Seneca: Vigasztalások, Erkölcsi levelek

Forrás: http://mek.oszk.hu/00400/00482/index.phtml

SENECA

VIGASZTALÁSOK


ERKÖLCSI LEVELEK

FORDÍTOTTA, AZ UTÓSZÓT ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA:
RÉVAY JÓZSEF ÉS KURCZ ÁGNES

A fordítás alapjául szolgáló kiadások:

Lucii Annaei Senecae opera
omnia quae supersunt. Vol. I. fasc. I.
L. Annaei Senecae dialogorum libros
XII. ed. Emil Hermes, Lipsiae 1905 (Teubner)
I. Ad Marciam de consolatione, pag. 151-194;
Ad Polybium de consolatione, pag. 311-339;
Ad Helviam matrem de consolatione, Pag. 340-370;
Lucii Annaei Senecae epistulae ad Lucilium,
ed. O. Hense, Lipsiae 1914 (Teubner);
továbbá a londoni Loeb Classical
Library-sorozat (R. M. Gummere) 1953-as,
illetve az Association Guillaume
Budé-sorozat (F. Précharc) 1956-os
párizsi kétnyelvű kiadásai

 

TARTALOM

VIGASZTALÁSOK
MARCIA VIGASZTALÁSA
POLYBIUS VIGASZTALÁSA
HELVIA VIGASZTALÁSA

ERKÖLCSI LEVELEK

UTÓSZÓ
A fordításról
Névmutató


VIGASZTALÁSOK

FORDÍTOTTA
Révay József

 

MARCIA VIGASZTALÁSA

Ha nem tudnám, Marcia, hogy éppúgy nyoma sincs benned az asszonyos gyengeségnek, mint más hibának sem, s hogy mint valami régi eszménykép, úgy tündököl jellemed, nem mernék harcba szállni nagy bánatoddal - pedig ezen a férfiak is rendszerint csüggnek és tépelődnek -, s alig lehetne rá reményem is, hogy éppen ily bús napokban, éppen tégedet, akit megzavar bánatod, éppen ily irtózatos csapás után, kibékítselek bánatoddal. Csak megingathatatlan lelkierőd s a nagy megpróbáltatásban edzett erényed bátorított föl erre.

Tudja mindenki, milyen volt magatartásod atyád ügyében; mint gyermekeidet, legalább úgy szeretted őt, kivéve tán azt az egyet: hogy túléljen ő, nem kívántad; s nem kívánhattad volna-é, nem tudom; hiszen a nagy szeretet megengedhet magának egyet és mást a közfelfogás ellenére. Atyád, Aulus Cremutius Cordus öngyilkosságát elodáztad, amennyiben rajtad állt; s mikor aztán világosan láttad, hogy Seianus pribékjei elől már csak ezen az egy módon menekülhet a gyalázatos szolgaságtól, bár szándokát ellenezted, beletörődtél és megadtad magad, ország-világ előtt megsirattad, s magadba fojtottad ugyan keserűségedet, ám nem álcáztad derűs arccal: s mindezt méghozzá olyan korban, amelyben nagy kegyeletnek számított már az is, ha valaki a kegyeletet nem sértette meg; mikor pedig fordult egyet a világ s adódott reá alkalom, atyád szellemét, amelyet kegyetlenül elnémítottak, feltámasztottad az emberek javára, megmentetted az igazi haláltól, s a nyilvános könyvtárakba visszahelyezted a könyveit, amelyeket ez a rendíthetetlen férfiú, úgyszólván a vérével írt. Hálára kötelezted a római irodalmat, hiszen könyveinek jó részét elégették; hálára kötelezted az utókort is, amelynek a nagynevű szerző tollából történelmünk hiteles előadása így megmarad; sokat tettél érette magáért, mert emlékezete él s élni fog, amíg csak becsülete lesz a római történelem tanulmányozásának, amíg lesz ember, aki szívesen idézi vissza őseink tetteit, amíg lesz ember, aki szeretné tudni, mi a római férfi, mi a rettenthetetlen ember, olyan időben, mikor már mindenkit megtörtek és Seianus igájába nyűgöztek, mi az olyan ember, akinek szelleme, akarata, lelke független! Nagy kárát vallotta volna államunk, istenemre, ha a feledéstől meg nem mented őt, éppen mert két magasrendű tulajdonsága, írásművészete és szabadságszeretete miatt borították reá a feledés fátyolát: olvassák, újra él, könyve kézről kézre jár, szívükbe zárták, az idők mohától se kell félnie; hírhedt hóhérainak pedig még gazságait is hamar elfelejtik, pedig csak ezek őrizték meg emléküket.

Ez a lelki nagyságod megtiltja asszonyvoltodat számba vennem, megtiltja szemem arcodra függesztenem, amelyen most is úgy ül az évek hosszú sorának szüntelen bánata, ahogy egyszer ráborult. És hogy lássad, mennyire nem török rád orozva, s mennyire eszem ágában sincs érzelmeid megrabolni: íme emlékedbe idéztem régi rengeteg bánatod, de rámutattam, hogy az a régi seb is volt ilyen gyötrelem, s lám, beforradt, hadd tudd meg: éppen így be kell gyógyulnia ennek a mostani sebnek is. Tehát mások csak hadd dédelgessenek és cirógassanak, én feltettem magamban, hogy harcba szállok bánatoddal, s fáradt és kiapadó szemed, amely, őszintén szólván, már inkább csak megszokás, mint belső kényszer miatt sírdogál, elzárom, mégpedig, ha lehet, úgy, hogy magad is segítesz magadat kigyógyítani, ha pedig nem lehet, akaratod ellenére is, fájdalmadhoz bármennyire ragaszkodol, bármennyire beléje csimpaszkodol, mert fiad helyett ezt fogadtad fiaddá. Mert mi is lesz a vége? Megmozgattunk, s hiába, minden követ: barátaid ajkán elfáradtak a csillapító szavak, s hiába vetették latba tekintélyüket egyes rokonaid, nagynevű férfiak; az irodalom, e kincses atyai örökség, hiába ostromolja süket füled, legfeljebb rövid időre tud lekötni, s vigasztalása is ösztövér; te vagy az egyetlen, akire hatástalan maga az idő is, a fájdalom természetes orvossága, pedig különben lecsillapítja a legsúlyosabb szenvedést is. Elmúlt három éve már, s az első percek tomboló fájdalma azóta sem csökkent: a gyász újra meg újra felfakad s naponta új erőre kap, hosszú tartama szinte törvénybe iktatta már, s most ott tart, hogy megszűnnie, úgy érzi, szégyelletes. Mint ahogy minden nyavalya mélyre ereszti gyökerét, ha ki nem irtjuk, midőn csírába hajt, úgy ezt a szomorúságot, nyomorúságot és önemésztést is maga a kesergés szítja fel szüntelen, s a boldogtalan lélek kegyetlen gyönyörévé válik a fájdalom. Szerettem volna bizony mindjárt a kezdet kezdetén hozzáfogni ehhez a gyógyításhoz: enyhébb orvossággal csillapítható lett volna a még sarjadó fájdalom; ha megrögzött, keményebben kell küzdenünk ellene. Mert a sebek is könnyebben begyógyulnak, amíg frissen véresek; ilyenkor égetik, ilyenkor nyitják meg és kotorják ki az orvosok ujjai, de ha elmérgesednek, rosszindulatú fekélyekké fajulnak. Most már e szörnyen makacs fájdalmadat sem óvatosan, sem szépszerével nem kezelhetem: meg kell törni hát.

Tudom, hogy akik mást tanítani akarnak, a szabályokon kezdik, s végére hagyják a példákat. Néha-néha mégis tanácsos változtatni e módszeren; az egyik emberrel így kell beszélni, a másikkal amúgy: az egyik az értelemre hallgat, a másik előtt ragyogó neveket kell megcsillogtatni s olyan tekintélyt, amely feltétlenül lenyűgözi a tündöklő emberi jelenségeknek hökkenten hódoló lelkeket. Példaképül állítom eléd századod két nagyszerű asszonyát: az egyik kényre-kegyre kiszolgáltatta magát a fájdalomnak, a másik - akit ugyanilyen csapás sújtott, de még nagyobb veszteség - nem sokáig tűrte szenvedéseinek zsarnoki erőszakát, hanem hamarosan helyreállította lelki egyensúlyát. Octavia és Livia - Augustus húga az egyik, felesége a másik - mindkettő elvesztette ifjú fiát, pedig a császári trónra mindkettőnek biztos reménye volt: Octavia elvesztette Marcellust, akit nagybátyja s egy személyben apósa[1] különösen kedvelt, s már-már reá hárította az uralkodás terheit - ezt az élénk szellemű, kiváló tehetségű ifjút, aki emellett, korához és vagyoni helyzetéhez képest igazán bámulatosan jóravaló és szerény volt, testileg edzett, erkölcsileg tiszta, s elbírta volna mindazt a terhet, amit nagybátyja reá hárítani, s hogy úgy mondjam, reá építeni szándékozott; jól választotta meg az alapozást, mert ez bizony semmi teher alatt sem roppant volna meg. Octaviából élete fogytáig ömlöttek a könnyek és sóhajok, s meg sem hallgatott semmi szót, ami némi kis enyhülést adhatott; semmi áron nem engedte gondolatát másra téríteni, csak ezzel az eggyel törődött, s egész lelkével ehhez tapadt. Egész életében olyan volt, mint a temetésen; nem mondom, hogy nem emberelte meg bátran magát, de megkönnyebbülni nem volt hajlandó semmi áron, mert úgy érezte: még egyszer elveszít mindent, ha könnyeit elveszíti. Nem kellett neki imádott fiának arcképe sem; nem engedte meg, hogy füle hallatára emlegessék. Gyűlölt minden anyát, s leginkább Liviára ádázkodott, mert úgy látszott, hogy az ő fiának jutott az a szerencse, amely néki ígérkezett. Legjobban szerette a sötétet és a magányt, nem volt tekintettel bátyjára sem, a Marcellus emlékének magasztalására írt verseket, s az irodalom minden egyéb hódolatát elhárította, és fülét elzárta minden vigasztalás elől. Visszavonult a kötelező ünnepségektől, meggyűlölte boldog bátyjának világra tündöklő hírnevét, s magába zárkózott és eltemetkezett. Gyermekei s unokái körében sem vetette le gyászruháját soha, ami övéit eléggé bántotta is, hiszen hiába éltek mindahányan, ő - úgy érezte - árva és elhagyott.

Livia elvesztette fiát, Drusust,[2] a reménybeli nagy uralkodót, a máris nagy hadvezért: aki mélyen benyomult Germániába, s ott tűzte ki a római hadijelvényeket, ahol a rómaiaknak még hírét is alig hallották talán. A hadjárat alatt halt meg, s betegségének hírét maga az ellenség is mélységes aggódással fogadta, fegyverszünetet kötött, s még óhajtani sem merte azt, amire most alkalma nyílhatott volna. A hazáért áldozta életét, s halálát nyomon követte a polgárok, a tartományok s egész Itália mérhetetlen bánata; végig az országon csak úgy özönlöttek a végtisztességre a törvényhatóságok és a gyarmatvárosok, s egészen a fővárosig kísérték a gyászmenetet, amely szakasztott olyan volt, mint valami diadalmenet. Nem adatott meg az édesanyának, hogy utoljára megcsókolhassa fiát, s hűlő ajkának drága búcsúszavát hallhassa még; a hosszú-hosszú úton végigkísérte Drususa holttetemét, miközben Itália-szerte lángoltak a máglyák, s úgy felzaklatták, mintha őt mindannyiszor újra meg újra elvesztené; de mihelyt sírboltba zárta, vele együtt fájdalmát is eltemette ott, s gyásza nem volt nagyobb, mint amennyi illendő lehetett - hiszen élt a császár - és tapintatos - hiszen élt Tiberius. Végül pedig szüntelenül magasztalta Drususát, magányában és a nyilvánosság előtt felidézgette vonásait szüntelen, igen szívesen beszélgetett s hallott róla: csak az ő emlékének élt; pedig ezt az emléket nem őrizheti s nem ápolhatja senki sem, aki szomorúvá hervasztotta. Döntsd el tehát, melyiknek a példája dicséretesebb véleményed szerint. Ha az előbbit kívánod inkább követni, kirekeszted magad az élők közül: elriasztod magadtól a mások s a magad gyermekeit egyaránt s őt magát is, kit úgy visszasírsz, az anyák szemében a balsors bús jelképe léssz; a tisztes, megengedett örömöket megveted, mintha sértenék gyászodat; e gyűlölt életet tétován vonszolod, és fiatalságodat engesztelhetetlenül átkozod, mért nem tör össze minél előbb, s mért nem oltja el éltedet; viselkedéseddel bebizonyítod, hogy élni nem kívánsz, s nem tudsz meghalni sem, pedig ez fölötte szégyelletes, és homlokegyenest ellenkezik jellemeddel, amelyet jóval különbnek ismerünk. Ha ellenben a másikat, ama nagyszerű asszonyt választod példaképül, magadat mérsékeled, csillapítod, a szenvedés nem teper le, s nem marcangolnak halálra gyötrelmei: az istenért, mily oktalanság a balsorsért önmagunkat kínozni, s önként tetézni gyötrelmeinket! Mutasd itt, e gyászodban is azt az erkölcsi nemességet és tisztaságot, amelyet híven megőriztél egész életedben; mert a gyászban is mértéket kell némiképp tartani. Magának az ifjúnak pedig - aki minden ízében oly tökéletes, hogy valahányszor emlegeted vagy felidézed, mindig földerítheti szívedet - a legszebb emléket úgy állíthatod, ha anyai szemed előtt mindig úgy jelenik meg, ahogy életében megszoktad, derűsen és boldogan.

És nem is akarok szigorúbb parancsokat rád kényszeríteni, nem követelem, hogy emberfeletti erővel viseld emberi sorsodat, nem szárítom ki az anya könnyeit magán a gyásznapon. Álljunk döntőbíró elé: az a vita tárgya kettőnk között, vajon nagy legyen-e a fájdalom vagy inkább örök. Bizonyosra veszem, hogy jobban tetszik neked Iulia Augusta példája, hiszen őszinte tisztelettel övezted őt: ő pedig most téged a maga módszerére édesget. Ő fájdalma legelső pillanatában, mikor a szenvedőkben legvadabbul forr az indulat, s lángol a féktelen szenvedély, fogadta férje kedvelt filozófusát, Areust, s megvallotta, hogy ez a beszélgetés nagyon megvigasztalta; jobban, mint a római nép, amelyet nem akart szomorúságával megszomorítani; jobban, mint Augustus, aki most, hogy másik támaszát is elvesztette, megingott s érzéketlen maradt a családi gyász iránt; jobban, mint fia, Tiberius, akinek gyöngédsége annyira meghatotta, hogy ebben a birodalomszerte siratott és keserves gyászban annyit érzett csupán, hogy eggyel kevesebb fia van. Ha jól tudom, ebből indult ki a filozófus, ezzel kezdte fejtegetéseit a császárné előtt, aki mindvégig mélyen szívébe zárta vigasztalásait: "Iulia, tudomásom szerint elválhatatlan munkatársa vagy férjednek, s nemcsak politikai elhatározásait ismered, de éppígy ismered szívetek legtitkosabb rezzenéseit - te mind a mai napig buzgón fáradoztál, hogy szemedre ne vessenek bármit is, s ügyeltél erre nem csupán a nagyobb, hanem a legapróbb dolgokban is, nehogy bármit is elkövess, amiért magad a közvélemény, az uralkodók e nagyhatalmú bírája előtt szégyellened kellene. Elképzelni sem tudok szebbet annál, hogy éppen a legmagasabb rangúak sok mindent megbocsássanak, de bocsánatra ne szoruljanak semmiért: tehát magatartásodra vigyáznod kell ebben a helyzetben is, nehogy elkövess bármit is, amit aztán szeretnél visszaszívni vagy megmásítani.

Aztán könyörögve kérlek, ne légy barátaidhoz rideg vagy mogorva. Hiszen napnál világosabban láthatod: már maguk sem tudják, hogyan viselkedjenek: beszéljenek-e előtted Drususról vagy hallgassanak, nehogy hallgatásukkal megsértsék a dicső ifjú emlékét, emlegetésével pedig tégedet. Valahányszor félrevonulunk s összegyűlünk, tetteit és szavait az őt megillető bámulattal ünnepeljük; társaságodban róla mélységesen hallgatunk; tehát nincs részed a legnagyobb gyönyörűségben, fiad magasztalásában, pedig bizonyosra veszem, hogy ha módod volna rá, dicsőségét akár az életed árán is, örökre fenntartanád. Engedd meg tehát, sőt ösztökéld az olyan beszélgetéseket, amelyek róla emlékeznek, a fiad nevét és magasztalását hallgasd figyelmesen, szomjasan; ne hidd, hogy ez súlyos teher, mint általában azok hiszik, akik az ilyen gyászesetben úgy érzik, hogy vigasztalásokat végighallgatni is szenvedés. Most egészen hátat fordítasz tenmagadnak, felejted boldogabb napjaid, sorsodnak már csak sötétebb oldalát nézed: nem gondolsz rá, mily kedves volt együtt lenned vele, mily kedves volt szüntelen hozzád-tipegése, nem gondolsz édes gyermeki hízelgéseire, nem gondolsz ismeretei gyarapodására sem; csak a legutolsó pillanathoz tapadsz; s mintha ez már maga nem volna szörnyű félelmetes, amennyire csak tőled telik, még tetézed is jócskán. Könyörgök, ne áhítozzál arra a nagyon is kétes értékű dicsőségre, hogy te vagy a világ legszerencsétlenebb asszonya! Egyúttal gondold meg, hogy nem nagy dolog a jószerencsében bátran helytállani, mikor az élet hajója simán halad: a kormányos ügyessége sem akkor mutatkozik meg, mikor nyugodt a tenger s a szél kedvező, hanem ha megpróbáltatás csap le rá, akkor kell bátorságát megmutatnia emberül. Tehát ne add meg magad, sőt csak azért is vesd meg keményen lábadat, s ha bármi teher zuhan reád, meg ne roskadj alatta, még ha megriaszt is az első reccsenés. Az irigy sors semmin sem bőszül fel annyira, mint lelki egyensúlyodon." Végül figyelmeztette, hogy van még élő fia, figyelmeztette, hogy vannak unokái attól a fiától, akit elveszített.

Rólad beszéltek ott, Marcia, melletted ült Areus; képzeld magad Livia helyébe: neked szólt a vigasztalás. De mondjuk, Marcia, hogy tőled többet rabolt el a halál, mint amennyit édesanya valaha is veszíthetett - nem kíméllek, s a rád zúdult csapást nem kicsinylem -, ha a végzetet könnyek megtörhetik, hullassuk együtt a könnyeket; reggeltől napestig siránkozással teljék el napunk, kesergésben morzsoljuk álomtalan éjszakánkat, meztelen mellünkbe kezünkkel marjunk bele, vérezzük össze arcunkat is, s az önkínzás minden fajtájában tombolja ki magát áldást hozó bánatunk. De ha nem támaszthatja fel semmi jajveszékelés a megholtakat, ha semmiféle nyomorúság nem változtathatja meg a rendíthetetlen s örökre megszabott végzetet, és ha a halál többé nem bocsátja el, amit elrabolt, szűnjék meg a rövid életű fájdalom. Embereljük meg hát magunkat, s ez az elemi erő tévútra ne sodorjon! Semmirevaló kormányos az, akinek kezéből a hullám kitépte a kormányrudat, aki cserbenhagyja a csapkodó vitorlákat, aki a viharnak odadobja a hajót kényre-kegyre; de megérdemli a dicséretet, még ha hajótörést szenved is, az, aki keményen fogja a kormányrudat, emberül áll helyén, s végül így süllyed el.

"De természetes, hogy szeretteinket visszasírjuk." Ki vonja kétségbe ezt, ha túlságba nem téved? Hiszen szeretteinknek nem csupán elvesztése, hanem akár eltávozása is elkerülhetetlenül megsebez, s még a legerősebb szívet is elszorítja. De ebben a természet parancsánál több az érzelmi hozzáadás. Nézd, az oktalan állatok kesergése mily szenvedélyes, s mégis mily hirtelen véget ér: a tehenek bőgését alig egy-két napig hallani, a kancák tébolyult s céltalan nyargalása sem tart tovább; ha a vadállatok végigszimatolták kölykeik lábnyomát s az erdőket is bekóborolták, amint újra meg újra visszatérnek feldúlt vackaikhoz, vad indulatjuk hamar időn lecsillapul; a madarak üres fészkeiket hangos rikácsolással sikoltozzák körül, de néhány pillanat múlva megnyugszanak, s úgy repülnek újra el, messzire; egyetlen állat sem sírja vissza oly soká magzatát, mint az az ember, aki rabja fájdalmának, s nem annyit szenved, amennyit érez, hanem amennyit szenvedni feltett szándéka volt. Pedig a természet kényszere, hogy a gyász összetörjön, láthatod: szeretteik halála jobban megsebzi a nőket, mint a férfiakat, jobban a barbárokat, mint a polgárosult s békés nemzetek fiait, jobban a műveletleneket, mint a művelteket. Pedig minden erő, ami a természettől ered, mindig egyformán hat mindenkire: nyilvánvaló, hogy nem természetes, ami egyszer így hat és másszor úgy. Öreget, fiatalt, minden földi embert, férfit, nőt megéget a tűz egyaránt; a kard minden testet egyformán megsebezhet: s miért? Mert ezt az erejét nem más adta, mint a természet, amelynek törvényei nem csupán egy-egy emberre érvényesek. A szegénységet, a fájdalmat, a nagyra vágyást minden ember másképpen érzi, aszerint, hogy hogyan idegződött belé, s hogy mennyire törte meg erejét s ellenállóképességét a szörnyű elfogultság olyan dolgokban, amelyektől rettegni nincs jó okunk.

Azután: azt, ami természetes, a múló idő se csökkentheti: márpedig a fájdalmat elemészti az évek hosszú sora; akármilyen mérhetetlenül makacs, akár naponta felhorgad, és minden orvosság ellen lázadoz, mégiscsak elbágyasztja az idő, a vad indulatok megzabolázásának leghatásosabb eszköze. Még most is ott lappang benned mérhetetlen bánatod, Marcia, de már megkérgesedett, már nem oly nyugtalan, mint eleinte volt, hanem konok és megátalkodott; de az idő szép lassacskán kigyomlálja ezt is belőled: valahányszor mással foglalkozol, lelked megkönnyebbedik. Most te magad őrizgeted, de nagy különbség, vajon megengeded-e magadnak a bánatot, vagy magadra kényszeríted-e. Mennyivel jobban illik nemes jellemedhez véget vetni a gyásznak, mint várni, hogy véget érjen, s lesni azt a napot, amikor a fájdalom, híred-tudtod nélkül jószántából eltávozik! Add ki az útját magad!

"Ha tehát nem a természet parancsa, honnan van bennünk szeretteink siratásában ez a mérhetetlen makacsság?" Onnan, hogy mielőtt ránk nem szakad, úgy képzeljük: minket nem érhet semmi rossz, hanem mintha sérthetetlenek volnánk, s más utakon járnánk, mint a többiek, háboríthatatlanul, nem okulunk mások baján, hogy mindez éppúgy érhet ám minket is. Lépten-nyomon vonul házunk előtt gyászmenet: s a halálra még csak nem is gondolunk; lépten-nyomon mennyi szívszaggató gyászeset, s mi egyre gyermekeink jövendőbeli tisztségein, katonai szolgálatán s az apai örökség rendjén töprenkedünk; lépten-nyomon szemünkbe ötlik gazdag emberek hirtelen elszegényedése: és nekünk sohasem jut eszünkbe, hogy a mi vagyonunk is éppen ilyen ingatag. Tehát okvetlenül könnyebben összeroppanunk: hiszen a csapás váratlanul sújt le ránk; de ha mindenre jó előre felkészülünk, a roham lankad és megtörik. Tudd meg, hogy dárdazáporban állsz, s a nyilak és dárdák, amelyek másokat átvertek, körötted is rajzanak! Mintha rengeteg ellenségtől megszállt várfalhoz vagy meredek erősséghez hiányos fegyverzettel közelítenél: készülj el a sebesülésre, s képzeld, hogy a nyilakkal s dárdákkal együtt fentről lezúduló sziklatörmelékek egyetlen célpontja nem más, te vagy! Valahányszor egy-egy lövedék melletted vagy mögötted a földbe vág, így kiálts fel: "Vakszerencse, nem csalsz meg ám, nem bízom el magam, nem könnyelműsködöm: nem tepersz le! Tudom, miben mesterkedel: mást sebeztél halálra, de célpontod én voltam." Ki szemlélte valaha ügyes-bajos dolgait azzal a tudattal, hogy hamarosan meg kell halnia? Melyikünk merészelt valaha száműzetésre, nyomorra, gyászra gondolni? S ha valakit figyelmeztetnek, hogy gondoljon ilyesmire, vajon ki ne utasítaná vissza mint baljóslatot, s ki ne hárítaná ellenségei vagy éppen az átkozott vészmadár fejére a borzalmakat? "Nem hittem, hogy megtörténhetik." Hát azt hiszed, hogy nem történhetik meg valami, ami pedig - tudhatod - általában lehetséges, s ami - láthatod - megesett már annyi sok emberen? Pompás verssor ez, megérdemli, hogy idézgessük szüntelen:

ami egyet ér, az érhet minden embert!

Valaki elvesztette gyermekeit: te is elveszítheted; valakit elítéltek: hajszálon függ a te ártatlanságod is. Tévedésünk megzavar és elernyeszt, midőn valami szenvedés csap le ránk, holott még csak meg sem fordult a fejünkben soha, hogy ilyen szenvedés érhet talán minket is. A ránk súlyosodó szenvedések erejét előre megtöri, aki eleve látta, hogy már fejünk fölött tornyosulnak.

Akármilyen ragyogás övez körül, Marcia, jósorsunk adta dús kincseink: gyermekek, köztisztelet, vagyon, pompás palota, hódolókkal zsúfolt csarnokok, ragyogó név, előkelő vagy szépséges feleség és sok minden egyéb, amit a bizonytalan s ingatag sors kénye-kedve szerint osztogat, mindez idegen és kölcsönzött pompa csak: mindebből semmi sem örökre a miénk: színpadunkat innen-onnan összeszedett kellékek díszítik, amelyek aztán tulajdonosaikhoz visszakerülnek; az egyiket még aznap, a másikat már másnap visszaadjuk, csak néhány marad ott az előadás végéig. Tehát alaptalan volna az afféle elképzelés, hogy amiben élünk, mind a mi tulajdonunk: kölcsönbe kaptuk csupán. Miénk azonban a haszonélvezése, s ennek tartamát a tulajdonos a maga tetszése szerint szabja meg; nekünk kötelességünk kezünk ügyében tartanunk mindazt, amit bizonytalan időre kölcsönkaptunk, és zúgolódás nélkül vissza kell adnunk, ha felszólítanak: csak a legrosszabb adós szokott a hitelezőivel pörlekedni. Tehát családunk tagjait - azokat is, akiknek azt kívánjuk, hogy a nemzedékek rendje szerint bennünket túléljenek, s azokat is, akik maguk őszintén óhajtják, hogy előttünk távozhassanak - úgy kell szeretnünk, mint akiknek nemhogy örök, de még csak hosszú életére sem kaptunk semmiféle ígéretet. Lelkünket gyakorta kell intenünk, hogy a földi dolgokat úgy szeresse, mint majdan eltűnő, sőt máris tünedező árnyakat; amit a sors neked juttatott, csak úgy tartsd birtokodban, hogy nem te vagy a tulajdonos. Élvezzétek gyermekeiteket mohón, s cserébe titeket ők is hadd élvezzenek; a mai éjszaka már bizonytalan - ámbár ez a határidő túlságosan távoli -, bizonytalan már akár ez az óra is. Sietni kell, sarkadban vannak és hajtanak: már ez az egész környezet szertehullik, már nagy zsivajjal oszladoz társaságunk. Egyszerre mindenünkből kifosztanak: s ti nyomorultak, nem tudjátok, hogy úgy éltek itt, mint a földönfutók.

Ha gyász emészt, mert meghalt fiad, annak születése pillanata az oka; mert születésekor elhangzott fölötte a halálos ítélet; erre a törvényre született anyja méhétől kezdve, ez volt a végzete szüntelen. A sors rideg s engesztelhetetlen birodalmába érkeztünk, s jót-rosszat, amint kénye-kedve tartja, el kell viselnünk. Testünket fékevesztett dühvel, becstelenül, kegyetlenül marcangolja majd: egyeseket, néha büntetésül, néha meg gyógyszerül, emészt a szenvedélyek tüze; másokat gúzsba köt, s egyszer az ellenségnek ad rá hatalmat, másszor a honfitársnak; némelyeket meztelenül hány-vet a tomboló tengeren, s miután kimerültek a viharral vívott küzdelemben, még a homokszegélyre vagy a partra sem dobja ki, hanem valami roppant szörnyeteg gyomrában ad néki sírt; másokat ezerféle kórsággal elsorvaszt, úgy, hogy sokáig élet s halál közt lebegnek. Mint az akaratos és szeszélyes úrasszony, aki rabszolgáit kutyába sem veszi, derűre-borúra bünteti és jutalmazza őket, de csak úgy találomra.

Mire való részenként elsiratni az életet? Az élet mindenestül siralmas: űzőbe vesznek új meg új szenvedések, még alig csillapultak a régiek. Mértéket kell tehát tartani, és nektek, nőknek mindenekfelett, mindabban, amit elszenvednetek mértéktelen gyötrelem, s az emberi szív erejét meg kell osztanotok a fájdalom ezerannyi fajtája közt. Aztán micsoda dolog a magad s az emberiség sorsáról így megfeledkezni? Halandónak születtél, halandók szülötteid: ha jól meggondolod, tested mily gyönge, gyámoltalan s mennyi betegség könnyű prédája - hogyan is remélhetted, hogy ebben a túlságosan is törékeny anyagban elpusztíthatatlan s örökéletű magzatot hordozol? Fiad elköltözött, vagyis befutott a célba, ahová éppen így sietnek mindazok, akik érzésed szerint boldogabbak, mint magzatod. Az a mérhetetlen tömeg, amely ott nyelvel a fórumon, vagy a színházak nézőterén tatja száját, vagy a templomban imádkozik, az utolsó emberig ugyanoda tér meg előbb-utóbb: szereteted, tiszteleted s megvetésed tárgyai egyszer majd mind elporladnak egyaránt. Nyilván erre céloz a delphii jóshely felírása is: ISMERD MEG MAGADAT. Mi az ember? a legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény, nem kell hozzá nagy vihar, s összetörsz: akárhol is viaskodol, összeomlasz. Mi az ember? Gyönge test és törékeny, mezítelen, természete szerint védtelen, más segítségére szorul, a vakszerencse minden pimaszkodásának játékszere, s ha keménnyé edzette is izmait, mégis minden vadállatnak jó falatja, mindegyiknek az áldozatja, anyaga mind hitvány s mállatag, szemre bár tetszetős, forróságot, fagyot, fáradalmat elviselni gyámoltalan, viszont ha csak pihen s csak henyél, akkor is sorvadoz, szinte fél még a tápláléktól is: ha nincs elég, bágyadoz, ha bőven van, elgyötri gyomrát vele, védekezése izgatott s tétova, lélegzetvétele szaggatott s minduntalan megreked, ha hirtelen rémület vagy váratlan fülébe hasító hangzavar megriasztja, és kifogyhatatlanul szítja magában a nyugtalanságot, bűnösen s hasztalan. Csodáljuk hát, hogy hatalma van fölötte a halálnak, ami egyetlen hörgésre végez vele? Vagy talán olyan nagy megerőltetésbe kerül, hogy a test összeroskadjon? Minden halálos neki, a szag s az íz, a tunyálkodás és a friss buzgalom, étel s ital s minden életszükséglete; ha csak megmoccan is, nyomban rádöbben, mily törékeny: nem bír el akármilyen éghajlatot, a szokatlan víz s a barátságtalan szélfúvás, a legjelentéktelenebb zökkenő vagy kisiklás miatt is bágyadoz, bomladoz, sorvadoz, sírással kezdi az életét, pedig ez a mélységesen megvetett állatember mégis mennyit, de mennyit lázadoz, háborog! Megfeledkezik esendő voltáról, s fennhéjázó gondolatokra merészkedik! Halhatatlanságról, örökkévalóságról ábrándozik, unokáinak s dédunokáinak hagy parancsokat, s miközben magát távoli dolgokért töri, lecsap reá a halál, hiszen az úgynevezett öregség is csak arasznyi évek szűk-szoros távlata.

Vajon a te fájdalmad, ha ugyan egyáltalán van értelme, a magad vagy a halott szerencsétlenségéből fakad-e hát? Vajon azért siratod halott fiad, mert örömet még alig szerzett neked, vagy azért, mert ha tovább él, még több örömet szerezhetett volna néked? Ha azt mondod, hogy még nem szerzett örömet, veszteségedet könnyebben elviselhetővé teszed, mert az emberek nemigen sóvárognak olyasmire, ami semmi örömet és vidámságot se szerzett nekik. Ha megvallod, hogy sok és nagy örömet szerzett neked, nem szabad panaszkodnod amiatt, amit elveszítettél, hanem hálásnak kell lenned azért, ami osztályrészedül jutott; hiszen már maga a nevelés is fáradozásaidnak bőséges gyümölcseit hozta meg, ha ugyan nem éppenséggel maga a nevelés a gyümölcse a nevelésnek azoknál, akik gyermeket nevelnek, holott azoknak, akik kutyakölyköket s madarakat vagy más efféléket idomítanak, léha szórakozásul, szöges gonddal, mégiscsak szerez valami örömet az oktalan állatok látása, érintése és kedves hízelkedése. Ámbár tehát iparkodásának nem láthatod semmi hasznát, szorgalma néked semmi gyümölcsöt sem hozott, okossága javadra nem válhatott, mégis jutalmad az, hogy a tiéd volt, és hogy szeretted őt.

"De lehetett volna hosszabb és nagyobb is jutalmam." Mégis jobb, hogy ennyi jutott, mintha egyáltalán nem jutott volna semmi sem, mivel ha szabad választanunk, hogy jobb-e rövid ideig boldognak lenni, mint soha, akkor jobb, ha akár mulandó boldogság jut nekünk, mint ha egyáltalán nem jut semmilyen. Jobban szeretnéd-e vajon, ha korcs lett volna fiad, éppen csak szám és név gyermekeid sorában, vagy jobb, hogy ilyen ragyogó jellemű ifjú volt: fiatalon bölcs, fiatalon gyöngéd, fiatalon férj, fiatalon családatya, fiatalon kötelességtudó, fiatalon pap - mintha csak sorsa hajtotta volna? Alig van ember, akinek nagy és egyúttal hosszan tartó szerencse jut részeül, csak a mérsékelt boldogság állja az időt és tart, amíg életünk: mivel a halhatatlan istenek rövid életre szánták fiadat, mindjárt olyannak alkották, amilyenné akár a hosszú életben is válhatott volna. Még azt sem állíthatod, mintha az istenek éppen téged választottak volna ki arra, hogy örömöd ne lelhesd fiadban. Csak tekints végig az ismerősök s ismeretlenek során, mindenütt szemedbe ötlenek, akiknek szenvedése még súlyosabb. Végigszenvedték ezt a nagy hadvezérek, végigszenvedték az uralkodók; a hitregék a fájdalomtól még az isteneket sem mentesítik, talán könnyebbségül gyászainkban, hogy íme mily esendő az istenek sorsa is! Tekints végig, ismétlem, valamennyiük során: nem említhetsz olyan szerencsétlen családot, amely ne lelne vigasztalást abban, hogy van nála szerencsétlenebb is. Istenemre, nem vagyok oly rossz véleménnyel jellemedről, hogy azt hinném: könnyebben viselnéd e gyászt, ha felsorolnám előtted azt a rengeteg gyászolót: csakhogy ártalmas módja a vigasztalásnak fölemlegetni a szerencsétlenek hosszú sorát; mégis megemlítek néhányat, nem azért, hogy megtudd: íme, ez az emberek sorsa - hiszen nevetséges volna példákkal igazolni, hogy halandók vagyunk -, hanem hogy megtudd: sokan voltak, akik úgy enyhítették balsorsukat, hogy megadással viselték. Kezdem a legszerencsésebb emberen. Lucius Sulla a fiát vesztette el, de ez az eset sem rémuralmát polgártársain, sem rettenthetetlen hadvezéri lendületét az ellenséggel szemben nem törte meg, sem arra nem volt ok ez, hogy azt a látszatot keltse, mintha jogtalanul használná a dísznevet,[3] amelyet fia halála után viselt; attól sem félt, hogy gyűlölik az emberek, akiknek szenvedése árán szerezte páratlanul nagy szerencséjét, sem attól, hogy megirigylik az istenek, akik maguk voltak a bűnösök abban, hogy Sulla oly páratlanul szerencsés. De legyen bár egyelőre vita tárgya, hogy milyen is volt Sulla - még ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy tehetségesen kezdte és tehetségesen hagyta abba a háborút -, a mi szempontunkból bizonyos, hogy nem lehet elviselhetetlenül nagy csapás, ami a kivételesen szerencsés emberekre is rázuhan.

Határtalanul csodálhatja Görögország azt az apát,[4] aki éppen áldozat bemutatása közben vette fiának halálhírét, és csupán a fuvolást hallgattatta el, s fejéről a koszorút vette le, egyébként pedig szabályszerűen bevégezte a szent cselekményt: méltó párja lett mégis Pulvillus főpap, aki akkor vette fia halálának hírét, mikor a Capitolium fölszentelésének szertartása közben az ajtófélfán tartotta éppen kezét. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a hírt, végigmondta a főpapi imádság ünnepélyes áldásait, könyörgését még csak egy sóhaja sem szaggatta meg, s mikor fia nevét kiejtették, ő Jupiter nevére mondott imát. S mit gondolsz, mi lett a vége ennek a gyásznak, amelynek első napja, első rohama sem szakította el az apát az állami áldozattól s az ígéretes fogadalmak esküvésétől? Istenemre, méltó volt amaz emlékezetes templomszentelésre, méltó volt a szentséges főpapi hivatalra, hogy az istenek szolgálatától még akkor se tágított, mikor haragjuk lesújtott reá. De mikor aztán megtért otthonába, könnyeinek szabad folyást engedett, közben fel is szakadtak belőle a jajszavak, s miután megadta fiának a végtisztességet, szokás szerint, arca, mint ott fenn a Capitoliumon, újra megkeményedett. Paulus, az idő tájt, midőn káprázatos diadalmenetét ünnepelte, és diadalkocsija előtt vezettette a bilincsbe vert Persest, a híres királyt, két fiát adta örökbe, kettőt pedig megtartott, de mindkettőt eltemette. Mit gondolsz, milyen lehetett ez a kettő, ha azok közül, akiket örökbe adott, Scipio volt az egyik? A római nép bizony meghatottan nézte Paulus üres diadalszekerét,[5] ő azonban beszédet tartott, és hálát adott az isteneknek, hogy megadatott fogadalmát beváltania: mert azért imádkozott, hogy ha ragyogó győzelme fejében áldozatot kell hozni engesztelésül, akkor ne a haza, hanem inkább ő maga vallja kárát. Látod, mily erős lélekkel viselte a sorscsapást? Árvaságán örvendezett. Pedig e megrendítő csapás senki mást jobban le nem sújthatott, hiszen fiaival elvesztette minden örömét, minden támaszát! De Persesnek sohasem lett módja rá Paulust szomorúnak látnia.

Minek soroljam el most előtted nagy férfiak példáit, végevárhatatlanul, minek kutassam fel a szerencsétleneket, mintha bizony nem volna nehezebb szerencséseket fölfedezni? Vajon hány olyan család van és melyik az, amelynek minden tagja mindvégig megmaradt? Ragadj ki csak egyetlen évet[6] és nevezd meg az akkori államfőket, például itt van Lucius Bibulus és Caius Caesar: megállapíthatod, hogy az örökösen egymásra acsarkodó két nagyúr a sors csapásaitól egyaránt szenvedett. Lucius Bibulusnak, aki inkább derék ember volt, mint jó hadvezér, meggyilkolták egyszerre mindkét fiát, s méghozzá csúfot is űztek belőlük egyiptomi bajtársaik, úgyhogy ez a merénylet az apa szemében nem csupán a gyászeset, hanem a gyilkosok miatt éppen úgy könnyeket csalhatott. Bibulus azonban, aki méltóságának egyéves tartama alatt hivataltársának acsarkodása miatt otthon lapult, mikor mindkét fiának halálát hírül hozták neki, mindjárt másnap újrakezdte rendes államfői munkáját. Vajon van-e, aki egy napnál rövidebb időt szentel két fia meggyászolásának? Ily hamar-hirtelen elvégezte két fia gyászolását az, ki a consulságot gyászolta egy álló esztendeig. Midőn Caius Caesar a messzi Britanniát járta - mert hadiszerencséjének határt az óceán se szabhatott -, hírét vette, hogy lánya meghalt, s vele a haza békessége is sírba szállt. Mert csak a vak nem látta, hogy Gnaeus Pompeius nem fog szó nélkül tűrni az államban más urat, s útját vágja bárki emelkedésének, mert az ilyesmit, még ha az állam érdekét szolgálta is, mindenképpen veszedelmesnek érezte. S mégis Caesar már harmadnap újra folytatta hadvezéri munkáját, s oly gyorsan legyőzte a fájdalmát is, mint minden mást rendszerint.

Minek emlegessem föl neked a többi Caesarok gyászait? Ezeket, véleményem szerint, a vaksors néha-néha épp azért sebzi meg, hogy az emberiségnek ezzel is hasznára váljanak, mert így megmutatkozik rajtuk, hogy éppenséggel nem urai a maguk sorsának úgy, miként másokénak, holott a közhit szerint istenektől erednek, s utódaik is istenek. Az isteni Augustus, miután elvesztette gyermekeit és unokáit is, és elpusztultak a császári hercegek sorra mind, a megtizedelt uralkodóházat örökbe fogadott fiakkal támogatta meg, de férfiasan viselt el minden csapást, hiszen már a maga ügye forgott kockán, hiszen éppen neki volt leginkább érdeke, hogy az istenek ellen ne zúgolódjék senki se. Tiberius Caesar elvesztette mind vér szerinti gyermekét,[7] mind fogadott fiát,[8] de a gyászbeszédet fia fölött maga tartotta meg, s ott állt a gyásznép előtt, a ravatal fölött, amelyet éppen csak egy lepel takart, hogy a főpap szemét ne sértse a holttetem, s miközben Róma egész népe sírt, neki meg sem rándult egyetlen arcizma sem; Seianusnak, aki ott állt mellette, megmutatta, mily megadással tűri, hogyan pusztulnak el sorra szerettei. Ugyebár látod, mily bőven voltak nagynevű férfiak, akiket csak nem került el a mindent letipró halál, pedig szinte sérthetetlenekké avatta őket dús tehetségük, a közéletben szerzett rangjuk és emberségük. De az egész világot szemlátomást végigdúlja ez a végzetes sorscsapás, nem sokat válogat: mindent megsemmisít, s kénye-kedve szerint összevissza hány. Hadd vonják le külön-külön a tanulságot, amely mindig egy: aki megszületett, magában hordja mind végzetét.

Tudom, most ezzel vágsz vissza: "Férfiakat hozol fel példaképpen, elfelejted, hogy nőt vigasztalsz." De ki mondta, hogy a természet a tehetséget a nőknek fukar kézzel osztotta ki, és a nők erényeit szűkre szabta? Hidd meg nekem, férfias bennük a lendület, s mondjuk, a képesség az erkölcsiségre is férfias; s ha megszokták, a fájdalmat és a szenvedést is férfiasan tűrik. S melyik az a város, jóságos istenek, amelyben így beszélhetünk? Az, ahol a rómaiak nyakáról Lucretia és Brutus rázta le a királyt: a szabadságot Brutusnak köszönhetjük, Brutust Lucretiának; ahol Cloeliát, aki nem rettent vissza sem az ellenségtől, sem a folyam áramától, ragyogó bátorságáért majdhogynem a férfiak sorába iktattuk: Cloelia lovasszobra, amely ott áll a Via Sacra mentén, e híres-neves szent helyen, mintha feddené párnás gyaloghintókban terpeszkedő ifjainkat, hogy abban a városban páváskodnak így, amelyben lovasszoborral tiszteltünk meg még nőket is.

Ha tehát azt kívánod, hogy nőket soroljak fel neked, akik hősiesen viselték el szeretteik elmúlását, nem kell őket lámpással keresnem; egyetlen családból felhozom neked a két Corneliát: az egyik Scipio leánya, a Gracchusok anyja. Tizenkét gyermeknek adott életet, mind a tizenkettőnek a halálát meg kellett érnie; a többi még csak hagyján, hiszen az államnak sem születésük, sem haláluk nem jelentett sokat, de látnia kellett meggyilkolva és temetetlenül Tiberiust és Gaiust; márpedig kettejükről elismerheti még az is, hogy nagyszerű férfiak, aki talán kétségbe vonta honfihűségüket. Mégis, mikor vigasztalták s balsorsán siránkoztak, ezt mondta rá: "Sohasem fogom magam boldogtalannak vallani, hiszen Gracchusoknak adtam én életet!" A másik Cornelia, Livius Drusus felesége, elvesztette ragyogó tehetségű pompás fiát, aki a Gracchusok nyomán indult, s miután sorra eltörölték törvényeit, meggyilkolták saját otthonában, s még csak az sem derült ki, hogy ki volt gyilkosa. Mégis fiának keserves és bosszulatlan halálát oly férfiasan vállalta, mint ahogy fia vállalta a törvényeit.

Ugyebár kibékülsz már a sorssal is, Marcia, hogy tőled sem hárította el azokat a nyilakat, amelyeket a Scipiókra s a Scipiók anyjára és leányaira zúdított, s amelyekkel a császárokat megsebezte? Ezerféle baj, gond tölti meg s zaklatja az életet, s ezek senkit nem hagynak sokáig békén, sőt lélegzethez jutni is alig-alig engedik. Négy gyermeket szültél, Marcia. Ha sűrű csapatba belenyilaznak, állítólag egy nyíl sem téveszti el célját: hát akkor csoda, hogy ennyi gyermek nem vonulhatott fel úgy, hogy ne érje irigykedés s veszteség? Sőt annyival kajánabb volt a sors, hogy fiadat nem csupán elrabolta, hanem előbb ki is választotta. De egyáltalán nem mondhatod, hogy igazságtalanság történt veled, ha az erősebbel felesben osztozol: hiszen meghagyta két leányodat, s ezektől született unokáidat; sőt ezt a fiadat, akit oly mérhetetlenül gyászolsz, hogy első fiadról egészen meg is feledkezel, ezt sem rabolta el mindenestül: maradt utána két leány: ha a csapás ellen lázadozol, súlyos teher, ha megnyugszol, boldogító vigasztalás. Úgy embereld meg magad, hogy valahányszor rájuk esik tekinteted, fiad jusson eszedbe s ne bánatod! A gazdálkodó, ha kidőltek fái - már akár a szélvész csavarta ki őket tövestül, akár pedig a hirtelen rácsapódó vihar teperte le s törte ketté -, máris gondozza a megmaradt hajtásokat, s a fák helyébe nyomban elülteti az új csemetéket s magvakat, s időbe is alig telik, máris dúsabb fák serdülnek az elpusztultak helyett, mert az idő hirtelen üt sebet, de villámgyorsan helyre is hozza. Most tehát Metiliusod helyébe vedd leányait, velük töltsd be az ő elárvult helyét, s e kettős vigasztalással csillapítsd egyetlen fájdalmadat! Az emberi természet ugyan olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt. De ha fel akarnád becsülni, hogy a sors még irgalmatlanságában is mily kegyes volt, megállapíthatod, hogy bőséges vigasztalásod maradt: tekints végig unokáid során s két lányodon. És ezt is mondd ki csak, Marcia: "Beletörődném, ha minden embernek olyan volna a sorsa, amilyent megérdemel, és a jókat sohasem sújtanák szenvedések: most azonban látom, hogy nincs köztük különbség, és egyformán hányja-veti a sors a jókat és rosszakat."

"Igen ám, de keserves ifjan elveszteni gyermeked, ha már fölnevelted, s már anyjának is, apjának is büszkesége és támasza." Ki mondja, hogy nem keserves? Ámde emberek sorsa ez. Arra születtél, hogy veszteségek érjenek szüntelen, s végül magad is megsemmisülj; arra, hogy remélj és remegj, hogy felzaklasd magad s másokat, rettegd s kívánd a halált, s ami a legborzalmasabb: ne tudd soha, hányadán vagy.

Ha valaki Siciliába készül, és ezt mondanák néki: "Előbb ismerd meg tervezett utazásod minden kényelmetlenségeit, minden gyönyörűségeit, és csak úgy szállj hajóra. Amiket megcsodálhatsz, ezek: mindenekelőtt láthatod a szigetet magát, amelyet Itáliától csak egy szűk tengerszoros vág el, ám köztudomású, hogy egykor a szárazfölddel összefüggött; egyszer csak hirtelen beléhasított a tenger és

Elszakította Sicilia földjét Hesperiától[9]

Aztán láthatod (hiszen módodban lesz e mindent elnyelő tengerösvényen átsiklanod) ama mondabéli Charybdist, amely - míg vihar nem borzolja - tükörsima, de ha egyszer vadabbul söpri végig a förgeteg, minden hajót elnyelnek óriási és feneketlen örvényei. Láthatod majd Arethusa forrását - amelyet égig magasztaltak a költők versei -, kristálytiszta és fenékig áttündöklő kútfejét, amely bőven ontja jéghideg vizét; s mindegy, hogy ez a forrás éppen itt buggyant-e föl, vagy előbb folyam volt s föld alá bújt, és végtelen tengerek alatt sem keveredett össze más, zavaros vizekkel, hanem régi tisztaságában bukkant elő újra. Láthatod majd a világ legvédettebb kikötőjét, ennél különbet sem a természet, sem emberkéz nem alkotott a hajórajok védelmére; oly biztonságos ez, hogy a legvadabb orkánok dühe is megtörik rajta. Meglátod majd azt a helyet, ahol Athén hatalma megsemmisült,[10] ahol sok-sok ezer foglyot nyelt el a mérhetetlen mélységben kivájt szikla-bánya, mint természetes börtönük; láthatod az óriás várost és területét, amely sok más város határainál téresebb, láthatod, mily enyhe-langyos ott a tél, s nincsen egy napja sem, hogy ne aranyozná be a napsütés. De mire mindezt meglátod és megismered, a nyomasztó és egészségtelen nyár tönkreteszi a téli éghajlat áldásait. Majd a zsarnok Dionysius lesz ott az úr, aki lábbal tipor szabadságot, igazságot és törvényeket, s görcsösen ragaszkodik az uralkodáshoz, még Platón látogatása után is, az élethez pedig még számkivetésében is; némelyeket máglyatűzön égettet el, másokat véresre korbácsol, és ismét másokat vérpadra hurcoltat semmi kis bűn miatt, férfiakban és nőkben felszítja a bujálkodást, s az uralkodó példájára tivornyázó, förtelmes csürhében nem is lesz az ritkaság, ha valaki kettővel egyszerre tobzódik. Hallottad azt is, ami odacsábíthat, és azt is, ami elriaszthat: nos hát, vagy szállj hajóra, vagy maradj veszteg." - Ha tehát valaki e felvilágosítás után kijelentené, hogy igenis el akar menni Syracusaeba, jogosan csak magára vessen, és ne panaszkodjék senki másra, hiszen nem úgy csöppent oda, hanem maga ment, miután mindent hallott róla s mindent tudott!

A természet mindannyiunkhoz így beszél: "Nem csalok meg senkit én. Ha fiaknak adtál netán életet, lehetnek ők szépek is, lehetnek ők csúfak is; s némának is születnek talán. Közülük valamelyik a haza megmentője éppúgy lehet, mint ahogy árulója. Bízvást abban is reménykedhetel: oly dicső lehet hírnevük, hogy miattuk rád senki sem vet követ; gondolj viszont arra is: nevükhöz tán majd oly gyalázat tapad, hogy miattuk téged átok követ! Talán gyermekeid adják meg a végtisztességet neked, meglehet; halotti beszéddel ők búcsúztatnak el: ámde készülődj arra is, hogy máglyára őket magad fekteted, gyermekül avagy ifjúként, vagy öregkorukban talán: édes mindegy bizony, hány éves korukban vajon, hiszen a temetés keserű gyötrelem, ha szülő hantolja el gyermekét." Ha ezek a törvényszerűségek nem riasztanak vissza, s mégis gyermeket szülsz világra, az isteneket gyűlölködéssel ne vádold, hiszen semmi biztosat sem ígértek ők neked.

Nos hát, most erre a példára vedd: hogyan is lépünk be mind valamennyien életünkbe. Mikor azon töprenkedtél, vajon megnézd-e Syracusaet, részletesen kifejtettem neked, miben telhetik kedved ott, és mi minden botránkoztatna meg; képzeld most, hogy születésed pillanatában tájékoztatlak így: "Ahová most belépsz, olyan város ez, amelyben együtt élnek istenek, emberek, amely magába öleli az egész világot, amelyet kemény s örök törvények nyűgöznek, s amely az istenek szolgálatában lohol fáradhatatlanul. Majd látod ott szikrázni a csillagok miriádjait; majd látod, hogy fényével mindent betölt egyetlen égitest, a Nap, s egynapos útjával kiszabja a nappalok s éjszakák tartamát, egyéves körülforgásával pedig az esztendőt négy egyenlő részre, az évszakokra osztja fel. Majd látod, amint helyébe lép a Hold éjszaka, s valahányszor testvérével, a Nappal találkozik, tőle réveteg és halvány fényt kölcsönöz, néha eltűnik, néha egész tányérjával a föld felé fordul, hol növekszik, hol fogy, szüntelen változékony, s minden alakja mindig más, mindig új. Aztán látod majd az öt csillagot; mind más-más utakon rohan és az ellenkező irányban vágtató világra ráhinti fényét: legkisebb rezzenésükön egész népek sorsa múlik, s a főbenjáró és a jelentéktelen dolgok aszerint történnek ott egyaránt, amint jó vagy rossz csillagzat állt éppen fölöttük. Majd megcsodálod a tornyosuló fellegeket és a zúduló záporokat és a ferde villámokat és a mennydörgés robaját. Miután pedig a mennybolt látványával betelt szemed s utána a földet veszed szemügyre, más alakú s más miatt csodálatra méltó látnivalók ötlenek majd szemedbe: itt beláthatatlan mezők végtelenbe táruló síkjai, amott hófödte és roppant gerincekkel feltornyosuló hegyek égbenyúló csúcsai; folyamok zuhatagai s ugyanabból a forrásból nyugatra és keletre ágazó folyók, a hegyéleken hullámzó rengeteg, roppant erdők, s bennük vadállatok ezrei s madarak sokszólamú hangversenye; mindenfelé más-más jellegű városok s a földrajzi adottságok miatt egymástól elválasztott nemzetek: némelyek a hegytetőkre húzódnak, mások a folyópartok, tavak s völgyek védőgyűrűjében lapulnak; aztán a pompásan megművelt gabonaföldek s a vadon tenyésző cserjebokrok; és a réteken szelíden kanyargó kis patakok, s kellemes tengeröblök s a kikötőkbe horpadó partszegélyek; és százával szétszórt szigetek a végtelen tengeren, ahogy tarkítják a roppant vizet gyöngysorukkal. Hát még a drágakövek s ékszerek csillogása s a robogó hegyipatakok homokjában ömlő aranypor s a föld méhéből, majd a tenger mélyéből kirobbanó tűzokádó hegyek s világrészek kapcsa, az óceán, amely a nemzetek összefüggő sorát három bemélyedésével[11] széttagolja, s fékevesztett dühvel háborog! Majd szemedbe ötlenek itt a szélcsendes időben is nyugtalan s hullámzó tengerben úszkáló, minden földi állatnál hatalmasabb szörnyek: némelyek nehézkesek, és csak idegen segítséggel tudnak mozogni, mások fürgék és a villámgyorsan sikló hajóknál is sebesebbek, s vannak, amelyek felhabzsolják a tengervizet s aztán kilövellik, halálos veszedelmükre azoknak, akik mellettük elhajóznak; és szemedbe ötlenek majd hajók, amelyek ismeretlen földek fölfedezésére indulnak. Majd tapasztalod, hogy az emberi vakmerőség megpróbálkozik a lehetetlennel is; s nemcsak szemléled a törtetést, de a tülekedésben magad is, ahogy bírod, részt veszel: megtanulsz majd s tanítasz olyan tudományokat, amelyek részben tartalommal töltik meg az életet, részben meg is szépítik, részben pedig irányt szabnak neki. De lesz ott ezernyi testi és lelki kín és háború és rablás és mérgezés és hajótörés s egészségtelen éghajlat és testi láz és szeretteink után keserves áhítozás és halál, akár szelíd, akár szégyelletes s erőszakos. Elmélkedj ezen, s döntésedet gondosan mérlegeld: ama gyönyörűségeket csak úgy éred el, ha mindezen átesel."

Azt mondod erre tán: élni vágyol? Természetesen. Sőt azt hiszem, olyasmit nem is óhajtanál, amiből valamit fájna elvesztened: élj tehát annak rendje-módja szerint. "Csakhogy minket - mondod - senki sem kérdezett meg." Szüléink döntöttek felőlünk: bár tudták, milyen az élet, mégis éltet adtak nekünk.

De hogy rátérjek a vigasztalásokra, vizsgáljuk meg mindenekelőtt, mit kell meggyógyítanunk, utána pedig a gyógyítás módjait. A gyászolót felzaklatja, hogy akit szeretett, azt hiába is sírja vissza. Napnál világosabb, hogy ez elviselhető így magában; mert a távollevőket és távozókat, ha élnek, el nem siratjuk, holott egyáltalán nincs rá mód érintkeznünk velük, s emlékünkben már arcuk is ködbe foszlott: tehát bennünket csupán a képzelődés gyötör, és minden csapás oly súlyos, amily súlyosnak érezzük. Viszont kezünkben van az orvossága is: képzeljük úgy, hogy szeretteink útra mentek, s hitegessük magunkat szándékosan: elbocsátottuk őket, sőt előrebocsátottuk, s majd utánuk megyünk mink is. Ez is felzaklatja a gyászolót: "Nem lesz már senki védelmezőm, nem lesz a megaláztatásban oltalmazom." Hogy egy nem túlságosan tapintatos, de helytálló igazsággal vigasztaljalak: a mi társadalmunkban gyermekeink elvesztése inkább rokonszenvet ébreszt irántunk, mint közönyt, sőt az elhagyottság, amely rendszerint összeroppantja az aggokat, oly elszánt erőt ad nekik, hogy némelyek színleg meggyűlölik fiaikat, gyermekeiket eltaszítják, és visszahúzódnak az elhagyottságba szándékosan. Erre így felelsz, tudom: "Nem a magam vesztesége zaklatja föl lelkemet; mert nem méltó semmi vigasztalásra, akit fiának halála csak annyira sújt le, mintha rabszolgája halt volna meg, s akinek nincs érzéke, hogy fiában egyebet is lásson, mint csupán önmagát." Mi zaklat föl tehát, Marcia? Vajon az-e, hogy meghalt fiad, vagy az, hogy csak kevés időt élhetett? Ha az, hogy meghalt, akkor siratnod kellett volna őt szüntelen, hiszen mindig tudtad, hogy egyszer meg kell halnia. Gondolj arra, hogy a holtakat nem éri már semmi baj, hogy az alvilág hátborzongató sok rémsége mind csak mese, hogy nem rettenti a holtakat sem éjsötét, se rabbilincs, se tűzfolyam, sem Lethe vize, sem bírói szék, se vádbeszéd, s ott a korlátlan szabadság birodalmában nincsenek zsarnokok: költők játszi képzelődése mindez csupán, ők ojtották belénk hazug rémmesékkel a rettegést. A halál minden fájdalom megenyhülése és vége is - nem ér utol már semmi szenvedés rajta túl -, a halál visszahelyez bennünket abba a nyugalmi állapotba, amelyben születésünk előtt szenderegtünk. Ha valaki sajnálja a halottakat, sajnálja azokat is, akik meg sem születtek. A halál sem nem jó, sem nem rossz; mert akár jó, akár rossz csak az lehet, ami valami; ami önmaga semmi és mindent megsemmisít, az nem juttathat minket semmiféle sorsra sem; mert minden rossz és jó valami anyagban mutatkozik meg okvetlenül. Nem lehet hatalmában a sorsnak az, amit a természet elbocsátott, s nem is lehet szerencsétlen az, aki nem létezik. Fiad átlépte már a határt, amelyen belül rabszolgaság életünk, őt már magába ölelte a nagy s örök béke: sem a szegénység rettegése, sem a gazdagság aggodalma, sem az élvezet hajszolása miatt lelket emésztő érzékiség ösztökéje nem sebzi már, mások szerencséje miatt nem emészti irigykedés, a maga szerencséje nem nyűgözi, finom érzületét nem ostorozza már semmi torzsalkodás, közéleti vagy egyéni szerencsétlenség se rettegteti; a jövő sem aggasztja már, a mindig lidércesen csábító vég gúzsba már nem köti. Végre-valahára ott nyugodott el, ahonnét semmi ki nem űzheti, ahol semmi se rémítheti.

Ó, tulajdon tenger bajuk felől vaksággal vert emberek, hogy a halált nem ünneplik és esdik, mint a természet páratlanul nagyszerű mesterművét, akár a boldogságot rekeszti be, akár a szenvedést szünteti, akár az öreg emberek csömörének és törődöttségének szab határt, akár a szépreményű ifjút ragadja el élte virágjában, akár a gyermeket szólítja el, mikor még élni sem élte az életet: mindenkinek közös vége ez, sokaknak orvosság, némelyeknek hő vágyuk is, de senkinek sem hasznosabb, mint azoknak, akikhez hívatlanul érkezik! Felszabadítja a rabszolgát, gazdája hiába ellenkezik; letördeli a foglyok bilincseit, kiszabadítja börtönükből a zsarnoki önkény keményen őrizett rabjait; megérteti a szüntelenül hazájukba sóvárkodó és vissza-visszatekingető száműzöttel, hogy édes mindegy, sírja hol domborul; egyenlőséget teremt, ha közös sorsunk a földi javakat igazságtalanul osztotta szét, s az egyik embert úrnak, a másikat szolgának tette meg, holott egyformán embernek született mindegyik; utána más parancsa alá még senki sem kényszerült; benne megaláztatást még nem érezett senki sem; kapuja kitárult mindenkinek egyaránt; atyád, Marcia, csak erre sóvárkodott; mondom, az ő műve, hogy születni nem büntetés; az ő műve, hogy a sorscsapások alatt össze nem roskadok, hogy épségben és függetlenül megőrizhetem lelkemet: van már menedékhelyem. Sokfajta kereszteket látok ott, mindegyiket más formára faragta ki mestere: az egyikre fejjel lefelé akasztották föl az áldozatot, a másikon karóba húzva vergődik, a harmadikra széttárt karokkal feszítették fel; látok akasztófaköteleket, látok korbácsokat és agyafúrtan kieszelt kínzóeszközöket, széttépni egyenkint a test tagjait s minden ízületét: ám a halált is ott látom. Látok vérre szomjazó ellenségeket, pökhendi polgárokat: ám a halált is ott látom. Ott a szolgaság nem nehéz, ahol - ha a zsarnokoskodással torkig vagyunk - a szabadságba egyetlen lépéssel átléphetünk. Szeretlek, élet, a halál kegyelmeért.

