Költészet

„Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.”

Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?

Egy csonka, régi szobor jelenik meg előttünk Rilke híres „Archaikus Apolló-torzó" -jában: "csak torzult és suta kő”, „lecsapott vállal meredő”. De mégis izzik, árad belőle a fény - ez az ókori, halott kődarab üzen. „. mert nincsen egy helye sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” Ugyancsak megkövesedett művészi darabnak tűnik az Odüsszeia vagy más antik eposz, pedig eredetileg mítoszt és világszemléletet láttak benne, másként nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig.

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár…

A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?