Fiatalnak lenni

    Fiatalság, isteni kincsem,
    Nem térsz te vissza soha.
    És ha sírnék, könnyem már nincsen,
    Olykor viszont akaratlan pereg könnyem sora.

    Rubén Darío
     

    rózsabimbó Ezúttal nem a lélek fiatalságáról ejtünk szót, a titokzatos Arany Aphroditéről, erről a jóságos anyáról, aki lehetővé teszi, hogy a természet és a lélek szép és jó oldalát lássuk.

    Most a hétköznapi értelemben vett „fiatalságról” beszélünk, amelyet annyira magasztalni szoktak. Az ezoterikus megfontolásokon és a reinkarnáció okkult ismeretén túl a fiatalság ugyanis kétségtelenül az élet tavasza… sok viharral és jégesővel, de akkor is tavasz, tele erővel, ihlettel, színnel és mindenféle bájjal. Az idézett, híres, spanyol nyelven író költő egyszerű szavakkal megragadta azt, ami a legtöbb emberben megfogalmazódik – a Múzsák kegyeltje lehetett.

    Azokhoz fordulok tehát, akik még nem töltötték be a harmincadik évüket. Tudom, hogy ez az életkor mint a fiatalság felső határa önkényes, de tekintve világunk egészét, elfogadhatónak tűnik.

    Sajnos sok fiatal eltékozolja élete „tavaszát”. Kiengedi kezéből a gyeplőt, teste és érzelmei züllésnek indulnak, mígnem kétes értékű utakat kezd járni, ami kitörölhetetlen nyomokat hagy az jövőjén. Egyesek így mentegetőznek: „a fiatalság bolondság”… Vigyázat, ez nagy tévedés! A test fiatal ugyan, de a léleknek nem kell szükségképpen annak lennie.

    A fiatalság csodálatos tapasztalat, s minél jobban öregszünk, annál inkább értékeljük. Úgy tűnik, hogy amit nem tettünk meg fiatalon, amibe még csak bele sem kóstoltunk, később már nem tehetjük meg, mert az élet az isteni Platón szavaival: visszaemlékezés.

    A fiatalság tehát nemcsak az intenzív tanulás, az első reményteli munkák, a szerelem és a vidámság ideje, az optimizmus diadala, amelyben örvendenek azok, akik előtt „ott az egész élet”, hanem az eszmények felvállalásának ideje is… Ebben az életkorban hangosan a világba kell kiáltani őket, keresni kell a lehetetlent és felülmúlni minden akadályt, saját magunkat is beleértve.

    Fiatalnak lenni és félelem meg álmegfontoltság mögé bújni, azzal foglalkozni, hogy „mit mondanak és mit nem értenek mások”, kerülni a nemes ügyekért folyó küzdelmeket, mindez nem más, mint arra ítélni magunkat, hogy életfogytiglan a rabszolgaság többé-kevésbé látszó jegyeit viseljük magunkon.

    A fiatalnak keresnie kell a békét, de ne felejtse el, hogy a béke nem isteni ajándék, hanem a békéltetők közbenjárásának eredménye. És csak akkor lehet békét teremteni, ha magunkban és a környezetünkben legyőztük a rosszat, a szégyentelenséget, az ostoba állhatatlanságot. A régi rómaiak szavaival: tudni kell a békéért harcolni. S végig kitartani mellette.

    növény ültetésSajnálatos módon az „orientalizmus” hulláma és az anyagelvűség gerjesztette gyengeség kultusza azzal járt, hogy sok fiatal a békéért küzdőket a saját jogaikért koldulókként képzeli el, akik érzéketlenek mások szenvedésére és az igazságtalanságokra.

    Világossá kell azonban tenni, főleg a fiatalok előtt, hogy a megszabaduláshoz, a Nirvánához vezető út, vagy akárhogyan is nevezik, nem hasonlít a riadt gazellák fejvesztett menekülésére. A megszabadulás, a szabadság a béklyók széttörését jelenti önerőnkkel, a test szoktatását az erőnket felülmúló erőfeszítésekhez, a mértéktartást az alvásban és a táplálkozásban, a nemi vágyak természetesre csökkentését; a kalandvágyó pszichét, akinek jobban tetszenek a veszélyek, mint a pszichoterápia; az elszánt és éber elmét, amely fogékony a bölcsesség minden suttogására.

    Ha fiatal vagy, erős is vagy minden értelemben: ellenálló, kitartó, szorgalmas, tanulékony, meggyőződéseid vannak és határozott is vagy.

    A gyávák és gyengék nem fiatalok, hanem öregek, de bölcsesség nélkül, vagy fejlődésükben megállt gyerekek, megkövesedett emberek mazochista hajlamokkal.

    Így hát, fiatalok, éljetek derűsen a kezetekben lévő aranyló évek kincseivel… Csak így ismerhetitek meg egy napon az Arany Aphroditét… Higgyétek el, érdemes.