Labirintus - Az építészet csodája

    labirintusA labirintus az emberiség történetében újra és újra visszatérő szimbólum, tehát mondhatjuk, hogy kultúrák felett álló, egyetemes mintázat. Egymástól távoli földrajzi helyeken találtak labirintusokat, síkban ábrázolva és térben kialakítva egyaránt. A legkorábbinak mondott labirintusrajz egy egyiptomi óbirodalmi pecséten látható, de krétai érméken, Észak-Európában kavicsokból kirakva, sőt római kori mozaikpadlókon, spanyolországi barlangrajzokon és az észak-amerikai indiánok hitvilágában is megtalálható.

    Ha ennyire gyakran megjelenő formával találkozunk, feltételezhetjük, hogy valamilyen ősi és lényegi alapokon nyugvó tartalommal van dolgunk, ami mindig foglalkoztatta az embert. Hol találkozunk labirintussal mi, emberek? Erre a kérdésre egy francia szerző azt a választ adja, hogy életünk zűrzavarában. Azaz, amikor nehézségeinkhez nem találunk fogódzót, és olyan akadályokba ütközünk, amelyeket meglévő tudásunkkal nem vagyunk képesek legyőzni.

    Ez a helyzet arra ösztönzi az embert, hogy megtalálja a megoldás kulcsát, azaz elinduljon egy küzdelmes úton, amely a labirintus szimbolikája értelmében nem is egyenes irányú, hanem kanyarulatokat követő, hiszen kereső mozgásról van szó. Hogy a labirintus mégsem útvesztő, hanem olyan útvonal, amely a középponthoz, azaz a megoldáshoz vezet, azt legkönnyebben mítoszainkon keresztül érthetjük meg.

    A legismertebb talán a Minótauroszról szóló történet, amelyben a krétai királyt, Minószt hatalmába kerítette a birtoklási vágy, és a Poszeidóntól kapott fehér áldozati bikát saját magának megtartva megszakította kapcsolatát az istenekkel. A görög hagyomány úgy tartotta, hogy az uralkodónak kilencévenként meg kell újítania az istenekkel ezt a kapcsolatot, ami biztosítékul szolgált arra, hogy az égi törvények szerint uralkodik. A görögök hübrisznek nevezik azt az állapotot, amikor valaki az égi törvénytől eltávolodik, és illúziói, vágyai csapdájába esik. Minósszal is ez történt, aki saját vágyait követve letért a helyes útról, és tévedése egy bikafejű, embertestű, azaz állati szenvedélyek uralta ember-szörnyben öltött testet, mely felesége és a fehér bika nászából jött a világra. A szörnynek Daidalosz építőmester labirintust épített, amelyben athéni fiatalokat áldoztak fel egészen addig, míg Thészeusz, az athéni király fia nem vállalta, hogy belép helyettük a mindaddig biztos halálhoz vezető építménybe.

    A hősnek sikerült legyőznie a Minósz tévedéséből született szörnyet, mégpedig kedvese, Ariadné fonalának segítségével, amely elvezette őt a középpontig, majd vissza.

    A kétélű bárd A mítoszok mindig jelképeken keresztül üzennek, ezért érdemes lehántani róluk azt a külső burkot, amely mögött az ember lelkéhez közvetlenül szóló üzenet rejtőzik. A folyamat kiindulópontjában Minósz áll, amint megszakad kapcsolata az istenekkel, tehát a visszatérés fonalának is ebbe az irányba kell vezetnie. A mítosz fő jelentése tehát ahhoz az útvonalhoz kapcsolódik, amelyen járva visszaállíthatjuk az elveszett kapcsolatot az istenek képviselte szellemi világgal, megtalálhatjuk magunkban a rendet, életünk törvényét. Ebben segít Ariadné, a lélek hangja, akit ha hűen követünk, nem tévedhetünk el a labirintus falai között. Ezek a falak életünk próbáit jelképezik, és sokszor kétellyel, félelemmel töltik el szívünket, ezért időnként egy helyben topogunk. Azonban, ha az úton Thészeuszként indulunk el, kezünkben erősen tartva a fonalat, amely legbensőbb lényünkkel köt össze, a labirintus szívében megtaláljuk a kijáratot. Ez az átalakulás pontja, ahová el kell jutnia a hősnek. Ha ide eljutott, feltekerheti gombolyagját, és mint tapasztalatot viheti magával a további erőpróbákba.

    Thészeusznak volt még egy eszköze, amellyel legyőzte a Minótauroszt, ez pedig a kettős bárd, az akarat szimbóluma. Ennek az eszköznek az a jellegzetessége, hogy kifelé és befelé is egyszerre mér csapást, tehát használójának nagyon fontos szem előtt tartania, hogy mire irányítja, hiszen kifelé irányuló cselekedetei mind visszahatnak rá.

    A görög hagyomány szerint a labirintus létrehozása maga a világ megteremtése. Egy igen ősi istenség az idők kezdetén a földre ereszkedett. Még nem történt meg a teremtés, nem léteztek a formák, csak mindennek a lehetősége. De a magasból egy fegyver adatott neki, egy kétélű bárd, a labrüsz, és azt a parancsot kapta, hogy ezzel barázdálja fel a világot. A sötétség közepette körben kezdett járni. Bárdjával a sötétségbe sújtott, ezzel megnyitott egy új utat, és lépésenként, ahogy az ösvény megnyílt, lassan megtelt fénnyel. Mert kettős csodát vitt végbe: a bárd egyik vágásával a külső sötétségbe sújtott, a másikkal saját, belső sötétségébe. Ahogy kívül rendet hozott létre, azt azonnal belül is megtette. Egészen a labirintus központjáig haladt előre, és felfedezte, hogy már nem a bárdot tartja a kezében: mert az tiszta fénnyé alakult át; tűz volt a kezeiben, egy láng, fáklya, amely tökéletesen bevilágított mindent.A labirintus közepét elérve a valódi középpontot találta meg: a fényt és önmagát, a világ és önmaga ismeretét, hiszen a kettő nem választható el egymástól. Az ember által készített labirintusok ugyanerre hívják fel az életútjukon haladó emberek figyelmét.

    A krétai labirintusA krétai mítoszban a labirintus létrehozója Daidalosz, a mesteri építész, aki megalkotta a hős útjának színterét, tehát ő a Teremtő szimbóluma. Az ő története szintén érdekes kulcsot ad a megoldáskereséshez: Daidalosz, miután a király bezáratta fiával együtt a labirintusba, olyan útját választotta a helyszín elhagyásának, amelyet csak az tehet meg, aki ismeri az építmény titkát és rendeltetését: szárnyakat készített, és segítségükkel elhagyta a labirintust. Ő tehát az, aki képes eljutni a középpontba, a szívében rend van, megfejtette saját titkát.

    Mindannyian vágyunk arra, hogy választ találjunk saját életünk miértjére. Az ember is a természet része, és ahogyan a káoszban az isteni szándék (theosz) létrehozta a kozmoszt, úgy mi is törekszünk arra, hogy rendezett és önmagunk által irányított világban éljünk. Ez az igyekezet tükröződik abban, ahogyan létrehoztuk szent tereinket azokon a pontokon, ahol a föld és az ég energiavonalai feltehetően találkoznak. Ez a szent építészet alapja, amely ennek a szándéknak tökéletes példáját alkotta meg a labirintusban.

     

    Olvastad már?

    Ariadné fonala