Trója neve hallatán sokaknak bizonyára a nemrég elkészült, nálunk is nagy sikerrel játszott amerikai film jut az eszébe, amelyet Wolfgang Petersen rendezett. Azonban talán már kevesebben emlékeznek a mű hátterét és alapját jelentő Iliászra, az ókori görögség nagyhatású mítoszfeldolgozására, és annak szerzőjére, Homéroszra. Egy budapesti előadás nyomába eredt e majd háromezer éves eposznak és a benne foglalt tanításoknak. Az előadóval beszélgettünk.
- Miként született meg az előadás ötlete?
- Pár hónappal korábban tudomásomra jutott, hogy a közeljövőben bemutatják a Trója című filmet. Ez adta az ötletet, hogy felidézzem egykori kedves olvasmányomat, az Iliászt, és arra is gondoltam, hogy idővel másképpen látjuk és értékeljük, amit régen olvastunk vagy hallottunk.
- Számos tudósnak az a véleménye, hogy Trója valójában nem is létezett.
- Erről megoszlanak a vélemények. Vannak kutatók, és nem is kevesen, akik szerint Trója, amelynek romjait Schliemann ásatásai a 19. században felszínre hozták, a jelenlegi Törökország területén állt. Homérosz ugyancsak rejtélyesnek látszik. A történet- és irodalomtudomány álláspontja szerint nem bizonyított tény, hogy a szerző létezett, ahogy az sem, hogy ő írta mind a két híres eposzt. Furcsának tűnhet talán, de az ókori ember gondolkodásmódja szerint kevéssé volt lényeges az, hogy ki egy mű szerzője. Ha nem tudták pontosan, ki az, akkor kerestek valakit, akinek a nevével hitelesíteni lehetett a művet. Elsősorban a jelentéstartalom volt fontos, nem az író személye.
A kérdés szerintem inkább az, vajon valóban lezajlott-e a trójai háború. Erre ugyanis a homéroszi költeményen kívül semmiféle bizonyítékunk sincs. Elképzelhető, hogy tényleg harcoltak ezért a városért, ha nem is azokért a célokért, amelyeket a mű megfogalmaz. Ám a lényeget éppen ezek a célok jelentik, és ezek magyarázzák az eposz évszázadokon keresztül ható varázserejét. A művelt görögök, akárcsak később a rómaiak, kívülről ismerték az Iliászt, és előszeretettel idéztek belőle. Hiszen ha a mű csupán egy ostromleírás volna, semmivel sem lenne több – sem méltóbb arra, hogy fennmaradjon –, mint bármely másik csata a görögök ismert történelméből.
– Ha nem egyszerűen a vár birtokba vételéről szól ez a história, akkor milyen célok vezetik a hősöket?
- Várról és ostromról beszélhetünk, csak más értelemben. Trója azt a legmagasabb pontot szimbolizálja, amelyet képességeink, értelmünk, érzelmeink jelenlegi kiteljesedettsége mellett magunk előtt láthatunk. Mondhatnánk úgy, hogy ez a számunkra elképzelhető legnagyobb boldogság, bölcsesség is. Minél többször meg kell közelítenünk ezt a „várat", hogy lassan bennünk is erőre kapjon mindaz a jó, amit a „vár” jelent számunkra. Tehát egyfajta ostrom ez is, de a visszahúzó és a felfelé emelő erők küzdelme saját magunkon belül zajlik. A várhoz hasonló a hősök szerepe is: a hétköznapit, a megszokott emberit úgy is felül lehet múlni, ha követjük a hős példáját. Az ókori gondolkodás számára ez természetes viszonyulást jelentett, ugyanis nem akartak mindig újat alkotni, mint a modern ember, hanem azt tartották értékesnek, ha utánozzák az előttük járót.
– Azt mondhatjuk, hogy a mű Akhilleusz drámáját dolgozza fel. Hogyan értelmezhető az ő alakja?
