A mosoly

A pszichológusok már sokat írtak arról, hogy mennyire nagy a mosoly szerepe az emberek közötti kapcsolatokban, és mindenki tapasztalatból tudja, hogy ha derűs, mosolygós arcot látunk, mennyivel könnyebben tudunk kommunikálni. De gondolkodtunk-e már azon, hogy a telefonba is mosolyogni kell? Miért – kérdezhetné az ember –, hisz úgysem látja senki. Mégis látni lehet, mert „ki lehet hallani”, hogy milyen arccal beszél valaki hozzánk.
 

És ha mosolyunk jó hatással van másokra, amikor szemtől szembe találkozunk velük, akkor ugyanannyira jó hatással lesz, ha csupán „kihallatszik” szavaink mögül. Nem túl régóta élünk a mindig kéznél lévő távbeszélgetés lehetőségével. És ez a kommunikációs forma, mint bármely más, ugyanúgy megkövetel bizonyos udvariassági formákat. Például a mosolyt.

Miért szól a telefon? Nyilván valaki hallani akar bennünket, mert valamit közölni akar, végső soron adni vagy kapni szeretne. Ha azért hívott fel, mert valamit meg szeretne osztani velünk, akkor megsokszorozhatjuk örömét, ha szívesen és nyitottan fogadjuk. Viszont, ha távolságtartást érez, megfosztjuk ettől az örömtől. Ha pedig azért keresett fel, mert szüksége van ránk, akkor annál inkább bátorítanunk kell, mosolyból sugárzó melegséget kell éreznie a szavaink mögött.

Kezdetnek az önző megfontolás is megteszi, ugyanis tudjuk, hogy minden tettnek van következménye, és minden szavunk azonnali, vagy késleltetett reakciót idéz elő másokban. Tehát ha jó gyümölcsre vágyunk, vigyáznunk kell a vetésnél. És ha még ez az elején erőltetettnek is tűnik, idővel – ha gyakoroljuk – természetessé válik, és a külső tett módosítani fogja a belső embert. Végtére is minden gyakorlás célja valamilyen eddig még nem birtokolt képesség elsajátítása.

Itt nem akármelyik részünket erősítettük, nem valamiféle izmot, hogy karcsúbbá és kívánatosabbá váljunk mások számára, hanem egyenesen a Lelkünkre hatottunk. Erősítettük magunkban a nyitottságot mások felé, akik hozzánk hasonlóan, többé vagy kevésbé tudatosan boldogságot és emberhez méltó életet keresnek. Erősítettük magunkban mások elfogadását, és ezzel együtt a megértését is. Egy idő után ez a belső érés láthatóvá is válik, és már nem kell gyakorolni a mosolyt: magától megy.

És gondolkodtunk-e már arról, hogy akkor is mosolyogni kell, ha senki sem lát? Ha az ember mosolyog, akkor nyilván elégedett valami miatt, és talán boldog is. De mosolyunknak miért kellene csak azután megjelennie, amikor már valami előidézte bennünk a derűs állapotot? Nem lehetne-e a mosoly tudatos előidézésével kiváltani a derűt, szinte rákényszeríteni a személyiséget, hogy váltson állapotot, és lépjen ki egy kevésbé harmonikusból a mosoly segítségével?

Ha akkor is mosolygunk, amikor sírni volna kedvünk, nem csinálunk mást, mint gyakoroljuk sorsunk elfogadását. Az elfogadás ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, miért alakul az életünk így vagy úgy, miért történik velünk valami, ami másokkal nem, vagy fordítva. Elfogadjuk és értjük, és akkor azt is megláthatjuk, hogy milyenné szeretnénk válni, hogy milyen gyakorlási lehetőségeket igényel és követel a Lelkünk ahhoz, hogy olyan tudásra és képességekre tegyen szert, amelyek ténylegesen boldoggá teszik. Akkor már valóban nem kell gyakorolnunk a mosolyt, magától fog menni.

Olvastad már?