Mindennapi ítélkezéseink

    Szerző

    eltorzult arcú szobor Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyen típusú fiatal férfiak így szoktak viselkedni – mondtam magamban. – Körül sem néznek.” Még hosszabb és borúsabb gondolkodásba kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott, és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.

    A meglepődés után csak örülni tudtam. Egyrészt azért, mert győzött az udvariasság. Másrészt mert egy újabb „orra koppintást” (vagy inkább fejre) kaptam: túl gyorsan és nagyon gyakran minősítek és minősítünk. Olyan automatikusan és ösztönösen születnek bennünk az ítélkező gondolatok. Tele vagyunk tanult – és azt hisszük, tapasztalatokkal alátámasztott – kategóriákkal, amelyekbe igyekszünk besorolni a környezetünkben levő embereket és jelenségeket. Milyen hamar gyökeredzik meg bennünk egy negatív vélemény egy titkos kis záradékkal: az a másik rossz, és szerencse, hogy én jobb vagyok. Ha a lelkünk mélyére tekintünk, akkor kiderül: gyakran azért ítélkezünk, mert nyíltan vagy elfojtva nem vagyunk elégedettek magunkkal, és tudattalanul olcsó vigaszt keresünk, hiszen más sem tökéletes, sőt... A sok kritika mintha hőmérője lenne a lázas, érzékeny, békétlen benső világnak.

    Amikor ezek a gyorsan ítélő, minősítő gondolatok veszik át a hatalmat, elfelejtünk valamit. Azt, hogy a másik is egy jóból és rosszból összegyúrt ember, és esetleg még hasonlítunk is egymásra. És az sem jut eszünkbe, mennyire rosszul esne, ha embertársaink rögtön véleményt mondanának rólunk. Mennyi lehetőségtől fosztjuk meg magunkat! Kerítést húzunk oda, ahol nincs is határ. A vélemény azután olyan előítéletté válhat, amelyet bőséges tapasztalatok hada sem tud megrengetni, és olyan elvárások alakulnak ki belőle, amelyeknek senki ember fia nem tudna megfelelni. Pedig például számos kísérlet bizonyítja, hogy a pedagógusnak a gyerekekről alkotott negatív, illetve pozitív minősítése befolyásolja a tanítványok teljesítményét. Akitől jót vártak, és dicsérettel megerősítették, ténylegesen jobb eredményeket ért el, akitől azonban nem, annak kevesebb esélye volt a kibontakozásra.

    Túl lehet-e lépni mindennapi minősítéseink falán? Igen! Bár nem úgy, hogy átugorjuk ezt a falat, mert ez a feladat valószínűleg nehéz lenne. Azonban egy-egy téglát mindig ki tudunk emelni. Jó lesz új szemmel, elfogulatlanul, a jót feltételezve átnézni a fal résein. Próbáljunk elvonatkoztatni a saját személyiségünktől, ne hasonlítsuk össze magunkat minduntalan a másikkal. Megérdemli embertársunk is, hogy ne szorítsuk skatulyába – hiszen feltételezzük, hogy mi magunk sem szeretnénk, ha minősítenének bennünket. Minél több ítéletünktől, megrögzött véleményünktől szabadulunk meg, annál gazdagabb kép nyílik meg előttünk, annál színesebbeknek látjuk az emberi lelkeket. A téglák kiemelése közben nemcsak a többiekről alkotott képünk, hanem mi magunk is változunk: gyarapodunk azzal a képességgel, hogy meg tudjuk látni a másik ember változását.

     

    Cimkék