A filmzenék hatásáról

    Szerző

    Zene és filmHa egy jó filmet szeretnénk jellemezni, gyakran használjuk a „lebilincselő” jelzőt. Ez azt jelenti, hogy amikor a vetítés elkezdődik, megszűnik számunkra a külvilág, és csak a stáblista feltűnésekor „térünk vissza” a mindennapokba. Természetesen ezt maga a történet is előidézheti, de a filmek rendezői nem bízzák a véletlenre vagy a nézők aktuális lelkiállapotára, hogy ez a hatás bekövetkezzen. Ezért egy biztos eszközhöz nyúlnak: a zene erejéhez.

    Már az ókorban foglalkoztak a zene hatásaival, és megállapították, hogy a különböző jellegű dallamok a nekik megfelelő állapotot idézik elő az emberi lélekben. Püthagorasz, az i. e. 6. század nagy filozófusa is tanított erről, és ezeket a hatásokat tanítványai megfelelő lelkiállapotának elérése érdekében alkalmazta is. Platón, Arisztotelész és követőik mind nagy figyelmet fordítottak a zenére, és ez a középkor művészeire és művészetekkel foglalkozó tudósaira is igaz volt. Nem csak a hatás tényét tartották igaznak: gondolataik középpontjában az állt, hogy az ember hogyan válhat finomabbá, tökéletesebbé, és hogy ehhez a zene hatásait hogyan lehet segítségül hívni. Így a műveket ezeknek a törvényszerűségeknek a figyelembevételével alkották, és ez a tudás érződik az érett barokk és klasszikus stílusú művekben is.

    Friedrich Marpurg (1718–1795) német zenetudós fejtette ki bővebben, hogy milyen módon lehet kifejezni a zene eszközeivel a különféle érzelmi állapotokat, mint például a szomorúságot, a boldogságot, a bizakodást, a félelmet, a haragot, a szerénységet, a merészséget stb. Így a boldogságot gyorsabb ütemmel, lendületes, győzedelmes dallammal, meleg hangtónusokkal és túlnyomórészt harmonikus összhangzatokkal hangsúlyozták, míg a szomorúságot lassú, erőtlen dallammal, sóhajtás jellegű intonációval és sok disszonáns hangzattal jelenítették meg. Műveikben a kor szerzői egészen a romantika derekáig alkalmazták is a leírtakat, amikor felmerült az igény, hogy ne csak egyszerű lelkiállapotot, hanem ennél sokkal összetettebb jeleneteket varázsoljon a zene a hallgatók lelki szemei elé. A 19. századi programzene csodálatos képei egyébként egyre inkább arra szolgáltak, hogy a szerző a benne keletkező különféle érzelmeket és gondolatokat minél hatékonyabb formában tudja kifejezni, és a zene egyéb hatásait egyre kevésbé vették figyelembe. Azaz míg régebben a hallgató volt a legfontosabb, most a művészre helyeződött át a hangsúly.

     

    20. századi „kortárs” zenében teljesedett ki ez a folyamat, és a szerzőknek észre kellett venniük, hogy műveiket néhány végsőkig elszánt rajongón kívül senki sem hallgatja, hiszen ezek a művek a maguk diszharmóniájával, pesszimista látásmódjával, sokszor öncélú intellektualizmusával kimutathatóan igen károsak az ember érzelem- és gondolatvilágára, és ezt egy idő után még a kevésbé fogékony emberek is felismerték. A többség az úgynevezett „könnyűzene” felé fordult, amelynek ilyen negatív hatásai ugyan nincsenek, és valamelyik fajtája általában mindenkinek tetszik, viszont kifejezőereje korlátozott, és a lélekre gyakorolt határozott, jótékony hatásáról sem beszélhetünk igazán.

    Korunk minőségi filmzenéje tölti be ezt az űrt, amely a szélsőségessé, emészthetetlenné vált komolyzene és a populáris, könnyen befogadható, de könnyen el is felejthető könnyűzene közt tátong. Egyrészt gyorsan befogadhatónak kell lennie, mivel a néző ott a moziban, és általában csak egy alkalommal találkozik vele, másrészt viszont meg kell tudnia ragadni a lelket, hiszen a feladata az, hogy a lehető legjobban elmélyítse a nézőben az adott jelenetre jellemző hangulatot.

    Ezért újra elővették a régi tudást. Beléptek a klasszikus zene „fegyvertárába”, és alkalmazták a fenti kritériumoknak megfelelő eszközöket. A zeneszerzők ehhez teszik hozzá az általuk alkotott dallamvonalat, néha modern hangzásúvá alakítják át, néha pedig meghagyják eredeti hangszerelésükben, és rábízzák azokra a szakemberekre, akik tudják, hogy melyik jelenethez melyik egységet kell társítani.

     

    Ezek a „mágusok” nagyon jól tudják, hogyan kell a pszichénket rávezetni ilyen-olyan érzésekre. Benyomnak egy gombot, és mi abban a pillanatban szinte ellenállhatatlan késztetést érzünk magunkban, hogy elsírjuk magunkat. Aztán egy másik gombot nyomnak be, és mi örülni kezdünk, vagy éppen hősiességet kezdünk érezni… Nincs túl nehéz dolguk, hiszen az emberi pszichére könnyű hatást gyakorolni. Sokan és sokszor beszéltek a történelem folyamán arról, hogy a lélek mennyire állhatatlan, mennyire könnyen befolyásolható. Viszont arról is beszéltek, hogy természetének ismeretével, józan belátással, szilárd elvekkel és erős akarattal meg lehet szelídíteni és uralni lehet.

     
    Ha pszichénk manipulálható, befolyásolható, akkor miért ne tegyük ezt mi magunk vele? Csakhogy akaratlagosan, előrevivő módon. Minden embernek megvan rá a lehetősége, akinek elege van az élet „szappanoperájából”, és ki akar törni a lelki folyamatok hullámainak végeláthatatlan csapongásából, ehhez azonban meg kell találnia és kezébe kell vennie a lelkének bábfiguráját vezérlő zsinórokat. Ehhez az egyik eszköz a zene, amelyet tudatosan alkalmazva, figyelembe véve a lélekre gyakorolt hatásait, elkerülhetjük szélsőséges lelkiállapotok kialakulását, és ezáltal szilárdabbakká válhatunk. Mindezzel elősegíthetjük pozitív céljaink megvalósulását, hiszen pszichénket sokkal inkább nemeslelkű törekvéseink szolgálatába állíthatjuk.
     

    Olvastad már?

    Az emberi hibák és erények útján – Kuroszava Akira és filmjei