Egyedül az óceánon?

    Szerző
    Erős tengeri hullámAz élet mesél és tanít. Nemrégiben láttam egy megtörtént eseményt dokumentálisan és színészekkel bemutató filmváltozatot. Két fiatalt, két barátot egy kis csónakban elsodort az óceán a nyílt vízre, és napokig hánykolódtak élelem és víz nélkül. Minden keresőakció hiábavalónak bizonyult, mígnem a hatodik napon, szinte véletlenszerűen rájuk találtak. Erős, fiatal szervezetüknek köszönhetően – életre szóló tapasztalattal a hátuk mögött – túlélték az esetet. De talán más is közrejátszott.

     

    Egy efféle történet nagyon sok szempontból szolgálhat tanulsággal, elsősorban természetesen a résztvevők számára, de mindenkinek, aki elgondolkodik mások sorsán és képes a látottakból valamennyit beépíteni a saját életébe. Egyvalami különösen megragadta a figyelmemet. A kisebbik fiú tizenöt éves volt, a másik pár évvel idősebb. A korkülönbség azonban alapvetően meghatározta a viszonyukat: az idősebb ugyanis gondoskodott a fiatalabbról, már amennyire abban a helyzetben ez lehetséges volt.

    kőbe vésett kézfogásAmikor, talán a negyedik napon, az ifjabb az éhségtől bomolva nekiállt, hogy önkezével lenyessen egy darabot saját kezéről, és amikor barátja kérdőre vonta, ő elvakultan azt kérte, hogy segítsen neki levágni tulajdon ujját. Az idősebb fiú azonban megállította és kijózanította. Több hasonló jelenet is lejátszódott közöttük, amelyben az idősebb fiú mindig segítségére volt barátjának, és eközben olyan erőből merített, ami talán nem is nyilvánult volna meg, ha egymaga került volna ilyen helyzetbe. Egyszer beugrott és lemerült a mélybe, hogy lent maradva vessen véget szenvedésének, de magára maradt barátjának gondolata észhez terítette.

    Nem kétséges, hogy a két ifjú közötti tiszta emberi viszony jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy végül élve akadtak rájuk. Egyikük a felnőtt, másikuk a gyermek szerepét játszotta, noha alig volt néhány év korkülönbség közöttük. Öntudatlanul vállalták magukra ezeket a szerepeket, de emiatt képesek voltak támaszkodni egymásra, és ez a viszony megsokszorozta az erejüket. 

    A helyzet elgondolkodtatott: nem ugyanez érvényes minden helyzetre, amelyben két vagy több ember kapcsolatba kerül egymással? Minden helyzetben tudunk ugyanis segítséget nyújtani és elfogadni, tanítani és tanulni egyaránt, akkor is, ha ezek a szerepek nem feltétlenül abszolútak és felváltva magunkra ölthetjük hol egyiket, hol másikat. Ehhez azonban figyelni kell a másik emberre, mert enélkül sem kapni, sem adni nem leszünk képesek.

    tengerparti visszahúzódó hullámAz a baj, hogy a sok kis hétköznapi élethelyzetben hiányzik ez a fajta figyelem és nyitottság, és látszólag nézünk ugyan, de nem sok minden mást látunk önmagunkon, saját elvárásainkon és érzéseinken kívül. Pedig nem kell hozzá több, csak egy csipetnyi figyelem és képzelőerő, és máris az élet tengerén, az óriási óceánon ringatózva érezhetjük magunkat, ahol a fizikai-lelki túlélésért folytatott küzdelemben rá vagyunk utalva a többi emberre. Szerepet játszunk egymás életében. Minden perc, amelyet másokkal töltünk, valójában lehetőség, hogy egymásra támaszkodva mindenki kiteljesítse sorsát.

    Kölcsönös tiszteletben és támogatásban gazdag, boldog új évet kívánunk minden kedves Olvasónknak!

     

    Cimkék