Kulturális Hírlevél 63. szám
2008. január

TARTALOM

• Egészséges újévet!
  
  
• Portré: Albert Schweitzer
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Januári programjaink
  
  
• Információk

Egészséges újévet!

Bár a hírek nem tudósítottak róla, december végén heves összecsapások dúltak országunkban. A védtelen polgárokat sokmilliónyi influenzavírus támadta meg. Ilyenkor sokan hisszük úgy, hogy átlag feletti képességeinkkel távol tudjuk tartani a betolakodókat, de a túlzott önbizalom ezen a területen is megbosszulja magát.
Amikor aztán az év utolsó napjaiban magam is hadszíntér lettem, a jelentős számbeli fölénytől legyőzetve, lázban és gyógyteákban párolódva csak azt kívántam magamnak, legyen egészséges az újév. Egészség – mily messzinek tudsz tűnni a nátha tompa világából nézve! Ahogy ízlelgettem ezt a szót, megállapítottam, milyen bölcs a nyelv. Hogyan lehetne egyszerűbben meghatározni az egészséget: egésznek lenni, azaz épnek, nem sérültnek, teljesnek (a magyarhoz hasonlóan gondoljunk csak például az angol/német heal/heilen szavakra, amelyek ugyancsak az egész szó származékai).
Nem csak akkor vagyunk „egészek”, amikor éppen nem kínozzák vírusok és mindenféle nyavalyák a testünket. Úgy egész az ember, ha a teste mellett a lelkének is tudatában van. Ha nem csupán a testét igyekszik megóvni a hidegtől, kosztól és egyéb ártó hatásoktól, hanem a lelkét éppúgy. Egészséges akkor, amikor negatív érzései nem okoznak benne lázat, ami miatt aztán csak homályosan képes látni, és a túlhevült indulattal szinte megfertőzi környezetét. Mi egy tüsszentés egy rossz szóhoz képest.
Egésznek lenni annyi, mint nem részekre esni. Amikor nem mond mást az értelem, mint a szív. Egészek vagyunk, amikor nem egy-egy részünkkel vagyunk jelen egy helyzetben, hanem teljes figyelemmel. Egésznek lenni: nem megelégedni a félmegoldásokkal. Egészében látni: igény arra, hogy többféle szemszögből vizsgáljunk meg valamit, nem fél szemmel, a megszokás felületességével rápillantva. És mennyire más teljes szívvel cselekedni, nem csak úgy fél szívvel. Amikor nem fél az ember, hanem egész, akarom mondani bátor.
Folytathatnánk a sort. Influenzán innen, influenzán túl, nem is kívánhatunk más, mint – egész értelmében – egész-séget a következő esztendőre!

Portré: Albert Schweitzer

„A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméjét.”

Albert Schweitzer, a Nobel-békedíjas orvos emberek iránti jósága, kitartása és tettereje valamennyiőnk számára példa lehet. 1875. január 14-én született lelkészi családban, az Elzászban található Felső-Rajna megyei Kayersberg városában. Az érettségi után a strassbourgi egyetem teológiai és filozófia szakán tanult. Ezzel párhuzamosan egyre magasabb szintre jutott orgonaművészi tanulmányaiban is, és különösen mélyrehatóan foglalkozott Bach művészetével. Államvizsgája után a párizsi Sorbonne-on filozófiát hallgatott, és zenei tudását is tovább mélyítette.
Miután letette doktori vizsgáját, segédlelkésszé nevezték ki, de a zenétől sem távolodott el, sőt kezdetét vette orgonaművészi pályája. Akár meg is elégedhetett volna eredményeivel és sorsával, azonban már nagyon fiatalon, huszonegy évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, később pedig olyan hivatásnak fogja szentelni életét, amellyel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Ehhez a nagyívű gondolathoz már csak meg kellett találnia a megfelelő feladatot.
Huszonhat éves volt, amikor egy másnak talán nem sokat mondó levelet talált a postaládájában, melyben egy gaboni misszióra toboroztak orvosokat. Schweitzer úgy érezte, hogy megtalálta, amit keresett. A segíteni vágyás eszméjétől sarkallva nem mindennapi energiával fordított életén. A felhívás elolvasása után egy évvel már orvostanhallgató. Stúdiumát 1912-ben fejezte be, miután – jövendő feladatát szem előtt tartva – külön tanulmányozta a trópusi betegségek gyógymódjait is.

1913-ban aztán végre felszállhatott arra a hajóra, amely az akkor francia gyarmati területnek számító gaboni Lambarénébe vitte a nagy feladatra felkészült utasát, aki azért indult útnak, hogy kórházat alapítson az egyenlítői Afrikában. Az első kihívást az építkezés jelentette, ugyanis nehéz volt alapanyagokat szerezni és munkásokat találni. Egy tyúkólból kialakított rendelőben kezdte meg a gyógyítást. Már az első naptól fogva sok beteg érkezett hozzá, és az évek folyamán pácienseinek száma egyre növekedett. Nem az orvosi munka volt az egyetlen feladata, hiszen gyakran még az élelmezés is gondot jelentett, és leginkább a környékbeliek szegényes adományaiban, illetve az Európából érkező segélyekben bízhatott.

„Eleinte igencsak terhesnek éreztem a sok herce-hurcát; lassanként azonban rájöttem, hogy a gyakorlati nehézségek elleni küzdelem megéri a fáradságot. Ma már ott tartok, hogy egy megrendelés gondos elkészítése művészi élvezetet jelent számomra.”

Sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán van-e haszna különös vállalkozásának. Arra a kérdésre, hogy mit jelenthet egyetlen orvos tevékenysége a világ nyomorúságával szemben, így válaszolt:
„A magam és a többi gyarmati orvos tapasztalatából azt felelhetem, hogy egyetlen orvos - még akkor is, ha a legszerényebb eszközök állnak rendelkezésére - igen sokat jelenthet rengeteg embernek. A jó cselekedetek pedig, amelyeket véghezvihet, többet érnek, mint az, amit az életéből feláldoz, és meghaladják a rendelkezésére bocsátott erőforrások értékét.”

Schweitzer nem egyszerűen orvos volt, hanem filozófus, hiszen munkája közben minden erejével arra törekedett, hogy megragadja az erkölcs alapvető és általános fogalmát. Így talált rá arra az eszmére, amely élete végéig táplálta hivatástudatát.

„Az ember számára titokzatos módon adatnak az eszmék, amelyek lényét és életét meghatározzák. Amikor kilép a gyermekkorból, az eszmék bimbózni kezdenek benne. Ha lelkét megragadja az ifjúság lelkesedése az igaz és jó iránt, a bimbók kivirágzanak és gyümölcsöt teremnek. További fejlődésünkben az a lényeg, hogy életfánk a maga tavaszán sarjadt gyümölcseiből mennyit képes megőrizni.
Mint hű tanácsadó kísért utamon a meggyőződés: egész életünkben küzdenünk kell azért, hogy ugyanolyan készek legyünk a gondolkodásra, és ugyanolyan fogékonyak maradjunk, mint ahogy ifjúkorunkban voltunk. Ösztönösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, akit a hétköznapi szóhasználatban 'érett ember'-nek neveznek.
Az 'érett' kifejezés – emberre alkalmazva – számomra mindig kínosan hangzott, s még ma is így hangzik. Az érettség, amit látni vélünk az embereken, csupán rezignált 'bölcsesség'. Az egyes ember mások életpéldája nyomán jut el ide, s közben ifjúsága drága gondolatait és meggyőződéseit sorra feladja. Hitt az igazság győzelmében, már nem hisz benne. Hitt az emberekben, már nem hisz bennük. Hitt a jóban, már nem hisz benne. Küzdött az igazságért, már nem küzd érte. Bízott a jóság és a békeszeretet hatalmában: már nem bízik benne. Tudott lelkesedni: most már nem tud. Hogy simábban hajózhasson az élet viharai között, könnyített hajója terhén. Kidobálta a nélkülözhetőnek vélt javakat. De amitől így megszabadult, az volt élelem- és ivóvízkészlete. Most már könnyebben hajózik, de pusztulásra, sorvadásra ítélten.”

Az élet tisztelete – így fogalmazta meg azt az eszmét, amely egész életének erkölcsi alapjává és csodálatra méltó tetteinek hajtóerejévé vált. Eszméje szerint etikussá válni azt jelenti, hogy gondolkodóvá válik az ember. A világ, a természet megismerése szükséges ahhoz, hogy fölébredjen az emberben az élet tisztelete, de ez a tudás nem lehet csupán hideg információ. Az az igazi megismerés, amely átélésbe megy át, és átformálja az ember belső magatartását a megismert dologgal kapcsolatban. Ez a megismerés nem indulhat máshonnan, mint belülről, azaz önmagunk megismerésével kell kezdődnie. Saját működésünkön, élni akarásunkon keresztül érthetjük meg és élhetjük át a többi élőlény küzdelmeit és szenvedéseit.

„Csak akkor igazán erkölcsös az ember, ha engedelmeskedik annak a belső kényszernek, hogy minden hozzáférhető életnek segítségére legyen, s fél attól, hogy bármely élőnek ártson. Nem kérdezi meg, hogy egyik vagy másik élet - értéke szerint - mennyire érdemel részvétet. Neki maga az élet, mint olyan, szent.”

„Nem a mások iránti jóságból vagyok szelíd, békeszerető, türelmes és kedves, hanem mert ezzel a magatartással a legmélyebb helytállásomat őrzöm meg. Egymásba fonódik a saját életem iránt tanúsított tisztelet és az, amelyben mások életéért odaadással cselekszem.”

Az igazságért és jóságért folytatott harcot az ember leginkább önmagával vívja. Az önmagunkkal folytatott belső harc és az őszinteség a legjobb eszközök arra, hogy másokra is hatást gyakoroljunk. Ez csendes belső erővé válik, mely nem lármázik, hanem jelen van és hat. Schweitzer szerint az etika ott kezdődik, ahol abbahagyják a szónoklást.

„Az igazi tudomány, ha úrrá leszünk csalódásaink felett. Minden e világon a lélek erejéből fakad, ha elég erős lelkűek vagyunk: siker, ha gyenge lelkűek vagyunk: kudarc. Szerető magatartásom nem vezet eredményre? Csak azért, mert még mindig nem elég bennem a szeretet. Tehetetlen vagyok az igazságtalansággal és a hazugságokkal szemben? Mert magam sem vagyok még elég igazságos. Látnom kell, hogy az irigység és a rosszakarat miként űzik tovább gonosz játékukat? Ez azt jelenti, hogy még magam sem szabadultam meg mindenféle kicsinyeskedéstől és irigykedéstől. Békeszeretetemet félremagyarázzák és kigúnyolják? Mert még mindig nem elég erős bennem a béke szeretete.
(...) Ahol erő van, az hat is. A Nap egyetlen sugara sem vész kárba, de a növénynek, amire árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást. Minden értékes hatás hitből való cselekedet.”

Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt, aki az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.

Az első világháború orvosi munkája megszakítására kényszerítette. Mivel német állampolgárként dolgozott egy ellenséges ország gyarmatán, 1917-ben feleségével együtt egy hadifogolytáborba internálták Európába. A háborút követő hat évben még nem tért vissza Afrikába, hanem több előadói- és koncertkörutat tett, és Európa leghíresebb egyetemein tartott előadásokat. 1920-ban a zürichi egyetem díszdoktorává avatta.
1924-ben újra visszatérhetett Afrikába. A helyzet azonban talán még nehezebbnek látszott, mint első útja alkalmával. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy a súlyos járványokkal szemben és a betegek növekvő száma mellett csak egy új, nagyobb és jobb körülményeket nyújtó kórházban tud helytállni. A jövő érdekében így hatalmas vállalkozásba kezdett. Nem egyszer arra is szükség volt, hogy maga vezesse az új kórház építését. Rendelt, gyógyított, és közben az új kórház cölöpeinek leverésével is foglalatoskodott. Nemcsak a betegségekkel kellett küzdenie, hanem az emberi gyarlóságokkal is – e harcban egyik fegyvere a humorérzék volt.

„Az erdő ledöntésére reggelenként mozgósítunk minden épkézláb embert. Ez a csapat többnyire azokból a feketékből áll, akik betegkísérőként időznek nálunk. Gyógyult betegek is akadnak köztük, akik hálából maradnak néhány napig segíteni.
Rendszerint csak tizenöt munkásunk van, és ez az elvégzendő feladatokhoz képest túl kevés. Hogy a munka valamit is haladjon, egyikünk velük megy felügyelőnek. Ha magukra hagynánk őket, semmire sem jutnának. Miért is erőltetnék meg magukat ők, akik éppen most itt vannak, azért, hogy mások, akik néhány nap múlva kerülnek a kórházba, kukoricát egyenek, és odafenn jó barakkokban lakjanak?

Egy munkanap idefönn olyan, mint egy szimfónia. Lento: Az emberek kelletlenül veszik át a fejszét meg a bozótvágó kést, amelyet a kiszállásnál a kezükbe nyomok. Csigatempóban vonulnak oda, ahol a bokrokat meg fákat ki kell vágni. Végre mindenki a helyén áll. Óvatosan munkához látnak. – Moderato: Fejszék és bozótvágó kések felettébb mérsékelt ütemben dolgoznak. A karmester hiába próbálja gyorsítani a tempót. Az ebédszünet véget vet az unalmas játéknak. – Adagio: Nagy nehezen visszacitálom az embereimet a munkahelyükre, a fülledt, nyomasztó erdőbe. Szellő se rezdül. Néha-néha nekilendül egy fejsze. Scherzo: Kétségbeesésemben megeresztek néhány tréfát, és sikerül. A hangulat felélénkül. Jókedvű megjegyzések röpködnek a levegőben. Néhányan énekelni kezdenek. A levegő is lehűl valamelyest. Szellőcske lopakodik fel a folyóról az erdő sűrűjébe. Finálé: A vidámság mindenkit magával ragadott. Csúnyán elbánnak a gonosz erdővel, aki miatt itt kell nyűglődniük, ahelyett, hogy nyugodtan ülnének a kórházban. Vad szitkok özönét zúdítják rá. Kurjongatva, rikácsolva esnek neki. Fejszék és bozótvágó kések versengve vágják az erdőt. Most azután madár se rebbenjen, mókus se mutatkozzék, kérdés, parancs el ne hangozzék. Ha a figyelem a legcsekélyebb mértékben is elterelődne, vége lenne a varázsnak. A fejszék és bozótvágó kések megpihennének, az emberek hosszasan megbeszélnék a látottakat, hallottakat, és képtelenség volna őket ismét munkába lendíteni.
Szerencsére semmi sem vonja el a figyelmüket. A tombolás nem áll meg. Ha ez a finálé legalább egy jó fél óráig eltart, már nem veszett kárba a nap. És el is tart, amíg el nem kiáltom magam: – Amani! Amani! (Elég! Elég!) – véget vetve az aznapi munkának.”

Schweitzer, akinek munkabírása idősebb korában is bámulatos volt, részt vett Gabonban az éhínség és a vérhasjárvány elleni küzdelemben, az 1953-ban kapott Nobel-békedíjjal járó tiszteletdíjból pedig falut alapított leprás betegek számára. Eközben időnként hazalátogatva Európába hangverseny- és előadói körútjain adományokat gyűjtött, orvosokat és ápolónőket toborzott a lambarénéi kórház számára. Amikor 1965-ben meghalt, a gaboni kormány képviselője a tiszteletre legméltóbb és a világ legtiszteltebb polgáraként „a legöregebb és leghíresebb gaboni”-ként búcsúztatta. A lambarénéi kórház Schweitzer halála után tovább bővült, korszerűsödött és napjainkban is működik, emlékeztetve - ahogy afrikai betegei nevezték – a Nagy Fehér Mágus nagylelkű vállalkozására.

