Szerző
Egy csonka, régi szobor jelenik meg előttünk Rilke híres Archaikus Apolló-torzójában: „csak torzult és suta kő”, „lecsapott vállal meredő”. De mégis izzik, árad belőle a fény – ez az ókori, halott kődarab üzen. „...mert nincsen egy helye sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” Ugyancsak megkövesedett művészi darabnak tűnik az Odüsszeia vagy más antik eposz, pedig eredetileg mítoszt és világszemléletet láttak benne, másként nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig.Odüsszeusz kalandjai nem csupán izgalmas folytatásos történetet jelentettek. Az pedig, hogy a modern utókorban darabjaira szedjük, vagy Homérosz kilétén vitatkozunk, szintén nem visz közelebb ehhez a „kődarabhoz”.
Ha egy meséből, versből vagy ebből a műből tanulni is akarunk, akkor nem lehúznunk kell azt a hétköznapok szintjére, hanem éppen nekünk kell felemelkednünk hozzá.
Hiszen a bolyongó hős nem is áll olyan messze tőlünk: emberi, megfogható alak, nem isten vagy félisten, és emberfeletti képességekkel sincs felvértezve. Tengere saját életünk tengere is lehet, amelyen magunk evezünk, vagy csak evickélünk. Odüsszeusz bátor harcos, de egyben találékony, leleményes is, akiben így az erő és az értelem harmóniában egyesül. Hozzá hasonlóan – ahogy utazik, hányódik – mi is felfoghatjuk magunkat átutazónak, az ő kísértéseit pedig a mi kísértéseinknek is. A lótuszevők földjén például igen nagy a csalogatás: itt nincs szükség erőfeszítésre, el lehet mindent felejteni, és egyáltalán nem kell változni. Odüsszeusz úgy lép ki a csapdából, hogy emlékezik céljára, és társait sem engedi megállni.
Vagy amikor Aiolosztól, a szelek királyától tömlőbe zárva megkapja az összes szelet, kivéve azt, amelyik őt repíti. Nem tud tökéletesen figyelni, elalszik. (Sok mese- és mítoszhős próbája az éberség, vagyis „hétköznapi nyelven” a figyelem.) Míg alszik, a társak, akik mértéktelenségükkel, meggondolatlanságukkal gyakran sodorják a hőst veszélybe, elszabadítják a szeleket, és a hajó visszasodródik, hiába látták már Ithaka partjait. Értelmezhetjük úgy is, hogy ezek a társak gyengeségeket, hibákat testesítenek meg. Odüsszeusz az út során elveszíti embereit, de ezzel csak látszólag, a külső események szempontjából lesz gyengébb. Valójában a többi hajós halála a tisztulást, a hibáktól való megszabadulást jelenti. És ki ne ismerné a csábítás kísértését: a szirének éneke ezt táplálja.
A hős tudja, hogy ennek a hibának is ellen kell állnia, ha haza akar jutni, ezért társai fülét bedugaszolja, magát pedig hajója árbocához kötteti. Lehet, hogy valóban nem kellene hallgatnunk a csábítás belső hangjaira?
Odüsszeusz húsz év után végül hazatér – ő a példa arra is, hogy van, ami kivezethet a bolyongásból, bolyongásainkból. A „leleményes” hős nem gyötrődő, bénult ember, hanem a megoldást keresi minden helyzetben. Állandó eposzi jelzője a „sokattűrő” is, és türelme, óvatossága tényleg segíti őt. Védője és kísérője Pallasz Athéné, a bölcs istennő, aki kegyeltjében az értelmet juttatja győzelemre. És bár Odüsszeusz meztelenül, emberei és kincsei nélkül ér megpróbáltatásainak utolsó állomására, a phaiákok szigetére, mégsem meztelen, hiszen már fel van vértezve tapasztalatokkal és erényekkel, az emberi lélek méltó öltözékével. Ebben a belső, lelki kulcsban Pénelopé, a hű feleség az állandó, halhatatlan lelkének jelképe, akihez mindannyian eljuthatunk, még ha tévedezünk is.Pénelopé mintha semmit sem öregedett volna, ahogy a lelkünk is örökké fiatal maradhat. Ahhoz, hogy mi is kiköthessünk Ithakánkban, nem kell más, mint odüsszeuszi lelemény, némi „sokattűrés” és az örök Pallasz Athéné segítő erejével, saját intelligenciánk.
Cimkék