Ár ellen evezve

    elsodort fatörzsAz a különbség egy vízen lebegő fatörzs és az ugyanabból az anyagból készült bárka között, hogy az utóbbinak vannak evezői és ár ellen is haladhat.
    (N. Sri Ram)

    Fiatalkoromban hallottam ezeket a szavakat. A mondat nem Sri Ram valamelyik előadásán hangzott el, és nem tudom, könyvbe foglalta-e valaha is. Beszélgetés közben vetődött fel.

    Sokat gondolkodtam róla, és akkoriban, amikor formát kezdtem adni a fennkölt eszméknek egy klasszikus értelemben vett filozófiai iskola keretei között, a fatörzs és a bárka képe mélyen hatott a gondolataimra, érzelmeimre és tetteimre.

    Az emberek általában az élet vizébe vetett fatörzsekhez hasonlítanak. Eleinte még épek és szárazak, később megtörten és ázottan úsznak az árral, vagy betévednek valamelyik oldalágba a világ hatalmasainak sugallatait követve… Ott azután sodródnak, értelmetlenül ütköznek egymással, piszkosak és sárosak lesznek, nincsen sem határozott céljuk, sem kikötőjük, míg végül darabokra nem törnek, és el nem tűnnek az örök folyó felszínéről, amelyről azt sem tudják, honnan ered és merre tart.

    Csupasz, széttöredezett, felhasadt fatörzsek, az ár hurcolja őket egyik parttól a másikig, és csak puszta tömegükkel állhatnak ellen neki. Sötét rönkök siklanak nyöszörögve, fáradhatatlan menetben s mégis holtfáradtan! Világosban a nap megmutatja felületükön a rothadás sötét jeleit, éjszaka pedig némán folyik tova az árnyéksereg, és csupán kivételesen billenti fel valamelyikük egyik végét a távoli csillagok felé.

    A fatörzsek folyója!

    Egyre többen vannak, ütköznek, megsértik, felmorzsolják egymást… a fatörzsek folyója! Mennyit gondolkodtam erről!

    Az évek alatt azonban elsajátítottam a szinte feledésbe merült módszereit annak, hogyan kell kivésni és ezzel kikönnyíteni egy tömör fadarabot… a fát, amelyből mindannyian felépülünk. Vájatot kell vésni a felszínén, abba izzó parazsat kell tölteni, majd ezt kitartóan ismételni. A tapasztalatszerzés még akkor is mindenkor fájdalmas és végtelenül hosszú, ha az emberiség nagy mestereitől merítünk ihletet. A legmélyebb szintekig le kell ásni, ahol az önzés és a gyávaság összebogozza a szálakat, és a látszat elhiteti veled, hogy fatörzs vagy, és így csak elemészted magad. A kitartó jellem azonban a felsőbb akaratnak engedelmeskedve, a félig rothadt anyag panaszai ellenére is folytatja munkáját.


    fadeszkán vésőAz egykor otromba fatörzs így lassan kezd bárkává alakulni. Kirajzolódik a hegyes orr és a gömbölyded far. Az egykori seb a bárka gyomrává, az Utazó Lélek simára csiszolt lakterévé válik.

    A maradékokból rugalmas evezőket készítünk, amelyek attól függően, hogyan mozgatjuk őket, egyszerre szolgálnak evezőként és kormánylapátként. Végtelen türelemmel csiszoljuk tovább a kérges fát, amíg ki nem alakulnak a könnyű, de szilárd oldalfalak.

    Kész a bárka!

    A fatörzsek sokasága ámulattal és elutasítással vegyes érzülettel nézi; üresnek, állhatatlannak, fölöslegesnek, nevetségesnek, veszélyesnek, elvetendőnek tartják. De ez már nem fatörzs, ez már egy bárka! S ráadásul az ár ellen is halad. Ez már megbocsáthatatlan! Nem követni a divatot, nem váltani színt a következő sárhullám hatására? Hogy saját színe legyen és a mocsok tetején ússzon, alig érintkezve a szennyel?!… Ki hallott már ilyet?!

    S mi a helyzet a különös legénységével?

