Platón nagy dobása

A 21. századra a film lett az a szubkulturális bázis, amely naprakészen fejteget társadalmi kérdéseket. Ezt teszi az adaptált forgatókönyv kategóriában friss Oscar-díjas A nagy dobás (The big short) című alkotás is, amely a 2008-as világválsághoz vezető okokat és máig tartó következményeit vázolja fel.

A válság okai
Amerikában a 90-es évektől virágzott a lakáspiac, hiszen rengetegen vettek fel kedvező hitelt lakásépítésre vagy -vásárlásra. Ezeket a hiteleket a bankok befektetésekké alakították át, amelyeket árusítottak. Egy idő után azonban egyre fogytak a biztosan törleszteni tudók, így – hogy a bankok továbbra is pénzhez jussanak – olyanok is kaptak hitelt, akik kevesebb eséllyel, végül pedig olyanok is, akik garantáltan nem tudtak törleszteni. 2008-ra ezeknek a hiteleknek a 30%-a bedőlt, és milliárdnyi befektetés, részvény vált egyik napról a másikra értéktelenné, a befektetési bankok pedig sorra csődöt jelentettek. Milliók házát zálogosították el, számtalan család került utcára.

A film több jeleneten keresztül foglalkozik azzal, miért is hoztak szakértők (bankárok, brókerek, jelzálog-értékbecslők) olyan döntéseket, amelyek a válsághoz vezethettek. Jelenetről-jelenetre látjuk, ahogy az egyik főszereplő – a testvére öngyilkossága miatt a hajszából felébredt és kijózanodott szakember – arról faggatja a rendszer fenntartóit, miért teszik, amit tesznek. Mindig ugyanazt a választ kapja: a profit, a rövidtávon keletkező óriási haszon miatt. Ha a bank nem ad hitelt, romlanak a versenyesélyei, mert egy másik bank majd ad. Ha egy hitelkockázat-felmérő cég rossz befektetésnek minősít néhány hitelcsomagot, a bank egy másik céggel fogja elvégeztetni ugyanazt a feladatot. És hogy nem látnak-e kockázatot? Nem – felelik –, hiszen a lakáspiac egyre csak erősödik, és a hitelfeltételek nagyon kedvezőek. Minden résztvevő tehát – egy nagy gépezet engedelmes fogaskerekeként – a konkurencia nyomására cselekedett, egy olyan álmot kergetve, amely már nem nyugodott szilárd alapokon. De érdekük, a haszonszerzés erősebb volt a józan döntés késztetésénél.

Álom maradt az álom
Egyesek szerint a 2008-as válság a végső bizonyítéka annak, hogy az amerikai álom – a gyors, élethosszig tartó vagyonszerzés és felhőtlen élet – valójában nem több utópiánál, amelynek féktelen hajszolása hasonló világkatasztrófákba torkollhat. Történhetne-e máshogy egy olyan világban, ahol azokat a szerveket is a bankszektorhoz fűzik érdekeik, amelyek eredetileg arra hivatottak, hogy felügyeljék ezt a réteget? A harmincas évek tőzsdekrachja után bevezetett, a pénzműveleteket érintő állami szigorítások ugyanis a bankszektor erős lobbijának hatására a ’90-es évekre semmivé foszlottak, így a Wall Street önmagát ellenőrizte, tehát semmi sem állhatott a szélsebes gazdagodás útjába.

Vajon nem az tűnik ki mindebből, hogy mint bármely szervezetben, a magasabb rendű szabályozástól függ minden? Az Egyesült Államokban e felsőbb kontroll híján szabadulhattak el az önző, felelőtlen nyerészkedések – hiszen könnyen felelőtlenné válik az, aki úgy véli, nem kell felelnie a tetteiért. De ez a szükség nemcsak egy csoportban vagy akár egy állam szintjén érvényes. Az emberen belül a józan belátás ugyanezt a funkciót látja el: gátat szab a vágyak kielégítésének és az önös érdekek fékeveszett érvényesítésének.

Előbb utópia… utóbb…
A világ gondolkodóit mindig is foglalkoztatta a kérdés, vajon lehet-e úgy alakítani egy közösséget, hogy az működéséből adódóan segítse az embert ennek a belátásnak a megerősítésében. Platón ideális államában eleve nem vezethetik mások az államot, csak akik bölcsességük révén emelkedtek magas pozícióba. Az ő legfőbb ismérvük az igazságosság elkötelezett szeretete, az, hogy mindenkit érdemei szerint ítélnek meg. Az államot az őrök védik, akik bátorságról adnak tanúbizonyságot; nincs magántulajdonuk, ezért nincs veszélyben józanságuk, és nem félnek attól, hogy ha helyesen cselekednek, megsínyli a vagyonuk. A bölcsen és igazságosan kormányzott, dolgos nép jó példát lát, így maga is mértékletesen él, nem kíván többet vagy mást, mint ami megilleti, és senki nem is ígér neki többet. Mindezt az utókor fikciónak tekinti, de miért lenne kevésbé valóságos, mint egy olyan társadalom, amely jólétet ígér (mint a törlesztőképtelen hiteleseknek), és közben nem óv meg attól, hogy földönfutóvá váljunk?

Talán egy ilyen világ nem fogja egyhamar felülírni a ma uralkodó vágyálmokat, utóbbiak ugyanis nagy előnnyel vezetnek: tömegesen hisszük, hogy nem a fantázia szülöttei. De Platón államát, vagy más igazságosságon nyugvó társadalmi elképzelést talán nem is lehet egyik napról a másikra megvalósítani, hiszen nem elég felfedezni hozzá egy új földrészt vagy leváltani a mindenkori kormányt. A legkisebb egységnél kell kezdeni. Az egyes embernél. Mindennap törekedhetünk rá, hogy tetteink, választásaink bölcsek és igazságosak legyenek, felvértezhetjük magunkat bátorsággal a nehéz döntések előtt és latba vethetjük a mértékletességet, hogy kordában tartsuk szenvedélyeinket. A sok így megerősödött egyén erős „talapzata” lehet a majdani közös „építménynek”. Ezzel kerülhető el a légvárak vágyakból építkező, de alaptalan, ezért összeomlásra ítélt sorsa. És minél többen építik ugyanazt a várat, annál hamarabb válhat egy igazságos állam, új és jobb világ utópiából valóságossá.



photo credit: Sue Waters, Ed Garcia és edward stojakovic via Flickr