Néhány gondolat Albert Schweitzertől

„A szabadban járkálsz, amikor havazik. Önkéntelenül lerázod a havat a kabátod ujjáról, s látod, hogy egy hópehely a kezeden csillog. Akarod vagy nem, nézned kell, hogy csillogásában milyen csodálatos ábrákat mutat; majd megvonaglik: a finom tűk, amelyekből áll, szétesnek, s nincs többé. Elolvadt, 'meghalt' a kezeden. A hópehely, amely a végtelen térből a kezedre hullott, ott csillogott, megvonaglott és odalett - ez vagy te. Mindenütt, ahol életet látsz, szemlélheted: ez vagy te.
Mi hát a megismerés – a legtudományosabb éppúgy, mint a leggyermekibb? Hódolat az élet előtt, amely a világmindenségben elénk lép, s ami olyan, mint mi magunk. Külső megjelenésében különböző, lényegében mégis hozzánk hasonló létező, roppantul hasonlít ránk, nagyon rokon velünk. Megszűnik tehát az idegenség köztünk és a többi létező között.
Hódolat az élet végtelensége előtt . az idegenség megszűnése . sorsközösség, együttszenvedés . A megismerés végső eredménye tehát ugyanaz, mint amit a szeretet parancsa megkövetel tőlünk. Szív és értelem összhangban vannak, ha akarunk és merünk emberek lenni, akik keresik a lehetőséget arra, hogy a dolgokat a maguk mélységében megértsék."

„Úgy érzem, a gonosz gazdag emberről és a szegény Lázárról való bibliai példázat rólunk szól. A gazdag ember – mi vagyunk. Az orvostudomány fejlődése rendelkezésünkre bocsátotta a betegségek és a testi fájdalom gyógyításának ismereteit és eszközeit; és mi e gazdagság mérhetetlen előnyeit természetes dolognak tekintjük. A szegény Lázár – a színes bőrű ember. Ugyanúgy, sőt még jobban ismeri a betegséget és a fájdalmat, mint mi, de nem tudja leküzdeni. Mi úgy viselkedünk, mint a gonosz ember, akinek az ajtója előtt ülő szegény emberrel szembeni közönye bűn volt, mert nem élte bele magát felebarátja helyzetébe, és nem hallgatott a szívére.”

„Minden napot kegyelemnek tartottam, amit életek megmentésével tölthettem, és amellett még az eljövendő békekorszakért dolgozhattam akkor, amikor mások kényszerűségből gyilkolták egymást.”

Gépies munka, íróasztal fölé görnyedés nap mint nap. „Nagyon veszélyes ez a gépies munka, amikor az ember mintegy önmagába zárkózik, s ami sajnálatos módon a modern gazdasági élet velejárója. Az ember lelkileg elszegényedik és elmagányosodik. Elveszíti azt a gondolatot, hogy még mint embernek is tennie kell valamit.
Ezért kell ébren tartania mindenkinek azt a vágyat és meggyőződést, hogy a világnak mint emberek is adjunk valamit. (.) . a létfenntartást biztosító hivatáson túl mindenkinek kell valamilyen foglalatosságot keresnie, ahol mint ember az embernek szolgálhat. Akiben megvan ez a vágy, annál nem fordulhat elő, hogy elveszti a kapcsolatot a világgal, annak nyomorúságaival, s így lassanként teljesen visszavonul. Ellenkező esetben ez – sajnos – ezernyi esetben megtörténik. Nem szabad azt hinnünk, mintha szakmai kiválóságunkkal eleget tudnánk tenni és megnyugtathatnánk magunkat, hogy 'hasznos tagja vagy az emberi társadalomnak'. Szükség van arra is, hogy mint emberek jelentsünk valamit a többi embernek. Tehát ki kell lépnünk önmagunkból, hivatásunkból, környezetünkből, ha azt keressük, hogy amellett valahol még emberi módon hasznossá tegyük magunkat.”

„Az erkölcsösség nagy ellensége az elfásultság. Gyermekkorunkban megvolt bennünk az együtt-szenvedés elemi képessége, már amennyire értelmünk a dolgokat felfoghatta. Ez a képesség azonban az évek múlásával és az értelem gyarapodásával nem növekedett. Kényelmetlenné és zavaróvá lett bennünk. Oly sok embert láttunk, akikben már nincs meg ez a képesség. Aztán mi is visszafojtottuk érzékenységünket, hogy olyanok legyünk, mint a többiek.
Jónak maradni azt jelenti: ébernek maradni. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki lakatlan helyen jár nagy hidegben és hóban. Jaj neki, ha leül, hogy bágyadtságát kipihenje! Elalszik, s nem ébred fel többé. Így hal meg az erkölcsös ember is bennünk, ha belefáradunk a körülöttünk élők sorsának átélésébe, elszenvedésébe. Jaj nekünk, ha eltompul ez az érzékünk! Ezzel a legtágabb értelemben vett lelkiismeretünk megy tönkre, vagyis annak tudata, hogy mi az erkölcsi kötelességünk.”

A filozófia mint életforma

„(.) azért örülök, ha valamit tanulok, hogy taníthassak. Nem is okoz gyönyörűséget nekem semmi a világon, akármilyen párját ritkító vagy áldozatos dolog is az, ha csak a magam számára kellene megtudnom. Ha azzal a korlátozással adatik a bölcsesség, hogy mélyen elzárva őrizgessem és ne hirdessem, vissza fogom utasítani, Nincs olyan érték, amelyet társ nélkül birtokolni kellemes volna.”

JANUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 64. szám
2008. február

TARTALOM

• 2008 Reneszánsz Év
  
  
• Az Új Akropolisz XIV. Történet- és mesepályázata
  
  
• Portré: Mátyás király
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Februári és márciusi programjaink
  
  
• Információk

2008 Reneszánsz Év

Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulója a reneszánsz ünnepi éve Magyarországon. Érdemes felidézni, hogy az ünnep a nagy kultúrák és vallások hagyományaiban nem egyszerűen megemlékezés volt, hanem az idő új energiával telítése, megújítása, a rég történt esemény újraélése, „aktualizálása”. Ilyen értelemben nem csupán egy eseménysor leírására, tárgyi-szellemi kincseinek, valamint főszereplőinek bemutatására ad lehetőséget, hanem elgondolkodtat azon is, hogy mit jelenthet a reneszánsz a sokszor „új középkornak” nevezett mai kor embere számára.

Az év ünnepsorozatába a maga programjaival egyesületünk is bekapcsolódik. Ahogy a reneszánsz az antik világhoz fordult, ez évi első budapesti programunk is az ókori görögöket idézi meg. A győzelem útjai és a félelem arcai című est (február 15-én) három helyszínre visz el, amelyek a görög ember számára a világ különböző szintjeit és egyben tanulási lehetőségét jelentik: az egyik helyszín a test nevelésének helyet adó stadion (az est során egy falanx-gyakorlaton is részt vehetünk), ezután a lelket ébresztő misztériumszínházba érkezünk, és végül a jósda következik, ahol az istenektől tanultak.
Nem képzelhető el egy reneszánsz év Mátyás-mesék nélkül: erről gondoskodik az Új Akropolisz Meseháza - folytatva tavalyi reneszánszsorozatát. Ugyancsak a reneszánsz témájának szenteljük novemberben az UNESCO által meghirdetett nemzetközi Filozófia Napja általunk szervezett programjait.

Egyesületünk alább olvasható történet- és mesepályázatunk pedig szintén a reneszánsz ideából, az önmagát megújítani képes ember eszményéből indul ki.

Az Új Akropolisz XIV. Történet- és mesepályázata

Ifjú írók az új reneszánszért

2008 a Reneszánsz Éve Magyarországon, amelyhez egész éves programjaink (előadói estek, beszélgetések, kiállítások, kiadványok stb.) révén az Új Akropolisz is csatlakozik. Tevékenységünkkel az értékközpontú szemléletre szeretnénk felhívni a figyelmet, és ennek szellemében az idei történet- és mesepályázatunkat a reneszánsz eszmény életre keltésének ajánljuk. A pályázatra bel- és külföldről egyaránt várjuk fiatal szerzők írásait.

Pályázati téma:
A kulturális kitekintést, szellemi kalandozást és egyben alkotói kihívást is jelentő pályázatunkra kifejezetten amatőr, rendszeresen nem publikáló, fiatal szerzők tollából várunk eddig még meg nem jelentetett műveket. A szerzők olyan történeteket és meséket küldjenek, amelyek az ember örök kérdéseivel foglalkoznak, és szépségük mellett nem csupán elgondolkodtatnak, hanem megoldási lehetőséget is kínálnak a mai embernek. A pályamű témája annyiban kötött, hogy kapcsolódjon a megújulás gondolatköréhez, azaz tükrözze a reneszánsz korszellemet, művészetet, tudományt, udvari életet, etikát vagy kötődjön a reneszánszhoz helyszínében, szereplőiben, mondanivalójában.

Értékelési szempontok:
A beküldött pályaművek elbírálásakor elsősorban a következőket vesszük figyelembe:

• Mennyire sikerült megragadnia a reneszánsz szellemiségét, jellegét, filozófiáját?
• A beadott történetben vagy mesében megjelenik-e a tökéletesedésre, tudatos harmóniára törekvő ember képe, példája?
• Az újszerű, fiatalos, újító megoldások - az írói véna gyakorlottságától függetlenül - előnyt jelentenek.
• Nyelvi kifejezőkészség, igényesség, választékosság, helyesírás.

Formai követelmények, feltételek:

• Ebben az évben is legfeljebb 7 gépelt oldal terjedelmű (maximum 10 000 karakter) pályaműveket várunk, és egy szerzőtől legfeljebb 2 történetet tudunk elfogadni.
• A pályaművek megjelentetésére a jogot, valamint a honlapon megjelenő írások moderálásának jogát fenntartjuk.

Beküldési cím:
A pályázatokat a http://mesepalyazat.network.hu oldalon lehet beküldeni, ahol nemcsak a legjobb pályaművek, hanem a reneszánsszal kapcsolatos cikkek, program- és könyvajánlók, érdekességek is megtalálhatók lesznek. A regisztráláskor kérjük megadni a pályázó jeligés nevét, e-mail címét, életkorát és értesítési telefonszámát.

Beküldési határidő:
2008. április 19.

Értékelés
Az értékelés első körét április 20. és május 9. között tartjuk, ekkor a beérkezett pályamunkák közül kiválasztjuk a 10 legjobb alkotást, melyet május 10-től, az értékelés második körében, a http://mesepalyazat.network.hu oldalon a nagyközönség is figyelemmel kísérhet. Ekkortól lehetőség nyílik a szavazásra is, és a legtöbb szavazatot kapott pályamunka nyeri el a Történet- és mesepályázat közönségdíját. A szavazatot leadó regisztrálók között a reneszánszhoz kapcsolódó könyveket sorsolunk ki.

Eredményhirdetés:
Időpont: 2008. június 7. szombat, 16.00 órakor, az Ünnepi Könyvhéten.
Helyszín: Az Új Akropolisz Központja, Budapest, Rigó u. 6-8.
Az első 10 helyezettet az eredményhirdetést megelőző két hétben levélben, telefonon vagy e-mailben értesítjük, valamint írásaik 2008. június 1-jétől lesznek olvashatók a honlapunkon. A győztes pályamunkát emellett megjelentetjük az elektronikus újságunk 2008. júliusi számában is.

A pályázat díjazása:
1. díj: 1 db hordozható számítógép (laptop) + 2 db filozófiai kurzus ingyenes belépőjegy
2. díj: 30 000 Ft + 2 db filozófiai kurzus díjmentes belépőjegy
3. díj: 20 000 Ft + 2 db filozófiai kurzus díjmentes belépőjegy
Közönségdíj: 4 db webkamera + 2 db filozófiai kurzus ingyenes belépőjegy
Az eredményhirdetés után a helyezettek egyéni értékelést kapnak és részt vehetnek egy interaktív beszélgetésen az írásaikkal kapcsolatban.

.

Portré: Mátyás király

„Nem mindenik seculumban (évszázadban) születik Fénix, és sok száz esztendeig kell fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki világ s országok megbotránkozásának gyógyítója legyen, a maga nemzetének megvilágosítója. Ilyen vala a mi Mátyás királyunk, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki keresztyény királyok közül, kik utána voltak, ne álljon hasonlatosságért, mert bizony megocsusodik érdeme Mátyás mellett, s elvész tündöklősége, mint a csillagoknak nap támadásán.” Zrínyi Miklós itt idézett, Mátyás király életéről való elmélkedések című munkájában főnixmadárhoz hasonlítja a jeles uralkodót, aki ritka ajándéka országa történetének. Mátyás valóban mindmáig legtöbb elődjét, utódait pedig még inkább elhomályosító hírnévben és megbecsültségben részesül. Nem vetekedhet vele más a magyar történelemben, akinek annyi monda és tréfás történet kapcsolódna a nevéhez. Szinte kortalan mitikus hőssé vált, és nem csupán a magyarok emlékezetében, hanem – hiszen hazájuk közös volt – a horvát, szerb, szlovén népköltészetben és mondavilágban is szerepel mint hős, megváltó vagy megmentő, már-már emberfeletti alak.

Az ifjú Hunyadi
A középnemesi sorból az 1440-es években országos méltósággá emelkedett Hunyadi János fejedelemfiaknak kijáró nevelésben részesítette 1443. február 23-án született Mátyás fiát. Tanítói nemcsak írásra, olvasásra, nyelvekre okították, hanem bevezették a humanista gondolkodásba. A kutatók feltételezik, hogy Vitéz János, Hunyadi János egyik pártfogoltja, a humanizmus magyarországi „atyja”, a király későbbi egyik főembere is részt vett a nevelésében. Apja nem volt jártas a latin nyelvben, de már a kisfiú Mátyásban is kiváló tolmácsra talált, aki a latin mellett valamelyik szláv nyelven, németül és valószínűleg románul is megtanult. Nála legalább tíz évvel idősebb László bátyja korán lett katona és méltóságviselő, míg öccse alaposabb nevelést kaphatott. Hunyadi fiúként természetes volt az is, hogy bevezették a hadművészetbe. „Katonáskodásra nyilván apja taníttatta Mátyást. Állítólag a táborban nőtt fel a megpróbáltatásokat kétségkívül jól tűrő, valamennyi katonai diszciplinában jártas emberré fejlődött, aki képes volt akár egy folyót is átúszni” – meséli Kubinyi András Mátyás-életrajzában. Az, hogy szinte még gyermekként nagy tudásra tett szert, bizonyítja tehetségét. Sorsa ugyanis hamarosan úgy hozta, hogy nem lehetett ideje rendszeres tanulmányokra, legfeljebb olvasásra, ugyanis mindössze tizenöt évesen már nagy feladat várt rá.

Az akkor már szerte Európában nagynevű törökverő Hunyadi János csak három héttel élte túl a magyar végvári rendszer szívét jelentő nándorfehérvári vár hatalmas diadallal felérő megvédését. 1456 augusztusában meghalt, és ezt követően gyors egymásutánban zúdult szerencsétlenség és köszöntött szerencse a két Hunyadi fiúra. Hunyadi László apja örökébe akart lépni, ezért azt várta az akkori uralkodótól, a Habsburg-házból való V. Lászlótól, hogy őt nevezi ki a főkapitányi posztra. A király azonban a Hunyadiak ellenlábasának, Cillei Ulriknak adta a címet, amire László kaotikus események közepette megölette Cilleit. A király is a Hunyadiak foglya lett, és csak akkor kapta vissza szabadságát, amikor ígéretet tett arra, hogy nem áll bosszút. Ígéretét azután mégsem tartotta meg, és felségsértés vádjával halálra ítélte mindkét Hunyadit és családjuk több előkelő hívét is. Az ítéletet, titokban, egyedül Lászlón hajtották végre, míg Mátyást Bécsbe, majd Prágába hurcolta magával a király. Ki tudja, mi lett volna a fiú sorsa, ha a király nem hal meg hirtelen.

