetőségei alapján, és bizonyos rejtélyes tényezők is, amelyek túl vannak minden „horoszkópon”, körülményen és neveltetésen. Valamennyi ókori misztériumvallásban, a sumeroktól az etruszkokig ismerték az „X tényezőt” – ahogy azt egyes 20. századi gondolkodók nevezték –, ami kiszámíthatatlan és előreláthatatlan… Nyilvánvaló hatásaiból tudjuk, hogy létezik, de azt nem, hogy micsoda.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel.

Az utóbbi időben az emberiség értékskáláján látszólag egyre magasabban helyezkedik el a szabadság mint az élet egyik legbecsesebb kincse. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a nagyra becsült trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság értékét az alkalmazása adja…

Ez a helyzet hasonlít a régi aranyásókéra, csak van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani az annyira vágyott nemesfémet.

Nem beszélhetünk filozófiáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk a filozófusról; nem beszélhetünk az ideák világáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról az emberről, aki képes átültetni a gyakorlatba ezeket az ideákat. A filozófus, a bölcsességet szerető ember egyik legfontosabb jellemzőjének örök kereső mivoltát mondhatjuk. Harcos tűz élteti, és csak akkor nyugszik meg, ha végül eljut a bölcsességhez, bár nem tudni, ekkor nem indul-e másvalami keresésére, amit ma még nem érthetünk és nem is érhetünk el.

Ez a kérdés azoknak a valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk mindenképpen magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette a kezüket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni?

Ez a kérdés akkor jön elő, amikor legjobb érzéseinket és gondolatainkat szeretnénk kifejezni, de nem találjuk hozzá a fogódzót. Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húsbábok lennénk.

Akár mítosz, akár történelmi valóság, Szent Jakab útja megnyitotta Európa előtt a misztikus Spanyolország kapuit. Ma zarándokok sokasága járja be ezt az utat. Ez az Észak-Ibéria kövein futó Tejút.

Szent Jakab július 25-én tartott ünnepe felfedező- és tanulmányútra csábított Galíciába, Compostela ezeréves zarándokközpontjába. A misztériummal akartunk találkozni. Ne a szó hétköznapi értelmében vett misztériumra gondoljunk, valamiféle rejtélyre, hanem nyúljunk vissza eredeti értelméhez, amely „misztikus, avagy szent dolgot” jelent.

Egy régi tanítás – amely filozófiai, így egyben ezoterikus is – arról szól, hogy előbb vagy utóbb mindenki szembetalálkozik az életében azzal, amit szeret és azzal, amitől fél.
Vajon előre meghatározott keretekről, az elkerülhetetlen jövőről lenne szó? Nem, ez egy mély tanítás, egy olyan bölcsesség gyümölcse, amely korántsem vesztette aktualitását. Rávilágít a lelkivilágunk erejére: az érzelem, a szeretet és a félelem, amelyet átélünk, képes mozgatni az akarat rejtett szálait, tudja irányítani a gondolatokat és elvezetni a tettekig.

Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől. A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.
Igen kevesen képesek megállni és megszemlélni környezetüket, ami önmagunk szemlélésének egyik módja. Csak járunk-kelünk az úton, mindent letaposva, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten tervének megnyilvánulása. Elveszítettük a meghitt, apró, saját, bensőséges dolgaink iránti szeretetet is, pedig ezek megerősítik az elmét és megmelengetik a szívet.
Azt hiszem, szükségünk van rá, hogy újjáélesszük ezt a feledésbe merült tudást.

Talán ez az ember egyik legősibb képessége. Amióta világ a világ, az ember igyekezett szolgálatába állítani az anyagot, a maga hasznára alakítani, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, nemcsak formálnia kellett az anyagot, hanem mindezt először el kellett gondolnia. Mint a fazekas a régi példában, aki először megálmodja és elképzeli az agyagedényt, majd megküzd az anyaggal, amely a rá jellemző tehetetlenséggel ellenáll: hajlama a földhöz húzza, hogy ismét részévé váljon annak, amiből származik.

