Szerző
„Nincsenek lehetetlen dolgok, csak tehetetlen emberek.”
A kreativitás a teljes alkotási, illetve problémamegoldási folyamatot magában foglalja az ötlettől annak megvalósításáig. Mai világunkban szinte mindent készen kapunk: eszközeinket, bútorainkat, ételeinket nem kell magunknak elkészíteni. De nem hasonló-e a helyzet az életutakkal és a célokkal? Vajon az ember találja-e ki, mit akar kezdeni az életével, vagy csupán választhat a számos, ma divatos életcél között? Vajon az ember gondolkodik-e, vagy csupán gondolatokat „importál”, amelyeket jobb híján sajátjainak nevez?
Milyen a kreatív ember? Először is érdeklődő, kíváncsi a körülötte lévő jelenségekre, történésekre. Érzékeny, ezáltal képes befogadni környezetének finom jelzéseit. Mindig van egy sor ötlete, és ezek közül képes a megfelelőbbet kiválasztani. Képes egyszerre több témáról gondolkodni, és képes egyszerre több oldalról megközelíteni a dolgokat. Intuitív, finom sejtéseit, ihleteit konkrét formába tudja önteni. Ehhez az intuícióhoz rendezettség társul, hogy a kreatív impulzus ne akadjon el a külső és a belső káoszában. Jól emlékszik a dolgokra, és jó a képzelőereje, és végül, de nem utolsósorban, ismeri gondolkodásának és tetteinek miértjét.
Ezeket a képességeket vesszük szemügyre, és gyakorlatokkal, példákkal igyekszünk megragadni az alkotó folyamatnak – tulajdonképpen az emberi életnek – a teljességét.
A kreativitás fejlesztése
A kreativitás korunk egyik varázsszava. Mindenki szeretne kreatív lenni. Ha elhangzik ez a szó, az emberek érdeklődőek lesznek. „Légy kreatív”: és felébred a kérdés, „vajon hogyan lehetek én is az”.
Napjainkban szinte mindenre rá lehet húzni a kreatív jelzőt, de az életnek van néhány oldala, amelyre a leggyakrabban alkalmazzák. Egyrészt minden problémamegoldással, pénzügyi megoldásokkal kapcsolatos témát kreatívnak nevezünk, mint ahogyan minden ötletet, kitalálást, tervezést, újítást, feltalálást, felfedezést a legkisebbektől a legnagyobbakig. Kreatívnak hívunk továbbá minden olyan kézművességet, amely valamilyen eddig még meg nem lévőt hoz létre a barkácsolástól kezdve a művészetekig. Vagyis azért szeretnénk kreatívak lenni, hogy minél hatékonyabban megoldjuk az életünkben felmerülő fizikai, érzelmi, gondolati nehézségeinket, minél jobban megvalósíthassuk önmagunkat ötleteink és alkotásaink révén, és így nyomot hagyjunk magunk után a világban.
Mi a kreativitás?
Nem egyszerű válaszolni erre, hiszen olyan képességet, olyan erőt kellene definiálnunk, amely bár nagyon sok megnyilvánulásában tetten érhető, ezek mögött áll láthatatlanul, gondolkodásunk számára nehezen megfoghatóan. Maga a szó a creatio kifejezésből ered, amelyről a szótárakban általában ez olvasható: Eddig még nem létező lények vagy dolgok megteremtése, megalkotása.
A témával foglalkozó szakemberek ezt pontosítják: nem valami teljesen új dolognak a megalkotásáról van szó, hanem már meglévő elemek újszerű csoportosításáról. A Yesterday című Beatles-számban felhangzó csellószólamban például semmi rendkívüli nincs, hiszen a különféle zeneművekben már több évszázaddal azelőtt is használtak csellót, azonban ebben az esetben első alkalommal ötvözték azt könnyűzenei elemekkel.
A kreativitás szempontjából mindegy, hogy valaki az emberek közül legelőször talált ki valamit, vagy csak valami számára újat. Példa erre Marconi és Popov esete is. Mindketten feltalálták a rádiót, nagyjából egyidőben, egyik kicsit előbb, másik kicsit később. Ettől azonban egyikük sem nevezhető kreatívabbnak a másiknál.
Az alkotásban benne van a létrehozás is. Azaz egy ötlet önmagában még nem teremtés, csak ha formába is öntik valamilyen formában. Leonardo da Vinci gépezeteinek többsége nem készült el a szó szoros értelmében, de mégis megvalósult azáltal, hogy részletesen lerajzolta őket, így formába öntötte őket. Ha viszont nincs ötlet, csak megvalósítás, az sem alkotómunka, hiszen ebben az esetben semmi újról nincs szó, az ember már meglévő dolgokat ismétel gépiesen.
Az alkotás folyamatának kell hogy legyen célja. Ha valakit egy asztalhoz ültetnek azzal, hogy találjon ki valamit, mindegy, hogy mit, akkor kell-e ehhez emberi teljesítmény? Mihez lehet egyáltalán egy ilyen kéréssel kezdeni? Szűkíteni kell a kört, hogy az alkotófolyamat elindulhasson. Olyan ez, mint a folyam áramlása. Ha nincsenek partjai, nincs medre, nincs célja, akkor szétfolyik és elenyészik. Ugyanígy a parttalan, céltalan ötletgyártás sem nevezhető folyamatnak, még akkor sem, ha valamiféle megvalósítása is megtörténik. Sőt: minél szilárdabbak, konkrétabbak a határok, annál jobban tud a folyó áramlani. A szűk határok nagyobb kreativitást eredményeznek. A kreatív ember önálló, de nem független: szükségesek számára a határok.
Az ember és a természet kreativitása
A legkülönbözőbb kultúrák hagyománya szerint a teremtés a természetet egyik átható egyik fő erő. A természet folyamatosan teremt. Nézzük csak saját bolygónkat: a természet megteremti a hegyeket-völgyeket, növényeket, állatokat, embereket, és még ki tudja miféle életformákat.
Különbözik a természet kreativitása az ember kreativitásától? Különbségként szokták felhozni, hogy az emberi alkotások művésziek, miközben a természet a darwini elmélet alapján kizárólag hasznossági elv alapján teremt. Ezzel szemben ha felmegyünk egy hegytetőre és megnézzük a tájat, vajon nem találjuk-e gyönyörűnek, művészinek. Tud-e teremteni a természet csúnyát, művészietlent? Talán éppen fordítva van: a természet mindig művészi, az ember viszont sok esetben nem.
Leonardo da Vinci, a reneszánszkor nagy polihisztora éveken keresztül foglalkozott az emberi anatómiával, többször boncolt is. És hogy miért tette ezt nagy művész és feltaláló létére? Mert az emberi testben a természet zseniális alkotását fedezte fel. Egy csodálatos gépezetet, amelyhez foghatót az ember valószínűleg sohasem fog tudni építeni. És anatómiai tapasztalatait igyekezett saját gépezetei tervezésénél felhasználni. Mindenben a természetet vizsgálta és vette alapul, hiszen az ember is a természet része, annak törvényei ugyanúgy rá is vonatkoznak. Nem lehet annyira öntelt az ember, hogy azt higgye, hogy kívül és felül van a természeten: együtt kell vele működnie. Leonardo tervezett is egy olyan hangszert, amely az emberi légzőszervek működésén alapul.