A Hunyadi család hívei, közülük is elsősorban Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály úgy érezhette, eljött a szerencsés pillanat: legyen Mátyás a király, aki mögött ott volt apja tekintélye, híveinek magánhadserege, és nem utolsósorban az ország legnagyobb birtokállománya. Ezen érvek, továbbá annak hatására, hogy Szilágyi felvonultatta fegyvereseit Budára és Pestre, éppen 550 esztendeje, 1458. január 24-én királlyá választották Mátyást. A monda arról mesél, hogy a Duna jegén történt a választás, de valójában arról lehetett szó, hogy oda vonult fel az ifjú Hunyadit éltető tömeg, hogy a várból a királyi tanács jól láthassa, kire kell szavaznia.

Az ekkor még Prágában raboskodó Mátyás nem sejtette, miként emelkedik fel hirtelen csillaga. Bonfini, későbbi udvari történetírója egy anekdotában megemlékezik arról, hogy amikor a választás híre elérkezett a cseh kormányzóhoz, az foglyát vacsorára hívta és a főhelyre ültette. Erre Mátyás nagyon megijedt, és azt hitte, ki akarják gúnyolni, aztán pedig kivégzik. Csak a vacsora után tudatták vele, hogy királlyá lett. Podjebrad kormányzó – azon ígéret fejében, hogy a fiatal uralkodó elveszi leányát – szabadon bocsátotta Mátyást, így az február közepén, egy héttel tizenötödik születésnapja előtt meg is kezdhette országlását. Igaz, egyelőre koronázás nélkül, mert a magyar királyi koronát 1440-ben ellopták Visegrádról, a német-római császár, III. Frigyes tartotta magánál, és egyelőre esze ágában sem volt visszaadni.

Egy erőskezű ifjú a trónon
Kinek kellemes, kinek kellemetlen meglepetésként kiderült Mátyásról, hogy nem lehet gyermekként kezelni. A korban nem volt ritka, hogy ilyen fiatal emberek kerülnek trónra, de arra már kevesen lehettek képesek, hogy Mátyáshoz hasonló eréllyel és céltudatossággal vágjanak bele az uralkodói feladatokba. Zrínyi Miklós példának látta Mátyást abban is, hogy rendelkezett az uralkodók legfőbb erényével: a parancsolni tudással. A Zsigmond király halála (1437) óta eltelt, igencsak sok bonyodalmat hozó két évtized után csak egy bátor, ambiciózus és kellően határozott egyéniség tudott rendet teremteni. Ezekkel a képességekkel felvértezve olyan erejű királyi hatalmat épített ki, amilyet rég nem látott a Magyar Királyság.

A politikáját ellenző vagy nem elég hűséges bárókat félreállította, helyükre családja, sok esetben köznemesi (sőt, nem egyszer polgári) híveit emelte. Szilágyi Mihálynak is csalódnia kellett, mert nem kapott olyan szerepet, mint annak idején Hunyadi János V. László mellett, és bár unokaöccse elismerte kormányzónak, de néhány év után a török ellen küldte a déli végekre. Az arisztokrácia sorait átrendezve olyan családok, például Báthori, Szapolyai, karrierjét indította el, akik még a következő évszázadban is az első vezetők között lesznek. A történetileg kialakult kormányzati rendszert látszólag nem változtatta meg, de sem a rendi országgyűlés, sem az udvari intézmények nem tudták akadályozni önálló döntéseiben. „Minden levelét. vagy maga mondja tollba, vagy átolvassa, ha más írta. Ugyanígy késedelem nélkül átfutja mindazt, amit hozzá intéznek, bárhonnan érkezzék is” – jegyzi meg Bonfini. Személyes befolyását a bíráskodásban is megnövelte, hatékonyabb pénzügyigazgatást alakított ki, továbbá uralkodóelődei pénzrontási politikájával szakítva értékálló pénzt tartott fenn, és jövedelmeit a korábbiakhoz képest hatalmasra növelte. A jobbágyháztartásonként (azaz füstönként) szedett rendkívüli hadiadóban az volt a rendkívüli, ha nem szedte be (évente akár többször). Az adókból, a sóilletékből, a pénzverés jövedelméből, a bányapénzekből és a vámokból a legtöbb szomszéd államhoz képest óriási, mintegy 600-700 ezer aranyforintra rúgó állami jövedelemmel tudott gazdálkodni. (Ez nem éri el például a gazdag Velence vagy Franciaország jövedelmeit, és bármilyen magas is – ez fontos tényező Magyarország további sorsára nézve – talán csak harmada a déli határon álló Török Birodaloménak.) Későbbi jó hírével szemben erélyes és akaratos politikája miatt Mátyást a maga korában zsarnoknak, elnyomónak titulálták, és nem is egy összeesküvést szőttek ellene.

„Az ő udvara Mars oskolája volt”
Az ellene szervezkedők (és az utókor kritikájának) egyik érve az Mátyás ellen, hogy nem folytatta apja aktív törökellenes politikáját, bár Európa udvaraiban diplomatái mindenhol azt hangoztatták, hogy uralkodójuk fő gondja és törekvése az oszmánok elleni harc. Ebben a máig vitatott kérdésben csak sejtésekre támaszkodhat a történettudomány. Ésszerű Mátyás fejére olvasni, hogy nem a Magyar Királyság északi és nyugati szomszédainak ügyeibe kellett volna beavatkoznia, hanem a déli határnál fenyegető török ellen kellett volna hathatósan fellépnie, hiszen nem lehetett nem látni ezt a veszélyt. Tény azonban az is, hogy még a legnagyobb történelmi személyiségek sem jövőbelátók, és ami az utókor szemével egyértelmű, az adott korból szemlélve legfeljebb sejthető. Számba kell venni azt is, hogy Hunyadi János, aki a török Európából való kiűzését látta céljának, az 1456-os diadalt kivéve nem volt sikeres a török fősereggel szemben, és meg kellett elégednie a hatékony védekezéssel, valamint az ellenséges területekre való kisebb-nagyobb betörésekkel. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a Török Birodalommal szemben egyik európai ország sem tudta volna megvédeni magát, akármelyik kerül a „torkába”.

A veszély valóban nagy volt. 1459-ben eltűnt a magyarok és a törökök közötti utolsó ütközőállam, Szerbia, majd négy évre rá Bosznia is áldozatul esett. Erre válaszul Mátyás ostrom alá vonta és személyes részvétele mellett két és fél hónapos küzdelem után bevette Bosznia akkori fővárosát és legnagyobb erősségét, Jajcát. Ezután még megszerzett több tucat erősséget, és így Bosznia egy része Mátyás ellenőrzése alá került. Az 1470-es években sikerül elfoglalnia még egy kisebb török várat, Szabácsot, és megvédeni az országot az újra és újra betörő portyázóktól. Nagyobb támadó háborút azonban nem vezetett, és ha lehetett, inkább békét kötött a szultánnal.

Fő törekvése az volt, hogy kibővítse és megerősítse azt a határvédelmi rendszert, amelyet még Zsigmond alapozott meg: ez a rendszer több tucatnyi várból áll, amelyek két, egymástól átlagosan 100 km-re húzódó hatalmas ívben helyezkedtek el az ország keleti határától az Adriai-tengerig. A végvárak gyors megsegítése érdekében azok felügyelete alá bocsátotta a mögöttük található vármegyéket is, és a végvidéki urak kezén központosította a várak hátországának irányítását. A határvédelmi rendszer szilárdan állta a próbákat, ennek, valamint Nándorfehérvár 1456-os megvédésének hatására a törökök nem indítottak hódító háborút Magyarország ellen. Így Mátyás uralkodásának 32 éve alatt, majd még egészen 1521-ig (amikor a törökök mégis megszerzik Nándorfehérvárt), illetve 1541-ig elkerülte a tőle délebbre fekvő kisebb balkáni államok sorsát.

Feltűnő, hogy Mátyás milyen aktív külpolitikát folytatott nyugat és észak felé. Ez kezdetben uralma konszolidálásához volt szükséges: a magyar trónra ugyancsak kacsingató császár hadait ki kellett vernie, illetve meg kellett szüntetnie a cseh huszita zsoldosok felvidéki uralmát, ami nélkül nem tudott volna rendet teremteni. (Az eddig ellenséges zsoldosok egy része átállt Mátyás oldalára, és ezzel jött létre Mátyás zsoldosseregének alapja. E sereget nevezték később Mátyás halála után fekete seregnek.)
Az 1460-as évektől azonban már ő maga kezdeményezett. Nagy sikert jelentett számára, hogy vissza tudta szerezni III. Frigyestől a koronát, és így 1464-ben végre megkoronáztathatta magát. A következő két évtized háborúktól hangos. Mátyás beavatkozott Csehországban, elfoglalta Morvaországot, valamint Sziléziát, és a cseh rendek egy része királlyá is választotta. A cseh korona ugródeszkát jelenthetett volna egy még fényesebb címhez, ugyanis feltételezhető, hogy Mátyás Zsigmondhoz hasonlóan szerette volna megszerezni a német-római császári címet. Miután III. Frigyes mégsem emelte a választófejedelmek közé, több évet hadjáratozott Ausztriában, és elfoglalta annak Magyarországhoz közeli részeit: Alsó-Ausztriát, Karintiát és Stájerországot, székhelyét pedig 1485-ben Bécsbe helyezte át.
A meghódított területek birtoklása nem nyugodott szilárd alapokon, és a nyugati politika lényegében fiaskó maradt, mert Mátyásból nem lett császár. Külpolitikájának egyik mozgatórugója bizonyára az ambíció, a dicsőség elnyerése volt, és erre egy nem nagy múltú uralkodóház fiaként szüksége is volt. A kutatás azonban arra is rámutat, hogy valószínűleg sokkal nagyobb ívű gondolat és előrelátás vezette: tisztában kellett lennie azzal, hogy bár szomszédaihoz képest a Magyar Királyság túlerőben van – felduzzasztott, drága zsoldosseregének, feltűnően magas központi jövedelmének és tehetséges uralkodójának köszönhetően –, de a török veszéllyel szemben minden erejét összeszedve sem bírhat egyedül. A gazdag ausztriai, cseh és sziléziai tartományok elnyerése bizonyára akkora birodalomhoz segíthették volna, amely már komoly akadályt jelent a hódítók előtt.

Amikor Zrínyi „Mars oskolájának” nevezte Mátyás udvarát, arra is gondolhatott, hogy Mátyás – neveléséhez méltóan – nem vetette meg a katonaéletet, sőt, megemlítik azt is, hogy elemében érezte magát a táborban, közvetlenül viselkedett embereivel, látogatta a sebesülteket, katonáival kockázott, és álruhában felderítésre is vállalkozott. Leggyakoribb olvasmányai ókori hadtudományi munkák voltak.

Mátyás hatalmas terveinek megvalósításához fontos lett volna egy jó házasság és örökösének felnevelése. Első felesége még fiatalon meghalt, tőle nem született gyermeke. Végül 1476-ban hozzá illő királylányt vehetett feleségül: a nápolyi király Beatrix nevű 19 éves szép és művelt leányát. („Az olasz menyecske megváltoztatta az hatalmas királyt” – írta a 16. században élt Heltai Gáspár történetíró. Valóban megváltozott Mátyás környezete, amely korábban néha inkább egy katonai tábort idézett. A leírások tanúsága szerint megérkezésekor Beatrix kissé aggályosnak találta az asztalterítők állapotát, de természetesen ennél nagyobb volt a hatása: az ő ízlésének és a magával hozott művészeknek nagy szerepe volt Mátyás reneszánsz udvarának kialakításában.) Ez a házasság ugyancsak gyermektelen maradt, és így házasságon kívül, egy osztrák polgárlánytól született János fiát igyekezett felesége és sok nagyúr ellenére örökösévé tenni. Amikor azonban Mátyás 1490 húsvétja előtt Bécsben hirtelen, valószínűleg agyvérzés következtében, meghalt, Corvin János nem tudta átvenni a trónt. Az ország elvesztette az erőskezű uralkodóját, és szinte pillanatok alatt szétbomlott a rend.

A reneszánsz uralkodó
Amennyire egyedi és kezdeményező szellemű, új formákat kereső volt Mátyás politikája, hasonlóan viszonyult a kultúrához is. Neveltetése következtében fogékony volt az olasz humanizmus tanításai iránt. Kedvelte az antik szerzőket, ha tehette, szívesen olvasott, vagy vett részt itáliai mintára szervezett humanista filozófiai tárgyú beszélgetéseken. Fennmaradt egy olyan párbeszéd, amelyben a megfelelő kormányformáról cserél eszmét tudósaival. Udvarában igyekezett körbevenni magát a reneszánsz szellemmel. A Vitéz János által Itáliában taníttatott magyar diákok – közülük a leghíresebb unokaöccse, Janus Pannonius, Mátyás egyik belső embere, politikájának népszerűsítője – és a Beatrixszal ideérkező olasz művészek és tudósok szinte szellemi szigetet alkottak, az Alpoktól északra az első udvart, ahol az ókor bölcsei és a kortárs humanisták szavai értő fülekbe jutottak. A királynéval együtt került Budára a firenzei platonista akadémia egyik tagja, Francesco Bandini, és általa létesült kapcsolat a budai humanisták és a firenzei akadémia vezetője, Ficino között. Mátyás meg is hívta Ficinót, de ő végül nem látogatott Budára. Janus Pannonius barátjaként jött az udvarba Galeotto Marzio, aki megörökítette Mátyás bölcs és tréfás mondásait és tetteit – a sok-sok fennmaradt történet alapján biztosak lehetünk abban, hogy a királynak volt humorérzéke. Antonio Bonfini a király, Petrus Ransanus pedig a királyné megrendelésére készítettek a magyar történelmet feldolgozó munkákat. Mivel a korban „illett” találni egy antik őst, Bonfini a Hunyadiak címerében látható hollót összefüggésbe hozta a római származással, miszerint Mátyás a római Corvinus család leszármazottja lenne (a holló latin neve alapján).

A nagy király egyik legjelentősebb, műveltségét, tudomány- és művészetpártolását megmutató alkotása Budai várában létesített Bibliotheca Corviniana. Mátyás Budán és Bécsben is fenntartott könyvmásoló műhelyt, és Firenzéből is rendelt könyveket. Körülbelül 170 kötet maradt meg ebből a latin és görög nyelvű 2000-2500 filozófiai, irodalmi (a klasszikus irodalom nagy része), történeti, retorikai, csillagászati, orvosi, hadtudományi, építészeti témájú díszes könyvből. Közülük kevés volt a nyomtatott, de fontos adat, hogy 1473-ban készült Andreas Hess budai műhelyében az első (és sokáig az utolsó) Magyarországon nyomtatott könyv. Valószínű, hogy korában csak a pápai könyvtár múlta felül Mátyásét, aki képes volt rövid esztendők alatt egymaga olyan szellemi központot létrehozni, amely bámulatra méltó lett volna Itáliában is. Ennek a törekvésnek a jele az is, hogy két egyetemalapítási kísérlet is történt uralkodása alatt: az egyik Vitéz János nevéhez fűződik Pozsonyban (az oktatás elindult ugyan, de Vitéz halálával megszakadt), a másikat pedig maga Mátyás kezdeményezte, és ehhez Budán építtetni kívánt egy külön egyetemi épületet is, amire azután halála miatt már nem került sor. Udvarában megfordultak a kor híres asztrológusai, orvosai is. Vitéz Jánoshoz hasonlóan Mátyás nagy híve volt a csillagok tudományának, Budán építtetett is egy csillagvizsgálót.