Gondolj arra, hogy idejében meghalni mekkora jótétemény, s hányan megadták már az árát, hogy a kelleténél hosszabbra nyúlt életük. Ha Gnaeus Pompeius, hazánk büszkesége és oszlopa, Nápolyban betegségének áldozatul esik, mint a római nép elismert ura halhatott volna meg: így pedig az a csekély idő, amelyet ráadásul kapott, dicsősége delelőjéről a mélybe taszította le. Meg kellett érnie, hogy szeme láttára lemészárolták légióit, s hogy abból a csatából, amelyben maga a senatus volt az első arcvonal, éppen ő maradt életben, a fővezér, s mily balszerencse volt megmaradnia! Látnia kellett egyiptomi gyilkosát, s a győztesek szemében is sérthetetlen testét egy pribéknek kellett átengednie kényre-kegyre, s ha megkímélték volna tán életét, akkor is százszor megbánta volna, hogy megmaradt: mert lehetett-e gyalázat nagyobb, mint az, hogy Pompeius egy király kegyelméből tartsa meg életét?

Ha Marcus Cicero akkor halt volna meg, mikor Catilina orgyilkosaitól megmenekült - akik egyszerre akarták ledöfni őt s a hazát -, vagy mint új honalapító akkor, mikor megmentette az államot, vagy ha leánya temetése után őt is sírba vitte volna a gyászmenet, még akkor is boldogan halhatott volna meg: nem látta volna meg a polgárok életére fenekedő kardokat, sem azt, midőn a kivégzettek vagyonán megosztoznak a gyilkosok, hogy aztán éppen vagyonuk okozza majd vesztüket, sem az államköltségen szervezett gyilkosságokat, sem az útonállásokat, háborúkat, rablásokat, sok-sok Catilina hosszú sorát.

Vajon nem lett volna-e nagy szerencséje Marcus Catónak, ha elnyelte volna a tenger, midőn a királyi örökség rendezése után Cyprusból visszatért, ha vele süllyedt volna akár az a pénzösszeg is, amelyet a polgárháború költségeinek fedezésére magával hozott? Akkor bizonyára megmaradt volna az a vigasztalása, hogy Cato jelenlétében vétkezni senki sem merhetett: nos, az a néhány esztendő, amit még ráadásul élt, odáig juttatta e férfiút - aki nem csupán a maga, hanem a köztársaság szabadságának is megtestesülése volt -, hogy Caesarral szakítson és Pompeius mellé szegődjék. Fiadra tehát a korai halál semmi bajt sem hozott: sőt mindenféle bajtűréstől megmentette őt.

"De nagyon is hirtelen s időnek előtte csapott le rá a halál." Mindenekelőtt tegyük fel, hogy élhetett volna még... nos, végy hozzá sok-sok évet, az emberi kor legvégső határáig: mennyi az? Arasznyi időre jöttünk csupán, távozunk csakhamar, helyünket az utód foglalja el, bérelt szállásunk ez, csak ideig-óráig a miénk. Vajon csak az emberélet éveire értem ezt, amelyeket villámsebesen perget el az idő? Gondold végig a városok századéveit: s majd meglátod, mily rövidke ideig tartott még azoknak is életük, amelyek büszkén emlegetik ősiségüket. Rövid életű s mulandó minden emberi alkotás, s a végtelen időnek csak jelentéktelen hányadát tölti be. Ez a föld, városaival s népeivel és folyóival és végtelen tengerével a világegyetemhez viszonyítva csupán szemernyi pont: az ember életkora pedig még kisebb terjedelmű, mint a pont, ha a végtelen idővel összevetjük, mert ez határtalanabb, mint a világ, mivelhogy az idő keretében sokszorosan bennefoglaltatik: mi értelme volna hát meghosszabbítani azt, ami - bármennyire meggyarapszik is - alig-alig lesz több a semminél? Csak egy módon lehet hosszú az életünk: ha már beteltünk vele. Felsorolhatsz nekem hosszú életű és híres-nagy kort megért embereket, az évszázadokat és évtizedeket egymásra tornyozhatod: ha az egész mérhetetlen idő szemléletében elmerülsz, semmivé zsugorodik a különbség a túlságosan rövid s a túlságosan hosszú életkor között, ha megvizsgálod azt az időt, amennyit élt valaki, s hozzáméred ahhoz, amennyit nem élt.

Aztán nem is időnek előtte halt meg fiad; mert annyit élt, amennyit élnie rendeltetett, földi pályája végére ért. Nem egyformán aggulnak el sem emberek, sem állatok; némelyik állatot tizennégy éves korában eléri a végelgyengülés, s náluk az élet legvégső határa ez, holott az ember csak ilyenkor éli gyermekkorát; az egyik élőlénynek ilyen, a másiknak amolyan élettartam jutott. Nem időnek előtte halt meg az, aki amúgy sem élhetett tovább, mint ameddig élt. Ki van tűzve a céloszlopa mindenkinek: ott is marad, ahová kitűzték, rendíthetetlenül, s onnét messzebbre nem tolhatja sem buzgalom, sem irgalom. Vedd úgy, hogy őt szabad akaratából vesztetted el: betöltötte végzetét

s kiszabott idejének elérte határát.

Tehát nincs miért így gyötörnöd magad: "De sokkal tovább élhetett volna még." Nem tört derékba az ő élete, s váratlan csapás sem dúlta szét éveit. A megígért fizetséget megkapja mindenki; a végzet a maga útait járja, és sem nem csökkenti, sem nem tetézi az ígéretet. Hiába minden rimánkodás és erőlködés: mindenki annyit kap, amennyit születése napja kiszabott neki. Abban a percben, mikor meglátta a napvilágot, elindult a halál útján, s végső céljához egyre közelebb jutott, és az életét rövidítették meg azok az évek is, amelyek kiteljesítették ifjúkorát. Valamennyien osztozunk abban a tévedésben, hogy azt hisszük: csak az öregek és a törődöttek hajlanak a halál felé, holott oda visz már a csecsemők és az ifjak s mind a többiek útja is. Bevégzi művét a sors: kiirtja belőlünk a halál gondolatát, s maga a halál, hogy könnyűszerrel besurranjon, az élet álarca mögé rejtezik: a csecsemőkort magába olvasztja gyermekkorunk, gyermekkorunkat a serdülés, ifjúkorunkat az öregség szívja fel. Minden gyarapodásunk, ha jól meggondolod, veszteség.

Panaszkodol, Marcia, hogy fiad nem élt annyi időt, amennyit élhetett volna? De honnan tudod, vajon javára vált volna-e még tovább élnie? Vajon nem éppen mentség volt-e neki a halál? Ugyan találhatnál-e embert manapság, akinek a helyzete oly jól megalapozott és szilárd, hogy a jövőtől nem kell egy csöppet se rettegnie? Földi ügyeink ingadoznak és hullámzanak, s életünk egyetlen szakasza sem oly gyönge és ingatag, mint éppen az, amely leginkább kedvünkre van, és a nagyon boldog embereknek éppen azért kell kívánniok a halált, mert a földi élet roppant forgatagában és zűrzavarában csak az bizonyos, ami elmúlt, semmi más. Ki áll jót azért, hogy fiad pompás teste és tisztasága, amit szöges gonddal megőriztél a romlott nagyváros forgatagában, minden nyavalyától úgy megmenekülhetett volna, hogy ifjonti szépségét késő öregkoráig megtartotta volna sértetlenül? Gondold végig a tömérdek erkölcsi bűnt; hiszen még a tökéletes jellemek sem váltották be öregkorukra azt a sok szép reményt, amivel kecsegtettek ifjúkorukban, hanem többnyire tévútra siklottak: vagy későkori s ezért annál undorítóbb kicsapongás ejtette őket rabul, s hamarosan beszennyezte ígéretes ifjúságukat, vagy fejest ugrottak a tivornyákba s lakmározásokba, és legfőbb gondjuk maradt a zabálás és a részegeskedés. Vedd hozzá a tűz pusztításait, a kudarcokat, a hajótöréseket, az orvosok marcangolásait, mikor az eleven testből kiszednek csontokat, és könyökig vájkálnak belső szerveinkben, és úgy gyógyítják utálatos kórságaink, emberfölötti kínok között; vedd hozzá a száműzetést (fiad nem volt ártatlanabb, mint Rutilius), a börtönt (bölcsebb se volt, mint Sókratés), a gyilkos karddal önként átszúrt szívet (dicsőbb se volt, mint Cato): ha ezt mind végiggondolod, megállapíthatod, hogy a legszerencsésebbek épp azok, akiket a természet gyorsan biztonságba helyezett, mert az életben ilyen küszködés lett volna a sorsuk. Semmi sem oly csalóka, mint az ember élete, semmi sem oly alattomos: nem, istenemre, nem vállalná senki sem, ha nem hírünk-tudtunk nélkül adnák nekünk. Tehát ha a legnagyobb boldogság meg sem születni, véleményem szerint ehhez fogható az is, ha valaki rövid élet után elhuny, és eredeti állapotába hamar visszajut.

Idézd csak emlékedbe életednek azt a kimondhatatlanul keserves korszakát, amikor Seianus édesatyádat ajándékul adta Satrius Secundusnak, egyik tányérnyalójának; mert megharagudott rá egy-két, kissé szabadszájú, nyilatkozata miatt, s nem volt hajlandó szó nélkül eltűrni az ilyesmiket: "Seianust nem csupán a nyakunkra ültették, már a fejünkre nőtt." Elhatározták, hogy szobrot emelnek neki Pompeius színházában, amelyet a tűzvész után a császár helyreállíttatott; Cordus ekkor így nyilatkozott: "Akkor aztán igazán elpusztul a színházatok!" Ki ne bőszülne fel, hogy Seianust odaállítják Gnaeus Pompeius hamvai fölé, és a legnagyobb hadvezér emlékét hirdető épületben egy becstelen katonát megdicsőítenek? Felirattal is megtisztelik, és a fene-dühödt kutyák, amelyeket embervérrel tömött, hogy csak őt szolgálják kezes bárányokul, s mindenki mást megmarjanak, most ezt a felsőbbrendű embert is kezdik körülcsaholni. Mitévő legyen? Ha élni akart, Seianust kellett volna kérlelnie, ha halni, a lányát; s mivel az is s ez is kérlelhetetlen, feltette magában, hogy félrevezeti leányát. Megfürdött tehát, hogy minél jobban elgyengítse testét, s mintha étkezni kívánna, szobájába elvonult. Szolgáit elbocsátotta, s kihajigált az ablakon mindenféle ételhulladékot; aztán a vacsorához hozzá se nyúlt, azzal az ürüggyel, hogy már bőségesen jóllakott. Ugyanígy tett másnap és harmadnap is; negyednap testi gyengesége mindent elárult. Akkor megölelt téged és így beszélt: "Drága leányom, egész életemben nem titkoltam előtted semmi mást, csak ezt az egy tettemet; a halál útjára indultam én, s már a közepetájt tartok; visszahívni nincs jogod, nincs erőd." És ezzel minden ablaktáblát bezáratott, és vaksötétbe rejtezett. Mikor elhatározásának híre ment, városszerte nagy volt a megkönnyebbülés, hogy a falánk farkasok torkából kicsúszott ilyen jó falat. Vádlói, Seianus bujtogatására, a consulok hivatalába sietnek és panaszt emelnek, hogy Cordus ím a halálba megy, s így szeretnék megakadályozni azt, amire ők maguk kényszerítették: annyira fájt nekik, hogy Cordus kisiklik a kezükből. Nagy dolog volt, ami itt kockán forog: vajon a vádlottnak van-e joga a halálba szöknie? Miközben ezen vitatkoznak, miközben a vádlók újra meg újra a hatóságokat ostromolják, ő kimondta magára a felmentő ítéletet.[12] Látod, Marcia, zord időkben mily roppant sorsfordulatok robbannak ki váratlanul? Sírsz, mert egyiknek, akit szerettél, meg kellett halnia? A másiknak viszont kevés híján módja sem lett volna rá.

A jövő teljesen bizonytalan, sőt majdnem bizonyos, hogy egyre rosszabbat várhatunk, s még ezenfelül kimondhatatlanul könnyen eljutnak az istenekhez azok a lelkek, amelyek idejekorán kiszakadtak az emberi közösségből; mert így alig-alig vittek magukkal földi szennyeket s nyűgöket. Mielőtt megmerevednének s mélyebben belegyökeredzenének a földbe, felszabadulnak és megkönnyebbülten röppennek vissza oda, ahonnét rendre kirajzanak, és ha van bennük bármi szenny vagy tisztátalanság, magukból könnyűszerrel kimossák. És nagy szellemek nem is vesztegelnek soha a testben szívesen: kiszabadulni és kitörni óhajtanak mindenáron, e börtönéletet keservesen szenvedik, véghetetlen messzeségbe szárnyalnak, és átszellemülten mindig a magasságokból szemlélik az emberek életét. Ez az oka, hogy Platón így beszél: a bölcs lelke ízig-vérig a halálba óhajtozik, ez minden vágya, ez minden gondolata, s midőn végső célja felé feszül, ez a sóvárgás hajtja őt szüntelen.

Nos és te, Marcia, abban tetszelegtél talán, hogy őt magad mellett sokáig épségben megtarthatod, holott láthattad, hogy ifjú létére bölcs, mint az érett férfiak, hogy lelke legyűrt minden gonosz szenvedélyt, tiszta és bűntelen, kedveli a gazdagságot, az élvezeteket, a kitüntetéseket, ám nem fukar, ám cseppet sem törtető, ám sohasem szertelen. Ami a csúcspontra ért, máris zuhanhat a semmibe. A tökéletes erény mindenáron menekül és elvonul szemünk elől, s a korán érő gyümölcs a késő őszt sosem várja meg. A tűz minél fényesebben ragyog, annál gyorsabban kihuny; de tovább lobog, ha lassan égő és szívós fával küszködik, ha füst fojtogatja és csak pislákol épp kormosan; mert a lelket éppen a hitvány fűtőanyag tartja benne: így a szellem is minél ragyogóbb, annál rövidebb életű; mert mihelyt tovább nem terjeszkedhetik, máris hamar hamvába hal. Fabianus írja - s még szüleink is szemtanúi voltak -, hogy élt Rómában egy óriás termetű gyerek, de gyorsan elpusztult, aminthogy minden értelmes ember meg is mondta, hogy arasznyi lesz élete: hisz úgysem érhette volna el azt a kort, amelyet időnek előtte betöltött. Az igazság ez: a koraérettség a közeli halál hírnöke, s ha a tökéletesedés lehetősége végképp megfogyatkozott, itt a vég.

Próbáld erényei s nem évei szerint felbecsülni életét: eléggé sokáig élt. Árván maradt, tizennégy éves koráig gondját viselték gyámjai, s mindvégig óvta-oltalmazta őt édesanyja. Bár volt saját otthona, semmi áron sem hagyta el házadat, és kitartott melletted hűségesen, holott az atyai fegyelmet alig tudják elviselni a gyermekek. Katonának termett sudár, szépséges, izmos testű ifjú volt, s mégis megtagadta a katonai szolgálatot, hogy tőled ne kelljen elválnia. Gondolj arra, Marcia, mily ritkán találkoznak gyermekeikkel azok az anyák, akik nem laknak velük egy fedél alatt; gondolj arra, hogy az anyák hosszú esztendőket elveszítenek s örökös aggodalomban töltenek, mialatt fiaik katonai szolgálatot teljesítenek: akkor majd megtudod, mily hosszúra nyúlt az az idő, amelynek te egy percét se vesztetted el. Mellőled soha el nem távozott; felügyeleted alatt csiszolta ragyogó tehetségét, s műveltségével utolérhette volna nagyapját, ha nem nyűgözte volna a szerénység, ami már annyi szárnyaló szellemet örökre elnémított. Ritka szép ifjú volt, s a rengeteg asszony társaságában, akik sorra megbabonázták a férfiakat, valamennyinek lehűtötte a reményeit, s ha egyiknek-másiknak a kacérkodása kísértéssé fajult, ő elpirult, mintha vétkezett volna azzal, hogy megtetszett nekik. Ennek az erkölcsi tisztaságnak köszönhette, hogy gyermek létére méltónak tartották a papi hivatásra; kétségtelen, hogy anyja is szorgalmazta ezt. De az anyai ajánlás nem ért volna célt, ha maga a jelölt nem lett volna rá érdemes.

Miközben e ragyogó erényeiről így elmélkedel, öledben szinte újra ringathatod! Most jobban a tiéd lehet, mint bármikor, most nincs semmi ugye már, ami tőled elvonja őt; már soha többé nem okoz neked rettegést, soha már bánatot. Végigszenvedted azt az egyetlen szenvedést, amit ez a páratlanul derék fiú neked okozhatott: minden egyéb, ami nem függ a sors szeszélyeitől, merő gyönyörűség, ha érted a módját, hogyan gyönyörködjél fiadban, ha tisztán látod, mi volt benne a legértékesebb. Fiadnak legfeljebb az arcvonásai pusztulnak el, s ez a kép is nagyon hasonlít reá, ő maga már halhatatlan, s élete most valóban tökéletes, mert levetette idegen nyűgeit, s igaz énjére végre most rátalált. Ez a porhüvely, amely testünket födi, a csontok, az idegek, a bőrfelület, az arc és szolgáink, a kezek, s minden egyéb testi burkolat: mind-mind a lelket béklyózza csak s elvakítja. Ezek rásúlyosodnak, elködösítik, megfertezik, eltérítik az igazságtól s a maga énjétől, és tévutakra hajszolják. E lomha testtel azért kell viaskodnia szüntelen, hogy agyon ne nyomja és magához ne rántsa; a lélek oda áhítozik, ahonnan a földre szállt. Ott örök nyugalom vár reá, midőn ahelyett, ami itt alaktalan s durva, tekintete megnyugszik a tiszta és csillogó fényeken.

Nincs okod tehát, hogy fiad sírját látogasd szüntelen: belőle csupáncsak az nyugszik ott, ami legsilányabb fele s néki magának legterhesebb nyűge volt, csontjai s hamvai, ezek pedig éppen úgy nem az ő lényeges részei, mint akár a ruházat, akár egyéb testi mez. Ő mindenestül elsuhant, önmagából semmit sem hagyott itt a földön, és csonkítatlan elköltözött; kicsinyég itt lebeg még fölöttünk, amíg meg nem tisztul és magából a belé rögzött tökéletlenségeket és a földi élet valamennyi gyarlóságát ki nem égeti, aztán a mennyei magasságokba felröppen, s a boldog lelkek között múlatoz. Már befogadta őt a Scipiók és Catók felséges társasága, s azok között, Marcia, akik az életet megvetették, s a megváltó halálban találták meg szabadságukat: édesatyád. S bár ott immár mindenki testvér és rokon, ő mégis magához öleli az új ragyogásban ujjongó unokáját, sorra megmagyarázza neki a közeli csillagok útjait, és szívesen beavatja őt a természet titkaiba, amelyeket nem feltevésekből, hanem egytől egyig lényegük szerint ismer; mert az, aki az égi tünemények okait fürkészi, éppoly hálásan hallgatja egy meghitt rokon magyarázatát, mint az idegen azt, aki sorra mutogatja neki az ismeretlen városok nevezetességeit. És abban is kedvét leli, hogy a messze alant enyésző földön jártatja tekintetét; mert jólesik a magasból visszanéznie a földre, ahonnan eltávozott. Úgy viselkedjél tehát, Marcia, mintha szüntelenül rajtad függne atyád s fiad tekintete, bár ők nem azok már, akiket ismertél, hanem megdicsőültek és átszellemültek. A világért se viselkedjél nemtelen és szégyenletes módon, s ne sirasd szeretteidet, akik immár tökéletesebb életre váltottak át! Ott lebegnek az örökkévalóság szabad s mérhetetlen térségein, s már nem választják el őket egymástól végtelen tengerek, égbe nyúló hegyek, úttalan völgyek és csalóka s bizonytalan zátonyok: nekik már minden út szabad, könnyedén lebegnek és súlytalan, ide s tova száguldanak keresztül-kasul, s útjaikat behinti a csillagok zápora.

Képzeld tehát, Marcia, hogy édesatyád, aki éppoly nagy tekintély szemedben, mint fiad szemében tenmagad, így szól hozzád (nem azzal az indulattal, amellyel a polgárháborún elborongott, amellyel a cégéres gyilkosokat örökre kicégérezte, hanem átszellemült lényéhez illő emelkedett érzelemmel) onnan a mennyboltozat várfokáról: "Leányom, ily hosszú bánat, mondd, mért emészt? Mért zárkózol el konokul az igazság elől, s mért gondolod, hogy fiadon méltatlanság esett, mert megtért őseihez, holott virult családja, s ő is virult? Hát nem tudod, hogy a sors e földi életet mily rettentő viharokkal korbácsolja fel? hogy senkihez sem kegyelmes és jószívű, legfeljebb azokhoz, akik nem törődnek vele?

Felsoroljak neked királyokat, akik nagyon boldogok lettek volna, ha a kelleténél korábban elragadja őket a halál, mielőtt még rájuk zúdultak volna a sorscsapások? Vagy római hadvezéreket, akiknek nagyságán semmi csorba sem eshetik, ha életkorukat rövidebbre szabjuk netán? Vagy előkelő és híres férfiakat, akik a hóhér pallosa alá hajtották fejüket engedelmesen? Gondolj atyádra és nagybátyádra; ez idegen gyilkos karmai közé került; én senkinek sem engedtem beleszólást sorsomba, éhhalállal emésztettem el magam, s megmutattam, hogy a lelkem élni és halni hős egyaránt. Mért gyászolják a mi családunkban a legtovább éppen azt, akinek halála a legboldogabb? Mi itt mind együtt vagyunk, tekintetünket nem fátyolozza koromsötét éjszaka, s látjuk, hogy nálatok - hiába minden önámítás - nincs semmi kívánatos, semmi magasztos, semmi káprázatos, hanem minden dolgotok semmiség és szenvedés és rettegés, és a mi mennyei fényességünkben csak parányi kis része van! Mondanom sem kell, hogy itt dühös rohammal hadseregek egymásra nem rontanak, hajóhadakat nem törnek össze hajóhadak, nem tervelnek s nem is követnek el apagyilkosságokat, nem veri fel a köztereket napestig a bírósági tárgyalások fülsiketítő zsivaja, itt nincs semmi titkolódzás: lelkünk kitárt, és szívünk nyitott, és tiszta-leplezetlen az életünk, s kitárulnak előttünk elmúlt s eljövendő korok! Gyönyörűség volt megírnom egyetlen évszázad eseményeit, amelyek a világ egyik távoli részében peregtek le s alig néhány szereplő között: itt azonban a végtelen évszázadokat, a végtelen korszakok egymásba fonódó sorozatát s az évek millióit szemlélhetem; végigtekinthetem az életre támadó s a halálra ítélt birodalmakat és a nagy városok pusztulását és a tenger új meg új árjait. Mert ha megvigasztalhat gyászodban az, hogy a halál közös végzetünk, valóban: semmi a maga helyén helyt nem áll, mindent porba dönt és magával ránt a múló idő. És nem csupán az ember (hiszen ez csak parányi tárgya a sors hatalmaskodásának), hanem a városok, az országok, a világrészek, mind-mind az ő játékszere. Hatalmas hegyeket ledönt, máshol pedig magasra tornyoz új bérceket; tengereket elnyel, folyamokat kitérít, megszakítja a népek érintkezését, s felbomlasztja az emberi társadalmat és összetartást; máshol tátongó szakadékokba söpri a városokat, földrengésekkel zúzza szét, és dögletes gőzöket hajt fel, és árvízbe fojtja az emberek házait, és a világot elborító vízözönben megöl minden állatot, és roppant tűzáradattal perzsel és emészt el minden emberi alkotást. És midőn az idő elérkezik, amelyben a világnak el kell pusztulnia, hogy új életre támadjon, a természet önmagát pusztítja el, és a csillagok összeütköznek a csillagokkal, és minden anyag lángra gyúl, és az égitestek, amelyek most törvény szerint fénylenek, akkor egyetlen tűzfolyamban lobognak. Mi, üdvözült és örökkévaló lelkek, midőn az isten úgy határoz, hogy ezt a rombolást végrehajtja, a roppant összeomlásban mi is, kicsiny parányok, az őselembe majd visszahullunk."

Mily boldog is fiad, Marcia, hogy mind e titkokat tudja már!

 

POLYBIUS VIGASZTALÁSA

Ha törékeny életünkhöz[13] méred a városokat és az emlékműveket: megrendíthetetlenek; ha a természet törvényéhez viszonyítod, amely mindent elemészt és visszalök a semmibe, ahonnan életre hívta: mulandók. Mert vajon alkottak-e halhatatlant halandó kezek? A híres hét világcsoda, és ha a későbbi korok nagyravágyása tán ezeknél is jóval csodálatosabb alkotásokat épített, egyszer majd szégyenszemre összeomlanak. Így van: semmi sem örökkévaló, csak kevés dolog állja az időt; az egyik így, a másik amúgy pusztul el, a megsemmisülés módja sokféle; de egy bizonyos: aminek kezdete volt, annak van vége is. Egyesek azzal fenyegetőznek, hogy a világ elpusztul, és hogy eljön a nap, amely ezt a világegyetemet, minden isteni és emberi dolgok foglalatját - még elgondolni is szörnyűség! - szétrobbantja és a régi zűrzavarba és sötétségbe visszasüllyeszti: tessék hát, akinek kedve van, sirassa az elpusztult lelkeket, Karthago és Numantia s Corinthus omladékait, s ha még ezeknél is fenségesebb alkotás zuhant a porba, siránkozzék azon - hiszen ez a világ is elpusztul, amelynek nincs hová zuhannia; tessék hát, panaszkodjék, hogy a végzet, mikor ily szörnyűségre vetemedett, éppen néki nem irgalmazott. Van-e olyan önző és határtalanul elbizakodott ember, aki azt akarná, hogy a mindent egyformán megsemmisítő természettörvény alól ő egymaga és a családja kivétel legyen, és a világegyetemet magát is fenyegető pusztulás csak épp azt a házat ne érje? Felülmúlhatatlan vigasztalás tehát elgondolni, hogy velem is csak az történt, amin előttem átesett s mind utánam is átesik minden ember; és ezért hiszem, hogy a természet, ha már ránk mérte ezt a súlyos csapást, mindnyájunkra mérte, mert így a sors kegyetlenségeért megvigasztal az, hogy ez közös végzetünk.

Ugyancsak könnyebbségedre válik, ha fontolóra veszed, hogy kesergésed semmit sem segít azon, akiért könnyedet hullatod, s rajtad éppoly kevéssé; márpedig azt, ami úgyis hiábavaló, hosszúra nyújtani biztosan nem kívánod. Mert ha a kesergéssel segíthetünk bármit is, szívesen együtt ontom veled könnyemet, ha ugyan zaklatott életemben nem apadt ki minden cseppje már; bár családi gyászaim miatt szárazra sírtam is két szemem, most is sajtolhatnék belőle még könnyeket, ha ez enyhülést hozna rád. Mért is húzódozol? Panaszkodjunk tehát, sőt a vádat én magam vállalom: "Te, mindnyájunk érzése szerint könyörtelen végzetünk! Eddig úgy látszott: karodban ajnározod azt az embert, akit a te jóvoltodból övezett oly határtalan tisztelet, hogy - ami ritkán esik bárkivel - boldogságát nem szennyezte irigykedés: íme most lesújtod oly fájdalommal, amelynél szörnyűbbet a császár halálán kívül el se szenvedhetett; mert miután mindenfelől körülkémlelted őt pontosan, rájöttél, hogy ez az egyetlen sebezhető oldala. Mert mi egyébbel sebezhetted volna meg? Megfoszthattad volna pénzétől talán? Sohasem ragaszkodott hozzá; most is, ha csak teheti, félretolja, és bár gyarapíthatná is azt könnyűszerrel, mégis csak egyetlen igazán nagy hasznot húzhat belőle: hogy megveti. Megfoszthattad volna barátaitól talán? De tudtad: egyénisége oly lenyűgöző, hogy minden elvesztett barátja helyébe könnyen szerezhetett volna mást; mert mondhatom: a császári udvar főemberei között rajta kívül egyet sem ismertem, akinek a barátsága bárkinek nem csupán hasznos, hanem sokkal inkább megtisztelő is lehetett. Megfoszthattad volna jóhírnevétől? Csakhogy ez oly szilárd, hogy megrendíteni nem volna erőd még neked sem. Megfoszthattad volna jóegészségétől? De tudtad: lelkét annyira megedzette a magas műveltség - ami úgyszólván vele született és nem csupán az iskolai nevelés eredménye benne -, hogy legyűr minden testi fájdalmat. Megfoszthattad volna szellemétől? Szikrányit sem ártottál volna néki! Ragyogó tehetsége a halhatatlansággal eljegyezte őt, ő maga pedig kivívta, hogy jobbik fele megmaradjon s kiváló irodalmi művei révén megmeneküljön a pusztulástól. Amíg lesz az irodalomnak csak szemernyi becsülete, amíg a latin nyelv férfias ereje vagy a görög könnyed bája fennmarad, ő is él és virul a legnagyobbakkal, akikkel tehetség dolgában bízvást versenyre kelhetett, vagy - ha szerénysége ez ellen tiltakoznék - legalábbis egyívású volt velük. Tehát kiszemelted az egyetlen módot, amivel legfájdalmasabban szíven ütheted; mert minél jobb valaki, annál gyakrabban megszokhatta nyögni vak mérgedet, hiszen félelmetes vagy akkor is, ha kegyeddel elhalmozol. Igazán csekélyke fáradságodba került volna megkímélni ezt a férfiút ettől a szörnyű csapástól, hiszen magától értetődő lett volna, hogy ezúttal kézzelfogható okból árasztottad rá kegyességedet s nemcsak úgy találomra, mint rendszerint szoktad."

Tetézzük e panaszokat - ha nincs ellenedre - azzal, hogy e szegény ifjú tehetsége hamvába holt, alighogy bontakozni kezdett: méltó testvéred volt ő. De bizonnyal te voltál a legméltóbb, hiszen téged még egy méltatlan testvér sem keseríthetett volna meg semmiképp. Nincs ember, aki róla emlékezvén más hangot üthetne meg; siratják, mert szeretnek téged; magasztalják, mert szerették őt magát. Nem volt benne semmi, amit magad is ne vállalnál szívesen. Te ugyan akkor is szeretted volna testvéredet, ha nem lett volna rá érdemes, hogy szeresd, de benne a te vonzalmad termékeny talajra lelt és sokkal áradóbban megtárulhatott. Befolyását galádul nem éreztette soha senkivel, nem fenyegetett meg soha senkit, csak azért, mert te a bátyja vagy; igazodott a te példaadó szerénységedhez, és arra gondolhatott szüntelen, mily nagy ékessége vagy családodnak s épp ezért terhe is: ő vállalta ezt a terhet. Ó, kegyetlen végzet, minden erény iránt igaztalan! Lám, mielőtt a boldogságot megízlelhette volna, elragadta testvéredet. És én nem tudok méltóképpen háborogni, mert nem olyan nehéz semmi sem, mint megtalálni a megfelelő szavakat, amelyek a nagy fájdalomhoz illenek.

De azért csak panaszkodjunk tovább, hátha ezzel is segíthetünk bánatunkon: "Vajon mit akartál, te szörnyen igaztalan és szörnyen erőszakos végzet? Hát ily hamar megbántad irgalmadat? Mily elképesztő kegyetlenség orvul megrohanni a testvéreket, és ily véres portyán megtizedelni ezt az életre-halálra összeforrott családot, feldúlni s minden ok nélkül megcsonkítani a legkiválóbb ifjaknak ezt a pompásan összeválogatott együttesét, amelyben egyik testvér sem volt hitványabb a másiknál? Hát semmit sem használ az ízig-vérig szeplőtelen tisztaság, semmit a régiszabású józanság, semmit a tökéletes boldogságnak tökéletes mérséklettel óvott hatalma, semmit az irodalomért érzett őszinte és rendíthetetlen rajongás, semmit a minden mocsoktól szennytelen értelem? Gyászol Polybius, s miután egyik testvérének halála ráébresztette, hogy a többit mitől féltheti, most már attól is retteg, ami fájdalmára vigasztalás volna. Szégyenletes műved ez! Gyászol Polybius, s a császár is hiába érez vele, nem csillapul bánata! Kétségtelenül azért akartad ezt, vak-dühös végzet, hogy megmutasd: ellened még a császár sem tud senkit se megvédeni."

Akármeddig vádolhatjuk a végzetet, megváltoztatni nincs erőnk: fölmered előttünk keményen és könyörtelen; sem átokkal, sem zokogással meg nem indítja őt senki sem; nem irgalmaz, semmit nem bocsát meg soha senkinek. Szüntessük hát haszontalan könnyeinket; mert ez a fájdalom minket is előbb a sírba visz, mint hogy a holtakat visszahozná közénk: mivel pedig csupán meggyötör, de semmiképp meg nem enyhít, mindjárt a kezdet kezdetén szakítanunk kell vele, s el kell zárni lelkünket az üres vigasztaló szólamok, a nekikeseredett, tomboló gyász elől. Mert ha a józan meggondolás nem apasztja el könnyeink árját, a végzet ugyan soha nem apasztja el. Nézz csak végig az emberek millióin, van a sírásra ok mindenütt, bőséges és szüntelen: az egyiket a keserves nyomorúság naponta munkára hajtja, a másikat hajszolja a szüntelen ficánkoló nagyravágyás, az egyiket mohón áhított gazdagsága rettegteti, s most megszenvedi, hogy a vágya mind így betelt, a másikat a magányos élet kínozza, a harmadikat az előszobájában szüntelen tolongó tömeg; az egyik sajnálja már, hogy miért is lett gyermeke, a másik azt, hogy elvesztette mind: a fájdalomra még mindig bőségesen lesz okunk, midőn már rég kiapadtak a könnyeink. Hát nem látod, a természet milyen éltet ígért nekünk, midőn úgy rendelte, hogy az újszülött csecsemő első hangja a sírás legyen? Ezzel születtünk a világra, s gyarapodó éveink hosszú sora ennek jegyében folyik. Így éljük végig az életünket, s ezért csak módjával szabad cselekednünk azt, amit sűrűn kell cselekednünk; tekintsünk hátra, mennyi szomorúság üldöz, s akkor bizonyára kötelességünknek érezzük visszatartani könnyeinket, ha már nem lehet örökre elfojtanunk. Semmink sincs, amivel jobban kellene takarékoskodnunk, mint a könnyel, hiszen rászorulunk minduntalan.

Nem csekély erőt meríthetsz abból is, ha meggondolod, hogy fájdalmaid iránt a legközömbösebb éppen az, akinek szemlátomást szenteled: vagy nem akarja gyötrelmedet, vagy nem érti egyáltalán. Tehát az olyan kegyeletnek semmi értelme sincs, amely annak, kit illetne, fölösleges - ha nem érez úgyse már semmit -, ha pedig érez netán: már közömbös. Merném állítani, hogy az egész földkerekségen senki sincs, akit meghatnának könnyeid. Nos akkor? Azt hiszed, testvéred oly rosszindulatú irántad, mint senki más, és azt akarja, hogy összetörjön a gyötrelem, hogy kizökkentsen foglalkozásodból, vagyis a tudomány és a császár szolgálatából? Ez nem valószínű. Hiszen ő gyöngédséggel övezett téged, mert testvére voltál, szeretettel, mintha atyja lettél volna és tisztelettel, mint feljebbvalóját; azt akarja, hogy visszakívánd, nem pedig azt, hogy miatta kínozd magad.

Tehát mi értelme van belekövesedni a fájdalomba, holott testvéred - ha ugyan éreznek a holtak - éppenséggel végét akarja vetni? Ha más testvérről volna szó, akinek az akarata felől tán kétségeim lehetnének, mindezt csak habozva merném állítani, és ezt mondanám: "Ha testvéred azt kívánja, hogy kiapadhatatlan könnyekkel gyötörd magad, méltatlan érzelmeidre; de ha nem kívánja ezt, szüntesd a fájdalmat, amely beleévődött mindkettőtökbe már; szívtelen testvér nem érdemli, szívbéli jó testvér bizonnyal nem akarja, hogy így epedj utána." De nála, akinek testvéri szeretete oly fényesen kiállta a tűzpróbát, bizonyosra kell vennünk, hogy semmi sem keserítheti jobban, mint az, ha téged keserít az ő elmúlása, ha téged csak szemernyit is gyötör, ha szemedet - amelyhez éppenséggel méltatlan az efféle ellágyulás - a végevárhatatlan könnyhullajtással elhomályosítja és elcsigázza.

Azonban testvéri ragaszkodásodat semmi sem függetlenítheti oly gyökeresen az egészen haszontalan siránkozástól, mint ha arra gondolsz, hogy testvéreid előtt jó példával kell elöljárnod: hogyan kell erős lélekkel elviselni ezt az iszonytató sorscsapást. Neked is úgy kell tenned, ahogy a nagy hadvezérek tesznek súlyos helyzetekben: tudatosan jókedvet színlelnek, és a helyzet súlyosságát tettetett jókedvvel is leplezik, hogy a katonák bátorsága meg ne törjön, ha észreveszik, hogy vezérük lelke megtört. Ölts álarcot, amely lelkedtől idegen, és ha meg tudod tenni, vesd ki magadból a fájdalmat mindenestül; ha nem, bújtasd el szíved rejtekén, s tartsd féken, föl ne bukkanjon, s mozgass meg minden követ, hogy testvéreid példádon induljanak; mert ők majd nemes magatartásnak minősítenek mindent, amire te adsz példát nekik, és ami arcodon tükröződik, az edzi majd lelküket. Kötelességed, hogy te légy vigasztalójuk és enyhülésük, csakhogy nem állhatsz útjába majd bánatuknak, ha szabadjára engeded a magad bánatát.

Az is visszariaszthat téged a szertelen gyásztól, ha számot vetsz vele, hogy bármit teszel, semmit sem lehet véka alá rejtened. A közvélemény tisztelettel övezi kimagasló egyéniségedet: ezt a tekintélyedet óvni kell. Seregestül nyüzsögnek körülötted a vigasztalók, kímélik a lelkedet, és fürkészik, mekkora erővel szegül ellene a fájdalomnak, s vajon te csak a jó szerencsét tudod-e megnyergelni furfangosan, vagy pedig van erőd arra is, hogy a balszerencsét férfiasan elviseld: még a szemed rezzenését is lesik. Minden tekintetben könnyebb a dolguk azoknak, akik érzelmeiket rejtegethetik; neked nincs módod titkot tartanod. Téged ragyogó fénybe emelt a sors; mindenki megtudja, hogy ezt a sebedet hogyan viselted el: vajon az első döfésre megadtad-e magad, vagy pedig megálltad-é helyed emberül. Már jó ideje, hogy a császár megbecsülése kiváltságos helyzetbe juttatott, tudományod pedig a tömeg fölé emelt. Hozzád nem méltó semmi pórias, semmi alantas. Márpedig van-e alantasabb és asszonyosabb, mint odadobni magunkat kényre-kegyre a fájdalomnak, hogy összemorzsoljon. Ilyen gyászban te nem teheted ugyanazt, mint testvéreid; sok mindent nem enged meg neked általánosan elismert tudományod és jellemed; az emberek sokat követelnek tőled, sokat várnak. Ha szeretnéd, hogy minden szabad legyen neked, nem kellett volna magadra vonnod a közérdeklődést: most már mindent be kell váltanod, amit csak ígértél. Mindazok, akik magasztalják szellemed műveit, akik lemásolják, akik vagyonodra ugyan nem szorulnak, ám tehetségedre biz rászorulnak: mind őrei a lelkednek. Tehát, ha bármi olyast cselekszel, ami méltatlan a tökéletes és tudós férfiú foglalkozásához, sokakban menthetetlenül megrendül az irántad érzett csodálat. Nem szabad fékezhetetlenül sírnod, de nemcsak ezt nem szabad: késő délelőttig aludnod sem szabad, sem bokros teendőid elől elmenekülnöd a békés falusi nyugalomba, sem a fárasztó hivatal taposómalmában eltörődött testedet élvezetes utazással fölfrissítened, sem tarkabarka látványosságokon elgyönyörködtetni lelkedet, sem a magad szája íze szerint beosztanod a napot. Sok mindent nem szabad neked, amit a földhözragadt nyomorultaknak és ágrólszakadtaknak szabad: a nagy állás nagy rabszolgaság. Semmit sem szabad úgy tenned, ahogy kedved tartja: meg kell hallgatnod emberek ezreit, elintézned ügyiratok ezreit; át kell vizsgálnod az egész birodalomból összetorlódó rengeteg ügyeket, hogy döntés céljából annak rendje-módja szerint a felséges császár elé terjeszd; mondom, nem szabad sírnod: hogy végighallgathasd a tengernyi siránkozót, hogy a legkegyelmesebb császár jószívűségéhez esdők s az üldözöttek könnyeit felszáríthasd, előbb fel kell szárítanod tenmagad könnyeit.

De mindez egyelőre csak könnyebb enyhülést szerezhet neked; ha végképpen el akarsz felejteni mindent, gondolj a császárra. Vedd szemügyre, mennyi ragaszkodással, mennyi készséggel tartozol neki hozzád való kegyessége fejében: akkor majd megérted, hogy éppúgy nem szabad megroggyannod, mint annak a mondabeli hősnek, akinek vállain nyugszik a földgolyó. Éppen ez az oka, hogy sok minden nem szabad magának a császárnak sem, akinek pedig minden szabad: mindenki álmát az ő virrasztása védelmezi, mindenki nyugalmát az ő fáradsága, mindenki szórakozását az ő szorgossága, mindenki pihenését az ő szüntelen munkakedve. Mióta a császár a birodalomnak áldozta fel életét, elrabolta önmagától, s miként a csillagoknak, amelyek megállíthatatlanul száguldanak örökre pályáikon, neki sem szabad soha megállnia, sem a maga kedve szerint élnie. Nos, valamiképpen ugyanez a kényszerűség súlyosodik rád is: a magad érdekével, a magad kedvével törődnöd már nem szabad. Amikor császárod kormányozza a birodalmat, te sem dobhatod magad oda sem az örömnek, sem a fájdalomnak, sem más egyébnek: egész magaddal a császárnak tartozol. Most még vedd hozzá: amíg a császár él, nem szabad sorsod ellen lázadoznod, hiszen mindig fennen hangoztatod, hogy a császárt jobban szereted, mint tulajdon lelkedet: amíg neki nincs baja, él és virul családod is, nem érhetett veszteség; hát nem elég, hogy felszáradjanak könnyeid, nevessen is két szemed; benne megvan mindened, ő kárpótol mindenért. Hálátlan volnál jósorsod iránt - pedig ez teljességgel összeférhetetlen a te végtelenül szerény és végtelenül jámbor egyéniségeddel -, ha, míg él a császár, bármi ok miatt szabadjára engeded könnyedet.

Most pedig más, nem erősebb, de hozzád méltóbb orvosságot ajánlok. A szomorúságtól akkor kell igazán rettegned, amikor megtérsz otthonodba: mert semmi úton-módon nem tud hozzád férkőzni, amíg az ő istensége rád ragyog, s a császár ízig-vérig betölti testedet-lelkedet; ha távozol tőle, nyomban kap az alkalmon a fájdalom, orvul megrohanja magányosságodat, s lépésről lépésre befurakodik lelkedbe, amely már-már elpihenne. Tehát tudományos foglalkozásodat semmi áron ne hagyd abba egy pillanatra se: mert tudományod majd most hálálja meg oly régi s oly hű ragaszkodásodat, most kíván majd barátjának és mesterének, most lesz majd állandó társaságod Homéros s Vergilius, akik oly megbecsülhetetlen szolgálatot tettek az emberiségnek, mint te nekik és mindenkinek, hiszen a te munkád révén[14] már nemcsak azok ismerik őket, akiknek írtak, hanem jóval többen: nyugodt lesz minden perced, amelyet az ő védelmükre bízol; ilyen percekben írd meg legjobb tehetséged szerint császárod történetét, hogy messzi századokban is bizalmas barátjának magasztalása hirdesse őt: mert ő maga megadja neked az anyagot is, az útmutatást is, hogy történelmed szerkezetileg és íróilag egyformán tökéletes legyen. Arra már nem mernélek biztatni, hogy a te jellegzetes humorodban apró történetkéket és aesopusi meséket mesterkedjél össze, bár ezt a műfajt római író nem művelte még.[15] Bizony nehéz volna ezzel az irtózatosan sújtott lelkeddel a vidámabb műfajokra ily hirtelen átváltanod: hogy pedig magához tért és megerősödött, annak éppen az lesz a bizonyítéka, ha a komolyabb fajta irodalomról áttérhet a könnyedebb műfajokra. Mert amazokban éppen a komoly tárgy köti le a lelket, bár még beteg s vívódik önmagával; viszont emezeket csak derűs kedéllyel lehet papírra vetni, tehát csak akkor édesedik rájuk, ha már makkegészséges. Tehát előbb komolyabb tárgyon kell lelkedet edzened, aztán vidámabb tárggyal földerítened.

Az is nagy könnyebbséget szerez majd neked, ha sűrűn fölveted magadban a kérdést: "Vajon magamat siratom-e avagy a halottamat? Ha magamat, akkor kegyeletemmel hivalkodni már nincs jogom, s itt újfajta fájdalom jelentkezik, amelynek megvan az a mentsége, hogy hasznossági szempontból becsületesen szakít a kegyelettel; pedig jellemes emberhez teljesen méltatlan, ha testvéreért a gyászt csupán színleli. Ha pedig a halottért kesergek, akkor ezt a szarvasokoskodást kell felállítanom: vagy nem éreznek semmit a holtak, s akkor az én testvérem megszabadult minden földi szenvedéstől, s visszatért oda, ahol születése előtt volt, nincs része már semmi rosszban, semmit se fél, semmit sem áhít, semmit se szenved: micsoda őrültség volna örökké bánkódnom azért, aki nem ismer többé már soha bánatot! Ha pedig éreznek a holtak, akkor testvérem lelke, mely mintegy hosszas rabságból szabadult, most végre ujjong örömében szabadon és függetlenül, gyönyörködik a világegyetem látványában, minden földi dologra a magasból tekint alá, a földöntúli dolgokat pedig, amelyeknek magyarázatát oly sokáig hiába hajszolta, színről színre szemléli. Miért emésztem hát magam érte, hiszen vagy üdvözült, vagy megsemmisült? Az üdvözültért sírni irigység, a semmiért esztelenség."

Vajon az zaklat-é, hogy a körülötte garmadában tornyosuló rengeteg jóban nyilván nincs része már? Ha úgy gondolod, hogy sok az, amit elveszített, gondold meg, hogy sokkal több az, amitől már nem kell tartania: harag nem gyötri őt, betegség nem sújtja le, gyanú nem marja már, a mások gyarapodására mindig féltékeny, kaján irigység nem ösztökéli, rettegés nem zaklatja fel, a hamar másra mosolygó, csélcsap szerencse nem háborítja. Ha számot vetsz pontosan: több maradt meg neki, mint amennyit veszített. Földi javait már nem élvezi, sem kölcsönös vonzalmatok ízeit; nem kaphat és nem adhat már semmi jót: vajon boldogtalannak tartod, hogy mindezt elvesztette, vagy inkább boldognak, hogy nem kívánja már? Hidd meg nekem, nem az a boldogabb, akit a szerencse minden kegyével elhalmoz, hanem az, aki semmiben sem szorul rá. Mindazokért a javakért, amelyek csillogó, ám csalóka gyönyörűséget szereznek nekünk, a vagyonért, a méltóságért, a hatalomért és sok egyébért, amire áhítattal bámul a vak emberi kapzsiság, megszenved, aki megszerzi, s irigykedik, bárki látja; végül pedig éppen azoknak, akik büszkélkednek velük, egyúttal mind súlyos teher; több bennük a veszedelem, mint a haszon; mind tünékeny és ingatag, s egészen sohasem szilárd birtokunk; mert a szertelen földi boldogság puszta megőrzése is szüntelen nyugtalanság, még akkor is, ha jövőnk miatt nincs okunk félelemre. Ha hihetünk azoknak, akik tüzetesebben vizsgálják az igazságot, az egész élet csupán büntetés: beledobtak bennünket ebbe a feneketlen és háborgó tengerbe, amelyet egyre-másra oda-vissza hömpölyget dagály és apály, s amely hol hirtelen árjával hátára kap, hol vesztünkre megcsappan és mélybe nyom, s hány-vet így szüntelen, mi pedig sohasem vethetjük meg lábunkat szilárdan, ég és föld között lebegünk, hullámok sodornak, egymásba ütközünk, s néha hajótörést szenvedünk, s szüntelen rettegünk; azoknak, akik e rettentő viharoktól vert és háborgó tengeren hánykolódnak, nincs más kikötőjük, csupán a halál.

Hát ne sirasd testvéredet, ő immár elpihent. Végre szabad, végre megnyugodott, végre örökkévaló. Boldog, hogy túlélte őt a császár s egész családja, s túlélted te is és valamennyi testvéretek. Mielőtt a szerencse egy szikrányit is elfordult volna tőle, ő úgy hagyta itt, hogy mindvégig rámosolygott, és két kézzel szórta rá ajándékait. Most élvezi a megtárult és végtelen mennyeket, a földi szennyből és mélységből abba a titokzatos magasságba röppent, amely a bilincseiktől szabadult lelkeket boldogan öleli magába, és most szabadon szárnyal ottan, s a világegyetem tengernyi szépségeit látja és élvezi kimondhatatlan gyönyörrel. Tévedsz: testvéred nem veszítette el életét, hanem igazibb életet nyert. Mindnyájunk útja egyaránt arra visz: minek siratni hát végzetünket? Ő nem szakadt el tőlünk, hanem csak megelőzött bennünket. Hidd meg nekem: nagy boldogság maga a halál kényszerűsége is. Hiszen nem tudsz meg semmi bizonyosat még egy rövid napra sem: ha pedig az igazság ily titokzatos és homályos, ki tudná megmondani, vajon testvérednek a halál áldás-é, vagy talán átka lett.

Mivel minden tekintetben igaz ember vagy, az is okvetlenül megnyugtat, ha meggondolod: testvéred halálával nem ért igaztalan csapás, hanem szinte jótétemény, hogy kedvességét ily sokáig érezhetted és élvezhetted. Igaztalan az, aki nem bízza az adományozóra ajándéka értékelését, zsugori az, aki nem érzi nyereségnek azt, amit kapott, de igenis kárnak minősíti azt, amit visszaadott. Hálátlan az, aki hangosan méltatlankodik, ha vége szakad gyöngyéletének, ostoba pedig, aki úgy gondolja: csak a pillanatnyi javaknak van értékük, aki nem nyugszik belé, ha elvesznek, és azt, ami már kisiklott kezéből, nem ítéli biztosabb birtokának, mivel amiatt már nem kell reszketnie, hogy vége szakad. Nagyon is szűkre szabja élete örömeit az, aki úgy gondolja, hogy csak a kézzelfogható és szemmellátható javakat élvezheti, de semmire sem értékeli azokat, amiket már kiélvezett; mert minden gyönyörűség gyorsan illan, szétfoszlik és eltűnik, s szinte még nincs is itt, máris elröppen. Lelkünket tehát a múltra kell irányítanunk, vissza kell idéznünk mindazt, amiben valaha gyönyörűségünk telhetett, és szüntelen véle kell foglalkozni elmélkedéseinkben: sokkal maradandóbb és hűségesebb az emlékezetünkben felédesedő öröm, mint a kézzelfogható. Sorold tehát legnagyobb kincseidhez, hogy volt ilyen drága testvéred. Nincs értelme arra gondolnod, hogy mennyivel tovább lehetett volna még veled, gondolj inkább arra: mily sokáig volt veled. A természet - mint a testvéreket általában mindenkinek - nem örök tulajdonul adta őt néked, hanem csupán kölcsönözte; s aztán, mikor úgy tartotta kedve, visszavette, s ebben csak tulajdon törvényét nézte s nem azt, vajon te beteltél-e már véle. Ha valaki azért zúgolódnék, mert vissza kellett fizetnie a kölcsönvett összeget - mégpedig olyan pénzt, amit kamat nélkül kapott -, vajon nem bélyegzi-e mindenki igaztalan embernek azt? Testvérednek a természet adta az életet, ő adta azt néked is; csupán jogával élt, mikor attól hajtotta be előbb a tartozást, amelyiktől akarta; tehát nem ő a hibás, hiszen mindenki ismerhette feltételét, hanem az emberi szív mohó reménykedése, amely bizony a természet rendjéről újra meg újra megfeledkezik, és sorsára úgy eszmél s csak akkor, ha más akármi döbbenti rá. Örvendj tehát, hogy volt ilyen jó testvéred, s légy boldog, hogy élvezhetted és szerethetted őt, ha rövidebb ideig is, mint kívántad. Gondolj erre: kimondhatatlan öröm, hogy a tiéd volt, emberi sors, hogy elveszítetted; mert nincs nagyobb belső ellentmondás, mint amiatt lázadozni, hogy ily páratlan testvér csak arasznyi ideig lehetett a miénk, nem pedig örvendezni inkább azon, hogy mégis a miénk lehetett.

"De halála úgy ért, mint a villámcsapás." Mindenkit megtéveszt a tulajdon hiszékenysége, s mindenben, amit szeret, az, hogy halandó voltát könnyedén elfelejti: a természet még sohasem adott rá példát, hogy bárkinek is elengedte volna a halál kényszerét. Naponta szemünkbe ötlik ismerős és ismeretlen halottak temetési pompája, de mi rá sem hederítünk, s véletlenségnek minősítjük azt, aminek bekövetkezését nekünk az egész élet szüntelen hirdeti. Tehát nem a végzet kegyetlensége ez, hanem az örökké telhetetlen emberi szív rosszasága: felháborodik azon, hogy eltávolítják onnan, ahol csak ideig-óráig juthatott néki hely. Mennyivel igazságosabb volt az,[16] aki mikor fia haláláról értesült, nagy férfihoz méltón így kiáltott fel: "Mikor életet adtam neki, tudtam már akkor is, hogy halandó." Egyáltalán nem csoda, ha olyan fia lett, aki meg tudott halni hős módján. Fia halálának híre nem lepte meg, mert mi meglepő van abban, hogy az ember meghal, hiszen egész élete semmi más, mint utazás a halál felé. "Mikor életet adtam neki, tudtam már akkor is, hogy halandó." Aztán hozzátette ezt a még bölcsebb és még férfiasabb mondatot: "...s erre és így neveltem". Valamennyien erre nevelkedünk; aki életet nyer, mind a halál fia. Örvendjünk hát azon, amit kapunk, és adjuk vissza, ha visszakérik: ezt előbb, amazt utóbb éri el végzete, de senkit el nem szalaszt. Álljon tehát a lélek szüntelen útrakészen, és a kényszerűségtől ne rettegjen soha, a bizonytalant pedig várja mindig. Minek emlegessem, hogy a hadvezérek és a hadvezérek sarjadékai és az a sok férfiú, akiket ismételten kitüntettek consuli méltósággal és diadalmenettel, mind-mind a könyörtelen halál martaléka lett? Birodalmak és királyaik, népek és uralkodóik, annyian elviselték már a rájuk szabott végzetet: mindenkinek, sőt mindennek egy a célja: az a nap, mely immár utolsó. Nem mindenkinek egy a vége: az egyiknek az élet delén szakad meg az élete, a másikból alighogy elindult, kiröppen, a harmadikat még késő öregségében is alig-alig akarja útjára engedni, pedig holtra fáradt, és menne már szívesen; mindnyájan más-más időben, de mind egyazon helyre indulunk; nem tudom, nagyobb ostobaság-e semmibe venni a halál kényszerét, vagy nagyobb vakmerőség-e ellene ostobán küzdeni. Lapozd fel csak az említett két költő bármelyikének verseit, amelyeket tehetséged megfeszített munkája népszerűsített, amelyeket úgy nyitottál meg, hogy zárjuk felpattant ugyan, de szépségük nem szenvedett csorbát - hiszen úgy fordítottad le az egyiket latinra, a másikat görögre, hogy az idegen nyelvbe átmentetted minden szépségüket, pedig a művészet legnehezebb próbája ez: ezekben a művekben nincs egyetlenegy ének, amelyikben ne olvashatnál rengeteg példázatot: mily változatos az emberélet, mennyi benne a meglepő sorsfordulat, s ezer meg ezer ok miatt mennyi könny hull. Figyeld meg, hogy a roppant szavak mily áradón visszhangzanak benned, s akkor majd szégyelled, hogy ily hirtelen elhagyod magad, s e páratlanul fenséges stílust meghazudtolod. Senkinek, aki mintaképek gyanánt csodálta műveidet, ne adj alkalmat arra a kérdésre, hogy az ilyen törékeny lélek hogyan alkothatott ily hatalmas és örökéletű műveket.

Mindattól, ami szívedet facsarja, fordulj inkább e sok és nagyerejű vigasztaláshoz, és gondolj áldott jó testvéreidre, gondolj feleségedre, fiadra gondolj: ezt az áldozatot a sors az ő életük fejében rótta rád. Sokan vannak szeretteid, bennük vigaszt lelhetsz. Csak vigyázz, mert szégyen-gyalázat volna, ha mindenki azt hinné rólad, hogy jobban hatalmába kerít egyetlen fájdalom, mint ennyi vigasztalás. Láthatod, veled együtt őket is lesújtotta mindez a csapás, nem könnyíthet egyik se rajtad, sőt megértheted: éppen tőled várják, hogy enyhíts a fájdalmukon, éppen ezért, minél csekélyebb az ő tudásuk, és minél csekélyebb tehetségük is, annál inkább a te kötelességed szembeszállni a csapással, amely mindnyájatokat sújt egyaránt. Sőt még az maga is némi vigasztalásféle, hogy az ember fájdalmát sokakkal osztja meg; mivel, ha megoszlik többek között, bizonyos, hogy már csak csekélyke rész jut reád. Nem tágítok: újra meg újra csak a császárra hivatkozom: amíg ő kormányozza a világot és megmutatja, mennyivel könnyebb a birodalmat jósággal, mint fegyverrel megtartani, amíg ő irányítja az emberek sorsát, addig, hogy valamit elvesztettél, meg sem érezheted, mert ő maga elegendő neked oltalmul és vigaszul. Embereld meg magad, és valahányszor kibuggyannak a könnyeid, mindig a császárra függeszd szemed: könnyeid felszáradnak e felséges és dicső istenség színe előtt; tündöklése szemed lenyűgözi és ellenállhatatlanul önmagára kapcsolja majd, úgy, hogy rajta kívül nem is láthat semmi mást. Őt szemléled éjjel és nappal, tőle soha el nem szakad lelked: rá kell tehát gondolnod, és a vaksors ellen őt kell szólítanod, és mivel mindenkihez, akit szeret, végtelenül jóságos és kegyes, nem kételkedem benne, hogy ezt a sebedet is sok-sok vigasztalással hegesztette már, és sok mindent összehalmozott, ami legyűri fájdalmadat. Minek szaporítsam a szót? Ha mindebből semmit sem tett a császár, mégis nem a legnagyobb vigasztalás-e már az is néked, ha csak rágondolhatsz és láthatod? Bár sokáig éltetnék őt az istenek s istennők, a földkerekség javára! Az isteni Augustushoz legyenek méltók tettei, és szárnyalják túl az életkorát! Amíg a halandók közt időz, ne érezze soha, hogy családjában is van halandó! Rendíthetetlen bizalommal tegye meg a római birodalom helytartójául fiát, s mindenekfelett ne utódját, hanem uralkodótársát lássa benne! Csak nagy sokára következzék el az a nap, és csak unokáink érjék meg, amelyen őt nemzetsége az égbe iktatja.

Vaksors, hozzá ne nyúlj, s ne fitogtasd rajta hatalmadat, legfeljebb olyasmiben, amivel javára vagy! Engedd, hogy a régóta beteg és sorvadozó emberiséget kigyógyítsa; engedd, hogy mindent helyreállítson és rendbe hozzon, amit az őrült császárelőd romba döntött! Ragyogjon örökké ez a csillag, amely kigyulladt a mélyre zuhant és sötétbe süppedő világ felett! Germániát verje le, Britanniát nyissa meg, régi s új győzelmekért tartson sok-sok diadalmenetet: legragyogóbb erénye, kegyessége reményt nyújt reá nékem is, hogy ott lehetek majd a nézők között. Mert nem úgy sújtott le rám, hogy ne akarna fölemelni, sőt nem is sújtott le, hanem mikor a sors rám rohant s én zuhantam, felkarolt és estemben isteni kezével kíméletesen talpra állított: szót emelt érdekemben a senatus előtt, s nem csupán maga kímélte meg életemet, hanem maga kérte is. Most már az ő dolga: minősítse az én ügyemet úgy, ahogy akarja; akár igazságossága ítéli bűntelennek, akár kegyessége avatja tisztává, mindenképpen megbecsülöm akármelyik jótéteményét: akár meggyőződése, hogy ártatlan vagyok, akár úgy akarja, hogy az legyek. Egyelőre ezernyi nyomorúságomban nagy vigasztalás látnom, hogy irgalmassága végigpásztázza mind a föld határtalan téreit: és ha a világnak ebből a zugából, amelyben én senyvedek, már sok oly embert kiásott és a napfényre visszavitt, akiket az egymásra tornyosuló évek törmelékei maguk alá temettek, nem félek, hogy az egyetlen, akire ügyet sem vet, éppen én lennék. Márpedig ő maga tudja legjobban, mikor van itt az ideje, hogy melyiken kell segítenie. Én minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy ne kelljen szégyellnie magát, ha majd reám sort kerít. Ó, milyen boldogító a te kegyelmességed, császár, hiszen ennek köszönhető, hogy alattad nyugodtabban élnek a száműzöttek, mint nemrégiben Caius alatt éltek a főurak. Nem reszketnek, nem várják óráról órára a hóhérpallost, nem rezzennek össze mindannyiszor, ahányszor hajó bukkan fel a láthatáron; te adtad meg nekik keserves sorsuk enyhületét, a jobb jövő reményét, a jelen nyugalmát. Bölcsen tudod: mégiscsak azok a büntetések a legigazságosabbak, amelyek előtt a megbüntetettek is tisztelettel fejet hajtanak.

Tehát vagy teljesen tévedek, vagy pedig ez az uralkodó - aki minden alattvalójának önként kínálkozó vigasza - máris megfrissítette lelkedet, és hatalmas sebedre még hatalmasabb orvosságokat rendelt. Előbb megerősített minden eszközzel, azután páratlanul hű emlékezőtehetségével felidézte mindazokat a példákat, amelyek arra indíthatnak, hogy lelked lecsillapodjék, végül sorra fejtegette előtted, szokott előadókészségével, a filozófusok tanácsait. Ezt a vigasztaló szerepet nem tudta volna jobban betölteni senki sem: a szavaknak, ha ő mondja ki, nyomban más a hangsúlyuk, mint ha a jóshelyen hangzottak volna el; az ő isteni tekintélye minden kínzó fájdalmadat tönkrezúzza. Képzeld el tehát, hogy így beszél hozzád: "Nem te vagy az egyetlen, akit a sors kipécézett, hogy ily kegyetlen csapással lesújtson; széles e világon nincs egyetlen család, amelyben ne lett volna, vagy ne volna kisebb-nagyobb siralom. Nem sorolom fel a mindennapos példákat, amelyek ugyan kisebb jelentőségűek, bár rengeteg van belőlük, inkább az államelnöki rangsorokra és az állami évkönyvekre hívom fel figyelmedet. Látod magad körül az ősök képeinek hosszú-hosszú sorát, amely már betölti a császári palota minden zugát? Egy sincs köztük, aki ne volna arról nevezetes, hogy valamelyik hozzátartozóját balszerencse sújtotta; e férfiak dicsősége annyi századon átragyog, de egy sincs köztük, akit ne gyötört volna a sóvárgás övéi után, vagy aki után ne sóvárogtak volna szerettei lelküket marcangoló fájdalommal. Minek emlegessem neked Scipio Africanust, aki a száműzetésben vette testvérének halálhírét?[17] A testvér, aki testvérét kiragadta a börtönéből, nem tudta kiragadni a végzet kezéből; és láthatta ország-világ, mily kíméletlenül arcul csapta Africanus testvéri szeretete a törvény előtti egyenlőséget: mert Scipio Africanus, még aznap, mikor a poroszló kezéből kiszabadította testvérét, mint magánember a néptribunusnál[18] is tiltakozást jelentett be. De éppoly hatalmas szenvedéllyel sóvárogta vissza testvérét, mint ahogy védelmezte. Minek emlegessem Scipio Aemilianust, aki úgyszólván egyidejűleg volt szemtanúja apja diadalmenetének és két testvére temetésének is? Fiatal, sőt úgyszólván gyerekember létére oly erős lélekkel viselte el családja hirtelen pusztulását, éppen Paulus diadalmenet-ünnepén, mint ahogy illett elviselnie annak a férfiúnak, aki arra született, hogy Róma városának legyen Scipiója, Karthagója viszont ne legyen.

