Én is pusztítsak, ha mindenki azt teszi? Mi mást tehetnék?

    Gondolatok a The Platform című film kapcsán

    platform2.jpgKépzeld el, hogy több százan éltek egymás alatt, és mindennap ugyanannyi élelmet kell beosztanotok. Először az első szinten élők ehetnek néhány percig, aztán a másodikon és így tovább, több száz emeleten át. Ha beosztanátok, mindenkinek jutna annyi étel, amely elég a túléléshez – a legtöbbeknek mégsem jut egy falat sem. Sokan éhen halnak, és a halottak helyére mindig érkezik új ember. Havonta véletlenszerűen más-más cellába kerülsz: egyszer a 74., máskor a 120., és valamikor talán a 6. szinten ébredsz fel.

    Ez a börtön a helyszíne a Galder Gaztelu-Urrutia rendezte The Platform (El hoyo – „A gödör”, 2019) című, a Netflixen sugárzott spanyol filmnek. Első látásra is barátságtalan intézmény, a főhős, Goreng mégis önként vonul be, hogy az ottlétért cserébe megkapjon egy tanúsítványt. Meg hogy az itt eltöltött hat hónap alatt leszokjon a dohányzásról, és végre kiolvassa a Don Quijotét. Mindenki csak egyetlenegy személyes tárgyat vihet magával, és ő ezt a könyvet, azaz az elmélyedést választotta. A legtöbben azonban inkább késsel, katanával, baseballütővel vagy más fegyverrel érkeznek, hiszen aki itt ébred fel, annak az első pillanattól veszélyben van az élete.

    Ebben az intézményben hírből sem ismerik a társadalmi szolidaritást, a humanizmust, a javak kiegyensúlyozott elosztását – vagy a könyörületet. Aki felső szintre kerül, mázlista, és annyit eszik, amennyit akar. Középen örülnek, hogy még jut nekik pár falat és nem halnak éhen. Odalent úgy tartják: ha túl akarnak élni egy hónapon át táplálék nélkül, embertelen tettre kényszerülnek. Goreng már az első Gödörben töltött napján kiképzést kap öreg, dörzsölt, kegyetlen cellatársától: akik alattuk élnek, szánni való szégyentelenek, mert az ő maradékukat falják, akik pedig felettük, azok aljas gerinctelenek, mert eleszik Gorengék elől az ételt.

    platform1.jpgMintha az egész világot aszerint ítélhetnénk meg, hogy mi éppen hol tartózkodunk, és mintha mi, pontosabban a mi érdekünk lenne az erkölcs fokmérője. A felelősség pedig sohasem a mienk, hanem a többieké, vagy épp a rendszeré, ahol mindenki egyformán gondolkodik. Egyformán gyűlölik egymást, félnek egymástól, irigyek és a pokolra kívánják a másikat. Általános nézet, hogy minden az intézmény működési módjából ered. Sok más mellett ezt a két emberi viszonyulást is – amelyek nehézségek idején gyakorta felütik a fejüket – pellengérezi ki a film: a felelősség hárítását és az énközpontú világnézetet.

    Az előbbivel többek közt az a gond, hogy nem tudjuk, nem kívánjuk objektíven megítélni saját cselekedeteinket. Nem fontos, hogy mit okozunk, hiszen hitünk szerint nem mi tehetünk róla. Az énközpontúság pedig azért is veszélyes, mert ha mindent magunkhoz mérünk, idővel az tűnik jónak, ami nekünk személyesen éppen jóleső. De ha mi vagyunk a fókuszpont, nem olyasvalaki vagy valami, ami nálunknál több, jobb, igazabb, akkor inkább azt várjuk, hogy mások hozzánk igazodjanak, semmint hogy mi igyekeznénk a legtöbbet kihozni magunkból. Így könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy jobb emberré válhatunk.

    platform4.jpgDon Quijote talán éppen ebben a tekintetben fontos jelkép a filmben. Gorenget, aki Cervantest olvassa, a többiekétől eltérő alapgondolat mozgatja, és szélmalomharcot vív azért, hogy valamiféle közösségi szellem hassa át a szintek lakóinak hozzáállását. Ugyanígy la Mancha lovagja is a szívében őrzi a lovagi eszméket, és nemes életre vágyik, amely erényeinek köszönhetően erkölcsileg valójában kiemeli a búsképűt a gonosz óriások citálta környezetéből. Ma úgy mondanánk: a mókuskerékből. Abból az ördögi körből, hogy másokra mutogatva idővel olyasmit teszünk, ami ellen magunk is tiltakozunk. És igen, mások szemében mindketten, a film és a regény főhőse is – bolondok. De miért is venne el a megítélésük bármennyit is tetteik értékéből? Magunkra vetítve: Miért pusztítanánk mi is? Csak azért, mert gödörben vagyunk, és mindenki más ezt teszi?

    A regény világában Dulcinea fizikai valójában nem létezik, csak a Don elméjében. A The Platform börtönében sem létezik a barátság, bajtársiasság eszménye. Goreng mégis tesz érte, és a néző látja, érzi, tudja, hogy célkitűzésében nem a főhős téved, hanem a rendszert létrehozók, és mindenki más, aki vakon elfogadja a szisztémát. Nem különös? A rabok gyűlölik és megvetik a börtönt, mégis – feladva jobbik énjüket –, minden cselekedetükkel éltetik. Goreng ezért nem lehet más, csakis győztes – még ha végül nem is biztos, hogy ő maga célt ér. A jó ügyért vívott harcot már a tiszta szándék és az elvekhez hű bátorság is igazolja.

    platform3.jpgA film világa számos elképzelés, rendszer, viselkedésminta analógiájaként, sőt kritikájaként értelmezhető. De minden értelmezésen túl talán a legkifejezőbben azt mutatja be, hogy bármilyen nehéz helyzetben legyünk is, valójában nem másoktól és nem az életkörülményeinktől függ, mit teszünk. Hanem csakis tőlünk. Amennyiben felelősséget vállalunk tetteinkért, és elfogadjuk, hogy a cselekedeteinknek lesznek következményei. Jók és rosszak, vegyesen. De mivel elkezdünk odafigyelni rájuk, látni fogjuk, mit okozunk magunk körül. És dönthetünk: szabadon, tudatosan.

    Akkor majd talán nem is várunk tovább a többiekre, hogy – biztos, ami biztos – rájuk támaszkodhassunk. Ha belefogunk, lehet, hogy lesz, aki csatlakozik, és vállt vállnak vetve osztozhatunk a terheken – ha pedig nem, akkor úgyis hiába vártunk volna, és méltóbb az emberhez, ha mielőbb nekibuzdulunk. De ahogy a lovagiasság Cervantesnél, úgy a bajtársiasság is olyan örökké elérhető mintakép, amelyet szem előtt tartva nemcsak társakra lelhetünk, hanem a széthúzás helyett az összetartás, a versengés helyett a kölcsönös segítségnyújtás juthat osztályrészül.

    És nemcsak a társadalom egyes szintjein – de mindenkinek, aki a közösség érdekeit is fontosnak tartja. Sőt, képes személyes túlélése elé helyezni mindenki boldogulását. A film jó tükör modern platformunk számára, amely néha talán elkeseredésre ad okot. De aki hű marad az elveihez, az máris egy jobb világban él, és valamicskét ahhoz is hozzájárul, hogy a gödörből kijutva emberibb érában élhessen az eljövendő nemzedék.