Itáliai kortársaihoz és példáihoz hasonlóan bőkezű mecénása volt a művészeteknek. Olasz szobrászok, festők, zenészek éltek az udvarban, ahol – ahogy az egyik vendég beszámolt róla – olyan kiváló zenészek és énekesek mulattatták a királyt, hogy csak a pápa művészei múlhatták őket felül. Bonfini azt is lejegyezte, hogy a király szívesen hallgatott lakomáin lantkísérettel előadott magyar nyelvű hősénekeket.
Középkori királyaink közül ő volt az egyik legnagyobb építtető. A reneszánsz jegyeket a gótikával kombináló építkezései a budai várban és Visegrádon a török korban elpusztultak, így legfeljebb az ásatásokból előkerülő reneszánsz kőemlékek alapján sejthetjük a hajdanvolt pompát. Jelenleg több mint száz helységben tudunk Mátyás által finanszírozott, ill. támogatott gótikus vagy reneszánsz stílusú építkezésekről. A külföldi vendégek csupa elismerő szóval dicsérték az uralkodó ízlését és bőkezűségét, és talán igaz az is, amit az 1541-ben a várat elfoglaló törökökről meséltek: annyira elámultak az akkor régi fényéből még valamennyit megmutató épületek láttán, hogy sajnálkoztak, miért nem lehet nekik ilyen csodálatos palotájuk Konstantinnápolyban.

„Meghalt Mátyás, oda az igazság” – mondja a szólás. Az utókorból visszanézve, Zrínyi szavával, valóban egy „főnix” volt, aki egyéni tehetségével és akaratával olyan alkotásokat teremtett, amelyekre több generáció, avagy több ország együttvéve sem lett volna képes. Nem könnyű olyan társára találni a történelemben, akiben ennyi kezdeményező erő és emelő, előrevivő szándék lett volna, párosulva a politika művészetével és kimagasló szellemi képességekkel. Mátyás reneszánszot hozott abban az értelemben is, hogy az Árpádok kihalása után, amikor sorra idegen házak birtoka volt az ország, újra egy nemzeti uralkodó került a trónra, aki egy rövid korszakra szinte „újjászülte” a magyar királyságot. Nem elégedett meg a meglevő keretek fenntartásával, hanem új energiákkal töltötte fel őket: célja egy tekintélyes közép-európai ország és dinasztia, egy erős állam, egy reneszánsz szellemi központ létrehozása volt.

„Mihelyt meghala, mindjárt meg kezde bomlani a békesség. Ottan megelevenülének a törökök is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volna az Mátyás király.” (Heltai Gáspár) A hamarosan bekövetkező katasztrófák – a mohácsi csatavesztés, az ország három részre szakadása, a függetlenség majdnem négy évszázadra való elvesztése – után szinte csodának, mesebelien békésnek és rendezettnek tűnt Mátyás kora. Valószínűleg ez is magyarázza, hogy az örök emberi erényeket hordozó bölcs, bátor és igazságos mitikus alakká vált az emlékezetben.

A filozófia mint életforma

FEBRUÁRI ÉS MÁRCIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszín:

AZ ÚJ AKROPOLISZ MESEHÁZA

SZEGED

Helyszínek:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 65. szám
2008. március

TARTALOM

• Delia S. Guzmán: Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan?
  
  
• Portré: Sztehlo Gábor, a gyermekmentő lelkész
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Márciusi és áprilisi programjaink
  
  
• Információk

Delia S. Guzmán: Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan?
A Fortuna Füzetek sorozat új kiadványa

Seneca ifjú tanítványának, Luciliusnak szóló egyik levelében a következő idézetet ajánlja napi gondolkodnivalónak: „Kérded, mennyire jutottam? Kezdek barátja lenni magamnak.” Furcsának tűnhet ez a kijelentés, hiszen miért ne lenne az ember barátja önmagának. Jobban belegondolva azonban nem is olyan egyszerű ez a „barátság”, amely feltételezi azt, hogy egy termékeny párbeszédet tudunk folytatni magunkkal. A mindennapokban dolgok végeláthatatlan sokasága vesz körül bennünket, tengernyi tennivaló, sietség, információk és benyomások tömege, megismernivalók rengetege. Úgy érezheti a mai ember, hogy a világban egy darabjaira törött tükörbe néz, és maga is kis részekre szabdalódik. És befelé tekintve? „Nincs egy percem magamra” - mondjuk gyakran. Nem csak az lehet a baj, hogy kevés az időnk, hanem az is, hogy nehéz ápolni ezt a Seneca-féle barátságot önmagunkkal. Bensőnkbe nézve is sok a tükördarab, nagy a zsivaj, és ilyenkor egyszerűbb beleereszkedni a külvilág sokaságába, hiszen akkor legalább nem kell befelé fülelni. Azért is nehéz ez a belső beszélgetés, mert úgy érezzük, kevés segítséget kapunk. Nagymamáink számára már hihetetlen mágiának tűnő elektronikus eszközöket építünk és kezelünk magától értetődően, de magunkkal szemben semmivel sem lettünk okosabbak, mint a két vagy kétszáz generációval korábban élt embertársaink. Nem várhatunk senkitől egyszerű használati útmutatót magunkhoz, de azt se higgyük, hogy magunkra maradtunk. „A felfedezők, akik utat törnek az ismeretlenbe, segítségül hívják azoknak a beszámolóit, akik korábban már jártak az ismeretlen földön, és nekünk sem árt, ha azoknak a vezetésére hagyatkozunk, akik már végigjárták ezt az utat és tájékozódási pontokat tudnak adni” – áll annak a kötetnek az előszavában, amely az Új Akropolisz Kiadó tavaly indított Fortuna Füzetek sorozatának legfrissebb kiadványa. Delia Steinberg Guzmán Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? című írása egyfajta útmutató, amely nem gyors megoldásokat kínáló „rohanós” könyv, hanem a belső párbeszédet segítő gondolkodnivaló. Újra- és újraolvasásra, megállásra hív, hogy képesek legyünk egyre mélyebben befogadni és beépíteni egy-egy gondolatát.

A Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? cím arra utal, hogy gondolkodni és érezni tanulható folyamatok, amelyeknek vannak – bármennyire is különbözőek vagyunk – mindenki által felfogható és gyakorolható törvényszerűségei. Ez a nagy szavaktól mentes, egyszerű és tömör könyvecske új és elemző szemmel néz és vezet rá arra, hogy mit is jelent például a siker, a boldogság, az igazságosság, a jobb minőségű élet. Arra biztat, hogy ne a beidegződött, talán meg sem emésztett, közhelyszerűen használt gondolatokat szajkózzuk, hanem beszélgessünk magunkkal bátran, őszinte megoldásokat keresve. Vegyük példának a jobb minőségű élet fogalmát: tényleg csupán a termelékenység növelése, az anyagi javak bővítése alakítja ki a jobb minőségű életet? A kötet más szemléletet javasol: „Ahhoz, hogy valóban jó minőségű életről beszélhessünk, az embert teljességében kell vizsgálni és nem csak abból a szempontból, hogy mennyit adhat vagy termelhet.” „Az erkölcs szempontjából annak ellenére, hogy a mindennap előforduló esetek az ellenkezőjére biztatnak, elengedhetetlen az emberben szunnyadó erények fejlesztése. Lényegtelen, hogy ma 'nem menő' jónak, becsületesnek, igazságosnak, bölcsnek, udvariasnak, bátornak, nemeslelkűnek, tisztességesnek lenni; egyszerűen az ilyen és ehhez hasonló tulajdonságok nélkül nem valósul meg a jobb minőségű élet.”

Ugyanígy érdemes kibővíteni a boldogság fogalmát, és friss elmével rátekinteni. „A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet eleve kudarcra van ítélve.” Ennek oka az – ha valóban őszintén foglalkozunk ezzel az agyoncsépelt fogalommal –, hogy a cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök sem megfelelőek. „Hol a boldogság? Ha elemezzük személyiségünk felépítését, megleljük boldogságunk összetevőit. Van, amit testünk szeret, és az általánosan elterjedt nézettel szemben ez nem mindig az érzékek kielégítésében merül ki. A pszichének is vannak követelményei, de a közhiedelemmel ellentétben boldogságunk nem abból származik, hogy szeretnek és megértenek, hanem abból, hogy a vak önzőség csapdáját elkerülve mi magunk tudunk szeretni és megérteni, saját magunkat is beleértve. Az elme nem akkor boldog, ha ismereteket halmoz fel, hanem amikor kételyeket oszlat el: többet ér néhány jól megalapozott gondolat, mint ezernyi egymástól független, a mindennapi életben nem alkalmazható vélemény.”

A szerző hasznos útmutatásokat ad arról, hogy miként léphetünk ki megszokott fogalmainkból, azaz hogyan fejlődjön megkülönböztető képességünk és elménk valamennyi más képessége. „Nem véletlenül hangsúlyozzák mindig, hogy az elme különbözteti meg az embert az állattól. Éljünk ezzel a különbséggel: gondolkodjunk, mérlegeljünk, keltsük életre gondolatainkat, hogy nemes érzelmek hevítsék őket és élő valósággá váljanak cselekedeteinkben.” Elménknek számos olyan működési lehetősége van, amelyeket nem ismerünk, és így nem is használunk ki. „Tudni gondolkodni: a gondolatok közti rendteremtést jelenti. A gondolatokat meg kell ragadni, minél jobban pontosítani és összekötni egyiket a másikkal, hogy összefüggő egészet alkossanak. Nincs szükség arra, hogy az elme tele legyen gondolatokkal, és ha azok homályosak, zavarosak, negatívak és összefüggéstelenek, akkor még kevésbé. Kevés gondolatra van szükségünk, de azoknak világosaknak kell lenniük.”
A könyv rávilágít arra is, hogy a fertőző betegségekhez hasonlóan a negatív tudatállapotok is „fertőznek”, azaz környezetünknek átadjuk ezeket és mi magunk is könnyen felvesszük őket. Számba kell venni azt is, hogy hiába hisszük rendkívül eredetinek magunkat, valójában az elme természetéhez tartozik, hogy kívülről fogadunk magunkba gondolatokat, amelyeket azután legfeljebb önállónak vélünk, holott nem azok. Ez nem szégyellnivaló tulajdonság, hanem sokkal inkább egy olyan jellemző, amellyel bátran élhetünk: „Szélesítsük ki elménk határait: fogadjuk be a legjobb gondolatokat. (...) Ha a meggyőződésekről van szó, nem az eredetiség a fontos, hogy egy új, idáig ismeretlen nézetet valljunk, hanem az, hogy hitelesen éljünk egy ideát, amely akármilyen régről származhat, mégis hasznos számunkra és alkalmas arra, hogy egymással összefüggő értékek egységes rendjét építsük köré.”

Az elmével foglalkozni azonban nem csupán elméletek befogadását foglalja magában. A kötet segítséget nyújt abban is, hogy gyakoroljunk. A jó gondolat csak gyakorlással együtt hoz eredményt, és csak így válhatunk magabiztossá, így tapasztalhatjuk meg „az önmagunk uralásából fakadó önbizalmat”. Érdekes, hogy a lelki béke kialakításáról és megőrzéséről szóló részben az edzés fogalmát találjuk: „Edzenünk kell magunkat a belső nyugalom terén is. De nem akkor, amikor sürget az idő, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor a viszonylagos békét élvezzük. Az ilyenkor megtapasztalt lelkiállapotot figyeljük meg alaposan és jegyezzük meg jól, hogy aztán akaratlagosan is megismételhessük.”
A Gondolkozzunk és érezzünk... de hogyan? kötetet, amely a Fortuna Füzetek Hogy lelked növekedjen sorozatának része, felfoghatjuk egyfajta lelki „edzésterv”-nek, amely segíti belső párbeszédünket. A legfőbb jó nem igényel külső eszközöket, bensőnkből műveljük ki – mondja Seneca Luciliusnak. Delia S. Guzmán könyve hasznos és gyakorlatias tanácsadó annak, aki ezen a kiművelésen dolgozik.

Portré: Sztehlo Gábor, a gyermekmentő lelkész

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt. Míg a második világháború nehéz történelmi időszakában a létbizonytalanság és a folyamatosan változó zsarnoki politikai önkénynek való szinte teljes kiszolgáltatottság miatt sok ember csak a puszta túlélésre vagy a menekülésre törekedett, ő aktívan tevékenykedett. E körülmények között ébredt fel benne hivatástudata, amelyet követve néha a vakmerőség határát is súroló bátorságával több mint kétezer gyermek életét mentette meg. Mindezt nem egyedül vitte véghez, hanem szervező-, tanító- és vezetőerejének segítségével megtalálta az önzetlenségre nyitott segítőit, akikben saját példájával ébresztette a nemest.
Aki nehéz időkben eredményesen szeretne segíteni másokon, számos emberi és gyakorlati dolgot tanulhat meg Sztehlo Gábor életéből.

Fiatalkora

1909-ben született Budapesten. Szerető családi légkör vette körül, a családban több generációra nyúltak a lelkészi hivatás gyökerei. Szülei nagy gondot fordítottak a nevelésére. Többször is iskolát váltottak, hogy olyan szellemiségű helyre kerüljön, amely valóban segíti fejlődését és inspirálja leendő hivatására. 1927-ben érettségizett a Lónyai utcai református gimnáziumban, majd Sopronban, a Pécsi Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán tanult. Az egyetem alatt egy évet Finnországban töltött, ahol leginkább az ottani népfőiskola intézményrendszere volt rá nagy hatással. Tanulmányait befejezve Újhatvanban szolgált, itt templomot épített – a munkálatokban saját maga is részt vett, és másokat is erre biztatott. Ezután Nagytarcsára helyezték át, ahol hozzálátott egy a finn példához hasonló népfőiskola létrehozásához.

Hivatástudatra ébredése

1944. március 19-én megláttam a német járőröket a forgalmas Budapest főútvonalain. Odáig ellenzéki lapot sem olvastam, illegálisat még kevésbé, sőt egyáltalán nemigen olvastam napisajtót, nem érdekelt. Velem egykorú fiatal lelkésztársaim, akikkel együtt dolgoztam, éppen úgy fogadták Budapest megszállásának hírét, mint én, azzal az egyetlen kérdéssel: vajon tudjuk-e munkánkat folytatni? Szűklátókörűen mindent ebből az egyetlen szempontból bíráltunk el. Szent együgyűség! Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság. Vagy önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet.

Sztehlo szívéhez különösen a gyermekek sorsa állt közel. Már 1942-ben arról álmodott, hogy egyháza vezetősége egy árvaház igazgatásával bízza meg, felsősége azonban nem tartotta alkalmasnak erre. 1943-ban újabb alkalom adódott: az egyház lehetőséget kapott, hogy hadiárvákat nevelhessen, de ezt a feladatot sem bízták rá. Végül 1944 igen nehéz évében kapta meg azt a megbízást, amely élete fordulópontját jelentette. Kinevezték a református egyházzal közösen létrehozott gyermeksegítő egyesülethez, a Jó Pásztorhoz.

A Jó Pásztor

Sztehlo teljes szívvel belevetette magát a munkába. Az otthon nem volt több egy elhanyagolt bérház eldugott lakásánál, amely tele volt összehordott bútordarabokkal meg lelkesen nyüzsgő emberekkel – többségüknek zsidó származása miatt már hordania kellett a sárga csillagot. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hatékony segítéshez új otthonokra lenne szükség, de ezek megszerzése azokban az időkben igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett.
Mindenki félt az ilyen ügyektől, és mi papok kiváltképp. Éreztem, hogy lebeszélnének. Veszedelmes dolog ez, és még inkább azzá válik, ha többeket avatok bele. Bele kellett vágni a dologba, megragadni az első elfogadható lehetőséget. Majd ha meglesz, hadd csodálkozzanak. Arra nem is gondoltam, hogy csalódás érhet. Hogy imádkozni kellene, elcsöndesedni? Figyelni, mit tanácsol Isten? Nem, nem lehet Istenből orákulumot csinálni! Isten nem tart fönt jóshelyet, hogy most odaforduljak kétségeimmel! – utasítottam vissza a bennem bujkáló gyanakvást, óvatosságot. Nincs mit töprengeni, meg kell ragadni ezt a lehetőséget, ami adódik.
Tárgyalt kereskedőkkel, ügyvédekkel, sőt, az uralmon lévő nyilas vezetőkkel is. Próbálkozásai sorra kudarcot vallottak, számos csalódás érte, mert szorongatott helyzetüket kihasználva az ügyeskedők pénzt csaltak ki tőlük, a nyilas központban pedig internálással is megfenyegették.
A fenyegetések miatt a Jó Pásztor vezetőségének menekülnie kellett Budapestről. Sztehlo felkereste püspökét, akitől tanácsot remélt, de ő csak annyit tudott mondani, hogy a legutóbbi püspöki konferencia a Jó Pásztort „tűzzel való játéknak” minősítette. Erre Sztehlo azt válaszolta, hogy ő ezt nem tudja annyiban hagyni. Püspöke szabadságot adott neki, hogy időt nyerjenek, mondván: az idő nekik dolgozik.

A Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve

Mindezek után vette csak észre, hogy már mennyi külföldi segélyszervezet tevékenykedik hasonló céllal az ország területén. Különösen a svájci és a svéd követség mellett működtek jól szervezett csoportok. Sztehlo ettől fogva velük dolgozott, és hamarosan megbízást kapott a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt álló új gyermek-menedékhelyek létrehozására.
Közvetítésével már meg is volt az első felajánlott helyszín: egy villa egyik része a Bérc utcában, amely 30-35 gyermeknek tudott otthont adni. A nevelőgárda és a felszerelés jelentős részét a Jó Pásztor örökségéből mentette át, így az új intézmény és az azt követő több mint 30 otthon neve is ez lett, ezért a Nemzetközi Vöröskereszt B szekciójának munkáját „Jó Pásztor akciónak” kezdték nevezni.
Egy-egy otthonban hónapokat vett igénybe a megfelelő légkör kialakítása. Újra és újra magyaráznom kellett hol a gondozóknak, hol a hozzátartozóknak, hol a háziaknak, hogy az otthon: család, egyetlen nagy család, a gyerekeknek testvérekké kell válniuk. (...) Ez mind szépen hangzott, de az igazi családban is veszekszenek a testvérek olykor, itt pedig még a társadalmi távolságokat is át kellett hidalni. Az otthonok védelmére számos eszközt bevetettek. Például kiraktak ajtajukra egy névsort a Nemzetközi Vöröskereszt fejlécével ellátott lapra: név, születési évszám, beosztás. Természetesen az olyan neveket, mint Schwarz vagy Weiss, megváltoztatták. A lista alatt az volt olvasható, hogy egy másolatát őrzi a belügyminisztérium konzuli hivatala, és hogy a ház a Nemzetközi Vöröskereszt területenkívüliségi jogát élvezi, és ezért minden hivatalos egyén kötelessége az otthon lakóinak védelme. Egyik állítás sem volt valós, a felirat ennek ellenére védőpajzsnak bizonyult.

A nyilas központban

1944 decemberében a menekültek miatt óriási lakásínség volt a fővárosban, a legtöbb lakásban 3-4 családot is elhelyeztek, ha máshogy nem ment, karhatalommal. A Jó Pásztor otthonok is zsúfolásig teltek. Egyik nap egy német altisztnek szállást keresve az egyik leányotthonba zörgettek be. Rövid, ajtón keresztül folytatott párbeszéd után az otthon vezetője nem engedte be a tisztet, mire az dühödten és fenyegetőzve távozott. Az esetet nyomban jelezték Sztehlónak, aki a helyszínre sietett, majd felkereste a német tisztet. Nem sikerült megegyeznie vele, és a tiszt be is váltotta fenyegetését: Sztehlót és a hozzá önként csatlakozó Dr. Thaly Imrét még aznap este bevitték a Kalapács utcai nyilas központba.
Vagy féltucat fegyveres keringett egyetlen íróasztal körül. Le sem ültettek minket, hanem azonnal nekünktámadtak. Rám legalább ketten kiabáltak egyszerre, fenyegetőzve, hogy mit képzelek, keresztény pap létemre zsidókat mentek, majd felelni fogok ezért. Szóhoz sem engedtek jutni. Úgy látszik, ez volt a taktikájuk, jól megijeszteni, aki odakerül, hogy kezes báránnyá váljék.
Ekkor munkatársának támadtak, akit külső vonásai miatt zsidónak véltek, és le akarták vetkőztetni, amit ő rosszul viselt, s ez csak olaj volt a tűzre. Ekkor Sztehlo hirtelen indíttatásból az illető nagyapját, Thaly Kálmánt kezdte idézni, aki a kurucköltészet gyűjtője volt, és maga is írt kuruc verseket. Addig folytatta, amíg Rákóczival és a kurucukkal le nem csillapította a kedélyeket és levegőhöz jutva elmondhatta, hogy az otthonokban nemcsak zsidó, hanem más származású elhagyott, árva gyermek is van, és az ő hivatása rajtuk segíteni. Felajánlotta, hogy magához veszi az itt kallódó gyerekeket is, de katonai személyeket nem tud elszállásolni, mert azt a Nemzetközi Vöröskereszt szabályzata tiltja.
A gyerekeknek felajánlott segítség nagyon meglepte a nyilasokat. Elengedték őket azzal, hogy másnap felkeresik az elszállásolandó gyerekek listájával. Végül ez mégsem történt meg, és így nagy kő esett le Sztehlo szívéről, hiszen az otthonok már amúgy is zsúfoltak voltak.

A frontvonal

A Vöröskereszt szervezte az otthonok élelmezését, amely rendkívüli hatékonysággal működött, de Budapest ostromának idejében, mint minden, ez is akadozott. A folyamatos tüzérségi aktivitás miatt pedig az otthonok lakóinak is a házak pincéibe kellett költözniük.
Ez a helyzet az otthonok vezetőit számos leleményre kényszerítette. Mindent felhasználtak, a hólevet is. Kezdetben csak mosakodásra (erre különösen nagy figyelmet fordítottak), később már forralva (és amivel lehetett, ízesítve) ivásra is. Abból készítettek levest, ami akadt. Sok esetben a katonák hoztak nekik egy-egy napra való élelmiszeradagot. Támogatta őket egy bizonyos König hadnagy is, négyszemközt megvallva ellenérzését a faji előítéletekkel szemben, a területért felelős másik hadnagy viszont korántsem volt ilyen kedves, és csak a jó szerencsének köszönhették, hogy váratlan látogatásaikor nem fedezte fel a bujkálókat.
A pincében folytatott élet összekovácsolta az embereket. Életük nem csak a fizikai túlélésről szólt, a gyerekek számára minden napra szerveztek valamilyen foglalkozást: tanítást, népdaléneklést, különféle kvíz- és barkochbajátékokat, illetve a munkákba is bevonták őket, hogy ne legyen idejük a nehézségeken gondolkodni.
Az otthonok életének egyik legfeszültebb időszaka az volt, amikor megjelentek az orosz katonák. Sztehlo egy a pincében bújtatott oroszul tudó íróval előre megbeszélte, hogy amint jönnek, ő oroszul kiabál, hogy itt gyermekotthon van. Amikor rájuk törték a pinceajtót, így is tett. Az orosz katona is megkönnyebbült, elmondta, hogy nagy szerencse, hogy oroszul szóltak ki, mert éppen jelt adott volna a lángszórónak.
Őszintén tört fel szívükből az „Erős vár a mi Istenünk!” kezdetű ének.

Később egy szemtanú beszámolt az orosz katonák egyik „látogatásáról”, amikor kiszúrtak maguknak egy jól megtermett szőke fiút:
Szökött német katonának vélték a fiút, és kiparancsolták a kapu elé. Velünk bent leengedtették a rolókat, a remegő fiút egy jegenye törzse elé állították, és két katona ráfogta a géppisztolyokat. Gábor abban a pillanatban kiugrott a kapun, hogy „nye szoldat”, de az oroszok félrelökték. S akkor széttárt karral a fiú elé ugrott, s már magyarul kiáltotta: „csak rajtam keresztül!” A katonák döbbenten nézték a lángoló szemű papot, leengedték a fegyvert, s lassan elmentek.

Gaudiopolis

A háború után sok gyermekért eljöttek szüleik, akik leírhatatlan boldogsággal vették magukhoz rég látott csemetéiket. Voltak azonban sokan, akikért nem érkezett senki. A harcok elmúltával a fizikai túlélés már nem volt kétséges, viszont hátravolt valami, ami legalább ilyen fontos: a lelki sebek gyógyítása, a nevelés, amely esélyt ad a gyermekeknek arra, hogy megtalálják helyüket az életben, és hogy lelki sérüléseik miatt ne sodródjanak a bűnöző életmód felé. Háborúban elvadul a gyermeklélek is, és csak nagyon lassan gyógyul meg később, leginkább akkor, amikor újra megtapasztalja az anyai szeretetet.
Sztehlo még a pincében töltött időszak alatt a fiatal fiúkkal együtt gondolkodva megálmodott egy közösséget, egy kis államot, ahol új utakat, új világot építhetnek – ezzel összefüggésben nagy hatással voltak rá Pestalozzi és Makarenko művei. A Weiss Mandfréd család által felajánlott zugligeti villák ideálisnak látszottak ezen álom megvalósítására. Az ifjúsági államot Gaudiopolisnak, az öröm városának nevezték el. Célját a következőképpen fogalmazták meg:
Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket nevelni.
Egy önkormányzati testület kormányozta ezt az államot, amely az „anyaállam”, a PAX Szociális Alapítvány területén és keretein belül működött, demokratikus alapon. Szabad és titkos választások útján bízták meg funkciójával a miniszterelnököt, a kultusz-, pénzügy-, munkaügyi- és belügyminisztert. Mindegyiküknek voltak helyettesei, államtitkárai, akiket maguk neveztek ki. A munkaügyi miniszter tervezte a munka beosztását, a kultuszminiszer versenyeket, színielőadásokat szervezett, felelős volt a faliújságért, míg a belügyminiszter nyomozott az esetleges „bűnügyekben” vagy kihágások esetén.
Minden lényeges dolgok megtárgyaltak Sztehlóval, de ő csak „beszélgetett” velük, semmit sem döntött el. Észrevétlenül, láthatatlanul irányított. Ezt a rendszert mint „demokratikus játék”-ot használta pedagógiai módszerként. Kezdettől fogva nagy hangsúlyt kapott az oktatás, amelyet az első időben kényszerűségből peripatetikus (sétálgatás közbeni) módszerekkel oldottak meg, majd fokozatosan egyre jobban felszerelt oktatótermeket hoztak létre.
Én a munkaiskola megvalósítására törekedtem. Amit a gyerekek tanulnak, alkalmazzák a gyakorlatban is, lehetőleg azonnal. Magolás és lecke helyett viták és versenyek rögzítsék a tanultakat. A tanárok ezt az utat járták, és a tanulókkal való testvéri kapcsolat révét többet értek el, mint remélték.
Számos műhelyt alakítottak ki, amelyek közül mindenki maga választotta ki azt, amelyikben részt akart venni: asztalos, lakatos, festő, szabó-varró, cipész. Ezzel egyúttal az épületek felújítása, karbantartása is megoldottá vált, és a gyerekek egy-két szakma fortélyait is megtanulták. Ez a munkalendület és életritmus vitte előre az intézményt. A különféle társadalmi rétegekből származó gyerekek egy „munkás-közösséggé” kovácsolódtak. A fiúk szálláshelyét Farkastanyának nevezték el, míg a lányok a Viperafészekben laktak. A kirándulások közvetlen szemléltetésre adtak alkalmat a földrajz tanulmányozásához, de a gyerekeknek le is kellett rajzolniuk, amit láttak. A rajzoltatás módszerét másra is alkalmazták: Vargha Balázs gondolata volt – külföldi példák és pszichológiai tanulmányok nyomán –, hogy a diákokkal „kirajzoltatja” a nyomasztó gondolatokat. Kirajzolás után a gyermekek könnyebben szabadultak az emlékektől.

Az intézmény „lelke” Sztehlo volt, akiről később, felnőtt korában így nyilatkozott az egyik Gaudio-gyermek:
Mi a titka ezeknél a gyerekeknél az életörömnek, a derűnek, a boldog alkotásnak? A titok: Sztehlo Gábor. Az ő lendülete, meleg szeretete, megértése, mindent elfedő áldozatos jósága, terveket szívbe ültető nevelése. Gábor szigorú munkafegyelmet kívánt, ugyanakkor szeretetet, derűt, jókedvet árasztott. Ember volt. Ha hibázott, ha vétett, be tudta ismerni, s ha megbántott valakit, bocsánatot tudott kérni, lett légyen az ápolt vagy beosztott, kolléga vagy takarítónő.
A kisállamban eklektikus szellem uralkodott, amelyet Sztehlo nagyon fontosnak tartott megőrizni. A lelkileg sérült ember számára nincs rosszabb, mint egyoldalú hatás alá kerülni. Az otthon szellemi légkörét tehát a felekezeti és világnézeti türelem és megértés jellemezte; szabadon lehetett vitatkozni, de sértő, bántó szándék nélkül, tiszteletben tartva a másik álláspontját.
Lelkész lévén minden vasárnap tartott istentiszteletet, de ez senki számára nem volt kötelező, és emellett „felekezet-független nyelvet” használt. Legtöbbször a Bibliából és a mindennapi életből hozott fel példákat, és mindenki számára érthető módon magyarázta el az erkölcsi tanításokat:
Az „egyetértés, együttérzés” azt jelenti, hogy ami téged érint, azt én is magamra veszem. Nincs irigység, nincs káröröm vagy elzárkózás. Egy vagyok veled! A „testvérszeretet” vallomás arról, hogy te vagy az én gazdagságom. Ha nem lennél, magányos lennék. Isten világa nem teljes testvér nélkül. Istennél nincs egyke-rendszer. A „könyörületesség”-ben átérzem mások nyomorúságát, és nem tudom távol tartani magamtól. Mások ínsége cselekvésre indít. Az „alázat” nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy nem vagyok jobb, mint te.
Megtagadta azt a kérést, hogy az otthont csak a zsidómisszó-szolgálat gyermekeinek tartsa fenn. Pár évvel később saját egyháza kívánta tőle azt, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyen fel. Sztehlo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tekintet nélkül a vallási, faji, nemzeti és egyéb különbségekre, valamennyi gyermeken segíthessen.
A Gaudipolist 1950-ben államosították. Vezetőjével viszonylag kíméletesen bántak, több éves végkielégítést fizettek neki, sőt állásajánlatot is kapott, de ezt nem fogadta el, mert tudta, hogy módszereit úgysem vihetné tovább.