Minek emlegessem a két Lucullus testvéri összhangját, amelyet a halál örökre kettébetört? És a Pompeius testvéreket? Ezeknek a nekivadult balsors még azt sem engedte meg, hogy ugyanaz a csapás sújtsa halálra mindhármukat: először is Sextus Pompeius túlélte húgát, ennek a halála pedig a római béke pompásan összekovácsolt pántjait lazította meg,[19] de Sextus túlélte drága bátyját, akit a szerencse azért emelt úgy fel, hogy épp oly magasból taszíthassa le, mint ahonnan már letaszította édesapját; és lám: Sextus Pompeius még e csapás után is állta nemcsak a fájdalmat, ámde a háborút is. Arra mindenütt a világon tengernyi példát tudok, hányszor szakította el egymástól a halál a testvéreket, sőt mi több: alig volt valaha két testvér, akik öregségüket megérték volna együtt. De én a magunk családjának példáival lám beérem.

Mert bizonyára senkit sem hagyott el úgy a józan ész s értelem, hogy vádolná a sorsot, mert erre vagy amarra gyászt hozott, holott, jól tudja, hogy bizony szomjas a császári könnyekre is. Az isteni Augustus elvesztette forrón szeretett húgát, Octaviát, s bár a természet istennek szánta őt, mégsem kímélte meg a gyász kemény kényszerétől; sőt kaján-kegyetlenül egymás után rabolta el szeretteit: bizony elvesztette azt is, akit utódjának kiszemelt, húgának fiát; elvégre minek soroljam fel halottait rendre: elvesztette minden vejét, gyermekét, unokáját, és míg itt járt az emberek között, mégsem volt ember a földön, aki magát annyira embernek érezte, mint éppen ő. Pedig rengeteg s mérhetetlen gyászeset verte lelkét, amelyet minden izgatott, túlságos érzékenyen, és bizony az isteni Augustus nem csupán az idegen népeket győzte le, hanem éppen úgy gyászait. Caius Caesar, nagynevű anyai nagybátyámnak, az isteni Augustusnak unokája, ifjúsága zsenge éveiben elvesztette öccsét, Luciust, akit végtelenül szeretett; az ifjúság vezére elvesztette ugyanannak az ifjúságnak vezérét, éppen akkor, mikor a parthus-háborúra készülődött, és ez a lelki sebe sokkal súlyosabb is volt, mint az, amelyet később a testén ütöttek; de páratlan megadással és férfiasan viselte mindkét sebét. Tiberius Caesar, atyai nagybátyám, úgy vesztette el öccsét, Drusus Germanicust, az én édesapámat - aki utat tört Germánia legbelsejébe, és római hatalom alá vetette a legvadabb törzseket -, hogy éppen karjaiban tartotta és csókolgatta: de nemcsak a maga, hanem mások számára is határt szabott a gyásznak, és római veretű gyászra szorította az egész hadsereget, amely nem csupán búnak eredt, hanem valósággal megdöbbent, és magának követelte imádott Drususa holttetemét; kijelentette, hogy nemcsak a katonáskodásban kell fegyelmet tartani, hanem még a bánatban is. Mások könnyeit sohasem tudta volna csillapítani, ha el nem fojtja előbb a tulajdon könnyeit.

Nagyapám, Marcus Antonius - akinél csak egy különb ember volt: éppen az, aki legyőzte - midőn az állam rendjét helyreállította, s a triumvir-hatalom birtokában, két hivataltársán kívül, mindenki mást eltiport, és ő lett az egyetlen úr: akkor vette hírét, hogy öccsét megölték.[20] Kegyetlen sors, mily csúf játékot űzöl az emberi szenvedéssel! Ugyanakkor, mikor Marcus Antonius élet és halál ura volt az államban, Marcus Antonius öccsét vérpadra hurcolták! De Marcus Antonius éppoly lelki nagysággal viselte el ezt a szörnyű sebét, mint ahogy minden más csapást elviselt; s gyásza abban állt, hogy húsz legio vérével vett bosszút[21] öccseért. De hogy több idegen példát ne is emlegessek, s hogy hallgassak a sok egyéb gyászesetről is, ami engem ért: kétszer sújtott úgy a sors, hogy mindkét testvéremet gyászosan elragadta, s kétszer kellett ráeszmélnie, hogy megsebezhet, ám le nem teperhet soha: elvesztettem bátyámat, Germanicust, pedig, hogy mennyire szerettem, bizonyára mindenki tudja, aki elgondolkozik rajta, milyen is a testvéri hű szeretet; de úgy fékeztem fájdalmamat, hogy nem mulasztottam el semmit, amit egy jó testvértől a világ méltán elvárhatott, de olyasmit sem követtem el, ami miatt szemrehányás érhetne egy uralkodót."

Képzeld tehát, hogy mindnyájunk édesatyja ezeket a példákat hozza fel neked, s bebizonyítja egyúttal, hogy a vakszerencsének semmi sem szent, semmi sem hozzáférhetetlen, ha már olyan családokat is gyásszal merészkedett sújtani, amelyekből isteneket szándékozott válogatni. Tehát senki se csodálkozzék rajta, ha kegyetlenül vagy igazságtalanul cselekszik valamit; mert vajon tanúsíthat-e némi méltányosságot vagy némi kíméletet magánemberek iránt, holott annyiszor gyászba borította még a templomokat is engesztelhetetlen dühe? Hiába szidjuk-szapuljuk, akár mi magunk, akár az egész társadalom, nem változik meg soha; hiába a könyörgés, hiába a siránkozás, nem törik meg dühe. Mindig így volt e világi élet, mindig így lészen: a vaksors eddig is mindenre rátámadott, ezentúl sem hagy semmit se bántatlanul; szokása szerint erőszakosan átgázol ő mindenen, s ha garázdálkodhatik, bemerészkedik még oly házakba is, amelyeknek az előcsarnokai templomok, és a borostyánfüzérekkel övezett kapukat fekete gyászba vonja. Ha még nem határozott úgy, hogy kiirtja az emberiséget, ha még jóindulattal tekint a római népre, akkor ünnepélyes fogadalmainkkal és könyörgéseinkkel csikarjuk ki tőle ezt az egyet: császárunk, akit az ég adott e nyomorúságba süllyedt világnak, legyen az ő szemében is, mint minden ember szemében, szent és sérthetetlen. Tanuljon tőle kegyességet, s a legkegyelmesebb császárhoz legyen nagykegyelmes.

Tehát azokra függeszd szemed, akiket épp imént emlegettem, akik vagy feljutottak már az istenek közé, vagy feljutnak maholnap, s rendületlenül viseld sorsodat, amelynek karja téged is megragad, hiszen lesújt még azokra is, akikre mind esküszünk; utánozd az ő állhatatosságukat a fájdalmak elviselésében és lebírásában is, már amennyire embernek módja van az istenek nyomán járnia. Ámbár egyébként méltóságok és rangok dolgában ember s ember közt rengeteg a különbség, az erény mindenkié egyaránt: senkit sem fitymál, aki magát hozzá méltónak ítéli. Leghelyesebb azoknak példáját követned, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy nem sérelem, hanem a halandóság törvénye, ha ebben az egyben osztoznak mindenkivel, holott zúgolódhattak volna, hogy e közös átok alól ők sem kivételek; tehát beletörődtek, ha lesújtott rájuk, s méghozzá nem is elkeseredetten és bősz haraggal, s nem is meghunyászkodón és férfiatlanul; mert aki nem is érzi a csapásokat, az nem ember, aki nem tudja elviselni, nem férfi.

Miután tehát szemlét tartottam valamennyi császáron, akitől fivéreit vagy nővéreit a halál elragadta, nem mellőzhetem a császárok sorából azt az egyetlenegy kivételt, akit a természet az emberiség átkául és szégyenéül teremtett, aki letarolta és feneketlenül felforgatta a birodalmat, úgy, hogy áldott szívű császárunk jósága most kénytelen újraépítem. Caius Caesar[22] - az az ember, aki császári módon mutathatta volna meg örömét s éppen így bánatát -, mikor húga, Drusilla, meghalt, elbújt a rómaiak elől, s nem akart beszélni sem senkivel, húga temetésén se vett részt, a végtisztességet sem adta meg néki, hanem albai nyaralójában kockázással, vendégeskedéssel és egyéb effajta szórakozásokkal enyhítette szívbemarkoló gyásza fájdalmait. Szégyene a birodalomnak, hogy a római császárnak, mikor húgát gyászolta, a kockázás volt a vigasztalása! Ugyanez a Caius, az őrültek következetlenségével egyszer hosszú hajat és szakállt eresztett, másszor összevissza végigkóborolta Itália és Sicilia vidékeit, és sohasem lehetett tudni róla, hogy mit kíván: gyászolják-é húgát, vagy istenként imádják, mert ugyanakkor, mikor tiszteletére templomokat építtetett és áldozásokat rendelt, a legkegyetlenebb büntetéssel sújtotta mindazt, aki csak ímmel-ámmal siratta; ugyanolyan lelki fegyelmezetlenséggel viselte a balszerencse bántalmait, mint amily eszeveszett szenvedély őrjítette, ha szárnyára kapta a jó szerencse. Nehogy valaha is római férfiú róla példát vegyen, nehogy gyászát kegyeletsértő szórakozásokkal elhessegesse, vagy undorító szennyel és tisztátalansággal talán meggyalázza, vagy mások szenvedésével csillapítsa, ami bizony csöppet sem jószívű vigasztalás.

Neked pedig semmit sem kell változtatnod életed módján, mivel tudatosan oly tanulmányokra adtad fejed, amelyek a boldogságot kiváltképp fokozzák, viszont a balsorsot könnyűszerrel enyhítik, egyúttal pedig legnagyszerűbb vigasztalásaink s díszeink. Most tanulmányaidba mélyebben merülj el tehát, most mint bástyákkal övezd velük lelkedet, nehogy bárhol is rést találjon s hozzád férkőzzön a fájdalom. Testvéred emlékezetét is örökítsd meg jeles műveidben; mert ez az egyetlen emberi alkotás, amelynek semmi vész meg nem árt, amelyet meg nem rág az idő vasfoga. Egyetlen más emlékmű sem állja az időt, akár kőből, akár márványtömbökből, akár földhányásokból tornyozták mérhetetlen magasba, mert valamennyinek sorsa egy: pusztulás; a szellem emlékezete halhatatlan. Add meg testvérednek ezt bőkezűen, temesd el őt ebbe; sokkal szebb, ha megszenteled emlékét örökkévaló szellemi alkotással, mintha hívságos fájdalommal gyászolod. Hogy pedig magát a sorsot is szóba hozzam: most ugyan aligha emelhetek szót előtted az ő ügyében - hiszen akármennyit adott, minden gyűlöletes a szemünkben, pusztán amiatt, mert el is vett valamit, de majd akkor kell szót emelnem, mikor már igazságosabb bírájává hangolt a múló idő; mert akkor majd újra megbékélhetsz vele. Mivel sok mindennel elhalmozott, hogy enyhítse ezt a kegyetlen csapást, s még majd ezentúl is sokkal elhalmoz, hogy jóvátegye; elvégre ő maga adta neked azt is, amitől most megrabolt. Tehát ne fordítsd tenmagad ellen szellemed fegyverét, ne szítsd a fájdalmadat. Ugyan van hozzá írói művészetednek hatalma, hogy felnagyítsa a jelentéktelen dolgokat, s viszont kisebbítse és semmivé zsugorítsa a jelentősebbeket, de ezt a hatalmát tartogassa csak másra, most minden erejével szegődjék vigasztalásodra. S mégis vedd fontolóra, hátha fölösleges már ez is; tudniillik valamit megkövetel tőlünk a természet, de mi ezt hívságosan megtetézzük. Én pedig sohasem fogok olyasmit követelni tőled, hogy egyáltalában ne gyászolj. És tudom, hogy akad néhány, nem is annyira bátor, mint inkább zord világnézetű bölcselő, aki kereken tagadja, hogy a bölcs ember valaha is fájdalmat érezhet: azt hiszem, ezeket sohasem érte ilyen csapás, mert különben a balsors kiverte volna belőlük bölcsességük fölényét, s őket akaratok ellenére is az igazság megvallására rászorította volna. Az értelem eleget tett hivatásának, ha a fájdalomból kiirtotta azt, ami fölösleges benne túlságosan: de senkinek sem szabad remélni s kívánnia, hogy gyökerestül kiirtsa magát a fájdalmat is. Inkább tartson olyan mértéket, amely sem kegyetlenségbe, sem őrjöngésbe nem téved, s teremtsen bennünk oly lelki hangulatot, amelyet a kegyeletes érzelem jellemez, nem pedig a zaklatott indulat: csak omoljanak könnyeink, de ki is apadjanak; csak szakadjanak szívünk mélyéből sóhajok, de el is csituljanak; úgy kormányozd lelkedet, hogy a bölcseknél is, testvéreidnél is tetszést arass egyaránt. Ejtsd módját, hogy minduntalan felidézd magadban testvéred emlékét, őt magát beszélgetés közben magasztald, s mintegy megelevenítsd a szüntelen emlékezéssel; ezt pedig úgy érheted el, ha emlékét kedvessé, nem pedig siralmassá alakítod magadban; mert természetes, hogy a lélek mindig visszariad olyasmitől, amihez visszatérni szívfájdalom. Gondolj szerénységére, gondolj arra, mily tehetségesen dolgozott, mily szorgalmasan intézte el ügyeit, mily férfiasan megtartotta minden ígéretét. Minden szavát és tettét mondd el rendre másoknak, és éppígy idézd eléd tenmagadban. Gondold végig: milyen volt s remélhetőleg milyenné válhatott volna még: mert lehetett-e ígéret, amelyre ily testvér jogot nem adhatott biztosan?

Íme, úgy írtam ezt, amennyire telt erőmtől és szellememtől, amely már-már eltompult és megrokkant a huzamos tespedésben. Ha pedig úgy éreznéd, hogy méltatlan ez szellemedhez, vagy alig-alig enyhíti fájdalmadat, gondolj reá: mily nehéz annak mást vigasztalnia, akit lenyűgöz saját szenvedése, s mily nehezen szakadnak fel a latin szavak olyan emberből, akit a barbároknak még a műveltebb barbárok fülét is sértő durva ordítozása harsog körül!


HELVIA VIGASZTALÁSA

Már nem egyszer eltökéltem magam, drága jó anyám, hogy vigasztalást írok neked, de mindannyiszor megmásítottam ezt a szándékomat. Hogy belevágjak, sok minden ok ösztökélt: először is úgy éreztem, hogy elfelejtem minden gondom s bajom, mialatt könnyeidet - ha visszaparancsolni tán nem tudom - legalább egy időre felszáríthatom; aztán azzal kecsegtettem magam, hogy nagyobb súlya lesz vigasztalásodra szánt iratomnak, ha előbb magam megkeményítem szívemet; ezenfelül féltem, hogy a balsors, ha én legyűröm is, valaki mást szeretteim közül csak legyűr: tehát sebhelyemre szorítottam kezem, és szerettem volna hozzáférkőzni vérző sebedhez, hogy erőmtől telhetőleg ápolgassam-kötözgessem. Ám ezt a szándékomat elodázta sok minden ok: tudtam, hogy frissen sajgó fájdalmadat csillapítanom nem szabad; nehogy épp a vigasztalás lobbantsa lángra és izgalomra, hiszen a testi betegségben sincs semmi veszedelmesebb, mint időnek előtte orvosságot beadni; várakoztam tehát, amíg fájdalmad ereje elemészti majd önmagát, lelohasztja majd az idő, elbírja majd az orvosságot is, és az orvos gyógyító kezét tűri már. Ezenfelül, mikor végigböngésztem a leghíresebb írók műveit, amelyeknek célja a fájdalom csillapítása és enyhítése, egyetlen példát sem találtam olyasmire, hogy akiért siránkoznak, éppen az vigasztalná szeretteit: így ebben a furcsa helyzetben tétováztam és féltem, hogy vigasztalódás helyett inkább elmérgesítem, sebed. Vedd hozzá azt is, hogy újfajta kifejezéseket, nem pedig hétköznapi és elcsépelt közhelyeket kellett használnia az olyan embernek, aki úgyszólván a saját máglyájáról támad életre, hogy megvigasztalja szeretteit. Márpedig természetes, hogy a túlhajtott fájdalom roppant nagysága a szavak megválogatását meghiúsítja, hiszen néha belénk fojtja még a hangot is. Igyekezlek megvigasztalni hát, amennyire erőmtől telik; nem azért, mintha tehetségemben elbíznám magam, hanem azért, mert éppen én lehetek a legvigasztalóbb vigasztalód. S ámbár a bánat mindig makacs, remélem, nem tagadod meg tőlem - akitől még semmit meg nem tagadtál - ezt az egyet: megengeded, hadd szabjak én határt bánatodnak.

Látod, mily bizonyosra veszem hajlandóságodat: nem kételkedem, hogy súlyosabban esik latba előtted az én szavam, mint a fájdalom, pedig a lesújtott embereknek nincs ennél hatalmasabb zsarnokuk. Tehát nehogy rögtön összecsapjak vele, előbb a pártjára állok, és összehordok mindent, amivel feltüzelhetem; mindent feltalálok, és újra feltépem a már behegedt sebet. Valaki ezt mondhatná: "Ez aztán furcsa vigasztalás: felkorbácsolni az elcsitult bánatot, és a lelket valamennyi nyomorúságának szemléletére kényszeríteni, holott alig bír el egyet is!" De aki így beszél, gondolja meg, hogy az olyan veszélyes betegségeket, amelyek fittyet hánynak az orvosságnak, és még jobban elhatalmasodnak, meggyógyítani többnyire éppen a kórokozó szerekkel lehet. Ennélfogva minden gyászát, minden halotti búbánatát előtte szóvá teszem: ez pedig nem lesz ám kíméletes gyógyítás, hanem a seb kiégetése és kivágása. S vajon mit érhetek el vele? Azt, hogy szégyelli majd, hogyan fájlalhatja egyetlen sebét, holott egész testét sebek borítják, ha már a lelke annyi bánaton diadalmaskodott. Tehát hadd siránkozzanak, hadd sóhajtozzanak akár örökre is mindazok, akiknek elkényeztetett lelkét elernyesztette a szüntelen boldog élet, s akik összeomlanak a balszerencse leghalványabb rezzenésére is: bizony azok, akiknek egész élete a csapások szakadatlan láncolatja volt, a legsúlyosabb csapásokat is hősi s rendíthetetlen állhatatossággal tűrik el. Mindenesetre nagy előnye az állandó balszerencsének az, hogy végtére megedzi mind, akiket szüntelen csak gyötör. Téged a sors a legkeservesebb csapásoktól egy pillanatra sem mentesített; még születésed percének sem irgalmazott: alighogy megszülettél, sőt már születésed közben elvesztetted édesanyádat, s az életbe úgyszólván "kitettek". Mostoha keze alatt serdültél nagy leánnyá; végtelen ragaszkodásod és kedvességed, ami a tulajdon édes lányának is becsületére válhatott volna, szinte kényszerítette, hogy édesanyáddá legyen; de a mostohát, még ha jó is, mindenki megszenvedi. Végtelenül jóságos nagybátyádat, ezt a páratlanul jellemes és kemény férfiút, épp mikor hazavártad, akkor vesztetted el; és nehogy a balsors elodázza a csapások sorát, s akár egy pillanatra is enyhítse ádáz dühét: még ugyanabban a hónapban eltemetted drága jó férjedet,[23] akitől három fiad született: gyászodban vetted hírül emezt a gyászt, mikor éppen egyik fiad sem volt veled, mintha csak szándékosan éppen arra az időre sűrítette volna a sors minden szerencsétlenségedet, amikor fájdalmadban nem lehetett semmilyen támaszod. Nem is emlegetem a rengeteg veszélyt, a rengeteg rettegést, aminek szakadatlan támadásait elviselted: öledből három unoka rajzott ki már, s bizony-bizony hamarost magadhoz ölelhetted mind a három unokád hamvait; három héttel azután, hogy eltemetted fiamat, ki karodban és csókjaid záporában szenderült a halálba, hírét vetted, hogy mellőled engem is elragadtak;[24] még csak ez hiányzott neked: az élőkért is gyászruhát ölteni!

Elismerem, soha még nem kapott tested oly súlyos sebet, mint ez a mostani; nem csak éppen bőrödet karcolta fel könnyedén, hanem felhasította szívedet s minden nemes szervedet. De valamint az újoncok könnyű sebük miatt is jajveszékelnek, s jobban rettegnek az orvos kezétől, mint az ellenség fegyverétől, az öreg harcosok pedig, ámbár dárda döfte át testüket, mégis tűrik, türelmesen s jajtalan, hogy sebükben vájkáljanak, mintha nem is az ő testükről volna szó: éppen így most te is bátran vesd alá magad a gyógyításnak. Szüntesd a siránkozást, a jajgatást s mindazt, amiben kitombolja magát az asszonyi fájdalom; mert kárba veszett annyi sok szenvedésed, ha még mindig nem tanultad meg a szenvedést. Úgy érzed talán, hogy kíméletlenül beszélek veled? Szenvedésedből semmit se hallgattam el, hanem mindent összehordtam és eléd tártam.

Hősi elhatározással tettem meg ezt, mert eltökéltem magam nem dédelgetni, hanem legyűrni fájdalmadat. S véleményem szerint úgy gyűrhetem le, ha mindenekelőtt bebizonyítom, hogy semmi olyant sem szenvedek, ami miatt szerencsétlennek mondhatna akárki is, vagy amivel szeretteimet szerencsétlenségbe dönteném, azután pedig: ha áttérek reád és bebizonyítom, hogy a te sorsod sem súlyos, hiszen mindenestül az enyémnek függvénye csak.

Azzal kezdem tehát, amit anyai szíved leginkább óhajt hallani, hogy én semmit sem szenvedek. Erőmtől telhetőleg bebizonyítom neked, hogy mindaz, ami itt rám súlyosodik elképzelésed szerint, cseppet sem elbírhatatlan; ha pedig ezt hihetetlennek tartanád, akkor bizony én még büszkébb leszek, hogy boldognak érzem magam oly viszonyok között, amelyek másokat boldogtalanná keserítenek rendszerint. Semmi értelme sincs, hogy az én ügyemben más szavának adj tán hitelt: nehogy mindenféle megbízhatatlan szóbeszéd megzavarjon, íme én magam közlöm veled, hogy nem vagyok boldogtalan. S hogy annál jobban megnyugtassalak, hozzáteszem: nem is lehetek boldogtalan.

Szerencsés állapotban születtünk, csak nem szabad túllépni korlátait. A természet úgy intézte, hogy a boldog élethez ne legyen szükség óriási erőfeszítésre: minden ember boldoggá teheti önmagát. A külső körülmények jelentősége lényegtelen, s nincs is számottevő hatásuk, se jó, se rossz, semmilyen; a bölcs embert a jószerencse nem szédíti meg, s a balsors se csüggeszti el; hiszen mindig abban fáradott, hogy önmagába vesse minden bizalmát, s minden örömét önmagában keresse. Hogyhogy? Ezzel azt mondtam talán, hogy bölcs vagyok? Egyáltalán nem, mert ha bölcsnek vallhatnám magam, nem csupán tagadnám, hogy boldogtalan vagyok, hanem hangosan hirdetném, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere s az istenségnek szinte már részese: most én a bölcs férfiakhoz szegődtem - s ez maga elegendő minden boldogtalanságot enyhíteni - és mivel magam védelmére még nincs erőm, idegen táborban kerestem oltalmat, oly emberek táborában, akik magukat s övéiket könnyűszerrel megvédelmezik. Ezek lelkemre kötötték, hogy keményen álljam meg helyem, mint őrszem a vár fokán, és a sors minden acsarkodását, minden támadását, jóval előbb, mintsem rámzúdulhatna, meglássam. A balsors azoknak súlyos, akiket hirtelen megrohan: de csapását könnyen kibírja, aki mindig résen áll. Mert az ellenség rohama is csak azokat söpri el, akiken váratlanul rajtaüthetett; de akik már a háború előtt felkészültek a jövő háborúra, azok felszerelten és harcra készen könnyedén felfogják az első támadást, amely rendszerint a legborzalmasabb. Sohasem hittem a vakszerencsének, akkor sem, midőn szemre békén hagyott; mindazt, amivel nagy kegyesen elhalmozott, a vagyont, a méltóságokat, a tekintélyt, olybá tekintettem, hogy visszavehette bármikor, én ugyan fel nem háborodtam volna ennek miatta. Mindezt tisztes távolban tartottam magamtól; a sors tehát csupán elvette, nem elrabolta. A balszerencse csak azt verhette le, akit a jószerencse megszédített. Azok, akik személyes és örök tulajdonuk gyanánt szerették ajándékait, akik ezek révén hiú dicsőségre vágyódtak, összeomlanak s búslakodnak, midőn a sok hamis és illanó élvezet cserbenhagyja hivalkodó s együgyű lelküket, amelynek semmiféle igaz örömről nem volt soha sejtelme sem: viszont aki a jósorsban nem bízza el magát gőgösen, nem is omlik össze, ha sorsa tán változik. Jó- s balsorsban lelke egyaránt rendíthetetlen marad, szilárdsága már minden próbát megállt; mert épp a boldogságban ismerte meg, hogy a boldogtalanság ellen mi a leghatalmasabb fegyvere. Tehát én magam mindig úgy véltem, hogy azokban, amikre mindenki áhítozik, nincs valódi jó semmi sem, továbbá meggyőződtem róla, hogy mind haszontalan, mind csillogó s csábító színekben tetszeleg, ám ragyogó belsőnek e külső mögött híre sincs: viszont mindabban, amit szerencsétlenségnek neveznek az emberek, nem látok semmi oly embertelenséget és szörnyűséget, amivel rémítgetni szokott a közvélemény. Mert szinte általános megállapodás és köztudat szerint már maga ez a szó is ridegebben hangzik, s aki hallja, sérti annak fülét, mert gyászos és átkozott: de a nép így szentesítette; csakhogy a nép határozatát szinte pontról pontra leszavazzák a bölcselők.

Mellőzzük hát a tömeg véleményét, hiszen ezeket az embereket félrevezeti a látszat, amelynek vakon hisznek, s lássuk, mi is a száműzetés. Nyilván semmi más, mint helyváltoztatás. De nehogy olybá tekints, mintha fitymálnám a hatásait vagy szépíteném, ami benne oly szörnyű, hozzáteszem: ezt a helyváltoztatást nyomon követik a kellemetlenségek: a szegénység, a szégyen, a megaláztatás. Ezekkel később mérem össze majd fegyverem; egyelőre mindenekelőtt azt akarom szemügyre venni, miféle szenvedéseket hoz reánk maga a helyváltoztatás.

"Hazátlanul élni elbírhatatlan." Nézd csak végig ezt az embersűrűt, amely az óriási világváros házaiba alig fér bele: e tömeg javarészének nincs is hazája. Szabad városokból és telepes városaikból, szóval az egész földkerekségről sereglettek itt össze: egyeseket a nagyravágyás vonzott ide, másokat a közhivatal kényszere; egyeseket a követi megbízatás, másokat a nagyvilági élet sóvárgása, amely mindig megkeresi a bűnös kicsapongásokra legalkalmasabb és legkáprázatosabb helyet; egyeseket a tudományszomjúság, másokat a játékok látványossága; némelyeket a baráti vonzalom csalt ide, másokat a törtetés, hogy itt óriási közönség előtt fitogtathatják tehetségüket; némelyek idejöttek vásárra vinni szépségüket, mások vásárra vinni szónoki tehetségüket: mindenféle ember összeverődött itt a városban, amely egyformán nagyra értékeli az erényeket s bűnöket. Szólítsd őket magad elé sorra mind név szerint, s kérdezd meg mindegyiktől, hová valósi: megtudod tőlük, hogy legtöbbjük máshová való, vidékről költözött ide ebbe az óriási és gyönyörű városba, amelyhez azonban egyáltalán nincs köze. Aztán hagyd ott ezt a várost, Rómát, amelyet mégis minden ember közös hazájának nevezhetünk, és tarts szemlét a világ annyi más városán: egy sincs köztük, amely ne volna zsúfolva külföldiekkel. Aztán hagyd ott azokat a helyeket is, amelyeknek kellemes tájai s természeti szépségei lenyűgözik az emberek ezreit; járd be a pusztaságokat és a legzordonabb szigeteket, Sciathust és Seriphust, Gyarust és Cossurát: sehol sem találhatsz olyan sivár helyet, ahol ne a maga gyönyörűségére időznék bárki is.

Van-e a világon olyan sivár, olyan visszariasztó sziklabástya, mint ez a Corsica? Van-e koplaltatóbb annak, aki szeret töltekezni? Van-e hely az emberekhez kegyetlenebb? Van-e táj ennél borzalmasabb? Van-e éghajlat ennél szélsőségesebb? Mégis több itt az idegen, mint a bennszülött. A helyváltoztatás tehát oly súlyos csapás nem lehet, ha egyeseket hazájukból még ez a hely is kicsábíthatott. Olvasom, hogy némelyek szerint valami velünk született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk, és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást; mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan; megállapodni nem bír sehol; ide-oda kalandozik; gondolatai ismert és ismeretlen dolgokon szerteszét rajzanak; szüntelen kóborol, nem bírja a tespedés nyűgeit, a változatosság fölöttébb gyönyörködteti. S ezen bizonyára nem is csodálkozol, ha megvizsgálod őseredetét: mert nem földi és nehéz anyagból való, hanem amaz égi tiszta lélekből szállt belénk; az égi dolgoknak pedig a mozgás örök lényegük: tovasuhannak és szédületes iramban száguldanak. Nézd a világon tündöklő csillagok táborát: egy sem áll veszteg. A nap megállíthatatlanul körbe jár s vándorol, egyszer itt, másszor ott, s ámbár a világegyetemmel együtt forog, éppen így kering a földdel ellentétes irányban is, a csillagképeken sorra mind átvonul, soha semmiképp meg nem áll: mozgása és folytonos bolyongása erre s arra, örökkévaló. Minden szakadatlanul áramlik és hömpölyög; helyét változtatja szűnös-szüntelen, amint megszabta a természet törvénye és kényszere; miután meghatározott évkörökben végigfutotta pályáját, újra kezdi megszokott útját: ezek után tehát ugyan hogy is gondolhatod, hogy az emberi léleknek, amely az égiekkel egyazon anyagból alkottatott, a bolyongás és helyváltoztatás nyűg és teher, holott magának az istenségnek gyönyörűsége és életeleme a szédületes és örökkévaló változás!

Nos, most az égről a földre fordítsd szemed: megállapíthatod, hogy lakóhelyüket változtatták már egész népek és nemzetek. A barbár tartományok kellős közepébe hogy kerülnek görög városok? Hogyan jutott el a makedón nyelv az indusok s a perzsák közé? Scythiában s a szomszédos vad és zabolátlan nemzetek földjein, egymást érik ott a Fekete-tenger partszegélyén alapított városok: mikor egész házuknépével itt ütöttek tanyát, nem riasztotta vissza őket sem az örökös tél tombolása, sem az emberek természete, ami oly rideg, akár az éghajlatuk. Kisázsiában rengeteg athéni él; Miletusból különféle tájakra hetvenöt város lakossága rajzott ki már; Itáliának az az egész fele, amelyet a Tyrrhéni-tenger mos, valamikor "Nagy Görögország" volt. Az etruszkok Ázsiából erednek; a tyrusiak Afrikában laknak, s a punok Hispániában; Galliába görögök telepedtek, Görögországba gallusok; a germánok átkelését a Pyrenaeus hegység nem tartóztatta fel: úttalan utakon, ember nem járta ösvényeken merészkedett előre az emberi könnyelműség. Magukkal hurcolták gyermekeiket, asszonyaikat s a vénség terhe alatt roskadozó szülőket. Némelyek a hosszas vándorúttól megtörten, nem érett megfontolás után választottak maguknak helyet, hanem ott telepedtek le, ahol a kimerültség letaglózta őket; mások az idegen földön fegyverrel szereztek maguknak jogot; voltak néptörzsek, amelyeket elnyelt a tenger, miközben előretörtek ismeretlen céljuk felé, mások meg ott vertek tanyát, ahol a végső ínség megállította őket. S nem mindegyiket ugyanaz az ok hajtotta, hogy hazájukat elhagyják s új hazát keressenek: némelyek városuk pusztulása után megmenekültek az ellenség fegyverétől, s mivel elvesztették földjüket, idegen földekre kényszerültek; másokat a forradalom kergetett ki hazájukból; egyesek a lakosság túlságos elszaporodása miatt távoztak el, hogy így a zsúfoltságon mintegy eret vágjanak; másokat a járvány vagy a folytonos földrengés, vagy a szerencsétlen talaj valami más elviselhetetlen átka kergetett máshová; némelyeket holmi égig magasztalt tündérország híre csábítgatott. Az egyiket ez, a másikat amaz ok csalta máshová otthonából: de az az egy minden bizonnyal nyilvánvaló, hogy semmi sem marad veszteg ott, ahol született. Az emberiség szakadatlanul szerterajzik; ezen a roppant világon minden nap hoz valami változást: új városokat alapítanak, új nemzetek tűnnek fel a régiek helyett, amelyek kipusztultak vagy beleolvadtak a győztesekbe. Márpedig a népeknek ez a folytonos vándorlása mi egyéb, mint egész közösségek száműzetése? De ezzel a hosszú kitéréssel miért is fárasztottalak? Mi értelme van fölemlegetni Antenort, Patavium alapítóját, és az arkadiai Evandert, aki országot alapított a Tiberis partjain? Vagy Diomédést és másokat, győzőket és legyőzötteket, akiket a trójai háború idegen földekre szórt szerteszét? Nyilvánvaló, hogy alapítójának a római birodalom is egy száműzöttet[25] tekint, aki hazájának elfoglalása után vándorútra kelt, s akit balsorsa és a győztesektől rettegése távoli tájakra hajszolt keresni új hazát, s végül maroknyi kísérőjével annyi viszontagság után Itáliában partra tett. Később aztán ez a nép világszerte mindenfelé hány, de hány gyarmatot szervezett. A római megtelepült mindenütt, ahol diadalmaskodott fegyvere. Az ilyen kivándorlásra jelentkeztek is szívesen: még az aggastyán is elhagyja lám otthonát, s a telepesekkel tengerentúlra megy. Bizonyságul több példát felsorolni szükségtelen; mégis eggyel ezt a sort megtetézem, mivel önként kínálkozik: maga ez a sziget is lakóit gyakorta váltotta már. Nem szólván a régebbiekről, akiket eltakar a századok fátyola, csak a görögöket említem. Massilia mai lakosait, akik, miután Phocaeából kivándoroltak, ezen a szigeten alapítottak gyarmatot; hogy innen mi hajtotta őket tovább, vajon a zordon éghajlat-é, vagy az eléjük meredő s túlságosan hatalmas Itália, vagy furcsa tengerpartja, amelynek kikötője nincs, nem tudom; hogy nem a bennszülöttek vadsága lehetett az oka, abból is nyilvánvaló, hogy meg tudtak maradni Galliának akkoriban roppant vérszomjas és durva népei között. Aztán ideköltöztek a szigetre ligurok, ideköltöztek hispánok is, amit nyilván mutat szokásaik hasonlósága is; mert ugyanolyan a kalapjuk, s ugyanolyan fajta a csizmájuk, mint a cantabereké, sőt néhány szavuk is egyezik; mert egyébként beszédük, a görögökkel és ligurokkal folytatott érintkezés miatt, az ősi nyelvtől elüt. Aztán két római gyarmatot alapítottak itt, az egyiket Marius, Sulla a másikat: íme, a terméketlen és rideg sziklaszirt lakossága ennyiszer változott! S végül: aligha van már a világon olyan földdarab, ahol az őslakók laknának még ma is; a népesség keverék, s innen-onnan összeverődött mindenütt. A népek váltogatták egymást: az egyik megkívánta azt, amit a másik már megunt: némelyiket kizavarták onnét, ahonnan ő kergette ki elődeit. A végzet úgy határozott, hogy a földön semminek a sorsa sem lehet változatlan.

A helyváltoztatással kapcsolatban a száműzetéssel velejáró egyéb kellemetlenségekről nem is szólván, Varro, a legkiválóbb római tudós, elegendő vigasztalásnak hiszi, hogy bárhová hajt a sors, valamennyiünkre azonos természettörvények érvényesek mindenütt; Marcus Brutus pedig elegendő vigasztalásnak hiszi, hogy aki száműzetésbe megy, magával viheti erényeit. Még ha valaki ezeket külön-külön nem tartja is alkalmasnak a száműzöttek megvigasztalására, nem tagadhatja, hogy a kettő együtt módfelett hathatós. Hiszen amit elvesztettünk, merő semmiség! Bárhová megyünk is, két legnagyobb értékünk: a közös emberi természet és az egyéni erény, mindenhová elkísér. Így rendelte ezt, hidd meg nekem, a világegyetem alkotója, akár mindenható isten ő, akár anyagtalan értelem, óriási alkotások mestere, akár isteni szellem, amely a legnagyobb s legkisebb testeken egyforma feszültséggel árad el, akár a végzet és az összefüggő okok megrendíthetetlen sora: ismétlem, úgy rendelte ezt, hogy mások döntésétől csak legjelentéktelenebb dolgaink függjenek. Mindaz, ami az embernek igazán javára van, nincs az emberek hatalmában, nem adhatja meg s nem veheti el senki sem. Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és ékesebbet a természet sosem alkotott, és a lélek, amely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal ennek legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Tehát bárhová űz a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, rettenthetetlenül, s végigvándorolhatjuk az egész földkerekséget, e világon igazi száműzetés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Mindenünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van. Tehát amíg szemem élvezheti azt a látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a napban és a holdban gyönyörködhetem, amíg a többi csillagon elmerenghetek, amíg felkelésüket s lenyugvásukat és távolságukat s hol szédületes, hol csökkent sebességük törvényeit fürkészhetem, amíg csodálhatom az éjszakában tündöklő millió csillagot, amelyek közül egyesek mozdulatlanul vesztegelnek, mások csak szűk térben mozognak, és megszabott pályájukon keringenek szüntelen, némelyek hirtelen föltündöklenek, némelyek meg lángcsóvával kápráztatják a szemet, mintha lehullanának, vagy ragyogva messze száguldanak, s hosszú fénysáv rajzolja ki útjukat: amíg ezekkel közösségben vagyok, s amennyire embernek szabad, az istenekkel társalkodom, amíg lelkemmel, amely igazi hazájának szemléletére óhajtozik, mindig az égi magasságokat járhatom, mit törődöm vele, hogy lábaim miféle földet taposnak?

"Csakhogy ezen a földön sem gyümölcsfák, sem díszfák nem tenyésznek ám; nem öntözik hajózható s nagy folyók; semmit meg nem terem, ami külföldieknek kívánatos, hiszen a bennszülött lakosság táplálékát is szűkösen hozza meg; nem fejtenek itt drága márványokat, nem tárnak fel arany- s ezüstteléreket." Alantas lélek az, amelyet a földiek vonzanak: azokra édesgessük őt, amik változatlanok mindenütt, s egyformán tündöklenek mindenütt. S gondolni kell arra is, hogy azok a hitványságok a maguk hamisságával és megrögzött tévhitével a valódi lelki javak elé akadályokat gördítenek. Minél hosszabb sétacsarnokokat építenek, minél magasabbra húzzák fel a tornyokat, minél szélesebbre terjesztik a háztömböket, minél mélyebbre ássák a nyaranta hűs pinceboltokat, minél óriásibb tömegű emeleteket tornyoznak egymás fölé, annál több lesz, ami az eget szemünk elől eltakarja. A sors téged olyan vidékre vert, ahol a kunyhó a legnagyúribb lakás; ne légy hát kislelkű, és ne vigasztald magad alantasan: ne csak azért viseld ezt férfiasan, mivel tudod, milyen volt Romulus házikója. Inkább így beszélj: "Szóval ez a hitvány viskó erényeket zár magába? Hiszen akkor minden templomnál díszesebb, ha az igazság, ha a mérséklet, ha az okosság, a szeretet, a tökéletes kötelességteljesítés szelleme, a földi s égi titkok tudása fényeskedik benne. Nem lehet szűk a hely, ahol e fölséges erények ekkora tömege otthont talált, nem lehet súlyos az a száműzetés, amelybe ilyen kísérettel vonulhatunk." Brutus az erényről írt könyvében elmondja, hogy találkozott Marcellusszal Mytilenaeben, ahol száműzetésben élt, és meggyőződött róla, hogy amennyire az emberi természet megengedi, nagyon boldog volt, és sohasem kívánta úgy a tudományos foglalkozást, mint éppen akkor. Tehát hozzáteszi: úgy érezte, hogy mikor nélküle indult haza, inkább ő maga ment száműzetésbe, s tulajdonképpen nem a száműzött maradt száműzött. Ó, mennyivel boldogabb volt Marcellus akkor, midőn Brutus magasztalta száműzetését, mint akkor, midőn az állam elismeréssel jutalmazta consuli működését! Mily nagy férfiú volt az, aki olyan hatást tett látogatójára, hogy ez önmagát érezte száműzöttnek, midőn a száműzöttől eltávozott! Mily nagy férfiú volt ő, hogy maga iránt csodálatot gerjesztett olyan emberben, akit maga Cato is megcsodált! Ugyancsak Brutus említi, hogy Caesar nem szállt ki Mytilenaeben, hanem tovább hajózott, mivel látni sem akarta ezt a megalázott férfiút. A senatus ugyan hivatalos kérelemmel kieszközölte, hogy visszatérhetett; oly izgalom és elkeseredés fűtötte a senatorokat, mintha e napon Brutus lelke lobogott volna valamennyiben, s mintha nem is Marcellusért rimánkodtak volna, hanem önmagukért, mert száműzöttnek érezték magukat, ha továbbra is nélküle kellene élniök; mégis sokkal nagyobb dicsőségére vált az a másik két alkalom, midőn, még a száműzetésben, Brutus alig tudott megválni tőle, Caesar pedig nem merte meglátogatni. Mindkettőnek a tanúságtétele őt dicsőítette meg: Brutus sajnálta, Caesar pedig szégyellte, hogy Marcellus nélkül kell visszatérnie. Kétségtelen, hogy Marcellus, e nagyszerű férfiú, hogy méltósággal viselje a száműzetést, gyakorta így erősítette magát:

"Hogy e pillanatban nincs hazád, azt nyomorúságnak nem érezheted. Minden tudománnyal torkig töltekeztél, tehát tudhatod, hogy bölcsnek hazája széles e világ. S ezenfelül: az, aki tégedet száműzött,[26] maga is hazátlanul élt tíz álló esztendeig; igaz, azért, hogy kiterjessze a birodalom határait, de mégiscsak hazátlanul! S íme, hívja már Afrika,[27] ahol új háború viharfelhői tornyosulnak, hívja Hispánia,[28] amely újra talpra segíti a megtört és levert ellenfelet, hívja Egyiptom,[29] az áruló, s végül az egész földkerekség, amely a megrendült birodalom összeomlását kajánul lesi. Melyikről gondoskodjék előbb? Melyik ellen fordítsa hát fegyverét? Az egész világon végigviharzik győzelmesen. A népek hódolattal tekintenek fel reá: Brutus csodálatával érd be hát te is boldogan!"

Marcellus tehát férfiasan tűrte a száműzetést, és lelkén semmit sem változtatott a helyváltozás, ámbár szegénység járt vele: hogy pedig ebben nincs semmi rossz, mindenki tudhatja jól, akit az eszeveszett kapzsiság s mértéktelenség őrülete el nem kapott. Hiszen mily semmiség, ami az ember életfenntartására szükséges! S akiben az erénynek csak egy kis szikrája ég, ennyinek ugyan hogy is lehetne híjával! Én személy szerint bölcsen tudom, hogy nem a vagyonomat vesztettem el, hanem csak a vele járó kellemetlenségeket. Amit a test kíván, édeskevés: védelmezni a hideg ellen, étellel-itallal csillapítani az éhséget és szomjúságot; minden egyéb testi vágy a bűnt szolgálja s nem az életszükségletet. Fölösleges végigkutatni a tengerek mélyeit, s halomra ölt állatok húsával hasunkat degeszre megtölteni, vagy ismeretlen partokon távoli tengerek osztrigáit összegyűjteni: az istenek és istennők verjék meg sorra mind, akiknek telhetetlensége mérhetetlen birodalmunk határain túlcsapong! A Phasison túl fogatják össze dús asztaluk fogásait,[30] s nem sül ki szemük a sütnivaló szárnyasokat a parthusoktól hozatni, holott még a bosszúval adósaik vagyunk! Ínyencfalatot, ismerőst s ismeretlent, mindent mindenfelől összehordanak a finnyáskodó torkosoknak; távoli tengerekről szállítják ide azt, amit a csemegéktől megcsömörlött gyomor már csak ímmel-ámmal fogad be; hánynak, hogy ehessenek, esznek, hogy hányhassanak, s az egész világról összehordott fejedelmi falatokat még megemészteni sem méltóztatnak.

Aki az ilyesmiket megveti, annak a szegénység vajon árthatna-é? Aki pedig ilyesmiket kíván, annak a szegénység még használhat is: mert akarata ellenére is meggyógyítja, vagy ha még a kényszer hatása alatt sem hajlandó az orvosságot bevenni, ebben a szegény állapotban mindezt már azzal is megtagadja, hogy nincs módja kívánnia. Caius Caesar, akit véleményem szerint azért alkotott a természet, hogy megmutassa, hová fajulhatnak a császári bűnök a császári trónuson, tízmillió sestertiust lakomázott fel egyetlenegy napon; és bár valamennyi tányérnyalója ontotta a jó tanácsokat, mégis alig tudta kisütni, hogy egyetlen lakoma három tartomány adóját hogyan is eméssze fel? Ó, mily szerencsétlenek, akiknek ínyét már csak drága fogások ingerlik! S drágaságuk oka nem az, hogy ízük különleges, vagy valamiért kívánatos jó falatok, hanem az, hogy mind ritkaság, s valamennyit nehéz megszerezni.

Különben, ha az emberek újra elővennék a jobbik eszüket, mi szükség volna annyi foglalkozásra, ami a hasat szolgálja mind? Hát a messzeágazó kereskedésre? S mi szükség volna az erdők vadjait irtani? S a tenger mélyeit felkutatni? Bőven van mindenütt élelem, a természet megrakta vele a világ minden zugát, de az emberek szinte vakon mennek tovább, bejárnak minden tartományt, átkelnek a tengeren, s holott éhségüket olcsón csillapíthatnák, inkább drága pénzen felcsigázzák. Kedvem volna megkérdezni őket: "Mire való annyi hajót messzi útra indítani? Minek ragadtok fegyvert a vadállatok s az emberek ellen is éppen úgy? Minek a pénzt halomba tornyoznotok? Hát nem akarjátok tudomásul venni, mily kicsiny testetek? Nem téboly-é, nem az esztelenség netovábbja-é sokat kívánnotok, holott édeskevés fér belétek? Szaporíthatjátok vagyonotokat, gyarapíthatjátok birtokaitokat akármennyire: azzal még nem tágul terjedelmesebbre a testetek. Ha jól beütött a kereskedés, ha bő zsákmányt hozott a katonáskodás, ha mind együtt vannak már a messze földeken felhajtott ételek, akkor ezt a rengeteg készletet nem lesz hová gyömöszölnötök. Minek annyi mindent összeharácsolnotok? Persze őseink, akiknek erényeiből élősködik még ma is bűnös korunk, bizonyára szerencsétlenek voltak, mert ételüket maguk főzték, mert a föld volt az ágyuk, mert a házukban még nem ragyogott aranymennyezet, mert templomaikban még nem csillogott rengeteg drágakő: biz akkor agyagistenekre esküdtek erőshitűn-jámborul; s akik ezeket az isteneket szólították tanúkul, még a hadifogságba is visszatértek, meghalni,[31] hogy esküjüket meg ne szegjék. Persze a mi dictatorunk,[32] aki, miközben a samnis nép követségét fogadta, tulajdon kezével kavarta a tűzhelyén silány ételét, azzal a kézzel, amellyel az ellenséget már annyiszor tönkreverte, s diadalmi babérkoszorúját a capitoliumi Jupiter ölébe letette már annyiszor, persze nem élt oly fényűző életet, mint a mi kortársunk, Apicius, aki abban a városban, ahonnan nemrégiben kiutasították a filozófusokat, mert megrontották állítólag az ifjúságot - felcsapott a konyhaművészet filozófusának és tudományával megmételyezte egész századunkat." Érdemes elmondanom, hogy ez milyen véget ért. Miután beleölt a konyhájába százmillió sestertiust, miután a fejedelmek roppant ajándékait s a Capitolium rengeteg kincseit tivornyáin elpocsékolta, a feje búbjáig eladósodott, s végre-valahára ebben a szorult helyzetében átvizsgálta számadásait: megállapította, hogy vagyonának maradványa mindössze tízmillió sestertius, és mintha koldusbotra jutott volna, mert nyomorult tízmillióból kellett ezentúl eltengődnie, mérget ivott, s így fejezte be életét. A milliókat mily őrülten pocsékolta ez, hogy tízmillió az ínséget jelentette néki! Ezek után merd tehát mondani, hogy boldoggá nem a lelki nagyság tehet, hanem az óriási vagyon! Íme, volt ember, aki tízmillió sestertiustól megriadt: méregpohárral szabadította meg magát éppen attól, amire mindenki más epedve áhítozik! Azonban ennek a züllött embernek még ez az utolsó pohár ital volt a legegészségesebb: igazában akkor ette s itta a mérgeket, mikor pazar lakomáiban nem csupán kedve telt, hanem büszkélkedett is velük, mikor fitogtatta léhaságait, mikor az egész várost ráédesgette tivornyáira, mikor utánzásra csábította az ifjúságot, amely rossz példák nélkül is épp eléggé fogékony. Effélék történnek az olyan emberekkel, akik a gazdagságot nem a józan ész szerint élvezik - amelynek mégiscsak vannak némi korlátai -, hanem bűnös hajlamuk szerint, amelynek szeszélye viszont korláttalan s kiszámíthatatlan. A telhetetlenség kielégíthetetlen, a természet kevéssel beéri. Tehát a szegénység a száműzöttnek egyáltalán nem lehet kellemetlen; mert nincs oly isten háta mögötti meddő vidék, amely az embernek élelmet ne teremne bőségesen.

"Csakhogy a száműzöttnek nem lesz ruhája s hajléka sem." Ha minderre gyakorlati célból lesz szüksége csak: igenis lesz hajléka és lesz ruhája; ruházni és táplálni a testet egyaránt kevésből lehet; a természet semminek a beszerzését sem nehezítette meg, amit az embernek szükségletül megszabott. De ha bíborral bőven festett, arannyal átszőtt s tarkára színezett és hímzett szövetre áhítozik: akkor nem a balsors, hanem ő maga lesz oka, ha szegénynek érzi majd magát. Az ilyen emberrel, ha visszaadod is neki mindazt, amit elveszített, bizony nem teszel semmi jót; mert ha visszakapta is, még mindig többje fog hiányozni abból, amire áhítozik, mint száműzetésben abból, amije volt előbb. De ha aranyedényekkel tündöklő házi fölszerelést kíván és régi művészek nevével jelzett ezüsttárgyakat, bronzedényeket, amelyeknek az árát néhány ember bolond kedvtelése hajtotta fel, és a rabszolgák százait, akik zsúfolásig megtöltik még az óriási palotákat is, és természetellenesen fölhizlalt, kövér barmokat és a földkerekség valahány ékkövét: mindezt összehordhatja bár, telhetetlenségét sohasem fogja kielégíteni ennyi sem, mint ahogy semmiféle ital sem csillapíthatja azt, akinek szomjúságát nem a vízhiány gyújtja fel, hanem a belsejét marcangoló láz tüze; mert ez már betegség, nem pedig szomjúság. És ez nemcsak a falánksággal és kapzsisággal van így; minden kívánság egyaránt káros, aminek forrása nem hiányérzetünk, hanem mohóság csupán: akár torkig is tömheted, minden csak sarkantyúzza majd vágyadat, semmi sem csillapítja. Tehát ha az ember a természet szabta korlátok között megmarad, sohasem érzi majd szegénynek magát; aki áthágja a természet szabta korlátokat, azt, még ha dúsgazdag is, a szegénység szüntelen nyűgözi. Életszükségleteinket a száműzetés helye is kielégítheti, de birodalmak sem tölthetik be fölösleges vágyainkat. Gazdaggá csak a lélek tehet; ez a száműzetésbe is elkísér, és bőségben él a legzordonabb pusztaságban, s a maga kincseit élvezi, ha megvan annyija, amennyiből életét eltengetheti: a léleknek, akárcsak a halhatatlan isteneknek, a földi javakhoz egyáltalán nincs köze. Mindaz, amire oly hódolattal tekintenek a földhözragadt és testükért túlságosan reszkető emberek, a drágakövek, az arany, az ezüst, a művészi módon fényezett kerek s óriás asztalok: mind-mind csupa földi kolonc, ezt pedig nem szeretheti a valódi életre mindig emlékező tiszta lélek, amely maga könnyű és súlytalan, és ha kiröppen, tüstént a csúcsokra lendül; s addig is, amennyire tagjainak nyűge és a rásúlyosodó földi porhüvely engedi, végigszemléli a mennyei magasságokat röpke és szárnyaló szellemével. És éppen ezért nem is élhet száműzetésben soha; szabad, az istenekkel egylényegű s minden világban és minden korban egyaránt otthonos; mert szelleme a végtelen mennyeket körülröpködi, s áttöri a múlt és jövő idők végtelenségeit. Ez a hitványka test, a lélek bilincse és börtöne, minden hányattatás könnyű játékszere; minden kínszenvedés, minden bosszúvágy, minden betegség céltáblája, és martaléka: ám a lélek maga szent és örökkévaló, és nem is emelhet rá kezet senki sem.

De nehogy azt hidd, hogy a bölcsek tanításait csupán azért halmozom, hogy így kendőzzem a szegénység bosszúságait, holott a szegénységet nem érzi tehernek senki más, csak az, akinek meggyőződése, hogy valóban teher: figyeld meg elsőbben is, mennyivel több az olyan szegény, akikben semmi nyomát fel nem fedezheted, hogy a gazdagoknál szomorúbbak vagy idegesebbek talán: sőt nem tudom, nem derűsebbek-é, épp azért, mert jóval kevesebb a gondjuk-bajuk. Mellőzzük tehát őket, nézzünk szembe a gazdagokkal: hány de hány olyan pillanatja van életüknek, mikor a szegényekhez hasonlítanak! Útra csak kevéske poggyászt vihetnek magukkal, és mivel sietni kell, ha sürgős az út, hazaküldik a tengernyi kíséretet. Ha táborba szállnak, vagyonukból ugyan mily csekélységet vihetnek magukkal, ha a katonai szabályzat megtilt mindennemű fényűzést? De nemcsak különös alkalmak vagy sivár és meddő vidékek kényszerítik őket a szegények helyzetét osztani: ha gazdagságuktól torkig csömörlenek, kitűznek egy-két napot, mikor ebédjüket a puszta földön költik el, ilyenkor nem kerül elébük ezüst s arany, hanem csupán cserépedény. Ostobák! Hiszen mindig rettegnek attól, amire kedvük szottyan így néhanapján. Ó, mily sötét oktalanság, mily konok tudatlanság vakítja el azoknak a tekintetét, akiket szüntelen gyötör a szegénységtől való rettegés, még ha ezt kedvtelésből néha utánozni szokták is! Engem bizony, valahányszor a régi példákra visszaemlékezem, mindig elfog a röstelkedés, hogy vigasztaljak valakit a szegénység miatt, mert napjainkban a fényűzés már odáig fajult, hogy dúsabb a száműzöttek útipoggyásza, mint az előkelők egész vagyona volt egykoron. Köztudomású, hogy Homérosnak egy árva szolgája volt, Platónnak három, s egyet se tartott Zénón, alapítója a stoikus, zordon és férfias bölcseletnek: vajon tehát, ha valaki azt állítaná, hogy ezek nyomorúságosan éltek, emiatt nem tartaná-e talpig nyomorúságosnak éppen őt minden ember? Menenius Agrippát, aki békét szerzett a tanács és a nép között, közadakozásból temették el. Atilius Regulus, mikor Afrikában csépelte a punokat, megírta a senatusnak, hogy megszökött a napszámosa, és a földjét megműveletlenül hagyta; a senatus úgy határozott, hogy a földet, míg Regulus vissza nem érkezik, államköltségen művelteti: vajon nem érte-e meg egy rabszolgát elveszíteni, hogy majorosa maga a római nép legyen? Scipio leányai az államkincstártól kapták meg kelengyéjüket, mivel apjuk semmit sem hagyott rájuk: bizony méltányos is volt, hogy a római nép a hadisarcot egyetlenegyszer Scipiónak engedte át,[33] hiszen Karthagón behajtotta már annyiszor! Ó, boldogok e két leány férjei, hogy maga a római nép lett apósuk! Véleményed szerint boldogabbak lehettek talán, akiknek a táncosnői hozományul egymillió sestertiust kapnak, mint az a Scipio, akinek leányai gyámjuktól, a senatustól, kaptak hozományul szerény összeget? Fitymálhatja-e hát bárki is a szegénységet, amelynek ily ragyogó mintaképeit láthatod? Zúgolódhat bármelyik száműzött, hogy egyet s mást nélkülöz, ha Scipiónak hozományt adnia nem volt miből, ha Regulusnak nem volt napszámosa, Meneniusnak pedig temetési költsége sem, s ha azt, amije nem volt meg neki, nagy tisztességgel épp azért kapta meg mindegyik, mivel nem volt meg neki? Tehát ha tanúkul őket hívod, a szegénység már nem csupán bátorságos, hanem biz örvendetes.

De mintha máris hallanám az ellenvetést: "A szenvedéseket részekre mért taglalod, hiszen külön-külön elviselhetők, együtt azonban elviselhetetlenek? A helyváltoztatás tűrhető, ha csak éppen helyed változtatod; a szegénység is eltűrhető, ha becstelenséggel nem párosul, hiszen ez egymaga is tönkresújtja a lelkeket rendszerint." Annak, aki engem ily rengeteg szenvedéssel riaszt, ilyen érvekkel lehet visszavágnom: ha a balsors egy-egy csapása ellen van elegendő erőd, lesz akkor is, ha mind összefog ellened. Ha egyszer az erény megacélozta már lelkedet, akkor mindenfelől sebezhetetlen marad. Ha nem zaklat a kapzsiság, az emberiség legundokabb rákfenéje, a nagyravágyás se nyűgöz majd; ha életed utolsó napját nem büntetésnek, hanem a természet törvényének veszed, s ha a halálfélelmet szívedből kiirtottad, akkor abba már nem mer betörni semmi más rettegés; ha meggondolod, hogy a szerelmi vágyat nem bujálkodás, hanem fajfenntartás céljára ojtották az emberbe, bizonyos, hogy akit nem mételyezett meg ez a titokzatos s legkisebb porcikánkba is mélyen beléevődött fekély, azon már semmi más vágy erőt nem vehet. Az értelem nem egyenként teríti le a bűnöket, hanem egy sújtásra mind: egyetlenegy ütközet s győzelme teljes és általános. Hát azt hiszed, hogy a megaláztatás felzaklathatja tán akármelyik bölcs férfiút, aki egészen önmagára hagyatkozott, aki a tömeg véleményeit megveti? A becstelenségnél a becstelen halál rosszabb: mindazonáltal Sókratés, éppen úgy, mint ahogy annak idején harminc zsarnokkal szembeszállt egymaga, nyugodtan vonult börtönébe, s ezzel hamarost le is törölte róla a becstelen bélyeget; mert senki sem tarthatta börtönnek azt, ahol egy Sókratés tartózkodott. Ki tusakodnék a szembeszökő igazság ellen oly vakon, hogy Marcus Catónak a praetor- és a consulválasztáson elszenvedett kétszeres bukását becstelenségnek minősítené? Inkább a praetori s consuli méltóságot érte megaláztatás, hiszen Cato mind a kettőre csak fényt hozott volna. Az embert nem vetik meg mások soha, hacsak meg nem vetette már előbb önmagát. Csak az alantas és földhözragadt lelket érheti ily kemény bántalom; de aki legyűri a legdühösebb sorscsapásokat, és diadalmaskodik azokon a szerencsétlenségeken, amelyek másokat tönkretesznek, az még a nyomorúságot is kitüntetés gyanánt hordja majd, s mi már olyanok vagyunk, hogy semmi sem kelt bennünk akkora csodálatot, mint az az ember, aki szerencsétlenségében is bátor és férfias. Athénban a vesztőhelyre kísérték Aristidést;[34] aki csak találkozott vele, lesütötte szemét s keservesen felsóhajtott, mintha nem is csak ezt az igaz embert hurcolnák a vérpadra, hanem az igazságot magát; akadt mégis egy ember, aki arcul köpte őt. Ezen annál inkább felháborodhatott volna, mert tudta, hogy ilyesmire tisztességes ember nem vetemedhetett; de ő csak letörölte arcát, s mosolyogva odaszólt a kísérő hatósági embernek: "Szólj neki, hogy a száját ne tátsa ki többet ily mocskosan." Ez nem volt egyéb, mint sértéssel megtorolni a sértést. Tudom, hogy egyesek véleménye szerint a megvetésnél semmi se fájdalmasabb, sőt helyette szívesebben elviselnék akár a halált. Ezeknek azt felelhetem, hogy a száműzetésben megaláztatásnak gyakorta nincs is nyoma: ha egy nagy férfiú elbukott, bukásában is nagy marad, s nem éri őt nagyobb megvetés, mint a templomok romjait; ezeket lábbal tapossák ugyan, de a vallásosak épp oly hódolón tisztelik, mintha épségben állanának ma is.

Minthogy tehát nem történt velem semmi sem, drága jó anyám, ami miatt könnyedet kiapadhatatlanul ontanod kellene, nyilvánvaló, hogy a kesergésre személyes okok indítanak. Két okod lehet: vagy az zaklat fel, hogy érzésed szerint elveszítetted oltalmadat, vagy az, hogy távollétemet nem bírod elviselni.

