Ha egy jó filmet szeretnénk jellemezni, gyakran használjuk a „lebilincselő” jelzőt. Ez azt jelenti, hogy amikor a vetítés elkezdődik, megszűnik számunkra a külvilág, és csak a stáblista feltűnésekor „térünk vissza” a mindennapokba. Természetesen ezt maga a történet is előidézheti, de a filmek rendezői nem bízzák a véletlenre vagy a nézők aktuális lelkiállapotára, hogy ez a hatás bekövetkezzen. Ezért egy biztos eszközhöz nyúlnak: a zene erejéhez.
Friedrich Marpurg (1718–1795) német zenetudós fejtette ki bővebben, hogy milyen módon lehet kifejezni a zene eszközeivel a különféle érzelmi állapotokat, mint például a szomorúságot, a boldogságot, a bizakodást, a félelmet, a haragot, a szerénységet, a merészséget stb. Így a boldogságot gyorsabb ütemmel, lendületes, győzedelmes dallammal, meleg hangtónusokkal és túlnyomórészt harmonikus összhangzatokkal hangsúlyozták, míg a szomorúságot lassú, erőtlen dallammal, sóhajtás jellegű intonációval és sok disszonáns hangzattal jelenítették meg. Műveikben a kor szerzői egészen a romantika derekáig alkalmazták is a leírtakat, amikor felmerült az igény, hogy ne csak egyszerű lelkiállapotot, hanem ennél sokkal összetettebb jeleneteket varázsoljon a zene a hallgatók lelki szemei elé. A 19. századi programzene csodálatos képei egyébként egyre inkább arra szolgáltak, hogy a szerző a benne keletkező különféle érzelmeket és gondolatokat minél hatékonyabb formában tudja kifejezni, és a zene egyéb hatásait egyre kevésbé vették figyelembe. Azaz míg régebben a hallgató volt a legfontosabb, most a művészre helyeződött át a hangsúly.
20. századi „kortárs” zenében teljesedett ki ez a folyamat, és a szerzőknek észre kellett venniük, hogy műveiket néhány végsőkig elszánt rajongón kívül senki sem hallgatja, hiszen ezek a művek a maguk diszharmóniájával, pesszimista látásmódjával, sokszor öncélú intellektualizmusával kimutathatóan igen károsak az ember érzelem- és gondolatvilágára, és ezt egy idő után még a kevésbé fogékony emberek is felismerték. A többség az úgynevezett „könnyűzene” felé fordult, amelynek ilyen negatív hatásai ugyan nincsenek, és valamelyik fajtája általában mindenkinek tetszik, viszont kifejezőereje korlátozott, és a lélekre gyakorolt határozott, jótékony hatásáról sem beszélhetünk igazán.
Ezért újra elővették a régi tudást. Beléptek a klasszikus zene „fegyvertárába”, és alkalmazták a fenti kritériumoknak megfelelő eszközöket. A zeneszerzők ehhez teszik hozzá az általuk alkotott dallamvonalat, néha modern hangzásúvá alakítják át, néha pedig meghagyják eredeti hangszerelésükben, és rábízzák azokra a szakemberekre, akik tudják, hogy melyik jelenethez melyik egységet kell társítani.
Ezek a „mágusok” nagyon jól tudják, hogyan kell a pszichénket rávezetni ilyen-olyan érzésekre. Benyomnak egy gombot, és mi abban a pillanatban szinte ellenállhatatlan késztetést érzünk magunkban, hogy elsírjuk magunkat. Aztán egy másik gombot nyomnak be, és mi örülni kezdünk, vagy éppen hősiességet kezdünk érezni… Nincs túl nehéz dolguk, hiszen az emberi pszichére könnyű hatást gyakorolni. Sokan és sokszor beszéltek a történelem folyamán arról, hogy a lélek mennyire állhatatlan, mennyire könnyen befolyásolható. Viszont arról is beszéltek, hogy természetének ismeretével, józan belátással, szilárd elvekkel és erős akarattal meg lehet szelídíteni és uralni lehet.
Olvastad már?
Az emberi hibák és erények útján – Kuroszava Akira és filmjei