Élete a Gaudiopolis után

A Gaudiopolis államosítása után Sztehlo visszatért lelkészi hivatásához. Aktivitásának köszönhetően körzetében (Kőbánya, Simor utca) fellendült a felekezet élete. Ezúttal a kitelepítettek megsegítését tűzte ki céljául: ruhát gyűjtött, süteményt süttetett, gyógyszereket vásárolt, és ezeket – a nyílt fenyegetés ellenére – eljuttatta a rászorulóknak.
Pár évvel később vészjelzést kapott, hogy a bonyhádi árvaház államosítását tervezik. Azonnal odautazott, szerződést kötött a helyi hatóságokkal tíz súlyosan fogyatékos gyermek gondozására. Ezzel megmentette az intézményt. Újabb és újabb otthonokat szervezett szegény és fogyatékos gyermekek számára, és ezt az állam is szívesen vette, mert hiányoztak az erre a célra épült állami otthonok. Az volt a meggyőződése, hogy ezekből a sérült gyermekekből is boldog embereket lehet nevelni. Családias légkört igyekezett teremteni. Úgy szervezte a gyerekeket, hogy különböző korú és állapotú betegek kerüljenek össze, akik egymáson is képesek segíteni és támogatni tudják a másikat – természetesen az egészen súlyos fogyatékosakat, az ágyhoz kötötteket külön helyezte el állandó ápolónői felügyelet alatt. Gyógypedagógusok segítségével munkaterápiát szervezett az arra alkalmasak részére.
Az 1956-os forradalom leverése után felesége és két gyermeke Svájcba ment, hogy a gyermekek zavartalanul továbbtanulhassanak. Ezt a döntést Sztehlo helyesnek tartotta, ő maga azonban nem volt hajlandó elhagyni az országot. Amikor megkérdezték, miért nem ment el, az otthonban állva körülmutatott: Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!
Egy ideig nem tudta meglátogatni családját, mert csak kitelepedési útlevelet voltak hajlandók adni neki, márpedig ő ragaszkodott ahhoz, hogy visszajöhessen Magyarországra. Hosszú huzavona után aztán mégis kapott egy látogató útlevelet. Kiutazása után nem sokkal azonban szívinfarktust kapott. Orvosai a hosszú kórházi kezelés miatt nem engedték haza, útlevele lejárt, így Svájcban maradt.
Egy évvel halála előtt, 1973-ban a Jad Vasem emlékéremmel a Világ Igazai közé választották.
Naplója végén a következőképpen összegezte életét:

Álmaim megvalósultak. Talán a sors kegyeltje lettem volna? Vagy szerényen álmodó, aki kevéssel beéri? Korántsem voltam szerény, de Isten kegyelme valóban megajándékozott.
Sok mindent megtanultam magam is. Hiszem és remélem. Elsősorban azt, hogy a kereszténység nem a dogmák, hanem a szeretet világa. Élő, eleven, cselekvő szereteté. Legalábbis annak kell lennie.
Írás közben külön örömöt jelentett számomra az emberekre való emlékezés. Hányszor tapasztaltam jóindulatot, áldozatkészséget, hányszor mutatkozott meg éppen az emberek jobbik énje! Pedig a háború eldurvítja a lelket, és felszínre hozza az önzést, a gonosz indulatokat. Gyakran. És mégis: mennyi esetben érvényes, hogy a szenvedés, a szorongatottság olykor éppen a jót hozza ki az emberekből. A veszély, a nyomorúság, a gyötrődés hányszor hozott egymás közelébe bennünket, kovácsolt össze, kialakítva felelősségérzetet, türelmet, áldozatkészséget. Nem, valóban nem látok senkit rózsaszín ködben. Nem találtam meg az „igaz embert”. Esendő emberekkel találkoztam, akiket Isten a legnagyobb veszedelmekben is formált, alakított, teremtő terve szerint.
Olvastam egyszer, hogy az utasszállító repülőgépek személyzete milyen összehangolt munkabrigádot képez, s mennyi lélekjelenléttel vigyáznak veszedelmes helyzetben arra, hogy pánik ne keletkezzék az utasok között. Valami ilyesmit tapasztaltam én is munkatársaim együttműködésében.
Nem voltam egyedül ebben az esztendőben: sok barát, megértő munkatárs állt mellettem; és ami a legfontosabb: közvetlen családtagjaimra is mindig számíthattam. Feleségem szívvel-lélekkel osztozott álmaimban és napi munkáimban. De mindezeken túl: egész sereg embert sodort hozzánk ez az esztendő, akinek barátsága lelki gazdagodást jelentett. Ha belegondolok, hányan, de hányan vesztették el – ugyanebben az időszakban – a bizalmukat az emberben, elundorodva az emberi gonoszságtól! Barátok, házastársak fordultak el egymástól a csalódás keserű emlékével. És hányan maradtak magukra, szeretteiket gyászolva, anélkül, hogy találtak volna valakit, aki legalább némi vigaszt, megértést nyújt. Ha erre gondolunk, látjuk csak tisztán, hogy milyen mérhetetlen gazdagság az általános kiábrándulás és pusztulás idején házastárs, rokon, barát segítő kezét fogni!
Álmaim megvalósultak és életem tartalmat nyert. Ha pedig az ember életének van tartalma, ha tudja, miért él, akkor biztonságot és nyugalmat érez, ez pedig a legtöbb, amit e nyugtalan és pillanatnyi élvezetekben elégő világban kívánhatunk.

A filozófia mint életforma

MÁRCIUSI ÉS ÁPRILISI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

AZ ÚJ AKROPOLISZ MESEHÁZA

GYŐR

Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9022 Győr, Liszt Ferenc u. 24. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: 96/311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  

Kulturális Hírlevél 66. szám
2008. április

TARTALOM

• A Föld Napja
  
  
• Portré: Az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Áprilisi programjaink
  
  
• Információk

A Föld Napja

Miért is van szükség a Föld Napjára? Talán ha nem lennénk a természettel kapcsolatban szinte „meghasonlott” állapotban, nem kellett volna kinevezni ezt az áprilisi napot a Föld Napjának. Sokak számára ugyanis a természettel való találkozás nemigen jelent többet az időjárás-jelentés megtekintésénél, és nem egyszer előbb hiszünk a televíziónak, mint saját szemünknek. Sőt, néha olyan drámai bejelentések tanúi lehetünk, hogy fújni fog a szél, esni fog az eső, és a hőmérséklet már megint változik. Mennyi árulkodó kifejezést használunk: támad a vihar, csapdába ejt a hó, fenyeget az árvíz, kínoz a meleg. Amikor a városbéliek sajnálkoznak az eső miatt, talán nem jut eszükbe, hogy a mezők mennyire várják a csapadékot. Akkor is nehéz felidézni a természetet, amikor iparszerűen működő rendszerek által „előállított”, eredetüket elfeledtető csomagolásba fedett élelmiszereinket fogyasztjuk. Egy nagyvárosi fiatal meséli, hogy mennyire elcsodálkozott azon, amikor egyszer meglátta: a fejes salátának van gyökere. Nem gondolta...

Igencsak szükség van a Föld Napjára. Szólhat ez például arról, hogy kimegyünk a természetbe, hiszen – ahogy az elhivatott természetjárók mondják – a láb mindig kéznél van. Egy hegy tetejéről messzire nézve, vagy több órás bandukolás után egy sűrű bükkös árnyai között könnyebb megérteni, micsoda hatalmas és csodálatos erők működnek körülöttünk, ha gyakran meg is feledkezünk róluk. Hajdan élt bölcsek tanítómesternek mondták a természetet. Nyitott könyv bárkinek, bármely korban, amelyben a „legtermészetesebben” ismerhetünk fel az emberi világban egyáltalán nem vagy nehezen megfogható törvényeket. Van-e tökéletesebb „gazdaság” a természetnél? Nem termel felesleget, nincs benne eldobnivaló, mindennek helye van, miközben mégis minden eleme állandóan áramlik és változik. Itt nem vész el semmi, és a természet nem sajnálja odaadni, aminek letelt az ideje. Nem pazarol, nem játszik az energiájával, nem céltalan, és nem lusta.

Gondolhatjuk persze, hogy vonzóbb a természet az ember nélkül, hiszen ő az, aki megsérti, játszik az erőivel, kihasználja, pedig az öreg hegyek befogadják falvait és városait, a folyók igyekeznek kimosni magukból a beléjük vetett szennyet, és az állatok odaadják húsukat, bőrüket, hűségüket. De éppen a természet tanít arra is, hogy dőreség lenne azt hinnünk, hogy mi kilógunk a rendből, nincs benne helyünk, sőt, esetleg csak a legyőzésével építhetjük a világunkat. Amikor valaha a Földről mint anyáról beszéltek, az embert sok-sok más élőlénnyel együtt a gyermekek sorába helyezték. Az anya táplálja, neveli utódait, míg a gyermekek tisztelik és követik a példát.
A Föld Napját, amely emlékeztethet bennünket erre a gyermeki szerepre, sokféleképpen lehet ünnepelni. Egy csendes sétával, figyelve az élet ezernyi hangját. Rácsodálkozva egy fára, amely dacol a kipufogógázokkal, vagy rámosolyogva a villamosok robogását túlcsipogó cinegére. A Föld Napja az is, ha lekapcsoljuk a feleslegesen égő villanyt, ha nem hagyjuk csobogni a vizet, amikor nincs rá szükség, vagy ha felszedjük a szemetet, nem gondolva, hogy „mindegy”, ez az apró cselekedet úgysem számít.

Mi úgy gondoljuk, egyáltalán nem „mindegy”: önkéntes akcióinkkal szeretnénk felébreszteni a természet iránti tiszteletet, megköszönve neki, hogy segíti fizikai fennmaradásunkat, valamint hogy állandóságával, tisztaságával, megújulási képességével folyamatosan tanít és példát mutat az embereknek. Budapesten, Győrött és Szegeden szervezett akcióink alkalmat adnak az ennek szellemében végzett közös cselekvésre, hogy minél több nap legyen a Föld Napja.

A gellérthegyi „szemétgleccser” felszámolása
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 27. vasárnap, Gellérthegy
Találkozó: 9 óra, Gellért-szobor
Speciális tudnivaló: gumikesztyű, munkáskesztyű szükséges!
Kérjük azokat, akik szívesen részt vennének az akció szakmai (alpintechnikát alkalmazó) részében, április 25-ig jelentkezzenek az info[kukac]ujakropolisz.hu címen.

A budapesti egyesület ökológiai csoportja az elmúlt évek során számos helyszínen tartott szemétszedési akciókat – csak néhányat megemlítve: a Hármashatár-hegyen, a Hárs-hegyen, a Hűvösvölgyben, utcatisztás a VIII. kerületi Krúdy utcában. Az akciók között olyan különleges események is szerepeltek, mint a környezettudatos nevelést szolgáló játékos budai úttisztítás gyerekek és szüleik részvételével.

A Föld Napja alkalmából tartott akcióra a Gellérthegyre várjuk azokat, akik szeretnék tisztábbnak látni ezt a sokak által látogatott szép hegyet Budapest szívében. Képzett önkénteseink 2003 ősze óta takarítják – a Fővárosi Önkormányzattal és a Főkert Rt.-vel együttműködve – a Gellért-szobor környékén a veszélyessége miatt nehezen karbantartható meredek hegyoldalt. Évente több alkalommal visszatérünk, mert a szemét sajnos folyamatosan újratermelődik. Az önkéntesek „zsákmánya” rendszerint több köbméter PET palack, rozsdás konzervdoboz, üveg, ruha, fémcső és a turisták által elszórt kommunális hulladék, néha egy-egy második világháborús gyalogsági aknával fűszerezve.
Legutóbbi akciónkon, február 23-án huszonegy önkéntesünk kivágta azokat a Főkert Rt. által kijelölt, veszélyessé vált, elhalt és tájidegen fákat (például bálványfákat), amelyeket csak alpintechnikával lehetett megközelíteni.
Öt év alatt sikerült elérni, hogy az eddig takarított terület már nem igényel egy egész akciót, ezért idén már egy kicsit tovább mehettünk a feladat keresésében.
Április 27-i, várhatóan 3-4 órás akciónkon a még a 7-es buszról is szemet szúró, évtizedek alatt felhalmozódott, lassan lefelé csordogáló szemétgleccser eltakarítása a célunk. Ehhez az alpinistákon kívül szükség lesz sok dolgos kézre is, amelyek segítenek a veszélyes területről kijuttatott szemét elrendezésében, depózásában, illetve a kevésbé veszélyes helyeken felgyűlő, ún. úti-, vagy turistaszemét összeszedésében. Így legalább jó napja lehet a Föld egy kis részének... amelyiknek a boldogsága rajtunk is múlik.

Tótisztítás Győrött
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 12. szombat, Ady-városi I. sz. tó
Találkozó: 9 óra, a tó mellett

A győri Új Akropolisz korábbi környezetvédelmi programjainak sorában számos tótisztítási és ártértisztítási akció szerepelt, illetve ezek mellett olyan önkéntes akciók is helyet kaptak, mint például a buszmegállók plakátmaradványoktól való megtisztítása vagy a győri Rába Kettős Híd lábánál lévő óratorony lefestése, hiszen az ember, és így az emberi környezet is a természet része, a természetvédelembe a városi környezet megóvása és tisztán tartása is beletartozik.

A legközelebbi akció helyszíne, az Ady-város már „hagyományosnak” számít. A tótisztítási akciók sora 2002-ben kezdődött. Azóta a Győri Kommunális Szolgáltató Kft.-vel együttműködve minden évben megtisztítottuk az Ady-városi tavakat és környéküket az összegyűlt szeméttől, amely sok esetben több mint egy konténernyi hulladékot jelentett. Az akciókhoz a környéken lakókon kívül alkalmanként más szervezetek is kapcsolódtak, így például a Bánki Ipari Búvárcsoport tagjai, vagy 2007-ben a győri Automotive Playback Modules Magyarország Kft. munkatársai.
Örömteli, hogy a hulladék mennyisége évről évre csökken, ugyanakkor még mindig bőven van tennivaló: papírok, üdítős flakonok, csomagolóanyagok és egyéb hulladékok zavarják a közelben lakókat és a parkban, valamint a tó mentén sétálókat.
Tegyük meg az első lépést, tisztítsuk meg a tó környékét a szeméttől! Ehhez minél több segítő kézre és figyelmes szemre van szükség. A szervezők mindenkit szeretettel várnak, aki kedvet érez ahhoz, hogy maga is tegyen környezetünk tisztaságának megőrzéséért.

A szegedi Új Akropolisz szemétszedő akciója
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 19. szombat, Boszorkány-sziget
Találkozó: Árvízi emlékmű, 10 óra

Szegeden az Új Akropolisz önkéntesei eddig négy alkalommal tisztították a rakpartot, illetve a Boszorkány-sziget egyes részeit, két alkalommal a Vér-tó és a Bika-tó környékét. A természetvédelmi akciókat a Környezetgazdálkodási KHT-vel együttműködve szerveztük. A rendszerint három órás tevékenységben az egyesület tagjain kívül a környezetvédelmet fontosnak érző szegedi lakosok is részt vettek.
A munkák során nemcsak a rakpartról, az ártérről, illetve az erdős területen a fák közül, bokrok mélyéről gyűjtöttük össze a műanyag, papír és fém hulladékot, hanem a Tiszából is azt, ami a partról hozzáférhető volt.
Egy-egy alkalommal legalább 700 m-es partszakaszt tisztítunk meg és általában mintegy 5 köbméter szemetet gyűjtünk össze.

A Föld Napja alkalmából április 19-ére szervezett akciónk célja az, hogy a Tisza Szeged főutcája kezdeményezéshez csatlakozva megszabadítsuk a hulladékról a Tisza különböző partszakaszait, hogy a víz valóban az élet forrása és a város színfoltja maradhasson. Várjuk a természet védelmét fontosnak tartó szervezetek és a Tiszát szerető minden szegedi lakos csatlakozását!

„Az utolsó magyar polihisztor”
Herman Ottó portréja

Manapság a polihisztor szó hallatán többnyire kétkedve csóváljuk a fejünket, hiszen – gondoljuk – lehetetlen, hogy egy ember minden tudományban jártas legyen: elaprózza erőfeszítéseit, tudása felszínes, gondolkodása csapongó lesz. Mégis azt látjuk, hogy időről időre élnek olyan emberek, akik számára a sokféle tudományterület egységes egésszé áll össze, és így ők képesek az élet és a tudomány sok ágában nagyot alkotni. Ilyen Herman Ottó is: természettudós, a magyar néprajzi kutatások megalapozója, a magyar ősrégészet úttörője – ezenkívül író, országgyűlési képviselő, korának ismert közéleti személyisége, a természetvédelem első hazai szószólója. Hogyan fér bele mindez egy majd' nyolcvanévnyi emberélet dolgos napjaiba? Hogyan találja meg hivatását, hogyan választja témáit egy ennyire sokoldalú ember? Erről mesél Herman Ottó emberileg viszontagságos, szellemileg kalandos életének története.

