Haiku - a japán zen-költészetesztétikája

    haiku, cseresznyevirágA haiku több, mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak.

    A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást. Negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete azután bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára.

    A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely évszázadok múlva is friss és életerős lesz:

    Meghajoltatok
    az első hó súlyára,
    nárciszlevelek.

    Miben áll egy haiku költői ereje? Mitől lesz költészet 17 szótagból?

    Ez a belső folyamat – ami tulajdonképpen egy SZELLEMI GYAKORLAT – teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket: „Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester.”

    De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor „kicsomagolja” a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek:

    Fenséges a csend!
    Sziklákat átitató
    tücsökcirpelés.


    Fuji A haiku költői erejének másik forrása a SZEMÉLYTELENSÉG. A közvetlen tanítás és az „én kiírása” távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán sikerült darabokban a szerző „névtelen”, háttérben marad, személyisége pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt. Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant, azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki.

    A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a SZONO MAMA (’éppen ilyen’) ELVE: a tárgy megragadása, pontosabban „felmutatása” a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül:

    Vihar közelít.
    Már a csigaházon is
    átfütyül a szél.

    A következő elv a ’NAGY’ MEGRAGADÁSA A ’KICSIN’ KERESZTÜL. Ha például a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az ’üresen hagyott tér’ elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének:

    Itt van hát az ősz…
    Nem jut már egy tányérnyi
    rizskására sem.


    Macuo BasóÉppen a terjedelmi korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet – ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet.

    A klasszikus japán haiku négy típusa

    Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, illetve lelkiállapot, amellyel a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét.

    A SZABI típusú haikuk a dolgok magára hagyottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemző példája ennek a típusnak Basó verse:

    Varjú vert tanyát
    elkorhadt, aszott ágon
    őszi éjszakán


    A VABI-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt, például egy fatörzs függőlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot:


    Fehér krizantém.
    Bimbódhoz a legkisebb
    porszem sem érhet.


    Az AVARE-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, illetve az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról:

    Kámforfa-harmat
    könnycseppekként hullik a
    bíborszegfűkre.


    A legritkább típus a JÚGEN, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét:

    Lehullott szirom
    repül vissza az ágra?
    Csak egy lepke volt.
    Japán templom


    Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott: „Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!”

     

    Az idézett haikuk Macuo Basó versei, angolból fordította Rusznák György.

    Szerző
    Cimkék