Az elsőn elég nagyjában átsiklanom; hiszen ismerem lelkedet: a tieidet csupán önmagukért szeretted, önzetlenül. Tanulhatnának tőled az olyan anyák, akik asszonyos szertelenséggel kiaknázzák gyermekeik tekintélyét, akik, mivel nők nem viselhetnek tisztségeket, fiaikban élik ki nagyravágyásukat, akik fiaik vagyonát megkaparintják és elpocsékolják, akik kifogyhatatlanok a szép szavakból, hogy másoknak kedveskedjenek: te gyermekeid gazdagságának örültél véghetetlenül, de abból alig vettél igénybe a magad javára morzsányit is; te a mi adakozó kedvünket szüntelen mérsékelted, a magadét viszont szabadjára engedted, te még szüleid életében, amúgy is dúsgazdag fiaidat a magadéból gazdagítottad; te úgy intézted a mi örökségünk ügyét, hogy, mintha a tiéd volna, úgy fáradoztál vele, s egy ujjal sem nyúltál hozzá, mintha másoké volna; te a mi népszerűségünkből, mintha nem is volna hozzá közöd, hasznot sosem húztál, és a mi kitüntetéseinkből nem jutott más neked, csupán a költség s öröm: jószívűségedben sosem törődtél a magad érdekével. Tehát most, fiad kényszerű távollétében, nem kesereghetsz olyasmikért, amikhez akkor sem ragaszkodtál, mikor még körödben élhetett boldogan.

Tehát egész vigasztalásomat oda kell összpontosítanom, ahonnét anyai fájdalmad igazi szenvedélye táplálkozik: "Hát drága jó fiamat karomba nem zárhatom; társaságát, szavát nem élvezhetem! Hol van ő, akinek láttán bánatos arcom is földerült, akire rábízhattam minden gondom s bajom? Hová tűntek beszélgetéseink, amelyekkel betelni nem tudtam soha? Hová tűntek tanulmányai, amelyekben nagyobb kedvvel osztakoztam, mint amennyit egy nőtől, s nagyobb bensőséggel, mint amennyit egy anyától bárki elvárhatott; hol a sok boldog találkozás? Hová tűnt az örökké gyermekes derű, amely arcán anyja láttára felcsillogott?" Mindezen túl felidézed magadban közös örömeink és étkezéseink annyi boldog helyét és - ami elkerülhetetlen - legutolsó beszélgetésünk emlékeit, amelyek lelkedet meggyötörni kiváltképpen alkalmasak. Mert az is a sors kaján mesterkedése volt ellened, mikor úgy intézte, hogy éppen két nappal előbb, mint rámzuhant a csapás, visszautazzál, nyugodtan és gyanútlanul. Jó volt, hogy elválasztott bennünket egymástól a mérhetetlen messzeség, jó volt, hogy a több éves távollét téged erre a csapásra előkészíthetett: visszajöttél,[35] de nem arra, hogy örvendezzél fiadnak, hanem arra, hogy még a beléd rögződött vágyakozás is kihaljon szívedből. Ha sokkal előbb távozol, talán bátrabban viselted volna el, hiszen éppen a távolság zsongította volna el sóvárgásodat; ha nem utaztál volna el, meglett volna az az utolsó vigaszod, hogy fiaddal együtt lehettél volna még két napig: most a kegyetlen sors úgy rendezte el, hogy sem boldog életemnek nem lehettél tanúja, sem nem szokhattad meg távollétemet. De minél kegyetlenebb e sok sorscsapás, annál jobban meg kell edzened vitézségedet, s annál keményebben csatáznod vele, hiszen ezt az ellenségedet ismered s már nemegyszer leverted. Most sem ejtett a testeden új sebet: ez a vér is régi sebhelyedből fakadt.

Nincs okod azzal mentegetned magad, hogy asszony vagy te is, és a nőknek szinte korlátlan, ha nem is mértéktelen joguk van könnyeket ontani; őseink ezért tíz hónapnyi időt adtak az özvegyeknek, meggyászolni férjüket, hogy hatósági intézkedéssel vessenek véget a szűnni nem akaró asszonyi siránkozásnak. Nem tiltották meg a gyászt, csak határt szabtak neki; mert ha szeretteink közül valamelyiket elveszítjük, csillapíthatatlan fájdalomba temetkeznünk oktalan gyengeség, érzéketlenül fel se vennünk embertelen durvaság: a kegyelet és a józan ész leghelyesebb összeegyeztetése a bánatot érezni is, féken is tartani. Nincs semmi értelme magadat olyan asszonyokhoz igazítanod, akiknek egyszer megfogant bánatát csak a halál oltotta ki (ismertél olyanokat, akik életük fogytáig nem vetették le a gyermekük halálakor magukra vett gyászruhát): a te életed kiskorodtól fogva férfiasabb, többet is követel tehát tőled; az asszonyiság nem lehet enyhítő körülmény senkinek, akitől mindig idegen volt minden asszonyos gyöngeség. Századunk legátkosabb nyavalyája, az erkölcstelenkedés, az efféle nők tömegébe soha nem sodort tégedet; sem drágakövek, sem gyöngyök közéjük nem édesgethettek soha; a gazdagság, mint az emberiségnek úgynevezett legfőbb java, el se kápráztatott; ősnemes és szigorú erkölcsű családban neveltek gondosan, s ezért semmi rossz példa meg nem ingathatott, pedig az ilyesmi még az erényesekre is kárhozat; sohasem szégyenkeztél termékenységed miatt, mert talán életkorodra rávallhatott, sohasem rejtegetted éktelen nyűg gyanánt duzzadó méhedet, mint más asszonyok, akikben a szépség az egyetlen vonzóerő, sem pedig a benned fogant gyermekáldást nem emésztetted el; soha pirosítókkal és kendőzőszerekkel be nem szennyezted az arcodat; sohasem vettél fel olyan ruhát, amelyben a tested, mint ha levetkezel, máris oly meztelen; úgy érezted ezt akkor is: a szemérmetesség egyetlen ékszered, dúspazar díszruhád, tündéri szépséged ez, amelyet nem kezdhet ki az idő vasfoga.

Tehát csupán azért, hogy módod legyen dédelgetni fájdalmadat, asszonyiságodra hivatkoznod nem szabad, hiszen már rég fölébe emeltek erényeid; legyen tőled éppoly idegen az asszonyi siránkozás, mint minden más asszonyos gyengeség. De vannak nők is, akik nem engedik, hogy beleöld magad bánatodba, hanem, ha gyorsan átszenvedted első és kényszerű gyászodat, magadhoz térítenek: csak éppen azokra a nőkre kell szemed függesztened, akiknek ragyogó erényük a nagy férfiak sorában biztosított helyet.

Corneliának volt tizenkét gyermeke, a sors kettőt hagyott meg neki: ha megszámlálod Cornelia halottait, tízet vesztett, ha értékeled, a Gracchusokat vesztette el. De mikor környezete siránkozott és átkozódott e balsors miatt, rájuk szólt, hogy ne vádolják a sorsot, hiszen annak köszönheti, hogy Gracchusok anyja lett. Ilyen asszony méltó volt arra, hogy anyja legyen annak, aki így kiáltott fel a népgyűlésen: "Hogy mered anyámat megsérteni, azt, aki engem hozott a világra?" Érzésem szerint az anya kijelentése sokkal önérzetesebb: a fiú nagyon büszke volt a Gracchusok születésére, az anya a halálukra is. Rutilia követte fiát, Cottát, a száműzetésbe, és oly nagy szeretettel ragaszkodott hozzá, hogy inkább hajlandó volt átszenvedni a száműzetést, mint a szomorú sóvárkodást, és csak fiával együtt tért haza. Hazatérése után Cotta meghalt, dicsősége csúcspontján; anyja oly hősiesen viselte el veszteségét, mint ahogy száműzetésében osztozkodott; eltemette fiát, s utána szemében egyetlen könnycseppet sem láthatott senki sem. Mikor száműzték fiát, hősiességet tanúsított, mikor elvesztette, mérsékletet; mert kegyeletét ugyan nem irtotta ki semmi sem, de semmi sem nyűgözhette hiábavaló és oktalan búbánatba sem. Azt akarom, hogy téged is az ilyen asszonyok között emlegessenek: s ha mindig az ő életük lebeg előtted eszményedül, bizonyára leghelyesebb fájdalmad megzabolázásában és elfojtásában is követni példájukat.

Tudom, hogy ennek végrehajtása nem rajtunk múlik, s éppen így nincs módunkban szabályozni érzelmeinket, legkevésbé pedig éppen azt, amely a fájdalomból fakad; mert szertelen és berzenkedik mindennemű gyógyszer ellen. Néhanapján takargatjuk is szívesen, és siránkozásunkat is visszafojtjuk: de még az így ráncba szedett s képmutató arcon is végigömlenek áruló könnyeink; lelkünket néhanapján színházzal vagy gladiátori játékokkal zsongítjuk el, de a szórakoztató látványosságok kellős közepén egyszerre csak ráborul a bánat könnyű és halovány fellege. Jobb tehát legyőzni a bánatot, mint elzsongítani; mert ha valaki csalódásba ringatja is önmagát, s akár szórakozásokba, akár munkába fojtja gyötrelmeit, előbb-utóbb felriad, s épp a pihenő alatt gyűjt erőt, hogy megint kitörjön dühe: viszont, aki a józan ész szavát megfogadja, egyszer s mindenkorra megcsillapul! Én tehát nem tanácsolok neked afféle módszereket - pedig sokan folyamodtak ezekhez, azt is tudom -, hogy hosszú utazgatással foglald el magad, vagy kellemes kirándulásokon szórakozzál, hogy számadásaid gondos átvizsgálásába s vagyoni ügyeid intézésébe öld időd legjavát, hogy mindig új meg új munkába kapj lázasan: mindezek csupán pillanatokra enyhítenek, s a fájdalomnak nem orvosságai, hanem gátjai; márpedig én jobban szeretném fájdalmadat kiirtani, mint elbolondítani.

A tudományhoz vezetlek tehát, oda, ahol mindenkinek menedéket kell találnia, aki menekül a balsors elől: a tudomány behegeszti majd a sebed, a tudomány kiirt szívedből minden bánatot. Ha nem szoktad volna meg a tudományos foglalkozást, most akkor is rá kellene szánnod magad; de amennyire megengedték atyám régiszabású szigorú elvei - te, ha nem tanultad is végig a nemes tudományokat, legalább belekóstoltál valamennyibe. Bárcsak atyám, e páratlanul kitűnő férfiú, ne ragaszkodott volna az ősi hagyományokhoz oly hajthatatlanul, s úgy rendelkezett volna, hogy ne csak éppen megízleld, hanem alaposan megtanuld a filozófia igazságait! Most nem kellene keresgélni, csak elővenni fegyverzeted a sorscsapás ellen; ama nők miatt, akiknek kezében a tudomány nem a bölcsesség eszköze, hanem a léhaság fegyvere, tanulmányokkal foglalkoznod nemigen engedte meg. Ám mohó szellemed jóvoltából a körülményekhez képest így is bőséges kortyokban ittad magadba; ezzel leraktad lelkedben minden tudomány alapjait: a tudományokhoz térj vissza hát; azok menedéket adnak neked. Bennük találsz vigasztalást, bennük találsz kedvet-derűt, s ha lelkedben jó szándékkal megtelepszenek, soha többet a fájdalom, soha többet az izgalom, soha többet a hiábavaló szenvedés fölösleges gyötrelme oda utat nem talál: egyiknek sem tárul ki immár szíved, hiszen minden egyéb gyengeség előtt jó ideje bezárta már ajtaját. A tudomány a legbiztosabb védelem, csak ez ragadhat ki téged a vakszerencse karmaiból.

De mivel addig is, míg be nem futsz a kikötőbe, amellyel kecsegtetnek tanulmányaid, támogatásra van szükséged, hogy megálld helyed: fel akarom tárni előtted, mennyi van még számodra vigasztalás. Gondolj testvéreimre: amíg ők élnek, vádolnod nem szabad sorsodat. Mindegyiknek más-más erényében lelheted kedvedet: az egyik elérte az állami főméltóságokat, mert tehetséges, a másik megvetette, mert bölcs! Legyen vigasztalásodul egyik fiad büszke pályája, a másiknak bölcs nyugalma, s mindkettejük hű ragaszkodása! Ismerem testvéreim titkos érzelmeit: az egyik azért hajszolja a méltóságokat, hogy becsületet szerezzen neked, a másik azért választotta a békés, nyugodt életet, hogy neked szentelhesse napjait. Bölcsen rendelte a sors fiaidat oltalmadra is, vigasztalásodra is: az egyiknek hatalma megvédhet, a másiknak tartalmas életét élvezheted. Versenyt igyekeznek kedvedben járni majd, s egyik fiad távolléteért a másik kettőnek gyöngédsége kárpótol; bízvást megígérhetem: nem lesz hiányod semmiben, csak abban, hogy nincs együtt mind a három fiad.

Fiaid után gondolj unokáidra is: Marcusra, erre a bűbájos kisfiúra,[36] akire csak rá kell tekinteni, s azon nyomban minden szomorúság oszladoz: senkinek a lelkében nem tombolhat oly óriás, oly égető fájdalom, hogy ő kedveskedésével el ne simítaná. Vajon van-e könny, melyet az ő vidámsága föl ne szárítana? Vajon van-e szív, amelynek fojtogató izgalmát az ő bohóskodása fel ne oldaná? Vajon van-e, akit az ő csintalankodása jókedvre ne derítene? Vajon van-e, akit- bármennyire lenyűgözik tépelődései - fel ne riasztana és ne szórakoztatna el az ő megunhatatlan fürge csacsogása? Könyörgök, adják az istenek, hogy a miénknél hosszabbra nyúljon az élete! Törjön meg a végzet minden kegyetlensége és zuhanjon reám; sújtson engemet anyám rengeteg bánata, nagyanyám rengeteg bánata engemet sújtson. Többi szeretteim legyenek mind-mind a maguk sorsában boldogok: magányosságom miatt én nem panaszkodom, hadd legyek családomért, amely ezzel mindenért megbűnhődött, engesztelő áldozat.

Öleld magadhoz Novatillát, aki nemsokára dédunokákkal deríti fel szívedet; őt úgy magamhoz láncoltam és úgy magamhoz édesgettem, hogy mikor elveszített, szinte árván maradt, ámbár az édesapja élt; szeresd őt helyettem is! Nemrégiben elragadta tőle édesanyját a végzet: a te gyöngédséged csodát tehet, hogy anyja elvesztését gyászolja csak, de ne érezze meg. Szabályozd erkölcsi magatartását, alakítsd jellemét: a zsenge korban kapott tanítások mélyebben a lélekbe vésődnek. Szokja meg a te véleményeidet, igazodjék tanácsaid szerint: akkor is sokat adtál neki, ha semmi mást nem adsz, csak példát mutatsz. Ez a magasztos kötelességteljesítés hozza meg gyógyulásodat; mert az őszintén gyászoló lélekből a kétségbeesést semmi sem irthatja ki, csak az értelem, vagy valami nemes foglalkozás. Hathatós vigasztalóid közé iktathatnám édesatyádat is, ha ott volna melletted; így azonban a te bánatodból következtess arra, hogy miattad mekkora lehet az ő bánata: s akkor beláthatod, mennyivel helyesebb magad neki megtartanod, mint értem föláldoznod. Valahányszor megrohan s magával ragad a szertelen fájdalom, atyádra gondolj! Annyi unokával s dédunokával örvendeztetted meg őt, hogy épp ezért immár nem vagy egyetlene: de boldogságban telt életét beteljesíteni mégis a te kötelességed marad. Amíg ő él, bűn volna panaszkodnod eddigi életed miatt.

Nem is említettem meg legnagyobb vigaszodat, nővéredet, ezt a hozzád mindenkinél hűségesebb lelket, aki minden gondodban-bánatodban feltétlenül osztozik, s aki valamennyiünket valóban anyai szívvel szeret. Értem is együtt ontottatok könnyeket, ott találtál először az ő szívén enyhülést. Az ő szíve minden kedélyhullámzásoddal együtt rezeg; de az én balsorsomon nemcsak miattad szomorkodik, hiszen az ő keze vezetett a városba, Rómába, az ő áldott, anyás ápolásának köszönhetem, hogy legyűrtem hosszú betegségemet; ő, hogy a quaestori hivatalt elnyerjem, minden követ megmozgatott, és irántam érzett szeretete legyőzte tartózkodását, pedig különben mindig irtózott a közbenjárástól és a befolyásos emberek arcpirító megkörnyékezésétől. Sem visszavonult életmódja, sem a mai nők elképzelhetetlen hencegéséhez képest szinte vidékies szerénysége, sem nyugalma, sem rejtezkedése és magányra hajló kedélye nem tartotta őt vissza, hogy magára ne vegye a kilincselést kedvemért. Ő az a vigasztaló, édesanyám, aki felfrissíti majd lelkedet: tehát minden erőddel szegődj hozzá, és testvéri ölelésben vele elválaszthatatlanul összeforrj! A bánkódók kerülik azokat, akiket nagyon szeretnek, hogy fájdalmuknak szabad folyást engedjenek: te azonban minden titkodat tárd elé; akár továbbra is ehhez a mostani magatartásodhoz ragaszkodol, akár inkább megváltoztatod, ő fájdalmadat bizonyára megszünteti, vagy megosztja hűségesen. De ha ennek a páratlanul tökéletes asszonynak okosságát jól ismerem, meg nem engedi semmiképp, hogy céltalan búsongásban elemészd magad, hanem majd elmondja néked a saját történetét, amelynek én is szemtanúja voltam bizony. Éppen a tengeri utazás alatt vesztette el forrón szeretett férjét, a mi nagybátyánkat, akinek hajadonul lett hitvese; egyszerre szakadt rá a gyász s rettegés: megállta a szörnyű vihart, s hajótörötten is hazavitte férje holttestét. Ó, hány ilyen asszonyi hőstettet takar a feledés fátyola! Ha abban az ősi, egyszerű korban él, amely még csodálta az erényeket, ezt a hitvest írók s költők serege versenyt dicsőítené, hogy eszébe sem jutott asszonyos gyöngesége, eszébe sem jutott a férfiakat is rettegtető tenger ezernyi irtózata, kockára vetette a maga életét, hogy eltemethesse őt, s miközben egész lelkét betölti hitvesének halála, a maga halála miatt egy csöppet se fél! A költők valamennyien magasztalják azt az asszonyt, aki a maga halálával váltotta meg hitvese életét: mennyivel magasztosabb, ha valaki azért kockáztatja az életét, hogy férjét eltemethesse; nagyobb az a szeretet, amely kisebb jutalomért vállal ugyanakkora kockázatot.

Ezek után senki sem csodálkozhatik, hogy ama tizenhat év alatt, amíg férje Egyiptom helytartója volt, egyszer sem jelent meg a nyilvánosság előtt, lakásán nem fogadott bennszülöttet soha, férjétől semmit se kért, és semmi kérést meg nem hallgatott. Úgy, hogy ez a tartomány, amely szerette a pletykálkodást, és helytartói rovására szívesen és szellemesen csúfolkodott, amelyben azok sem menekedtek a megszégyenüléstől, akik nem követtek el semmi bűnt, ez a tartomány úgy csodálta őt, mint az erkölcsi tisztaság tökéletes mintaképét, és nyelvét sohasem köszörülte rajta orcátlanul - pedig ez ugyancsak nagy megerőltetésébe került, hiszen még a kockázatos csúfolkodásra is hajlamos -, s ma is sóvárog egy hozzáfogható asszonyért, ámbár érzi, hogy ez a vágya örökre reménytelen. Már az is nagy szó, hogy tizenhat éven át hódolattal övezte a tartomány, s még nagyobb, hogy hozzá se férkőzhetett. Mindezt nem azért mondtam el, hogy égig magasztaljam őt - hiszen az ilyen futólagos szemle az ő nagyszerű jelleméről halvány fogalmat adhat csupán -, hanem azért, hogy megértessem veled: ez az asszony mi hőslelkű volt, hogy meg nem rontotta sem a nagyravágyás, sem a kapzsiság, minden hatalomnak ez a két csatlósa és rákfenéje, s nem vitte rá a megbénult hajón, az elsüllyedés irtózatában sem a halálfélelem, hogy azzal törődjék, hogyan menekül meg ő maga, s nem azzal, hogyan juttassa hitvesét partra, hiszen minden gondja férje holtteste volt. Tanúsíts tehát hozzá méltó hősiességet, tépd ki szívedből a búbánatot, s ne kelts olyan látszatot, mintha megbántad volna, hogy a világra hoztál engemet.

Egyébként, ha mindent elkövetsz is, gondolataid újra meg újra visszaszállnak reám, s mostanában egyik fiad sem juthat eszedbe, mint éppen én, annyiszor; nem mintha a másik kettő nem volna éppoly kedves neked, hanem mivel természetes, hogy a fájó sebre sűrűbben tapasztjuk kezünk. Milyennek képzelj tehát, íme halld: boldog vagyok és friss-derűs, mint mikor legjobban ment sorom. Valóban a legboldogabb élet ez, hiszen a szellem lerázta már nyűgeit, levetette ügyes-bajos dolgait, s hol könnyebb szellemi foglalkozással mulat, hol pedig a maga s a világegyetem lényegének szemléletébe mélyed el, az igazságra szomjúhozón. Előbb a szárazföldeket vizsgálja s fekvésüket, aztán a földeket nyaldosó tenger sajátságait, a váltakozó dagályt és apályt, aztán végigkutatja sorra a félelmetes jelenségeket ég s föld között, és ezt az egész levegőeget, amelyben villámok és mennydörgések, zúgó szelek s fellegek, hóviharok s csattogó jégesők torlanak; s miután végigbolyongta e földi térségeket, a magasságokba tör, az égitestek káprázatos látványosságában örvendezik, s örökkévalóságára emlékezőn végigkalandozza mind a múlt s jövő századok titkait.


ERKÖLCSI LEVELEK

FORDÍTOTTA
Kurcz Ágnes

 

1. LEVÉL

Így tégy, Luciliusom: tarts magadra jussot, s az időt, melyet eddig elvettek vagy eloroztak tőled, vagy kicsúszott a kezedből, gyújtsd össze és ügyelj rá. Győződj meg róla, hogy úgy igaz, ahogy írom: bizonyos pillanatokat elragadnak tőlünk, másokat elcsennek, ismét mások meg elfolydogálnak. A legrútabb veszteséget mégis a nemtörődömség okozza. S figyeld csak meg jól, az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk. Kit tudsz megnevezni, aki az időnek valamelyes értéket tulajdonít, aki megbecsül egyetlen napot, aki feléri ésszel, hogy naponta meghal? Tévedés ugyanis, ha azt hisszük, hogy a halál még távol van tőlünk: nagy része már el is hagyott bennünket. Ami életünkből mögöttünk van, az már a halál kezébe került. Cselekedj hát, Lucilius, úgy, ahogy írod is: markolj meg minden órát. Tedd rá kezed a mára, és kevésbé fogsz függeni a holnaptól. Míg késlekedünk, elfut az élet. Minden a másé, Lucilius, csak az idő a miénk. A természet csupán ennek a síkos csuszamlós dolognak a birtokába iktatott bennünket, s az űz ki onnan, aki akar. És a halandók oly ostobák, hogy a legcsekélyebb, leghitványabb és bizonyosan pótolható dolgokkal engedik számlájukat megterhelni, ha hozzájutnak, de senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte. Kérded talán: mit teszek én, miközben ezekre oktatlak. Őszintén megvallom: mint mindenkinek, aki kedveli a pompát és takarékos, a költségvetésem nekem is rendben van. Nem mondhatom, hogy semmit sem vesztettem el, de hogy mit, miért s hogyan veszítek el, megmondom; meg tudom okolni szegénységemet. De velem is az történik, mint a legtöbb emberrel, akit nem saját bűnei juttattak ínségre: mindenki megbocsát, senki sem támogat. Hogy is van hát? Nem gondolom szegénynek azt, aki elégedett, ha akármilyen kevéskéje megmarad - mégis azt akarom: te csak őrizd meg, ami a tiéd, és ehhez jókor láss hozzá. Mert ahogy őseink tartották: késő a takarékosság, ha már a hordó fenekén járunk - nemcsak azért, mert az alján már alig van valamicske, hanem mert addigra már csak a seprője maradt meg.

Élj egészségben!

 

2. LEVÉL

Mindabból, amit írsz, és mindabból, amit hallok, jó reményt táplálok felőled: nem futkosol összevissza, s nem zaklatod magad helyváltoztatással. Beteg lélekre vall az a sürgés-forgás! Szerintem a kiegyensúlyozott kedélyállapot első ismertetőjele, ha valaki képes megpihenni és elmulatni magában. Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk. Szükségképpen ugyanez következik be, ha senkinek sem kötődünk meghitten a szelleméhez, hanem szaporán, futólépésben haladunk át mindenen. Nem használ a táplálék, s nem válik vérré, ha amint elfogyasztották, nyomban ki is adják; semmi sem gátolja úgy a gyógyulást, mint az orvosságok sűrű váltogatása; nem heged be a seb, amelyen mindenféle írt próbálgatnak; nem kap erőre a növény, ha unos-untalan átültetik; semmi sem olyan hasznos, hogy átmeneti állapotában hasznunkra lehessen. Szétforgácsol a könyvek sokasága. Tehát ha nem tudsz elolvasni mindent, ami birtokodban van, elég, ha annyid van, amennyit el is olvasol. "De hát hol ebbe a könyvbe akarok belekukkantani, hol abba" - mondod. Finnyáskodó gyomorra vall sok mindenbe belekóstolni; s ha változatos ez a sok minden és egymással ellenkezik, csak beszennyezi a gyomrot, nem táplálja. Olvasd hát mindig azt, ami már bevált, és ha kedvet kapsz is olykor másokhoz, ismét térj ehhez vissza. Naponta szerezz valamicske erősítést a szegénység ellen, a halál ellen, meg a különféle nyavalyák ellen, s mikor sok mindenen átszaladsz, egyet szemelj ki, és aznap emészd meg. Magam is ezt teszem; elolvasok többfélét, s valamit kiragadok belőlük. A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is,[37] nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő. Ezt mondja: "Tisztes dolog a vidám szegénység." Pedig már nem is szegénység a szegénység, ha vidám. Nem az szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik. Hisz mit számít, mennyi hever a pénzes ládájában, mennyi a raktárában, mekkora nyájat legeltet, vagy mennyit ad kölcsön kamatra, ha a máséra tör, ha nem a megszerzett vagyont veszi számba, hanem a megszerzendőt? "Mi szabjon hát a gazdagságnak határt?" - kérded. Először legyen meg a szükséges, azután mindjárt az elégséges.

Élj egészségben!

 

3. LEVÉL

Leveledet, mint írod, barátodra bíztad, hogy eljuttassa hozzám; azután arra intesz, hogy ne tárgyaljak meg vele mindent, ami rád vonatkozik, mert azt még te magad sem teszed, így ugyanabban a levélben állítod is, tagadod is, hogy az az ember a barátod. Tehát ha e szót általános értelemben használtad, és úgy nevezted őt barátodnak, ahogy minden tisztségért folyamodót "derék férfiúnak" mondunk, és a szembejövőt, ha nem jut eszünkbe a neve, uramnak üdvözöljük, még hagyján. De ha azt tartod barátodnak, akiben nem bízol meg ugyanannyira, mint magadban, súlyosan tévedsz, és nem ismered eléggé az igazi barátság jelentőségét. Mindent együtt tisztázz barátoddal, de elsősorban vele légy tisztában. A barátságkötés után bízni kell, előtte mérlegelni. Bizony összekavarják a tennivalókat, akik Theophrastos tanításával ellentétben előbb szeretnek meg valakit, s csak azután mondanak róla ítéletet, nem pedig akkor szeretik meg, miután már ítéletet mondtak róla. Hosszasan fontold meg, barátságodba fogadj-e valakit. És ha így látod jónak, egész szívedbe bocsásd be, s éppoly bátran beszélj vele, mint tenmagaddal. Viszont élj úgy, hogy csupán azt bízd magadra, amit ellenségedre is bízhatsz. De mivel felmerül egy s más, amit a szokás titokká tett, oszd meg barátoddal minden gondodat, minden gondolatodat. Ha hívednek tartod, azzá is teszed. Mert egyesek éppen azáltal tanítottak a csalásra, hogy a megcsalatástól féltek, és gyanakvásukkal adtak jogot a másiknak a vétkezésre. Ugyan miért fojtsak magamba egyetlen szót is barátom előtt? Ugyan miért ne gondoljam: egyedül vagyok, ha vele vagyok? Vannak, akik úton-útfélen elfecsegik, amit csak barátokra szabad bízni, és minden fület teletömnek azzal, ami nyomasztja őket. Mások viszont visszariadnak attól is, hogy a legkedvesebbeket beavassák, s ha lehetséges volna, még magukra se bíznának semmit, minden titkot lelkükbe zárnának. Egyiket sem szabad tenni. Hisz egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem. De az előbbit nagylelkűbbnek mondanám, az utóbbit kevésbé kockázatosnak. Kárhoztasd hát mindkét fajtát, azokat is, akik örökké nyugtalankodnak, és azokat is, akik mindig megnyugosznak. Mert nem a serénység leli örömét a nyüzsgésben, hanem a hajszolt, csapongó lélek. S nem a nyugalom ítél minden mozgást tehernek, hanem az ernyedés és a bágyadtság. Szívleld hát meg azt, amit Pomponiusnál olvastam: "Némelyek olyan mélyre húzódnak búvóhelyükön, hogy azt hiszik: zavarosban van minden, ami a napvilágon történik." Vegyíteni kell a kettőt: a nyugodt lélek is cselekedjen, és a cselekvő is nyugodjon meg. Kérdezd csak meg a természetet: az megmondja neked, hogy nappalt is alkotott, éjszakát is.

Élj egészségben!

 

4. LEVÉL

Folytasd úgy, ahogy elkezdted, s amennyire csak tudsz, siess vele, hogy annál tovább élvezhesd a jobbá tett és rendbe szedett lélek nyugalmát. Élvezd ugyan addig is, amíg jobbítod, addig is, amíg rendbe szeded. Mégis más az a gyönyörűség, melyet a szemlélődésből nyerünk, ha az elme már minden sárfolttól tisztán ragyog. Bizonyára emlékezetedben őrződ, mekkora örömöt éreztél, mikor levetetted a bíborszegélyű ruhát,[38] felöltötted a férfitogát és a fórumra vezettek: még több örömöt várj, ha majd levetkőzöd a gyermeklelket, és a filozófia a férfiak sorába avat. Nem a gyermekség nyúlik el addig, hanem - ami nyomasztóbb - a gyermetegség. S a helyzet annál rosszabb, mert rendelkezünk az öregek tekintélyével és a serdülők hibáival - nem is csak a serdülők, hanem a kisgyermekek hibáival: az ifjak jelentéktelen bajoktól riadnak vissza, a kicsinyek képzelt bajoktól, mi mind a kettőtől. Haladj csak előre: majd megérted, hogy bizonyos dolgoktól éppen azért kell kevésbé rettegni, mert nagy félelmet keltenek. Semmi baj nem nagy, ha már a végső. Eljön hozzád a halál: ha együtt maradna veled, félned kellene tőle; de szükségszerűen vagy meg sem érkezik, vagy továbbhalad. "Az élő lelket - mondod - nehéz az élet megvetésére csábítani." Nem látod, mily silány indítékokból vetik meg? Az egyik ember kedvese ajtaja előtt akasztja fel magát, a másik a háztetőről ugrik le, hogy ne kelljen tovább hallgatnia gazdája zsörtölődését, a harmadik - nehogy visszahozzák a szökésből - tőrt döf a beleibe; azt hiszed, a férfierény nem viszi véghez, amit a szerfölötti rettegés véghezvitt? Senkinek sem juthat osztályrészül a nyugalmas élet, ha túlságosan annak megnyújtásán töri a fejét, s a legfőbb jók közé számítja, hogy hány consult élt át. Naponta tűnődj el ezen, hogy képes légy higgadtan megválni az élettől; sokan úgy csüggenek rajta s kapaszkodnak bele, mint a tövisekbe s a göröngyökbe azok, akiket a hegyi patak sodra elragad. A legtöbben nyomorultul hányódnak a halálfélelem és az élet gyötrelmei között, élni nem akarnak, meghalni nem tudnak. Tedd hát kellemessé életedet: tégy le minden miatta érzett gondot. Semmi jó nem ad örömöt annak, aki birtokolja, csak ha lelkét előkészíti a jó elvesztésére - márpedig semmit nem oly könnyű elveszíteni, mint azt, amire nem lehet többé vágyakozni, ha már elvesztettük. Önts hát lelket magadba, és vérteződj fel mindezek ellen, hisz a leghatalmasabbakkal is megtörténhetnek. Pompeius életéről egy gyámfiú s egy herélt[39] határozott; Crassusról egy kegyetlen, gőgös parthus;[40] Caius Caesar megparancsolta Lepidusnak, hogy Dexter tribunus bárdja alá hajtsa a nyakát, ő pedig a magáét Chaereának nyújtotta. Senkit sem ragad olyan magasra a szerencse, hogy ne éppannyival fenyegesse, mint amennyivel megajándékozta. Ne bízz a szélcsendben, ne feledd, hogy a tenger felkavarodik. A hullámok még ugyanazon a napon és ott, ahol játszadoznak rajtuk, nyelik el a hajókat. Gondold meg, hogy útonálló és ellenség is elvághatja torkodat: legyen csak távol a felsőbb hatalom, minden egyes rabszolga dönthet életedről és halálodról. Azt mondom: aki megveti önnön életét, úr a tied fölött. Vizsgáld meg azoknak a példáját, akik házuk népének cselszövésétől pusztultak el, nyílt erőszakkal vagy fortéllyal: belátod majd, hogy nem kevesebben hulltak el a rabszolgák, mint a királyok haragja miatt. Miért nyugtalanít hát téged, hogy mekkora hatalma van annak, akitől félsz? Hiszen azt, amitől félsz, mindenki megteheti! Ám ha netán az ellenség kezére jutsz, a győztes megparancsolja, hogy vezessenek el - nyilvánvalóan oda, ahová végzeted így is, úgy is elvezet - a halálba. Miért csapod he önmagad, s miért csak most fogod fel, amitől már régóta gyötrődsz? Mondom, amióta megszülettél, afelé vezet a végzet. Ezt és hasonlókat hányjunk-vessünk meg lelkünkben, ha megbékélten akarjuk bevárni utolsó óránkat - mert az attól való félelem minden más órát nyugtalanná tesz.

De hogy véget vessek e levélnek, halljad, mi nyerte meg tetszésemet a mai napon. Ezt is idegen kertecskéből szakítottam. "Nagy gazdagság a természet törvényétől meghatározott szegénység." S tudod, milyen határokat szab elénk a természetnek ez a törvénye? Ne éhezz, ne szomjazz, ne fagyoskodj. Ahhoz, hogy az éhséget és a szomjúságot elkergesd, nem szükséges dölyfös küszöbök elé ülni, tűrni a nyomasztó gőgöt s a gyalázatos emberi gyarlóságot, nem szükséges sem a tengereket megkísérteni, sem táborokba vonulni. Könnyen megszerezhető, amire természetünk vágyakozik, s ott van helyben. Izzadni a fölösleges dolgokért izzadunk. Azok koptatják el a togát, azok kényszerítenek rá, hogy sátorban vénüljünk meg, azok erőszakolnak idegen partokra; ami elegendő, kéznél van. Az gazdag, aki jól megfér a szegénységgel.

Élj egészségben!

 

5. LEVÉL

Állhatatosan tanulsz, s mindent félretéve csak arra törekszel, hogy napról napra jobbá tedd magad - helyeslem is ezt, örülök is neki. Nemcsak buzdítalak, hogy tarts ki emellett, hanem még kérlek is rá. Ám intelek: semmit ne tégy, ami öltözetedben vagy életviteledben szembeszökő volna. Olyanoknak a szokása ez, akik nem előbbre haladni óhajtanak, hanem feltűnni. Kerüld a lompos viseletet, a bozontos fejet, az elvadult szakállat, az ezüstnemű fennen hirdetett gyűlöletét, a puszta földre vetett fekvőhelyet s a tetszeni vágyás bármilyen más elferdült formáját. A filozófiának, még ha mértékkel alkalmazzák is, már a neve is eléggé gyűlöletes - mi lenne akkor, ha lassacskán kivonnánk magunkat az emberek szokásai alól? Bensőnkben mind különbözünk egymástól, külsőnk alkalmazkodjék a néphez. A toga ne ragyogjon, de ne is ragadjon a kosztól, ne tartsunk színarany domborműberakásokkal ékes ezüstedényeket, de ne higgyük, hogy a takarékosság jele, ha híjával vagyunk az aranynak és az ezüstnek. Azon igyekezzünk, hogy életünk jobb legyen, mint a tömegé, ne legyen vele ellentétes, különben elijesztjük és elfordítjuk magunktól azokat, akiket meg akarunk jobbítani. Így azt is elérjük, hogy semmit sem akarnak utánozni bennünk, mivel félnek: mindent utánozniuk kellene. A filozófia elsősorban a közösségi érzés, az emberszeretet és a társulási hajlam reményét adja: a különcködés ettől a kötelezettségtől választ el bennünket. Vigyázzunk, nehogy nevetséges és utálatos legyen az, amivel csodálatot akarunk kelteni. Nyilvánvalóan feltett szándékunk a természetnek megfelelően élni; az viszont a természet ellenére van, ha eltorzítjuk testünket, utáljuk az egyszerű csínt, hemperegni akarunk a mocsokban, s nemcsak silány, hanem undorító és visszataszító ételeket fogyasztunk. Miképpen az ínyencségeket megkívánni élvhajhászás, úgy a használatos és olcsón beszerezhető dolgoktól menekülni őrültség. Egyszerűséget követel a filozófia, nem mártíromságot, s az egyszerűség nem okvetlenül fésületlen. Szerintem ez a helyes mérték: kormányozzuk életünket kellően a szigorú erkölcsök s a tömegszokások között; tekintsenek fel bámulattal életünkre mind, de azért ismerjenek rá. "Hogyan hát? Tegyük ugyanazt, amit a többiek? Semmi különbség ne legyen köztünk és köztük?" Nagyon is sok! Tudja meg, aki közelebbről vesz minket szemügyre, hogy különbözünk a tömegtől. Aki házunkba lép, inkább bennünket csodáljon, mint bútorainkat. Az igazán nagy ember úgy használja a cserépedényt, mintha ezüstből volna. De az sem kisebb, aki úgy használja az ezüstöt, mint a cserépedényt. A gyenge lélekre jellemző, hogy nem tudja elviselni a gazdagságot.

De ideje, hogy a mai napon behajtott kis nyereséget közöljem veled. A mi Hekatónunknál találtam, hogy a szenvedélyek kialvása a félelem orvosságául is szolgál. Így szól: "Megszűnsz félni, ha megszűntél remélni." Azt mondod: "Miképpen vonhatunk párhuzamot e két annyira eltérő dolog között?" Így van, Luciliusom: különbözőknek látszanak, mégis össze vannak kapcsolva. Miként ugyanaz a bilincs köti össze a katonáknál az őrt és a foglyát, úgy ezek is, bár annyira különböznek, párhuzamosan futnak: a reményt nyomon követi a félelem. Nem is csodálkozom, hogy ez így megy; mindkettő a függőségben levő lélek sajátja, mindkettőt a jövőre várakozás nyugtalanítja. Mindkettőnek pedig az a legfőbb oka, hogy nem a jelenhez alkalmazkodunk, hanem gondolatainkat a távolba vetjük előre, így a jövőbe látás, az emberi létkörülmények legnagyobb értéke, visszájára fordult. A vadállatok menekülnek, ha veszélyt látnak; ha elfutottak, már gondtalanok: minket a jövendő s a múlt egyaránt kínpadra von. Sok értékünk így ártalmunkra van, az emlékezet ugyanis felidézi a félelem kínját, a jövőbe látás pedig előre sejteti. Pusztán a jelen miatt senki sem boldogtalan.

Élj egészségben!

6. LEVÉL

Azt veszem észre, Lucilius, hogy nemcsak javulok, hanem át is alakulok. Mégsem kezeskedem felőle, s nem is remélem, hogy semmi sem marad bennem, amin ne kellene változtatni. Persze hogy akad még sok minden, amit kötelességem volna helyrehozni, akad még bennem legyalulni-, akad még öregbítenivaló. Lelkem jobb útra tért; ezt éppen az bizonyítja, hogy meglátja saját hibáit, jóllehet idáig nem törődött velük. Egyes betegeknek szerencsét kívánnak, ha maguktól észreveszik, hogy betegek, így hát nagyon szeretnélek részeltetni énemnek e gyors alakulásában: azután még szilárdabban bízhatnék barátságunkban, abban az igazi barátságban, melyet nem szakít szét sem remény, sem félelem, sem az önérdek, abban a barátságban, amellyel együtt pusztul az ember, amelyért meg is hal. Sok olyan személyt idézhetnék, aki nem barátoknak, hanem a barátságnak volt híjával. Ilyesmi nem történhet meg, ha a lelkeket egyforma akarat társítja a tisztességes dolog után való törekvésre. S hogy miért nem történhet meg? Mert tudják, hogy mindenük közös - viszontagságaik még inkább. Fel sem foghatod, mennyi haladást észlelek magamon minden egyes nap. "Küldd el - mondod - nekem is mindazt, aminek hathatósságát kitapasztaltad." Én valóban mindent rád kívánnék árasztani, és azért örülök, ha valamit tanulok, hogy taníthassak. Nem is okoz gyönyörűséget nekem semmi a világon, akármilyen párját ritkító vagy áldozatos dolog is az, ha csak a magam számára kellene megtudnom. Ha azzal a korlátozással adatik a bölcsesség, hogy mélyen elzárva őrizgessem és ne hirdessem, vissza fogom utasítani. Nincs olyan érték, amelyet társ nélkül birtokolni kellemes volna. Elküldöm hát neked azokat a könyveket, s hogy ne fecsérelj rá sok fáradságot, amíg át- meg átböngészed a hasznot hajtó dolgokért, jeleket rakok bele, hogy nyomban rálelj: mit helyeslek és mit csodálok. Mégis, az élőszó meg a mindennapos együttlét inkább hasznodra válik, mint az írott beszéd. A helyszínre kell jönnöd, először is azért, mert az emberek jobban hisznek a szemüknek, mint a fülüknek, azután meg a tanításokon át hosszú út vezet, a példákon át rövid és meggyőző. Kleanthés sem lett volna második Zénón, ha csak hallgatta volna: de részt vett az életében, átlátott titkain, megfigyelte, vajon alapelvei szerint él-e; Platón, Aristotelés és a bölcsek különféle utakon járó egész hada többet nyert Sókratés erkölcséből, mint szavaiból; Metrodorost, Hermarkhost és Polyainost nem Epikuros iskolája, hanem az életközösség tette nagy férfiúvá. Nemcsak azért hívlak magamhoz, hogy hasznot húzz, hanem hogy hasznot is hajts: hisz egymást igen sokban támogathatjuk.

Addig is, mivel kis napszámoddal tartozom, elmondom, mi okozott nekem ma Hekatónunknál gyönyörűséget. Így hangzik: "Kérded, mennyire jutottam? Kezdek barátja lenni magamnak." Sokra jutott: sohasem lesz már egyedül. Tudd meg, hogy az ilyen ember mindenkinek a barátja.

Élj egészségben!

 

7. LEVÉL

Kérded, mi az, amit különösképpen el kellene kerülnöd. A tömeg. Még nem bízhatod magad rá veszélytelenül. Én legalábbis beismerem esendőségemet: sohasem azzal a jellemmel térek haza, amellyel otthonról elindultam. Valami felkavarodik abban, amit már rendbe szedtem, valami visszalopakodik abból, amitől elfutottam. Úgy vagyunk mi is, ha lelkünk hosszadalmas bajából felépül, mint a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet őket ártalom nélkül kivinni. A nagy tömegben forgolódni káros - tudtunkon kívül egytől egyig mindenki kedvet csinál valamilyen vétekhez, megbélyegez vele vagy ránk akasztja. Kétségtelen: minél nagyobb csődületbe keveredünk, annál nagyobb ez a veszély. Semmi sem oly káros a jó erkölcsökre, mint elüldögélni a színielőadások mellett, akkor ugyanis a gyönyörködés könnyű utat nyit a becsusszanó bűnöknek. Mit akarok ezzel mondani? Fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül és embertelenebbül, mert emberek között voltam. Véletlenül elvetődtem egy déli előadásra,[41] játékosságot, szellemeskedést s valami megkönnyebbülést remélve, amely megpihenteti az emberek szemét az embervér után - s éppen ellenkezőleg! Minden korábbi csatározás könyörületesség volt csupán. Most felhagytak a bohóságokkal, puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak, és sohasem emelik fel kezüket hiába. Ezt legtöbben jobban kedvelik a szabályos párviadaloknál és a személy szerint kívánt harcosok[42] összecsapásainál. Miért is ne kedvelnék jobban? Sem pajzsról, sem sisakról nem pattan itt vissza a vas. Minek a védőfegyver? Minek az ügyesség? Mindez csak a halál késleltetésére jó. Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják magukat oda parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgukat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.

"De valaki rablást követett el, megölt egy embert." Hát aztán? Ölt, így rászolgált, hogy ezt elszenvedje: te mivel szolgáltál rá, szerencsétlen, hogy végignézd? "Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!" Félbeszakad a látványosság: "Öldössenek le közben embereket, hogy valamivel teljen az óra."

Hát még azt sem értitek, hogy a rossz példa visszaüt azokra, akik szolgáltatják? Adjatok hálát a halhatatlan isteneknek, hogy olyannak tanítjátok a kegyetlenséget, aki nem tudja megtanulni.[43] El kell vonni a tömegtől a gyönge, a jóra még nemigen szilárd lelket: könnyen csapódik a többséghez. Sókratést, Catót és Laeliust is kivetkőztethette volna erkölcseiből egy hozzájuk nem hasonló sokaság: annál kevésbé képes közülünk, akik igencsak munkálkodunk még szellemünkön, bárki is állani a nagy haddal ránk zúduló bűnök rohamát. A dőzsölés Vagy kapzsiság egyetlen példája sok rosszat szül: házad élvhajhász barátja fokozatosan erőtlenné tesz és elpuhít, a gazdag szomszéd felkelti benned a sóvárgást, a rosszindulatú pajtás mindent - legyen akármilyen hófehér és egyöntetű - bever a maga ragyájával; mit gondolsz, mi lesz azokból az erkölcsökből, amelyek ellen az egész világ támadást intéz?

Szükségszerűen vagy utánoznak, vagy utálnak. Pedig mind a kettőt el kell kerülni: ne légy hasonló a rosszakhoz csak azért, mert sokan vannak, s ne légy a sokaságnak ellensége sem azért, mert nem hasonlítanak hozzád. Zárkózz önmagadba, ahányszor csak teheted. Azokkal érintkezz, akik téged jobbá akarnak tenni; azokat lásd szívesen, akiket te tudsz jobbá tenni. Kölcsönössé válik ez - az emberek tanulnak, miközben tanítanak. Nincs okod rá, hogy szellemed fitogtatásának dicsszomja téged középre állítson, hogy felolvasást vagy vitát rendezz - nem bánnám akkor, ha a népnek megfelelő portékád volna; de senki sincs, aki képes volna téged megérteni. Talán egy-kettőre rábukkansz, és még ezeket is formálnod s képezned kell arra, hogy megértsenek. "Hát kinek tanultam annyit?" Nincs miért félned, hogy kárba vész a fáradságod: magadnak tanultál.

De hogy ma ne csak magamnak tartsam meg, amit tanultam, közlöm veled, milyen három, körülbelül azonos értelmű mondásra leltem; az egyikkel ez a levél adósságot törleszt, a másik kettőt fogadd előlegül. Démokritos mondja: "Nekem egy ember annyi, mint az egész nép, és a nép annyi, mint egy ember." Jól felelt az is, akárki volt - kétes ugyanis a szerző személye -, mikor megkérdezték tőle, miért tűz ki célul akkora buzgalommal egy olyan művészetet, amely csak a legkevesebbekhez jut el: "Elég nekem a kevés, elég az egy is, elég, ha senki sincs." Remek a harmadik mondás is, amit Epikuros egyik, tanaikat valló társának írt: "Ezt pedig nem sokaknak, hanem neked; mert elég nagy közönség vagyunk mi egymásnak." Ezt szívleld meg, Luciliusom, hogy megvethesd a többek helyesléséből fakadó gyönyörűséget. Sokan dicsérnek téged. Talán bizony volna miért tetszeni magadnak, ha csupán az vagy, akit sokan megértenek? Értékeid befelé tekintsenek.

Élj egészségben!

 

8. LEVÉL

"Te szólítasz fel engem - mondod -, hogy kerüljem a tömeget, vonuljak vissza és érjem be öntudatommal? Hol vannak hát azok a tanítások, melyeknek parancsa: meghalni cselekvés közben?" Még ha úgy látszik is, hogy csak most tanácsolom neked a visszavonulást - én azért rejtőztem el s zártam magamra az ajtót, hogy többeknek használhassak. Egyetlen napom sem múlik el semmittevésben. Az éjszakák egy részét tanulmányaimnak igényelem. Nem adom át magam az alvásnak, hanem ledőlök, s a virrasztástól fáradt, le-lecsukódó szememet a munkára függesztem. Nemcsak az emberektől vonultam vissza, hanem az ügyektől is, s elsősorban az én ügyeimtől; az utókor számára fejtek ki tevékenységet. Nekik jegyzek fel egyet-mást, ami talán hasznukra lesz. Üdvös intelmeket bízok a betűkre, jó hatású gyógyfűkeverékeket; kitapasztaltam, hogy hatásosak az én kelevényeimre - ha nem gyógyultak is be azok még tökéletesen, nem harapódznak tovább. Későn ismertem meg a helyes utat, és a tévelygéstől elcsigázva: most megmutatom másoknak. Így kiáltok: "Kerüljétek el mindazt, ami a tömegnek tetszik, amit a véletlen juttatott. Minden esetleges jó előtt gyanakodva, félénken álljatok meg: a vadakat és halakat is mindig valamilyen csali remény szedi rá. A szerencse ajándékainak vélitek őket? Csapdák csupán. Mind, aki biztonságos életet akar közületek élni, amennyire lehetséges, kerülje a léppel bevont javakat, még másért is csalódunk bennük nagy nyomorultul; azt hisszük: birtokunkban vannak, s mi ragadtunk beléjük. A szakadékba visz ez az út; e felívelő életnek a vége bukás. S még csak az sincs megengedve, hogy megálljunk, ha a boldogulás letérít a helyes útról, vagy legalább egyenesen állva, vagy egy csapásra süllyedjünk el: nem fordítja meg a hajót a szerencse, hanem lebuktatja és odavágja.

Kövessétek azt az ép és üdvös életformát, hogy csak annyira ápolgassátok testeteket, amennyire a jó egészség igényli. Keményebben kell bánni vele, hogy kifogástalanul engedelmeskedjék a léleknek: az étel az éhséget csillapítsa, az ital a szomjúságot oltsa, a ruha a hideget tartsa távol, a ház a testet fenyegető veszélyek ellen nyújtson védfalat. Hogy ez gyeptéglából emelkedik-e, vagy különféle idegen fajtájú kövekből, egy csöppet sem lényeges: tudjátok meg, hogy az embert éppolyan jól fedi a szalmatető, mint az arany. Vessetek meg minden ékítményt vagy díszítményt, amit felesleges fáradozás hoz létre. Fontoljátok meg: semmi sem csodálatra méltó a lelken kívül; ha az nagy, semmi sem nagy a számára."

Ha így beszélek magamban, ha így beszélek az utókorhoz, nem vagyok-e a szemedben hasznosabb, mint ha ügyvédként megjelennék a tárgyalásra kitűzött napon, vagy rányomnám gyűrűmet a végrendelet tábláira, vagy a senatusban szavamat s kezemet adnám a jelöltnek? Higgy nekem, akik látszólag semmit se csinálnak, nagyobb dolgokat visznek véghez: az emberi és az isteni világgal foglalkoznak egyszerre.

De végezni kell már és - ahogy rendszeresítettem - valamit fizetni is ezért a levélért.[44] Nem az én zsebemből: még most is Epikurost forgatom, tőle olvastam ezt a mondást a mai napon: "Ha az igazi szabadságot akarod elnyerni, a filozófia rabszolgájának kell lenned." S nem kell várakoznia egyik napról a másikra, aki ennek veti alá s adja át magát: rögtön felszabadul. Ugyanis a filozófiának szolgálni maga a szabadság. Lehetséges, hogy megkérdezed: miért idézek több jó mondást Epikurostól, mint a mieinktől. De hát miért gondolod, hogy ez Epikuros szava, s nem közkincs? Milyen sok költő mondja azt, amit a filozófusok vagy elmondtak már, vagy el kell mondaniuk! Nem érintem a tragédiaírókat, sem a római színjátékokat. Hiszen ezekben is van valami komolyság, középúton vannak a komédiák s a tragédiák között. Mennyi ékesszóló verssor bújik meg a bohózatokban! Milyen sokat kellene Publiliusnál kothurnusban elmondani és nem mezítláb! Egy verssorát idézem, amely a filozófiára s éppen a nemrég szóba hozott részére vonatkozik: ebben azt állítja, hogy a véletlen adományait nem szabad a magunkénak tartani:

Mit vágyunk szerzett, tőlünk idegen marad.

Emlékszem, hogy ezt a mondanivalót te nem kevésbé jól és tömörebben fejezted ki:

Mit a szerencse tett tieddé, nem tiéd.

S nem felejtem el, hogy még ügyesebben is mondtad:

Ha kaphattál jót, el is vesztheted megint.

Ezt nem számítom fizetségnek: a magadéból adtam neked.

Élj egészségben!

 

9. LEVÉL

"Vajon méltán gáncsolja Epikuros egyik levelében azokat, akik szerint a bölcs beéri önmagával, s ezért nem szorul barátokra?" - kívánod tudni. Epikuros szemrehányása Stilbónt éri és azokat, akiknek a szemében a legfőbb jó a szenvtelen lélek. Okvetlenül kétértelműségbe bonyolódunk, ha az apatheiát egy szóval, sietve "szenvtelenségnek" akarjuk fordítani. Így éppen az ellenkezőjét is lehet érteni annak, amit kifejezni óhajtottunk. Mi az olyan embert akarjuk ezzel jelölni, aki minden rossz okozta szenvedést elutasít magától, és azt fogják érteni, aki nem hajlandó elszenvedni semmi rosszat. Gondold hát meg, nem előnyösebb-e vagy "megsebezhetetlen" lelket mondani, vagy "minden szenvedésen kívül álló" lelket.

Ez a különbség köztünk és Stilbónék között: a mi bölcsünk legyőz ugyan minden kényelmetlenséget, de megérzi; az övék még csak nem is érzi. Az a tanítás viszont közös, hogy a bölcs beéri önmagával. De mégis kíván barátot is, szomszédot is, bajtársat is - noha elég ő magamagának. Figyeld meg, mennyire beéri önmagával: néha önmagának egy hányadával is beéri. Ha elveszti kezét betegségben vagy háborúban, ha valamilyen baleset kiüti az egyik szemét vagy akár mindkettőt, ki fogja elégíteni az, ami megmaradt, s csonka, eltorzított testtel is olyan derűs lesz, mint ép korában volt. De ha valamije hiányzik, nem vágyódik utána: jobban szeretné, hogy ne hiányozzék. A bölcs nem úgy elégedett, hogy barát nélkül akarjon meglenni, hanem úgy, hogy meglehessen nélküle. "Meglehessen", ez annyit tesz, hogy egykedvűen viseli elvesztését. Mindenesetre barát nélkül sohasem marad. Saját hatalmában áll, milyen gyorsan szerez újat. Miként Pheidias, ha elveszítené egy szobrát, nyomban formálna másikat, úgy a barátságok formálásának művésze is másikat állít az elveszett helyébe. Kérded, hogyan farag magának valakiből gyorsan barátot. Elmondom, ha beleegyezel, hogy rögtön megfizessem neked a tartozásomat, és ami ezt a levelet illeti, kiegyenlítsük a mérleget. Hekatón állítja: "Elárulom neked, mi csihol szerelmet orvosszerek nélkül, füvek nélkül, mindenféle varázsének nélkül: ha azt akarod, hogy szeressenek: szeress." Nemcsak a régi kipróbált barátság rejt magában nagy gyönyörűséget, hanem az újnak kezdete és kifejlődése is. Amennyiben az arató a szántóvetőtől különbözik, annyiban különbözik az, aki barátot szerzett attól, aki most szerez magának. Attalus filozófus mondotta, hogy kellemesebb megkötni a barátságot, mint már a kötelékében lenni, "miként a művésznek is kellemesebb festeni, mint elkészülni a festéssel". A munkával elfoglalt lázas tevékenység hatalmas gyönyörűséget lel éppen az elfoglaltságban. Nem érez ugyanekkora gyönyört, aki leveszi a kezét a bevégzett munkáról. Művészetének már csak gyümölcseit élvezi; amíg festett, magát a művészetet élvezte. Bár a gyermekek serdülőkora gyümölcsözőbb, kiskorukban mégis kedvesebbek ők.

Térjünk vissza most tételünkhöz. A bölcs, ha beéri is önmagával, mégis akar barátot, ha semmi másért, hát hogy gyakorolja a baráti érzést: ilyen nagy erény ne heverjen parlagon. Nem azért, amit Epikuros mondott az említett levélben, "hogy legyen, aki betegágya mellé ül, és segítségére siet, ha börtönbe vetették vagy szűkölködik", hanem hogy legyen valakije, akinek ő ülhessen betegágya mellé, akit ő szabadítson meg, ha ellenséges őrség vette körül. Ha önmagunkat tartjuk szem előtt, s azért kötünk barátságot, rosszul számolunk. Ahogy kezdtük, úgy is végezzük: barátot szereztünk, hogy segítséget hozzon a bilincsek ellen, s ő, mihelyt megcsörren a lánc, elillan. Ezeket a barátságokat nevezi a nép futónak. Ha érdekből választottunk valakit, addig fog tetszeni, ameddig érdekünk fűződik hozzá. Ezért nyüzsög barátok tömkelege a szerencsések körül; a bukottakat magány övezi, s onnan menekülnek a próbatétel idején. Ezért van annyi istentelen példa arra, hogy a jó barátot félelemből cserbenhagyják, sőt, félelemből elárulják. Kezdet a véggel szükségszerűen összhangban áll. Aki azért lett barátod, mert ez kifizetődik, abba is hagyja, ha az a kifizetődő. Majd megörül valamilyen értéknek a barátságért cserében, ha a barátságban is valami másnak örült. Mivégre szerzek barátot? Hogy legyen, akiért meghalhassak, hogy legyen, akit a száműzetésbe kövessek, akinek halála elé vessem és feláldozzam magam; amiről te írsz, az kereskedelem, nem barátság - az előnyökhöz kapcsolódik, a következményeket veszi tekintetbe.

Kétségtelenül van valami rokon a baráti és a szerelmi vonzalomban. Mondhatod, hogy az utóbbi esztelen barátság. Hát van-e, aki nyereségvágyból szeret? Aki becsvágyból vagy dicsőségvágyból? A szerelem saját eszközeivel, minden mást elhanyagolva lobbantja fel a szívekben a szépség utáni vágyakozást a kölcsönös ragaszkodás reményében. Hogyan? A becsületesebb ügyből rút indulat születik? "Most nem arról van szó - mondod -, hogy a barátságra önmagáért kell-e törekedni." Ellenkezőleg, semmit sem kell ennél inkább bebizonyítani. Mert ha önmagáért áhítozunk rá, az is közeledhetik hozzá, aki beéri önmagával. "Hát hogyan közeledik hozzá?" Ahogyan a nagyon szép tárgyakhoz: nem izgatja a nyereség, s nem rémíti el a szerencse forgandósága. Sárba rántja a barátság fenségét, aki kedvező sorshoz köti.

A bölcs beéri önmagával. Ezt, Luciliusom, a legtöbben tévesen értelmezik: a bölcset mindenünnen távol tartják, és belekényszerítik a saját csigaházába. Pedig különbséget kell tenni, mit és milyen mértékben ígér ez a mondás: a bölcs elég önmagának ahhoz, hogy boldogan éljen, de ahhoz nem, hogy éljen. Az utóbbihoz ugyanis sok mindenre van szüksége, az előbbihez csak egészséges, fennkölt s a szerencsét megvető lélekre. Khrysippos meghatározását is fel akarom előtted fedni. Azt mondja, a bölcs semmilyen dolgot sem nélkülöz, és mégis sok mindenre van szüksége. "Ezzel szemben az ostobának semmire sincs szüksége, mert semmit sem tud felhasználni, de mindent nélkülöz." A bölcsnek szüksége van a kezére is, a szemére is, és sok elengedhetetlen dologra a mindennapi életben, de semmit sem nélkülöz. Hiszen valamit nélkülözni - ez a hiány jellemzője, a bölcsnek semmi sem hiányzik. Tehát ámbár beéri önmagával, barátokra szüksége van. Belőlük szeretne minél többet, nem hogy boldogan éljen: hiszen nélkülük is boldogan él. A legfőbb jó nem igényel külső eszközöket, bensőnkben műveljük ki, teljesen önmagából fejlődik. A szerencse hullámverésébe kerül, ha önmaga valamely részét odakünn keresi. "Mégis, milyen élete lesz a bölcsnek, ha börtönbe vetve, idegen földön magára hagyva, hosszú hajóút fogságában, vagy puszta partra kivetődve, barátok nélkül marad?" Olyan, mint Jupiteré, mikor majd a világ megsemmisül, az istenek mind eggyé válnak, s a természet egy kis ideig megpihen: ő is megnyugszik, s átadja magát elmélkedéseinek. Ugyanezt teszi a bölcs: magába vonul, megvan magában. Mindenesetre, ameddig szabad saját belátása alapján rendeznie dolgait, beéri önmagával és megházasodik; beéri önmagával és gyermekeket nemz, beéri önmagával és mégsem élne, ha emberek nélkül akarna élni. Nem a haszonelv, hanem a természetes inger vezérli a barátságra. Mert mint más dolgainkban, úgy ebben is vele született vonzóerő rejlik. Ahogyan gyűlöljük a magányt, és keressük a társaságot, ahogy a természet egybekovácsolja az embert az emberrel, ugyanúgy ösztönöz valami bennünket a barátságra. Bár a bölcs rendkívül szereti barátait, s összehasonlítva őket magával gyakran elsőbbséget ad nekik, mégis minden jó határát önmagán belül vonja meg, és azt mondja, amit Stilbón, az Epikuros levelében gúnyolt Stilbón mondott. Miután ugyanis hazája elesett, gyerekeit, feleségét elvesztette, az általános tűzvészből egyedül s mégis boldogan menekült meg, így válaszolt Démétriosnak (aki a városok elpusztítása miatt a Poliorketés ragadványnevet kapta) a kérdésre, hogy elvesztett-e valakit: "Minden javam velem maradt." Íme, a bátor, derék férfi! Győzelmet aratott ellensége győzelme fölött is. "Semmit sem vesztettem el" - szólt, és ezzel a másikat kétkedésre indította: győzött-e egyáltalán? "Minden velem maradt" (azaz az igazság, erény, okosság) - vagyis, hogy nem lehet jónak tartani azt, amit elragadhatnak tőlünk. Csodálunk egyes állatokat, mikor testi sérülés nélkül jutnak át a tűzön: mennyivel csodálatraméltóbb az a férfi, aki fegyvereken, romokon, tűzön sértetlenül, meg nem károsítva jutott át! Látod, mennyivel könnyebb egy egész törzset legyőzni, mint egyetlen férfit? Ez a nyelv közös a stoikusokéval, ők is ugyanígy viszik érintetlen javaikat a felégetett városon keresztül. Ugyanis beérik önmagukkal, ezzel húzzák meg boldogságuk határát.