1835-ben Breznóbányán született. Édesanyjának, akiről nagy szeretettel emlékezik meg, hét leánygyermek nevelése mellett igencsak meggyűlt a baja egyetlen, de annál élénkebb fiával, aki csak a természetben érezte magát elemében. Ha csak lehetett, télen-nyáron az erdőket és a réteket járta. Egy alkalommal, ahogy mesélik, aggódó anyja úgy akarta bent tartani a meleg házban, hogy eldugta a csizmáját – ezért hát mezítláb szökött ki a jégre játszani.
Tizenkét éves korában családja Alsóhámorra költözött, ahol a fiatal Herman Ottó két, egész további életét meghatározó élménnyel lett gazdagabb. Az egyik a borsodi Bükk völgyeihez kötődik, ahol az örömteli barangolás mellett már komolyabban közelített a természettudományokhoz. Orvos édesapjával, aki egyben lelkes természetbúvár volt, együtt járták az erdőket. Tőle tanulta meg már fiatalon az élővilág gondos megfigyelésének művészetét. Madártojásokat gyűjtött és preparált, megtanult madarakat kitömni, de főként azt sajátította el, miként lehet éles szemmel járni és lejegyezni, lerajzolni, végigkövetni az élet mozzanatait. Itt keltette fel érdeklődését az ízeltlábúak világa, amely azután első nagy kutatási témája lett. Ezekről az időkről mesél, amikor visszaemlékezik arra, hogyan próbált meg otthon kikeltetni egy lepkebábot:

„Jó időbe telt, míg arra szántam magam, hogy az ágat letörjem, óvatosan hazavigyem. Az öreg azután megmagyarázta nekem, hogy abból a bábból egy szép, meggybarna, halványsárga szegélyű pillangó, a gyászlepke fog kibújni.
Beletettük az ágat egy dobozba, melynek oldalai és fedele tüllből voltak, hogy a levegő keringhessen, de a kibúvó lény mégse szökhessen, s kezdődött a lesés, úgy gyerek módra: százszor napjában.
Egy szép napon aztán nagyon furcsa dolog történt: a báb egyik oldalán egy kis, kerek lyuk támadt, s ezen a lyukon sűrű egymásutánban bújtak ki valami apró, test szerint gombostűfej nagyságú, szivárványosan ragyogó szárnyú darázsocskák – lehettek vagy harmadfélszázan. 'No, apám, hát ez mi?' Okoskodtunk mi azután mind a ketten, a könyveket is beleértve: hárman, s a vége csak az volt, hogy nem tudtunk semmit.
Jó darab időre megállott az eszünk, de izgatott is a dolog, s valahányszor csak kirándultam, csupa szem, csupa lesés voltam: többé nem az ingerelt, hogy az állatokat megfogjam, megöljem, gyűjtsem, hanem az, hogy lássam, mit csinálnak, s ma is így vagyok ezzel.”

A másik meghatározó élmény az 1848-49-es forradalmi évekhez kötődik. Ekkor a miskolci gimnázium diákja volt. Tanára és példaképe, Máday Károly lelkesítő szavai nemcsak feltüzelték, de tettekre buzdították őt: 1849-ben, tizennégy évesen ágyútisztogatónak jelentkezett a miskolci tüzérekhez. Nem vették fel ugyan, és néhány hónap múlva eljött a világosi fegyverletétel, de tanárának szavai, a szabadságharc forrongó levegője és saját temperamentuma egy életre a forradalmi eszmék hívévé tették. A szász származású fiú ekkor vált szíve legmélyéig magyarrá, és az is maradt, amíg élt. Ez a két eszme, a természet és a haza szeretete haláláig elkísérték.

A szabadságharc leverése után már nem tért vissza az iskolapadba. Lakatosmesterséget tanult, majd 18 éves korában beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő évfolyamára. Apja halála azonban nehéz anyagi helyzetbe sodorta a sokgyermekes családot, így Herman Ottónak pénzkereset után kellett néznie. Géplakatosként dolgozott, de közben minden szabadidejét a bécsi természettudományi múzeumban töltötte.
Egy napon a múzeum termeit járva egy idegen férfi szólította meg. A férfi Brunner von Wattenwyll rovarkutató volt, aki felfigyelt a szegényes öltözetű, az ünnepnapokon a vitrineket kutató fiúra. Brunner pártfogásába vette a fiatalembert. Megtanította a rovargyűjtés és -preparálás módjaira, könyveket adott neki, hogy képezhesse magát, és amikor megtudta, hogy rajzolni is szokott, vele illusztráltatta rovartani cikkeit. Így mindennapi lakatosmunkája mellett sem került távol a természettudomány világától.

Ez a példa Herman Ottó életének egy különös sajátosságára mutat rá. Sok nehézséget hozott számára a sors, és élete legnagyobb részében kenyérgondokkal küzdött, valamilyen módon mégis mindig megnyílt számára az út, hogy az általa oly hőn szeretett tudományokat művelje. Ez azonban sosem csupán a sors ajándéka volt, hanem nagymértékben a jelleméből következett. Szenvedélyes ember volt, a szónak abban az értelmében, hogy szándékai tiszták, elvei nemesek voltak, és ezekért semmilyen munkától vagy veszélytől nem riadt vissza.

Természetes, hogy a szabadságharcnak elkötelezett ifjú hallani sem akart arról, hogy letöltse az osztrák hadseregben rá váró kötelező katonai szolgálatot. Nagyothallására hivatkozva egyszerűen nem jelent meg a sorozáson, ami miatt katonaszökevénynek minősítették, a szokásosnál hosszabb, tizenkét évi szolgálatra ítélték, és Dalmáciába vezényelték. Jó képességei azonban hamar feltűntek feletteseinek, ezért hamarosan az ezredirodába került. Napjai adminisztratív munkával teltek, hajnalban és alkonyatkor pedig a zárai tengerpartot járhatta, csigákat gyűjtött és a tengeri halászokat figyelte. Ez volt egyetlen öröme az osztrák hadsereg tekintélyelvű, merev és korrupcióval teli világában. Hogy mégis hamarabb szabadult, mint az előírt tizenkét év, azt gondos munkájának köszönhette, mely szintén jellemének egyik alappillére volt. Bármibe kezdett, bármit vállalt – természettudósként, géplakatosként, de még a ki nem állott hadi írnoki munkában is –, szorgalmasan, lelkiismeretesen dolgozott. Ezzel kivívta ezredparancsnoka rokonszenvét, aki, amikor Bécsbe vezényelték, távozása előtt még megkérdezte, tehet-e érte valamit. Herman Ottó ennyit válaszolt: „Eresszenek engem haza!”
A kényszerű katonai szolgálat elvett ugyan öt évet az életéből, ugyanakkor megszabadította attól a kilátástalan helyzettől, amelyet bécsi munkája jelentett. Újra álmai megvalósítására indult. Hazatérte után azonban már nem volt nyugodalma Alsóhámoron. Az európai forradalmi megmozdulásokat követve megjárta Bécset, Milánót, Strasbourgot, részt vett a lengyel szabadságharcban, majd miután kiábrándult ezekből a politikai mozgalmakból, hazatért Magyarországra. Kőszegen rövid ideig fotográfusként dolgozott. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal, aki meglátta benne a tehetséget, és biztatta, pályázza meg a kolozsvári Erdélyi Múzeum konzervátori állását. Hála barátja ajánlásának, 1864 tavaszán meg is kapta a hivatalt.

Az Erdélyi Múzeum igazgatója és egyben egyetlen tudományos munkatársa ekkor Brassai Sámuel volt. Brassai, a tudományok elkötelezettje, amikor látta, hogy a múzeum bővítését és gondozását nem győzi egyedül, saját fizetésének egyharmadából írt ki pályázatot a konzervátori állásra. Ez természetesen nem volt nagy pénz, de Herman Ottónak, a fiatal természettudósnak megteremtette a tudományos munka, a kutatás és a biztos megélhetés alapjait. Szerényen élt, de sokat tanult és dolgozott. A Brunner mellett töltött bécsi évek óta először jutott komoly olvasmányokhoz a múzeumi könyvtárban, itt születtek első kiadott művei, és ekkor kezdődött később hatalmasra duzzadó levelezése a kor magyar és külhoni tudósaival, közéleti személyiségeivel. Közben folyamatosan bővítette a múzeum állományát: sok ezer állatot, rovart, tojást gyűjtött és preparált, megteremtette a kolozsvári múzeum tojásgyűjteményének, őslénytani gyűjteményének alapjait. Egy általa toborzott kicsi, de lelkes csapattal felkutatták a Mezőség állatvilágát. Már itt látszik, hogy nemcsak ő maga volt elkötelezett kutató, de képes volt másokat is megmozgatni és inspirálni. Közülük kerültek ki tanítványai, későbbi beosztottjai, de mindenkori segítői is, akik anyagiakat nem sajnálva, kapcsolataikat, befolyásukat latba vetve igyekeztek megteremteni számára a kutatáshoz és a munkához szükséges lehetőségeket.

Hét évet töltött a kolozsvári múzeum szolgálatában, amikor figyelme újra a politikai kérdések felé fordult. Biztos állását otthagyva főmunkatársa lett a kolozsvári balközép lapjának, a Magyar Polgárnak, ahol ekkor már jó ismerősként üdvözölték: útirajzaival, természeti és társadalmi témájú tanulmányaival régóta színesítette az újság hasábjait. Azzal, hogy főállásban újságíró lett, a természetvizsgálat szabad óráiba szorult, de sosem merült feledésbe. Az 1872-es választásokon azonban győzött a kormánypárt, és Herman heves vérmérséklete nem tűrhette a megalkuvást. Rövid közleményben tudatta, hogy megszűnt a lap munkatársa lenni, majd vette kalapját, vadásztarisznyáját, és még aznap este, huszonkét krajcárral a zsebében, gyalogosan nekivágott a hegyeknek. Ezekkel a szavakkal toppant be barátjához, Bedőházy Jánoshoz Szászvesszősre:

– Eljöttem János, hozzád béresnek. Befogadsz-e?
– Annak nem – felelte Bedőházy –, mert az ökörhöz érteni kell, te meg csak a pókokhoz értesz, hanem azért találunk foglalkozást számodra eleget.

Úgy is lett. Csaknem másfél évet töltött itt, mialatt újra a természet vizsgálatának szentelhette magát. Olvasott, kutatott és készülő nagy pókmonográfiáján dolgozott. Emellett nevelte házigazdája egyetemre készülő fiát, és tudományos felkészültségével igyekezett javítani az uradalmon folyó gazdálkodáson.
Nemsokára azonban már nagyobb terveket szőtt: Afrikába készült, hogy megismerje költöző madaraink téli pihenőhelyét. Ehhez pénz kellett, de Herman Ottó, ha kitűzött céljáról volt szó, nem ismert lehetetlent. Amikor elhagyta a Bedőházy-kúriát, és újra otthon és kenyérkereset nélkül maradt, visszatért Kolozsvárra, hogy ottani barátaival városi matinét szervezzen, mert ebből akarta fedezni megálmodott afrikai útjának költségeit.
A pénzt megszerezte, Afrikáig azonban mégsem jutott el, ugyanis Szily Kálmán és Frivaldszky János, akik már ismerték kolozsvári munkásságát – hogy megmentsék a magyar tudomány számára ezt az ígéretes tudóst – megbízták első nagy műve, a Magyarország pókfaunája megírásával. Nem sokáig habozott, lemondott déli útjáról, hogy tudását és munkáját hazája szolgálatába állítsa. A könyv anyaga már részben készen állt: eddigi hányattatott napjai során állhatatosan, újra és újra visszatérve ismerte meg munkája tárgyát, gyűjtötte hozzá az írott és nyolc lábon futkosó „anyagot”, rendezte tapasztalatait és gondolatait. Most, hogy a feltételek adottak voltak műve kiteljesítéséhez, keresztül-kasul bejárta az országot, hogy megszerezze a még hiányzó ismereteket, és végül megfigyeléseinek, kutatásainak anyagát három kötetben, magyar és német nyelven adta ki.

A Magyarország pókfaunája szép és érthető nyelven, egyszerűen, de pontosan írja le az országban fellelhető pókok fajtáit, életvitelét, vadászati, szaporodási módjait. Igyekszik eloszlatni azt a félelmet és irtózatot, amely sok embert elriaszt a pókoktól, ezért bemutatja hasznos munkájukat, amelyet a rovarok szaporodásának féken tartásában végeznek az erdők, nádasok növényei között ugyanúgy, mint az éléskamrák, istállók sarkaiban, és azt a számtalan mesterfogást, amivel hálójukat szövik, mindig a környezet lehetőségeihez és a zsákmány természetéhez illeszkedően. Ez a könyv nagy lépést jelentett a magyar tudományos szaknyelv számára is. A szükséges magyar szakszavakat maga alkotta meg, és hogy pontosak és egyben kifejezőek legyenek, a szövőmesterség emberi gyakorlóinak, a takácsoknak a szókincsét vette alapul.

A mű széleskörű sikert aratott, meghozta Hermannak a magyar és a nemzetközi ismertséget. Így 1875-ben már bizton jelentkezhetett a Nemzeti Múzeumba őrsegédnek, annyi fizetésért, amennyit 10 évvel korábban Kőszegen kapott... Ettől a ponttól fogva munkájának és kutatásainak csak alkotókedve szabott határt. Bár továbbra is megtartotta azt a különleges „képességét”, hogy ismert és köztiszteletben álló személyiségként egyik napról a másikra pénz és állás nélkül maradjon – ez a körülmény ritkán hozta zavarba, mert a legegyszerűbb életkörülményekkel is beérte: az érdekelte, hogy mit fog tenni a tudományért, hazájáért, eszméiért.

Azt gondolhatnánk, a múzeumi állással Herman Ottó révbe ért. Ez a rév azonban nem a végét, hanem a kezdetét jelentette gyümölcsöző szellemi erőfeszítéseinek Negyven éves volt, és nagy műveinek java része még ugyanúgy előtte állt, mint képviselői tevékenysége és politikai eszméinek kibontakoztatása. A tudományos és társadalmi szerepvállalás a múzeumból először a képviselőházba vitte, majd az őáltala alapított Ornithológiai (Madártani) Központ vezetői székébe. Ezután következnek majd országos gyűjtőútjai, amelyek hatalmas néprajzi munkáinak kiadását előzték meg. Ezekben a művekben egyesíteni tudta természettudományos és politikai törekvéseit, és olyan értékkel tette gazdagabbá az országot és a tudományt, amelyet csak az ő alapos, mégis egységesítő szemlélete hozhatott létre.

Múzeumi évei alatt sokat tett a természettudományok népszerűsítéséért is. Szakmai feladata mellett megalapította a Természetrajzi Füzeteket, a múzeum természettudományi részlegének folyóiratát, de ezen túl is rengeteg cikket írt az akkori újságok számára. Ha pedig éppen nem írt, akkor népszerű előadásainak kivonatát közölték a lapok. Érdekfeszítő témái, szép és közérthető stílusa emberek százait vonzotta a Természettudományi Társulat nyílt estjeire. Mondanivalóját a mindenki által jól ismert dolgokkal kezdte, ezekre építve vezette be hallgatóit a mélyebb, részletes ismeretekbe, amelyekből aztán összeállt egy új, teljesebb kép, amely a természet egy-egy törvényére mutat rá. Előadásai között olyan címeket találunk, mint A rét zenevilágáról, Az átalakulások világáról, A nagy út (ebben a madarak vonulásáról mesél) – ezek elsősorban a művelődést szolgálják. Amikor azonban a szőlők nagy ellensége, a filoxéria felütötte a fejét, a kór elleni védekezés leghatékonyabb módjairól is előadásokkal és ismeretterjesztő kiadványokkal igyekezett tájékoztatni a gazdálkodókat.

