Alexander Markov, Amerikában élő orosz hegedűművész május 3-án rengeteg érdeklődő hegedűsnek tartott ingyenes mesterkurzust Budapesten a MÁV Szimfonikusok próbatermében. Markov hitvallása az, hogy minél több fiatallal szeretné megismertetni a komolyzenét, ezért szívesen osztja meg tudását mindenkivel. A május 5-i koncertje előtt beszélgettünk a MÜPÁ-ban a rendkívül közvetlen muzsikussal, aki a tőle megszokott tüzes lelkesedéssel mesélt minőségről, zenei ideáljáról és filozófiájáról.
Néhány nappal ezelőtt mesterkurzust tartott. Amikor a minőség fontosságát hangsúlyozta, egy közönséges autó és egy Rolls-Royce közti különbségről beszélt. Miért törekedjünk a minőségre, ha sokan megelégszenek a minimummal is?
Valóban sokan megelégszenek a minimummal, viszont látják, hogy mi a különbség a minőség és a minimum között, és szerintem nagyra is tartják. Ezek az emberek általában vevők a minimumra, például amikor McDonald’s-ba vagy valamilyen olcsó étterembe mennek. De ha valamilyen különleges eseményről van szó, akkor inkább elegáns éttermet választanak. Vagyis többnyire megelégszenek a minimummal, de kedvelik és elismerik a minőséget is, ami többe kerül és nagyobb erőfeszítést kíván. De ettől még szerencsére értékelik a minőséget.
– És zenei téren?
Azt hiszem, a zenében ugyanez a helyzet. Megelégszünk az egyszerű előadással, zenével, és jól érezzük magunkat. De meglepődne, ha tudná, milyen intelligens a közönség.
– Érzik a különbséget?
Bizony. Ezért is szeretem sokszor elmondani a kedvenc, filozofikus Rolls-Royce párhuzamomat. New York gyönyörű belvárosában élek. Talán egy hónappal ezelőtt történt, hogy egy kávézóban ültem az anyukámmal, amikor hirtelen felbukkant egy Rolls-Royce Phantom. Nem nagyon értek az autókhoz, anyukám még annyira sem, de amikor megláttuk ezt az autót, úgy éreztük, mintha mellette az összes többi autó kartonpapírból lenne. Még így laikusként is meghajoltunk a minőség előtt. A Rolls-Royce után vagy fél óráig minden más autó jelentéktelennek tűnt. Éppen így van ez a zenével is. Lehet, hogy a közönség nem olyan szakértő, mint mondjuk egy hivatásos zenész vagy maga az előadó, de valamit mégis megéreznek a levegőben, és ez a valami jó. Ugyanez történik a hangversenyeken is. Számos igen kiváló zenész játszik rengeteg ember előtt. De csak néhány olyan művész van, például a híres zongorista, Daniel-Ben Pineaar, aki annyival fölötte áll a többieknek, hogy mindenki más jelentéktelennek tűnik mellette.
– Sokat utazik. Ön szerint merrefelé tart a világ?
Általánosságban én még mindig nagyon optimista vagyok. Remélem, nem kiabálom el, hiszen látjuk a példát a múlt századból: jött az első világháború, és amikor az emberek már azt hitték, hogy minden rendben van, bekövetkezett a második, ami talán még annál is rosszabb volt.
Szóval hiszem és remélem, hogy tanultunk az emberiség korábbi tragédiáiból, tapasztalataiból és szörnyűségeiből. Hogy túlélhetjük az olyan katasztrófákat, mint amilyenek például az elmúlt évszázadban történtek. De mégsem könnyű a válasz, mert nagyon elbizonytalanítják a jövőbe vetett hitemet, hogy a politikusok sorra kötnek kompromisszumokat, pusztán az újraválasztásuk vagy a népszerűségük növelése kedvéért. Szerintem ez nagyon veszélyes irány. Az sincs ínyemre, hogy sok politikus, aki elvileg a jó oldalon áll, igyekszik jó színben feltüntetni a rossz fiúkat. Szerintem viszont, aki rossz, az rossz, gondoljunk csak Hitlerre. Nem tüntethetjük fel jó színben a gonoszakat. Alapelvem, hogy a gonoszat nem nevezhetjük jónak.
– Mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Jó lenne, ha a civilizált világban felbukkanna egy vezető, vagy vezetők, mindegy, melyik országban, aki nem politikai haszonért vagy népszerűségért, hanem az emberiség javára tenné a dolgát. Nem az számítana neki, hogy mit írnak róla a lapok, az internet, a hírek. Szerintem az lenne a legjobb, ha cselekedné a jót, és nem azt számolgatná, hogyan tudná megszedni magát. Az a baj ma a politikusokkal, hogy bármit is csinálnak, egyből a reakciókat lesik.
– Mi lehet a klasszikus zene szerepe a gondok megoldásában?