Vagyis a kreativitás első alapeleme az, hogy képesek vagyunk a természet felé, a környezetünk felé nyitottak lenni, figyelni az abban rejlő lehetőségekre. A nyitottság hiánya már sok találmány elterjedését meggátolta, vagy késleltette a megjelenését.
Fejleszthető-e a kreativitás?
A kreativitás fejlesztését sokáig megkérdőjelezték. A művészi alkotókészséget a 19. század második felétől egyre inkább ösztönös, és így jobbára tanulhatatlan, fejleszthetetlen megnyilvánulásnak tartották. De képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha ezt a viszonyulást az építészetre vagy bármilyen gép feltalálására vonatkoztatnák. A reneszánszban pontosan tudták, hogy nincs többféle kreatív folyamat: egyféle van csak, amelyet az élet különféle oldalain lehet gyakorolni, de lehet egyszerre is. A reneszánsz ideál, a teljes és alkotó ember eszméje szerint a művész egyben kiváló tudós és filozófus is lehet - gondoljunk csak Leonardóra -, hiszen az ezekhez az oldalakhoz szükséges tudás egy tőről fakad. Aki képes alkotni, az mindenhol képes alkotni. Ahhoz azonban, hogy az ember ezt a gyökeret felfedezze, komoly erőfeszítésre van szükség. Ennek az erőfeszítésnek a fontosságát ma egyre többen észreveszik.
Másfelől sokáig az ember IQ-jához, vagyis az intellektusához kötötték az alkotóképessége fejlettségét. És mivel úgy gondolták, hogy az IQ nem fejleszthető, csak mérhető, így a kreativitásfejlesztést is fölösleges erőfeszítésnek tartották. Először az derült ki, hogy az IQ igenis fejleszthető, majd Ellis Paul Torrance (1915-2003), akit a „kreativitás atyjának” neveztek, bebizonyította, hogy a kreativitás és az ehhez szükséges intelligencia nemigen függ az IQ-tól. Torrance igyekezett pontokba szedni a kreativitást különböző jellemzőit, hogy azokat külön-külön fejlesztve lehessen szert tenni egyre nagyobb alkotóképességre. Ezzel a gondolattal azonban nem volt példa nélküli a történelemben. Leonardo da Vinci is hasonló elveket fogalmazott meg.
Néhány oldal, amely elősegítheti kreativitásunk fejlődését:
1. Érdeklődjünk a világ dolgai iránt
Leonardo Curiositá-nak, kíváncsiságnak nevezte, a mai pszichológia szenzivitásnak mondja a környezetünkre való odafigyelést, az állandó tanulási vágyat. A kisgyerekekben természetes ez a késztetés, de ahogyan nő az ember, személyisége egyre jobban kikristályosodik, és gyakran ezzel párhuzamosan sajnálatos módon egyre jobban bezárul. Amit megtanult, azt szeretné kamatoztatni, a gyerekkori vetést akarja learatni. És amikor learatta, akkor jön a pszichológia által kiégésnek nevezett jelenség. Már nem vet újra, nem akar új utakra lépni, csak a már meglévők előnyeit élvezni, amíg lehet.
Vissza kell szerezni a gyerekekre jellemző kíváncsiságot, megismerési vágyat, hiszen gondoljunk csak bele: egy felnőtt ember a felfogóképességével, ítélő erejével valójában mennyivel többet és hatékonyabban tud tanulni, mint egy gyerek.
Mi zárja be az embert? A rossz tapasztalatai, csalódásai, sértődései: ezek leginkább nem is gondolati, hanem sokkal inkább érzelmi jellegűek. Ezek a negatív érzelmek nem engedik meg, hogy az ember lelkesen, a jövőben bizakodva éljen, ami pedig a valódi kreativitás elengedhetetlen alapja. A testbeszéd is erről árulkodik. A szorosan összefonott karok, a térden tartott táska mind arról beszél, hogy az ember nem szeretne kapcsolatot teremteni a környezetével. Ugyanezen az úton egy kis erőfeszítéssel elérhetjük, hogy nyitottabbá tegyük magunkat. Sokszor egyszerűen csak el kell kerülni a zárt testtartásokat.
Az érdeklődés egyik nagy ellensége a kétely. Itt nem az a kérdés, hogy valamiben vakon hiszünk-e vagy sem, hanem az, hogy már eleve elutasítunk-e valamit, csak azért, mert az a jelenlegi gondolkodásunkba nem fér bele. Itt a kísérletezés segít.
Például ha valaki azt állítja, hogy ha egy üveg kólába hurkapálcát tesz, akkor a kóla azonnal, szinte teljes mértékben kifut, lehet hinni benne, de lehet kételkedni is. De ha valaki meg akarna bizonyosodni arról, hogy igaz-e az állítás, akkor vennie kell egy kólát meg egy hurkapálcát, és el kell végeznie a kísérletet. Az érdeklődés erőfeszítést igényel. Aki takarékoskodik az erejével, az takarékoskodik az érdeklődésével is. Egy ilyen kísérlet viszonylag könnyen elvégezhető, de vannak például olyan állítások, amelyeket kísérlettel igazolni csak sokkal hosszabb idő alatt lehet.
2. Legyenek kérdéseink
Ha az érdeklődésünk megvan, ez még önmagában nem elegendő. Ha gondolati szinten zártak vagyunk, akkor a kívülről érkező jelzések csak egy újabb téglát képeznek abban a falban, amellyel elhatároljuk magunkat a világtól. Gyakran esik az meg, hogy valaki érdeklődéssel fordul a másik ember felé, beszélgetni kezdenek, majd gyorsan vita kerekedik belőle. Mert mindkét fél a saját álláspontját akarja a másikra tukmálni.
Ha be akarjuk fogadni az újat, akkor le kell csendesíteni magunkban a mindig magyarázó, bizonygató, az eddigi önmagunkat kiemelő és mindenhatónak tekintő oldalunkat. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha nem állítani, bizonyítani akarok, hanem kérdezek. A kérdező egy nagyon szép emberi erény birtokosa: a szerénységé. Szerényen kérdezni azt jelenti, hogy nem hiszem, hogy mindent tudok, hanem igyekszem befogadni az új gondolatokat, viszont nem kritikátlanul. Eddigi tudásomhoz hozzá szeretném illeszteni, ehhez viszont kérdésekre van szükségem.
3. Váljunk érzékennyé a környezetünkre
Ha van érdeklődésünk és gondolati nyitottságunk, még egy készség szükséges ahhoz, hogy befogadásunk folyamata végbemenjen, mégpedig az, hogy a kívülről az érzékszerveinken keresztül érkező, sokszor finom jelek tompítás és torzulás nélkül eljussanak a gondolkodásunkhoz.