Szónoki vénáját nem csak a tudomány terén vetette be: hamarosan ott találjuk őt a pesti közélet forgatagában. Első nyilvános beszédére regényes körülmények között került sor. 1877-ben részt vett egy népgyűlésen, ahol a török szabadságharc mellett tüntettek. Az egyik szónok, Pulszky Ferenc, Herman Ottó barátja, késett. A tömeg türelmetlenkedni kezdett, a rendezők tanácstalanul álltak, Herman pedig fogta magát, felpattant egy konfliskocsi tetejére, és megtartotta a beszédet. Ha eddig nem ismerték volna őt előadásaiból és cikkeiből, ez a lobogó szavú, szikár, hosszú hajú és szakállú, pillanat szülte szónok önmagában is emlékezetessé vált volna. Ettől fogva lett a neves tudósból a pesti és országos politikai életben is egyre fontosabb személyiség. Az 1878-as választásokon már mint képviselőjelölt lépett fel, 1879-ben pedig Szeged város követeként mandátumhoz is jutott, nem kisebb ember, mint Kossuth Lajos ajánlására. Kossuth Lajoshoz hasonlóan, aki egyszerre volt példaképe, tanácsadója és jó barátja, Herman Ottó is a szabadság megszállottja volt: a szellem szabadságáé és a nemzet szabadságáé. Legnagyobb hévvel Bosznia-Hercegovina osztrák megszállása ellen szólalt fel – a nemzetek szabadsághoz való joga és a besorozott magyar katonák védelmében. Ez elleni tiltakozása odáig ment, hogy részt vett az akkori kormánypárt elleni „terrorakcióban”: ártalmatlan petárdákat készített, amelyeket egy barátja rejtett el a párthelységben. Tettét nemigen titkolta – bár rábizonyítani semmit sem lehetett –, sőt a hatóságok bosszantására a Vasárnapi Újságban is leírta az ilyen bombák készítési módját, hozzátéve azonban, hogy olyan bombát, amely mások életében is kárt tehet, magyar ember nem használ. Ezek után nem meglepő, hogy féktelen természete gyakran sodorta heves vitákba, sőt párbajokba. Mégis, ő volt az első a magyar politikusok között, aki fellépett az erősödő antiszemitizmus ellen, és elhatárolódott az ezzel szimpatizáló nemzetiségi politikusoktól.

Mindezek mellett azonban főleg kultúrpolitikai és szakmai kérdésekben szólalt fel a parlamentben. Ezek kapcsán pedig hasonló elszántsággal küzdött a tudományos élet szabadságáért: az igazság elfogulatlan kutatása nevében harcolt a tekintélyelvűség és a dogmatizmus ellen. Emiatt sokszor szembekerült az egyházzal és annak képviselőivel, ám mindvégig tiszteletben tartotta mások vallásos hitét, sőt, messzemenőkig támogatta a szabad vallásgyakorlást. Abból viszont nem engedett, hogy a tudományos kutatásban nincs helye az előítéleteknek.

Herman Ottó nyolc éven keresztül volt Szeged követe. Amikor megkapta a mandátumot, lemondott múzeumi állásáról és teljes odaadással ennek szentelte magát. Volt azonban egy tudományos téma, amelyre még múzeumi munkája alatt talált rá, és amelyen folyamatosan dolgozott, amennyire csak képviselői kötelességei engedték. És amikor 1887-ben nem került be a parlamentbe, ahelyett, hogy aggasztóvá váló anyagi helyzetére gondolt volna, megírta A magyar halászat könyve című művét.

Erre az addig felderítetlen területre mintegy a véletlen vezette őt, bár szerepe volt benne szokásos figyelmének és alaposságának is. A múzeum állattárában kezébe akadt az első magyar zoológus, Petényi János Salamon egy kéziratos jegyzéke, amelyben hatvanhét halfaj és azok népies nevei szerepeltek. Elhatározta, hogy összeállítja és kiadja a jegyzéket, de az egyik olvasott név biológiai azonosításával kapcsolatban kétségei merültek fel. Siófokra utazott hát, hogy tisztázza a kérdést, és ott, a balatoni halászokkal találkozva olyan, még feltáratlan kincset talált, amelyet soha nem remélt volna.

„Az a sok magyaros mesterszó csak úgy csengett a fülemben; eszme eszmét szült s egyszerre oly munkakedv – mondhatnám lelkesedés – szállott meg, mint még soha.
Eszembe jutott, hogy a halászat az emberiségnek ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet; mert hiszen a nép az ősfoglalkozások terén szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi; hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma?
Felötlött az is, hogy a magyar halászat hanyatlófélben van; a rétségek eltünedeznek, a szabályozott folyók elvesztik ősi természetüket; mindezzel megcsökkennek a halászat régi módjai, az ősi szerszámok, s ezzel örökre elvész egy egész szókincs; tehát meg kell menteni azt, ami még megvan. (.) Végre tudtam, hogy a feladatot aránylag könnyen oldhatom meg, mert sok az összeköttetésem, szeretem a népet, foglalkozását, s tudok vele bánni.”

Természettudományos módszerességgel és pontossággal fogott neki a magyar halászok életének és mesterségének tanulmányozásához. Ez azonban nem tette szárazzá műve stílusát, mert ahogy természettudománya a természet szeretetén alapult, néprajzi megfigyeléseit is a népet szerető ember gondossága hatotta át. Bejárta az ország tavait, folyóit, ereit, beszélgetett, megfigyelt, kérdezett, gyűjtött, rajzolt és jegyzetelt, és végül művében csodálatos leírást adott a halászmesterség számtalan eszközéről és módszeréről. Saját szemével nézte végig, melyik halat milyen módon fogják, hogyan rekesztik el a folyókat vejszével, cégével, varsával, hogyan kerítik a halat hálóval, hogyan tapintja ki a menekülő zsákmányt a halász. Írt a szigonyosról, aki az éjszakai folyón evezve tűzcsóva fényénél látja meg a halat, a tihanyi látott hal fogásáról, ami valóságos stratégiai hadművelet, a Balaton jeges halászatáról, ami szintén óriási összefogást és tapasztalatot igényel; de meghitten ábrázolta a halászközösség, a bokor életét is.

„A magyar halász természete legjobban és legszebben a halászbokorban van kifejlődve. A kormányos – szóval a 'bokor eleje' – nagy tiszteletben áll, megbecsülés éri. Viszont ő is megbecsüli embereit, akik nem szolgái, se nem napszámosai.
Mindenben jó példával jár elöl, s meg tudja őrizni méltóságát. A tanyavetésnél ő végzi a lényeges részt; kormányozza a ladikot, kiszálláskor pedig helyet foglal a partrész legalkalmasabb pontján... Foglalatoskodik akkor is, amikor a társak pihennek.
Ő határozza meg a halászlébe való halat, s adja ki a hozzávalót. Ha osztozkodás van, a maga részéből, mely általában az egésznek a fele, áttesz egypár derék halat, amellyel az osztólegény neki akart kedvezni, a legények rakására; szóval tesz és juttat.
Az eladást mindig úgy intézi, hogy a legénységnek legalább az öregje jelen legyen. Ekkor pénzben osztozkodnak; de előbb bevásárolják mindazt, amire közösen szükségük van; megveszik a sót, a hagymát, a kenyeret, a nélkülözhetetlen pálinkát, amellyel azonban igen mértékletesen élnek, s akárhányszor kínáltam is pénzt, hogy többet vegyenek, mindig megköszönték, és nem fogadták el, mert a halászat mestersége józan főt kíván.
Lármás halászbokor nincsen.”

A magyar halászat könyve című művét 1887-ben kezdte írni és 1891-ben adta ki. Másra is elég volt azonban képviselői munkájának kényszerű szünete. 1888 nyarán megvalósulhatott egy régi álma. Az akkori miniszterelnök, tudván nehézségeiről, megkérte Trefort Ágostont, a Természettudományi Társulat vezetőjét, hogy segítse ki a nehéz helyzetben lévő tudóst. Herman Ottó köszönte, de nem kért az adományból: ha a Társulatnak van pénze, fordítsa azt a tudomány céljaira: küldje el belőle Lendtl Adolfot Norvégiába – ő maga pedig szívesen vele tart.
Lendtl Adolf azért készült Norvégiába, hogy az északi madárhegyeket tanulmányozza. A költöző madarak évszakos vonulása miatt annak, aki Magyarország madárvilágát fel akarja mérni, meg kell ismernie azokat a tájakat is, ahova költőmadaraink telelni járnak, és azt is, ahol téli madaraink töltik a nyarakat. Ezért indult el északnak Lendtl és Herman, akire a tanulmányút nagy hatással volt. Ezután kezdett ismét a madarak vizsgálatával foglalkozni. 1891-ben az ő szervezésében Magyarországon rendezték meg a második nemzetközi madarászkongresszust. Hogy a konferenciára méltóképpen készüljenek, 1890 tavaszán társaival lebonyolították az első szervezett madármegfigyelést. Tizenhat képzett madarász az ország tizenhat pontján több mint három hónapon át figyelte a költöző madarak visszaérkezését. Ők alkották később annak az Ornithológiai Központnak (a mai Madártani Intézetnek) a magját, amely akkor egész Európában egyedülálló volt, és amelynek Herman Ottó huszonöt évig állt az élén. A madarak útját követve visszatért tehát a tudomány mezejére, és ezután már sokkal inkább tudósként, mint politikusként igyekezett országát szolgálni.

Miskolci követi időszakához kapcsolódik egy olyan tudományos eredmény, amelyet Herman Ottónak köszönhetünk, bár ő maga nem foglalkozott vele tudósként. 1891 nyarán mint Miskolc követének kerültek a kezébe az Avas-hegy tövéből előkerült, furcsa formájú kődarabok. A népies halászattal kapcsolatos ismereteinek köszönhetően formájuk alapján felismerte a pattintott eszközöket, és azonnal látta a lelet jelentőségét: ezek voltak az ősember magyarországi jelenlétének első bizonyítékai. Az akkori magyar geológusok kétkedve fogadták a felfedezést, és másfél évtizedbe került, mire Herman elérte, hogy Miskolc környékén szervezett ásatásokat indítsanak. Maga határozta meg vadászati tudása alapján, hol kezdjék a munkát. Csakhamar sikerrel jártak: előkerültek az első, minden kétséget kizáró leletek, és ezzel útjára indult a magyar ősemberkutatás...

Herman Ottó büszke volt ezekre az eredményekre, ekkorra azonban már visszatért a szívének legkedvesebb területhez: a magyar ősfoglalkozások tanulmányozásához. Halászati kutatásai óta tudta, milyen értéket rejtenek az ősi foglalkozások pusztuló emlékei, és érezte, hogy a nomád pásztorélet világában is legalább annyi kincs rejlik, mint amennyit már felfedezett folyóink és tavaink partjain. Belekezdett hát a pásztoremlékek gyűjtésbe, először saját kezdeményezéseként, majd a Néprajzi Társaság keretein belül. Eredményeinek bemutatására az 1896-os millenniumi kiállításon nyílt lehetősége.
Nem akármilyen tárlattal készült a neves eseményre: a kiállítás idejére a Városligeti-tó vizén cölöpökre emelt pavilont rendezett be. A tavon az ősi halászat, a cölöpépítményen belül pedig a pásztorélet emlékeit gyűjtötte össze és állította fel. A látogatók megismerték a pásztorlakások különböző típusait és használatai eszközeit: díszes pásztorerszények és karikás ostorok, tűzszerszámok, tilinkók sorakoztak a kiállítás tárgyai között. Az építményeket igyekezett eredeti környezetükben és formájukban bemutatni, és ahol tudta, a „gazdát” is meghívta a kiállításra: mesélje el és mutassa be a legjellemzőbb pásztorhajlékot, a cserényt a bugaci pásztor, a kullogót az Ungból jött közhalász, hiszen ő építette, ő használja és ismeri legjobban.
A kiállítást nagy siker és nemzetközi elismerés követte, Herman Ottó azonban nem tekintette ezzel befejezettnek a munkát, sőt! A magyar pásztorvilággal nagyobb, gazdagabb világ tárult kutató szeme elé, mint amit valaha remélt. Életmódja, nyelvezete, lelkülete egy ősi, egységes, természetközeli életszemléletet tükrözött, amely mind a magyar, mind a nemzetközi tudományos világ előtt még felfedezetlen volt.

„A magyar pásztor ismeri a kezére bízott jószágot egyenként és minden tulajdonsága szerint; innen tudja, hogy melyik kié legyen. A legapróbb részletig ismeri a jószág életmódját, rendjét, táplálékát, még kedélyhangulatát, kedvét is. Szigorú: de ebben következetes, innen van az, hogy aránylag nagy tömeget biztosan terelhet, rendje nem bomlik föl. Ismeri a csillagok járását, mely óra neki; ismeri a madarat, mely barátja; ismeri a füvet, mely a rábízott jószágnak jól esik, ismeri az ártalmasat is.”

A téma magával ragadta. Ettől kezdve szellemi erőfeszítéseinek nagy részét arra fordította, hogy minél többet megmentsen ennek a gyorsan hanyatló népi kultúrának az emlékeiből. 1898-ban írta meg első összefoglaló művét ebben a témában Az ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet címen. Ekkor azonban már hatvanhárom éves volt, és az évek terhe a vállára nehezedett.

„Én el is tudok már fáradni... és lustaságon is rajta kapom magamat: ezt pedig filozofikus nyugalommal kell elfogadni, mert itt minden ágaskodás, bokrosodás: hiábavaló. Reánk nézve a megnyugvás elvégre az, hogy becsületes munkával mégis csak nyomott róttunk nemzetünk életében.”

Gyöngülő szervezetét egyre gyakrabban kínozta betegség, de szelleme mindvégig friss maradt. Az Ornithológiai Központ vezetése mellett erejének legjavát néprajzi kutatásainak szentelte. Mind jobban érezte azonban, hogy az évek során összegyűjtött hatalmas anyagot összerendezni és egységbe foglalni már nem lesz ereje, ezért arra törekedett, hogy munkája eredményét minél tisztább, rendezettebb formában hagyja az őt követő kutatókra.

„...az idő eljárt fölöttem... Világosan érzem, hogy erős elhatározásra kell jutnom, mert a cselekvés órája ütött! Egységes tervnek egységes végrehajtása helyett pörölyt kell ragadnom.
Az egységes tervből ki kell törnöm azt, a mi már most mint előtanulmány valahogyan közrebocsátható.
És ezentúl dolgozni kell végtől végig – a végsőig...
Az akarat megvan, a munkakedv még nincs megtörve.”

És ez az akarat haláláig megmaradt. 1909-ben kiadta az Előtanulmányokat, 1914-ben pedig A magyar pásztorok nyelvkincse című művét. Az sem akadályozhatta meg ebben, hogy 1913 elején, a könyv befejezése előtt agyvérzést kapott: a hetvenhét éves tudós remegő kézzel, jégtömlővel a fején újra megtanult írni, és befejezte művét. Sem a kor, sem a betegség nem tudták legyűrni; végül 1914 decemberében, hetvenkilenc éves korában egy konflisló-baleset okozta a halálát.

Herman Ottó igazi idealista volt, aki tiszta elvek szerint élt: mivel szerette a természetet és hazáját, ezért minden erejét és tudását ezek szolgálatába állította. Szívből tette mindezt, ezért volt képes a nehézségek ellenére létrehozni hatalmas életművét. Érdeklődése, tudásvágya és szorgalma egész tudományterületeket alapozott meg, kutató szelleme pedig egy új tudós nemzedékben élt tovább.

A filozófia mint életforma

ÁPRILISI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

AZ ÚJ AKROPOLISZ MESEHÁZA

GYŐR

Helyszínek:

PÉCS

Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9022 Győr, Liszt Ferenc u. 24. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: 96/311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)