Nyomokban Tolkient tartalmaz

    „Filmkritika” és „könyvajánló”
    Szerző
    A hobbit – Egy váratlan utazás című film után, elvárás nélkül ültem be megnézni a folytatást, a Smaug pusztaságát. Bár gyerekkorom kedvenc olvasmányáról van szó, Peter Jackson korábbi rendezéseiből már megértettem, máshogyan látjuk Középfölde világát, amihez neki is, nekem is jogom van.

    A hobbit sokak szerint gyerekeknek íródott és műfaját tekintve is meseregény, mégis fiatal és idős olvasóit is képes megérinteni. Átjárja valami ősi szél, ami a mítoszokhoz és regékhez hasonlóan kortalan. Távoli mesés világban játszódik a történet, mégis közelinek és hitelesnek élhetjük meg. Tolkien egész világa élő, lüktető, több ezer éves történelemmel, saját nyelvekkel, vallással. A szereplőknek helye, döntéseiknek súlya van, az áhított feszültség és kaland hitelesen szövi át az egész művet. Hősei valódi hősök: változnak és képesek önmagukon túlnőni, s nem szupererejű „hősök”, akik egyszerűen „legyakják” a rosszakat.

    A hobbit c. film egyik jelenete a rendező arcávalA Smaug pusztaságát nem tudtam komolyan venni, hiába alkották meg a CGI egyik legélethűbb sárkányát, hiába fejlesztették szinte a tökéletességig az ork generátort, a néző egyszerűen nem hiszi el, hogy a csúnya bácsik bármilyen kárt tehetnek a hősökben. A harci jelenetek burleszkszerűek, súlytalanok, ahol a bohóc szerepét az orkokra aggatták. Jönnek a nyomorultak, randák és üvöltenek, majd egy könnyed és látványos csapásra elhullnak. Legolas és bájos tünde partnere olyan könnyedén és kecsesen mászkál az ork fejeken, mint profi balett-táncos a színházi büfében. A Monthy Python készíthetne egy „ork meghalási versenyt”, ahol a zsűri pontozza a kreativitást, a színészi beleélést, az esés ívét stb.

    Smaug egy ideig még hozza a ravasz, kegyetlen bestia szerepét, de aztán beleesik a főgonoszok visszaköszönő hibájába: amikor ölhetne, beszél, aztán meg már nem tud egy karcolást sem ejteni, és hiába a lándzsányi karmok, a sebes szárny és a követ is megolvasztó sárkánytűz, kilenc törp és egy hobbit pestiesen szólva hülyét csinál belőle.

    A jól sikerült drámai jelenetekből – mint amikor Bilbót a gyűrű megkísérti, vagy ilyen a Gandalffal való párbeszéde is – keveset mértek, pedig ha a történet lelki vonulata több teret kapna, netalántán az akciójelenetek rovására, akkor megjelenhetett volna az a művészi mélység és hitelesség, amitől még egy meseregényt is igaznak érzünk.

    A film sajnos hemzseg az olyan ellentmondásoktól, mint például hogy a törpök csak halashordókban tudnak bejutni a szigorúan őrzött Tóvárosba, viszont egy hordányi ork úgy jön és megy, hogy a készültségben lévő városi őrség egyetlen tagja sem vesz észre semmit. A menekülés közben, hirtelen kiöntött Szabadság-szobornyi Durin-szobor jelképnek tetszetős ugyan, de végleg a mese habbal kategóriába sorolja a filmet, igaz, legalább megtudjuk, hogy a folyékony fém sem árt a sárkánynak.

    Egy idő után azon kaptam magam, hogy az ügyetlen orkok helyett egyre inkább a tájat figyelem. A film legtöbb háttérképe önálló festményként is megállná a helyét, és ha lenne Középföldét bemutató természetfilm, órákig elnézném. No és személy szerint Gandalf dol-gulduri kalandját is sajnálom, hiszen dramaturgiai szempontból nekem sokkal többet adott a könyv, amely csak utal erre a részre, mert így titokzatosabbá tette a mágus alakját.

    Ennyi fanyalgás után, pozitívumként kiemelném a színészi munkát. Richard Armitage (Thorin) játékából „átjön”, hogy mit is jelent a királyi fenségesség, Martin Freeman (Bilbó) alakítása hozzáad a könyvélményhez, Ian McKellen „a” tökéletes Gandalf, Ryan Gage (Alfrid, a „tóvárosi Kígyónyelv”) pedig abban a néhány percben is üdítő, amikor színen van.

    Az összegzés azonban így is szomorú képet fest: végy egy kiválóan megírt történetet, öntsd nyakon hollywoodi sziruppal és várd a pénzesőt, Tolkien sírja felett pedig kezdődhet a grillezés… A film végén Bilbó ijedten nézi a bosszúszomjas Smaugot, aki Tóváros felé repül, s felkiált: „Mit tettünk?!”. Ezt Jackson is mondhatná, ha mélyebben elgondolkodna Középfölde szimbolikus világáról.

    Így hát újraolvasom a könyvet, mert jó ismét átélni Bilbó kalandjait. A veszélyekre, amelyeket hol leleménnyel, hol nemeslelkűséggel, és mindvégig bátorsággal old meg, jól emlékszem. De ennél is jobban foglalkoztat most, hogyan válik Bilbó megyei kispolgárból igazi hőssé. Lépésről lépésre, nehézségről nehézségre győzedelmeskedik, úgy, hogy közben nem veszíti el „emberségét”. Külső utazása így belső úttá is válik, amelyen egy kényelemszerető, önmagát alig ismerő kisember, a mások iránt érzett felelősségtől vezérelve ráébred erejére, és nagyobbá, érettebbé válik. A megahősök korában valóságosabb és hitelesebb egy szerény hobbit hős, akit Gandalf minden kaland után így méltat:
    – Nagyon jó hobbit vagy Zsákos úr, és én igazán kedvellek, de végül is te csak egy kis pont vagy a nagyvilágban!
    – Hála az égnek! – mondta Bilbó nevetve, és odaadta neki a dohánytartót.

     
    Cimkék