Érdemes tisztázni, mit is jelent ez az érzékenység, hiszen a magyar nyelv túl általános ebből a szempontból. Az angol sensitivity és sensibility szót, vagyis a szenzibilitást és a szenzitivitást egyaránt érzékenységre lehet fordítani, nem ugyanarról van azonban szó. A szenzitivitás azt jelenti, hogy a külvilág hatásai milyen mértékben tudnak eljutni az érzékszerveinken keresztül. A szenzibilitás pedig azt mutatja, hogy milyen mértékben okoz a környezetünk benyomásokat bennünk, vagyis milyen mértékben tudjuk a pszichénkbe érkező jeleket eljuttatni a tudatunkig. Ha valaki szenzitív, de nem szenzibilis, akkor a környezete folyamatosan befolyásolja, de mivel ez a hatás nem jut el a tudatáig, instabilitást, ideggyengeséget eredményez. Ez pedig egyenesen káros az alkotóképességre.
Aki szenzibilis, de nem szenzitív, annak ugyan lehetnek mély benyomásai, de ezek saját zárt világán belül függetlenül léteznek, hiszen nem engedi be magába a külvilágot. Az ilyen ember elszakad a valóságtól, magába fordul, és rögeszmék rabságába kerül. Egyértelmű, hogy a kreatív folyamatra ez is kifejezetten káros. Vagyis mindkét oldalt egyaránt fejleszteni kell.
4. Legyünk rendezettek
A kreatív emberek gyakran hangoztatják azt, hogy „csak a kisembernek van szüksége rendre, a zseni uralkodik a káosz felett”. Erről a hangzatos gondolatról azonban kisebb vizsgálódás után kiderül, hogy meglehetősen téves, bár nem alaptalan. Hiszen az alkotó tevékenységnek komoly köze van a Káoszhoz. A káosz termékeny. A káoszban minden lehetséges, noha semmi sem biztos. A kreatív ember erről a bizonytalan, de potenciális síkról indul, és a számtalan lehetséges dolog világából kiemel egyet vagy néhányat. Vagyis a káoszt feloldja, annak egy vagy több elemét a rendezettség világába, a Kozmosz világába emeli. Merít a káoszból, de kilép belőle.
Az alkotó ember tehát rendez. Vagyis számára a rendezetlenség kezdetben jótékony, de a tevékenysége közben már nem segítő, hanem kártékony.
A kreativitás a teljes alkotási, illetve problémamegoldási folyamatot magában foglalja az ötlettől annak megvalósításáig. Mai világunkban szinte mindent készen kapunk: eszközeinket, bútorainkat, ételeinket nem kell magunknak elkészíteni. De nem hasonló-e a helyzet az életutakkal és a célokkal? Vajon az ember találja-e ki, mit akar kezdeni az életével, vagy csupán választhat a számos, ma divatos életcél között? Vajon az ember gondolkodik-e, vagy csupán gondolatokat „importál”, amelyeket jobb híján sajátjainak nevez?
Milyen a kreatív ember? Először is érdeklődő, kíváncsi a körülötte lévő jelenségekre, történésekre. Érzékeny, ezáltal képes befogadni környezetének finom jelzéseit. Mindig van egy sor ötlete, és ezek közül képes a megfelelőbbet kiválasztani. Képes egyszerre több témáról gondolkodni, és képes egyszerre több oldalról megközelíteni a dolgokat. Intuitív, finom sejtéseit, ihleteit konkrét formába tudja önteni. Ehhez az intuícióhoz rendezettség társul, hogy a kreatív impulzus ne akadjon el a külső és a belső káoszában. Jól emlékszik a dolgokra, és jó a képzelőereje, és végül, de nem utolsósorban, ismeri gondolkodásának és tetteinek miértjét.
Ezeket a képességeket vesszük szemügyre, és gyakorlatokkal, példákkal igyekszünk megragadni az alkotó folyamatnak – tulajdonképpen az emberi életnek – a teljességét.
A kreativitás fejlesztése
A kreativitás korunk egyik varázsszava. Mindenki szeretne kreatív lenni. Ha elhangzik ez a szó, az emberek érdeklődőek lesznek. „Légy kreatív”: és felébred a kérdés, „vajon hogyan lehetek én is az”.
Napjainkban szinte mindenre rá lehet húzni a kreatív jelzőt, de az életnek van néhány oldala, amelyre a leggyakrabban alkalmazzák. Egyrészt minden problémamegoldással, pénzügyi megoldásokkal kapcsolatos témát kreatívnak nevezünk, mint ahogyan minden ötletet, kitalálást, tervezést, újítást, feltalálást, felfedezést a legkisebbektől a legnagyobbakig. Kreatívnak hívunk továbbá minden olyan kézművességet, amely valamilyen eddig még meg nem lévőt hoz létre a barkácsolástól kezdve a művészetekig. Vagyis azért szeretnénk kreatívak lenni, hogy minél hatékonyabban megoldjuk az életünkben felmerülő fizikai, érzelmi, gondolati nehézségeinket, minél jobban megvalósíthassuk önmagunkat ötleteink és alkotásaink révén, és így nyomot hagyjunk magunk után a világban.
Mi a kreativitás?
Nem egyszerű válaszolni erre, hiszen olyan képességet, olyan erőt kellene definiálnunk, amely bár nagyon sok megnyilvánulásában tetten érhető, ezek mögött áll láthatatlanul, gondolkodásunk számára nehezen megfoghatóan. Maga a szó a creatio kifejezésből ered, amelyről a szótárakban általában ez olvasható: Eddig még nem létező lények vagy dolgok megteremtése, megalkotása.
A témával foglalkozó szakemberek ezt pontosítják: nem valami teljesen új dolognak a megalkotásáról van szó, hanem már meglévő elemek újszerű csoportosításáról. A Yesterday című Beatles-számban felhangzó csellószólamban például semmi rendkívüli nincs, hiszen a különféle zeneművekben már több évszázaddal azelőtt is használtak csellót, azonban ebben az esetben első alkalommal ötvözték azt könnyűzenei elemekkel.
A kreativitás szempontjából mindegy, hogy valaki az emberek közül legelőször talált ki valamit, vagy csak valami számára újat. Példa erre Marconi és Popov esete is. Mindketten feltalálták a rádiót, nagyjából egyidőben, egyik kicsit előbb, másik kicsit később. Ettől azonban egyikük sem nevezhető kreatívabbnak a másiknál.
Az alkotásban benne van a létrehozás is. Azaz egy ötlet önmagában még nem teremtés, csak ha formába is öntik valamilyen formában. Leonardo da Vinci gépezeteinek többsége nem készült el a szó szoros értelmében, de mégis megvalósult azáltal, hogy részletesen lerajzolta őket, így formába öntötte őket. Ha viszont nincs ötlet, csak megvalósítás, az sem alkotómunka, hiszen ebben az esetben semmi újról nincs szó, az ember már meglévő dolgokat ismétel gépiesen.
