Szürke székből színpadra!

    avagy hogyan legyünk életünk főhősei
    Peter Brook munka közbenVan egy eszköz az ember kezében, amely segíthet kibogozni a fejében-szívében kavargó gondolatokat, érzelmeket, és megérteni, mi zajlik odabent: ez a színház.

    A színház – amint azt Peter Brook, az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb színházi rendezője Az üres tér című könyvében írja – képes megragadni az életünket meghatározó, láthatatlan folyamatokat. Brook szerint a színpadon az élet játéka elevenedik meg, hiszen itt is, ott is minden mozzanatnak jelentősége van: „Gyakran használunk próbatérnek egy szőnyeget, ahol a színészek nagyon egyszerű szabállyal dolgoznak: a szőnyegen kívül a hétköznapi életben vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, pazarolhatjuk az energiánkat, végezhetünk jelentéktelen mozdulatokat, vakarhatjuk a fejünket, elalhatunk…” De amint a szőnyegre lép, attól a pillanattól a színész arcjátéka, minden szava és mozdulata mögött határozott szándék rejlik.

    Ha a rendező és a színész is szem előtt tartja ezt, a színház képes az életet sűrítetten, a lényeget kifejezve megmutatni. Ebben a nagy munkában azonban nem csak nekik kell részt vállalniuk. Franciául a közönséget assistance-nek is nevezik: a néző asszisztál, a képzeletével vesz részt az előadásban. Nélküle nincs értelme széthúzni a függönyöket, hiszen nincs kinek átadni az üzenetet.

    Igen, az üzenetet. A rendező ugyanis hangsúlyozza, hogy jó színdarab nincs olyan mondanivaló nélkül, amely a közönség lélekhúrjait megpendítve a legmélyebb kérdésekre adható választ rezegteti elő. E nélkül elvész az összhang színész és közönség között, s a színház a puszta szórakoztatás eszközévé válik. Így nem is tehet olyan mély benyomást ránk, hogy belénk ivódjon a darab változtatásra inspiráló igazságtartalma. Brook célja ezért „olyan műveket teremteni, amelyek a nézőtéren tagadhatatlan éhséget és szomjúságot okoznak”.

    Ezért választ rendre olyan darabokat, amelyek létfontosságú témát dolgoznak fel: ilyen volt például az indiai eposz, a Mahábhárata, amelyből színházi előadást és filmet is rendezett. A Mahábhárata azzal a céllal meséli el az emberiség történetét a kezdetektől, hogy bevésse a Dharmát, az Igazságot az emberek szívébe.

    Részlet a Mahábhárata című filmbőlA Dharma a kozmikus törvény – más szavakkal az Igazság, az Út –, amely fenntartja a világ rendjét, és amely alól az ember sem vonhatja ki magát. Minden embernek van saját személyes dharmája is, amely összhangban van az egyetemes Dharmával, annak egy darabkája. Amikor letérünk a kiszabott utunkról, akkor a karma, az ok-okozat törvénye terel a helyes irányba. Ez azonban fájdalommal és szenvedéssel jár, amit gyakran az élet igazságtalanságaként élünk meg, holott csak azokkal a következményekkel szembesülünk, amelyeknek a magjait korábban saját magunk vetettük el.

    Ahogy tehát minden cselekedetünknek következménye van az életünkben, éppígy dolgozik a színész is a színpadon: minden tettének oka és szándéka van. Így a jó színdarab a figyelmes nézőt emlékezteti arra, hogy az élet maga is egy színpad, ahová azért érkezünk, hogy helyesen játsszuk el a szerepünket – dharmánkat, ha úgy tetszik. Törekedni kell, hogy megértsük, mi is ez a szerep, és meglássuk a benne rejlő lehetőségeket.

    A jó színész játéka közben egyetlen perc sem elfecsérelt idő. Ha akárkiből valakivé, hétköznapi, szürke figurából életünk főhősévé szeretnénk válni, mi sem fecsérelhetjük időnket, nem cselekedhetünk akárhogyan. Nélkülözhetetlen, hogy tisztán lássuk a célokat, hogy tetteinknek, szándékainknak határozott iránya lehessen, miközben folyamatosan figyelünk a többi szereplőre is, akik ugyanúgy aktív résztvevői a nagy közös műnek.