Szeretném, ha a klasszikus zene egyre nagyobb befolyást gyakorolna az emberekre. Valójában azonban meg kell tanulni megérteni, értékelni ezt a zenét. Mozart például 250 évvel ezelőtt írta a műveit, de még ma is hallgatják őket. Bízom benne, hogy egyre nagyobb tömegeket, és főleg fiatalokat oktatnak zenére az iskolákban, egyetemeken. Ez nem pusztán időtöltés vagy a szórakozás, hanem egyben egyfajta hosszú távú zenei kiteljesedés.
– Hogyan lehet erre ránevelni a fiatalokat?
A fiatalok sajnos nem azért jönnek el a koncertekre, hogy jól érezzék magukat; és bizony gyakran azt hiszik, hogy a klasszikus zene lassú és unalmas. Szükség volna valamilyen oktatási programra, elsősorban fiataloknak. Azt is el tudnám képzelni, hogy olyan modern klasszikus zene születne, ami nem azt üzeni nekik, hogy „ne gyertek el, mert unalmas lesz”, hanem azt, hogy „ez be fog jönni”. Mint a jó étel. Lehet, hogy nem olyan intenzív az íze, mint a gyorséttermi ebédnek, de jót tesz a szervezetnek. Lehet, hogy azonnal nem nyújt nagy élményt, de hosszú távon harmóniát ad, kiteljesít. Tudja, tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor Ausztriában először hallottam Mozart Rekviemjét. A szüleim vittek el a hangversenyre, de alig négy-öt perc alatt elvesztettem a fonalat. Ahogy azonban teltek az évek, egyre jobban tudtam értékelni a mű zsenialitását, mert a részemmé vált, gazdagabb lettem tőle.
– Akkor lehet, hogy igaz az, hogy a különböző zenéknek, így a klasszikus zenének is, mérhető hatása van?
Igen, legalábbis kisgyerekes anyáktól azt hallottam, hogy pozitív hatása van az agyra. Ugyanakkor ezt nehéz pontosan mérni… Nekem például a zene lényege a képzelet. Olyan, mint valami varázslatos hang. És minden ember képzelete más.
– De a zenék mellé gyakran társítanak képeket, mert így jobban el lehet adni…
Nem kedvelem túlságosan a videoklipeket… Mert a látvány irányítja a nézőt, kényszeríti, hogy gondoljon vagy érezzen valamit. Szerintem a klasszikus zenékkel készített filmek sem jobbak. A rendező megálmodja, és készen adja nekünk a képet. Én azonban, ha meghallok egy hangot, inkább a saját képzeletemet szeretem használni. Az nem az én világom, hogy mások rámerőltessék a vizuális elképzeléseiket.
– Miért gondolják sokan, hogy a klasszikus zene unalmas?
Ezen már nagyon sokat gondolkodtam. Szerintem ennek a vélekedésnek a gyökerét ott találjuk meg, amikor megnézünk egy előadást, vagy akár egy karácsonyi koncertet. Mit lát egy kívülálló? Azt, hogy szépen felöltözött emberek hallgatnak valami végtelenül hosszú, lassú zenét. Sokat segítene, ha mindezt frissebb, izgalmasabb módon mutatnánk be.
Most például egy érdekes ötleten dolgozunk, amelynek része a Rock Concerto című szerzeményem. Ebben megszólal egy különleges elektromos hegedű, amelyet kifejezetten nekem tervezett a híres New York-i tervező, James Remington. Nagyon rockos, ahogyan kinéz, majdnem olyan, mint egy gitár, ráadásul aranyozott a borítása… egyszerűen fantasztikus!
– És mikor látja mindezt a közönség?
Októberben debütálunk a Carnegie Hallban. A koncert első felében hagyományos hangszeren játszom Csajkovszkij Hegedűversenyét, a második felében pedig elektromos hegedűn mutatom be saját szerzeményemet, a Rock Concertót, amelyet a rockzenekarom, szimfonikus zenekar és kórus kísér.
– Mit vár ettől a kezdeményezéstől?
Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy megtaláljuk a klasszikus és a rockzene közti szakadék fölött átívelő hidat. Így próbálom főleg a fiatalokkal megismertetni a klasszikus zenét, és becsalogatni őket a hangversenyterembe. Már most rengetegen érdeklődnek, olyanok is, akiket különben el sem lehetne vontatni egy hangversenyre. Most el akarnak jönni, mert ötvözni fogom a klasszikus zene szabályait a rockzene iránti szenvedélyemmel, amely fiatal koromban, Amerikába érkezésem után robbant be az életembe. Ezek az emberek igazából rockkoncertre jönnek, az érdekli őket, de a koncert első felében megismerhetik a klasszikus zenét is. Én ezt tudom tenni azért, hogy egyre több ember látogasson el a klasszikus zenei hangversenyekre.
– Kit tisztel le
ginkább az emberiség nagyjai közül?
Művész vagyok, tehát leginkább a művészetek és a zene köréből tudok neveket mondani, mert őket tartom a legtöbbre. A képzőművészetben Leonardo Da Vincit kedvelem, a zenében Mozartot mondanám. Mozart rövid élete alatt rengeteg minőségi zenét írt. Nekem ő az elmúlt 250 év legnagyobb hőse.
– Melyik művei állnak igazán közel önhöz?