Az alkotás folyamatának kell hogy legyen célja. Ha valakit egy asztalhoz ültetnek azzal, hogy találjon ki valamit, mindegy, hogy mit, akkor kell-e ehhez emberi teljesítmény? Mihez lehet egyáltalán egy ilyen kéréssel kezdeni? Szűkíteni kell a kört, hogy az alkotófolyamat elindulhasson. Olyan ez, mint a folyam áramlása. Ha nincsenek partjai, nincs medre, nincs célja, akkor szétfolyik és elenyészik. Ugyanígy a parttalan, céltalan ötletgyártás sem nevezhető folyamatnak, még akkor sem, ha valamiféle megvalósítása is megtörténik. Sőt: minél szilárdabbak, konkrétabbak a határok, annál jobban tud a folyó áramlani. A szűk határok nagyobb kreativitást eredményeznek. A kreatív ember önálló, de nem független: szükségesek számára a határok.
Az ember és a természet kreativitása
A legkülönbözőbb kultúrák hagyománya szerint a teremtés a természetet egyik átható egyik fő erő. A természet folyamatosan teremt. Nézzük csak saját bolygónkat: a természet megteremti a hegyeket-völgyeket, növényeket, állatokat, embereket, és még ki tudja miféle életformákat.
Különbözik a természet kreativitása az ember kreativitásától? Különbségként szokták felhozni, hogy az emberi alkotások művésziek, miközben a természet a darwini elmélet alapján kizárólag hasznossági elv alapján teremt. Ezzel szemben ha felmegyünk egy hegytetőre és megnézzük a tájat, vajon nem találjuk-e gyönyörűnek, művészinek. Tud-e teremteni a természet csúnyát, művészietlent? Talán éppen fordítva van: a természet mindig művészi, az ember viszont sok esetben nem.
Leonardo da Vinci, a reneszánszkor nagy polihisztora éveken keresztül foglalkozott az emberi anatómiával, többször boncolt is. És hogy miért tette ezt nagy művész és feltaláló létére? Mert az emberi testben a természet zseniális alkotását fedezte fel. Egy csodálatos gépezetet, amelyhez foghatót az ember valószínűleg sohasem fog tudni építeni. És anatómiai tapasztalatait igyekezett saját gépezetei tervezésénél felhasználni. Mindenben a természetet vizsgálta és vette alapul, hiszen az ember is a természet része, annak törvényei ugyanúgy rá is vonatkoznak. Nem lehet annyira öntelt az ember, hogy azt higgye, hogy kívül és felül van a természeten: együtt kell vele működnie. Leonardo tervezett is egy olyan hangszert, amely az emberi légzőszervek működésén alapul.
Vagyis a kreativitás első alapeleme az, hogy képesek vagyunk a természet felé, a környezetünk felé nyitottak lenni, figyelni az abban rejlő lehetőségekre. A nyitottság hiánya már sok találmány elterjedését meggátolta, vagy késleltette a megjelenését.
Fejleszthető-e a kreativitás?
A kreativitás fejlesztését sokáig megkérdőjelezték. A művészi alkotókészséget a 19. század második felétől egyre inkább ösztönös, és így jobbára tanulhatatlan, fejleszthetetlen megnyilvánulásnak tartották. De képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha ezt a viszonyulást az építészetre vagy bármilyen gép feltalálására vonatkoztatnák. A reneszánszban pontosan tudták, hogy nincs többféle kreatív folyamat: egyféle van csak, amelyet az élet különféle oldalain lehet gyakorolni, de lehet egyszerre is. A reneszánsz ideál, a teljes és alkotó ember eszméje szerint a művész egyben kiváló tudós és filozófus is lehet - gondoljunk csak Leonardóra -, hiszen az ezekhez az oldalakhoz szükséges tudás egy tőről fakad. Aki képes alkotni, az mindenhol képes alkotni. Ahhoz azonban, hogy az ember ezt a gyökeret felfedezze, komoly erőfeszítésre van szükség. Ennek az erőfeszítésnek a fontosságát ma egyre többen észreveszik.
Másfelől sokáig az ember IQ-jához, vagyis az intellektusához kötötték az alkotóképessége fejlettségét. És mivel úgy gondolták, hogy az IQ nem fejleszthető, csak mérhető, így a kreativitásfejlesztést is fölösleges erőfeszítésnek tartották. Először az derült ki, hogy az IQ igenis fejleszthető, majd Ellis Paul Torrance (1915-2003), akit a „kreativitás atyjának” neveztek, bebizonyította, hogy a kreativitás és az ehhez szükséges intelligencia nemigen függ az IQ-tól. Torrance igyekezett pontokba szedni a kreativitást különböző jellemzőit, hogy azokat külön-külön fejlesztve lehessen szert tenni egyre nagyobb alkotóképességre. Ezzel a gondolattal azonban nem volt példa nélküli a történelemben. Leonardo da Vinci is hasonló elveket fogalmazott meg.
Néhány oldal, amely elősegítheti kreativitásunk fejlődését:
1. Érdeklődjünk a világ dolgai iránt
Leonardo Curiositá-nak, kíváncsiságnak nevezte, a mai pszichológia szenzivitásnak mondja a környezetünkre való odafigyelést, az állandó tanulási vágyat. A kisgyerekekben természetes ez a késztetés, de ahogyan nő az ember, személyisége egyre jobban kikristályosodik, és gyakran ezzel párhuzamosan sajnálatos módon egyre jobban bezárul. Amit megtanult, azt szeretné kamatoztatni, a gyerekkori vetést akarja learatni. És amikor learatta, akkor jön a pszichológia által kiégésnek nevezett jelenség. Már nem vet újra, nem akar új utakra lépni, csak a már meglévők előnyeit élvezni, amíg lehet.
Vissza kell szerezni a gyerekekre jellemző kíváncsiságot, megismerési vágyat, hiszen gondoljunk csak bele: egy felnőtt ember a felfogóképességével, ítélő erejével valójában mennyivel többet és hatékonyabban tud tanulni, mint egy gyerek.
Mi zárja be az embert? A rossz tapasztalatai, csalódásai, sértődései: ezek leginkább nem is gondolati, hanem sokkal inkább érzelmi jellegűek. Ezek a negatív érzelmek nem engedik meg, hogy az ember lelkesen, a jövőben bizakodva éljen, ami pedig a valódi kreativitás elengedhetetlen alapja. A testbeszéd is erről árulkodik. A szorosan összefonott karok, a térden tartott táska mind arról beszél, hogy az ember nem szeretne kapcsolatot teremteni a környezetével. Ugyanezen az úton egy kis erőfeszítéssel elérhetjük, hogy nyitottabbá tegyük magunkat. Sokszor egyszerűen csak el kell kerülni a zárt testtartásokat.
Az érdeklődés egyik nagy ellensége a kétely. Itt nem az a kérdés, hogy valamiben vakon hiszünk-e vagy sem, hanem az, hogy már eleve elutasítunk-e valamit, csak azért, mert az a jelenlegi gondolkodásunkba nem fér bele. Itt a kísérletezés segít.
Például ha valaki azt állítja, hogy ha egy üveg kólába hurkapálcát tesz, akkor a kóla azonnal, szinte teljes mértékben kifut, lehet hinni benne, de lehet kételkedni is. De ha valaki meg akarna bizonyosodni arról, hogy igaz-e az állítás, akkor vennie kell egy kólát meg egy hurkapálcát, és el kell végeznie a kísérletet. Az érdeklődés erőfeszítést igényel. Aki takarékoskodik az erejével, az takarékoskodik az érdeklődésével is. Egy ilyen kísérlet viszonylag könnyen elvégezhető, de vannak például olyan állítások, amelyeket kísérlettel igazolni csak sokkal hosszabb idő alatt lehet.