Ne véld, hogy csak mi egyedül hajtogatjuk a nemes szavakat: a Stilbónt kigúnyoló Epikuros is hasonlóan nyilatkozott - fogadd jó szívvel, még ha ezt a napot már töröltem is tartozásomból: "Ha valaki nincs a sajátjával tökéletesen megelégedve, legyen bár az egész világ ura, mégis nyomorult" - mondja. Vagy ha ilyen módon jobbnak tartod a kijelentést (hisz nem a szavakhoz kell ragaszkodnunk, hanem értelmükhöz): "Nyomorult, aki nem önmagát tartja a legboldogabbnak, parancsoljon bár az egész világnak." S hogy megtudd, ez a nézet milyen általános - hiszen a természet diktálja -, megtalálod a komikus költőnél:

Nem boldog ám, aki magáról nem hiszi.[45]

Mit számít ugyanis, milyen a helyzeted, ha te rossznak látod? "Hogyan? - kérded. - Ha boldognak mondja magát valaki, aki csúf eszközökkel gazdagodott meg, aki sokaknak ura, de még többeknek rabszolgája, boldog lesz a saját ítélete alapján." Nem az számít, hogy mit mond, hanem hogy mit érez, s nem az, amit egy napig érez, hanem amit folyton-folyvást. De nincs okod félni, hogy ez a kincs méltatlanra száll: csak a bölcs leli örömét abban, amije van. Önmagát utálja minden ostoba.

Élj egészségben!

 

10. LEVÉL

Így van, nem változtatom nézetemet: fuss a sokaságtól, fuss a kevesektől, fuss még az egyes embertől is. Senkinek sem örülnék, akivel megosztanád a társaságodat. És lásd, milyen véleménnyel vagyok rólad: rá merlek bízni önmagadra. Kratés, mint mondják, éppen annak a Stilbónnak a tanítványa, akiről az előző levelemben tettem említést, mikor egy sihedert látott félrevonultan sétálni, megkérdezte, mit csinál ott egyedül. "Magammal társalgok" - felelte az. Mire Kratés: "Vigyázz, kérlek, s légy nagyon résen: rossz emberrel társalogsz." Ha valakit gyász sújtott vagy retteg, őrizni szoktuk, hogy magányát ne használja rosszra. Egyetlen ostobát sem szabad egyedül hagyni, akkor kovácsolja a rossz terveket, akkor szövögeti másoknak s magának az eljövendő veszedelmet, akkor sorakoztatja fel gonosz vágyait; akkor szüli meg a lélek mindazt, amit félelemből vagy szeméremből eltitkolt, akkor köszörüli merészségét, ingerli kéjvágyát, ösztökéli haragját. Végül is a magány egyedüli előnye - hogy semmit sem kell bízni senkire, s nem kell félni a besúgótól - az ostoba számára elvész: ő maga árulja el magát. Vedd hát fontolóra, amit remélek felőled, sőt amit ígérek magamnak (remény ugyanis a még bizonytalan jónak a neve): hogy nem akadok olyan emberre, akivel szívesebben látnálak együtt, mint tenmagaddal. Visszaidézem emlékezetembe, milyen fennkölten ejtettél ki bizonyos szavakat, mennyi erőtől duzzadtak e szavak. Szerencsét kívántam nyomban magamnak, és azt mondtam: "Ezek nemcsak ajkáról peregnek, van biztos alapjuk. Ez az ember nemcsak egy a tömegből: a boldogulást tartja szem előtt." Így beszélj, így élj; vigyázz, ne kerekedjék fölül rajtad semmi. Elengedheted az isteneknek régi kívánságaidat, támassz másokat: kérj józan bölcsességet, egészséget lelkednek, azután a testednek. Miért nem kívánod ezt gyakrabban? Kérd bátran az istent: nem olyasmit kérsz, ami idegen tőle.

De hogy szokásom szerint valami kis ajándékkal küldjem a levelet: igaz az, amit Athénodorosnál találtam. "Tudd meg, akkor szabadultál meg minden vágytól, amikor már semmit sem kérsz az istentől, csak amit nyíltan kérhetsz." Mekkora most az emberek őrültsége! A legocsmányabb kívánságokat sugdossák meg az isteneknek; ha valaki odatartaná a fülét, elhallgatnának. Amiről nem akarják, hogy ember tudjon, istennek elmesélik. Vedd hát fontolóra, nem volna-e hasznos tanítás: mintha isten látna, úgy élj az emberekkel, mintha emberek hallgatnának, úgy beszélj az istenekkel.

Élj egészségben!

 

11. LEVÉL

Beszélgettem jó képességű barátoddal. Már az első társalgás megmutatta, mennyi szellem, menynyi tehetség lakik benne, s máris mennyire haladt. Ízelítőt adott magából, s meg is fog a várakozásnak felelni. Ugyanis nem előre készült fel mondókájával, váratlanul érte a meglepetés. Amint összeszedte magát, alig tudta levetkezni a szégyenkezést - jó jel az az ifjúkorban -, annyira elöntötte a pirulás a feje búbjáig. Gyanítom, ez a pirulás még mint bölcset is üldözni fogja, miután megerősödik, és leveti minden hibáját. Semmiféle bölcsesség nem rázza le a természetes testi (vagy lelki) hibákat: mindazt, ami az emberbe belerögződött és vele született, csak csillapítani lehet mesterségesen, legyőzni nem. Vannak igen szilárd jellemű szónokok, akiket a néppel szemtől szemben elönt a verejték, mintha kimerültek volna, vagy a hőségtől szenvednének; vannak, akiknek, ha meg akarnak szólalni, remeg a térdük, másoknak összekoccan a foguk, nem forog a nyelvük, az ajkuk összepréselődik; mindezt sem a szoktatás, sem a gyakorlat nem küzdi le soha, a természet érvényesíti hatalmát, és ezzel a hibával még a legerősebbeknek is felhívja magára a figyelmét. Tudomásom szerint e hibák között van az elvörösödés: a legkomolyabb férfiakat is hirtelen elfutja. Bizonyára sűrűbben jelentkezik az ifjaknál, akikben több a hév, és az arcbőrük is zsenge. De nem kevésbé fogja el a sokat próbáltakat s az öregeket is. Egyesektől éppen akkor kell a legjobban félni, mikor elpirulnak, mintha ezzel minden szégyenérzést kizúdítottak volna magukból. Sulla akkor volt a leghevesebb, mikor a vér elöntötte az arcát. Nem volt lágyabb arc Pompeius arcánál: mások jelenlétében mindenütt elpirult, főként a népgyűléseken. Emlékszem, ahogy Fabianus elpirult, mikor a senatusban tanúként elővezették, és ez a szemérmesség csodálatosan illett neki. A pirulás nem a szellem gyengeségéből ered, hanem a dolog újdonságából, ez a gyakorlatlanokat, ha nem is rendíti meg, de megindítja, ha hajlamosak a test e természetes képességére. Mert egyeseknek jó a vérük, másoknak meg ingerlékeny, mozgékony, és gyorsan az arcukba tódul. E hibákat, ahogy mondtam, semmiféle bölcsesség nem űzi el, mert ha minden hibát kiirthatna, uralma alatt lenne az egész természet. Mindaz, amit a születés körülményei és a test hőmérséklete megszabtak, meg is marad, nem számít, mennyire és milyen hosszú ideig rendeződött el a lélek. Semmit sem lehet ezek közül meggátolni, ugyanúgy, ahogy előidézni sem. A színpad művészei, akik érzelmeket utánoznak, félelmet és reszketést fejeznek ki, szomorúságot jelenítenek meg, a következő jegyekkel utánozzák a szégyenkezést: lecsüggesztik a fejüket, halkabbra fogják a hangjukat, lesütik s földre szögezik a szemüket. De a pirulást nem tudják kisajtolni magukból. Azt sem megakadályozni, sem gerjeszteni nem lehet. Semmit sem ígér ellene a bölcsesség és semmit sem használ: öntörvényű, kéretlenül jön, kéretlenül távozik.

Követeli már a levél a záradékot. Halld hát; bizony hasznos és üdvös dolgot szeretnék lelkedbe vésni. "Válasszunk ki magunknak egy derék férfit, s tartsuk mindig szem előtt, hogy úgy éljünk, mintha őrá tekintenénk, s úgy csináljunk mindent, mintha ő látná." Ezt, Lucilius, Epikuros tanította. Őrzőt és felvigyázót adott nekünk, s nem is jogtalanul: a legtöbb vétek elenyészik, ha tanú áll a vétekre csábulók mellett. Legyen valaki, akit a lélek tisztel, akinek tekintélye legbenső szentélyét is még jobban megszentelheti. Ó, boldog ember! Nemcsak jelenlétével jobbít, hanem akkor is, ha rágondolnak. S milyen boldog az, aki annyira tud egy másik embert tisztelni, hogy a ráemlékezéssel is egésszé formálja és szabályozza magát. Ha már így tisztelsz valakit, hamarosan téged kell majd tisztelni. Válaszd ki hát Catót. Ha őt túl szigorúnak látod, válaszd ki a szelídebb lelkű Laeliust. Válaszd ki azt, akinek élete, nyilatkozatai s lelkét kifejező arca megtetszettek neked: őt idézd fel magad előtt mindig, akár mint őrzőt, akár mint példát. Igen, szükség van valakire, aki után erkölcseink igazodhatnak: csak zsinórmértékkel igazíthatod ki a görbét.

Élj egészségben!

 

12. LEVÉL

Akárhová fordulok, minden, amit látok, öregségemről győz meg. Kimentem városszéli birtokomra, és siránkoztam a roskadozó épület költségei miatt. Azt mondja a majoros, hogy nem az ő hanyagságában van a hiba, ő megtesz mindent, de a villa régi. Ez a villa az én kezem nyomán nőtt ki a földből - mi lesz velem, ha már málladoznak a velem egykorú kövek is? Haragomban megragadtam a legelső alkalmat a mérgelődésre. "Világos, hogy ezeket a platánokat elhanyagolják: semmi lombjuk. Milyen görcsösek és aszottak az ágak, milyen rettenetesek és érdesek a törzsek! Nem volna ez így, ha valaki körülásná, ha valaki megöntözné őket!" Megesküszik védőistenségemre, hogy ő mindent megtesz, szünet nélkül gondoskodik róluk minden téren, de a fák öregecskék. Köztünk maradjon - én ültettem őket, én láttam meg legelső lombjukat. Odafordulok a kapuhoz: "Hát ez ki? Ki ez az elaggott és méltán az ajtóhoz rakott vénember? Méltán, hiszen kifelé néz már. Honnan szerezted? Mi örömöd van abban, hogy felszeded idegenek halottját?" Ámde amaz megszólal: "Nem ismersz rám? Én vagyok Felicio, akinek annak idején szobrocskákat hoztál ajándékba. Philositus majoros fia vagyok, a te kedvenced." "Ez teljesen megőrült - mondom. - Kedvencemből megint fiúcska lett? Éppen nem lehetetlen: fogaid javában hullanak."

Azt köszönöm városszéli birtokomnak, hogy akárhová tekintettem, öregségem jelent meg előttem. Öleljük hát az öregséget szívünkre és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. A gyümölcs akkor a legízletesebb, ha már majdnem lepottyan, a gyermekkor akkor a legszebb, mikor tovaillan; a bor híveit az utolsó korty gyönyörködteti, az, amely elmerít, mely a végső lökést adja meg a részegséghez. Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne. Igen kellemes a már alászálló, de még nem rohamosan zuhanó életidő. És úgy ítélem, hogy még az utolsó cserépdarabon állva is találni sajátos gyönyörűséget. Vagy éppen az lép a gyönyörűségek helyére, hogy már semmi sem hiányzik. Milyen édes tudni, hogy a vágyakat kifárasztottuk és magunk mögött hagytuk. "Nyomasztó, hogy a halál mindig a szemünk előtt van" - mondod. Először is ugyanúgy kell az öregember szeme előtt lebegnie, mint a fiatalok szeme előtt, mert nem kor szerinti jegyzék alapján idéznek bennünket.[46] Azután meg senki sem olyan öreg, hogy ne remélne arcátlanul még egy napot. Egy nap pedig az élet egy lépcsőfoka. Egész életünk részekből áll, a kisebb köröket nagyobbak kerítik; s van egy, amely mindet magába foglalja és körülöleli: ez a születés napjától a legvégső napig terjed. Van egy másik, amely a serdülőkor éveit zárja körül. Egy harmadik a gyerekkor egészét szorítja görbületébe. Jön aztán az év maga, minden időt tartalmaz, amelynek megsokszorozódásából tevődik össze az élet. A hónapot feszesebb köröcske övezi. A legszorosabb gyűrűje a napnak van, de ez is a kezdettől a végig jut el, napkeltétől napnyugtáig. Ezért mondja Hérakleitos, aki ragadványnevét homályos előadásmódja miatt kapta: "Egyetlen nap egyenlő minden nappal." Ezt ki így, ki úgy fogta fel. Mondják ugyanis, hogy az órák szempontjából egyenlők a napok, s nem is hazudnak. Mert ha a nap huszonnégy órányi idő, szükségszerűen egyenlők egymással a napok: az éjszaka szedi fel azt, amit a nappal elveszített. Mások szerint egy nap hasonlóság tekintetében egyenlő minden nappal: a leghosszabb időszakban sincs olyasmi, amit ne találnál meg ugyanúgy egyetlen napban - világosságot és éjszakát. És a világ váltakozó forgásában többet hoz létre, de nem különbözőket: egyeseket jobban összevon, jobban elnyújt másokat.

Tehát úgy kell elrendezni minden napot, mintha az lenne a sereghajtó, mintha összegezné és bevégezné az életet. Valahányszor Pacuvius, aki Syriát haszonélvezetével kisajátította, borral és gyászpompás lakomával ülte a maga torát, miközben az ebédtől a hálószobába cipelték, ezt az éneket énekelték zenekari kísérettel a heréltek tapsai közepette: "bebiótai, bebiótai".[47] S minden egyes napon eltemette önmagát.

Azt, amit ő rossz lelkiismeretből cselekedett, tegyük mi jóból, és mikor álomra hajtjuk a fejünket, örömmel, vígan mondjuk:

Éltem, s pályámat, mit a sors kiszabott, befutottam.[48]

Ha az isten még egy holnappal toldja meg a pályát, fogadjuk örömmel. Az a legboldogabb ember, az birtokolja magamagát a leggondtalanabbul, aki aggódás nélkül várja a holnapot. Ha így szólsz: "éltem", mindennap nyereségre ébredsz.

De már be kell fejeznem a levelet. "Így érkezik meg hozzám, minden járulék nélkül?" - kérdezed. Ne félj, visz valamit magával. Miért mondom: "valamit"? Sokat. Mi ragyogóbb annál a mondásnál, amelyet vele elküldök neked: "Rossz dolog szükségben élni - de szükségben élni egyáltalán nem szükséges." Miért nem? Mindenünnen sok rövid, könnyen járható út vezet a szabadsághoz.[49] Adjunk hálát az istennek, hogy senkit sem lehet örökké életben tartani: letaposhatjuk magát a szükséget. "Ez Epikuros mondása - válaszolod. - Mi közöd a máséhoz?" Ami igaz, az az enyém. Makacsul elhalmozlak Epikurosszal továbbra is. Tudja meg mind, aki esküszik szavaira, s nem is azt becsüli, hogy mit mond, csak azt, hogy ki mondja: ami kitűnő, az közkincs.

Élj egészségben!

 

13. LEVÉL

Tudom, hogy sok benned a lelkierő: még mielőtt az üdvös és ádáz körülményeket legyőző tanításokkal felfegyverkeztél volna, már ugyancsak meg voltál elégedve magaddal a sors ellenében, és sokkal inkább, miután ökölre mentél vele, és kipróbáltad a saját erődet, mely csak akkor adhat teljes önbizalmat, ha sok nehézség bukkan fel innen is, onnan is, míg egyszer csak valóban közelünkbe nyomul. Akkor állja ki a próbát az igazi, mások önkénye alá nem hajló lélek. Ez a tűzpróbája. Nem képes a versenyző nagy lelkesedést vinni a küzdelembe, ha még sohasem verték kékre; az, aki látta már a saját vérét, akinek megreccsentek fogai az ökölcsapás alatt, az, akit ellenfele elgáncsolt és egész testével ránehezedett, ámde a földre hajítva sem hajította el a bátorságát, aki ahányszor lebukott, makacsabbul kelt fel újra, az száll harcba nagy reménnyel. Tehát, hogy folytassam ezt a hasonlatot, gyakran kerekedett már fölébed a sors, és mégsem adtad meg magad, hanem felugrottál, s még hevesebben álltál helyt. Csak gyarapodik a férfierő, ha felingerlik; mégis, ha jónak látod, fogadd el tőlem a segítséget: megerősítheted magad vele.

Több dolog rettent bennünket, Lucilius, mint amennyi szorongat, és gyakrabban szenvedünk a hiedelemtől, mint a valótól. Nem a stoikusok nyelvén szólok hozzád, hanem szerényebb stílusban. Mi ugyanis azt mondjuk, hogy mindaz, amit nyögés és bőgés juttat kifejezésre, jelentéktelen és megvetendő; hagyjunk fel e nagy, de - a jóságos istenekre! - igaz szavakkal. Azt tanítom neked: ne légy szerencsétlen, mielőtt itt volna az ideje; különösen, ha talán sosem jön el, amitől úgy megrettentél, mintha már a fejed fölött lebegne - legalábbis nem jött még el. Egyes dolgok tehát jobban gyötörnek minket, mint kellene; mások előbb gyötörnek, mint kellene; ismét mások meggyötörnek, noha egyáltalán nem kellene. Vagy nagyítjuk a fájdalmat, vagy kitaláljuk, vagy elsietjük. Az elsőről - mivel még vita tárgya, és pereskedünk fölötte - most ne beszéljünk. Amit jelentéktelennek mondok, arról te határozottan állítod majd, hogy rendkívül súlyos: tudom, hogy az egyik ember mosolyog a korbácsütések közepette, a másik nyög a pofonok súlya alatt. Később meg fogjuk látni, vajon ezek a dolgok saját erejükből vagy a mi gyöngeségünkből jutnak-e érvényre.

Kezeskedj nekem afelől, hogy valahányszor körülvesznek emberek, akik szerencsétlenségedről akarnak meggyőzni, nem azon töprengsz el, amit hallasz, hanem amit érzel; türelmesen megfontolod, és önmagadat is megkérdezed - te, aki legjobban ismered a dolgaidat: mi az, miért siratnak ezek engem? Mi az, miért remegnek, milyen belőlem áradó fertőzéstől félnek, mintha a szerencsétlenség ragályos lehetne? Van valami baj, vagy nagyobb a gyalázat, mint a baj? Kérdezd meg te magad: vajon ok nélkül gyötrődöm, búsulok, csinálok a bolhából elefántot? "Hogyan láthatnám be, hogy vajon hamis vagy való miatt szorongok?" - mondod. Hallgasd meg erre nézve a szabályt: vagy a jelen körülmények gyötörnek, vagy az eljövendők, vagy mind a kettő. A jelent illetőleg könnyű a döntés: ha tested szabad és egészséges, semmiféle sérülés nem jelent fájdalmat. S hogy mi lesz a jövőben, majd meglátjuk. Ma nincs semmi baj. "De majd lesz." Először is nyisd ki a szemed, vajon biztos ismertetőjegyei vannak-e az eljövendő bajnak. Legtöbbször ugyanis gyanútól szenvedünk, és olyan rémhír űzi velünk játékát, amely háborúban szokta az ellenséget végleg összeroppantani, sokkal inkább roppant össze azonban egyes életeket. Így van, Luciliusom: gyorsan utat engedünk a hiedelmeknek. Nem mérlegeljük azt, ami bennünket félelembe sodor, s nem is rázzuk le magunkról, csak reszketünk, és úgy fordítunk hátat, mint akiket a futó nyáj kavarta por űzött ki a táborból, vagy valamilyen ismeretlen eredetű elhintett pletyka rémített meg. Nem tudom, miért kavar fel jobban a hamis hír. Az igaznak bizonyára megvannak a határai. Minden, ami bizonytalanból ered, a remegő lélek sejtelmeinek és szabadosságainak esik zsákmányul. Semmi sem olyan veszélyes, olyan visszavonhatatlan tehát, mint a tébolyult félelmek. A többiekből a józanság hiányzik, ezekből az értelem.

Nyomozzunk tehát buzgón a tények után. Valószínűleg fenyeget valamilyen baj: ez az adott pillanatban még nem igaz. Mennyi nem várt esemény jött el! Mennyi elvárt nem mutatkozott soha! Még ha eljön is, mire jó elébe futni a fájdalomnak? Elég hamar beléd nyilall az, amikor itt lesz. Engedj magadnak közben valami jobbat remélni. Mit nyersz ezzel? Időt. Sok minden közbejön, ami kieszközölheti, hogy a már szomszédos veszély, még ha egészen közel járna is, megtorpan vagy megszűnik, vagy más fejére száll: a tűzvész is utat nyit a menekülésre; egyeseket szelíden biztonságba juttatnak a romok; megesik, hogy a kardot már a nyakszirtről parancsolják vissza; volt, aki túlélte hóhérát. Mert olykor a balszerencse is állhatatlan. Talán eljön, talán nem - s közben nincs itt. Kecsegtesd magad a jobbal. Néha - bár semmiféle rosszat sejtető jel sem mutatkozik - a lélek hamis képeket kohol; vagy egy kétértelmű szót csavar ki a rosszabb értelemre, vagy nagyobbnak állítja be valakinek a neheztelését, mint amilyen, és nem azon töri a fejét, hogy amaz mennyire haragszik rá, hanem hogy meddig mehet el haragjában. Bizony semmi okunk sem lenne élni, vége-hossza sem lenne a nyomorúságoknak, ha félnénk minden lehetségestől: itt legyen hasznodra az okosság, hajítsd el erős lélekkel a nyilvánvaló félelmet is. Ha pedig nem, vétekkel űzd el a vétket: a félelmet reménnyel ellensúlyozd. Amitől félnek, sohasem olyan biztos, hogy ne legyen még biztosabb: a rettegett baj is leapad, s megcsal a remény is.

Így hát vizsgáld meg a reményt és a félelmet, és valahányszor minden bizonytalanná válik, járj a magad kedvében: azt hidd el, amit jobban akarsz. Ha több meggondolás hajt a félelemre, akkor is csak inkább a remény oldalára hajolj, szűnj meg izgatni magad, s utána mindjárt azt forgasd elmédben, hogy a halandók nagyobb fele nyugtalankodik és fel-alá futkos, még ha nincs is semmi baja, s nem is lehet biztosra venni, hogy lesz. Senki sem áll ellen önmagának, ha egyszer már elragadtatta magát, félelme sem korlátozódik a valóra. Senki sem mondja: "Minden alapot nélkülöz a hír, szerzője mindezt alaptalanul találta ki vagy hitte el." A szellőre bízzuk magunkat, a bizonyos helyett a kétestől rémülünk meg. Nem tartjuk meg a dolgok mértékét. Az aggály nyomban félelemre vált át. Szégyellem, hogy így beszélek veled, hogy ennyire enyhe gyógyszerekkel erősítgetlek. Mondja csak más azt: "Talán nem jön el." Te viszont mondd: "S mi van, ha eljön? Meglátjuk, melyikünk győz. Talán érdekemben jön, s ez a halál majd megtiszteli az életemet." Büröklevél emésztette el a nagy Sókratést. Csavard ki Cato kezéből a felszabadító kardot: dicsősége nagy részétől megfosztod. De már nagyon elnyújtom a buzdítást, noha inkább figyelmeztetésre van szükséged, mint felszólításra. Nem vezetünk téged a természetedtől eltérő útra: amikre tanítunk, azokra születtél. Annál inkább gyarapítsd és ékesítsd derekasságod.

De már véget vetek a levélnek, mihelyt rányomom a pecsétjét, azaz valamilyen nagyszerű mondást küldök vele neked. "Sok baját még ezzel is szaporítja az ostoba: mindig újrakezdi az életet." Gondolkozz rajta, mit jelent ez a mondás, Lucilius, kiváló barátom, és meg fogod érteni, milyen rút az emberek könnyelműsége: napról napra az élet új alapjait rakosgatja le, új reményeket szövöget még a sír szélén is. Szemléld meg az embereket egyénenként: öregekre bukkansz, akik javában készülnek hivatalviselésre, utazásokra, üzletkötésekre. Pedig mi csúnyább, mint az életet újrakezdő öregember? Nem fűzném hozzá a szerző nevét ehhez a mondáshoz, ha nem lenne rejtettebb, kevésbé ismeretes Epikurosnak e nyilatkozata - megengedtem magamnak, hogy dicsérjem és a sajátomévá fogadjam.

Élj egészségben!

 

14. LEVÉL

Elismerem, hogy belénk van oltva a testünk iránti gyöngédség; elismerem, hogy gyámságot gyakorolunk fölötte. Nem tagadom, hogy gondoznunk kell, de hogy szolgálnunk kellene, azt tagadom. Sok másnak lesz rabja ugyanis, aki testének rabja, túlságosan félti, és mindent hozzá viszonyít. Nem úgy kell viselkednünk, mintha testünkért volna kötelességünk élni, hanem úgy, mintha nem élhetnénk nélküle. A test eltúlzott szeretete félelmekkel nyugtalanít, szorongásokkal terhel, sértéseknek tesz ki minket. Fittyet hány a tisztességre, aki szerfölött kedveli testét. Viseljük gondját buzgón, de mégis úgy, hogy mikor a józan ész, a méltóság, a hírnév parancsolja, a tűzbe küldjük. Amennyire csak lehet, kerüljük a kellemetlenségeket is, ne csak a veszedelmeket; vonuljunk biztonságba, máris azon törve a fejünket, mivel lehetne elűzni a félelem okát. Ha nem csalódom, háromfajta félelem van: félünk az ínségtől, félünk a betegségtől, s félünk a hatalmasabbak erőszakosságának következményeitől is.

Ezek közül semmi sem rendít meg jobban, mint amivel a más hatalma fenyeget: mert nagy lármával, nagy zenebonával érkezik. Az említett természetes bajok, az ínség és a betegség csöndben közelednek, nem rettentik meg sem a szemet, sem a fület, a harmadik baj hatalmas díszkísérettel jön, tűz és vas övezi, láncok és vadállatok sokasága, hogy nekieressze őket az ember húsának. Gondolj itt a börtönre, a keresztre, a kínpadra, a kampóra, az emberen keresztülütött karóra, mely a szájon bukkan elő, az ellenkező irányba hajtott kocsiktól kiszakított végtagokra, arra a bizonyos gyúlékony anyaggal bekent és átszőtt tunikára és mindarra, amit ezenkívül még kiötlött a kegyetlenség. Nem csoda tehát, ha ettől félünk a legjobban - nagy változatosságot nyújt, és eszközei borzalmasak. Mert ahogy nagyobb eredményt ér el a bakó, ha minél több kínzószerszámot rakosgat ki - mivel puszta látványuk legyőzi azt, aki a szenvedésnek ellenállt volna -, úgy többre mennek lelkünk leigázásában és megzabolázásában, akiknek van mit mutogatniuk. A csapások nem kevésbé súlyosak - az éhséget, szomjúságot, a gyomor fekélyesedését s a bensőnket perzselő lázat értem. De meglapulnak, nincs mivel fenyegetőzzenek, nincs mit fennen mutogassanak: ezek viszont, miként a nagy hadak, már a puszta megjelenésükkel és előkészületeikkel győztek.

Fordítsunk hát fáradságot arra, hogy kikerüljük az összeütközéseket. Olykor a néptől kell félnünk; olykor, ha az állam rendje szerint a legfőbb végrehajtó szerv a senatus, a senatusban népszerű férfiaktól; olykor egyes emberektől, akiknek megadatott a hatalom a népen - a nép ellen. Mindezekkel összebarátkozni fáradságos lenne; elég, ha nem ellenségeink. Így a bölcs sohasem idézi fejére a hatalmasok haragját, sőt inkább kitér előle, csakúgy, mint hajózás közben a vihar elől. Mikor Siciliába indultál, átszelted a tengerszorost. A könnyelmű kormányos fittyet hány a déli szél fenyegetőzésének - tudni való, ez a szél korbácsolja fel a siciliai tengert s kavar örvényt rajta -, nem a bal part felé indul, hanem arra, ahol a közel fekvő Charybdis görget hullámokat a tengeren. Ám az óvatos kormányos kikérdezi a tapasztaltakat, mekkora a hullámzás, mit jeleznek a felhők, s az örvényléséről hírhedt vidéket nagy ívben kikerüli. Ugyanezt teszi a bölcs: az ártalommal fenyegető hatalom elől kitér,[50] elsősorban arra ügyelve, hogy ne vegyék észre, amint kitér. A biztonság részben abból adódik, hogy nem szembetűnően keressük, mert ha valami elől menekülsz, azt bizonyára nem helyesled.

Fontoljuk hát jól meg, hogyan lehetünk biztonságban a tömegtől. Először is, soha ne törjünk ugyanarra, amire ők: a vetélytársak közt viszály keletkezik. Azután: ne legyen semmink, amit a lesben álló nagy nyereséggel elrabolhatna. Minél kevesebb zsákmánynak tekinthető holmi legyen nálad. Senki sem szomjaz embervérre pusztán az embervérért, vagy legalábbis kevesen. Többen cselekszenek számításból, mint gyűlöletből. A meztelent elengedi a rabló; békével jár a szegény, még ha elállják is az útját.

A régi tanítás szerint három dolgot kell legfőképpen elkerülnünk: a gyűlöletet, az irigységet, a megvetést. Hogy hogyan, azt egyedül a bölcsesség fogja megmutatni. Nehéz ugyanis eltalálni a helyes mértéket, s óvakodjunk, nehogy az irigységtől való rettegés eljuttasson bennünket a megvetésig, nehogy úgy lássék, miközben letaposni senkit sem akarunk, hogy minket le lehet taposni. Sok embernek az adott okot a félelemre, hogy tőlük is lehetett félni. Vonuljunk vissza mindenünnen: egyformán árt, ha megvetnek és ha felnéznek ránk.

Meneküljünk hát a filozófiához: ez a tudomány - nemcsak a jóknál, de a félrosszaknál is - papi szalagot pótol.[51] Mert a forumi ékesszólásnak s mindannak, ami még megindítja a népet, megvannak az ellenzői; ezt a nyugalmas s csak önmagával foglalatoskodó tudományt nem lehet megvetni, ennek becsülete van minden mesterség részéről, még a legrosszabb emberek előtt is. Sohasem hatalmasodhat el annyira a hitványság, sohasem szövődhet az erények ellen olyan összeesküvés, hogy a filozófia neve ne maradjon tiszteletre méltó és szent.

Egyébként a filozófiával higgadtan és mérséklettel kell foglalkozni. "Ugyan, hát mérséklettel filozofált az a Marcus Cato, aki a polgárháborút felszólalásával fojtotta el? - kérded. - Aki a dühöngő főemberek fegyveresei közé vetette magát? - Aki - miközben egyesek Pompeiust, mások Caesart sértegették - egyszerre támadta mind a kettőt?" Vitatkozhatunk azon, hogy az idő tájt kellett-e politikai pályára lépnie a bölcsnek. Mit akarsz, Marcus Cato? Már nincs szó szabadságról: tönkrement az már régen. Kérdés, hogy Caesar vagy Pompeius hatalmába kerüljön-e az állam: mi közöd ehhez a versengéshez? Egyik párt sem a te pártod: uralkodót választanak. Mit tartozik rád, melyikük győz? Győzhet a jobbik, de nem lehet, hogy ne az legyen a rosszabb, aki győzött... Cato legutolsó szerepét említettem meg. De még a korábbi évek sem engedték meg egy bölcsnek, hogy részt vegyen az állam szétprédálásában: mi mást csinált Cato, mint hogy kiáltozott és hatástalanul hallatta szavát, mikor egyszer a nép felemelte, összeköpdöste, s hogy kirakja, elhurcolta a forumról, egyszer meg a senatusból vitték börtönbe?

Később meglátjuk, kell-e fáradságot kifejtenie a bölcsnek az állam érdekében: addig is azokhoz a stoikusokhoz irányítalak, akik az államéletből kizárva félrevonultak, hogy éljenek, s az emberi fajnak jogokat alkossanak a hatalmasok megsértése nélkül. A bölcs nem fogja felforgatni az általános szokásokat, s élete különcségeivel a nép figyelmét sem vonja magára.

"Hogy is van ez? Mindenképpen biztonságban lesz, aki ezt a javaslatot elfogadja?" Ezt csak annyira tudom neked megígérni, mint a mértéktartó embernek a jó egészséget - és a mértéktartás mégis jó egészséget szül. Némely hajó elpusztul a kikötőben: de mit gondolsz, mi történik a tenger közepén? Mennyivel közelebb jár a veszedelem ahhoz, aki sokat tesz-vesz, megmozgat, akinek még a nyugalom sem jelent biztonságot? Néha ártatlanok pusztulnak el - ki tagadja? Az ártalmasok mégis gyakrabban. Ha az öltözetén keresztül eltalálták is a vívót, ügyessége változatlanul megmarad. Egyszóval a bölcs minden dologban az elgondolást tartja szem előtt, s nem a kimenetelt. A kezdet a mi hatalmunkban van: a kimenetelről a szerencse dönt, de nem hatalmazom fel arra, hogy véleményt alkosson rólam. "De hozhat ránk gyötrelmet, hozhat ránk bajt." Azzal, hogy öl, a rablógyilkos nem ítélkezik - őt ítélik meg.

Most a napi alamizsnáért nyújtod ki a kezed. Megaranyozom az alamizsnát, s mivel említés esett az aranyról, hallgasd meg, miképpen lehet számodra kedvesebb a haszonélvezete. "Az élvezi leginkább gazdagságát, aki legkevésbé szorul rá a gazdagságra." "Elő a szerzővel!" - mondod. Lásd, milyen jóindulatú vagyok - idegen ötletet szándékszom dicsérni. A mondás Epikurosé, Metrodorosé vagy másvalakié az ő műhelyükből. De mit számít, ki mondta? Mindenkinek mondta. Aki hiányolja a gazdagságot, fél miatta; a nyugtalanító javakat pedig senki sem élvezi: mindig igyekszik hozzászerezni valamit. Míg a gyarapodáson jár az esze, elfelejti felhasználni. Számlákat vesz át, a forumot koptatja,[52] a kamatkönyveket forgatja - sáfár lesz az úrból.

Élj egészségben!

 

15. LEVÉL

Régi, egészen az én koromig fennmaradt szokás volt a levél első szavaihoz hozzáilleszteni: "Ha egészséges vagy, minden rendben, én egészséges vagyok." Mi viszont helyesen mondjuk: "Ha filozofálsz, minden rendben." Mert éppen csak ez jelenti az egészséget, anélkül beteg a lélek. A test is, akármilyen nagy izomerővel rendelkezik, csak ugyanúgy egészséges, mint a dühöngők vagy tébolyodottak teste. Így hát elsősorban a lelki egészséggel törődj, azután azzal a másikkal, s nem is kerül majd sokba, ha jó közérzetet akarsz. Ostobaság ugyanis, Luciliusom, és a legkevésbé sem illik a literátus emberhez a kargyakorlatokkal, nyaknyújtogatással, törzserősítgetéssel való foglalatosság - ámbár sikeresen hájasodsz, és erősödnek izmaid, akkora erőd vagy súlyod úgysem lesz, mint egy hizlalt ökörnek. Vedd hozzá még, hogy a test tetemesebb poggyásza alatt fulladozik a lélek, és kevésbé mozgékony. Így hát, amennyire csak tudod, szorítsd korlátok közé a testedet, és tágítsd a lélek férőhelyét. Sok kényelmetlenség gyötri azokat, akik testükre viselnek gondot: először a gyakorlatok - a megerőltetés kimeríti a szellemet, alkalmatlanná teszi a figyelemre és fárasztóbb tanulmányokra; az ételek bőségétől pedig eltompul az éles elme. Ehhez járulnak a legcégéresebb rabszolgák, akiket mesterül fogadnak: ezeknek az elfoglaltsága csak a bor és az olaj között oszlik meg,[53] s akkor telik kívánságuk szerint a nap, ha jól kiizzadtak, ha az elpárolgott folyadék helyébe a koplalás miatt még mélyebbre zúdították le a sok italt. Inni és izzadni - ez a gyomorbetegek élete.

Vannak könnyű és rövid gyakorlatok is, amelyek a testet is azon nyomban elfárasztják, időt is megtakarítanak (s az idővel kell elsősorban elszámolnunk): a futás, a súlyemelés, az ugrás, akár az a fajta, amelyik magasba emeli a testet, akár az, amelyik a távolba veti, akár a - hogy úgy mondjam - "saliusi", vagy csúfolódóan: "kallózó"[54]; válassz ki ezek közül valami egyszerű, könnyű gyakorlatot. Bármit választasz, gyorsan térj meg a testtől a lélekhez: azt kell edzeni éjjel-nappal, táplálása csak mérsékelt erőfeszítésbe kerül. Ezt az edzést nem akasztja meg sem a fagy, sem a hőség, még az öregség sem: azzal a jóval törődj, amely a korosodással egyre jobbá lesz.

Nem parancsolom meg, hogy mindig a könyv és az írótáblák nyomában loholj: valami pihenő is jár a léleknek, mégis nem olyanforma, hogy ellankadjon tőle, hanem hogy felfrissüljön. A kikocsizás a testet is felrázza, a tanulmányoknak sem árt: olvashatsz, diktálhatsz, beszélhetsz, hallgathatsz - még a séta sem tilt meg ezek közül semmit. Hanghordozásod kifejlesztését se hanyagold el, bár megtiltom, hogy skálázással és bizonyos modulálással felemeld, majd lehalkítsd. Mi lenne, ha még sétálni is meg akarnál tanulni? Ereszd be magadhoz azokat, akiket az éhség új mesterfogásokra tanított: lesz, aki lépteidet szabályozza, megfigyeli orcádat, mialatt beszélsz, s addig megy el, ameddig vakmerőségét türelmed és hiszékenysegéd bátorítja. Hogyan? Hát mindjárt kiabálással és a legnagyobb megerőltetéssel indítsd a beszédet? Annyira természetes, hogy fokozatosan kell fellelkesedni, hogy a veszekedők is beszéddel kezdik, és azután térnek át a kiáltozásra: senki sem rimánkodik rögtön a polgárok védelméért. Így hát akármilyen magasra röpítse a lelked, egyszer nyomatékosabban pirongasd a szomszédokat, egyszer csöndesebben, aszerint, ahogy hangod is késztet, ha erre van indítva. Higgadtan szálljon alá, mikor visszafogod és korlátozod, ne zuhanjon; a beszéd középfekvésében ágazzon el mindenfelé, s ne is őrjöngjön tanulatlan-faragatlan módon. Nem arra törekszünk ugyanis, hogy a hangunkat eddzük, hanem hogy a hangunk eddzen.

Nem csekélyke terhet vettem le rólad: egy kis ajándék, s megint egy görög járul hozzá ehhez a jótetthez. Íme a jeles tanítás: "Az ostoba élete hálátlan és nyugtalanító: egészen a jövőbe irányul." "Ezt ki mondta?" - kérded. Ugyanaz, aki a fentieket. Mit gondolsz, milyen életet tartanak ostobának? Babáét vagy Isiónét?[55] Nem úgy: a mi életünkről van szó, minket ragad a vak vágy az ártalmas, legalábbis soha ki nem elégítő dolgok felé, minket, akiket ha valami kielégíthetne, ki is elégített volna, akik nem gondoljuk meg, milyen kellemes semmit sem birtokolni, milyen nagyszerű betelni, s nem függeni a szerencsétől. Most hát rajta, Lucilius, emlékezz rá, milyen sokat értél már el. S ha az ötlik szemedbe, hányan megelőztek, gondold meg, hányan jönnek utánad. Ha méltányos akarsz lenni az istenekhez és az életedhez, gondold meg, milyen sok embert megelőztél már. Mi közöd a többiekhez? Magadat is megelőzted. Tűzd ki a határt, s akkor se akard áthágni, ha teheted: váljanak valahára semmivé az álnok javak, melyek nagyobbak a rájuk áhítozók, mint az őket elnyerők szemében. Ha valami valóságos volna bennük, egyszer mégis kielégítettek volna; most csak a szomjúságot szítják az emberben, ha vedeli őket. El a csillogó pompával! Miért csikarjam ki inkább a szerencsétől, hogy megadja a bizonytalan sors görgette jövőt, mint magamtól azt, hogy ne ácsingózzam rá? Márpedig miért ácsingózzam? Elfeledkezve az emberi élet mulandóságáról, halmozzak? Mi végre vesződjem? Íme, ez a nap az utolsó. Ha nem az, hát közel áll az utolsóhoz.

Élj egészségben!

 

16. LEVÉL

Tudom, Lucilius, világos előtted, hogy senki sem tud boldogan élni, még tűrhetően sem a bölcsesség tanulmányozása nélkül, és hogy a boldog életet a bevégzett bölcsesség, az egyébként elviselhetőt pedig az elkezdett teremti meg. De ami világos, megszilárdításra vár és arra, hogy naponkénti elmélkedéssel mélyebbre véssük: nagyobb fáradságodba kerül megőrizni eredeti tervedet, mint tisztességes dolgokat eltervezni. Kell, hogy kitartsunk, s hogy folytonos tanulással toldjuk meg erőinket, míg jó tulajdonsággá épül, ami jóakarat volt csak.

Több szóra vagy megerősítésre részemről tehát már nincs szükséged: belátom, hogy sokban előrehaladtál. Amit írsz, tudom, honnan ered: nincs abban semmi kitalált, semmi kiszínezett. Mégis elmondom, mit érzek: reménykedem már benned, de még nem bízom. Akarom, hogy te is ugyanígy tégy. Ne higgy magadnak gyorsan és könnyen. Vizsgáld meg, fürkészd ki különféle módon és figyeld meg magad. Mindenekelőtt arra ügyelj, vajon a filozófiában vagy magában az életben haladtál-e előre.

A filozófia nem népszerű mesterség, s nem alkalmas a fitogtatásra. Nem a szavakban, hanem a tényekben rejlik. S nem azért alkalmazzák, hogy valamilyen élvezettel agyoncsapják a napot, hogy nyugalommal oszlassák el a csömört: a lelket gyúrja, faragja, az életet szedi rendbe, a tetteket kormányozza, megmutatja, mi a teendő s mi az elhagyandó, leül a kormányrúdhoz, és a válságok közt hánykolódók útját irányítja. Nélküle senki sem élhet zavartalanul, senki sem élhet biztonságban: számtalan dolog esik meg minden egyes órában, amely tanácsot igényel, s ezt a filozófiától kérjük.

Mondhatja valaki: "Mit ér nekem a filozófia, ha van végzet? Mit ér, ha egy isten igazgat mindent? Mit ér, ha a véletlen parancsol? Mert ami biztos, megváltoztatni nem képes, és a bizonytalan ellen sem lehet semmit előre tenni, de vagy egy isten előzte meg a szándékomat s határozta el, mit csináljak, vagy a sors amúgy sem enged semmit szándékom szerint." Bármi igaz mindebből, Luciliusom, vagy ha egészében véve is igaz, filozofálni kell: akár a végzet kötöz meg bennünket kiengesztelhetetlen törvényével, akár a világ döntőbírájaként egy isten rendez el mindent, akár a véletlen kavarja s hányja-veti az emberi dolgokat összevissza, a filozófiának oltalmaznia kell minket. Ez buzdít majd arra, hogy az istennek szívesen engedelmeskedjünk, a sorsnak dacosan; ez fog arra tanítani, hogy kövesd az istent, hogyan viseld a véletlent el.

De ne menjünk most bele annak fejtegetésébe, hogy mi áll jogunkban, ha az előrelátás rendelkezik hatalommal, vagy ha a végzet láncolata vonszolja a hozzábilincselteket, vagy ha a váratlan s a hirtelen uralkodik; arra szorítkozom most, hogy intselek s biztassalak: ne tűrd el, hogy lelked röpte alábbhagyjon és lelohadjon. Határold körül és fegyelmezd - váljon lelki alkatoddá, ami lelked röpte volt.

Már kezdettől fogva, ha jól ismerlek, arra kacsingatsz, milyen kis ajándékot hoz ez a levél. Kutasd át, és meg fogod találni. Nincs miért csodálnod nagylelkűségemet: még mindig a máséból vagyok bőkezű. Miért mondtam: "a máséból"? Akárki mondta, ha helyesen mondta, az az enyém. Ez a mondás is Epikurostól való: "Ha a természet szerint élsz, sohasem leszel szegény; ha a képzelgések szerint, sohasem leszel gazdag." A természet csekélységet kíván, a képzelgések mérhetetlenül sokat. Halmozzanak el sok gazdag ember minden birtokával, ragadjon a szerencse a polgári vagyon mértékén túl, borítson be arannyal, öltöztessen bíborba, juttasson a gyönyörűségek és kincsek olyan csúcsára, hogy a földet márvánnyal takarhasd el; ne csak birtokolhasd a gazdagságot, taposhass is rajta; járuljanak hozzá még szobrok és képek és minden, amit a művészet valamilyen formában a pompának szült: csak azt tanulod meg ezektől, hogy még többre vágyj.

A természetes vágyak végesek, a hamis képzelgések szülte vágyaknak nincs hol megszűnniök. A hamisnak ugyanis nincs határa. Az úton járó előtt lebeg valami végpont, a kóborlás végtelen. Tartsd távol hát magad a hiábavalóságoktól, s ha tudni akarod, hogy vágyad természetes-e vagy vak, azt mérlegeld, vajon lehet-e benne valahol megállapodni; ha már messzire előrehaladtál, és messzebb még mindig hátravan valami, tudd meg, hogy vágyad nem természetes.

Élj egészségben!

 

17. LEVÉL

Vesd el mind a hiábavalóságokat, ha okos vagy, sőt hogy okos légy, és nagy iramban, teljes erővel törekedj a helyes gondolkodásmódra. Ha valami feltartóztatna, vagy vergődj át rajta, vagy vágd ketté. "Családi vagyonom késleltet - mondod -, úgy akarom elrendezni, hogy elég legyen, ha semmit sem csinálok, nehogy terhemre legyen a szegénység, vagy én legyek a más terhére." Mikor ezt mondod, úgy látszik, nem ismered annak a jónak erejét és hatalmát, amelyre gondolsz. S ugyan átlátod a leglényegesebb dolgot: mennyit használ a filozófia, a részleteket azonban még nem elég finoman különbözteted meg, s még azt sem tudod, mennyire segít bennünket mindenben, "miképpen a legfőbb ügyben is segítségünkre jön, s a legcsekélyebbekig is leereszkedik" - hogy Cicero szavával éljek. Higgy nekem, folyamodj hozzá tanácsért, majd rábeszél, ne ülj le a számvető tábla mellé.

Ugye az a célod, és azt akarod ezzel a huzavonával elérni, hogy ne legyen okod félni a szegénységtől? De hátha vágyódnod kell utána? Sok embert akadályozott meg a gazdagság a filozofálásban; a szegénység fesztelen és gondtalan. Mikor felharsan a trombita, tudja, hogy nem őt támadják, mikor vízért kiabálnak, nem azt keresi, mit mentsen magával a tűzből, hanem: hogyan mentse ki magát. Szintúgy, ha hajóra kell szállnia, nem nyüzsög a kikötő, nem bolydítja fel a partokat egyetlen ember kísérete. Nem állja körül rabszolgák tömege, akiknek táplálását csak a tengeren túli tájak termékenysége győzné. Könnyű táplálni kevés gyomrot, hát még ha fegyelmezett, s nem kíván egyebet, mint megtelni. Olcsó az éhség, drága a csömör. A szegénység beéri azzal, hogy sürgető kívánságait kielégíti. Hát miért utasítod vissza ezt a cimborát, hiszen életmódját a józan gazdag is utánozza? Ha szabad időt akarsz fordítani szellemedre, vagy szegénynek kell lenned, vagy hasonlónak a szegényhez. Tanulmányaid nem járhatnak haszonnal, ha nem gondolsz a mértékletességgel, a mértékletesség pedig önkéntes szegénység. Hagyd abba hát az ilyen mentegetőzéseket: "Még nincs annyim, amennyi elegendő volna; ha majd elérem azt a summát, akkor egészen a filozófiának fogom szentelni magam." Ámde éppen azt kell megszerezned legelőbb, amit halogatsz és más dolgok mögé helyezel; ezzel kell kezdeni.

Azt mondod: "Annyit akarok szerezni, hogy legyen miből élnem." Egyszerre tanulj és szerezz: ha valami meggátolja, hogy szépen élj, nem gátolja meg, hogy szépen halj meg. Nincs okunk rá, hogy a filozófiától visszatartson a szegénység, sőt a nyomor. A filozófia felé iparkodva akár az éhséget is el kell tűrnünk; eltűrték azt jó néhányan ostromgyűrűben, és mi más volt türelmük jutalma, mint hogy nem kerültek a győztes hatalmába? Mennyivel nagyobb jutalom csillan meg itt: örök szabadság, s hogy senkitől - sem istentől, sem embertől - nem kell félni többé. Bizony, még éhezés árán is el kell jutnunk idáig. Hadseregek állták ki a teljes nélkülözést, és még elmondani is undorító fűgyökerekkel vészelték át az éhséget. Mindezt a hatalom, s hogy még inkább csodálkozz, másvalaki hatalma érdekében tűrték el: habozhatsz-e, hogy elviseld a szegénységet, hogy megszabadítsd lelked az őrjöngő vágyaktól? Tehát nem halmozni kell először: filozófiához útravaló nélkül is elérkezhetsz. Így van? Ha már mindened meglesz, akkor akarod a bölcsességet is? Ez lesz életed utolsó velejárója, hogy ne mondjam: járuléka? Rajta, akár van valamid - hiszen honnan tudod, nincs-e máris túl sok mindened? -, akár nincs semmid, már most filozofálj, erre törekedj mindennél jobban. "De hát a napi szükségletek hiányozni fognak." Először is nem hiányozhatnak, mert a természet igen keveset igényel, a bölcs pedig alkalmazkodik a természethez. De ha meglepi a végső szorultság, azon nyomban eltávozik az életből, és megszűnik önmaga terhére lenni. Ha pedig csekélyke és szűkös eszközökkel tengetheti az életét, azt jó néven veszi, nem fáj a feje a szükségleteken túlmenően, gyomrának és vállainak megadja, amit kell,[56] gondtalan-vidáman kineveti a gazdagok foglalatosságait, valamint a gazdagság felé törekvők lótás-futását, és azt mondja: "Mit késlekedsz olyan sokáig? Kamatokból remélsz-e hasznot, áruból nyereséget, vagy egy jómódú öregember végrendeletét lesed, amivel egykettőre gazdaggá lehetsz? A kincseket a bölcsesség tárja fel, s akinek szemében feleslegessé tette őket, épp annak adta."

Ez másokra tartozik, te közelebb állsz a gazdagokhoz. Lépj át más korba:[57] máris sok mindened lesz. Ami pedig az egyik korban elég, az elég mindegyikben.

Itt befejezhetném a levelet, ha nem kényeztettelek volna el. A parthusok királyait senki sem köszönthette ajándék nélkül, tőled sem lehet ingyen búcsúzni. Hát legyen. Epikurostól kölcsönzök: "Sokak számára a gazdagság megszerzése nem a nyomorúság végét jelentette, csak átalakulását." Ezen sem csodálkozom. Hiszen nem a dolgokban rejlik a hiba, hanem magában a lélekben. Ami a szegénységet nyomasztóvá tette számunkra, a gazdagságot is nyomasztóvá teszi. Miképpen egyáltalán nem számít, hogy a beteget faágyba vagy aranyágyba fekteted-e - bárhová cipeled, betegségét magával cipeli -, úgy nem számít az sem, gazdagságba vagy szegénységbe helyezik-e a beteg lelket. Vele tart gyarlósága.

Élj egészségben!

 

18. LEVÉL

Decemberben járunk:[58] most verejtékezik legjobban a város. Jogunkban áll a nyilvános hejehuja. Zsibong minden az óriási előkészületektől, mintha a Saturnaliák és a hétköznapok közt volna valami különbség. Pedig annyira nem különböznek, hogy azt hiszem, nem tévedett, aki szerint december egykor hónap volt, most egy egész év. Ha itt volnál, szívesen megbeszélném veled, mit tegyünk: vajon ne változtassunk semmit minden napos szokásainkon, vagy (hogy ne lássék úgy, mintha szembeszegülnénk a tömeg hagyományaival) vidámabban lakomázzunk és vessük le a togát?[59] Mert - ami nemigen volt szokás, kivéve csetepatékban és az állam gyászos napjaiban - most az élvezet és az ünnepnap kedvéért veszünk fel másik ruhát. Ha jól ismerlek, a döntőbíró szerepét elvállalva azt sem akarnád, hogy minden szempontból a nemezkalapos tömeghez[60] hasonlítsunk, azt sem, hogy semmilyen szempontból se hasonlítsunk rá; hacsak nem éppen ezekben a napokban kellene leginkább megparancsolni a léleknek, hogy ő egyedül tartózkodjék az élvezetektől, mikor mindenki beleveti magát, hiszen szilárdságának legbiztosabb tanújele, ha a csábos, kicsapongásra ingerlő dolgok felé se nem hajlik, se nem vonzódik. Sokkal derekasabb a részeg s öklendező tömeg közepén józannak s száraz torkúnak maradni; nagyobb mérsékletre vall, ha nem különülsz el, nem különbözteted meg magad, ugyanakkor nem is vegyülsz el mindenkivel, hanem ugyanazt csinálod, de nem ugyanolyan módon: hiszen kicsapongás nélkül is megülhetjük az ünnepnapot. Különben olyannyira szándékom lelked szilárdságát próbára tenni, hogy a nagy férfiak tanítása alapján neked is megtanítom: iktass napjaid közé néhány napot, azokon érd be a legszűkösebb és legsilányabb étkezéssel, durva és goromba ruhaneművel, hogy elmondhasd: "Hát ettől féltem én?"

Ebben a lelki nyugalomban készüljön fel a lélek a nehezebb időkre, erősödjék meg a szerencse viszontagságaival szemben a szerencse jótéteményei között. A katona a béke kellős közepén menetel, egy fia ellenség sincs, és sáncot ás, kimerül a felesleges erőfeszítésben, hogy a szükségesnek majd megfelelhessen. Ha nem akarod, hogy valaki akkor kapkodjon ide-oda, mikor cselekvésre kerül a sor, azt még a cselekvés előtt gyakorlatoztasd. Ezt az elvet követték, akik minden hónapban szegénységet mímelve eljutottak a nyomor határáig, így aztán sohasem sápadtak el annak láttán, amit alaposan begyakoroltak. Ne gondold, hogy timóni lakomákról[61] beszélek, szegénycellákról, vagy amivel csak csúfot űz a pompa a gazdagság keltette undorból; legyen igazi az a priccs, a katonaköpeny, legyen a kenyér kemény és fekete. Ezt bírd ki három-négy napig, néha tovább is, hogy ne játék legyen, hanem megpróbáltatás: akkor, higgy nekem, Lucilius, ujjongani fogsz, ha két as[62] árából jóllaktál, és megérted majd, hogy a gondtalansághoz nincs szükség jó szerencsére, hiszen azt, ami a szükségleteket kielégíti, a balszerencsétől is megkapod.

Nincs okod azt hinni, hogy ezzel sokat teszel; csak azt teszed majd, amit sokezernyi rabszolga, sok ezer szegény csinál. Azon a címen tiszteld magad, hogy nem kényszerből csinálod, hogy éppoly könnyű lesz mindezt bármikor eltűrni, mint amilyen könnyű kipróbálni. Gyakoroljuk be magunkat a vívóoszlopnál.[63] S nehogy készületlenül lepjen meg a sors, legyen a szegénység meghitt barátunk. Gondtalanabbul leszünk gazdagok, ha tudjuk, mennyire nyomasztó szegénynek lenni. Voltak bizonyos napok, mikor Epikuros, a gyönyör tanítója, gyéren csillapította éhségét, hogy meglássa: hiányzik-e valami a teljes és tökéletes gyönyörből, illetve mennyi hiányzik, vajon az, ami hiányzik, méltó-e rá, hogy nagy erőfeszítéssel fizessenek érte. Legalábbis azt állítja leveleiben, melyeket Polyainoshoz írt Kharinos magistratusa alatt. S méghozzá dicsekszik, hogy ő nem egészen egy as-ból megél, Metrodoros pedig, aki még nem haladt annyira, mint ő, egy as-ból. Gondolod, hogy ilyen életmódban létezik jóllakottság? És gyönyörűség mégis van. Mégpedig nem az a könnyű, futó, időről időre felfrissítendő gyönyörűség, hanem biztos és szilárd. Hiszen nem élvezetes dolog a víz, a kása vagy egy falat árpakenyér, de a legfőbb gyönyör még ezekben is gyönyörűséget találni és arra szorítkozni, hogy a sorsnak semmilyen méltánytalansága ne rabolhasson meg. Bőségesebb élelmezés van a börtönben, a halálbüntetésre elkülönítetteket nem olyan szűkösen látja el ennivalóval, aki majd kivégzi őket; mekkora lelki nagyság, ha önszántunkból odáig alacsonyodunk, amitől még a legrosszabbra kiszemelteknek sem kell tartaniuk. Így kell a sors kezéből a fegyvereket kicsavarni.

Kezdd hát, Lucilius, követni a bölcsek szokásait, és szánj néhány napot arra, hogy visszavonulj és megbarátkozz a legszükségesebbel; lépj összeköttetésbe a szegénységgel:

Merd, vendég, megvetni a pénzt, formáld magad ekként istenhez méltónak.[64]

Csak az méltó istenhez, aki megvetette a pénzt. Birtoklását nem tiltom meg neked, de azt akarom elérni, hogy zavartalanul birtokold; erre egy módon teszel szert, ha meggyőzöd magad, hogy nélküle is boldogan fogsz élni, ha mintegy elillanónak tekinted.

De kezdjük már összegöngyölni a levelet. "Előbb - mondod - add meg, amivel tartozol." Epikuroshoz utasítalak, fizessen ki ő. "A mértéktelen harag őrültséget szül." Hogy ez mennyire igaz, tudnod kell, mivel van rabszolgád is, ellenséged is. Mindenféle ember ellen lángra lobban ez az indulat. Egyformán születik szerelemből és gyűlöletből, komoly ügyek közepette ugyanúgy, mint játékban és tréfálkozásban. Nem az számít, hogy mekkora indítóokból születik, csak az, hogy milyen lélekre talál. Így az sem lényeges, mekkora a tűz, csak az, hogy mibe kap bele. Hiszen a leghatalmasabb tűz sem kezdi ki a szilárd testeket; a száraz anyagok viszont, melyekbe könnyű beleharapni, a szikrát is addig élesztik, amíg tűzvész nem lesz belőle. Így van, Lucilius, a roppant harag vége - őrület, s ezért a haragot nem is az önmérséklet, hanem az egészség kedvéért kell elkerülni.

Élj egészségben!

 

20. LEVÉL

Örülök, ha jól vagy, és méltónak ítéled magad arra, hogy egy napon a magad ura légy. Hiszen az én dicsőségem lesz, ha majd onnan, ahol most a kiszabadulás reménye nélkül vergődsz, kiragadtalak. De arra kérlek és biztatlak, Luciliusom, hogy a filozófiát szíved mélyére bocsásd be, és fejlődésed tapasztalatait ne beszédben vagy írásban szűrd le, hanem lelked szilárdságával, vágyaid megnyirbálásával: a szavakat tettekkel bizonyítsd.

Más a szónokok célja, azoké, akik a koszorúba gyűlt emberek tetszésére vadásznak; más azoké, akik az ifjak és a ráérők fülét töltögetik tarkabarka, gördülékeny fejtegetéssel: a filozófia tenni tanít, nem beszélni, s arra késztet, hogy mindenki a maga törvénye szerint éljen, hogy élete ne mondjon ellent nyilatkozatainak vagy magának az életnek, hogy minden cselekedete egy színezetű legyen. A bölcsesség legfőbb tiszte és tanújele, hogy a tettek a szavakkal összecsengjenek, hogy az ember mindenütt egyenlő és azonos legyen önmagával. "Ki valósítja ezt meg?" Kevesen, de akad néhány. Hiszen nehéz is; nem állítom, hogy a bölcs mindig ugyanakkora lépésekkel halad, de mindig ugyanazon az úton. Figyeld hát meg magadat: ruhád és házad illik-e egymáshoz; nem vagy-e bőkezű magadhoz, a hozzád tartozókhoz pedig fösvény; nem ebédelsz-e takarékosan, pedig pompaszeretően építkezel. Egyszerre csak egyetlen szabály szerint élj, s ehhez a szinthez igazítsd egész életedet. Vannak, akik otthon meghúzzák magukat, kint kinyújtózkodnak és szétterpeszkednek: vétek ez a kétféleség, és habozó lélekre vall, olyanra, amely még nem jár a maga útján. Még azt is elmondom, honnan ered ez a bizonytalanság, a tettek és tervek különbsége: senki sem állít maga elé határozott célt; s ha maga elé állította, sem tart ki mellette, hanem átugorja; s nemcsak megváltoztatja, hanem visszatér és visszaesik abba, amit elhagyott és elítélt.

Nos, hogy mellőzzem a bölcsesség régi meghatározásait, és az emberi életet egész terjedelmében öleljem fel, erre szorítkozhatom: mi a bölcsesség? Mindig ugyanazt akarni és ugyanazt nem akarni. Akár ne is fűzzük hozzá, hogy amit akarunk, helyes legyen; hiszen nem is tetszhet mindig ugyanaz egyformán, csak ami helyes. Így hát az emberek nem tudják, mit akarjanak, csak abban a pillanatban, amikor akarják. Teljesen senki sem döntötte el, hogy mit akar vagy mit nem akar. Véleményük naponta változik, ellenkezőjére fordul, s a legtöbb embernek játék az élet. Maradj szorosan a nyomában annak, amibe belefogtál, s talán eljutsz a csúcsig, vagy oda, ahol egyedül te érted meg, hogy még nincs itt a csúcs.

"Mi lesz - mondod - házad népével, ha nincs többé ház a fejük felett?" Ha már nem táplálod azt a bolyt, táplálja majd ő magát; vagy amit jóságod folytán nem tudhatsz meg, megtudod a szegénység jóságából: ő fogja megőrizni az igazi, megbízható barátokat; eltávozik mellőled mind, aki nem téged követett, hanem valami mást. S nem kell-e szeretni a szegénységet akár azért az egyért is, hogy megmutatja: kik szeretnek? Ó, mikor jön el az a nap, amikor már senki sem hazudik a te tiszteletedre!

Errefelé tartsanak gondolataid, evvel törődj, erre vágyódj, minden más kívánságod teljesítését engedd el istennek, hogy elégedett légy önmagaddal és a belőled sarjadó javakkal. Van-e könnyebben elérhető boldogság? Korlátozd magad a kevésre, amelyből nem csöppenhetsz ki, s hogy ezt szívesebben tedd, arra való levelem adója, melyet nyomban be is szolgáltatok.

Irigykedhetsz rám, de most is szívesen fizet helyettem Epikuros: "Hidd el, előadásod nagyobb szabásúnak tetszik priccsen és rongyokban; mert nemcsak elhangzik, hanem be is bizonyíttatik."