A Don Giovannit például nagyon szeretem. Mozart zenéjében hihetetlenül nagy kontrasztok jelennek meg. Van a munkásságának egy könnyed, életvidám oldala, de ott van az árnyékos oldal is, például a Don Giovanni, a Rekviem, és természetesen a misék, például a d-moll mise. Úgy értem, hogy árnyékos, hogy határtalan mélység van benne, ami első ránézésre nem nyilvánvaló. Egyszerűen lenyűgöz, hogy milyen hihetetlen zenei mélységeket ért el Mozart ezekben a műveiben. De azt is bámulom ebben a zseniben, hogy mennyire hétköznapi ember tudott maradni, mindenféle allűrök nélkül. Egészen elképesztő, hogy milyen tökéletesen komponált. Bizonyára nem osztozik mindenki a véleményemben, de az tagadhatatlan, hogy Mozart minden alkotása annyira tökéletes, formájában annyira kifinomult, annyira tiszta, hogy az már szinte felfoghatatlan.
– Más kedvencek is vannak?
Hogyne. Nagyra becsülöm Bachot és Beethovent, de főleg Bachot. Az orgonaművei lenyűgözőek. Évszázadok óta tisztelik, és biztos vagyok benne, hogy ez még sokáig így lesz. Ők persze mérföldkövek, alig néhányan az emberiség történetéből, akik zenét szereztek, és még mindig játsszuk a műveiket. A popzenében – talán a Beatles és néhány híresebb együttes kivételével – jó ha három-négy hétig élnek a számok, és még csak nem is slágerek. Aztán jön egy új együttes, új zenével, új slágerrel. Akit még három év múlva is játszanak, az már hős. Mozart, Bach, Beethoven zenéje pedig már évszázadokat élt túl.
– Mi a küldetése?
A küldetésem – természetesen zenei téren – lényegében az, hogy egy új generáció, egy új réteg figyelmét irányítsam a klasszikus zene felé. Olyanokét, akiket korábban ez egyáltalán nem érdekelt. Az a célom, hogy vonzónak találják, amit művészként létrehozok. Szerintem az, hogy a Rock Concertót klasszikus zenével párosítjuk, kiváló módszer erre. Az első perctől kezdve teljes mellszélességgel kiálltam az elgondolás mellett, mert nagyszerű zenészekkel és érdekes emberekkel dolgozhattam együtt. Most az a küldetésem, hogy még tovább fejlesszem, és bebizonyítsam azoknak, akiktől távol áll a klasszikus zene vagy unalmasnak találják, hogy a szimfónia nem feltétlenül unalmas. Remélem, eljönnek a koncertjeimre, és megtetszenek nekik az új távlatok.
– Nagyon sokat utazik. Volt olyan élménye, amely döntő hatást gyakorolt a művészetére?
Megtanultam, hogy mindig ébernek, összeszedett kell lennem. Lazításra is szükség van, de olyankor is mindig a legjobbra kell törekedni. Egyik koncert sem lehet kevésbé fontos a másiknál. Ezt nem egyik percről a másikra tanultam meg, hiszen hiába volt már hétévesen is fellépésem, a karrierem lényegében a középiskola után kezdődött el. Amikor az ember még nagyon fiatal, 18-19 éves, azt hiszi, hogy övé a világ, hogy sérthetetlen. Ahogy Oroszországban mondjuk, úgy érzi, már a zsebében van a karrierje. Eszébe sem jut, hogy bármitől is tartania kellene. Aztán ez idővel megváltozik. Némelyik zenésztársam, ha nagyvárosban játszik, mindig odafigyel, hogy nagyon összeszedett legyen, de ha kisvárosban lép fel, egyáltalán nem erőlteti meg magát. Nekem ez nem fér a fejembe. Én éppen az utazásaimból tanultam meg, hogy mindig a legmagasabb szintű művészi játékra kell törekednem minden egyes koncerten, ha egy eldugott kis faluban játszom, néhány ember előtt, akkor is, és ha 3-4 ezren ülnek egy hatalmas hangversenyteremben, akkor is. Mert művészként csak így fejlődhetek. Aki ezt nem így fogja fel, aki méricskél, az becsapja a közönséget.
– Mitől lesz valaki jó hegedűs?
Szerintem nem az a jó hegedűs, aki mindent szépen és pontosan eljátszik. Nekem ennél több kell, mert a zenének lelke van. Tapasztalom persze a művészeken, például egy ilyen mesterkurzuson is, hogy sokan – elsősorban a fiatal generáció tagjai közül – azt hiszik, hogy elég jó stílusban, intellektuális megközelítéssel, iskolázott módon, pontosan játszani. Pedig ez még csak a kezdet, mondhatni az alap. Azért csak a kezdet, mert a zene nem pusztán intellektus kérdése. A zene varázslat. Szellem. Néha egy-egy koncert nagyon különlegesre sikerül, és a közönség nem is érti pontosan, hogy mi történik, de a varázslatot megérzi. Szerintem itt a válasz a kérdésre: az a jó hegedűs, aki elhozza, megteremti a varázslatot.
Olvastad már?