2. Legyenek kérdéseink
Ha az érdeklődésünk megvan, ez még önmagában nem elegendő. Ha gondolati szinten zártak vagyunk, akkor a kívülről érkező jelzések csak egy újabb téglát képeznek abban a falban, amellyel elhatároljuk magunkat a világtól. Gyakran esik az meg, hogy valaki érdeklődéssel fordul a másik ember felé, beszélgetni kezdenek, majd gyorsan vita kerekedik belőle. Mert mindkét fél a saját álláspontját akarja a másikra tukmálni.
Ha be akarjuk fogadni az újat, akkor le kell csendesíteni magunkban a mindig magyarázó, bizonygató, az eddigi önmagunkat kiemelő és mindenhatónak tekintő oldalunkat. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha nem állítani, bizonyítani akarok, hanem kérdezek. A kérdező egy nagyon szép emberi erény birtokosa: a szerénységé. Szerényen kérdezni azt jelenti, hogy nem hiszem, hogy mindent tudok, hanem igyekszem befogadni az új gondolatokat, viszont nem kritikátlanul. Eddigi tudásomhoz hozzá szeretném illeszteni, ehhez viszont kérdésekre van szükségem.
3. Váljunk érzékennyé a környezetünkre
Ha van érdeklődésünk és gondolati nyitottságunk, még egy készség szükséges ahhoz, hogy befogadásunk folyamata végbemenjen, mégpedig az, hogy a kívülről az érzékszerveinken keresztül érkező, sokszor finom jelek tompítás és torzulás nélkül eljussanak a gondolkodásunkhoz.
Érdemes tisztázni, mit is jelent ez az érzékenység, hiszen a magyar nyelv túl általános ebből a szempontból. Az angol sensitivity és sensibility szót, vagyis a szenzibilitást és a szenzitivitást egyaránt érzékenységre lehet fordítani, nem ugyanarról van azonban szó. A szenzitivitás azt jelenti, hogy a külvilág hatásai milyen mértékben tudnak eljutni az érzékszerveinken keresztül. A szenzibilitás pedig azt mutatja, hogy milyen mértékben okoz a környezetünk benyomásokat bennünk, vagyis milyen mértékben tudjuk a pszichénkbe érkező jeleket eljuttatni a tudatunkig. Ha valaki szenzitív, de nem szenzibilis, akkor a környezete folyamatosan befolyásolja, de mivel ez a hatás nem jut el a tudatáig, instabilitást, ideggyengeséget eredményez. Ez pedig egyenesen káros az alkotóképességre.
Aki szenzibilis, de nem szenzitív, annak ugyan lehetnek mély benyomásai, de ezek saját zárt világán belül függetlenül léteznek, hiszen nem engedi be magába a külvilágot. Az ilyen ember elszakad a valóságtól, magába fordul, és rögeszmék rabságába kerül. Egyértelmű, hogy a kreatív folyamatra ez is kifejezetten káros. Vagyis mindkét oldalt egyaránt fejleszteni kell.
4. Legyünk rendezettek
A kreatív emberek gyakran hangoztatják azt, hogy „csak a kisembernek van szüksége rendre, a zseni uralkodik a káosz felett”. Erről a hangzatos gondolatról azonban kisebb vizsgálódás után kiderül, hogy meglehetősen téves, bár nem alaptalan. Hiszen az alkotó tevékenységnek komoly köze van a Káoszhoz. A káosz termékeny. A káoszban minden lehetséges, noha semmi sem biztos. A kreatív ember erről a bizonytalan, de potenciális síkról indul, és a számtalan lehetséges dolog világából kiemel egyet vagy néhányat. Vagyis a káoszt feloldja, annak egy vagy több elemét a rendezettség világába, a Kozmosz világába emeli. Merít a káoszból, de kilép belőle.
Az alkotó ember tehát rendez. Vagyis számára a rendezetlenség kezdetben jótékony, de a tevékenysége közben már nem segítő, hanem kártékony.
|
A káosz világa
|
A kozmosz világa
|
| bizonytalanság, sejtések, vélekedések, homályos fogalmak, paradoxonok változó formák, az élet sűrűje, ösztönösség, ötletek, elképzelések |
egyértelmű helyzetek, célok, magabiztosság, határozott kontúrok képletesen és konkrétan, tudatosság, tudás, megvalósítás |
A rendet az élet minden szintjén érdemes megvalósítani: fizikai szinten a letisztultság, a rendezettség, a tisztaság, a felesleges dolgok eltávolítása jellemzi; érzelmi szinten az objektivitás, a „dramatizálás” elkerülése, vagyis az ember nem tulajdonít nagyobb fontosságot az őt ért hatásoknak, akár negatívak, akár pozitívak, mint amennyit megérdemelnek; gondolati szinten pedig többek között a megfelelő alapok megtanulását, lényegre törekvő gondolkodást, tagolt beszédet jelenti.
5. Legyünk ötletgazdagok
Az ötletgazdagsághoz szükséges gondolkodást divergensnek nevezik, amely egy adott kérdésre számtalan különféle választ tud adni. Ha egy hullámvonalat rajzolunk, és megkérdezzük valakitől, mit ábrázol az ábránk, nyilván több helyes választ adhat (pl. kígyó, víz, stb.), minél ötletgazdagabb, annál többet. Ez a képességünk teszi lehetővé, hogy egy eddig még meg nem lévő dolgot kitaláljunk. Egy probléma megoldásakor először félre kell tenni minden előzetes meggondolást, és számtalan, akár a leglehetetlenebb ötlettel kell előrukkolni, és ezeket egy papírra felírni. Ezután jön a következő lépés: a javaslatok hierarchizálása. El kell bírálni, hogy melyik ötletünk mennyit „ér”, és itt nagyon fontos jellemző a megvalósíthatóság, az egyszerűség, az erőforrás-igényesség, kompetenciahatárok, stb. Sokféle szempontból kell mérlegelni, és kiválasztani az ötleteink közül a legjobbat.
Robert Fischer angol tudós két énre osztja az emberi gondolkodást. Ez a két én minden emberben megvan, és általában nincs egyensúlyban, valamelyik erőteljesebb, szélsőséges esetben egyeduralkodó:
5. Legyünk ötletgazdagok
Az ötletgazdagsághoz szükséges gondolkodást divergensnek nevezik, amely egy adott kérdésre számtalan különféle választ tud adni. Ha egy hullámvonalat rajzolunk, és megkérdezzük valakitől, mit ábrázol az ábránk, nyilván több helyes választ adhat (pl. kígyó, víz, stb.), minél ötletgazdagabb, annál többet. Ez a képességünk teszi lehetővé, hogy egy eddig még meg nem lévő dolgot kitaláljunk. Egy probléma megoldásakor először félre kell tenni minden előzetes meggondolást, és számtalan, akár a leglehetetlenebb ötlettel kell előrukkolni, és ezeket egy papírra felírni. Ezután jön a következő lépés: a javaslatok hierarchizálása. El kell bírálni, hogy melyik ötletünk mennyit „ér”, és itt nagyon fontos jellemző a megvalósíthatóság, az egyszerűség, az erőforrás-igényesség, kompetenciahatárok, stb. Sokféle szempontból kell mérlegelni, és kiválasztani az ötleteink közül a legjobbat.