Az elme viszont formát ad. Ez nem kimondottan anyagi, hanem inkább mentális természetű. Eredete magasztosabb és szellemibb. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem elegendő a nyugati forrásokhoz nyúlnunk. Nyugaton ugyanis a pszichológia és bizonyos mértékben a parapszichológia tudományos tanulmányozása és kutatása is aránylag új.

Mája egyik leghatásosabb fegyvere az a számtalan tükör, amelyet félúton állít a szellem légies és az anyag sűrű világa közé. Ezeknek a tükröknek a jellegzetessége, hogy megsokszorozzák azt a szellemi Egységet, amely eredetileg egy volt, de ahogy lejutott ide, végtelen sokasággá, számtalan vonzó elemmé vált, amelyek magukhoz tudják láncolni az embert.

A tükrök mögött, a fény játéka mögött viszont mindig az Egység rejlik.

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul. Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk

Ha szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye. Ha így tekintünk rá, akkor a szerénység az erények koronájának egyik legszebb ékköve, és elképzelhetetlen, hogy akinek a nevét nagysága miatt megjegyezte a történelem, ne viselte volna magán a szerénység jegyeit.

Az emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél. Az ember tudata legmélyén valamilyen „titokzatos érzék” azt súgta, hogy uralma az ásvány-, a növény- és az állatvilág, valamint a tér és idő felett elszakíthatatlanul kapcsolódik kozmikus környezetéhez, teste és lelke pedig szintén ennek a Természetnek a része, és az egész ontológiai eredete a minden kettősségen és okoskodáson túlmutató Valami, amit ma Istennek nevezünk. Így az Isten-Természet-Emberiség alkotta valamennyi kultusz első hármasságát a predinasztikus Egyiptomtól kezdve a kereszténységig.

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Janus a kezdetek istene volt, akinek ősiségéhez nem fér kétség. Eredete sokak szerint etruszk gyökerekre vezethető vissza, ő maga azonban olyan istenség, amely Rómához kapcsolódott, de túlélte az ókort, és a mai napig használjuk a „Janus-arcú” kifejezésünkben. Ez mostanra valamilyen álcára, olyan kettősségre utal, amely a kétarcúsággal párosul, de csak azért, mert az évszázadok során elfelejtettük ennek a szimbólumnak a valódi jelentését.

Ősszel, a természet „megőszülésével” ismét előtérbe kerül a változás, az elmúlás, a halál gondolata. Ha akarjuk, ha nem, körülöttünk minden szüretre, számvetésre késztet. De a halál nem feltétlenül jelenti minden érték, s köztük a legértékesebb, az Élet elvesztését. A legtöbb ókori kultúrában és gondolkodónál megtaláljuk a földi életeken átívelő Élet, a túlvilági lét és a visszatérés gondolatát is.

Ha az ember elképzel egy filozófiai beszélgetést, valószínűleg nem az jelenik meg előtte, hogy közben Prince, Prodigy, Geszti, Kispál és hasonlók dübörögnek a háttérben… jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit keres az Új Akropolisz egy zenei fesztiválon. De valamit biztos, hiszen idén már nyolcadik alkalommal költöztünk ki a Szigetre kvízekkel, idézetekkel és az elmaradhatatlan Erénykerékkel.

Hogyan született meg az Új Akropolisz?
Az Új Akropolisz alapítójával, Jorge A. Livragával született meg (a megalapítással persze egy kicsit várni kellett), azokkal a gondolatokkal, amelyek fiatalkora óta foglalkoztatták, attól kezdve, hogy találkozott a filozófiával. Akkor jött rá, hogy a modern filozófia semmilyen fontos változást nem hoz a mindennapi életben, azaz nem szünteti meg az emberek kételyeit és félelmeit.

Egy vers a szerelemről Giordano Bruno tollából.