Rómaiak és germánok

RómaikRóma, az örök város alapításának körülményei sokat elárulnak a római nép gondolkodásáról. A mítosz szerint Romulus a város helyét madárjóslattal választja meg, és üldözöttekkel népesíti be.

Az istenek szavát követve, a legkülönfélébb embercsoportok befogadásával és elfogadásával alakítja ki a római egységet. Így már nem tűnik meglepőnek, hogy a Római Birodalom fennállása során a vallási formák sokféle formáját támogatta, miközben felügyelt állami istenségeinek, mint Iuppiter, Iuno és Minerva tiszteletben tartására is.

Az égi világ azonban nemcsak a rómaiak, de a germánok előtt is nagy tiszteletnek örvendett. Már Tacitus, az i. sz. 1. században élt neves történetíró is megjegyezte, hogy a germán törzsek tisztelik isteneiket, és áldozatokat mutatnak be nekik. Legnagyobb tekintélye Ódinnak (Wotannak), a bölcsesség és hatalom, egyben a háború, a harc istenének volt, akit általában két hollóval, a Gondolkodással és az Emlékezettel a vállán ábrázoltak. Mint a germánok legtöbb istenét, így Tórt vagy Tyrt, Ódint is erős és bátor lényként képzelték el.

Érdekes párhuzam, hogy a germán családokban nem a legidősebb, hanem a legharciasabb fiú utód örökölte a család vezetésének feladatát és megtiszteltetését. A germán harcos - akinek első bevetése egyes törzseknél akár egy medvével vívott küzdelem is lehetett - életét, gondolkodását a természet iránti tisztelet jellemezte. Férfias elszántsága és bátorsága szokatlan formákban, például (jó esetben) egy nadrágból, továbbá egy pajzsból és dárdából álló harci öltözetben öltött formát. Ha vitézként küzdött és halt hősi halált, hitük szerint akár a hősök csarnokába, a Valhallába (vagy Valhöllbe) is bejuthatott. A Valhalla volt a germán mitológiában Ódin égi lakhelye, amelyet tündöklő kardok világítanak meg, s ahová a Valkűrök, Ódin leányai kísérik a harcban elhunytakat.

Sokkal visszafogottabb képe volt a túlvilágról a római legiósnak, aki ugyanakkor nem kevésbé volt bátor és harcias, és emellett öntudatos is. Fiatal éveitől kezdve hasznos és sikeres technikai, taktikai, stratégiai lépéseket tanítottak neki, így felnőttként mindezt gyakorlottan tudta alkalmazni, amikor végrehajtotta a parancsokat. Helytállásának minőségén állt vagy bukott saját és társa élete, közvetve pedig az egész legio megléte, hovatovább Róma ügye. Vagyis nem csupán a városáért és a császárért, hanem a Római Birodalomért, annak egységéért is küzdött.

Mindkét világ hétköznapjait átjárták a misztériumok. Róma katonái megismerték a perzsa hatásra elterjedt Mithras-kultuszt, a germánok pedig a Berserkr beavatási rendszert. Mivel ezek a kiképzés titkos mozzanatai voltak, pontosan nem tudjuk, mit tanultak a katonák. Annyi bizonyos, hogy például a germán próbáztatás során legelőször a fizikai fájdalom tűrésére tanították a harcost. A fájdalmat előbb egy ing ujjának a bőrhöz varrásával, majd letépésével okozták. Nem ismerjük a római katonák esküjének titkos részét sem, de forrásaink szerint a harcos egyik legnagyobb erénye az volt, ha halálos sebe ellenére, arccal az ellenség felé fordulva esett össze.Visszaszerezni a hadi jelvényeket, eltemetni a temetetleneket, ezek Róma törvényei voltak. Éppen olyan erősek és tartósak, mint a szétszórt, de jól képzett és edzett germánok betörései. A két egymásnak feszülő nép közötti frontvonalon számos kisebb-nagyobb csata zajlott. Az egyik leghíresebbet a germánok uralta vidéken, a teutoburgi erdőben vívták (i. sz. 9-ben), s jóllehet, Róma nem vesztett sok csatát, sőt háborút sem gyakran, ebben a küzdelemben mégis súlyos vereséget szenvedett. Ennek jele, hogy elpusztult Augustus császár hadvezérének, Quintilius Varusnak három legiója is a lázadó germán Arminius ellen vívott csatában.

A rómaiaknak történelmük folyamán számos germán törzset sikerült leigázni és visszaszorítani a Birodalom határain túlra. Egyes germán törzsek vezetői pedig úgy gondolták, hogy a háborúskodás helyett inkább elküldik fiaikat Rómába. Ennek oka az volt, hogy nagyra értékelték a római kultúrát és civilizációt, amely ellen évszázadokig küzdöttek. A gyerekek aztán magukkal vitték a római szellemiséget a provinciákra, s beépítették törzseik életébe is. A provinciákon közben sorra alakultak a telepesvárosok, mint amilyen Aquincum vagy Gorsium is volt Pannoniában, a mai Magyarország területén.

Ha végignézzük a rómaiak és a germánok közös történetét és párhuzamosan alakuló sorsát, azt látjuk, hogy a hódító csodálatra méltó birodalmat hívott életre, és megszervezte annak kulturális és gazdasági kereteit. Végül mégis meghódolt a haladó időnek, és továbbadta a példaértékű szervezettséget az államigazgatásban, a türelmet a vallásban, és az átütő erőt a katonaság egységességében. Hogy hogyan vált ilyenné? Részben éppen a germánoknak köszönhetően, akik éberségre és kitartásra ösztönözték a rómaiakat, akik így tovább fejlesztették harci tudásukat.