    Ők azt mondják, hogy az emberek nem egyformák, különben együtt tévednénk el, és nem reménykedhetnénk a másoktól érkező segítségben. Hogy a természetben nem létezik egyformaság, hiszen az lehetetlen és szerencsétlen is lenne. Hogy a különbségektől minden megszépül, ismeretlenné lesz az unalom és a nyájszellem. Azt is mondják, hogy a vallások különböző időbeli és térbeli megtestesülései egyetlen égi üzenetnek, és ezért egyik sem jobb a másiknál, a rövid eredeti tanításon kívül ugyanis minden egyéb adalék már az emberek tudatlanságának és vágyainak szüleménye… ebben nem voltak restek egymást utánozni az évezredek folyamán.

    Azt állítják, hogy nem hiszik Istent, hanem tudnak a létezéséről, és hogy ez nyilvánvaló. Nem kell több, mint ismerni és járni az utat, hogy felfedezzük Őt. Hogy a Lélek halhatatlan és romolhatatlan, és nem tévesztendő össze az időről időre magára öltött ruhájával és álarcával. És ha van megbocsátás, meghaladja a megváltást, az ok-okozati törvényt követve, amely a természet mechanikus szabályai szerint működik: aki búzát vet, előbb vagy utóbb csak búzát arathat, aki pedig konkolyt, arra konkoly vár.

    Nincsenek csodák, csak a tudás különböző szintjei léteznek. A jelenség önmagában másodrangú; a babülóni pap, aki ámulatba ejtette a népet az egyik kezéből a másikba cikázó, mesterséges kis villámokkal, ma egyszerű elektrotechnikusnak számítana. Szent Patrik pedig vegyésznek, aki tudja, mi történik, ha vizet öntünk a fehér foszforra vagy az oltatlan mészre.

    A bárka legénységének nincs szüksége a csalás fortélyaira. Keresi és lassan meg is találja az igazságot. Erejét az evezésbe fekteti, és látja, amit mások nem, hiszen az ár ellen evez. A folyó tiszta, be nem szennyezett eredete felé halad. Lelkesedik, gyakran száll arcára mosoly, szereti a szépséget.

    Nehezen viseli a hangzavart, inkább Strauss harmonikus dallamai, Wagner fény-árnyék katedrálisai, Mozart bensőséges szonátái töltik el örömmel. Nem színleli, hogy megindítja a szemek, orrok és fenekek összevisszasága, ami a modern festők munkáin látható, ezért inkább Goyával sétál a hóban, Velázquez szürke egét szemléli, El Greco kristályos könnyeit csodálja vagy barangol egyet Pompeii varázslatos falfestményei között.

    Nem hiszi, hogy a kábítószer jótékony hatású, mert látja, mennyire elállatiasodnak a rabjai, akik lopnak és ölnek is, hogy hozzájussanak a következő adaghoz. Az iszákos ordibálásban és böfögésben sem leli kedvét.

    Hisz viszont a harmonikus és élettel teli rendezettségben, amely meghaladja a másoktól kapott minták gépies követését. Hisz a szabadságban, ha tisztességesen élnek vele, és tiszteletben tartják mások szabadságát is. Hisz az akaratban, a jóságban és az igazságosságban, és abban, hogy az ezektől megfosztott világ sárgömbhöz hasonlít, ezért szép formát kell neki adni, legyőzve a lélektelen anyag ellenállását. Hisz egy új és emberibb világban... de ahhoz, hogy ez megszülethessen, sok új és jobb evezősre van szükség. Azok, akik gyengeségükben panaszkodnak és hagyják, hadd sodorja őket az élet folyója, reménytelenül hánykolódnak testi, lelki és mentális pusztulásuk felé.

    Hisz egy olyan tudományban, amely az emberiséget, az állat- és növényvilágot és egyáltalán az egész bolygót szolgálja, hiszen ő a mi kozmikus házunk, amelyet mégis pusztítunk és felborítjuk az egyensúlyát. Hisz benne, hogy a régi, idejétmúlt szerveződéseket az élet természetes megújulási ritmusát követve újakkal és hatékonyakkal kell helyettesíteni, nem ragaszkodva a bűzlő tetemekhez, hiszen ezek a pénz és a hatalom galvanikus erejétől rángó tagokkal vonaglanak az élet groteszk utánzásaként.

    S mindenekelőtt a legénység hisz saját magában és a két kezével felépített bárkában.

    Amikor hajózni látják őket az élet folyóján, sok, szívében fiatal és elméjében éber ember lát munkához és formálja bárkává a fatörzset, mert felcsillan előttük a szellemi kaland lehetősége: az ár elleni evezés.