Isten hozott a Costa Concordián!

Száz évvel ezelőtt, 1912. április 15-én elsüllyedt a híres óceánjáró, a Titanic. Kora legmonumentálisabb és leggyorsabb utasszállítójának összesen 2200 fős legénységéből és utasából több mint másfélezer ember lelte halálát a jeges óceánban.

Giovanni, a fiatal pincér, a 900 fős legénység egyik tagja volt és egyike annak a 700-nak, aki nem élte túl a katasztrófát. Egyszerűen nem volt esélye – kevés volt a mentőcsónak, ráadásul a legénység tagja volt és férfi. Ekkoriban ugyanis az emberi fajnak még egészen különleges viselkedési kódexe volt érvényben a tengeren: először a nőket és a gyerekeket mentették ki, a férfiak közül pedig a legénység hagyta el utolsónak a hajót. Giovanni testvére, Maria Olaszországban maradt. Maria unokája, Valentina Capuano két héttel ezelőtt lépett a luxus tengerjáró fedélzetére, a Costa Concordiára. Bár a Concordia kapitánya, Francesco Schettino a cseh Dnes újságnak egy évvel ezelőtt adott interjújában kijelentette, hogy „soha nem akart volna a Titanic kapitányának bőrében lenni”, a sors, sajátos humora folytán mégis éppen ezt a szerepet szánta neki: január 13-án robosztus hajója zátonyra futott a kis olasz sziget, Giglio közvetlen közelében.

Az utasok, akik éppen vacsoránál ültek, ugyanazt a szörnyű hangot hallották, amely azon a rég elfeledett éjszakán a Titanic utasait is felébresztette. A sors megint csak ugyanazzal a sajátságos humorérzékkel úgy intézte, hogy az étteremben ekkor Celine Dion My hearth will go on című dala, James Cameron Titanicjának főcímzenéje szóljon a háttérben. Nos, itt érnek véget a párhuzamok, még ha véletlenek is, amelyek a két tengeri szerencsétlenség között vonhatók.

Valentina – akinek rokona, Giovanni eltűnt a Titanickal együtt – beszámolt a zűrzavarról, amely akkor keletkezett, amikor a Concordia borulni kezdett. A hajó tisztjei eltűntek, az utasok úgy menekültek, ahogy tudtak; a férfiak nőkön taposva, gyerekeken átesve, pánikszerűen rohanták meg a csónakokat. Schettino kapitány pedig a tengeri hajózás történetének egyik leggyalázatosabb epizódjaként sorsára hagyta utasait, legénységét, és első tisztjével, Ciro Ambrosióval elsőként szállt be a mentőcsónakba és menekült el a parttól alig néhány méternyire zátonyra futott hajóról. Ha mást nem is, mindössze annyit hozhat fel gyenge mentségéül, hogy „soha nem akart volna a Titanic kapitányának bőrében lenni”.

Edward John Smithben, a Titanic kapitányában – bár az éjszaka és az óceán közepén jártak, a víz 0 fok körül lehetett, és 400 mérföldnyire voltak a szárazföldtől – egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy elhagyja a hajót. Azon az éjszakán a fedélzeten látták utoljára, pár másodperccel azelőtt, hogy maga is eltűnt volna az óceán mélyén. Akkoriban ugyanis az emberi fajnak egészen különleges viselkedési kódexe volt érvényben a tengeren. A kapitányok utoljára hagyták el a süllyedő hajót, vagy vele együtt merültek el a hátramaradók.

A kapitánnyal együtt távozott a jeges hullámsírba első tisztje, William Murdoch is, aki az utolsó pillanatig irányította az utasok mentését. De a fedélzeten maradt a többi tiszt és sok száz matróz is, sőt Thomas Andrews, a Titanic tervezője és Wallace Hartley is, zenekarának mind a nyolc tagjával, akik – talán a katasztrófa leghíresebbé vált jelenetében – az utolsó percig könnyed keringőket és ragtime zenét játszottak.

John Jacob Astornak, a kor egyik leggazdagabb emberének – akinek felmérhetetlen vagyona mai értékre átszámolva több mint százmilliárd dollárra rúgna – sem jutott eszébe, hogy elfoglalja a helyet egy nő vagy egy gyerek elől a mentőcsónakban. Beültette feleségét, annak szobalányát és a dajkát, majd segített menteni a többi utast, magának csupán annyi időt hagyva, hogy Jacques Futrelle író társaságában elszívjon még egy utolsó cigarettát.

Nem Astor volt az egyetlen milliárdos a hajón – első útja alkalmával a Titanic szalonja ugyanis egybegyűjtötte az akkori világ elitjét. Benjamin Guggenheim iparmágnás, egy másik híres család örököse beültette a mentőcsónakba szeretőjét és annak szobalányát, majd kabinjába tért, felöltötte szmokingját és a jelenlévők szerint kijelentette: „Kész vagyok gentlemanként távozni”. Utoljára akkor látták, amikor titkárával a hajó szalonjának pompás emelvényén cigarettázott és arra kérte az egyik későbbi túlélőt, hogy adja át feleségének: talpig úriemberként távozott. „Egyetlenegy nő sem fog meghalni azért, mert Benjamin Guggenheim gyávának bizonyult” – mondta a híres milliomos a halála előtti percekben.

Sem Astor, sem Guggenheim nem volt szent. Lelkiismeretlen kapitalista hiénák voltak, az ő világukban mindennek megvolt az ára, és eladó is volt minden. A becsületet kivéve. Az életben maradásért folytatott harc nem törvényellenes, és ha akár ők, akár a Titanic tervezője, az első tiszt vagy a kapitány beszálltak volna valamelyik mentőcsónakba, nem kerültek volna börtönbe, hanem – ami ennél sokkal rosszabb – megszégyenültek volna. Utolsó előjoguk az volt, hogy hősiességük, a gépház és a harmadosztály ismeretlen hőseivel ellentétben nem maradt névtelen.

Az első osztályon utazó 175 dúsgazdag férfi közül – egy apartman ára ma közel hetvenezer dollárnak felelne meg! – ötvenen élték túl a hajószerencsétlenséget. Az Atlanti-óceán tragédiáját így jegyzi a tengeri hajózás története: a nők 75, a férfiak 20 százaléka menekült meg.

A Titanic 1912-es katasztrófája így annak a nagyszerű iparkorszaknak a végét jelöli, amely hatalmas acélhajókat és -tornyokat épített, és emellett egy olyan század szimbolikus kezdetét, amely alig két évvel később tervszerűen rombolni kezdte ezeket. Ezzel ért véget ugyanakkor az az időszak is, amelyben először a nőket és a gyerekeket mentették, és amelyben a világ leggazdagabb emberének az élete egy adott pillanatban – a legfontosabban, az utolsóban – kevesebbet érhetett, mint a szobalányáé.

A Costa Concordia 2012-es szerencsétlensége viszont egy új korszak kezdetét jelzi ezután, egy olyan korszakét, amikor a Smith kapitányhoz, Astorhoz vagy Guggenheimhez hasonló emberek ostobának tűnhetnek. A mi teljesen embertelen, önző 21. századunkban a kapitányok és a gazdagok elsőként hagyják el az elmerülő hajót, a férfiak nőket és gyerekeket löknek félre a túlélésükért. A becsület, az áldozatkészség és az emberi szolidaritás mindent összevetve kevesebbet ér, mint a görög állami bankkötvények, és a süllyedő világban csak a legerőszakosabbak, a legvagyonosabbak, a legönzőbbek, a legaljasabbak – közülünk a legrosszabbak maradnak életben.

Isten hozott Costa Concordiában!