A római család

    Szerző

    „Tudd, hogy kisebb vagy, mint a nagy istenek
    – s nagy lész: mindennek kezdete, s vége ez.”

    (Horatius)

    Miért érdekes nekünk ma a római család, a római virtus? Hogyan lehetséges, hogy a család valóban tudott nevelni? Miért volt melegebb a családi tűzhely annak idején, mint manapság? Miért nem találjuk meg magunk körül az igazság és a szépség megszentelt helyeit?

    Nem véletlen, hogy Róma és birodalma csodálatot kelt bennünk ma is. Gondolhatnánk, valamilyen izgalmas titkot ismertek a városállamból óriási birodalmat építő, számos népet, kultúrát közös államban egyesítő rómaiak. Vagy hogy esetleg bizonyos történelmi tényezők összjátéka, a hadiszerencse vagy talán gazdasági okok tették naggyá Aeneas népét.

    Cicero azonban (akiben mint nemes és neves rómaiban bizonyára megbízhatunk) meglepőnek tűnő „titkot” árul el. Szerinte a rómaiak páratlan sikereinek oka rendkívül mély vallásosságukban keresendő. Felismerték, hogy akkor él és virágzik a birodalom, ha nemcsak a területét gyarapítják, hanem benső odaadásával minden római polgár folyamatosan táplálja. Polübiosz is azt állapítja meg, hogy a nép lelkületében rejlik a magyarázat. Istenekről való felfogásuk átjárja köz- és magánéletük minden megnyilvánulását.

    JupiterA rómaiak életében a vallásosság és a mindennapok nem különültek el. Ennek a „nemes gyakorlatiasságnak” a jegyében összefonódott az egyén, a család és az állam szent hármassága. Az élet középpontjában a család állt, amely felnőtt embert faragott a fiatalból: azaz erkölcsi nevelésben részesítette és felkészítette a családalapításra és az állam szolgálatára. A familia a tényleges családon kívül többet jelentett, sok tekintetben megtestesítette azt, amit a rómaiak államuk eszményének tartottak. A hétköznapi életről nem túl bőbeszédűen értekező római forrásokból azt tudhatjuk meg, hogy a családról alkotott felfogás gyakorlatilag nem különült el az államtól. A „város” jelentésű urbs nevet csak Róma városa viselhette, a birodalom más településére nem mondták. Nem véletlen, hogy közel járunk az orbis, vagyis „világ” szóhoz: olyan várost alapítottak, amely megtestesíti a világot - és ennek mintájára ugyanez érvényes a családra, és a még kisebb egységre, az egyes emberre is. A világhoz hasonlóan az ember is anyagi formában nyilvánul meg, de benne lakik a genius is, azaz a legjobb része, amely az istenek világából érkezett, és oda is tér vissza. A város és a család is olyan közösségek, amelyek tudnak ennek az el nem múló résznek a létezéséről, és olyan szent teret képeznek, ahol az erények és a vallásosság őrzése szolgálják az isteneket.

    A familia fő erényei a pietas és a virtus voltak. A pietas ideája szerint az ember tartson tiszteletben minden élőt, és legyen társaival szemben megértő, kegyes és megbocsátó. A nehézségeken átsegítő virtus pedig olyan erőt jelent, amelyet csak jó célokra, lelkesült tettekre használnak. Az erények megtanulása és betartása felett az apa, a pater familias őrködött. Az anya, a matrona is olyan szerepet vitt a családban, amelynek minden pillanatát felügyelte és segítette valamelyik isten. Ha arra kérnénk egy „régi” római ismerősünket, hogy mutassa be házát, akkor a ház és a tér úrnője nemcsak a helyiségekbe vezetne be minket, hanem abba a tudásba is, hogy a házi tűzhelytől az ajtón át a kamráig minden egy-egy isten védelme alatt állt. A matrona Ceres istennőnek áldoz, amikor ételt tesz az asztalra, áldott állapotában Diana vigyáz rá, és a szent tüzet, az összetartás és összetartozás szellemi tüzét tápláló Vesta ügyel otthonában a házi tűzhelyre.

    A szülők gyermekeiket (legalábbis a köztársaság korának végéig élő hagyományos családmodellben) nagy fegyelemben nevelték. A kisfiúk felnövekedéséhez a hős Hercules erejét kérték. A fiúgyermekek születésük után nem sokkal egy ún. „bullát” kaptak, amely egyfajta talizmánt jelentett, és kör alakjával azt a teljes világot jelképezte, amelyből a gyerekek földi valójukba érkeztek. Hétéves korukig anyjuk nevelte őket, majd apjuk kezdett foglalkozni velük. A szülő tanította meg az írást és olvasást, és többnyire csak a nagyon jó képességű és módosabb házból származó gyerekek jártak iskolába. (Arra, hogy a tanulást az antik világban eredetileg hogyan értették, rávilágíthat az „iskola” szó görög és latin megfelelője: a görög scholé jelentése „gyönyörködtető tevékenység”, a rómaiak ludusa pedig a „játék” szóból származik.) 17 éves korban történt a fiúk felnőtté avatása, amikor apjuk nyilvánosan bejegyezte őket a Forumon a római polgárok névsorába. A leánygyermekek, akik Iuno istennő védelme alatt álltak, hasonlóképp otthon tanultak, és mindvégig anyjuk irányította a nevelésüket.

    Látható tehát, hogy a gyermekek nevelése elsősorban a családra tartozott. A szülők nem várták el az államtól, hogy az helyettük neveljen és oktasson, és a római gyerek nem azzal lépett át a felnőttkorba, hogy hosszú éveken át a lelkét hidegen hagyó ismereteket halmozott fel. A benső felelősségteljes nevelése, az erények tanulása, a példamutatás és az istenekben való hit sokkal fontosabb volt Róma számára. Lehet, hogy éppen ezt a „titkot” kellene megtanulni tőlük.

     

    Olvastad már?
    Halál és túlvilági élet a Római Birodalomban
    Apuleius és az Aranyszamár