Azért másképpen cseng a fülemben, amit Démétriosunk mondott, mikor meztelenül láttam egy még alomnak sem nevezhető fekhelyen: nem tanította az igazságot, hanem tanúsította. "Ugyan? Hát a zsebünkbe dugott gazdagságot nem szabad megvetnünk?" Miért ne volna szabad? Az is hatalmas lelkierővel rendelkezik, aki - miközben elárasztja a gazdagság - alaposan és hosszasan elcsodálkozik rajta, hogy rázúdult, majd kineveti és inkább csak hallgatja, mint érzi, hogy mindez az övé. Sokat számít, ha nem romlasz el a gazdagsággal folytatott együttélésben; az igazán nagy ember a gazdagságban szegény marad. "Nem tudom, hogy viseli majd el a szegénységet, ha belecsöppen" - mondod. Én sem tudom, Epikuros, vajon kérkedve veti-e meg a te szegénységed a gazdagságot, ha belecsöppen. Mindkettőben a szándékot kell értékelni, s azt kell megvizsgálni, vajon amaz tetszeleg-e a szegénységben, vajon ez nem tetszeleg-e a gazdagságban: másként gyenge bizonyítéka a jóakaratnak a priccs és a rongy - hacsak nem válik világossá, hogy az ember nem szükségből tűri, hanem maga választja. Egyébként a nagy jellemnek nem az a sajátja, hogy úgy lohol utánuk, mint valami jobb után, hanem az, hogy úgy készül rájuk, mint valami könnyű dologra. És könnyűek is, Lucilius, ha pedig sokszor idézted fel próbák során azelőtt, kellemesek is. Megvan ugyanis bennünk a biztonság - ami nélkül semmi sem kellemes.

Szükségesnek vélem tehát, amit - mint már írtam neked - a nagy emberek gyakran megtettek: néhány napot iktatni a többi közé, amikor képzelt szegénységgel eddzük magunkat hozzá az igazihoz. Annál inkább így kell eljárnunk, mert átlucskosodtunk a gyönyörűségektől, és mindent zordnak és nehéznek ítélünk. Rázzuk hát fel lelkünket az álomból, csipkedjük és figyelmeztessük rá, hogy a természet számunkra csak a legszükségesebbet állapította meg. Senki sem születik gazdagnak. Akárki látja meg a napvilágot, be kell érnie a tejjel s némi ronggyal. Ilyen kezdetek után királyságok sem csalnak lépre bennünket.

Élj egészségben!

 

23. LEVÉL

Gondolod, azt írom meg neked, milyen nyájasan bánt velünk a tél, milyen enyhe volt, s milyen rövid, milyen zsugori a tavasz, s milyen fonák a fagyossága - és a témát keresők más efféle bohóságait? Pedig én olyasmit fogok írni, ami hasznunkra válhat - neked is, nekem is. S mi más lehetne az, mint hogy a helyes gondolkodásra buzdítsalak?

Kérded, mi ennek az alapja? Ne lelj örömöt a hiábavalóságokban. Azt mondtam, alapja - nem, a csúcsa. A tetőpontra jut, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem helyezte mások ellenőrzése alá; nyugtalankodik és nem bízik önmagában az, akit valamilyen remény ingerel, akkor is, ha csak a kezét kell kinyújtania, ha nem kell is messzire nyújtózkodnia érte, akkor is, ha reményeiben sohasem csalatkozott.

Mindenekelőtt, Luciliusom: tanulj meg örülni. Azt hiszed, most megfosztalak a sok gyönyörűségtől azzal, hogy a véletleneket félreparancsolom, s a reményeket, e legédesebb mulatságokat elkerülendőnek tartom? Ellenkezőleg; azt akarom, hogy sohase légy szűkében a vidámságnak, hogy a házadban fakadjon - és ott fakad, ha tebenned lakik. Más vigasságok nem töltik be a szívet, csak a homlokráncokat simítják ki, felületesek - vagy szerinted az örül, aki nevet? A léleknek kell fürgének, bizakodónak és mindenen fölül hajlíthatatlannak lennie. Hidd el, az igazi öröm komoly dolog. Vagy azt képzeled, hogy akárki képes derűs arccal, és - ahogy ezek az aranyifjak fejezik ki - "feldobottan" megvetni a halált, ajtót nyitni a szegénységnek, megzabolázni az élvezeteket, gyakorolni a fájdalmak elviselését? Aki ezeket a gondolatokat forgatja, nagy örömben van része, de nem valami mulatságos örömben. Szeretném, ha ilyen öröm lenne a tiéd: sohasem hagy el, ha egyszer megtalálod a forrását. A vékony erű bányák kincse a felszínen található; a leggazdagabbaknak mélyben rejlik az ásó nyomán egyre bővebben fizető ere. Amiben a tömeg leli élvezetét, silány és illanó gyönyörűséget kínál, s minden kívülről behozott öröm híjával van az alapnak. Amiről én beszélek, amire téged próbállak rávezetni, az szilárd, s még inkább: bensőnkben derül.

Kérlek, szeretett Luciliusom - egyedül ez tehet boldoggá: szórd szét és taposd el mindazt, ami külsőleg csillog, amivel mások vagy más dolgok kecsegtetnek; az igazi jóra függeszd szemed, és örülj a magadénak. Mit jelent: "magadénak"? Téged és éned legjobb részét. Még e parányi testet is - bár nem történhet nélküle semmi - inkább tartsd szükségesnek, mint jelentősnek: hiú gyönyöröket táplál, rövid életűeket, elkedvetlenítőket; ha nem egyensúlyozza ki őket nagy mérséklet, az ellenkezőjébe csapnak át. Ezért mondom: a gyönyör a fájdalom szakadékába zuhan, ha nem ismer határt. De határt ismerni nehéz abban, amit jónak hittél. Az igazi jóra kockázat nélkül vágyódhatsz. Mi az, kérded, vagy honnan ered? Megmondom: a jó lelkiismeretből, a becsületes szándékokból, a helyes cselekedetekből, a véletlen ajándékainak megvetéséből, a mindig egy úton járó élet békés, szakadatlan folyamatából. Mert azok, akik életcélról életcélra ugrálnak, vagy nem is ugrálnak, csak valami véletlen dobálja őket, hogyan tudnának valami biztosat és maradandót birtokolni - ingadozva és állhatatlanul? Kevesen szabják meg életüket és körülményeiket terv szerint, a többiek a folyó árjával úszó holmik módjára nem mennek, hanem sodortatnak. Az egyiket szelídebben tartja fenn a hullám s lágyabban utaztatja, a másikat hevesebben ragadja magával, a harmadikat, mikor sodrása lankad, kiteszi a partra, s a negyediket áradó lendülettel a tengerbe hányja. Ezért el kell döntenünk, mit akarunk, és ki kell mellette tartanunk.

Itt a helye leróni az adósságot. Epikuros szavaival adhatom meg s szabadíthatom fel ezt a levelet: "Bosszantó az életbe mindig belekezdeni." Vagy ha ilyenformán jobban kifejezhetnénk az értelmet: "Rosszul él, aki mindig csak élni kezd." "Miért?" - kérded, hiszen ez a mondás magyarázatot kíván. Mert azoknak az élete mindig befejezetlen. A halálra sem állhat készen, aki csak most kezdett el élni. Arra kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk. Senki sem gondolkodik így, ha éppen csak belefog az életbe. Ne véld, hogy kevesen vannak: majdnem mindenki ilyen. Méghozzá egyesek éppen akkor fognak hozzá, mikor már abba kell hagyni. Ha ezt csodálatosnak tartod, megtoldom, hogy még jobban csodálkozz: van, aki abbahagyja az életet, mielőtt hozzáfogott volna.

Élj egészségben!

 

24. LEVÉL

Nyugtalankodol, írod, a törvényszéki vizsgálat eredménye miatt, amelyet ellenséged haragja zúdított rád - azt várod, hogy meggyőzzelek: fess magadnak kedvezőbb képet, és nyugodj meg a hízelgő reményben. Ugyan miért volna szükséges felidézni a rosszat - elég hamar kell úgyis elviselnünk, ha már itt lesz -, mire való elképzelni előre, s elveszíteni a jelen időt a jövő félelme miatt?

Kétségtelenül ostobaság már most szerencsétlennek lenni azért, mert valamikor szerencsétlen leszel. De én más úton vezetlek a lelki nyugalom felé.

Ha el akarsz vetni minden gondot, képzeld, hogy mindaz, aminek bekövetkeztétől félsz, mindenképp bekövetkezik, és bármi legyen az a rossz, mérlegeld magadban, és becsüld fel félelmedet: belátod bizonyosan, hogy vagy nem nagy horderejű, amitől félsz, vagy nem tart soká. Nem kell hosszasan gyűjtögetni a meggyőző példákat: ontotta minden korszak. Államunk vagy az idegenek történelmének bármelyik szakaszát kutatja át emlékezeted, felötlenek majd a nagy teljesítményű vagy nagy lendületű szellemek. Várhat-e zordabb sors rád, ha elítélnek, mint hogy száműzetésbe küldjenek, vagy börtönbe vessenek? Van-e mitől félni azon túl, hogy megégünk, hogy elpusztulunk? Határozd meg a büntetéseket egyenként, és idézd fel azokat, akik megvetették - nem keresni kell őket, hanem kiválasztani.

Rutilius úgy tűrte elítéltetését, mintha semmi más kellemetlensége sem lett volna, csak az, hogy igazságtalanul ítélkeznek. Metellus bátran vállalta a száműzetést, Rutilius még szívesen is; az egyik az állam kedvéért tért vissza, a másik Sullának tagadta meg a visszatérést, Sullának, akitől akkoriban semmit sem tagadtak meg. Sókratés a börtönben vitatkozott, s mikor akadtak, akik szökéssel kecsegtették, nem akart szökni, ott maradt, hogy ne bújjon ki az embereket leginkább nyomasztó félelem, a börtön és a halál félelme alól. Mucius tűzbe tette a kezét. Keserves megégni: mennyivel keservesebb, ha magad égeted meg magad! Látod, a műveletlen ember, aki a halál és a fájdalom ellen semmilyen tanítással nincs felvértezve, olyan katonás keménységgel rendelkezik, hogy megbünteti magát sikertelen vállalkozásáért: ott áll, nézi az ellenség áldozati tűzhelyére csepegő jobbját, s nem rántja vissza puszta csontig folyósodó kezét, csak miután a tüzet az ellenség elhúzta előle. Abban a háborúban akármit szerencsésebben vihetett volna véghez, de bátrabban semmit. Lásd, a vitézség mennyivel vadabbul vállalja a veszélyeket, mint ahogy a kegyetlenség kiszabja: könnyebben bocsátotta meg Porsenna Muciusnak, hogy meg akarta ölni, mint Mucius önmagának azt, hogy nem ölte meg.

"Minden iskolában ezeket a históriákat hajtogatják - mondod. - Most meg, ha majd eljutottunk a halál megvetésének gondolatához, Catóról fogsz mesélni." Miért ne meséljem, hogyan olvasta azon az utolsó éjszakán, karddal a párnáján, Platón könyvét?[65] E végletes állapotban két segédeszközről gondoskodott - az egyikről azért, hogy akarjon meghalni, a másikról azért, hogy tudjon. Miután tehát a helyzet elrendeződött - amennyire megrendült s végletes helyzet rendeződhet -, arra törekedett Cato, hogy senki se ölhesse meg őt kénye-kedve szerint, és senkinek se jusson osztályrészül, hogy megmentse. S kirántva kardját - melyet egészen addig a napig minden öldökléstől tisztán megőrzött - így szólt: "Semmit se nyertél, szerencse, azzal, hogy ellenálltál minden törekvésemnek. Nem magamért, hanem hazámért harcoltam eddig, és nem azért nyakaskodtam annyira, hogy szabadon éljek, hanem azért, hogy szabad emberek között. Minthogy most az emberiség ügyét elsiratjuk, juttassuk Catót biztonságba." Azután halált hozó sebet ütött testén. Az orvosok bekötözték, de bár fogyott a vére, fogyott az ereje, lelki nagysága ugyanakkora maradt, s már nemcsak Caesarra haragudott, hanem önmagára: puszta kézzel feltépte sebét, s minden hatalmat megvető, nemes lelkét - nem kibocsátotta, hanem - kilökte magából.

Nem azért halmozom a példákat, hogy szellememet gyakoroljam, hanem hogy téged eddzelek meg azzal szemben, ami a legrettenetesebbnek látszik. Márpedig könnyebben foglak megedzeni, ha bebizonyítom, hogy nemcsak derék férfiak becsülték le az élet kioltásának jelentőségét, hanem voltak másra gyávák is, akik ebben az egyben felérték lelkierővel a legbátrabbakat, mint Cn. Pompeius ipa, Scipio is. Az ellenszél Afrika partjára vetette. Mikor meglátta, hogy az ellenség elfoglalja hajóját, vassal döfte át mellét, és a kérdésre: "Hol a fővezér?" - így felelt: "A fővezér jól érzi magát." Ez a mondás őseivel emelte egy sorba, s nem engedte, hogy a Scipiókra Afrikában végzetes dicsőség megszakadjon. Nagy dolog volt Karthagót legyőzni, de még nagyobb a halált. "A fővezér jól érzi magát." Vagy másként kellett volna a fővezérnek, méghozzá Cato fővezérének meghalnia?

Nem idézgetem neked a történelmi eseményeket, s nem gyűjtöm össze minden századból a halál megvetőit - akik sokan vannak -, vedd szemügyre csak a mi időnket, melynek ernyesztő bujaságán siránkozunk. Egybehord minden rendű és rangú, mindenféle sorsú, mindenféle korú embert, akik gondjuk-bajuk fonalát a halállal vágják el. Hidd el, Lucilius, nem kell félni a haláltól, sőt neki köszönhető, hogy semmitől se kell félni.

Így hát közömbösen hallgasd ellenséged fenyegetőzéseit. S bár lelkiismereted önbizalmat nyújt, mégis, mert sok peren kívüli elem érvényesül, reméld a legméltányosabb döntést, s készülj a legméltánytalanabbra. Mindenekelőtt ne mulaszd el kiszűrni a dolgokból a zűrzavart, és meglátni, mi van minden dolog mélyén; megtudod majd, hogy semmi sem rettentő bennük, csak maga a rettegés. Ami szemed láttára a gyermekekkel történik meg, az velünk, nagyocska gyermekekkel is előfordul: ha álarcban pillantják meg szeretteiket, a megszokott arcokat s játszótársaikat, megijednek. Nemcsak az embereket, a dolgokat is meg kell fosztani álarcuktól, és vissza kell adni a saját ábrázatukat. Miért fenyegetőzöl tűzzel-vassal, a hóhérok körülötted zúgó tömegével? Tüntesd el ezt a díszkíséretet - alatta bújsz meg, s ijesztgeted az ostobákat: te vagy a halál; a minap rabszolgám is, cselédem is megvetett. Minek rakosgatod ki megint nagy cécóval nekem a korbácsot, a kínpadot? E gépezeteket, melyek mind más-más ízünk kitekerésére valók, s ezer más szerszámot, amivel az embert részecskéről részecskére halálra lehet gyötörni? Félre ezekkel a mumusokkal, hallgattasd el a nyögést, kiáltozást és a kínzás közben kibukott keserű szavakat: ugye, te vagy a fájdalom, téged vet meg a köszvényes, téged tűr el gyönyörűségei közben is a gyomorbajos, tőled szenved a nő, ha szül. Semmicske vagy, ha el tudlak viselni, rövid vagy, ha nem tudlak elviselni sem.

Ezt hányd-vesd meg szívedben - gyakran hallottad, gyakran el is mondtad. De hogy vajon az igazságnak megfelelően hallottad és mondtad-e, azt próbáld ki a gyakorlatban. Hiszen a legrútabb, amit szemünkre szoktak vetni, ha a filozófiának szavait és nem tetteit alkalmazzuk. Mit, talán csak nem most tudtad meg, hogy halál, száműzetés, fájdalom leselkedik rád? Erre születtél. Ami megtörténhet, arra gondoljunk úgy, mint a jövőre. Ha intelek, hogy tégy valamit, bizonyosan tudom, hogy már meg is tetted; most arra figyelmeztetlek, hogy lelked ne merüljön el az aggodalmakban. Mert legyengül majd, és ereje csökken, mikor éppen össze kellene szednie magát. Fordítsd el a magánügytől a közügy felé. Mondd, hogy parányi tested halandó és törékeny, nemcsak a sérelmek s a hatalmasabb erők fenyegetik fájdalommal: maguk az élvezetek is kínokra váltanak, a lakoma gyomorrontást okoz, a részegség az idegek zsibbadását és reszketését, a kéjek a kéz, a láb s mindenféle ízünk eltorzulását. Elszegényedem? Többedmagammal leszek. Száműzötté válok? Azt fogom gondolni: ott születtem, ahova küldenek. Megbilincselnek? No és? Most szabad vagyok? A természet testem súlyos tömegéhez kötözött. Meghalok? Ezzel azt mondod ki: megszűnik a lehetősége, hogy beteg legyek; megszűnik a lehetősége, hogy megkötözzenek; megszűnik a lehetősége, hogy meghaljak.

Nem vagyok olyan csacska, hogy az epikureus nótát fújjam el itt sorról sorra, és elmondjam, hogy az alvilágtól félni hiábavaló, sem Ixiónt nem forgatják keréken, sem Sisyphos nem görgeti vállával a sziklát a hegynek fel, és senkinek sem szakíthatják ki naponta újra növő máját.[66] Senki sem olyan gyermek, hogy féljen Cerberustól, az árnyaktól s a csupasz csontokból összeeszkábált kísértetalakoktól. A halál vagy elemészt minket, vagy megszabadít. Ha szabadon eresztett, a terhet ledobva megmarad jobb részünk, ha elemésztett, semmi sem marad, jó és rossz egyformán elillan. Hadd idézzem e helyen versedet - de előbb emlékeztetlek véleményedre, mely szerint nem másoknak, hanem magadnak írtad. Csúnya dolog másként beszélni és másként érezni: mennyivel csúnyább másként írni és másként beszélni! Emlékszem, azt a tárgykört már érintetted egyszer, hogy nem váratlanul hullunk a halálba, hanem percenként haladunk feléje: naponta meghalunk. Hiszen mindennap elvesz egy részt az életből, s még akkor is, mikor mi gyarapodunk, az élet fogy. Elveszítettük a csecsemőkort, aztán a gyermekkort, majd a serdülőkort. Egészen a tegnapig minden elmúlt idő megsemmisült; s azt a napot is, amelyet most élünk, megosztjuk a halállal. Ahogyan a vízórát sem az utoljára lehulló csepp üríti ki, hanem az előtte lefolyt vízmennyiség, úgy az utolsó óra, amelyben megszűnünk lenni, sem egyedül okozza a halált, csak egyedül összegezi. Akkor érkezünk el a halálhoz, de sokáig vagyunk útban feléje.

Mikor mindezt leírtad szokásos stílusodban, amely ugyan mindig erőteljes, mégis sohasem szenvedélyesebb, mint ott, ahol az igazságnak kölcsönzöl szavakat, így szóltál:

Jő a halál, nem is egy: amely elragad, az csak utolsó.

Inkább olvasd magadat, mint az én levelemet. Világossá válik majd előtted, hogy amitől félünk, az a végső, de nem az egyetlen halál.

Látom, hova tekingetsz: keresed, mit dugtam ebbe a levélbe, milyen lelkes szállóigét, milyen hasznos tanítást. Pontosan a kezünk ügyében fekvő anyag szállít valamit. Nem kevésbé pirongatja meg Epikuros a halálra sóvárgókat, mint a haláltól rettegőket: "Nevetséges az életuntságtól futni a halálba, mikor életmódod kényszerít, hogy a halálba fuss." Máshol meg azt mondja: "Mi nevetségesebb, mint a halálra törekedni, mikor a halálfélelemmel nyugtalanná teszed az életedet?" Hozzáfűzheted még ezt is, ugyanabból a termésből: az emberek annyira oktalanok, sőt esztelenek, hogy egyeseket a halálfélelem hajt a halálba. Bármelyik mondáson gondolkozol el, meg fogod szilárdítani lelkedet - akár a halál, akár az élet elviselésére. Hiszen mindkettőre inteni és erősíteni kell bennünket: ne is szeressük, ne is gyűlöljük túlságosan az életet. S még ha az ész azt tanácsolja is, hogy vessünk neki véget, nem vaktában s nem elhamarkodva kell gyors elhatározásra jutni. Az erős és bölcs férfinak nem elfutnia kell az életből, hanem eltávoznia. És mindenekelőtt kerüljük el azt a szenvedélyt, amely sok embert ejtett rabul: a halálvágyat.

Hiszen, Luciliusom, mint másra, úgy a halálra is meggondolatlan hajlandóság viszi a lelket, megront gyakran nemes lelkű és igen kemény jellemű férfiakat, gyakran gyávákat és puhányokat: azok megvetik az életet, ezek nyögnek alatta. Vannak, akik lassanként egyformán megelégelik a tevékenységet és a szemlélődést, s nem gyűlölik az életet, hanem megcsömörlenek tőle. Éppen a filozófia ösztökélésére csúszunk ebbe bele, amikor azt mondjuk: "Meddig még ugyanaz? Persze felébredek, elalszom, megéhezem, jóllakom, didergek és melegem lesz. Egyiknek sincs vége-hossza, minden körbekapcsolódik, elfut s újra következik. Éjszaka jön a nappalra, nap az éjszakára, a nyár őszben ér véget, az ősz sarkában topog a tél, melyet a tavasz fékez meg - így múlik el s tér vissza minden. Semmi újat nem teszek, semmi újat nem látok: néha már ettől is hányingerem támad." Sokan vannak, akik nem gyötrelemnek tekintik az életet, hanem ballasztnak.

Élj egészségben!

 

26. LEVÉL

Nemrég mondottam neked, hogy az öregség szeme elé kerültem; most már attól félek, hogy az öregséget is magam mögött hagytam. Más szó illik már ezekre az évekre - legalábbis e testre, minthogy öregségnek a megfáradt s nem a megtört kort nevezzük; engem az elaggottak s a véghez érkezők korába számíts. Mégis, jelenlétedben köszönetet mondok magamnak: nem érzem lelkemen az idő bántalmait, noha testemen érzem. Csak a bűnök, a bűnök szolgálói öregednek meg: ereje teljében van a lélek, és örül, hogy már nincs sok dolga a testtel. Terhének nagy részét lerakta. Ujjong és vitássá teszi számodra az öregséget; azt állítja, hogy ez az ő virágkora. Higgyünk neki: élvezze a maga előnyeit.

Azt parancsolja, hogy elmélkedésbe merüljek, s felismerjem: ebből a nyugalomból s az életmód szerénységéből mit köszönhetek bölcsességnek, mit koromnak; hogy lelkiismeretesen vizsgáljam meg, mi az, amit nem tudok, és mi az, amit nem akarok megtenni, s ha úgy tekintem, hogy valamit nem akartam, örülök, hogy nem is vagyok képes rá. Mire való a siránkozás, miféle kárt jelent, ha elfogy az, aminek meg kellett szűnnie? "A legfőbb kár - mondod - elapadni, elpusztulni, hogy jól fejezzem ki magam: szétbomlani." Hiszen nem hirtelen dőlünk fel s terülünk a földre: sorvadunk. Minden egyes nap eloroz valamit az erőnkből. S vajon létezik-e jobb halál, mint természetes bomlással csúszni kijelölt végünk felé? Nem mintha valami rosszat találnék az ütésben s az életből való gyors eltávozásban, de a könnyebb út: lassanként visszavonulni. Én legalábbis, mintha már csak meg kellene állni a próbát, s mintha már itt lenne a nap, mely minden évemről ítéletet mond, így vizsgálom s szólítom meg magam: "Semmit sem ér, amit eddig szavakban vagy tettekben nyújtottam. Jelentéktelen mind, csaló záloga a léleknek, mindenféle csábszerbe burkolva - hogy mennyire jutottam valóban, azt a halálra bízom, döntse el ő. Így hát nem félénken készülök el arra a napra, mikor félrehányva minden kendőzést és fortélyt, magamról fogom megítélni, vajon csak szóban vagyok-e szilárd, vagy érzésben is, vajon csak színlelés és komédia volt-e mindaz dacos szavaimban, amit a sors ellen szegeztem. Vesd el az emberek véleményét: mindig ingadozik s megoszlik a két ellentétes oldal között. Vesd el egy életen át űzött kedvteléseidet: a halál készül ítéletet hirdetni rólad. Bizony, a fejtegetések és a tudós társalgás, a bölcsek tanításaiból összegyűjtött aforizmák és a művelt beszéd nem mutatják meg a lélek igazi erejét: még a leggyávábbak is vakmerően szónokolnak. Hogy mennyit értél, akkor válik nyilvánvalóvá, mikor az életeddel fizetsz. Elfogadom az ajánlatot, nem rettenek meg az ítélettől."

Ezt mondom magamban, de gondold, hogy neked is szól. Fiatalabb vagy? Mit számít? Nem az évek száma esik latba. Bizonytalan, hol vár rád a halál - várd tehát mindenütt.

Már abba akartam hagyni, s már a záradékot kezdtem volna kanyarítani, de be kell mutatnom az áldozatot és útravalóval ellátnom ezt a levelet. Képzeld, hogy nem árulom el, honnan akarok kölcsönözni: tudod úgyis, kinek a pénzes ládáját csappantom meg. Várj egy csöppet, és majd otthonról fizetek: addig kisegít Epikuros ezzel a mondással: "Edződj a halálra" - vagy ha jobban tetszik, arra, hogy csatlakozz az istenekhez. Itt világos a mondanivaló: remek dolog beletanulni a halálba. Talán fölöslegesnek tartod azt tanulgatni, amit csak egyszer kell átvinni a gyakorlatba. Éppen ezért kell edzenünk magunkat hozzá: mindig meg kell tanulni azt, amiből nem szűrhetjük le később a tapasztalatot, hogy tudjuk-e.

"Edződj a halálra" - ez a parancs azt akarja mondani, hogy edződjünk hozzá a szabadsághoz. Ha megtanultál meghalni, elfelejtettél szolgálni. Minden hatalmon fölül állsz, legalábbis mindegyiken kívül. Mit neked börtön, őrség, bilincsek? A te ajtód szabadon leng. Egyetlen lánc kötöz meg bennünket, az élet szeretete; nem kell ugyan leráznunk, de annyira szét kell tördelnünk, hogy mikor a körülmények úgy parancsolják, semmi se tartóztasson, ne akadályozzon: készek legyünk nyomban megtenni, amit így is, úgy is megteszünk.

Élj egészségben!

 

27. LEVÉL

"Te leckéztetsz engem? - kérded. - Magadat már megleckéztetted, meg is javultál, ugye? Ezért van időd mások javítgatására?" Nem vagyok olyan elvetemült, hogy betegen gyógyításra vállalkozzam, de mintha ugyanabban a betegségben feküdnék, megbeszélem veled a közös bajt, és közlöm az orvosságot. Így hát hallgass rám, mintha benső énemmel társalognék. Bebocsátlak magányomba, és füled hallatára vitatkozom önmagámmal. Így kiáltok önmagamra: "Számláld meg éveidet, és szégyellni fogod, hogy még mindig csupa olyasmire törekszel, mint gyermekkorodban, s csupa olyasmit viszel véghez. Halálod napjához közeledve legalább arról gondoskodj, hogy hibáid előtted haljanak meg. Bocsásd útjára a felkavaró gyönyörűségeket, nagy árat kell fizetni értük: nemcsak az eljövendők ártanak, hanem a már elmúltak is. Mint ahogyan a bűnökkel (ha nem lepleződtek is le elkövetésük idején) nem távozik el együtt a szorongás, úgy a gonosz gyönyöröknek is megvan utólag a böjtje. Nem tartósak, nem hűségesek; még ha nem ártanak is, elillannak. Nézz inkább valami maradandó jó után. Ilyesmi pedig csak az, amit a lélek önmagából merít. Egyedül az erény szavatol az örök, békés örömért - még ha valami akadályozza is, az csak úgy lép közbe, mint a felhők: alant úsznak, de mégsem homályosítják el a napot."

Mikor adatik meg, hogy eljuss ehhez az örömhöz? Ámbár eddig sem kételkedtél, sietned kell. Sok tennivaló van hátra: ha végre szeretnéd őket hajtani, neked magadnak kell rááldoznod éjszakát és fáradságot. Az ilyesmit nem intézheted el megbízatás útján. Másfajta tudomány terén szabad segíteni.

Az én időmben élt egy Calvinius Sabinus nevű gazdag. Felkapaszkodott volt rabszolgára vallott vagyona, de a szelleme is: sohasem láttam még a gazdagságra kevésbé termett embert. Olyan rossz volt az emlékezete, hogy hol Odysseus, hol Akhilleus, hol Priamos neve hullott ki belőle, pedig őket olyan jól ismerjük, mint nevelőinket. Nincs az a neveket nem bejelentő, hanem kifundáló vénecske nomenclator,[67] aki olyan hibásan köszöntgette volna sorjában a városi népet, mint ő a trójaiakat és az akhájokat. Ám ennek ellenére műveltnek akart látszani. Hát ezt a rövidebb utat gondolta ki: nagy pénzen vett rabszolgákat - az egyik Homérost tudta fejből, a másik Hésiodost, a kilenc lírikushoz[68] is kinevezett egy-egy rabszolgát. Ne csodálkozz, hogy nagy árat fizetett értük: nem készen talált rájuk, megrendelte őket. Miután ezt a személyzetet betanították, elkezdte gyötörni vendégeit. Kerevete lábához állíttatta a rabszolgákat, időről időre verssorokat kérdezett tőlük, hogy elismételgethesse; gyakran belesült egy szó közepén. Satellius Quadratus, gazdag ostobák tányérnyalója, következésképpen talpnyalója - s ami e kettőhöz kapcsolódik: nyelvét is öltögette rájuk - azt tanácsolta neki, hogy filológusokat alkalmazzon morzsalékszedegetőnek. Mikor Sabinus elmondta, hogy minden egyes rabszolga százezer sestertiusába[69] került, így szólt: "Kevesebbért vehettél volna ugyanennyi könyvestokot." S amaz mégis kitartott a meggyőződése mellett, hogy ő is tudja, amit házában bárki tud. Ugyanez a Satellius elkezdte noszogatni a beteges, sápadt, törékeny embert, hogy birkózzék. Sabinus ellenvetésére: "Hogy tehetném? Hisz épp hogy élek" - így felelt: "Könyörgök, ne mondd ezt! Nem látod, mennyi makkegészséges rabszolgád van?" Az ép ész nem kölcsönözhető, nem kapható. S azt hiszem, ha eladó volna, nem találna vevőre. A bolond bezzeg elkél naponta.

De fogd, amivel tartozom, és élj boldogul. "Gazdagság a természet törvénye szerint szabályozott szegénység." Ezt gyakran mondja Epikuros más-más módon, de sohasem hallhatjuk túl sokat, amit sohasem tanulhatunk meg eléggé. Egyeseknek csak meg kell mutatni az orvosságot, másokba bele kell verni.

Élj egészségben!

 

28. LEVÉL

Azt hiszed, veled történt meg egyedül, és csodálkozol rajta, mint valami szokatlan dolgon, hogy hosszú utazásod s a sokféle vidék változatossága sem oszlatta el kedélyed nyomasztó bánatát? Szívet kell cserélned, nem égboltot.[70] Kelj át a roppant tengeren, legyen, mint Vergiliusunk mondja, hogy

föld, városok elmaradoznak[71]

- akárhová kerülsz, nyomon követnek bűneid.[72] Valakihez, aki ugyanezt panaszolta, Sókratés így szólt: "Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe." Ugyanaz fojtogat, ami messzire űzött. Mi gyönyörűséget lelhetsz a tájak újdonságában? A vidékek, városok megismerésében? Ez a hányódás a semmibe visz. Kérded, miért nem könnyít rajtad ez a menekülés? Te is magaddal menekülsz.[73] Le kell rakni a lélek terhét, előbb semmilyen vidék sem fog tetszeni. Gondold, hogy most olyan állapotban vagy, mint a már felindult és izgalomba jött látnok, megtelve a nem önmagából támadó ihlettel. Vergiliusunk így mutatta be:

Tombol a látnok: vajha ki tudná tépni szivéből azt a nagy istent![74]

Ide-oda futkosol, hogy lerázzad a rád telepedő súlyt, pedig az éppen a hányódás során válik egyre terhesebbé, ahogyan a hajón is kisebb nyomást fejt ki a mozdulatlan rakomány, de ha egyenetlenül görög, hamarabb meríti le azt az oldalt, ahova nehezedik. Bármit teszel, magad ellen teszed, és éppen a mozgással ártasz magadnak: hiszen beteget rázol összevissza. Ámde miután megszabadulsz a bajtól, minden helyváltoztatás kellemes lesz: elvetődhetsz a legtávolibb földre, megtelepedhetsz barbár országok bármely zugában, mindenféle lakhelyet vendégszeretőnek fogsz találni. Fontosabb, hogy milyen állapotban érkezel, mint az, hogy hova, és ezért nem kell egyetlen helyhez sem kötni lelkünket. E meggyőződés szerint kell élnünk: "Nem egyetlen zugocska számára születtem, hazám az egész világ."[75] Ha ez világossá vált előtted, már nem csodálkozol, hogy nem segítenek rajtad a változatos vidékek, ahová sorban elvándorolsz, mert meguntad az előbbieket. Hiszen mindegyik tetszett volna, ha a magadénak tekintetted volna. Most nem utazol, hanem bolyongsz, hányódsz, egyik helyet cseréled fel a másikkal, pedig amit keresel, a boldog élet, minden helyen megtalálható.[76] Mi lehet lármásabb a forumnál? És ott is élhetsz nyugalomban, ha szükséges. De ha szabad volna rendelkezni magunk fölött, a forum látványát és környékét is messze kerülném. Mert ahogyan a fertőző helyek még a legkicsattanóbb egészséget is próbára teszik, úgy a még nem tökéletes, lábadozó helyes gondolkozás számára is vannak kevéssé üdvös dolgok. Nem osztom azoknak a nézetét, akik beúsznak a folyó közepére, és a háborgó életben lelve örömöt, naponta bátran birkóznak meg a nehézségekkel. A bölcs elviseli azokat, de nem választja, s inkább él békében, mint harcban. Nem sokat ér, hogy bűneinket messzire hányjuk, ha civakodnunk kell másokkal. "Harminc zsarnok állta körül Sókratést - mondod -, s nem tudták lelkét megtörni." Mit számít, mennyi az úr? Szolgaság csak egy van. Ha ezt megvetetted, az urak akármekkora falkájában is szabad maradsz.

Ideje abbahagyni, de előbb kezedbe olvasom a rézpénzt. "Az egészség a hiba felismerésével kezdődik." Szerintem ezt kitűnően mondta Epikuros; mert aki nem tudja, hogy hibázik, megjavulni sem akar; az kell, hogy kárhoztasd vétkedet, mielőtt lefaragnád. Egyesek dicsekednek bűneikkel; azt képzeled, töri valamennyire is fejét orvosságon, aki fogyatkozásait erényei közé sorolja? Így hát tőled telhetően emelj vádat, indíts nyomozást magad ellen, először az ügyész szerepében működj, azután a bíróéban, legvégül a védőügyvédében. Alkalomadtán légy kérlelhetetlen magadhoz.

Élj egészségben!

 

29. LEVÉL

Marcellinusunkról érdeklődsz, és tudni akarod, mi van vele. Ritkán jön hozzám, pusztán csak azért, mert nem meri meghallgatni az igazságot - pedig ettől a veszélytől most már távol áll. Hiszen azt csak annak kell megmondani, aki meghallgatni is hajlandó. Ezért szokták kétségbe vonni, hogy Diogenés és még inkább a többi kynikos, akik minden megkülönböztetés és gátlás nélkül fenyítették meg az utcán szembejövőket, helyesen jártak-e el. Mert mi történik, ha süketeket pirongatunk, vagy természettől avagy születéstől fogva némákat? "Miért takarékoskodjam a szavakkal? - kérded. - Nem kerülnek pénzbe. Nem tudhatom, hasznára leszek-e annak, akit ösztökélek, de azt tudom, ha sok embert ösztökélek, valakinek hasznára leszek. Tele marokkal kell szórni. Lehetetlen, hogy tömérdek próbálkozás után se járjak sikerrel."

Luciliusom, úgy vélem, a nagy embernek nem ezt kell tennie: tekintélye felhígul, s nem lesz elég súlya azok előtt, akiket kevésbé elkoptatott állapotban jobbá tehetne. Nem művészet az, ami a véletlennek köszönheti hatását. A bölcsesség pedig művészet: pályázzék biztosra, válassza ki a haladásra képeseket, forduljon el azoktól, akiket reménytelennek lát, de mégse hagyja őket ott túl gyorsan, s a reménytelenség mélyén is kísérletezzék a leginkább hathatós gyógyszerekkel.

Marcellinusunkat még nem látom reménytelennek. Még most is meg lehet menteni, de hamar kell kinyújtani a kezünket. Megvan ugyan a veszély, hogy a kinyújtott kéznél fogva lehúzza segítőjét: erőteljes tehetség lakozik benne, de már hajlik a rosszra. Annak ellenére szembeszállok ezzel a veszéllyel, és rá merek mutatni bűneire. Úgy tesz majd, amint szokott: segítségül hívja mókáit - azokkal még a gyásznépből is ki lehet csiholni a nevetést -, s először magán, azután rajtunk ékelődik. Mindennek, amit mondani szándékozom, előre elveszi az élét. Firtatni fogja iskolánkat, és a filozófusok szemére hányja az ajándékokat, a barátnőket, a nagy bendőt. Előráncigálja majd az egyiket a házasságtörésből, a másikat a kocsmából, a harmadikat az udvarból. Előráncigálja majd, hogy M. Lepidus filozófusa, Aristón, hordszéken tartotta beszédeit - ezt az időt fordította ugyanis művei terjesztésére. (Mikor valaki megkérdezte, Aristón melyik bölcseleti irányhoz tartozott, Scaurus így felelt: "Mindenesetre nem a peripatetikusokhoz." A kiváló Iulius Graecinus ezt mondta, mikor ugyanarról az Aristónról kérdezték véleményét: "Nem tudok mit válaszolni, tudniillik fogalmam sincs, mire képes gyalog" - mintha egy szekérharcosról[77] érdeklődtek volna.) Ezeket a szemfényvesztőket kiáltja majd az arcomba, pedig ezektől becsületesebb lett volna, ha elhanyagolják a filozófiát, mint az, hogy áruba bocsátják. Mégis eltökéltem magam, hogy eltűröm a pimaszkodást: fakasszon csak nevetésre, én talán őt könnyekre fakasztom, vagy ha megátalkodottan tovább nevet, még a rosszban is örömöt találok - legalább az őrültség egy vidám fajtája jutott osztályrészéül. De nem lesz az hosszú vidámság. Figyelj és látni fogod: ugyanazok az emberek rövid időn belül hol nevető-, hol dührohamba esnek.

Az a tervem, hogy nekirontok, és bebizonyítom, mennyivel többet ér, ha sok ember szemében kevesebbnek látszik. Ha nem irtom is ki belőle hibáit, gúzsba kötöm; nem szűnnek meg, de szünetelnek; talán meg is szűnnek, ha szünetelésük szokássá válik. S ezt sem kell fitymálnunk, minthogy bizony súlyos betegeknél a jobb közérzet pótolja az egészséget.

Míg én Marcellinushoz nekigyürkőzöm, addig te (hiszen képes vagy rá, mert belátod, honnan hová jutottál el, s ebből sejted, meddig fogsz még eljutni) szedd rendbe szokásaidat, végy bátorságot, cövekelj le szemközt a félelmetessel. Ne számlálgasd, kik keltenek félelmet benned. Ugye bolondnak néznek, ha olyan szűk helyen is félsz a csődülettől, ahol csak libasorban lehet átmenni? Ugyanígy a te véredhez sem férkőzhetnek sokan hozzá, ámbár sokan fenyegetnek kiontásával. Így rendelte el ezt a természet: az élettől egy ember foszt meg, egy ember is adta.

Ha volna benned szemérem, elengednéd nekem az utolsó részletet. De még én sem viselkedem olyan piszok fösvény módon az adósság utóján, és rád tukmálom, amivel tartozom. "Sohasem akartam a népnek tetszeni: mert amit én tudok, azt a nép nem ismeri el, amit a nép elismer, azt én nem tudom." "Ez ki?" - kérded, mintha nem tudnád, ki fölött van hatalmam: Epikuros. De ugyanezt kiáltják oda neked minden házból: peripatetikusok, akadémikusok, stoikusok, kynikosok. Hát tetszhet a népnek olyan ember, akinek az erény tetszik? Aljas eszközökkel keresik a népszerűséget. Az kell hozzá, hogy a többiekkel egyívásúvá formálódj. Nem fognak elismerni, csak ha felismertek. Pedig sokkal lényegesebb az, hogy milyennek látszol a magad szemében, mint a másokéban. Erkölcstelen ember vonzódását megnyerni csak erkölcstelen úton lehet.

Mit nyújt hát az agyondicsért és minden tudománynál, földi jónál többre tartott filozófia? Azt, hogy inkább akarsz magadnak tetszeni, mint a tömegnek, hogy a véleményeket értékeled, nem számolod; hogy élsz, nem félve istentől-embertől, hogy vagy legyőzöd a bajokat, vagy véget vetsz nekik. Egyébként, ha azt látom, hogy a tömeg ünneplése tesz híressé, ha belépésedre felzúg a taps és a kiáltás - pantomimszínésznek járó megtiszteltetés -, ha szerte a városban dicsérnek az asszonyok és gyermekek, miért ne sajnáljalak, mikor tudom, milyen út vezetett ehhez a népszerűséghez?

Élj egészségben!

 

30. LEVÉL

Láttam Bassus Aufidiust, ezt a kiváló embert, megtörten, a korral küszködve. De már több a terhe, mint amit el lehet viselni: nagy és egyetemes súllyal nehezedik rá az öregség. Tudod, hogy mindig gyenge, kiszikkadt teste volt; sokáig tartotta - vagy hogy jobban fejezzem ki -, tartotta össze magát, s hirtelen kimerült. Mint ahogy a hajón, amelyben emelkedik a fenékvíz, egyik vagy másik léket még betömik, mihelyt azonban több helyen kezd bomlani és engedni a tömítés, nem mentheted a széthasadó bárkát: úgy az elaggott testben csak ideig-óráig lehet a gyengülést feltartóztatni s aládúcolni. A düledező épületben is reped széjjel minden ereszték, s míg elkapod az egyiket, a másik kettéhasad, már azután kell nézned, kifelé hogyan menekülhetsz.

Bassusunk lelkileg mégis friss maradt. A filozófiának köszönhető, hogy a halál színe előtt is jókedvű, és testi állapotától függetlenül bátor, vidám, lankadásában sem lankatag. Az igazi kormányos szakadt vitorlával is hajózik, s ha lecsarnakolta is a hajót, puszta törzsét jó karba hozza az út befejezéséhez. Ezt teszi Bassusunk, s olyan bátorsággal és derűvel szemléli saját végét, amellyel - vélhetnéd - a túlságos biztonságban levők szemlélik a másik emberét.

Nagy dolog, Lucilius, és sokáig kell tanulni, hogy békével távozz, mikor az elkerülhetetlen óra közeledik. Más halálnemek összefonódnak a reménnyel: megszűnik a betegség, kialszik a tűzvész; a romok biztonságba juttatnak, noha úgy látszott, maguk alá temetnek; a tenger lehörpint, s ugyanazzal az erővel hány ki sértetlenül; a katona visszaszólítja kardját a már pusztulásra ítélt nyakáról - de nincs mit remélnie annak, akit az öregség küld a halálba. Egyedül nála nem jöhet közbe semmi. A halálnemek közül nincs szelídebb, de hosszadalmasabb sem. Általában úgy tűnt nekem, hogy Bassusunk magamagát kíséri a temetőbe, elhantolja magát, majd, mint a túlélők, bölcsen viseli a gyászt önmaga után. Mert sokat beszél a halálról, és serényen törekszik rá, hogy meggyőzzön minket: ha ebben az ügyben valami kényelmetlenség vagy félnivaló van, az a halálba menő hibája, nem a halálé; a halálban éppúgy nincs semmi nyomasztó, mint ahogy utána sincs. Pedig egyforma esztelenség attól félni, ami nem következik be, mint attól, amit nem fogunk érezni. Vajon elhiszi bárki is, hogy érezni fogjuk azt, aminek következtében semmit sem érzünk? "Tehát - mondja - a halál annyira távol áll minden rossztól, hogy legyen távol tőle a rossz mindennemű félelme is."

Mindezt tudom, gyakran mondták, gyakran is kell mondani, de nem épültem rajta hasonló mértékben, amikor olvastam, sem amikor olyanoknak a szájából hallottam, hogy ettől vagy attól ne rettegjünk, akikre éppen az a rettegés nem nehezedik. Legtöbbet nyom a latban előttem az ő szava, mert ő már közelgő halálról beszél.

El is mondom, amit érzek: szerintem bátrabb az, aki már ott van a halál kapujában, mint aki csak feléje tart. Mert a küszöbön álló halál még a tanulatlanokba is lelket önt: ne akarják kikerülni a kikerülhetetlent. Így nyújtja az egész tusa alatt leggyávább gladiátor is ellenfelének a nyakát, s a tétovázó kardot maga illeszti hozzá. De a mindenképpen bekövetkező, még csak a közelben ólálkodó halál a lélek szívós kitartását igényli, az pedig ritkább, s csak a bölcs tanúsíthatja. Nagyon szívesen hallgattam tehát őt, amint a halálról véleményt alkotott, s magyarázta, milyen annak a természete, mintegy közelről megpillantva. Úgy vélem, még több hitele volna előtted, még több súlya, ha valaki feltámadna, és tapasztalatai alapján elmesélné: a halálban semmi rossz nincs; mert hogy a halál közeledte milyen izgalmat okoz, azok mondhatnák meg a legjobban, akik már mögötte vannak, akik jönni látták és fogadták. Sorold Bassust bátran közéjük - nem akart rászedni minket. Szerinte ugyanolyan bolondság a haláltól félni, mint az öregségtől. Mert ahogyan az öregség követi az ifjúkort, úgy a halál az öregséget: élni nem akart az, aki meghalni nem akar. Az életet azzal a megszorítással kaptuk, hogy meg kell halnunk; efelé tartunk. Azért őrültség félni tőle, mert csak a bizonytalantól rettegnek, a bizonyosat várják. Igazságos és legyőzhetetlen szükségszerűség rejlik a halálban. Ki siránkozhat azért, mert olyan feltételek közt él, mint bárki más? Az igazság legfőbb alkotóeleme pedig az egyenlőség. De most felesleges a természet ügyét védeni: nem akarja ő, hogy a mi törvényünk más legyen, mint az övé: amit egybeolvasztott, szétbontja, és amit szétbontott, ismét egybeolvasztja.

Valóban, ha valakinek megadatott, hogy az öregség szelíden bocsássa el, ne hirtelen szakítsa ki az életből, hanem apránként vesse kifelé - ó, hát nem illik-e minden istennek köszönetet mondania, amiért az élettel jóllakva jut el az ember számára szükségszerű, a megfáradtnak pedig kedves nyugalomhoz? Látod, egyesek halálra vágynak, mégpedig jobban, mint ahogy az életet szokták kívánni. Nem tudom, mit véljek, melyikük önt belénk lelket inkább: aki követeli a halált, vagy aki vígan, nyugalommal várja be, mivel az előbbi magatartást olykor dühroham s hirtelen felindulás váltja ki, az utóbbi a biztos ítélőképességből következő nyugalmi állapot. Egyesek haraggal közelednek a halálhoz: a közeledő halált senki sem fogadja vígan, csak ha már hosszú ideje készülődött reá.

Bevallom hát, a nekem oly kedves emberhez több okból gyakrabban mentem, hogy megtudjam, mindannyiszor ugyanolyannak fogom-e találni, a testi erővel együtt nem csappan-e meg lelkiereje. Ám az gyarapodott, mint ahogy legtöbbször szemlátomást észrevehetővé válik a kocsihajtók vidámsága, mikor a hetedik fordulóban közelednek a pálmához.[78] Epikuros tanításainak hódolva mondogatta Bassus: először is azt reméli, hogy az utolsó lélegzetvétel egyáltalán nem lesz fájdalmas; ha mégis az volna, valamelyes vigaszt nyújt éppen a rövidsége. Hiszen semmilyen igazán nagy fájdalom nem tart sokáig. Egyébként segítségére siet majd a lélek és a test szétválásában, ha ez kínlódással járna, hogy ez után a fájdalom után nem lehet fájdalmat érezni többé. Abban pedig nem kételkedik, hogy az elaggott lélek már az ajkán ül, s nem kell nagy erőkifejtés, hogy elváljon a testtől. "A tüzet, ha gyúlékony anyagba kap, vízzel s néha törmelékkel kell eloltani; ha tápanyaga elfogy, elül magától." Szívesen hallgatom ezeket, Luciliusom, nem mintha újak volnának, de rávezetnek a valóságra. Hát nem láttam-e sok embert, aki eldobta az életét? Bizony, láttam eleget, de fontosabbak nekem, akik a halálhoz anélkül érkeznek meg, hogy meggyűlölték volna az életet, s nem odarántják magukhoz, hanem bebocsátják.

"Arról pedig mi magunk tehetünk - szokta mondogatni -, hogy a gyötrelmet érezzük: reszketünk, mikor azt hisszük, közel van hozzánk a halál." Ugyan kihez nincs közel, hiszen minden helyen, minden időben készen áll? "De vegyük fontolóra: mikor úgy látszik, hogy a halál emiatt vagy amiatt közeledik, mennyivel közelebb hozzák más okok, s azoktól nem félünk." Ellenség fenyeget valakit halállal: megelőzi a gyomorrontás. Ha különbséget akarunk tenni félelmünk indítóokai között, úgy találjuk: némelyik létezik, némelyik látszik. Nem a haláltól rettegünk, csak a gondolatától, hiszen a haláltól mindig egyforma messze vagyunk. Ezért, ha a halál rettegni való, mindig rettegni való: milyen időszakasz csúszik ki hatalmából?

De vigyáznom kell, hogy ne találd gyűlöletesebbnek ezt a hosszúra nyúlt levelet, mint a halált. Így pontot teszek: te viszont gondolj mindig a halálra, hogy ne féljed soha.

Élj egészségben!

 

31. LEVÉL

Ráismerek Luciliusomra: kezdi már ígéretét beváltani. Kövesd lelkednek azt az ösztönzését, amelyre, lábbal tiporva a tömegnek tetsző javakat, eddig is mindenben a legjobb felé haladtál. Hogy nagyobb legyél, mint amire vállalkoztál, nem kívánom. Alapozásod sok helyet foglalt el; annyit érj el, amennyire törekedtél, s amit lelkedben hordoztál, azzal foglalkozz. Egyszóval: bölcs leszel, ha becsukod a füled - viasszal eldugaszolni nem elég; tömörebb dugóra van szükség, mint amilyet Odysseus alkalmazott a monda szerint[79] társainál. Bűvölt-bájolt az a rettegett hang, de nem mindenünnen; ám ez, amelytől most kell rettegni, nem egyetlen szikláról verődik vissza, hanem a föld minden részéről. Így hát ne csak egyetlen ármányos gyönyörűségekre gyanús táj mellől hajózz tova, hanem minden város mellől. Süketülj meg azok szavára, akik a legjobban szeretnek: jóhiszeműen rosszat kívánnak neked. S ha boldog akarsz lenni, imádkozz az istenekhez, nehogy e kívánságok közül valóra váljék bármi is.

Nem azok az igazi javak, amelyekkel ők akarnak elhalmozni: egyetlen jó van, a boldog élet forrása és támasza: az önbizalom. Ezt pedig csak akkor nyerhetjük el, ha nem becsüljük sokra a munkát, s azok közé az értékek közé soroljuk, amelyek se nem jók, se nem rosszak. Az ugyanis képtelenség, hogy egy és ugyanaz a dolog hol rossz, hol jó, hol jelentéktelen és csak el kell viselni, hol pedig meg kell rettenni tőle. A munka magában nem jó. Mi hát a jó? A munka iránti közöny. Így inkább hibáztatnám a hiába fáradozókat; viszont elismerem a jeles dolgokra törekvőt, minél keményebben fekszik neki, s minél kevésbé engedi, hogy legyőzzék, hogy egy lélegzetvételnyire megállítsák, és így kiáltok fel: "Remek, csak följebb, szívd tele a tüdőd, ha bírod, egyetlen lélegzettel győzd le a kaptatót!"

A nemes lelket a munka élteti. Nincs hát okod rá, hogy szüleid egykori kívánságaiból válaszd ki, mit szeretnél elnyerni, mire sóvárogj; s teljes mértékben szégyen, ha a csúcsokra eljutott férfi még most is az isteneket zaklatja. Mire jók a kívánságok? Te magad tedd boldoggá magad. Azzá is teszed, ha belátod, hogy mindaz jó, amivel az erény vegyül, mindaz rút, amihez a gonoszság keveredik. Mint ahogy semmi sem ragyog, ha fény nem vegyül bele, semmi sem sötétlik, ha csak árnyékot rejt, vagy valami homályt hordoz magában; mint ahogy a tűz segédlete nélkül semmi sem melegszik fel, levegő nélkül semmi sem hűl le: úgy eredményezi az erénnyel, illetve a gonoszsággal való társulás a tisztességeset, vagy amit szégyellni kell.

Mi hát a jó? A tudás. Mi a rossz? A tudatlanság. Az okos ember, a hozzáértő, az alkalomnak megfelelően utasít vissza vagy választ ki bármit. De attól sem retteg, amit elutasít, azt sem csodálja, amit kiválaszt, ha lelke nagy és legyőzhetetlen. Nem tűröm, hogy meggörnyedj, hogy le hagyd magad nyomni. Nem elég, ha a munkát nem utasítod vissza - követeld! "Hogyan? - kérded. - Hát nem rossz a sekélyes, felesleges, az alantas okok előidézte munka?" Nem rosszabb, mint a szép dolgokra fordított munka, mivel a lelket éppen az a képesség jellemzi, hogy tűr, hogy önmagát zord és kemény erőfeszítésekre serkenti, és így szól: "Mit tétlenkedsz? Nem férfitulajdonság félni az izzadságtól." Ehhez még egy minden tekintetben összhangban álló élet egyenletességének és folytonosságának kell járulnia, ez pedig csak úgy lehetséges, ha megadatik a tudás, valamint az emberi és isteni világ megismerésének művészete. Ez a legfőbb jó. Ha ezt hatalmadba keríted, az istenek társává emelkedsz, nem térdepelsz előttük. "Hogy lehet ide eljutni?" - kérded. Nem a Penninus vagy a Graius hegyen át, nem a candaviai pusztaságokon keresztül; nem kell megközelítened sem a Syrtiseket, sem a Scyllát vagy a Charybdist, pedig ezeken mind átmentél egy vacak helytartói állásért.[80] Az út biztos, kellemes, a természet szerelt föl rá. Olyasmivel ajándékozott meg, hogy ha azt nem hanyagolod el, az istenség szintjére emelkedsz. A pénz nem tesz egyenlővé az istennel: istennek nincs pénze. A bíborszegélyű toga[81] sem tesz azzá: isten meztelen. A hírnév sem, magad mutogatása sem, a nép között neved terjesztése sem: az istent senki sem ismeri, sokan vélekednek róla helytelenül és büntetlenül. A városi utakon és utazásaidban hordszékedet cipelő rabszolgák tömege sem tesz azzá: isten, a hatalmas, mindent bíró egymaga hordoz mindent. Még a szépség és az erő sem tehetnek téged boldoggá: nem állja az időt egyikük sem.

Keressük meg, mi az, amit nem kerít napról napra jobban hatalmába valami ellenállhatatlan erő. Hogy mi az? A lélek, de az egyenes, a jó, a nagy lélek. Mi másnak neveznéd, mint az emberi testben vendégeskedő istennek? Ez a lélek ugyanúgy kerülhet a római lovagba, mint a libertinusba[82] és mint a rabszolgába. Mert mi a római lovag, mi a libertinus, mi a rabszolga? Becsvágyból vagy méltánytalanságból született elnevezés. Kuckóból is fel lehet ugrani az égre. Talpra hát,

s formáld magad ekként
istenhez méltónak.[83]

Márpedig méltónak sem arannyal, sem ezüsttel nem formálod magad: ebből az anyagból nem lehet istenhez hasonlatos képet alakítani; gondold csak meg, mikoron még kegyesek valának, agyagból voltak.[84]

Élj egészségben!

 

33. LEVÉL

Azt kívánod, hogy ezeknek a leveleknek is, mint az előbbieknek, írjak a végére valamilyen bölcs mondást mestereinktől. Nem szóvirágocskákkal foglalatoskodtak ők: szövegük egésze férfiúhoz illő. Tudod, hogy egyenetlenség van ott, ahol észrevehetővé válnak a kiemelkedő részek. Egy fa magában nem ébreszt csodálatot, ahol az egész erdő ugyanolyan magasra nő. Ilyesféle bölcs mondásoktól hemzsegnek a versek, hemzseg a történelemírás. Ne tulajdonítsd hát őket Epikurosnak: közösek s leginkább a mieink, de benne jobban kitűnnek, mert a szöveg folyamatában ritkán bukkannak elő, mert váratlanok, mert meglepő, hogy kemény szavakat hallunk az elpuhultság hirdetőjétől. Az én szememben Epikuros keménykötésű, még ha hosszú ujjú tunikát hord is.[85] A keménység, a szorgalom és a harci szellem ugyanúgy megadatik a perzsáknak, mint azoknak, akik jól felgyűrik a ruhájukat. Nincs hát okod rá, hogy kiragadott gondolatokat és idézeteket követelj: a mi tanításunkban minden összefüggő, ami másoknál kívánatos. Mi nem tartunk ilyen szemet majd kibökő árucikkeket, s nem csapjuk be a vevőt, aki ha belépett, semmit sem talál azon kívül, ami a kirakatban lógott. Mi rájuk bízzuk, hogy onnan vegyenek mintát, ahonnan akarnak. Tételezd fel, hogy egyes szállóigéket el akarunk különíteni a tömegtől: kinek fogjuk őket tulajdonítani? Zénónnak? Kleanthésnak? Chrysipposnak? Panaitiosnak? Poseidóniosnak? Nem ül rajtunk király: mindenki önmagának ura. De ők mindazt, amit Hermarkhos mondott, vagy Metrodoros, egy emberre vezetik vissza. Minden, amit valaki abban a táborban hirdetett, egy ember vezérlete és felügyelete alatt formálódott szavakká. Mondom, még ha megkíséreljük is, nem tudunk választani az egyenlő értékű gondolatok akkora tömegéből.

Ínséges számlálja juhát[86]

Bármerre tekintesz, olyasmi ötlik szemedbe, ami kiemelkedhetne, ha nem vele egyenrangú szövegben találnád.

Ezért hagyj fel azzal a reménnyel, hogy nagy vonalakban ízlelgetheted a legkiválóbb férfiak szellemét: az egészet át kell tekintened, az egészet fel kell dolgoznod. Folyamatosan, alapszálakon szövődik a tehetség műve olyan egységgé, amelyből semmit sem lehet elvenni anélkül, hogy össze ne omlana. Nincs kifogásom az ellen, hogy egyenként vedd figyelembe a testrészeket, míg magában az emberben szemléled: nem az a szép nő, akinek a lábát vagy karját dicsérik, hanem az, akinek egész megjelenése magára vonta a részletszépségekről a csodálatot.

Ha mégis ragaszkodsz hozzá, nem mint koldussal bánok veled, hanem tele marokkal fogok adni: a bölcsességek hatalmas tömegben hevernek mindenfelé, csak le kell hajolni értük, nem kell őket gyűjtögetni. Hiszen nem csurrannak-csöppennek, hanem áradnak. Folytonosság és összefüggés van köztük. Nem kétlem, hogy sok hasznot hoznak a még csiszolatlanoknak s a kívülálló hallgatóságnak. Hiszen a jól körülírt, versformán csattanó szöveg könnyebben bevésődik. Ezért tanultatjuk meg a gyermekekkel a szállóigéket, meg amit a görögök khriának[87] neveznek, mert a gyermeki lélek ezeket magába tudja fogadni, többet még nem fog fel. A fejlődésben már megállapodott férfi számára azonban szégyen virágocskákat tépdesni, egy-két mindenfelé ismert bölcs mondásba kapaszkodni, s az emlékezetet használni mankónak: ő már önmagára támaszkodik. Mondjon maga olyasmit, ne a fejében őrizgesse. Hiszen szégyen a jegyzetbölcsesség az öregemberre, vagy arra, aki öregedés elé néz. "Ezt Zénón mondta." "S te mit mondtál?" "Ezt Kleanthés." "Te mit?" Meddig menetelsz még a más vezényszavára? Vedd át a parancsnokságot, és szabd meg, mi adassék az emlékezetnek. Hozakodj elő valamivel a magadéból is. Tehát szerintem, akik sohasem alkotnak, s mindig a más árnyékában hűsölve tolmácsolnak, nem jófajtájúak, mert egyszer sem merészelték megvalósítani, amit hosszú ideig tanultak. Emlékezetüket idegen gondolatokon gyakorolták. Pedig más emlékezni és más tudni. Emlékezni annyi, mint megőrizni a ránk bízott dolgot. Ellenben tudni annyi, mint mindent sajátunkká tenni, nem függeni a példától, és nem sandítani vissza a mesterre. "Ezt Zénón mondta, ezt Kleanthés." Legyen valami távolság közted és a könyv között. Meddig tanulsz még? Kezdj már tanítani is. Ugyan miért hallgassam, amit olvashatok? "Nagy ereje van az élő szónak." De nincs ereje, ha idegen igékhez kölcsönzik, és a gyorsító szerepét tölti be.

Vedd hozzá, hogy ezek, akik sohasem nőnek fel odáig, hogy a maguk gyámjává legyenek, először abban követik az elődöket, amiben mindenki elszakadt az elődöktől. Azután abban követik, amit még mindenki keres. De sohasem találjuk meg, ha megelégedtünk a már megtaláltakkal. Különben, aki másvalakit követ, semmit sem talál, sőt nem is keres.

Hogyan? Ne haladjak az elődök nyomán? Persze, a régi úton járok, de ha kényelmesebbet és simábbat lelek, azt fogom kiépíteni. Akik ezzel foglalkoztak, nem uraink, hanem vezetőink. Mindenki előtt nyitva áll az igazság, s még nem foglalták el egészen: sok maradt belőle még az utókorra is.

Élj egészségben!

 

35. LEVÉL

Amikor annyira kérlek, hogy tanulj, a magam érdekében fáradok. Azt akarom, hogy a barátom légy, s ez csak akkor történhet meg, ha továbbra is ugyanúgy műveled magad, ahogy elkezdted. Most ugyanis szeretsz engem, de barátom nem vagy. "Hogyan? Hát a kettő között van valami különbség?" Sőt, még csak nem is hasonlítanak. Barátunk szeret minket, de aki szeret, nem feltétlenül a barátunk. Tehát a barátság mindig előnyös, a szeretet olykor még árt is. Ha semmi másért, azért haladj előre a bölcsességben, hogy szeretni megtanulj.

Siess hát, hogy amíg az én kedvemért előrehaladsz, ne más élvezze majd tanulásod eredményét. Én már szinte le is szedtem a gyümölcsöt, amikor elképzelem, hogy lelkünk eggyé forr, és amennyivel megcsappantja erőimet a vén korom, a tiéd (bár nem áll annyira távol az enyémtől) ugyanannyival kipótolja majd.