Robert Fischer angol tudós két énre osztja az emberi gondolkodást. Ez a két én minden emberben megvan, és általában nincs egyensúlyban, valamelyik erőteljesebb, szélsőséges esetben egyeduralkodó:
|
Biztonságra törekvő én |
Kísérletező én |
|
Gyanakszik mindenre, ami új |
Nyitott az élményekre |
|
Óvatos |
Kíváncsi |
|
Ragaszkodik az ismert megoldásokhoz |
Találgat |
|
Szeret szabályokat követni |
Intuitív |
|
Hagyománytisztelő |
Nem bánja, ha téved |
|
Másokra támaszkodik |
Kockázatot vállal |
|
Bünteti a tévedést |
Meglátja a humort a dolgokban |
|
Elkerüli a kockázatot |
Szereti a meglepetést |
|
Éber a lehetséges veszélyekkel szemben |
Használja a képzelőerejét |
|
Fél a következményektől |
Megosztja másokkal az álmait |
|
Kerüli a meglepetést |
|
Az emberi életben mindkét énnek megvan a maga szerepe. Néha jó, ha az ember fél a következményektől, ha például egy áram alatt lévő villamos elosztószekrényben próbálja felkapcsolni a kismegszakítót éjszaka. Ha nem fél, akkor elkezd tapogatózni... ha fél, akkor legalább addig nem mer belenyúlni, míg valahogyan nem szerzett valamilyen fényforrást. De természetesen nem mindig ez a megfelelő viszonyulás. Néha nem félni, hanem vállalni kell a következményeket, például egy döntéshelyzetben. Aki mindig fél a következményektől, az sohasem fog dönteni, hanem az élet fogja sodorni egyik helyzetből a másikba.
6. Legyünk képesek több oldalról megnézni ugyanazt
Amikor egy csoportban valaki kitalál valamit, az ötletét gyakran úgy kezeli, mint saját édes gyermekét, óvja, küzd érte - a többi ötlet ellen. Kérdés, hogy az övé-e a legjobb megoldás? Sok parttalan vitát, veszekedést, elkerülhetünk, ha képesek vagyunk a másik emberre odafigyelni akkor is, ha nekünk is van megoldásunk. Másrészt ha mi magunk több szempontból tudunk rálátni a témára, akkor sokkal teljeskörűbb, használhatóbb megoldáshoz jutunk.
A holisztikus szemléletmódnak, a minél teljeskörűbb rálátásra való törekvésnek egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak, szemben a 19-20. századra jellemző viszonyulással, amelyben az egyes részterületek, tudományágak többé-kevésbé csak saját határaikon belül működtek. Ez az új irány azonban csak újrafelfedezése a régi igazságoknak, hiszen az ókorban, a reneszánsz és a felvilágosodás korában szintén magától értetődő volt ez a látásmód. Az egyes ágakat a filozófia, minden tudomány atyja fogta össze és adta meg azok értelmét. Megtanította az embereket a helyes módszert és oldalt kiválasztani, gondolkodni, tanulni.
7. Legyünk képesek ötleteinket megvalósíthatóvá tenni és részfeladatokra bontani
A megvalósíthatóság fontos tényező, amelyet az ötleteink kirostálásánál figyelembe kell venni. Lehetnek azonban olyan feladatok, amelyek végcélja jelen pillanatban nem megvalósítható, de ha megfelelően kis lépcsőkre osztjuk fel, az egyes részcélok kivitelezhetők. Még a legnagyobb célt is meg lehet lépésről lépésre valósítani.
Persze ha így nekivágunk valamilyen, általunk eddig még nem végzett feladatnak, akkor lehet, hogy hibázunk itt-ott, nem működik a logikánk eléggé, nem vagyunk teljesen precízek, nincs elég szakismeretünk. De a kísérlet által tapasztalunk, és így megtanulunk objektíven gondolkodni, és megvalósíthatatlan képzelgéseinket lassanként a teremtő képzelet váltja fel.
A reneszánsz korában ezt a képességet úgy fejlesztették, hogy gépeket terveztek. Abból indultak ki, hogy aki le tudja rajzolni a gépet, az ismeri az alkatrészeket és a gép részletes működését. A Leonardo da Vinci jegyzetlapjain található gépek nagyon híresek, de nem ő volt az első, aki effélével foglalkozott: többek között Roberto Valturio (1405-1501) és Francesco di Giorgio (1439-1501) is hasonló gépeket rajzolt.
8. Merjünk új utakra lépni - merjünk álmodni
Ha megmaradunk saját határainkon belül, akkor csak a már meglévő tudásunk elemeit tudjuk felhasználni. Ez azonban erősen beszűkíti az ember mozgásterét. Mivel a kreatív ember számára minden helyzet megoldásra vár, nem teheti meg, hogy ne lépjen ki a határain túlra. A megszokottat, a biztonságost hátra kell hagyni, és be kell lépni egy az ember számára új, ismeretlen világba. Ez a nehezen kitapintható tárgyak, kételyek, nehézségek jellemzőek erre a világra. Leonardo híres „Sfumato”-technikája mutatja be szemléletesen ezt a világot. Nincsenek határozott kontúrok, egyfajta köd lepi be a tájat, mint ahogyan azt Mona Lisa című festményén is láthatjuk. Az arcvonások sejtelmesek. A titok világa ez. És a kreatív ember belemerül a titok világába. Albert Einstein szavaival: „A legszebb, amit megélhetünk, a titok érzete. Ez az az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, az nem tud csodálkozni, elámulni, az - hogy úgy mondjam - halott, és a szeme kialudt.”
Az új feladat maga után vonja a kezdeti nehézségeket, és aki ekkor visszariad, az nem győzedelmeskedhet, de az sem, aki vakmerően tör előre. Okosan kell kimerészkedni az ismeretlenbe, akárcsak a hegymászók, mikor egy hegycsúcs meghódítására indulnak. mennek egy darabig, majd kiépítik az alaptábort, itt pihennek, majd néhányan továbbmennek, és egy napi erőfeszítés után, jóval magasabban újabb tábort építenek, és így tovább. Ha táborverés nélkül, egy lendülettel akarnának feljutni, valószínűleg nem élnék túl, mert előbb-utóbb elfogyna az erejük még a csúcs előtt, és nem lenne hová visszatérniük megpihenni. Az új világ meghódításának az egyik titka tehát a táborverés. Az ember kimerészkedik a megszokottból, belép az ismeretlen világba, majd ott létrehozza a bázisát. Ha ez megvan, akkor pihen egyet és indul tovább.