– Akhilleusz maga az ember. Mindannyiunknak ismerős lehet az őt elvakító harag. Úgy érzi, becsapták, megsértették, és megfosztották valamitől. És egy másik, ugyancsak ismerős hibát is észrevehetünk a viselkedésében: azt hiszi, ő egyedül a jó és kiváló, nem kell mellé más, és ezért tudatosan különválik a többiektől. Igen messze van az ő Trójájától, attól, ami bölcs lenne a lelkének. Csak akkor lép ki ebből a mozdulatlanságból, amikor már égnek a görögök hajói. Hasonló lehet ez a helyzet ahhoz, amikor túl későn reagálunk, az utolsó pillanatban, amikor a körülmények kényszerítenek arra a lépésre, amelyet már korábban, bölcsebben gondolkodva meg tudtunk volna tenni. Patroklosz halála megdöbbenti Akhilleuszt. Elveszíti azt, akit szeretett, aki - helyette is - elindult a harcba. Mondhatnánk, hogy a fiú halálával a jobbik része veszett el, és ezt siratja aztán oly keservesen. Mérhetetlen düh vezeti Hektór ellen, és amikor nem adja ki a legyőzött ellenfél holttestét, megsérti az isteni és az emberi törvényt is. Az istenek azonban hozzá vezetik az agg trójai királyt, Priamoszt, aki kikéri fia holttestét. Ez fordulópontot jelent Akhilleusz sorsában: rádöbben, milyen végletekbe vitte a harag, mennyire eltorzította lelkét a sértettség. Ha jelképesen nézzük, a magunk életére vonatkoztatva, ugyancsak felismerhetünk hasonló szembesüléseket. A szembesülés egyben tanulás is, és így – talán meglepő módon – éppen az ellenség, vagy az akadálynak tekintett körülmény viheti előre az embert.
– Hogyan olvassuk ma az Iliászt? Mit adhat ennek a nem éppen eposzokba illő kornak?
– Azt javaslom, fedezzük fel önmagunkban a hősök próbáit és vele együtt erényeit is. A lelkünknek vannak Akhilleuszai, hiszen tudunk rendkívül bátrak lenni, és képesek vagyunk a vereségekből talpra állni. Vannak a lelkünknek Odüsszeuszai is, akik leleményesek, és mernek olyat tenni, ami nem következik a megszokott logikából, de mégis a megoldást, a kreatív megoldást jelenti. És mindenkinek van Trójája is, csak éppen meg kell küzdeni érte, és ezt a harcot – bár sokáig tart – meg lehet nyerni a belső átalakulás és nemesedés révén, ahogy azt az Iliászból is megtudhatjuk.
Rádl László és Takács Mária
IDÉZETEK AZ ILIÁSZBÓL
„Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földresodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
Mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
Így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.”
(VI. 146-149.)
„Csakhogy a végzet elől, azt mondom, senkise futhat,
Sem hitvány, sem nemes, miután megszülte az anyja.”
(VI. 488-489.)
„Gyermekem, ad majd harcierőt Héré meg Athéné
Néked, hogyha akarja: te meg nagylelkű szivednek
Légy ura kebledben: jobb mindig a szép egyetértés.”
(IX. 254-256.)
„Hektór, csak nem tudsz másnak hallgatni szavára.
Harcierényt amiért bőven nyujtott neked isten,
azt akarod már, hogy légy mindig tervben is első?
Csakhogy nem lehet ám mindent magad-egynek elérni:
van, kinek isten a harcierényt nyujtotta sajátul;
van, kinek épp táncot, másoknak a dalt meg a lantot,
s van, kinek oly okos elmét tesz kebelébe a dörgő
Zeusz, hogy igen sok nép veszi aztán annak a hasznát,
mert sokakat megment, s a javát maga látja leginkább.”
(XIII. 726-734.)
„Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből
és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja:
édessége a csurgó mézénél is erősebb,
míg keblünkben elárad, füstként felgomolyogva.”
(XVIII. 107-110.)