A vidámság: lelkiállapot

Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket.

Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz.

Azonban az, ami egyes embereket szomorúvá tesz, másoknak élvezetet nyújt. Ha megkérdezzük ismerőseinket, mit éreznek egy esős napon, lesznek olyanok, akik szerint csodálatos és inspiráló ez az idő, másokat viszont elkedvetlenít. Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha egy zeneműről, egy versről, egy virágról vagy akár a csillagos égről kérdezünk. Nyilvánvaló, hogy a vidámság és a szomorúság nem tartozik szervesen a jelenségekhez. Mi társítjuk őket hozzájuk.

A vidámság kedély- vagy lelkiállapot. A „kedély” azonban nehezen megragadható kifejezés, és úgy tűnik, hogy az érzelmeink ingadozó természetére utal; a „lelkiállapot” viszont nemcsak az érzelmekre, hanem az elmére is vonatkozik. Amikor egy „állapot” ezzel a két emberi összetevővel, az érzelmekkel és az elmével kapcsolatos, akkor az áll mögötte, ami mozgat minket, vagyis a lélek. A léleknek köszönhetően élünk belső életet, ugyanakkor mi is erősítjük és állandóan éltetjük attól függően, mennyire adunk neki megfelelő táplálékot.

Nem várhatjuk el, hogy a lélek mást is megtapasztaljon az élvezeten vagy a fájdalmon kívül, ha olyan helyzeteknek tesszük ki, amelyek nem függnek tőlünk és amelyeket csak passzívan szenvedünk el. A lélek urává kell válnunk, mivel hozzánk tartozik, és nekünk kell akaratlagosan irányítani belső állapotait és külső megnyilvánulásait. Tehát vidámak lehetünk és vidámnak is kell lennünk.