Halálfélelem nélkül

    halál, béke, tűzTudjuk, hogy el kell jönnie valamikor a halál pillanatának, és nemcsak tudjuk, hanem naponta konstatáljuk is, amikor emberek százainak, ezreinek haláláról értesülünk, a közvetlen környezetünkből éppúgy, mint a távoli eseményekről szóló újságcikkekből vagy tévéhíradókból.

    Az igazán nagy próba elé akkor érkezünk, amikor a halál közvetlen közelről érint bennünket: azokra sújt, akiket az életünk részének tekintünk, vagy saját magunkra.

    Ilyenkor előfordulhat, hogy jól felépített gondolati rendszerünk összeomlik a tehetetlenség, a vigasztalanság, a nyugtalanság, a védtelenség érzésének súlya alatt, az előtt a természeti erő előtt, amely ellen nem tehetünk semmit, sem mi, sem a gyógyítás szakemberei.

    Ilyenkor szembe kell néznünk saját magunkkal, azzal, amit igazából gondolunk és érzünk. Ilyenkor át kell gondolnunk viszonyulásainkat, reakcióinkat. Ilyenkor békésen el kell beszélgetnünk saját belső énünkkel, vele kell megvitatnunk kérdéseinket.

    Miért csak azt nevezzük életnek, ami a hús-vér testben nyilvánul meg? És mi a helyzet a legszebb érzelmeinkkel, eszméinkkel, álmainkkal és szellemi intuíciónkkal? Ez talán nem élet?

    A félelem elhomályosítja a megértést, és lehet, hogy feltesszük a kérdést: de ki garantálhatja, hogy az álmok, gondolatok, érzelmek nem enyésznek el a mulandó testhez hasonlóan? Gondoljuk csak végig: elenyésznek, miközben a test alszik és álmodik? Nem, az élet folytatódik, sőt még élénkebben éljük, beszélgetünk emberekkel, utazgatunk, örülünk és szenvedünk, mint mindig, vágyakozunk, mint mindig, és ugyanazok vagyunk, akik mindig is voltunk. Tehát miért szűnne meg mindez a halállal, amely csupán egy mélyebb és hosszabb álom?

    A félelem azt hiteti el velünk, hogy elveszítjük a kapcsolatot mindazzal, amit szeretünk, emberekkel, törekvésekkel, eszmékkel, célokkal. Miért? Talán kapcsolataink a gondolatokkal és az emberekkel csakis anyagi jellegűek? Sohasem éreztük, hogy a távolság ellenére is közel vagyunk valakihez, akit szerettünk? Még sohasem építettünk gondolati szinten a legszebb vágyainkból hatalmas várakat úgy, hogy közben semmiféle anyagot nem használtunk fel hozzá? Akkor miért ne lehetne fenntartani szilárd kapcsolatot azokkal, akik elmennek, vagy azokkal, akik itt maradnak? Egy hosszabb álom miatt miért kellene elveszítenünk azt, ami mélyen beépült életünkbe, és nem csupán a testet, hanem lényünk teljességét érinti?

    A félelem miatt kételkedünk, hogy a halottak biztos utat találnak-e majd a másik világban, különösen, ha szeretteinkről van szó, vagy ha nekünk kell elmennünk. Miért? Talán nem volt egy vagy több ember, aki segített megszületni? És ha valaki segített, amikor erre a világra érkeztünk, miért ne lenne valaki ugyanúgy – vagy még jobban is – a segítségünkre, amikor átmegyünk az Élet másik oldalára, amelyet halálnak nevezünk? Ha ezen az oldalon többé-kevésbé jól működő családokat alkotunk, miért ne lennének rokonaink és barátaink – főleg akiket már korábban is ismertünk – a másik oldalon is?