9. Fejlesszük az emlékezetünket
Hiába jár az ember új utakon, ha nem jegyi meg a tapasztalatait, ha nem fejleszti az emlékezetét. Mindennap tanulunk valamit, mindennap meghódítunk egy kis darab új világot. Ha nem fordítunk gondot arra, hogy amit megtanultunk, azt meg is jegyezzük, hogy az alapján éljünk ettől kezdve, akkor csaknem hiábavaló volt a tanulásunk. Persze az ember mindenképpen tanul, felszed valamit a vele tudattalanul történtek tapasztalatából, de sokkal kevesebbet, mint ha tudatosan tenné. Ezért érdemes naplót írni, ahogyan azt Leonardo is tette. 30000 oldalt írt és rajzolt tele élete során, amelyből 13000 máig fennmaradt. De ezt nem pusztán az utókor miatt tette, hanem azért, hogy ne illanjon el addig megszerzett tudása.
10. Engedjük érlelődni a gondolatainkat
Az emberi lét nagy paradoxona az, hogy ugyan el akarja érni a határtalant, de minden erőfeszítése a határain belül marad. Az ember járni tud, de repülni nem. Akármilyen gyorsan fut, nem tud felrepülni. De az a csodálatos az emberi életben, hogy nincs egyedül, mert egységben van a természettel, embertársaival, a láthatatlannal. Leonardo ezt írta: „A legnagyobb lelkek néha akkor érnek el valamit, amikor kevesebbet tevékenykednek”; „Jót tesz, ha gyakran eltávolodsz a tevékenységedtől és lazítasz kicsit, mert mikor visszatérsz, bölcsebb bírája leszel művednek.” Néha a sok tudatos igyekezet éppen gátolja az eredményt.
Tudni kell megállni. Ha már megtettünk mindent, engedni kell a természetet, a sorsot is tenni. Mi együttműködünk a természettel. Mi is dolgozunk és ő is. Ha állandóan akarunk valamit, akkor semmi esélye nincs ennek a különleges társunknak, hogy ő is hozzájáruljon a közös munkához. Carl Gustav Jung pszichológus egyik könyvében felidézi azt az esetet, amikor Robert Mayer felfedezte az energiamegmaradás elvét, mégpedig nem lázas igyekezete révén, hanem egy szép nyári éjszakán egy hajón, a tenger végtelenségét szemlélve. Jung kifejti, hogy Mayer egy olyan világgal került kapcsolatba, amelyet ő kollektív tudattalannak nevezett. De mindegy is, minek nevezzük: Engedni kell a múzsát, hogy megcsókoljon. A kreatív embernek van múzsája. És fordítva: akinek nincs ilyen ihlete, az nem igazán kreatív. Ez a legművészibb, legmegfoghatatlanabb és egyben legszebb része az alkotótevékenységnek. Az ember találkozik egy számára elérhetetlen, megfoghatatlan hatalmas valósággal. A múzsa csókja révén találkozik a természettel, Istennel, mindenki nevezze úgy, ahogyan akarja.
+1 Teremtsünk egységet, teljességet
Akármit is alkotunk, fel kell tennünk a kérdést: mire jó mindez, mit szolgál? És nem szabad megállni az első válasznál. Talán ismerjük azoknak az építőknek a példáját, akiktől megkérdezték: Mit építesz? Az első ezt válaszolta: követ faragok. A másik azt válaszolta: falat építek, a harmadik pedig azt: templomot emelek. Aki képes átlátni alkotásának, életének végső miértjét, az valódi kapcsolatot tud teremteni a természettel, az megérzi, megérti, hogy minden egy, hogy ő is a természet része, hogy ő is a természet maga.
Aki átéli a végtelen érintését, az nem lesz szolgája semmi végesnek. Nem fog megtámadni ártatlan lakosságot, nem fog atombombát tervezni és gyártani, nem fog zseniális módon feltörni autót, hogy elvigye, nem áll be egy olyan zászló alá, amelynek nevében más zászlók alatt állókat utálnak, támadnak, meg akarnak semmisíteni. Munkája része lesz a természet alkotó munkájának. A természet szépséges és jótékony. Táplál minden élőt. És elpusztít minden halottat. A kreatív ember így lesz jótékonnyá, így fog minden élőt táplálni. Platón, Leonardo, Goethe, Einstein és a többiek mind megértették ezt, és ha életművüket, gondolataikat elfogulatlanul vizsgáljuk, láthatjuk ezt a hatalmas Életet. Mert ők élők. Életművük egy-egy lépés az emberiség történelmében. Ők forgatták a történelem kerekét, és mindig is a hozzájuk hasonlók fogják forgatni.
Milyen szép is lehet azzal a tudattal fejezni be az életet: megforgattam a történelem kerekét. Csak egy kicsit, csak annyit, amennyi tőlem tellett, de megtettem...
6. Legyünk képesek több oldalról megnézni ugyanazt
Amikor egy csoportban valaki kitalál valamit, az ötletét gyakran úgy kezeli, mint saját édes gyermekét, óvja, küzd érte - a többi ötlet ellen. Kérdés, hogy az övé-e a legjobb megoldás? Sok parttalan vitát, veszekedést, elkerülhetünk, ha képesek vagyunk a másik emberre odafigyelni akkor is, ha nekünk is van megoldásunk. Másrészt ha mi magunk több szempontból tudunk rálátni a témára, akkor sokkal teljeskörűbb, használhatóbb megoldáshoz jutunk.
A holisztikus szemléletmódnak, a minél teljeskörűbb rálátásra való törekvésnek egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak, szemben a 19-20. századra jellemző viszonyulással, amelyben az egyes részterületek, tudományágak többé-kevésbé csak saját határaikon belül működtek. Ez az új irány azonban csak újrafelfedezése a régi igazságoknak, hiszen az ókorban, a reneszánsz és a felvilágosodás korában szintén magától értetődő volt ez a látásmód. Az egyes ágakat a filozófia, minden tudomány atyja fogta össze és adta meg azok értelmét. Megtanította az embereket a helyes módszert és oldalt kiválasztani, gondolkodni, tanulni.
7. Legyünk képesek ötleteinket megvalósíthatóvá tenni és részfeladatokra bontani
A megvalósíthatóság fontos tényező, amelyet az ötleteink kirostálásánál figyelembe kell venni. Lehetnek azonban olyan feladatok, amelyek végcélja jelen pillanatban nem megvalósítható, de ha megfelelően kis lépcsőkre osztjuk fel, az egyes részcélok kivitelezhetők. Még a legnagyobb célt is meg lehet lépésről lépésre valósítani.
Persze ha így nekivágunk valamilyen, általunk eddig még nem végzett feladatnak, akkor lehet, hogy hibázunk itt-ott, nem működik a logikánk eléggé, nem vagyunk teljesen precízek, nincs elég szakismeretünk. De a kísérlet által tapasztalunk, és így megtanulunk objektíven gondolkodni, és megvalósíthatatlan képzelgéseinket lassanként a teremtő képzelet váltja fel.
A reneszánsz korában ezt a képességet úgy fejlesztették, hogy gépeket terveztek. Abból indultak ki, hogy aki le tudja rajzolni a gépet, az ismeri az alkatrészeket és a gép részletes működését. A Leonardo da Vinci jegyzetlapjain található gépek nagyon híresek, de nem ő volt az első, aki effélével foglalkozott: többek között Roberto Valturio (1405-1501) és Francesco di Giorgio (1439-1501) is hasonló gépeket rajzolt.
