Nem dalol, de Madár! Mi az?

    Jelenet a Táncoló talpak c. filmbőlA Déli-sark messze nyúló hómezejére kalauzolja el nézőjét a Táncoló talpak című animációs film, amelyben – a Pingvinek vándorlásához hasonlatosan – az antarktiszi, földhöz ragadt tollasok mindennapijait kísérhetjük nyomon. Ezek a pingvinek azonban nem mindenben osztoznak madártársaik tulajdonságaiban: ők énekelnek, és csak akkor válhatnak a közösség valódi tagjává, ha megtalálják saját „szív-dalukat”, saját egyéni, igazi hangjukat.


    A történet főhőse, Topi, éppen erre képtelen – tojáskorában az apja elejtette őt, így métereket gurult, és utóbb a klán vénei ennek a balesetnek tudják be, hogy egy különös fogyatékossággal született: nem tud énekelni. Másban viszont rendkívül tehetséges: kitűnően szteppel. Jót mulathatunk a jelenségen, de Topinak nehéz sors jut emiatt: az öreg „bölcsek”, a vezetők száműzik, azzal, hogy nem közéjük való, sőt, valójában nem is igazi pingvin.

    A főhős ezután messze kalandozik, mígnem végül egy óriási halászhajó hálójába akad, és egy vízi parkban köt ki. Azonban legnagyobbnak tűnő tragédiája hozza meg a szerencséjét: amikor évekkel később már csupán árnyéka önmagának és kedvtelenül, „buta madárként” csak az etetést várja, egy kislány kopogtatni kezdi terráriuma üvegét… és Topi válaszol: lábával visszhangozza a ritmust. A kislány ismét kopogtat, a pingvin pedig egyre élénkebben válaszol, majd emberek tízei-százai özönlenek az üveghez, hogy megcsodálják a szteppelő madarat, és ez lesz végül szabadulása kulcsa is.

    Gillian LynneIlyesféle, csodával határos változással azonban nem csak a mozivászon tud előrukkolni. Sir Ken Robinson kreativitáskutató egy előadásán mesélt a Macskák és az Operaház fantomja című musicalek koreográfusával, Gillian Lynne táncos-koreográfussal való régi-régi beszélgetéséről. A történetből kiderült, hogy kislányként Lynne-t orvoshoz vitte az anyja, amiért folyton izgett-mozgott a tanórákon és képtelen volt nyugton ülni: „Ma azt mondanánk rá, hiperaktív, csakhogy akkor még nem ismerték ezt a fogalmat” – így Robinson.

    Az orvos húsz percen át beszélgetett Gilliannel és az édesanyjával, majd megkérte a kislányt, maradjon a szobában egy kis időre, amíg a két felnőtt odakint vált néhány szót, és kifelé menet bekapcsolta az íróasztalán álló rádiót. A magára hagyott Gillian rögvest felpattant és táncra perdült, az orvos pedig megnyugtatta a szülőt: nem beteg a lánya, nincsen semmiféle mentális vagy lelki zavara, egyszerűen táncos, úgyhogy – javasolta – vigye el egy tánciskolába!

    Manapság viszont a tehetségkutatók, az egyéni képességek mind szabadabb kibontakoztatásának, és önmagunk keresésének izgalmas korszakát éljük. Nemcsak a televíziós ének- és zenészversenyek élik fénykorukat, de író- és képzőművész-palánták százai nyüzsögnek a különböző pályázatokon, utcazenészek muzsikája tölti be a városokat, a metróban posztereken köszönnek vissza ránk ifjú, kreatív elmék találmányai. Mindenki meg akarja valósítani önmagát…

    Az emberben szunnyadó belső képességek, felszínre hozható erőink felfedezésének évezredek óta kitaposott útja az önismeret, ahol mi magunk válunk tehetségkutatóvá – sohasem elég korán, és sohasem túl későn. Ha fenti hőseinknek egyetlen törekvése az lett volna, hogy a közösség „normális” tagjává váljanak, Topi többé nem táncol, vagy ha Lynne-nek egy másik orvos – ahogy Robinson feltételezi – felírt volna valamilyen nyugtató gyógyszert, hogy veszteg maradjon, a környezete sokat veszített volna. A legnagyobb vesztesek azonban ők maguk lettek volna.

    Csakhogy merre induljunk akkor? Hogyan keressük önmagunkat, ha a multikulti metropoliszokban a tömegtrendek között lassan már azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában? Néhány, nem is olyan régen még oly nagyra becsült tulajdonságra éppúgy ferdeszemmel néznek manapság, mint Topi és Gillian „antiszociális” mocorgására. A nagylelkűség, a jószívűség, a szavahihetőség, a tevékeny empátia, amelyből mindig is a társadalmat támogató törekvések születtek, ma különös megítélés alá esnek. A jószívűség mintha már egyet jelentene a butasággal, a tisztesség csak egy szép szó az élhetetlenségre, az önkéntesség pedig megmosolyogtató, ha egyszer nem fizetnek érte. A tehetségkutatók özönében az erények elértéktelenedésének korát éljük.

    Ha szeretnénk „jó madarak” lenni, nemcsak beállni a sorba, akkor érdemes felvenni a bakancslistánkra néhány olyan alap erény kifejlesztését is, amely megerősíti a szárnyunkat. Így idővel csúf kispingvinből vagy rút kiskacsából valódi önmagunkká válhatunk. Az emberiség "mentorai", a nagy gondolkodók, bölcsek és filozófusok ugyanezt az átalakulási utat járják be, csak előrébb tartanak a képességfejlesztésben és tehetségkutatásban. Ha jól jönne egy előrevivő gondolat valamelyik méltán nevezetes hírességtől, pörgess egyet te is az Erénykeréken. Szavazz bizalmat magadnak, kövesd a bölcs iránymutatást, és fedezd fel, ki és mi minden vagy!