De mégis, örülni akarok magának a ténynek is. Ha szeretünk valakit, távollétében is örömöt okoz nekünk - jelentéktelen és elenyésző örömöt; megpillantása, jelenléte s a vele folytatott társalgás eleven gyönyörűséget rejt magában, különösen, ha nemcsak azt látod, akit akarsz, hanem olyannak látod, amilyennek akarod. Hozz hát nekem egy hatalmas ajándékot: magadat, s hogy még inkább iparkodj, jusson eszedbe, hogy halandó vagy, én pedig öreg vagyok. Érkezz meg hozzám gyorsan, de még előbb magadhoz. Haladj a bölcsességben, s mindenekelőtt azzal törődj, hogy légy következetes magadhoz. Ahányszor próbára akarod tenni, hogy elértél-e valamit, figyeld meg: ugyanazt akarod-e, mint tegnap. Az akarat változása azt mutatja, hogy a lélek hullámok közt sodródik: hol itt, hol ott bukkan fel, a szél járása szerint. Nem csatangol, amit megalapoztak és rögzítettek. Ez csak a tökéletes bölcsnek jut osztályrészül, valamennyire azonban a bölcsességre törekvőnek is, s annak is, aki már szert tett bizonyos bölcsességre. Akkor mi a különbség köztük? Az egyik megmoccan - nem lendül máshová, de egy helyben ingadozik. A másik ám meg se moccan.

Élj egészségben!

 

36. LEVÉL

Biztasd barátodat, vesse meg azokat bátran, akik megróják, mert az árnyékot s a pihenést kereste, mert a méltóságot odahagyta, s noha többre vihette volna, mindennél előbbre helyezte a nyugalmat. Hogy milyen eredményesen gazdálkodott, naponta be fogja nekik bizonyítani. Az irigyelt emberek sorban elmúlnak: az egyiket kiütik, a másik kihull. Nyugtalan boldogság a jólét: önmagát zaklatja. Nem egyfajta módon háborítja meg az agyat: mindenkit másra bujtogat - ezeket hatalomra, azokat dőzsölésre. Ezeket felfújja, azokat megpuhítja és mindenestül ellankasztja. "Mégis van, aki elbírja." Úgy, mint a bort.

Így hát ne hagyd magad meggyőzni, hogy az boldog, aki körül sokan nyüzsögnek. Futnak hozzá, mint a tóhoz - kimerítik és felzavarják.

"Mihasznának és tunyának nevezik." Tudod, hogy egyesek kiforgatják a szavakat, és az ellenkező értelemben használják. Korábban boldognak nevezték. Ugyan! Csak volt?

Még azzal sem törődöm, hogy egyesek szemében túl érdes és komor kedélyű. Aristón azt állította: a vidám és közkedvelt ifjúnál jobban szereti a mogorvát, mert jó bor lesz abból, amelyik új korában csípős-fanyarnak tűnik, de amelyik már a hordóban ízlett,[88] nem állja az időt. Hadd nevezzék mogorvának, saját sikerei ellenségének: jóra fordul majd öregségében az a mogorvaság, csak gyakorolja állhatatosan továbbra is az erényt, szívja magába a szabad ember tudományát - nem azt, amivel elég, ha megöntözik, hanem azt, amivel át kell itatni a lelket. Ez a tanulás ideje. "Miért? Hát van olyan idő, amikor nem kell tanulnunk?" Nincs. De mint ahogy tanulni minden korban tiszteletre méltó, oktatást kapni már nem mindegyikben az. Szégyellnivaló, ha az öregember az ábécével vesződik: a fiatalnak a tudást szereznie kell, az öregnek alkalmaznia.

Igen hasznosan cselekszel, ha barátodat a lehető legjobbá teszed; azt mondják, az ilyen - kétségtelenül elsőrendű - jótéteményekre kell törekedni, s ezeket kell osztogatni is, mert egyformán előnyös őket adni és kapni. Végül is barátod már egyáltalán nem szabad: elkötelezte magát. Márpedig kisebb szégyen a hitelezőt felültetni, mint a jó reményt. Hogy az adósságot törlessze, a kereskedőnek szerencsés hajóútra van szüksége, a földművelőnek az általa művelt föld termékenységére, a kedvező időjárásra; barátod tartozása csak akarattal fizethető meg. A szerencsének nincs hatalma a jellemen. Fegyelmezze jellemét, s akkor lelke a lehető legkiegyensúlyozottabban érkezik el a tökéleteshez, s nem érzi, hogy valamit elvettek vagy hozzátettek, mindig ugyanabban az állapotban marad, akárhogyan mennek végbe az események. Halmozzák el bár a szokványos javakkal, ő felülemelkedik jólétén, üsse el a véletlen akármelyiktől vagy mindtől, nem lesz kisebb ő.

Ha barátod Parthiában született volna, már ölbeli korában kifeszíti az íjat, ha Germániában, mint kisfiú, már dárdát hajít a zsenge fába; ha őseink idejében élt volna, megtanul lovagolni s az ellenséget kézitusában ledöfni. Ezeket mindenkinek saját nemzeti nevelési gyakorlata tanácsolja - sőt, előírja. Hát neki mire kell edzenie magát? Arra, ami jó minden fegyverrel szemben, az ellenség minden fajtájával szemben: vesse meg a halált - bár senki sem kétli, hogy van abban valami borzalmas, s ez sérti a természettől önszeretetre alkotott lelkünket -, hiszen nem is volna szükség felkészülni és gyakorlatozni arra, amire belső ösztön hajt, ahogy például az önfenntartásra hajlunk mindannyian. Senki sem azért tanul, hogy szükség esetén nyugodt szívvel feküdjék a rózsaágyra, hanem azért keményíti magát, hogy a kínpadon se legyen hitszegő, hogy szükség esetén néha még sebesülten is virrasszon a sáncon, és még a dárdájára se dőljön rá, mert meg-meglepi olykor az álom a botra támaszkodót. A halálban nincs semmi kellemetlen, hiszen valaminek léteznie kellene, hogy érezze a kellemetlenséget. Ha annyira rabul ejtett a hosszú élet vágya, gondold, hogy semmi sem semmisül meg abból, ami a szem látóköréből eltűnik, s elrejtőzik a természetbe: belőle keletkezett, s csakhamar visszatér oda. Minden abbamarad, de nem pusztul el. S a halál, melytől rettegünk és húzódunk, megszakítja a létet, de nem rántja ki tövestül. Eljön majd ismét a nap, s visszabocsát majd a fényre - bizony sokan húzódoznának tőle, ha nem felejtettek volna már el mindent a visszatérés előtt. De később majd gondosabban tanítom meg, hogy minden, ami pusztulni látszik, csak átalakul. Nyugodt szívvel kell eltávoznod, ha úgyis visszajössz. Figyeld meg a dolgok önmagukba visszatérő körforgását: látni fogod, hogy semmi sem enyészik el e világon, csak felváltva süllyed és emelkedik. Elment a nyár, de a következő év meghozza majd, lebukott a tél, visszahozzák majd a hónapjai; a napot eltakarja az éj, de őt is nyomban elkergeti a nappal. A csillagok járása visszatér oda, ahol elhaladt: az ég egyik része folytonosan emelkedik, másika süllyed.

És végre hadd fejezzem be a levelet, ha még azt az egyet hozzáteszem, hogy sem a csecsemők, sem a gyermekek, sem a féleszűek nem félnek a haláltól, és az a legnagyobb szégyen, ha az ész nekünk nem biztosítja azt a nyugalmat, ahová az oktalanság elvezet.

Élj egészségben!

 

37. LEVÉL

A legerősebb kötelék fűz a helyes gondolkodáshoz; derék embernek ígérkeztél, letetted a katonai esküt. A bolondját járatja veled, aki netán azt mondja, hogy a katonáskodás enyhe és könnyű. Nem akarlak becsapni. A legtiszteletreméltóbb és a legszégyenletesebb zsoldot[89] jelölik ugyanazokkal a szavakkal:

Tűrj tüzet és békót, vas-ütötte halált is.

Akik karjukat az arénának adják bérbe, és ételüket-italukat vérükkel váltják meg, arra kötelezik magukat, hogy a fentieket akaratuk ellenére is eltűrik; te pedig arra, hogy önként és szívesen tűröd el. Nekik szabad leereszteni a fegyvert, megkísérteni a nép könyörületét - te nem ereszted majd le a fegyvert, nem könyörögsz majd az életedért sem: szálegyenesen s legyőzhetetlenül kell meghalnod. Mire jó hát ezen túl nyerni néhány napot vagy évet? A felmentés reménye nélkül születtünk.

"Hogyan tegyem hát szabaddá magam?" - kérded. A kényszerűség elől nem futhatsz el, de legyőzheted.

Útat vág az erő,[90]

és ezt az utat a filozófia nyitja meg számodra. Hozzá fordulj, ha egész ember akarsz lenni, ha gondtalan és boldog, s végül - de ez a legtöbb -, ha szabad akarsz lenni. Másként mindezt nem érheted el. Alantas dolog az ostobaság, aljas, mocskos, szolgai, martaléka rengeteg indulatnak - s éppen a legvadabbaknak. E nyomasztó, hol felváltva, hol egyszerre parancsolgató urakat eltávolítja tőled a bölcsesség: az egyedüli szabadság. Egyetlen út vezet ide, mégpedig az egyenes út - nem fogsz eltévedni. Lépkedj határozottan: ha magad alá akarsz vetni mindent, vesd alá magad az értelemnek. Sok mindenen fogsz uralkodni, ha majd az értelem lesz úrrá rajtad. Tőle tanulod meg, mire s hogyan kell vállalkoznod; nemcsak belecsöppensz majd az eseményekbe. Olyan embert nem fogsz megnevezni, aki tudja, hogyan is kezdte akarni, amit akar: nem megfontolás vezette, hanem ösztön tuszkolta odáig. Nem bukkan ritkábban a szerencse ránk, mint mi rá. Szégyen, ha nem megyünk, hanem sodródunk, és hirtelen, az események forgatagának kellős közepén álmélkodva kérdezzük: "Hogyan jutottam én ide?"

Élj egészségben!

 

41. LEVÉL

Nagyszerű s számodra igen gyümölcsöző dolgot viszel végbe, ha, mint írod, állhatatosan haladsz a bölcsesség felé. Bolondság csupán áhítozni rá, mikor te magad vagy az, akitől elnyerheted. Nem kell két kezünket az égnek emelni, sem a templomőrt kérlelni, hogy beeresszen az istenszobor füléig, mintha ott jobban meghallgathatnának: isten közel van hozzád, veled van, benned van. Bizony, Lucilius: szent szellem lakik bennünk, jó és rossz tetteinknek megfigyelője és strázsája. Ahogyan mi bánunk vele, úgy bánik ő velünk. Senki sem lehet igaz ember isten nélkül - vagy fölébe kerekedhet bárki is a sorsnak, ha isten nem segíti? Ő sugallja a nagyszerű, magasztos terveket. Minden egyes igaz ember szívét

isten lakja - melyik? nem tudjuk...[91]

Ha szokatlanul magas, vén fákkal benépesített vadonba jutsz, ahonnan az ég kékjét száműzi az egymásba fonódó ágak szövedéke, az erdő sudársága, a hely magányossága, a sűrű és folytonos árnyék keltette csodálat a szabadban egy istenség jelenlétének hitét ébreszti benned. S ha egy tövig kivájt sziklákból álló barlang, melyet nem kézzel faragtak, hanem természetes úton tágult akkorára, hegyet egyensúlyoz a hátán, lelkedet valamilyen istenfélő sejtelem üli meg. Tiszteljük a nagy folyamok forrásvidékét. Oltárok emelkednek ott, ahol váratlanul széles folyók bukkannak elő búvóhelyükről. Nagy becsben tartják a meleg vizű forrásokat, és bizonyos tavakat vagy homályosságuk, vagy roppant mélységük avatott szentté.

Ha látsz egy veszedelmek közt tántoríthatatlan embert, akit vágyak nem bántanak, aki a csapások súlya alatt boldog, a viharok kellős közepén csillapult, aki az embereket felülről látja, az isteneket pedig egy szinten magával: nem fog el iránta tisztelet? Nem mondod: "Ez a lényeg nagyobb és magasabb rendű, mint hogy hasonlónak hihessük a nyomorult testhez, amelyben lakik." Isteni erő szállott belé. A kiváló szellem önmagát kormányozza, mindenen mint semmiségen átlép, kineveti, amitől rettegünk s amit áhítunk: égi hatalom irányítja. Ilyen nagyszerű lény nem állhat meg valamilyen isteni erő támasza nélkül. Így önmaga jobbik részével ott tartózkodik, ahonnan leszállt. Mint ahogyan a nap sugarai is érintik a földet, valójában ott vannak, ahonnan sugárzanak, úgy a nagy és szent lélek (csak azért szállt le, hogy közelebbről megismerjük az istenit) velünk mulat, de eredetéhez tapad - onnan függ, oda tekint és törekszik. Jelen van köztünk, ámde különb nálunk.

Melyik hát ez a lélek? Az, amelyik nem törekszik földi javakra, csak a maga javára. Hiszen mi ostobább, mint embertől idegen dolgot dicsérni az emberben? Ki esztelenebb, mint aki olyasmit csodál, amit nyomban át lehet ruházni másra? Nem teszik jobbá a lovat az aranyzablák. Másként lép az arénába az aranyozott sörényű oroszlán - már az kimerítette, hogy összetapogatták, s a felékesítéséhez kellő türelemre bírták -, s másként a loncsos, akinek harci szellemét nem kezdték ki: ez tudniillik olyan ádázul támad, ahogyan a természet rendelte, s vad szépségével, melynek éppen az a dísze, hogy nem lehet rápillantani félelem nélkül, fölébe kerekedik annak a bágyadt bearanyozottnak.

Senki se dicsekedjék mással, mint a sajátjával. Dicsérjük a szőlővesszőt, ha fürtökkel rakja meg a hajtásokat, s ha e fürtök súlyával a földre húzza a karót; vajon ki tartja többre ennél azt a venyigét, amelyikről arany gerezdek, arany levelek csüngenek? A szőlő sajátságos erénye éppen a termékenység: az emberben is azt kell dicsérni, ami a sajátja. Deli rabszolgái vannak és szép háza, sok földet vet be, és sok pénzt ad kamatra? Mindebből semmi sincs benne magában, minden körülötte van. Azt dicsérd az emberben, amit sem elragadni, sem adni nem lehet, ami az ő tulajdona. Kérded, mi az? A lélek, s a lélekben tökéletességre jutott értelem. Az ember ugyanis értelmes állat. Javát tehát akkor használja fel, ha azt, amire született, betölti.

De mit követel tőle ez az értelem? Igen könnyű dolgot: hogy természetének megfelelően éljen. Ám ezt megnehezíti a közös őrület: kölcsönösen hibákba taszítjuk egymást. Márpedig hogyan juthat az üdvösséghez, akit senki sem tart vissza, és elragadja a nagy tömeg?

Élj egészségben!

 

42. LEVÉL

Meggyőzött már derekasságáról az a barátod? Pedig hát olyan hamar nem válhat valaki derék férfivá, s nem is ismerhetik el annak. Tudod, kit nevezek most derék férfinak? Amolyan másodrangút. Mert elsőrangú minden ötszáz évben talán csak egyszer születik, akár a főnixmadár. S nem is csoda, hogy hosszú szünetek után támad a nagyság; közepes és a tömeg tetszésére termett dolgot gyakran hoz létre a sors, a kitűnőt viszont éppen ritkasága ajánlja.

Ám ez az ember még nagyon is távol áll attól, amivel dicsekszik. S ha tudná, mit jelent derék férfinak lenni, nem hinné még annak magát, s talán reményét is elvesztené, hogy azzá válhat.

"De rosszat gondol a rosszakról." A rosszak is ezt teszik, s nincs nagyobb büntetése a hitványnak, mint hogy nem tetszik magának sem, övéinek sem. "De gyűlöli azokat, akik hirtelen megszerzett mérték fölötti hatalmukat mértéktelenül gyakorolják." Ugyanazt tenné ő is, ha ugyanaz volna hatalmában. Sok embernek rejtve maradnak hibái, mert gyengék - ha megbizonyosodnak erejükről, éppúgy vakmerőek lesznek e hibák, mint azok, amelyeket a siker már napvilágra hozott. Csak az eszközeik hiányoznak, hogy hitványságuk kibontakozzék. Veszélytelenül lehet megérinteni a mérges kígyót is, amíg dermedt a hidegtől: megvan benne a méreg, csak zsibbad. Sok embernél csak a sors kegye hibádzik, hogy kegyetlenségben, becsvágyban, élvhajhászásban a leggonoszabbakkal vetélkedjék. Tapasztalod majd, hogy ők is ugyanazt akarják; add meg nekik rá a kívánt lehetőséget.

Emlékszel, mikor valakiről azt erősítgetted, hogy a befolyásod alatt áll, azt mondtam: csapongó és állhatatlan ember, s te nem a lábát markolod, hanem a tollazatát. Hazudtam? Csak egyetlen tolla volt a kezedben, azt otthagyta és elrepült. Tudod, miféle komédiákat játszott neked aztán, mi mindennel próbálkozott, ami szükségszerűen visszahullott saját fejére? Nem látta, hogy mások veszélyeztetésével a maga vesztébe rohan. Nem gondolkodott azon, milyen terhes mindaz, amire áhítozott, még ha nem fölösleges is.

Ezért hát mindarról, amire sóvárgunk, ami felé nagy erőfeszítéssel törekszünk, be kell látnunk, hogy vagy teljesen haszontalan, vagy több benne a kár, mint a haszon. Bizonyos dolgok fölöslegesek, mások nem érik meg az árukat. De ezt nem látjuk át, és úgy rémlik: ingyen van, ami a legdrágább volt. Ostobaságunk lepleződik le, mikor úgy véljük, csupán azt "vásároltuk", amiért pénzt adtunk, és ingyenesnek hívjuk, amiért önmagunkkal fizettünk. Nem szívesen költünk erre vagy arra, ha házunkat kell érte adnunk, ha valamilyen kies fekvésű, termékeny birtokot - de igencsak hajlandónak mutatkozunk a vásárlásra lelki nyugalmunk árán, veszélyek árán, a szemérem, a szabadság és a szabad idő feláldozása árán: olyannyira igaz, hogy nem értéktelenebb a szemünkben önmagunknál semmi sem.

Így hát minden elhatározásunkban és cselekedetünkben tegyünk úgy, ahogyan tenni szoktunk, ahányszor odalépünk egy áruját kínáló kereskedőhöz. Nézzük meg, mennyiért adja a kívánt cikket. Gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk. Mutathatnék neked sok mindent - ha megszereztük, elfogadtuk, kicsavarta kezünkből a szabadságot. A magunkéi lennénk, ha azok a mieink nem lennének.

Hányd-vesd ezt meg alaposan, ne csak mikor a nyereségről, hanem akkor is, mikor a veszteségről van szó. "Ezt bizony elveszítem." Hiszen csak kívülről jött; éppoly könnyen fogsz élni nélküle, mint ahogy azelőtt éltél. Ha sokáig volt a tiéd, elveszíted, miután eleged lett belőle, ha nem sokáig, elveszíted, mielőtt hozzászoktál volna. "Kevesebb pénzed lesz." Igen, és kevesebb gondod. "Csökken a tekintély." Igen, és az irigység. Vedd szemügyre mindazt, ami őrültségbe sodor minket, aminek vesztét könnyekkel siratjuk; megtudod majd, nem a kár kellemetlen, hanem a kárról alkotott elképzelés. Hogy valami elveszett, senki sem érzi, csak rágódik rajta. Ha önmagadat birtokolod, semmit sem vesztettél el. De hány embernek sikerül önmagát birtokolni?

Élj egészségben!

 

44. LEVÉL

Már megint kicsinyíted magad előttem: mondod, hogy előbb a természet, aztán a szerencse bánt veled mostohán; noha kitépheted magad a tömegből, és feljuthatsz az emberi boldogság csúcsára. Ha nem is volna más jó a filozófiában, az a jó, hogy nem tekint a törzsökfára.[92] Ha a kezdetek kezdetére visszavezetjük, mindenki az istenektől származik. Római lovag vagy,[93] s ebbe a rendbe a szorgalmad emelt; de, szavamra, a tizennégy széksor[94] sok ember előtt zárva marad; nem mindenkit bocsát be a curia;[95] a tábor is finnyáskodva válogatja, kit érdemesítsen a fáradozásokra és a veszedelmekre. Mindenki előtt nyitva áll a bölcsesség, e tekintetben mindannyian nemesek vagyunk. A filozófia nem utasít vissza, nem is választ ki senkit: mindenkire szórja fényét. Sókratés nem volt patricius, Kleanthés vizet hordott, és kertöntözésre szegődött el. Platón nem volt nemes, mikor a filozófia magához ölelte: a filozófia nemesítette meg. Miért mondasz le a reményről, hogy velük egyenlővé válhatsz? Mindezek a te őseid, ha hozzájuk méltónak mutatkozol. Márpedig annak mutatkozol, ha most mindjárt meggyőzöd magad: nemességben senki sem múl fölül. Mindannyiunk előtt ugyanannyi ős élt; nincs olyan, akinek származása az emlékezeten túl ne veszne ködbe. Platón szerint nincs király, aki ne rabszolgától eredne, nincs rabszolga, aki ne királyoktól. Mindezt változatok hosszú sora keverte össze, és a sors hányta-vetette föl s alá.

Ki nemes fajtájú? Akit a természet szerencsésen formált az erényre. Ezt az egyet kell tekintetbe venni; máskülönben, ha a régiségre hivatkozol, mindenki attól az időtől van, ami előtt már semmi sincsen. A világ keletkezésének pillanatától egészen máig juttatott minket az ősök váltakozva csillogó és szegényes sorozata. Nem a füstös maszkokkal zsúfolt atrium tesz nemessé - senki sem a mi dicsőségünkre élt, s ami előttünk történt, nem a miénk -, a lélek tesz nemessé, az bármilyen körülmények közül a sors fölébe kerekedhet. Gondold hát, hogy nem római lovag vagy, hanem libertinus: elérheted, hogy te egyedül leszel szabad a szabad származásúak között. "Hogyan?" - kérded. Ha a jókat és rosszakat nem a nép példájára különbözteted meg. Nem azt kell nézni, honnan jönnek, hanem: hová tartanak. Ha valami boldoggá tudja tenni az életet, az az öntörvényű jó. Hiszen az nem torzulhat rossz irányba.

Miben tévednek hát az emberek, noha mindannyian a boldog életre vágynak? Abban, hogy a rávezető eszközöket fogadják el helyette, mialatt keresik, menekülnek előle. Mert bár a boldog élet lényege a szilárd biztonság és a beléje vetett rendületlen bizalom, összegyűjtik az okot a nyugtalankodásra, s az élet csapdákkal teli útján nemcsak viszik ezt a poggyászt, hanem vonszolják. Így a keresett céltól egyre messzebb távolodnak, s minél több fáradságot fordítanak rá, annál jobban akadályozzák magukat, annál hátrább sodródnak. Mint a labirintusban rohanókkal történik: éppen a gyorsaság bonyolítja bele őket.

Élj egészségben!

 

45. LEVÉL

Panaszkodsz, hogy tifelétek kevés a könyv. Nem számít, hogy mennyi van, csak jók legyenek. Kijelölt könyvek olvasása használ, a nagy választék csak gyönyörködtet. Aki el is akar jutni oda, ahová szándékozott, egyetlen utat kövessen, ne vándoroljon ezen is, azon is: nem haladás az, hanem csatangolás.

"Szeretném, ha inkább könyvet adnál nekem, mint tanácsot" - mondod. Én bizony kész vagyok elküldeni valamennyi könyvemet, kiüríteni az egész csűrt. Ha tudnám, magamat is átszármaztatnám, s ha nem remélném, hogy megbízatásod nemsokára lejár, öreg fejjel kiszabtam volna magamra ezt a kalandos feladatot, és sem Scylla és Charybdis, sem az a mesebeli tengerszoros nem tudott volna elrettenteni. Nemcsak átkeltem volna rajta, át is úsznám, csak hogy megölelhesselek és szemtől szembe becsülhessem fel, lelkedben mennyit gyarapodtál.

Egyébként a kívánságod, hogy saját könyveimet küldjem el, ugyanúgy nem hiteti el velem, hogy élvezetes író vagyok, mint ahogy szépnek sem hinném magam, ha képemet kérnéd. Figyelmességednek tudom ezt be, s nem meggyőződésednek. S még ha meggyőződésből fakad is, a figyelmesség kényszerítette rád.

Akármilyenek is műveim, úgy olvasd őket, mintha még mindig csak keresném az igazat, nem ismerném, s méghozzá makacsul keresném. Mert nem adtam el magam senkinek, nem viselem semmilyen gazdának a nevét. Sok hitelt adok a nagy emberek véleményének, de valamennyit a magaménak is követelek. Mert ők nemcsak már megtalált, hanem még keresendő igazságokat is hagytak ránk, s talán megtalálták volna a szükségeset, ha nem keresték volna a fölöslegeset is. Sok idejüket elrabolta a szótekerés és az álokoskodás - mindez haszontalanul köszörüli az elmét. Csomókat hurkolunk, a szavakhoz kettős jelentést kötünk, és azután kibogozzuk. Ennyi fölös időnk van? Tudunk már élni, tudunk már meghalni? Szellemünk teljes erejéből igyekeznünk kell arra a fokra, ahol már kötelességünk óvakodni attól, hogy akár a tények, akár a szavak becsapjanak. Ugyan, miért hangsúlyozod a különbséget a hasonló szavak között? Hiszen senki sem megy nekik lépre, legfeljebb a vita során. A tények szednek rá, köztük tégy különbséget. A jó helyett a rosszat öleljük magunkhoz; ellenkezőjét kívánjuk korábbi kívánságainknak. Vágyaink harcolnak vágyainkkal, szándékaink szándékainkkal. Mennyire hasonlít a hízelgés a barátságra! Nemcsak utánozza, hanem legyőzi és felül is múlja; nyílt, készséges fülekre talál, leszáll a szív mélyére, s éppen azzal kedvelteti meg magát, amivel árt. Tanítsd meg, hogyan tehetnék különbséget a hasonlóságban! Nyájas szavú ellenségem barát gyanánt közelít. Erények nevén settenkednek hozzánk a bűnök. Bátorság címén lappang a vakmerőség, a lomhaságot mérsékletnek hívják, meggondoltnak fogják fel a gyávát: nagy a veszély, ha ezek között nem ismerjük ki magunkat. Ragassz mindegyikre meghatározott címkét!

Egyébként, ha valakitől azt kérdezik, visel-e szarvakat,[96] nem olyan ostoba, hogy megtapogassa a homlokát, viszont nem is olyan bolond vagy tompa eszű, hogy akár a legragyogóbb okfejtéssel meggyőzhetnéd tudatlanságáról. Ártalmatlan csalások ezek, mint a szemfényvesztők poharacskái és kövecskéi; magát a fortélyt élvezem bennük. Értesd meg velem, hogyan csinálja - oda az érdekessége. Ugyanezt mondom a szókelepcéről - vagy hogy nevezhetném jobban a szofizmákat? Nem ismered őket - nincs károd; jártas vagy bennük - nincs örömöd sem.

Ha mindenáron szét akarod választani a kétértelműségeket, tanítsd meg nekünk: nem az boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz, hanem aki minden javát lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, az embernek egyedül emberi oldalát értékeli, a természetet fogadta tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, s úgy él, ahogy ő írta elő; biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen, megmozdíthatja valamilyen erő, de nem kavarhatja fel, s ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti feléje, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg, s az előbbit is csak ritkán: mert az emberi nemet térdre kényszerítő többi dárda neki csak ugrabugra jégeső - ha a tetőre pattan, nem okoz bajt a bennlakóknak, csak koppan egyet s olvad is.

Miért tartasz fel a szerinted is "hazug"-okoskodással,[97] amelyről annyi könyvet írtak? Lásd, az egész élet hazudik: ezt cáfold meg, ezt vezesd vissza az igazsághoz, ha helyén van az eszed. Szükségesnek hirdet az élet sok, nagy részben fölösleges dolgot. Még ami nem fölösleges is, annak sem azért van jelentősége, hogy szerencséssé vagy boldoggá tegyen. Hiszen nem következésképpen jó, ami szükségszerű - vagy lefokozzuk a jót, ha kenyérnek, illetve árpakásának nevezzük, s más olyasminek, ami nélkül nem lehet élni. A jó feltétlenül szükséges, a szükséges nem feltétlenül jó, minthogy valójában bizonyos dolgok szükségesek s egyben igen hitványak. Mindenki tudatában van annyira a jó méltóságának, hogy nem süllyeszti le a napi szükségletekre.

Nos, nem inkább arra fordítasz gondot, hogy mindenki előtt bebizonyítsd: nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élték le az életet úgy, hogy csak az élet eszközeit keresték? Vedd szemügyre az egyént, vizsgáld az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben, kérded? Végtelen sok. Hiszen nem élnek, hanem élni készülődnek. Mindent elhalasztanak. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen; az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész.

De hogy ne lépjem túl a levél határát - nem kell annak az olvasó bal kezét is igénybe venni[98] -, máskorra halasztom ezt a viszályt a dialektikusokkal, e túlságosan csiszolt elméjűekkel, akik csak ezzel törődnek és nem ezzel is.

Élj egészségben!

 

47. LEVÉL

Örömmel hallom azoktól, akik tőled jönnek, hogy rabszolgáiddal barátságosan viselkedsz. Ez illik okosságodhoz, ez műveltségedhez. "Rabszolgák." Még inkább: emberek. "Rabszolgák." Még inkább: lakótársak. "Rabszolgák." Még inkább: alacsonyabb sorsú barátok. "Rabszolgák." Még inkább: rabszolgatársaink, ha meggondoljuk, hogy a sorsnak ugyanannyi hatalma van fölöttük s fölöttünk.

Ezért mosolygok azon a felfogáson, hogy szégyen a rabszolgával együtt ebédelni. Miért? Csak mert egy veszettül gőgös szokás az ebédelő urat álló rabszolgák csapatával véteti körül? Ő többet eszik, mint amennyit elbír, hatalmas mohósággal terheli meg kifeszült gyomrát - amely elszokott már a gyomor feladatától -, hogy még nagyobb megerőltetéssel adja ki az ételt, mint ahogy belehányta; de a szerencsétlen rabszolgáknak még abból az okból sem szabad mozdítani az ajkukat, hogy beszélgessenek. Vessző fékezi meg a legkisebb mormolást, s még a véletlen szülte hang - köhögés, tüsszentés, csuklás - sem ment meg a korbácsütéstől. Nagyon meglakolnak, ha a legcsekélyebb pisszenéssel is megszakítják a csöndet. Ott állnak egész éjjel éhezve, némán.

Így történik aztán, hogy urukról beszélnek, akiknek nem szabad uruk jelenlétében beszélni. Egykor nemcsak az úr jelenlétében, hanem vele magával is meg volt engedve a társalgás, egykor a rabszolgáknak nem tettek a szájára lakatot: készek is voltak urukért a nyakukat a hóhérnak kínálni, az őt fenyegető veszélyt a maguk fejére vonni; a lakomákon beszélgettek, de hallgattak a kínpadon.

S aztán idézgetik a szólásmondást is (ugyanez a gőg sugallta): "Ahány rabszolgád, annyi ellenséged." Nem született ellenségeink ők - azzá tesszük őket. Nem is említek most más kegyetlenségeket, embertelenségeket, például, hogy úgy használjuk őket, mintha nem emberek, hanem barmok volnának. Mikor leheveredünk az ebédhez, egyik a köpéseket törli fel, másik a kerevet alatt görnyedezve söpri össze a részegek maradékait. Egy harmadik a drága szárnyast vágja fel: a melle és a püspökfalatja mentén biztos nyisszantásokkal húzza végig ügyes kezét, kilökve késével az ízes falatokat - a boldogtalan egyedül azért él, hogy illő módon vagdossa a hizlalt baromfit! Hacsak nem boldogtalanabb, aki ilyesmire élvezetből tanít be valakit, mint aki kényszerből tanulja. Egy negyedik a bort szolgálja fel, s női ruhába öltöztetve küzd az éveivel; nem tudja levedleni a fiúkort, visszatartják. A termete már daliás, de a bőre csupasz - szőrszálai legyalulva, vagy tövestül kitépve -, fenn van egész éjjel, az időt ura részegeskedése és kéjelgése között osztja meg: a hálószobában férfi, a lakománál fiú. Egy ötödikre a vendégek értékelését bízták: áll a szerencsétlen, mint a cövek, és lesi, kit érdemesít holnap újabb meghívásra hízelgése, a mértéktelen nyelés vagy nyalás. Vedd hozzá még a bevásárlókat, akik nagy érzékkel értenek uruk ínyéhez, tudják, milyen ízek keltik fel étvágyát, milyen tulajdonságok élénkítik fel a már-már émelygőt, mitől lakik jól a csömörig, mire éhezik meg még azon a szent napon.

Nem viszi rá a lelke, hogy ezekkel ebédeljen, méltósága csorbításának érzi, hogy rabszolgájával ugyanahhoz az asztalhoz telepedjék. Óvja az ég! De hány ura származik ebből a sorból! Callistus küszöbe előtt láttam álldogálni Callistus régi gazdáját, aki neki egykor táblácskát akasztott a nyakába,[99] és a selejtes rabszolgák közé állította - ő kinn rekedt, mialatt a többiek sorra beléptek. Így hálálta meg az a rabszolga, hogy a legelső szakaszba vetették,[100] ahol a kikiáltó kipróbálja a hangját: most ő is félrehajította volt urát, ő sem ítélte házához méltónak. Ura Callistust árulta; de Callistus milyen sokat árult[101] ura helyett! Gondolkodj rajta, légy szíves, hogy akit rabszolgádnak nevezel, ugyanabból a magból sarjadt, ugyanaz az ég borul rá, ő is csakúgy lélegzik, él, meghal, mint te! Te éppen annyira láthatsz benne szabad embert, mint ő benned rabszolgát. A mariusi öldöklés idején sok fényes születésű férfiút, aki a senatori méltósághoz katonai pályán tette meg az első lépéseket, letaszított a sors: egyikből pásztort, a másikból kunyhócsőszt csinált; hát vesd most meg az ilyen sorsú embert - sorsa, míg megveted, a te sorsoddá is lehet!

Nem akarok túl mélyen belemenni a tárgyba, nem akarom a rabszolgákkal való bánásmódot taglalni. Határtalanul gőgösen, kegyetlenül, sértő módon bánunk velük. Ez volna mégis tanításom veleje: úgy viselkedj az alárendelttel, ahogyan szeretnéd, hogy följebbvalód viselkedjék veled. Valahányszor eszedbe jut, mennyi mindent engedhetsz meg rabszolgáddal szemben, jusson eszedbe, hogy ugyanannyit engedhet meg veled szemben a te urad. "Csakhogy nekem - mondod - nincs semmiféle uram." Fiatal vagy; még lehet. Nem tudod, hány éves korban kezdett Hekuba, Kroisos, Dareios anyja, Platón, Diogenés szolgálni? Bánj szelíden, sőt nyájasan rabszolgáddal, ereszkedj vele szóba, avasd be terveidbe, engedd be társaságodba. E helyen rám kiált az aranyifjak egész csapata: "Nincs ennél megalázóbb, nincs szégyenletesebb!" De éppen őket kapom rajta, amint más rabszolgáinak kezére hintenek csókot.

Még azt sem látjátok, hogyan hárították el őseink az urakról a gyűlöletet, a rabszolgákról a gyalázatot? Az urat családfőnek nevezték, a rabszolgákat - ahogy a mimusokban a mai napig fennmaradt - cselédségnek.[102] Ünnepnapot létesítettek, nem azért, hogy csak azon étkezzenek együtt az urak s a rabszolgák, de akkor aztán mindenképpen; megengedték nekik, hogy a házban tisztségeket viseljenek, ítélkezzenek; azt tartották: a ház kicsiny állam.

"Hogyan? Minden rabszolgát az asztalomhoz fogok engedni?" Éppúgy nem, mint ahogy minden szabadot sem. Tévedsz, ha azt képzeled: kizárok egyeseket, mert állítólag piszkosabb munkát végeznek - teszem: az öszvérhajcsárt vagy a csordást. Nem hivataluk, hanem jellemük alapján értékelem őket. Jellemét mindenki maga szerzi, a hivatalt a véletlen szabja rá. Az egyik ebédeljen veled, mert méltó rá, a másik, hogy méltó legyen. Mert ha az alacsonyrendűekkel való érintkezés hagyott is rajtuk szolgai nyomokat, az emelkedettebb társaság lefaragja. Miért vadásznál barátra, Luciliusom, csak a forumon és a curiában, hiszen ha gondosan körülnézel, otthon is megtalálod. A jó anyag gyakran megmunkálatlanul hever, mert hiányzik a művész. Próbáld csak ki és megtapasztalod. Mint ahogy ostoba, aki lóvásárláskor nem a lovat nézi, hanem a pokrócát és zabláját, úgy ezerszer ostobább, aki az embert ruhája vagy társadalmi helyzete szerint értékeli.

"Rabszolga." De lelke talán szabad. "Rabszolga." S ez okvetlenül ártani fog neki? Mutass egy embert, aki nem az: egyik a kéj rabszolgája, a másik a kapzsiságé, a harmadik a becsvágyé - mindegyik a reménységé, mindegyik a rettegésé. Megnevezhetek volt consult, aki egy anyókának szolgál, gazdagot, aki egy kis cselédnek; mutathatok neked rendkívül előkelő ifjakat - pantomimszínészek rabjait. Nincs gyalázatosabb szolgaság, mint az önkéntes szolgaság.

Ezért ne hagyd magad elrettenteni azoktól a finnyásoktól: mutatkozz csak szolgáiddal szemben vidámnak, nem pedig kevélyen felsőbbrendűnek; tiszteljenek inkább, ne féljenek.[103] Mondhatja most valaki, hogy én a rabszolgáknak a szabadság süvegét kínálgatom,[104] s az urakat letaszítom rangjuk magaslatáról, mert azt mondtam: tiszteljenek inkább, mint féljenek. "Egyszóval tiszteljenek, mint a cliensek,[105] mint a reggeli köszöntők?" Aki így beszél, elfelejti, hogy az uraknak sem lehet kevés, ami az istennek elég. Ha tisztelnek, szeretnek is; a szeretet nem vegyülhet a rettegéssel. Így hát, gondolom, nagyon is helyesen jársz el, amikor nem akarod, hogy rabszolgáid rettegjenek tőled, amikor pusztán szavakkal dorgálod meg őket; veréssel a szóra nem bírható állatokat kell megfenyíteni. Nem mindjárt sért is, ami bosszant, de a folytonos élvezet dührohamokat vált ki: ami nem felel meg akaratunknak, haragra lobbant. Királyok fennhéjázásába burkolózunk.[106] Mert ők is, feledve erejüket s a mások gyöngeségét, úgy elfehérednek a haragtól, úgy dühöngenek, mintha sértést szenvedtek volna, ettől a veszélytől pedig kimagasló helyzetük a lehető legbiztosabban megóvja őket. És ennek tudatában is vannak, de mikor panaszkodnak, megragadják az alkalmat a kártevésre; sértésnek fognak fel valamit, hogy sérthessenek.

Tovább nem akarlak feltartani, hiszen nincs is szükséged buzdításra. Többek között ez a derék jellem ismérve: elégedett önmagával és állandó. A gonoszság szeszélyes, gyakran változik - nem lesz rosszabb, de más.

Élj egészségben!

 

49. LEVÉL

Bizony hanyag, nemtörődöm ember, aki barátjára csak akkor gondol, ha valamilyen táj emlékezteti rá, mégis a lelkünkbe temetett vágyat néha felidézik az ismerős vidékek. Nem élesztik fel a kioltott emlékezetet, de a szunnyadót felébresztik, mint ahogy a gyászolók fájdalmát - még ha az idő múlásával csillapodott is - újra fellobbantja az elhunyt kedves kis rabszolgája, ruhája, háza; nos, hihetetlen, hogy Campania, s különösen Nápoly és a te Pompeiid látványa[107] milyen kitörő vágyra lobbantott utánad. Teljesen magam előtt látlak. Éppen most búcsúzom tőled. Látom, amint könnyeidet nyeled, s hiába fékezed, nem tudod igazán visszafojtani feltörő érzelmeidet. Úgy tűnik, csak az imént veszítettelek el. Hiszen mi nem történt "csak az imént", ha visszaemlékezel? Csak az imént ültem Sotión filozófus iskolájában mint kisfiú, csak az imént kezdtem ügyvédkedni, csak az imént vesztettem az ügyvédkedéshez a kedvemet, csak az imént vesztettem el hozzá a képességemet is. Végtelenül gyors az idő, ez a visszatekintők számára még világosabb. Mert a jelennel elfoglaltakat becsapja, annyira szelíd átmeneteket mutat a fejvesztett futás. Kérded az okát? Minden elmúlt idő ugyanazon a helyen található: egyformán látjuk, egy rakáson hever. Minden ugyanabba a mélységbe zuhan. És különben sem tagolódhat hosszú időszakaszokra olyasmi, ami egészében véve rövid. Csak egy pont az életünk, sőt még a pontnál is kisebb. De ebből a parányból is valamilyen hosszabb tartam látszatával csúfot űz a természet: egy részéből csecsemőkort csinált, egy másikból gyermekkort, egy harmadikból ifjúságot, egy negyedikből lejtőt az ifjúságtól az öregségig, egy újabb részből éppen öregséget. Hány lépcsőt rakott le arra a rövid kapaszkodóra! Csak az imént kísértelek ki: és mégis ez az "imént" nagy adagot tesz ki életidőnkben, az pedig - jusson eszünkbe - rövid, és egyszer csak elfogy. Régebben nem látszott rohanni az idő: most hihetetlenül sebesnek tűnik, akár mert úgy érzem, közeledik a célvonal, akár mert elkezdtem veszteségeimet figyelni és összeadni.

Tehát annál inkább haragszom, ha egyesek ebből az időből, mely még a szükséges dolgokra sem lehet elég (hiába őrzik a leggondosabban), a nagyobb részt fölöslegesre fordítják. Cicero azt állítja, ha életkora megduplázódnék, se szánna időt a lírikusok olvasására - ide sorolom a dialektikusokat[108] is, de az ő balgaságuk gyászosabb. A lírikusok bevallottan csintalanok, a dialektikusok azt hiszik, hogy csinálnak is valamit. S én nem is állítom, hogy nem kell rájuk egy pillantást se vetni, de éppen csak egy pillantást, csak a küszöbről kell köszönteni őket, egyedül azért, hogy a szavak ne csaljanak lépre, és ne higgyük, hogy valami nagyszerű vagy titokzatos jó van a mélyükön.

Miért gyötröd, epeszted magad olyan kérdés miatt, amelyet okosabb lett volna lefricskázni, mint megoldani? Aki biztonságban érzi magát, és úgy vándorol, ahogyan kedve tartja, az szed össze minden apróságot; mikor ellenség van a katona hátában, és erőltetett menetre kap parancsot, elhányja a kényszer, amit a békés pihenés összegyűjtött. Nincs időm kettős jelentésű szavakat hajhászni, s agyafúrtságomat rajtuk próbára tenni.

Nézz oda, hány had gyűlt egybe s hány zártfalu város fen kardot rám...[109]

Erős szívvel kell hallgatnom a háború köröskörül hangzó lármáját. Méltán látszanám mindenki szemében őrültnek, ha, mikor öregek és nők sziklákat görgetnek fel a falak megerősítésére, mikor a felfegyverzett fiatalság a kapukon belül lesi, követeli a jelet a kitörésre, mikor a kapukban ellenséges dárdák rezegnek, s már a talaj is reszket a sok föld alatti fúrástól s aláaknázástól, én tétlenül ülnék és ilyesfajta kérdésecskékkel vesződnék: "Amit nem vesztettél el, az megvan.[110] Szarvakat nem vesztettél el, tehát szarvaid vannak" - és más, ennek a szellemdús dőreségnek a mintájára összeeszkábált formulákkal. És ugyanolyan őrültnek látszanék a te szemedben, ha ilyesmire most fordítanék fáradságot - s most is ostromgyűrűben vagyok. Akkor csak kívülről fenyegetne az ostromlók veszélye, fal választana el az ellenségtől: most a halált hozó vész itt van velem. Nem érek rá bolondságokra, hatalmas feladat sürget. Mit tegyek? Nyomomban a halál, fut előlem az élet:[111] taníts valamire, ami ez ellen hat. Érd el, hogy én ne fussak a haláltól, az élet meneküljön előlem. Buzdíts a nehézségekkel szemben, adj béketűrést a kikerülhetetlennel szemben. Lazíts időm szoros kötelékein. Tanítsd meg, hogy az élet értéke nem kiterjedésében található, hanem felhasználásában, s hogy megeshet, sőt gyakran megesik, hogy aki sokáig élt, keveset élt. Mondd nekem, ha aludni térek: "Talán nem ébredsz fel újra", mondd, ha felébredtem: "Talán nem alszol el többé." Mondd, ha elmegyek hazulról: "Talán nem térsz vissza", mondd, ha megjövök: "Talán nem mész el újra." Tévedsz, ha azt képzeled, csak a hajóúton választja el egy hajszál a haláltól az életet: mindenütt egyformán vékony a válaszfal. Nem mindenütt mutogatja magát a halál olyan közelről, de mindenhol ugyanolyan közel van. Kergesd szét ezeket az árnyakat, és könnyebben intézed hozzám a tanítást, amire felkészültem. A természet tanulékonynak alkotott minket, értelmet adott, nem tökéletes értelmet ugyan, de tökéletesíthetőt. Az igazságról, a kötelességérzetről értekezz nekem, a takarékosságról, s mind a két szűziességről - arról, amelyik a más testétől tartóztatja meg magát, s arról, amelyik a magáéra vigyáz. Ha nem akarsz mellékösvényeken vezetni, könnyebben érkezem oda, ahova igyekszem. Mert ahogy a tragédiaköltő mondja: "Az igazság nyelve egyszerű."[112] S ezért nem kell összegabalyítanunk, hiszen a nagyra törők lelkével legkevésbé a furfangos ravaszság fér meg.

Élj egészségben!

 

50. LEVÉL

Leveledet sok hónappal azután kaptam kézhez, hogy elküldted. Fölöslegesnek véltem hát megtudakolni a levélhozótól, mit csinálsz. Hiszen nagyon jó emlékezőtehetsége van, ha erre emlékszik! S mégis remélem: te már úgy élsz, hogy tudni fogom, mit csinálsz, bárhol leszel is. Mert mi egyebet csinálnál, mint hogy mindennap jobbá teszed magad, mindennap elejtesz valamit gyarlóságaidból, s belátod, hogy a te hibád az, amit a körülményeknek tulajdonítasz! Bizonyos hibákat ugyanis a helynek s az alkalomnak rovunk fel. Ám a hibád, akárhová mehetsz, követni fog.

Tudod, hogy Harpasté, feleségem bolondja,[113] öröklött teherként maradt házamban. Én magam rendkívül idegenkedem az ilyen szörnyektől; ha bolondon akarok szórakozni, nem kell sokáig keresgélnem, magamon nevetek. Ez a bolond hirtelen elvesztette látását. Hihetetlen dolgot mondok neked, de igazat: nem tudja, hogy vak. Folyton arra kéri felvigyázóját, hogy költözzenek máshová. Azt mondja, a ház nagyon sötét.

Világos ugye, hogy amin vele kapcsolatban nevetünk, mindannyiunkkal megesik. Senki sem látja be, hogy fösvény, senki, hogy mohó. A vakok mégis vezetőt kérnek, mi pedig vezető nélkül tévelygünk, és azt mondjuk: "Nem vagyok becsvágyó, de senki sem élhet Rómában másképp. Nem vagyok tékozló, de a városi élet nagy költségekbe ver. Nem az én hibám, hogy hirtelen haragú vagyok, hogy még nem állapodtam meg egy bizonyos életformánál: ifjúságom az oka." Minek csapjuk be magunkat? Nem kívülről jött a mi rosszaságunk: bennünk van, egészen a zsigereinkbe telepszik, és azért gyógyulunk nehezen, mert nem tudjuk, hogy betegek vagyunk. S még ha elkezdjük is a gyógykezelést, mikor fogjuk annyi betegség egyesült erejét megtörni? Most még csak nem is keresünk orvost, pedig annak kevesebb dolga volna, ha a bűn kitörésekor hívnánk ki. A zsenge, még nyers lelkek követnék, mikor a helyes utat mutatná. Csak azt vezetik vissza nehezen a természethez, aki elpártolt tőle. Szégyelljük a helyes gondolkodást tanulni. De szavamra, ha erre tanítót keresni szégyen, fel kell adnunk a reményt, hogy ekkora jó véletlenül belénk áradhat.

Fáradságot kell hát kifejteni, de hogy az igazat megvalljam, még a fáradság sem nagy, ha - mint mondtam - a lelkünket akkor kezdjük formálni és rendbe hozni, mielőtt még belekeményedne a bűn. De ha már belekeményedett, sem adom fel a reményt. Nincs, amit ne vívna ki a makacs igyekezet, a megfeszített, lelkiismeretes gond. Kiegyenesítheted az akármennyire meghajlított tölgyfa lándzsát; kinyújtja a meleg a meggörbült gerendákat, s természetes növésüket szükségletüknek megfelelően alakítjuk: mennyivel könnyebben ölt formát a hajlékony és minden folyadéknál képlékenyebb lélek? Mert mi más a lélek, mint bizonyos formát felvett fuvallat? Márpedig látod, hogy annyival könnyebb a légfuvallat minden más anyagnál, amennyivel ritkább.

Rossz volna, Luciliusom, ha felőlünk táplált reményeidnek gátat vetne, hogy fogva tart minket a gonoszság,[114] hogy régóta tart birtokában; senki sem érkezik előbb a helyes gondolkodáshoz, mint a helytelenhez. Mindannyian már előre zsákmányul estünk. Beletanulni az erénybe annyi, mint kitanulni a bűnből. De annál bátrabban kell önmagunk javításához fognunk, mivel az egyszer belénk vésett jót örökké birtokoljuk, az erényből nem lehet kitanulni. Ugyanis nehezen gyökeredzik meg az idegen talajban az, aminek a talaj nem kedvez, ezért ki lehet irtani és el lehet pusztítani; hűségesen megtapad minden, ha neki való helyre kerül. Természetes az erény, természetellenesek s ellenségesek a bűnök. De az egyszer elnyert erény távozni nem képes, s könnyen őrizhető, ám a feléje vezető út kezdetben fárasztó, mert a gyenge, beteg léleknek az a sajátsága, hogy fél a járatlan úttól, tehát kényszeríteni kell, hogy elkezdje. Azután már nem keserű az orvosság. Hiszen már a gyógyítás kezdetén is élvezetet okoz. Más ír csak a felgyógyulás után gyönyörűség, a filozófia egyszerre hasznos és kellemes.

Élj egészségben!

 

51. LEVÉL

Ki-ki amennyire képes, Luciliusom: neked ott van az Aetna,[115] Sicilia kimagasló, leghíresebb hegye - hogy "egyetlen"-nek miért mondta Messala vagy Valgius (mert mindkettőben olvastam), nem lelem a nyitját, hiszen több más vidék is okád tüzet, az alacsonyan fekvő is, nemcsak a magas (ahol ez sűrűbben fordul elő, nyilván, mert a tűz a lehető legmagasabbra tör). Mi jobb lehetőség híján megelégedtünk Baiaeval, el is hagytam megérkezésem másnapján; el kell ezt a környéket kerülni, noha rendelkezik bizonyos természeti adottságokkal, mert a fényűzés szemelte ki magának gyülekezőhelyül.

"Ejnye, hát szabad gyűlöletet hirdetni akármelyik vidékkel szemben?" Egyáltalán nem. De mint ahogy a bölcs és derék embernek egyfajta ruha jobban illik, mint a másik, s nem utál egy színt sem, de úgy gondolja, van olyan, amelyik nem fér össze a józan életmód hirdetőjével; van olyan vidék is, amelyet a bölcs vagy a bölcsesség felé tartó elkerül, mert nem fér meg a jó erkölcsökkel. Így ha visszavonulást tervez, sosem választja Canopust (ámbár Canopus senkinek sem tiltja meg, hogy józanul éljen) s még Baiaet sem: mindkettő a bűnök szálláshelye kezd lenni. Ott mindent megenged magának a fényűzés, itt - mintha bizonyos féktelenség magából a helyből áradna - még inkább szabadjára van eresztve.

Nemcsak a testnek, hanem az erkölcsöknek is egészséges környezetet kell kiválasztanunk. Mint ahogy hóhérok közt nem akarnék lakni, úgy kocsmában sem. Látni a part mentén botorkáló részegeket, a tivornyázást a sétahajókon, a zenés karénektől felvert tavakat, s mindazt, amit a törvények alól szinte elszabadult fényűzés nemcsak elkövet, hanem még ki is kürtöl - mi szükségem rá? Arra kell törekednünk, hogy a bűnök étvágygerjesztőit a lehető legnagyobb ívben kikerüljük. Meg kell edzeni a lelket s az élvezetek csábításaitól messze távol tartani. Egyetlen tél ellankasztotta Hannibált, s akit a hó és az Alpok nem szelídítettek meg, Campania langyos borogatásától elpuhult. Fegyverrel győzött, s a bűnök őt győzték le. Nekünk is háborúskodni kell, méghozzá ebben a háborúban sosem adatik meg a pihenés, a nyugalom. Elsősorban a gyönyöröket kell legyőzni - mint látod, a legszigorúbb jellemeket is elcsábították. Ha valaki felmérte a kitűzött feladat nagyságát, tudni fogja, hogy semmit sem szabad finnyásan, semmit sem szabad elpuhultan csinálnia. Mi dolgom ezekkel a melegvizes medencékkel? Mi dolgom az izzasztókamrákkal, ahová a testet kimerítő szárazgőzt rekesztik? A munka izzasszon meg. Ha úgy tennénk, mint Hannibál, hogy az események folyamatát félbeszakítva, a háborút félbehagyva csak testünk becézésére fordítanánk fáradságot, méltán kárhoztatná idő előtti tunyulásunkat mindenki - veszélyes az a győztesre is, hát még arra, aki csak útban van a győzelem felé. Nekünk ezt még kevésbé szabad, mint a pun hadijelvények követőinek, nagyobb veszély vár ránk, ha eleresztjük magunkat, nagyobb fáradság akkor is, ha kitartunk. Ellenem a sors visel háborút: semmi kedvem végrehajtani parancsait. Nem hajtom nyakam igába, sőt, amihez még nagyobb bátorság kell: lerázom az igát. Nem szabad a léleknek elpuhulnia: ha engedek a gyönyöröknek, engedni kell a fájdalomnak, engedni kell a fáradságnak, engedni kell a szegénységnek; ugyanazt a hatalmat követeli majd magának rajtam a becsvágy és a harag, ennyi szenvedély szét fog tépni, sőt feldarabol. A szabadság lebeg szemem előtt, ezért a jutalomért küzdök. Mi a szabadság, kérded? Hogy nem vagyok rabszolgája egyetlen dolognak, egyetlen szükségletnek, egyetlen véletlennek sem. Hogy méltányos harcra bírom a sorsot. Amelyik napon majd megtudom, hogy én vagyok az erősebb, a sors már semmit sem tehet. Elviseljem, mikor halálom az én hatalmamban áll?

Az ilyen gondolatokkal elfoglalt embernek komoly, szent helyet kell választania. Elasszonyosítja a lelket a nagyon is kies táj, s kétségtelenül kikezdheti valamennyire erőnket. Bármilyen utat eltűr az igásmarha, ha a durva talajon megkeményedett a patája; ha lágy, mocsaras legelőn hizlalják, körme hamar lekopik. A bátrabb katonák is a hepehupás vidékekről jönnek: lomhák a városiak meg a háziszolgák. Semmilyen munkát sem utasít vissza a kéz, ha az eke szarvát cserélte fel a fegyverrel; az első porfellegben csődöt mondanak az illatozó, kikent-kifent kezek. Ha hozzászoktál a mostohább vidékhez, megerősödik a jellemed, s a nagy vállalkozásokra alkalmasabbá válik. Liternum méltóbb hely volt a száműzött Scipio részére, mint Baiae, bukásában nem volt szüksége arra, hogy oly puhára essék. Azok is, akikre először ruházta rá a római nép sorsa az államhatalmat, C. Marius, Cn. Pompeius és C. Caesar, villákat építettek ugyan Baiae vidékén, de a hegyek csúcsára rakták. Katonásabbnak látszott, ha magaslatról szemlélik az alattuk szélesen elterülő, messzi földeket. Vedd szemügyre, milyen fekvést választottak, milyen környezetben, s miféle épületeket emeltek - meglátod majd, hogy nem villák azok, hanem erődök. Gondolod, kedve lett volna Catónak valaha is kéjlakban lakni azért, hogy a mellette elhajókázó szajhákat számlálgassa, tarkabarkára festett sajkák mindenféle fajtáját, a tavat teljesen elborító, úszó rózsákat, meg hogy hallgassa az éneklők zenebonáját? Hát nem maradt volna inkább a sáncon belül, amit egyetlen éjszaka a saját kezével épített? Mit akar egy igazi férfi, hogy álmában kardal vagy inkább csatakürt zavarj a fel?

De elég sokáig pöröltem Baiaeval - ámbár sosem elég sokáig a bűnökkel, azokat pedig, Lucilius, mértéket s határt nem ismerve üldözd. Mert nekik sincs se mértékük, se határuk. Akármelyik bűn marcangolja szívedet, vesd ki, s ha másként nem lehetne kihajítani, a szívet is ki kell tépni vele együtt. Kivált a gyönyöröket kergesd el, s őket tartsd legnagyobb ellenfelednek: mint az útónállók, akiket az egyiptomiak philétés-nek[116] neveznek - azért ölelnek át, hogy megfojtsanak.

Élj egészségben!

 

53. LEVÉL

Mire nem lehet engem rávenni, ha már arra is rávettek, hogy hajón utazzam? Bágyadt volt a tenger, mikor fölszedtük a horgonyt. Valósággal lehúzták az eget a szennyes fellegek, amelyek többnyire esőre vagy szélviharra bomlanak. De úgy hittem, azon a pár mérföldön kedves Parthenopédtól Puteoliig még át lehet lopózni, ha borús is az ég, s a fejünk fölött lebeg a vihar. Így hát, hogy gyorsabban átjussak, egyenesen Nesis felé vettem az irányt a nyílt tengeren át, levágva minden öblöt. Mikor már annyira jutottam, hogy nem jelentett különbséget, ha továbbmegyek vagy ha visszafordulok, odalett a kezdetben félrevezető nyugalom. Még nem tört ki a vihar, de már mozgásban volt a tenger, és egyre sűrűbben jöttek a hullámok. Kezdtem kérni a kormányost, tegyen ki valahová a partra. Azt válaszolta, hogy a partvidék sziklás és kikötésre alkalmatlan, s hogy semmitől sem fél úgy a viharban, mint a szárazföldtől. Én viszont gonoszabbul kínlódtam, mint hogy a veszély járt volna az eszemben: ugyanis az a fajta renyhe, megkönnyebbülés nélküli hányinger gyötört, amely felkavarja az epét, de nem üríti ki. Nem hagytam hát a kormányosnak békét, és akár akarta, akár nem, a part felé kényszerítettem. Amint a közelébe jutottunk, nem vártam, hogy Vergilius előírásai szerint történjék valami:

Orral a víznek fordulnak[117]

vagy:

Horgonyt vetnek a mélybe[118]

- emlékezve tudományomra, mint a hideg víz régi híve,[119] beleugrottam a tengerbe, ahogyan a jégfürdőhöz illik, gyapjúruhástul. El tudod képzelni, mit álltam ki, amíg a sziklákon átvergődtem, amíg utat kerestem, utat vágtam? Megértettem, hogy nem oktalanul félnek a hajósok a szárazföldtől. Hihetetlen, mi mindent bírtam, mikor magamat se voltam képes elbírni. Tudd meg, Odysseusra születésétől kezdve nem olyan formában acsarkodott a tenger, hogy mindenütt hajótörést szenvedett: tengeri betegség gyötörte. S én is, akárhová hajózom, csak a huszadik évben érek majd oda.

Mihelyt a gyomrom rendbe jött - ismered: a hányattatástól előbb szabadul meg, mint a hányingertől -, mihelyt a testemet bedörzsöléssel felfrissítettem, azon kezdtem elmélkedni, menynyire megfeledkezünk gyengeségeinkről, még a testiekről is, noha állandóan emlékeztetnek magukra - hát még azokról, melyek annál inkább rejtve maradnak, minél nagyobbak. Becsaphat egy könnyű kis borzongás; de mikor megnő és valóságos lázra lobban, még a kemény, sokat tűrő embertől is kicsikarja annak elismerését, hogy beteg. Fáj a lábunk, nyilallnak ízületeink: de még eltitkoljuk, s vagy azt mondjuk, hogy kificamodott a bokánk, vagy hogy kifárasztott valamilyen testgyakorlat. A bizonytalan, kezdő betegségnek keressük a nevét, de ha már duzzasztani kezdi a bokánkat, s mindkét lábunkból jobb lábat csinál, elkerülhetetlenül be kell vallani róla, hogy köszvény. Épp ellenkezőleg történik azoknál a betegségeknél, melyekben a lélek szenved: minél rosszabbul van valaki, annál kevésbé érzi. Nincs min csodálkoznod, szeretett Luciliusom. Mert aki éppen csak szunnyad, nyugalmának megfelelően álomképeket lát, s olykor alvás közben is tudja, hogy alszik; a mély bódulat az álmokat is kioltja, s a lelket mélyebbre meríti, mint hogy annak fogalma lehessen magáról. Miért nem vallja be senki a hibáit? Mert még mindig meg van rögződve bennünk; csak ébren meséljük álmainkat, s hibáinkat bevallani: az egészség jele.

Serkenjünk fel tehát, hogy tévelygéseinket bevádolhassuk. Márpedig egyedül a filozófia fog felébreszteni, egyedül ő űzi el a mély álmot. Szenteld magad neki mindenestül. Méltó vagy hozzá, s ő méltó hozzád: öleljétek meg egymást. Tagadd meg odaadásodat minden más tárgytól bátran, nyíltan. Ne csak máshonnan elkunyerált időben filozofálj.

Ha beteg lennél, elvetnéd a házi gondokat, a törvényszéki ügyeket, elfelejtenéd, s nem is becsülnél senkit sem annyira, hogy akár a lábadozás során ügyvédjeként lépnél fel. Egész lelkeddel arra törekednél, hogy minél előbb megszabadulj a betegségtől. Nos hát, nem ugyanazt kell tenned most is? Rázz le minden nyűgöt, legyen időd a bölcs gondolkodásra - senki sem jut el hozzá, ha mással van elfoglalva. A filozófia királyi jogot gyakorol: ő ad időt, nem pedig ő fogad el. Nem mellékes dolog; rendszeres, uralkodó, s jelenlétünket rendeli.

Nagy Sándor így válaszolt, mikor egy város odaígérte földjeinek egy részét és minden vagyonának felét: "Nem azzal a szándékkal jöttem Ázsiába, hogy elfogadjam, amit adnátok, hanem hogy azt tartsátok meg, amit meghagyok."

Ugyanazt mondja a filozófia minden egyébnek: "Nem azt az időt szándékozom elfogadni, amit meghagytok, hanem azt fogjátok megtartani, amit majd én visszavetek." Egész szíveddel feléje fordulj, mellé ülj le, őt tiszteld. Hatalmas távolság lesz közted és a többiek között. A halandókat mind fölülmúlod, az istenek nem sokkal múlnak fölül téged. Kérded, miben fogtok különbözni? Ők tovább maradnak fenn. De szavamra, a nagy művészt az jellemzi, hogy a parányon belül lezárt egészet hoz létre. A bölcs előtt éppoly szabadon tárul fel a maga életideje, mint az isten előtt minden életidő. Van valami, amiben a bölcs felülmúlja az istent: amaz a természet jóvoltából nem retteg, a bölcs a maga jóvoltából. Milyen hatalmas dolog emberi gyöngeséggel, s egyszersmind isteni rendületlenséggel rendelkezni! Hihetetlen ereje van a filozófiának minden véletlen erőszak megzabolázására. Egy találat sem éri testét: fel van vértezve, tántoríthatatlan. Néhány elfáradt dárdát, mintha jelentéktelen volna, ruhája öblével üt le, másokat darabokra tör, s visszahajítja arra, aki küldte.