8. Merjünk új utakra lépni - merjünk álmodni
Ha megmaradunk saját határainkon belül, akkor csak a már meglévő tudásunk elemeit tudjuk felhasználni. Ez azonban erősen beszűkíti az ember mozgásterét. Mivel a kreatív ember számára minden helyzet megoldásra vár, nem teheti meg, hogy ne lépjen ki a határain túlra. A megszokottat, a biztonságost hátra kell hagyni, és be kell lépni egy az ember számára új, ismeretlen világba. Ez a nehezen kitapintható tárgyak, kételyek, nehézségek jellemzőek erre a világra. Leonardo híres „Sfumato”-technikája mutatja be szemléletesen ezt a világot. Nincsenek határozott kontúrok, egyfajta köd lepi be a tájat, mint ahogyan azt Mona Lisa című festményén is láthatjuk. Az arcvonások sejtelmesek. A titok világa ez. És a kreatív ember belemerül a titok világába. Albert Einstein szavaival: „A legszebb, amit megélhetünk, a titok érzete. Ez az az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, az nem tud csodálkozni, elámulni, az - hogy úgy mondjam - halott, és a szeme kialudt.”
Az új feladat maga után vonja a kezdeti nehézségeket, és aki ekkor visszariad, az nem győzedelmeskedhet, de az sem, aki vakmerően tör előre. Okosan kell kimerészkedni az ismeretlenbe, akárcsak a hegymászók, mikor egy hegycsúcs meghódítására indulnak. mennek egy darabig, majd kiépítik az alaptábort, itt pihennek, majd néhányan továbbmennek, és egy napi erőfeszítés után, jóval magasabban újabb tábort építenek, és így tovább. Ha táborverés nélkül, egy lendülettel akarnának feljutni, valószínűleg nem élnék túl, mert előbb-utóbb elfogyna az erejük még a csúcs előtt, és nem lenne hová visszatérniük megpihenni. Az új világ meghódításának az egyik titka tehát a táborverés. Az ember kimerészkedik a megszokottból, belép az ismeretlen világba, majd ott létrehozza a bázisát. Ha ez megvan, akkor pihen egyet és indul tovább.
9. Fejlesszük az emlékezetünket
Hiába jár az ember új utakon, ha nem jegyi meg a tapasztalatait, ha nem fejleszti az emlékezetét. Mindennap tanulunk valamit, mindennap meghódítunk egy kis darab új világot. Ha nem fordítunk gondot arra, hogy amit megtanultunk, azt meg is jegyezzük, hogy az alapján éljünk ettől kezdve, akkor csaknem hiábavaló volt a tanulásunk. Persze az ember mindenképpen tanul, felszed valamit a vele tudattalanul történtek tapasztalatából, de sokkal kevesebbet, mint ha tudatosan tenné. Ezért érdemes naplót írni, ahogyan azt Leonardo is tette. 30000 oldalt írt és rajzolt tele élete során, amelyből 13000 máig fennmaradt. De ezt nem pusztán az utókor miatt tette, hanem azért, hogy ne illanjon el addig megszerzett tudása.
10. Engedjük érlelődni a gondolatainkat
Az emberi lét nagy paradoxona az, hogy ugyan el akarja érni a határtalant, de minden erőfeszítése a határain belül marad. Az ember járni tud, de repülni nem. Akármilyen gyorsan fut, nem tud felrepülni. De az a csodálatos az emberi életben, hogy nincs egyedül, mert egységben van a természettel, embertársaival, a láthatatlannal. Leonardo ezt írta: „A legnagyobb lelkek néha akkor érnek el valamit, amikor kevesebbet tevékenykednek”; „Jót tesz, ha gyakran eltávolodsz a tevékenységedtől és lazítasz kicsit, mert mikor visszatérsz, bölcsebb bírája leszel művednek.” Néha a sok tudatos igyekezet éppen gátolja az eredményt.
Tudni kell megállni. Ha már megtettünk mindent, engedni kell a természetet, a sorsot is tenni. Mi együttműködünk a természettel. Mi is dolgozunk és ő is. Ha állandóan akarunk valamit, akkor semmi esélye nincs ennek a különleges társunknak, hogy ő is hozzájáruljon a közös munkához. Carl Gustav Jung pszichológus egyik könyvében felidézi azt az esetet, amikor Robert Mayer felfedezte az energiamegmaradás elvét, mégpedig nem lázas igyekezete révén, hanem egy szép nyári éjszakán egy hajón, a tenger végtelenségét szemlélve. Jung kifejti, hogy Mayer egy olyan világgal került kapcsolatba, amelyet ő kollektív tudattalannak nevezett. De mindegy is, minek nevezzük: Engedni kell a múzsát, hogy megcsókoljon. A kreatív embernek van múzsája. És fordítva: akinek nincs ilyen ihlete, az nem igazán kreatív. Ez a legművészibb, legmegfoghatatlanabb és egyben legszebb része az alkotótevékenységnek. Az ember találkozik egy számára elérhetetlen, megfoghatatlan hatalmas valósággal. A múzsa csókja révén találkozik a természettel, Istennel, mindenki nevezze úgy, ahogyan akarja.
+1 Teremtsünk egységet, teljességet
Akármit is alkotunk, fel kell tennünk a kérdést: mire jó mindez, mit szolgál? És nem szabad megállni az első válasznál. Talán ismerjük azoknak az építőknek a példáját, akiktől megkérdezték: Mit építesz? Az első ezt válaszolta: követ faragok. A másik azt válaszolta: falat építek, a harmadik pedig azt: templomot emelek. Aki képes átlátni alkotásának, életének végső miértjét, az valódi kapcsolatot tud teremteni a természettel, az megérzi, megérti, hogy minden egy, hogy ő is a természet része, hogy ő is a természet maga.
Aki átéli a végtelen érintését, az nem lesz szolgája semmi végesnek. Nem fog megtámadni ártatlan lakosságot, nem fog atombombát tervezni és gyártani, nem fog zseniális módon feltörni autót, hogy elvigye, nem áll be egy olyan zászló alá, amelynek nevében más zászlók alatt állókat utálnak, támadnak, meg akarnak semmisíteni. Munkája része lesz a természet alkotó munkájának. A természet szépséges és jótékony. Táplál minden élőt. És elpusztít minden halottat. A kreatív ember így lesz jótékonnyá, így fog minden élőt táplálni. Platón, Leonardo, Goethe, Einstein és a többiek mind megértették ezt, és ha életművüket, gondolataikat elfogulatlanul vizsgáljuk, láthatjuk ezt a hatalmas Életet. Mert ők élők. Életművük egy-egy lépés az emberiség történelmében. Ők forgatták a történelem kerekét, és mindig is a hozzájuk hasonlók fogják forgatni.
Milyen szép is lehet azzal a tudattal fejezni be az életet: megforgattam a történelem kerekét. Csak egy kicsit, csak annyit, amennyi tőlem tellett, de megtettem...