Élj egészségben!

 

54. LEVÉL

Betegségem hosszú szabadságot adott, s hirtelen rám rontott. "Melyik" - kérded. Teljes joggal kérdezed, oly jól ismerem mindegyiket.[120] Mégis, egy kórnak vagyok szinte kiosztva - nem tudom, miért kellene görögös nevén[121] neveznem, elég jól kifejezi a "fulladozás". A roham nagyon rövid, s a viharhoz hasonlít, egy órán belül általában megszűnik. Hiszen ki adja ki páráját sokáig? Minden testi baj, válság átvonult rajtam: ennél egyik sem látszik terhesebbnek. Hát persze; hiszen akármi más csak betegeskedés, ez viszont a lelket hányja ki. Ezért hívják az orvosok a "halál előgyakorlatá"-nak. Mert egy napon a lélegzet meg is teszi, amivel gyakran megpróbálkozott. Gondolod, mindezt vidáman írom, amiért megmenekültem? Éppoly nevetségesen viselkedem, ha az ilyen befejezésnek úgy örülök, mintha az egészséget jelentené, mint aki azt hiszi: megnyerte a pert azzal, hogy a törvény előtti megjelenést elhalasztotta. Én bizony a fojtogató rohamok kellős közepén sem szűntem meg vidám és bátorító gondolatokban pihenést keresni. "Mi ez? - mondom. - Ilyen gyakran kísérletezik velem a halál?" Tegye csak, én már régen kikísérleteztem. "Mikor?" - kérded. Mielőtt megszülettem. A halál a nemlét; hogy ez milyen, már tudom. Az lesz majd utánam is, ami előttem volt. Ha valami kín van ebben az állapotban, okvetlenül volt akkor is, mielőtt napvilágra jöttünk; ámde akkor semmilyen gyötrelmet sem éreztünk. Mondd csak, szerinted nem tökéletlen, aki azt képzeli: rosszabb a lámpának, miután eloltják, mint mielőtt meggyújtották? Bennünket is eloltanak és meggyújtanak; a közbülső időben szenvedünk valamit, de mindkét felől mély a nyugalom. Abban tévedünk, Lucilius - ha nem csalódom -, hogy úgy véljük, a halál csak következik, noha előttünk is járt, és követni is fog. Minden, ami előttünk volt, halál. Mit számít, hogy még nem kezded, vagy már abbahagyod, mikor mindkét állapotnak a megvalósulása a nemlét?

Ilyen és hasonló bátorítást intéztem magamhoz szakadatlanul - mégpedig némán, hiszen a beszédre nem volt erőm. Azután lassanként a fulladozás lihegéssé csillapult, egyre nagyobb szüneteket tartott, visszakozott és elállt. S még most sem természetes a légzésem, hogy a fulladozás megszűnt: bizonyos kapkodást, kimaradozásokat érzek. Bánom is én, csak ne szívből sóhajtozzam. Kezességet vállalhatsz értem: nem fogok reszketni a végső percben, már felkészültem rá. Nem tervezek semmit még egy egész napra sem. Azt az embert dicsérd, utánozd, akit nem kedvetlenít el, hogy meg fog halni, noha örömöt okoz neki az élet. Hiszen mi abban az érdem: elmenni, ha kidobnak? S mégis, ez is érdem: kidobnak ugyan, de mintha magam mennék el. S ezért sosem dobják ki a bölcset, mert kidobatni azt jelenti: kiűzetni onnan, ahonnan akaratod ellenére távozol - a bölcs pedig semmit sem tesz akarata ellenére; elkerüli a kényszerítést, mert amire kényszerül, akarja is.

Élj egészségben!

 

56. LEVÉL

Vesszek el, ha csakugyan olyan szükséges a csönd a tanulmányaiba mélyedt embernek, mint ahogy hisszük. Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő fölött lakom.[122] S most idézz fel képzeletedben mindenféle-fajta hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri az olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, mikor a vállára csapnak - aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó,[123] és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben a saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, mikor beugranak a medencébe! Ezenkívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes! Képzeld el még a szőrtépdesőt:[124] hogy jobban észrevegyék, átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra. No és, ahogy a lepénysütők kurjongatnak összevissza, a kolbászos, a cukrász meg mindenféle csemegeárus, jellegzetes hanghordozással kínálva portékáját. "Ó - mondod -, hát süket vagy te, vasból vagy te, hogy olyan töméntelen zajban, annyiféle elütő kiáltás között megőrizted ép eszedet, mikor Chrysippusunkat[125] már a szűnni nem akaró tisztelgő látogatások[126] is a sírba viszik?" Pedig szavamra, én azzal a lármával annyit sem törődöm, mint a hullámok vagy a vízesés zúgásával, ámbár hallottam, hogy egy nép egyes-egyedül azért telepítette át fővárosát, mert a Nílus zuhatagának robaját nem tudta elviselni. Úgy látszik, az én figyelmemet jobban elvonja a beszéd, mint a zaj. A beszéd a szellemet köti le, a zaj csak a fület tölti meg és hasogatja. A körülöttem zsongó lármába (mely azért nem vonja el figyelmemet) számítom az elrobogó utazókocsikat, a velem egy házban lakó ácsot, a szomszédos asztalost, vagy azt, aki a Vízikúpnál[127] kis trombitákat, fuvolákat próbál ki, és nem énekel, hanem ordít.

Továbbá az időről időre megszakadó zaj jobban bosszant, mint a folyamatos. De már annyira megedződtem mindezzel szemben, hogy nyugodtan hallgatom az evezőmestert is, amint a legénységnek az ütemet bömböli. Mert lelkemet összpontosításra kényszerítem, s nem engedem, hogy elvonja a külvilág. Csak visszhangozzék minden odakint, ha idebent nincs nyüzsgés, ha a vágy nem viszálykodik a félelemmel, ha a kapzsiság és a pompakedvelés nem állnak hadilábon, s nem gyötri egyik a másikat. Mert mit ér az egész környék csendje, ha szenvedélyeink üvöltenek?

Békés csöndjével borított be az éjszaka mindent.[128]

Ez csalás: nincs békés csönd, csak ha az ész teremti meg a békét.

Az éjszaka hozza a szorongást, nem semmisíti meg, s csak megváltoztatja gondjainkat. Mert alvás közben az álmatlan órák is éppolyan zavartak, mint a nappal. Az igazi nyugalom a helyes gondolkodásból bomlik ki. Nézd csak: valaki tágas házak csöndjében keresi az álmot; hogy fülét semmi se háborgassa, egész szolgahada elnémul, s mikor feléje közeledik, lábujjhegyen jár - ő forgolódik, egyik oldaláról a másikra, és gyötrődései közben könnyű álmot áhít. Panaszkodik, hogy hangokat hall, pedig egy hang sincs. Mit gondolsz, miért? A lelke harsog. Ezt kell megbékíteni, ennek a háborgását kell megfékezni. Csak azért, mert a test megnyugszik, még nem hihetjük, hogy a lélek már megnyugodott. Olykor nyugtalan a nyugalom. És ezért kell cselekvésre sarkallnunk magunkat s az igaz tudományokkal foglalkoznunk, valahányszor hatalmába kerít az önmagának is terhes tunyaság. Nagy hadvezérek, ha látják, hogy katonájuk nemigen engedelmeskedik, valamilyen munkával zabolázzák meg, hadi vállalkozásokkal kötik le. Sohasem lesz ideje féktelenkedni, ha el van foglalva, és semmi sem olyan biztos, mint hogy a tétlenség bűneitől a tevékenység szabadít meg. Gyakran úgy tetszik, hogy az államügyektől csömörlöttünk meg, és a szerencsétlen, hálátlan állás kedvtelenített el, ezért vonultunk vissza - ámde abban a zugban, ahová a félelem és az ernyedtség vetett, olykor-olykor újra feltör a becsvágy. Mert akkor nem úgy szűnt meg, mintha gyökerestül kivágták volna, hanem csak kifárasztották, vagy éppen kihozták a sodrából kátyúba jutott vállalkozásai. Ugyanezt mondom a bujaságról. Néha úgy tetszik: alábbhagy, aztán, ha hitet tettünk a mértékletesség mellett, háborgatni kezd, s a szigorú életmód kellős közepén hajtja fel a nem elítélt, csak elhagyott gyönyöröket, s méghozzá annál hevesebben, minél nagyobb titokban. Hiszen enyhébb a bűn, ha szem előtt van: a betegség is akkor lép a gyógyulás szakaszába, mikor a lappangásból előtört, és kimutatja erejét. S tudd meg, hogy a kapzsiság, a becsvágy s az emberi jellem többi gyengesége, mikor az egészség színe alatt lappang, a legveszélyesebb.

Látszólag nyugalomban vagyunk - és nem vagyunk. Mert ha komolyan így volna, ha visszavonulót fújtunk, ha megvetjük a csillogást, akkor - ahogy az imént mondtam - semmilyen dolog sem vonja el a figyelmünket, embereknek-madaraknak semmiféle hangversenye nem szakítja félbe a jó gondolatokat, ha egyszer megszilárdultak és határozottak. Erőtlen a szellem, és még nem vonult vissza önmagába, ha szavak és véletlenek megzavarják. Van még benne valami nyugtalanság, valami meggyökeresedett félelem, ami tépelődővé teszi: amint Vergiliusunk mondja:

S engem, akit sem dárdaeső soha meg nem ijesztett,
Sem sűrű hadirendje előttem a gráj csapatoknak,
Most minden fuvalat bánt, minden neszre
szorongok,
S egy remegés a szivem, mert féltem terhem,
enyéim.[129]

Az az előbbi, akit sem a röpködő dárdák, sem a tömött csatasorban egymással öklelőző fegyverek, sem a romba döntött város recsegése-ropogása nem ijesztett meg: bölcs; ez a második: oktalan, saját ügyei aggasztják, s minden csörrenésre elsápad, egyetlen hang úgy vágja földhöz, mint a csataordítás, s a legcsekélyebb mozdulatra a rémülettől eláll a lélegzete - a tehertől gyávul el. Bárkit választasz ki a szerencsefiak közül, akik sokat cipelnek, sokat visznek magukkal, meglátod, elmondhatja ő is: "féltem terhem, enyéim". Azért hát tudd meg, hogy akkor vagy békében, ha nem hat fel hozzád semmi lárma, nem hoz ki sodrodból semmi hang, akár hízeleg, akár fenyeget, akár csak üres kongással dong körül.

"De hát nem egyszerűbb-e néha a kiabálás elől kitérni?" Elismerem. Így hát el fogok költözni erről a helyről. Tapasztalni és edződni akartam. Mi szükség meghosszabbítani a gyötrelmet, ha Odysseus olyan egyszerű gyógyszert talált ki[130] társai számára, még a szirénekkel szemben is?

Élj egészségben!

 

59. LEVÉL

Nagy élvezetet okoztál leveleddel; engedd meg, hogy e szavakat mindennapi értelmében használjam, ne vonatkoztasd rá a stoikus jelentést. Bűnnek hisszük az élvezetet. Legyen; mégis, vidám lelkiállapot jelzésére szoktuk a szót alkalmazni. Tudatában vagyok annak, ismétlem, hogy az élvezet - ha a mi szabályzatunkhoz igazítjuk - rossz hírű dolog, s hogy öröm csak a bölcsnek jut osztályrészül. Mert az öröm a lélek elragadtatása - a tulajdonai jóságában és igazában bízó lelkeké. Köznyelvi fordulattal mégis azt mondjuk, hogy örömöt szerzett nekünk ennek vagy annak a consuli kinevezése, házassága, gyermeke születése, ám mindez annyira nem öröm, hogy gyakran a közelgő gyász kezdete. Az örömmel pedig vele jár, hogy nem szűnik meg, s ellenkezőjébe sem csap át.

Tehát mikor Vergiliusunk a szív rossz örömeiről[131] beszél, ékesen szól ugyan, de nem éppen helyénvalón, mert az öröm nem lehet rossz. Az élvezetekre alkalmazta ezt az elnevezést, s így fejezte ki, amit akart; ugyanis a maguk rosszaságában örömet lelő emberekre célzott. S én mégsem jogtalanul mondtam, hogy leveled nagy élvezetet okozott; bármennyire tiszteletre méltó indítékból örül is egy tudatlan ember, zabolátlan s nyomban az ellenkező állapotba hajló indulatát élvezetnek nevezem, mert valami képzelt jó feltételezésén alapszik, nem ismer mértéket s határt.

De hogy visszatérjek a tárgyra, hallgasd meg, mi gyönyörködtetett leveledben: a szavak hatalmadban vannak. Nem ragad el téged az előadás heve, s nem visz a kitűzött határon túl. Sok írót arra késztet valamilyen tetszetős szó szépsége, hogy azt írja, ami nem állt szándékában. Ez veled nem történik meg; minden írásod tömör, s az alkalomhoz illik. Épp annyit mondasz, amennyit akarsz, s többet fejezel ki, mint amennyit mondasz. Ez még fontosabb dolgot bizonyít: világos, hogy a lélekben sincs semmi fölösleges, semmi dagályos.

Találok mégis szóképeket - nem vakmerőek ugyan, de merész kísérletek. Találok hasonlatokat - ha alkalmazásukat valaki megtiltja, s úgy ítél, hogy csak a költők engedhetik meg maguknak, akkor szerintem senkit sem olvasott a régiek közül: előadásmódjukkal ők még nem hajhászták a tetszést. Akik egyszerűen s csak a megvilágítandó ügy érdekében szónokolnak, tele vannak példázatokkal; ezeket szükségesnek tartom, nem ugyanabból az okból, mint a költők példázatait, hanem hogy gyöngeségünk támaszául szolgáljanak, hogy mind a beszélőt, mind a hallgatót szembesítsék a tárggyal. Épp most olvasom Sextiust, ezt a ragyogó elmét. Görög nyelven, római szellemben filozofál. Egyik hasonlata szívemhez szól: a hadsereg négyzetes csatarendben vonul, ott, ahol az ellenség minden oldalról várható, ütközetre készen. "Ugyanezt kell tennie a bölcsnek - mondja -, minden erényét minden oldalon készenlétbe kell helyeznie, hogy bárhol támad az ellenség, ott várja már a védősereg, s a parancsnok intésére fejetlenség nélkül engedelmeskedjék." A nagy hadvezérek szervezte hadseregekben látjuk: a főtiszt parancsát a csapatok mind egyszerre értik meg, mivel úgy vannak felállítva, hogyha egyvalaki jelt ad, a jel egyszerre fut végig a lovasságon és a gyalogságon; ugyanez - mondja Sextius - nekünk talán még fontosabb. Mert a katonák gyakran ok nélkül félnek az ellenségtől, s a leggyanúsabbnak vélt út bizonyul a legbiztonságosabbnak - az ostobaság sohasem hoz nyugalmat. Félelem van fölötte, félelem van alatta, reszket jobbról, reszket balról. A veszedelmek a sarkában vannak és szembetámadják. Sápadozik mindenre, készületlen, és a segédcsapatoktól is inába száll a bátorsága. A bölcs viszont minden rajtaütés ellen fel van vértezve; éber, nem hátrál meg, akár a szegénység, akár a gyász, akár a gyalázat, akár a fájdalom intéz támadást ellene. Rettenthetetlenül vonul szembe velük, vonul el közöttük. Minket sok minden lebilincsel, sok minden meggyöngít. Sokáig henteregtünk a bűnökben, nehéz kimosakodni belőlük. Nemcsak bemocskoltak, hanem meg is fertőztek.

Hogy az egyik képről ne térjek a másikra, megkérdem, amit gyakran fontolgattam magamban: miért tart minket oly makacsul rabságban az ostobaság? Először is azért, mert nem hathatósan küzdünk ellene, s nem tiszta erőnkből törekszünk a boldogulás felé, azután mert mindabban, amit a bölcs férfiak feltaláltak, nem eléggé hiszünk, s nem fogadjuk nyílt szívvel; ezzel a nagy fontosságú üggyel felületesen foglalkozunk. Márpedig hogyan tanulhat valaki a bűnök ellenében eleget, ha csak akkor tanul, mikor a bűnök időt engednek rá? Senki sem száll le közülünk a mélybe. Csak a felszínről szakítunk, és az időnek a filozófiára fordított töredékét bőven elégnek tartjuk, hiszen annyi dolgunk van! A fő akadály az, hogy túl hamar meg vagyunk elégedve önmagunkkal; ha olyasvalakire találunk, aki jó embernek, okosnak, szentnek mond bennünket, magunkra ismerünk. Nem érjük be mérsékelt dicsérettel; amit csak ránk halmoz a szemérmetlen hízelgés, mintha jogos adó volna, úgy vesszük el. Egyetértünk, ha egyesek azt erősítgetik, hogy mi vagyunk a legjobbak, a legbölcsebbek, noha tudjuk, hogy gyakran és sokat hazudnak. Annyira elnézőek vagyunk magunk iránt, hogy olyasmiben is dicséretre vágyunk, aminek javában az ellenkezőjét tesszük. Az ember a parancsára végrehajtott kínzás hevében szereti magát a legszelídebb lénynek hallani, útonállás közben a legnemesebb lelkűnek, részegeskedés és bujálkodás melegében a legmértékletesebbnek. Ebből következik, hogy oly kevéssé akarunk megváltozni - mert a legjobb embernek magunkat hisszük.

Mikor már Indiában portyázott Nagy Sándor, és háborúban irtotta a még szomszédaik előtt sem igen ismert törzseket, egy város ostrománál, mialatt körbejárta a falakat, és kereste, hol vannak a védelem leggyöngébb pontjai, egy nyílvessző eltalálta; hosszú ideig maradt a nyereg-ben, állhatatosan végre akarta hajtani, amibe belefogott. De miután a beszáradt seb elzárta a vér útját, és a fájdalom erősödött, a ló oldalán lecsüngő lába fokozatosan megmerevedett, s neki le kellett szállnia, így szólt: "Mindenki esküszik rá, hogy Jupiter fia vagyok - de ez a seb azt kiáltja, hogy ember vagyok." Ugyanezt tesszük mi is. A hízelgés mindenkit sorsával arányban bolondít meg. Mondjuk azt: "Ti ugyan okosnak neveztek, én azonban látom, mennyi haszontalan dologra áhítozom, mennyi ártalmasat kívánok. Még azt sem látom be, amire az állatokat a jóllakottság megtanítja, hogy mi legyen a mértéke ételnek-italnak. Még mindig nem tudom, mennyit bír el a gyomrom."

Most hát megtanítalak rá, hogyan láthatod be, hogy nem vagy bölcs. A bölcs ember csupa öröm; vidám, békés, rendíthetetlen, az istenekhez hasonló módon él. Most kérdezd meg magad: ha sosem vagy szomorú, ha az elkövetkezőkre való várakozással semmiféle remény nem nyugtalanítja lelkedet, ha ennek a fennkölt, önmagával megelégedett léleknek a lendülete éjjel-nappal egyöntetű és folyamatos, elérkeztél az emberi boldogság csúcsára. De ha mindenfelé mindenféle gyönyöröket kergetsz, tudd meg, hogy éppoly távol vagy a bölcsességtől, amennyire az örömtől. Ahhoz akarsz eljutni, de rossz úton jársz, ha azt reméled, hogy gazdagság, hivatali méltóságok közt érsz oda, vagyis ha gondok között keresed az örömöt. Mindaz, amire úgy törekedsz, mintha vígságot és gyönyörűségeket nyújtana - fájdalmak forrása. Az emberek valamennyien örömre törekszenek, de nem tudják, honnan nyerhetik el az állandó nagy örömöt. Az egyik a lakomákból és a dőzsölésből, a másik a hivatalhajhászásból s az őt körülözönlő pártfogoltak tömegéből, ez a szeretőjétől, az műveltségének fitogtatásából s a semmit meg nem gyógyító irodalomból: mindezeket csalárd és rövid életű mulatságok vezetik félre, akár a részegség, mely egyórai vidám őrületért hosszú ideig tartó csömörrel fizet; akár a tetszésnyilvánítás s a lármás népszerűség, melyet nagy nyugtalanság árán nyernek el s váltanak meg.

Gondold meg tehát, hogy a bölcsesség eredménye az egyenletes öröm. A bölcs lelke olyan, mint a hold fölötti világ, mindig derült. Így hát van okod rá, miért akarj bölcs lenni, ha a bölcs sohasem nélkülözi az örömöt. S ez az öröm csak abból a tudatból származik, hogy erényesek vagyunk. Csak az erős, csak az igaz, csak a mértéktartó tud örülni. "Ugyan - kérded -, hát az ostobák és a gonoszok nem örülnek?" Nem jobban, mint a zsákmányra bukkant oroszlánok. Mikor belefáradtak a borba és a kéjbe, mikor bűneik között otthagyja őket az éjszaka, mikor fekélyesedni kezdenek, akkor kiáltják a nyomorultak Vergilius sorait:

Hisz tudod azt, hogy a végső éjt hazug álörömökben töltöttük...[132]

A dőzsölők minden éjszakát álörömökben töltenek, úgy, mintha az volna a végső. Az a fajta öröm, amely az istenek s az istenekkel vetélkedők nyomába szegődik, nem szakad félbe, nem szűnik meg; megszűnne, ha kívülről kölcsönözték volna. Mivel azonban nem más ajándéka, nem is esik más hatalma alá. A sors, amit nem adott, nem ragadja el.

Élj egészségben!

 

62. LEVÉL

Hazudnak, akik olyan látszatot akarnak kelteni, mintha tennivalók tömkelege akadályozná őket tanulmányaikban: elfoglaltságot színlelnek, megnagyítják - s maguk foglalják el önmagukat. Én ráérek, Luciliusom, ráérek, s akárhol vagyok, a magamé vagyok. Mert nem adom át magam egészen a foglalatosságoknak, csak odakölcsönzöm, s nem vadászom az ürügyeket az idő elvesztegetésére. És bárhol állapodom meg, gondolataimat szövöm egyre, s valami üdvös dolgon jár az eszem. Mikor barátaimnak szentelem magam, akkor sem fordulok el önmagamtól, azokkal pedig nem töltöm az időt, akikkel pusztán alkalom vagy polgári kötelességemből eredő ok hozott össze, hanem a legislegjobbakkal vagyok együtt: hozzájuk küldöm lelkemet, akármelyik vidéken, akármelyik században éltek. Démétriost, ezt a nagyszerű embert hordozom mindenfelé magammal, s otthagyva a bíborruhásokat, vele, a félmeztelennel társalgok, őt csodálom. Miért ne csodáljam? Látom, hogy semmiben sincs hiánya. Megvetni akárki képes mindent - de mindent birtokolni senki sem képes. A gazdagsághoz a legrövidebb út a gazdagság megvetésén át vezet. Démétriosunk viszont nem úgy él, mintha már megvetett volna mindent, hanem mintha mindent átengedett volna más birtokába.

Élj egészségben!

 

63. LEVÉL

Szomorúan hallom, hogy Flaccus barátod meghalt, mégsem akarom, hogy a kelleténél jobban szenvedj. Azt, hogy ne szenvedj, nem merném követelni, bár tudom, hogy ez lenne a jobb. De kinek jut osztályrészül ekkora lelkierő? Legfeljebb annak, aki már messze a sors fölé emelkedett. Ilyen eset őt is megcibálja, de csak megcibálja. Nekünk azonban meg lehet bocsátani kitörő könnyeinket - ha nem ömlik túlságosan, ha magunk fojtjuk el. Ne legyen száraz a szem, ha barátunkat elvesztettük, de ne is ússzon könnyáradatban. Könnyezni kell, nem zokogni.

Kemény törvényt szabok szerinted, mikor a legnagyobb görög költő[133] is csupán egy napra adott jogot a síráshoz, s mikor azt mondta, hogy még Niobé sem feledkezett meg a táplálkozásról? Kérded, honnan ered a jajveszékelés, honnan a mértéktelen sírás-rívás? A könnyekkel veszteségünk nagyságát igyekszünk bebizonyítani, s nem engedünk utat a fájdalomnak, hanem fitogtatjuk. Senki sem gyászol önmagáért. Ó, szerencsétlen balgaság! Van némi hiúság még a fájdalomban is.

"Hogyan, hát elfelejtsem barátomat?" - kérded. Rövid emlékezetet ígérsz neki szívedben, ha csak addig kell tartania, amíg a fájdalomnak; hiszen valami véletlen folytán nemsokára már arcod is felderül. Nem adok neki hosszabb időt, és minden hiányérzeted csillapodik, még a leghevesebb gyász is elpihen. Mihelyt megszűnsz magadra figyelni, a bánat halotti árnya semmibe foszlik. Most magad strázsálod fájdalmadat. De hiába strázsálod, elillan - s annál hamarabb múlik el, minél hevesebb volt.

Igyekezzünk magunknak kellemessé tenni a halottainkra való emlékezést. Senki sem tér vissza olyasmire szívesen, amire nem gondolhat gyötrelem nélkül. Eszerint az is bizonyos, hogy valamilyen mardosó fájdalommal jut eszünkbe azoknak a neve, akiket szerettünk és elveszítettünk. De ennek a mardosásnak megvan a maga gyönyörűsége. Mert ahogy Attalusunk mondogatta: "Az elhunyt barátokra emlékezni olyanformán kellemes, ahogyan bizonyos gyümölcsök íze is fanyar-édes, ahogyan a nagyon régi borban is a keserűség okoz élvezetet; ha pedig elmúlik egy kis idő, minden gyötrelem kihuny, s a gyönyörűség tisztán érkezik hozzánk." Ha neki hiszünk: "Jó egészségnek örvendő barátainkra gondolni: olyan édes, mint a méz s a kalács; az elmúltak felidézése némi keserűséggel színezett örömöt ad. Márpedig ki tagadná, hogy a kesernyés, többé-kevésbé fanyar ízek is étvágygerjesztőek?" Én nem osztom ezt a véleményt, számomra az elhunyt barátokra való emlékezés édes és vonzó. Mert úgy voltak számomra jelenvalók, mintha egyszer majd el kellene őket veszítenem - s hogy elvesztettem őket, úgy tetszik: még mindig jelenvalók.

Cselekedj hát, Luciliusom, ahogy derült kedélyedhez illik, ne magyarázd tovább félre a sors ajándékát. A sors elvette, de a sors adta. Azért örvendjünk mohón barátainknak, mert nem tudni, meddig van ebben az örömben részünk. Gondoljuk meg, milyen gyakran hagytuk el őket, hogy valamilyen hosszú vándorútra keljünk, milyen gyakran nem láttuk őket, még ha ugyanazon a helyen tartózkodtunk is: belátjuk majd, hogy több időt vesztettünk el életükben. De hogy viseled el azokat, akik barátaikat a legnagyobb mértékben elhanyagolták, aztán a legszánnivalóbban gyászolják, s nem is szeretnek senkit, csak ha már elvesztették? Azért eresztik olyankor jobban szabadjára fájdalmukat, mert félnek: az emberek kétségbe vonják, hogy szerették a holtat. Későn keresik vonzalmuk bizonyítékait.

Vannak más barátaink? Nem szerzünk érdemeket náluk, s nem is érdemesítjük őket sokra, ha olyan kevés vigasztalást jelentenek egyetlen barát elvesztésével szemben. Nincsenek? Nagyobb vétséget követünk el magunk ellen, mint a sors ellenünk: a sors egy baráttól fosztott meg minket, mi minden baráttól megfosztjuk magunkat azzal, hogy nem nyertük meg. Aztán: még egyet szeretett igazán, aki nem tud egynél többet szeretni. Ha valakit kiraboltak, és elvesztvén egy szál tunikáját nem azt nézi, hogyan menekülhet a hidegtől, s hol talál valamit, hogy betakarja a vállát, hanem inkább jajveszékel - ugye, szerinted is sült bolond?

Eltemetted, akit szerettél - keresd, akit szeress ezután. Okosabb a barátot pótolni, mint siratni. Tudom, hogy amit még ehhez hozzáteszek, elkoptatott közhely (de mégsem mellőzöm azért, mert mindenki mondja): ha önmagad jószántából nem vetsz is véget a fájdalomnak, meggyógyítja az idő. Márpedig az értelmes ember gyászára az a legszégyenletesebb orvosság, ha belefárad a gyászba. Jobban szeretném, hogy te hagyd el a fájdalmat, mint hogy az hagyjon el téged; a lehető leghamarabb hagyd abba, hiszen ha akarnád, sem tudnád sokáig folytatni. Őseink az asszonyi gyászra egy évet rendeltek - nem azért, hogy olyan sokáig, hanem hogy tovább ne gyászoljanak; a férfi számára nincs semmilyen törvény szabta idő, mert hozzájuk semennyi sem méltó. Mégis, azok közül a szegény asszonyok közül, akiket alig lehetett elvonszolni a máglyától, alig lehetett eltépni a holttesttől, találsz-e egyet, akinek könnyei egy egész hónapig omlottak? Semmi sem fajul olyan gyorsan gyűlöletté, mint a fájdalom; ha friss, vigasztalót talál, és másokat is magához vonz; ám ha meggyökeresedik, kigúnyolják, s nem is jogtalanul. Mert vagy színlelt, vagy ostoba.

Én írom ezt neked, aki olyan gáttalanul sirattam Annaeus Serenust, drága barátomat, hogy bár csöppet sem akartam, azok sorába kerültem, akiket eltiport a fájdalom. Ma mégis kárhoztatom viselkedésemet, és belátom, a legnagyobb okot erre a nagy gyászra az szolgáltatta, hogy sohasem gondoltam: Annaeus előttem hal meg. Egyedül az jutott eszembe, hogy fiatalabb, sokkal fiatalabb - mintha a végzet a sorrendet megtartaná!

Gondoljunk hát állandóan mind a magunk, mind a szeretteink halandóságára. Akkor ezt kellett volna mondanom: "Serenus fiatalabb nálam - mit számít ez? Utánam kell meghalnia, de meghalhat előttem is." Mivel ezt nem tettem, készületlenül ért a sors váratlan csapása. Most fontold meg, hogy egyrészt minden halandó, másrészt minden meghatározatlan törvény alapján halandó. Ma is megtörténhet, ami bármikor megtörténhet. Gondoljunk hát arra, drága Luciliusom, hogy mi is hamar odaérkezünk, ahová az érkezett, akit gyászolunk. S talán ha a bölcsek híresztelése igaz, s valamilyen hely befogad minket, akkor, akit elvesztettnek hiszünk, csak előrement.

Élj egészségben!

 

70. LEVÉL

Hosszú szünet után láttam újra Pompeiidet: ifjúságommal kerültem szemtől szembe. Úgy tetszett, hogy mindazt, amit ott ifjúkoromban tettem, még mindig megtehetem, s csak az imént tettem. Elhajóztunk, Lucilius, az élet mellett, s mint a tengeren, Vergiliusunkkal szólva: "föld, városok elmaradoznak",[134] úgy vesztettük el szemünk elől a vágtató idő sodrában először gyermekkorunkat, azután ifjúkorunkat, azután ami a fiatalság és az öregkor között van s a kettővel határos, aztán magának az öregkornak a legjobb esztendeit. Utoljára feltűnik szemünk előtt az emberi nem közös végcélja. Mi, bolondok, azt hisszük, hogy kiálló szirt, pedig kikötő, egy napon be kell oda futnunk, sohasem szabad vonakodnunk tőle. Ha fiatal éveiben érte el valaki, nincs több joga panaszra, mint annak, aki gyorsan hajózott. Mert az egyik embert, mint tudod, megtréfálja és lefogja a lomha szél, s az elviselhetetlenül hosszú szélcsend unalmával kimeríti, a másikat sebesen röpíti célba a kitartó fuvallat.

Gondold, hogy ugyanaz történik velünk: egyeseket az élet vágtában hurcol odáig, ahová a késlekedőknek is el kell jutniuk, másokat porhanyóssá tesz és megaszal. Mint tudod, az ilyen életen nem kell mindig csüggeni. Hiszen nem élni jó, hanem jól élni. A bölcs hát addig él, ameddig élnie kell, s nem ameddig élni tud. Azt veszi szemügyre, hol, kikkel, hogyan éljen, s mit tegyen. Mindig arra gondol, milyen az élet, s nem arra, hogy milyen hosszú. Ha sok bosszantó, nyugalmát felkavaró körülmény áll útjába, meneszti magát. S ezt nemcsak végszükségben teszi, hanem mihelyt gyanússá kezd válni a szerencse, gondosan mérlegeli, vajon nem kellene-e nyomban eltűnnie. Úgy véli, mindegy, hogy a halált előidézi vagy kapja, később következik az be vagy hamarabb. Nem fél tőle, mint valami nagy veszteségtől - egy vízcseppből senki sem veszíthet sokat. Az, hogy hamarabb vagy később halunk meg, nem fontos; az a fontos: jól-e vagy rosszul. Jól meghalni pedig annyi, mint elkerülni azt a veszélyt, hogy rosszul élj.

Ezért tekintem rendkívül férfiatlannak egy rhodoszi ember szavait; mikor ketrecbe dobatta a zsarnok, s úgy etették, mint egy vadállatot, valaki azt tanácsolta, hogy tartózkodjék az evéstől. Így válaszolt: "Míg az ember él, mindent remélhet." Ez igaz lehet, de mégsem szabad mindenáron megvenni az életet. Legyen valami akármilyen nagyszerű, akármilyen biztos, mégsem gyöngeségem csúfos bevallásával akarok hozzájutni. Inkább gondoljam, hogy a sorsnak az élőkön teljes hatalma van, mint hogy azt gondoljam: aki meg tud halni, azon semmi hatalma sincs a sorsnak? Olykor mégis, ha a biztos halál fenyegeti az embert, s ő tudja, hogy kínok várnak rá, nem tesz szolgálatot a hóhérnak; saját magának tenne. Ostobaság halálfélelemből meghalni. Eljön, ami megöl; várd ki. Minek előznéd meg? Miért vállalnád el a mások kegyetlenségének tisztét? Vajon irigyled a hóhérodat, vagy kíméled? Sókratés befejezhette volna önkéntes éhezéssel az életet, s inkább a böjtölésbe halhatott volna bele, mint a méregbe. Harminc napot töltött mégis a börtönben, a halálra való várakozásban, nem azért, mert úgy érezte, "minden megtörténhet", mintha a hosszú idő sok reményre jogosítaná fel, hanem hogy alávesse magát a törvényeknek, hogy barátai épülhessenek a halál küszöbén álló Sókratés példájából. Mi lett volna ostobább, mint megvetni a halált és félni a mérget?

Drusus Libo apai nagynénje volt Scribonia, egy szilárd jellemű asszony. Drusus éppolyan bárgyú volt, amilyen előkelő: nagyobb reményeket táplált, mint amilyeneket bárki abban a korban - vagy ő maga bármelyik korban - táplálhatott. Mikor betegen a senatusból gyaloghintón hazavitette magát - nem túl nagy kísérettel, mert minden barátja, kötelességéről megfeledkezve, elhagyta, mintha már nem vádlott lett volna, hanem holttest -, tanácskozni kezdett, vajon előidézze a halált vagy bevárja. Scribonia így szólt hozzá: "Mi örömöt okoz neked ellátni más feladatát?" De nem győzte meg; kezet emelt magára, s nem is ok nélkül. Mert akinek ellensége döntésén múlik, hogy harmad- vagy negyednapra meg kell halnia, ha él, más feladatát látja el.

Nem szögezheted le tehát általánosságban, hogy ha külső erő parancsolja a halált, meg kell előznünk, illetve meg kell várnunk. Hiszen sok érvet lehet felhozni mindkét vélemény javára. Ha az egyik halál kínnal jár, a másik egyszerű és könnyű, miért ne nyújtsuk ki kezünket az utóbbi után? Mint ahogy kiválasztanám a hajót, mielőtt tengerre szállnék, s a házat, mielőtt beleköltöznék, úgy választom ki a halált is, ha kifelé tartok az életből. Azonkívül amennyire igaz, hogy a hosszabb élet nem feltétlenül jobb, annyira igaz, hogy a hosszas halál feltétlenül rosszabb. Semmiben sem kell annyira a lélek kedvét keresni, mint a halálban. Távozzon arra, amerre ösztöne hajtja: akár vasat keres, akár kötelet, akár valamilyen ereinkben szétáradó italt, rajta, törje össze a szolgaság bilincseit. Mindenkinek elfogadhatóvá kell tenni az életét mások számára is, de halálát csak a maga számára: a legjobb az, amelyik tetszik. Ostoba az ilyen gondolatmenet: "az egyik majd azt mondja, nem cselekedtem bátran, a másik, hogy túl vakmerően, a harmadik szerint valamilyen más halálnem nagyobb lelkierőt árult volna el". Kérlek, arra gondolj, hogy olyan elhatározásról van szó, amelyet nem befolyásol a szóbeszéd. Egyedül az lebegjen szemed előtt, hogy oly hamar ragadd ki magad a sors kezéből, ahogy csak lehet, másként majd teremnek mindjárt, akik cselekedetedről kedvezőtlenül ítélnek.

Rábukkansz majd a bölcsesség oly hirdetőire is, akik szerint nem szabad erőszakot alkalmazni önnön életünk ellen, és istentelenségnek tartják, ha valaki a maga gyilkosává válik; meg kell várni a természet szabta halált. Aki így beszél, nem látja, hogy elrekeszti maga elől a szabadság útját. Semmi jobbat nem alkotott az örök törvény annál, mint hogy egyetlen bejáratot adott az élethez, de számtalan kijáratot. Várjam meg hát akár a betegség, akár az ember kegyetlenségét, noha a kínokon keresztül kijuthatok, és lerázhatom béklyóimat? Az egyetlen, amiért nem panaszkodhatunk az életre: senkit sem tart vissza. Jól vannak rendezve az emberi dolgok: senki sem boldogtalan, csak saját hibájából. Ha tetszik: élj. Nem tetszik: szabadságodban áll oda visszatérni, ahonnan jöttél. Hogy csillapítsd fejfájásodat, gyakran csapoltad véredet. A vér meghígítására eret vágatnak. Nincs szükség tátongó sebre ahhoz, hogy kettészeld szívedet: egy szike megnyithatja az utat ahhoz a nagy szabadsághoz, s csak egy kis szúrásba kerül a béke.

Akkor hát mi tesz bennünket lustává és tétlenné? Egyikünk sem gondol arra, hogy egyszer csak el kell távozni erről a lakhelyről; így tartja vissza a régi bérlőket sérelmek ellenére is a szívükhöz nőtt hely és a megszokás. Függetlenülni akarsz testedtől? Úgy lakj benne, mintha éppen el akarnál költözni. Képzeld el, hogy egyszer majd le kell mondanod erről a közösségről: erősebb leszel a kényszerű eltávozásra. De hogyan jusson eszébe az embernek a saját vége, ha mindenre vég nélkül áhítozik? Pedig egy dolog felett sem olyan fontos elmélkedni. Hisz talán minden másra fölöslegesen eddzük magunkat. A szegénységgel szemben felvértezzük a lelket: folyvást tartott a gazdagság. Felfegyverkeztünk a fájdalom megvetésére: ép, egészséges testünk jó szerencséje sohasem kényszerített arra, hogy kipróbáljuk ezt az erényt. Előírtuk magunknak, hogy bátran viseljük el szeretteink elvesztését: mindenkit életben tartott a sors, akit szerettünk. De eljön a nap, amelyik egyedül ennek a dolognak a próbáját kívánja meg.[135] Nem szabad azt képzelned, hogy csak nagy emberekben volt meg az erő letörni az emberi szolgaság zárját; nem szabad azt hinned, hogy senki más nem teheti meg, csak Cato, aki kezével tépte ki az életet magából, miután karddal nem sikerült. A legalacsonyabb rendű emberek is hatalmas lendülettel vágtak utat a biztonságba, s mikor nem engedték meg, hogy szívük szerint meghaljanak, s a halál eszközét a maguk belátása szerint válasszák, felkapták, amit éppen elöl találtak, s ha természettől fogva ártalmatlan volt is, puszta erejükkel fegyverré tették. A minap egy állatviadal közben az egyik germán, akit a délelőtti előadásra készítettek fel, kivonult dolgára - az egyetlen félreeső helyre, ahová őr nem kísérte. Ott egy farudat, amelyet a rondaság takarítására szivaccsal láttak el, legyömöszölt a torkába, s így elzárva gégéjét, megfulladt. Ezzel a halált gyalázta meg; igen, valóban; nem valami takaros, nem valami illendő forma, de mi volna ostobább, mint finnyáskodva halni meg? Bátor ember, méltó voltál arra, hogy megválaszd sorsodat! Milyen bátran használta volna kardját, milyen erős lélekkel vetette volna magát a tenger vagy a meredély feneketlen mélységébe! Minden eszköztől megfosztva talált módot és fegyvert a halálra; megtudhatod ebből, hogy a halált csak az akarat késleltetheti. Ítéljen erről az elkeseredett emberről ki-ki tetszése szerint, ám az bizonyos, hogy a legocsmányabb halál is jobb, mint a legtakarosabb szolgaság.

Ha már elkezdtem undok példákat sorolni, folytatom. Többet követel ugyanis magától az ember, ha látja, hogy a halált még a legmegvetettebbek is megvethetik. A Catók, Scipiók s mások, akikről hallani szoktunk, a mi szemünkben olyan magasan állnak, ahová már nem ér fel az utánzás; én most bebizonyítom, hogy a fenti erényre az állatviadalokon éppannyi példa akad, mint a polgárháború vezetői között. Mikor nemrégiben egy gladiátort őrök közt szekéren vittek a délelőtti játékra, mintha a rátörő álmosságtól le-lecsuklana a feje, annyira lehajtotta, hogy a küllők közé akadjon, s addig tartott ki ültő helyében, amíg nyakát szegte a forgó kerék. Ugyanazon a szekéren menekült, amely vitte a büntetés felé.

Semmi sem akadályoz meg, ha ki akarsz törni, el akarsz menni. Szabad téren őriz bennünket a természet. Ha a kényszerhelyzet még megengedi, nézz szelíd halál után; ha több lehetőség van kezed ügyében, tarts választást és mérlegeld, melyik tesz leginkább szabaddá; ha nehezen jön az alkalom, ragadd meg a legelsőt mint legjobbat, legyen akármilyen hallatlan, akármilyen új. Nem hiányzik a halálhoz az ötlet, ha nem hiányzik az elszántság. Látod, hogyan támad fel a legutolsó rabszolga is, ha a fájdalom gyötri, s hogyan csapja be a legéberebb őrséget is? Igazán nagy ember, aki nemcsak kiszabja magára a halálát, hanem megtalálja a módját is.

Több példát ígértem neked a színielőadásokból. A második tengeri csatajátékon[136] az egyik barbár a lándzsát, amelyet az ellenfél ellen kapott, tövig mélyesztette a torkába. "Miért? - mondta -, miért ne meneküljek meg most mindjárt ettől az egész kínzástól, minden gúnyolódástól? Miért várjam a halált, mikor fegyverem is van?" Annyiban látványosabb volt ez az előadás, amennyiben becsületesebb, ha az ember halni tanul, mint ölni.

Nos, ha ekkora lelkiereje van az elvetemült gonosztevőnek, mekkora lesz azoknak, akiket ilyen eshetőségre hosszú elmélkedés, s minden dolog tanítómestere, az értelem vértezett fel? Az értelem tanít meg arra, hogy a végzet változatosan közeledik, de a vég ugyanaz, és mit sem számít, honnan indul ki, ami úgyis eljön. Ugyanez az értelem int: ha lehet, halj meg úgy, ahogy neked tetszik, ha nem lehet, úgy, ahogy tudsz, és ragadd meg, ami kezed ügyébe akad, hogy erőszakot alkalmazhass önmagad ellen. Rablásból élni jogtalan, ellenben halált rabolni csodaszép.

Élj egészségben!

 

73. LEVÉL

Szerintem tévedés azt hinni, hogy a filozófia odaadó hívei nyakas és ellenszegülő emberek, megvetik a hatóságokat vagy a királyokat, illetve azokat, akik az államügyeket igazgatják. Ellenkezőleg: senki sem mutatkozik hálásabbnak irányukban, s nem is jogtalanul, mert senkinek sem nyújtanak többet, mint azoknak, akik békés nyugalmat élvezhetnek. Tehát a célod eléréséhez, a helyes élethez sokban hozzásegít az állam biztonsága, szükségszerűen úgy kell tisztelned e jó létrehozóját, mint atyádat, sokkal inkább, mint ama nyugtalankodók, folyton előtérbe kerülők, akik sokkal tartoznak az államfőknek, de sokra is számítanak tőlük, s akiknek semmiféle, mégoly dús adakozókedv sem tud soha úgy elébe sietni, hogy kielégítse beteljesedés közben egyre növekvő vágyaikat. De ha valaki arra gondol, amit kapnia kell, elfelejti, amit kapott; az a legrosszabb a vágyban, hogy hálátlan. Vedd hozzá még, hogy a közéletben szereplők közül senki sem azt nézi, hány embert múlt fölül, hanem hogy kik múlják őt fölül. S nem olyan kellemes számukra, hogy sokat látnak maguk mögött, mint amilyen bosszantó, ha valaki előttük van. Ez a hibája minden nagyravágyásnak: nem néz visszafelé. S nemcsak a nagyravágyás olyan állhatatlan, hanem minden vágy, mert végpontjánál mindig újrakezdődik.

De az egyenes, tiszta férfi, aki curiát, forumot és minden államigazgatást odahagyott, hogy magasabb rendű foglalkozásra félrevonuljon, szereti azokat, akik révén ezt biztonságban megteheti, s egyedül ő tanúskodik mellettük ingyen: tudtukon kívül nagymértekben lekötelezettjük. Mint ahogy tanítóit tiszteli és csodálja, mert az ő jóvoltukból vergődött át az úttalan utakon, hasonlóképpen ezeket is, mert gyámságuk alatt gyakorolja az igaz tudományokat. "Csakhogy másokat is véd hatalmával a király." Ki tagadná? De ahogy Neptunusnak is többel tartozik, saját véleménye szerint, ugyanannak a szélcsendnek haszonélvezői közül az, aki több és értékesebb áruval hajózott a tengeren, s a kereskedő buzgóbban teljesíti fogadalmát, mint az utas, és még a kereskedők közül is túláradóbban hálálkodik, aki illatszereket, bíbort és arannyal fizetendő holmit szállított, mint aki ballasztnak való hitványságokat hordott össze, így a mindenkire kiterjedő béke jótéteménye mélyebben érinti azokat, akik helyesen élnek vele. Mert a togások közül soknak a béke bajosabb, mint a háború. Vagy szerinted ugyanannyi hálával tartozik a békéért, aki részegeskedésre, kéjelgésre fordítja, vagy más, akár háborúval irtandó bűnökre? Hacsak véletlenül a bölcset nem tartod olyan méltánytalannak, hogy azt gondolja: a közös jóért egyénileg semmi hálával se tartozik.

Rengeteggel tartozom a napnak és a holdnak, s mégsem csak nekem egyedül kelnek fel. Az évnek s az évet szabályozó istennek személyesen le vagyok kötelezve, ámbár nem az én tiszteletemre van az év felosztva. A halandók ostoba kapzsisága különbözteti meg a közbirtokot és a magántulajdont, és senki sem hiszi valamiről, hogy az övé, ha a közösségé. Ámde a bölcs leginkább azt tartja a magáénak, amiben az egész emberiséggel osztozik. Hiszen nem is volnának közösek e javak, ha egy-egy részük nem illetné meg az egyént; társsá tesz az is, ami a legkisebb adagban közös. Sőt a nagy s valóban igaz javak nem úgy oszlanak fel, hogy az egyesekre egy-egy parány essék: mindenkihez teljességükben jutnak. A congiariumból[137] annyit visznek el az emberek, amennyit egy főre ígértek; közvendégség és húsosztogatás s minden, amit fel lehet markolni, részekre tagolódik. Ám a feloszthatatlan javak, a béke és szabadság birtokosa éppannyira mindenki, mint az egyesek. Tehát a bölcs tekintetbe veszi, ki juttatta neki ezeknek a javaknak haszonélvezetét, kinek köszönheti, hogy az állam szükséglete nem hívja fegyverbe, őrszolgálatra, a falak védelmére, s nem fizettet vele annyiféle hadiadót, és köszönetet mond kormányzójának. Erre tanít elsősorban a filozófia: a jótéteményekért illően hálásnak lenni s illően megfizetni; olykor fizetés már az elismerés is. El fogja hát ismerni a filozófus, hogy sokkal tartozik annak, akinek kormányzása és gondoskodása kényelmes nyugalmat, ideje fölött szabad rendelkezést s az állami elfoglaltságoktól háborítatlan pihenést juttatott neki.

Ó, Meliboeus, egy isten adott nekem ily nyugodalmat,
mert bizony istenem ő, az lesz mindig.[138]

S ha létrehozójának már ezért a nyugalomért is sok hálával tartozunk, melynek legnagyobb ajándéka:

néki köszönhetem én, hogy - lásd - ez a csorda csatangol,
és hogy e réti sipon dalaim kedvemre buzognak,[139]

mennyire becsüljük azt a nyugalmat, amelyet az istenek között töltünk, mely istenné tesz minket? Igen, Luciliusom, ezt mondom, és rövid úton az égbe hívlak. Sextius mondogatta, hogy Jupiter nem képes többre, mint egy jó ember. Több adottsága van Jupiternek, amiben felülmúlja az embereket, de két jó közül nem az a jobb, aki gazdagabb; éppannyira nem mondhatod jobbnak két ember közül, ha egyformán jártasak a kormányzás mesterségében, azt, akinek nagyobb és díszesebb a hajója. Miben múlja felül Jupiter a jó embert? Jósága tovább tart. A bölcs semmivel sem becsüli magát kevesebbre azért, mert erényeinek véget vet az idő rövidsége. Mint ahogy két bölcs közül nem boldogabb az, aki idősebb korában halt meg, annál, akinek erényét kevesebb év határolta körül, úgy az isten sem győzi le a bölcset boldogságban, még ha élettartamában legyőzi is. Nem lesz nagyobb az erény, ha tovább tart. Jupiteré minden, de ő, ugye, birtokul adta másoknak; mindennek használata őt egyedül annyiban illeti meg, hogy ő bocsátja mindenkinek használatára; a bölcs éppoly egykedvűen veti meg mindazt, amit másoknál lát, mint Jupiter, és még többre becsüli magát, mert Jupiter nem tud élni azokkal a javakkal, a bölcs nem akar. Higgyünk hát Sextiusnak, mikor a leggyönyörűbb utat mutatja, és így kiált:

ez visz az égbe

- ez, a józanság útja, ez, a mértéktartás útja, ez, a bátorság útja. Nem finnyásak az istenek, nem irigyek; maguk közé eresztenek, s kezüket nyújtják feléd, miközben felfelé haladsz. Csodálkozol, hogy az ember az istenekhez megy? Az isten jön az emberekhez, sőt még közelebb: az emberekbe. Igaz szív nincs isten nélkül. Isteni magok vannak az emberi testben elszórva; hajó talajba hullanak, az eredetihez hasonlóan csíráznak ki, és egyenlő módon szökkennek szárba azokkal, amikből keletkeztek; a rossz talaj csakúgy megöli őket, mint a meddő, mocsaras föld, s gyümölcs helyett csak gyomot sarjaszt.

Élj egészségben!

 

81. LEVÉL

Panaszkodsz, hogy egy hálátlan emberre akadtál. Ha csak most először, adj hálát vagy szerencsédnek, vagy óvatosságodnak. De jelenleg az óvatosság semmit sem tehet, csak téged tesz bizalmatlanná. Mert ha el akarod kerülni ezt a veszélyt, nem követsz el jót; így a jótétemények, hogy ne vesszenek el másnál, nálad fognak elveszni.

Inkább ne viszonozzák a jótéteményt, mint hogy ne kövessék el. Rossz termés után is kell újra vetni, egy év bő aratása gyakran behozza mindazt, ami a terméketlen föld makacs meddősége folytán elveszett. Az, hogy egy hálás embert találj, megéri, hogy hálátlanokat is próbára tégy. Senki sem osztogat jótéteményeket olyan biztos kézzel, hogy ne csapják be gyakran; ám tévedjenek, csak egyszer találjanak célba. Hajótörés után is kísértik a tengert. Nem futamítja meg a fórumról a szélhámos az uzsorást. Hamar megdermed az élet a tétlen nyugalomban, ha le kell mondani mindenről, ami bosszant téged; ez az eset jóindulatúbbá kell hogy tegyen. Mert ha valaminek a kimenetele bizonytalan, gyakran meg kell próbálkozni vele, hogy valahára sikerüljön.

De erről éppen eleget beszéltem a "Jótéteményekről" írt munkámban; most mintha azt kellene inkább megvizsgálni, ami szerintem nincs eléggé megvilágítva: vajon aki hasznunkra volt, ha azután ártott, egyenlített-e, megszabadított-e adósságunktól? Add hozzá még, ha tetszik, hogy sokkal többet ártott később, mint amennyit előzőleg használt. Ha egy szigorú bíró helyes ítéletére vagy kíváncsi: ő az egyiket elválasztja a másiktól, és így szól: "Ámbár a sérelmek jobban lehúzzák a serpenyőt, mégis a jótéteményekhez kell hozzáadni, ami a sérelmekből fennmarad." Többet ártott; de előzőleg használt. Így hát az időrendet is számításba kell vennünk. Arra már fel sem kell téged szólítani, hiszen magától értetődik, hogy vizsgáld meg: az illető mennyire szívesen volt hasznunkra, mennyire akarata ellenére ártott; minthogy mind a jótett, mind a sértés a szándékon alapszik. "Nem akartam jót tenni; győzött rajtam a tekintélytisztelet vagy a kérelmező makacssága, vagy a számítás." Ugyanazzal az érzéssel tartozunk, amivel adnak, s nem azt fontoljuk meg, mennyit adtak, hanem hogy milyen szándékból eredt. Most félre a feltevésekkel; az előbbi tehát jótétemény volt, és az utóbbi, amely túllépi az előbbi jótétemény mértékét, sérelem. A jó ember mindkét számoszlop könyvecskéit úgy rakosgatja, hogy rászedje önmagát: a jótéteményekhez hozzátesz, s elvesz a sérelmekből.

Egy másik, enyhébb bíró - és ez inkább szeretnék lenni - elrendeli: felejtsük el a sérelmeket, emlékezzünk a kötelezettségekre. "Valójában az felel meg az igazságnak - mondod -, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, jótéteményért a hálát, sérelemért megtorlást vagy legalább bizalmatlanságot." Ez akkor igazságos, ha más követi el a sérelmet, más a jótéteményt, mert ha ugyanaz, a jótett megsemmisíti a sértés erejét. Hiszen ha meg kell bocsátani valakinek, még ha nem voltak is a múltban érdemei - annak, aki jótettek után sért meg, több jár a bocsánatnál. Nem áll egyforma becsben előttem a kettő. Többre tartom a jótéteményt, mint a sérelmet. Nem minden hálás ember tudja meghálálni a jót; tudhatja az oktalan, faragatlan tucatember is, kivált közvetlenül elfogadása után, de nem tudja, mennyivel tartozik érte. Egyedül a bölcs számára ismert: mennyire kell taksálni minden egyes dolgot. Mert a bolond, akiről az imént beszéltem, ha mégoly jóakaratú is, vagy kevesebbet ad, mint amivel tartozik, vagy rossz időben, vagy rossz helyen adja meg. Amit viszonoznia kellene, elpazarolja, elhányja.

Bizonyos tárgykörökben csodálatosan megkülönböztetett értelműek a szavak, s a régi nyelvhasználat egyet-mást igen hatásosan jelez, a rendeltetést szemléltető jelöléssel. Határozottan így szoktuk kifejezni: "ez az ember annak meghálálta szívességét".[140] Meghálálni annyit tesz, mint önként meghozni a hálát, amivel tartozol. Nem azt mondjuk: "a szívességért megfizetett", hiszen megfizetni a tartozást szokták, felszólításra, nem önként, tekintet nélkül a helyre, és közvetítő útján. Nem mondjuk, hogy "lerótta a jótéteményt" vagy "kiegyenlítette"; egy szó sem tetszett nekünk az adóssággal kapcsolatban. Meghálálni azt jelenti, hogy hálával viszonozni a kapott szívességet. Ez a szó jelenti az önkéntes visszavitelt; aki visszavitt valamit, önmagát szólította fel erre.

A bölcs gondolatban mindent mérlegel: mennyit kapott, kitől, mikor, hol, hogyan. Tehát tagadom, hogy bárki is meg tudná hálálni a szívességet a bölcset kivéve, éppúgy jótettet is csak a bölcs tud cselekedni, ő tudniillik jobban örül annak, hogy adott, mint más annak, hogy kapott. Ezt valaki az állítólag szerintünk "meghökkentőnek" - görögül paradoxonnak - nevezett mondások közé sorolhatja, mondván: "tehát senki sem tud szívességet meghálálni a bölcsön kívül? Tehát amivel hitelezőjének tartozik, azt sem tudja leróni bárki más? Ha vásárolt valamit, az eladónak sem tud megfizetni?" Hogy ne idézzek haragot a fejemre, tudd meg: Epikuros ugyanezt mondja. Metrodoros legalábbis azt állítja, hogy egyedül a bölcs tudja a szívességet meghálálni. Azután meg csodálkozik, ha mi mondjuk: "Egyedül a bölcs tud szeretni. Egyedül a bölcs az igazi barát." S mégis a szeretetnek s a barátságnak is része a szívesség meghálálása, márpedig ez még közönségesebb, s többeknél fordul elő, mint az igazi barátság. Aztán megint csodálkozik Metrodoros, hogy azt mondjuk: hűség sincs senkiben a bölcset kivéve; mintha ő nem ugyanezt mondaná. Vagy szerinted hűséges-e, aki nem tudja a szívességet meghálálni? Hagyják hát abba a rólunk terjesztett pletykát, hogy mi lehetetlenségekkel dicsekszünk,[141] s tudják meg: a bölcsben lakoznak tisztán az erkölcsi javak, a tömegben az erkölcsi javak látszata és képmása. Senki sem tudja a szívességet meghálálni a bölcset kivéve. Az ostoba is - annyira, amennyire tudja és képes rá - meghálálja, belőle inkább a tudás hiányzik, mint az akarat. Akarni nem lehet megtanulni. A bölcs mindent egymáshoz viszonyít; mert ugyanaz a dolog nagyobb vagy kisebb lesz az időtől, helytől, októl függően. Hiszen gyakran egy palotába ölt gazdagság nem képes arra, amire a megfelelően kiadott ezer denarius.[142] Mert nagyon fontos, ajándékoztál-e vagy segítettél, megment-e valakit bőkezűséged, vagy csak jobban fölszerel. Gyakran csekély az ajándék, nagy következményekkel jár. S mit képzelsz, mekkora különbség van aközött, hogy valaki elvett valamit, amije hiányzott, s amit kínáltak neki, vagy azért fogadott el jótéteményt, hogy viszonozhassa?

De ne bonyolódjunk bele megint ugyanebbe a tárgyba, épp eléggé megvizsgáltuk. A jótétemény és a sérelem összehasonlításakor az igaz ember bizonnyal a legméltányosabban fog ítélni, a jótéteménynek mégis kedvez, inkább erre az oldalra hajlik. Ilyen dolgokban azonban a személy is nagy fontosságú. "Egy rabszolgámmal kapcsolatban jót követtél el, de apámmal kapcsolatban sérelmet." "Megmentetted a fiamat, de megfosztottál az apámtól." És így sorolja egymás után a példákat, amelyek fonalán továbbhalad az egész összevetés, s ha az ellentét csak parányi, nem veszi figyelembe. Még ha nagy volna is, de a hibát a kötelességérzet és hűség kára nélkül meg lehetne bocsátani, vagyis akkor, ha az egész sérelem csak reá vonatkozik, elnézi. A dolog lényege: engedékeny lesz a csereberében. El fogja tűrni, hogy megterheljék a számláját. Nem szívesen egyenlíti ki a jótéteményt a sérelemmel. Abba az irányba hajlik, afelé fordul, hogy a szívességért tartozni kíván, a szívességet viszonozni kívánja. Téved ugyanis, aki szívesebben fogadja a jótéteményt, mint ahogyan viszonozza. Amennyivel könnyebb szívvel fizetsz vissza, mint ahogy kölcsönkérsz, annyival vidámabban kell leraknod a jótett nagy adósságának terhét, mint ahogy magadra veszed. Mert abban is csalódnak a hálátlanok, hogy a hitelezőnek leszámolják ugyan a tőkén felül a kamatot is, de a jótéteményekről azt hiszik, ingyen forgatják. S így azok csak nőnek a halasztással; annyival többet kell leróni, amennyivel később róják le. Hálátlan, aki kamat nélkül adja meg a jótéteményt. Tehát ezt is számításba fogjuk venni, amikor a bevételt összevetjük a kiadással. Mindent meg kell tenni, hogy minél hálásabbak legyünk.

Hiszen a hála a mi javunkra szolgál, mint ahogy az igazság sem vonatkozik másra (a közvéleménnyel ellentétben); nagy része visszatér önmagába. Nincs senki, aki másnak használva magának nem használt volna; nem azt értem ezen, hogy a megsegített segíteni akar, a megvédett védelmezni, hogy a jó cselekedet körforgással visszatér a cselekvőhöz, miként a rossz cselekedetek visszahullanak kieszközlőik fejére (s nem is jár azoknak szánalom, akik sérelmeket szenvednek, ha éppen elkövetésükkel bizonyították, hogy ilyesmi elkövethető); hanem hogy minden erény magában hordja jutalmát. Hiszen nem jutalom kedvéért gyakorolják; a helyes cselekedetnek az a díja, hogy megtettük. Hálás vagyok - nem azért, hogy valaki az én példámon felbuzdulva szívesebben legyen szolgálatomra, hanem hogy a lehető legkellemesebb és legszebb dolgot cselekedjem; hálás vagyok, nem mert hasznomra van, hanem mert jólesik. Hogy tudd, mennyire így van ez: ha nem volna szabad hálásnak lennem, csak úgy, hogy hálátlannak tűnjek, ha csak sérelem színe alatt viszonozhatnám a jótéteményt, a legnagyobb lelki nyugalommal tartanék a becsületes szándékok felé a rágalom sűrűjén keresztül. Szerintem senki sem becsüli többre az erényt, senki sem hódol neki jobban, mint aki elveszíti jó hírét, csak hogy lelkiismeretét ne veszítse el.

Így hát, mint mondtam, inkább a te javadra, mint a máséra szolgál a hálád. Mert a másikkal közönséges, mindennapi dolog történik; visszakapja, amit adott - veled pedig jelentős, s a legboldogabb lelkiállapot eredménye: hálás voltál. Hiszen ha a rosszindulat szerencsétlenné, az erény boldoggá tesz, hálásnak lenni pedig erény, valami megszokottat adtál vissza, de fölbecsülhetetlenhez jutottál: hálás voltod tudatához, s ez csak az emberfeletti, sorsáldotta lélekhez ér fel. Ellentétes hangulatba kerget a legfőbb szerencsétlenség: senki sem lesz boldogtalan, ha hálátlan; nem halasztom a jövőbe: máris boldogtalan.

Nos, kerüljük el, hogy hálátlanok legyünk, nem mások, hanem a magunk kedvéért. A hitványságból a legkisebb, a legsúlytalanabb rész háramlik másokra. Ami a legrosszabb benne, hogy úgy mondjam: a sűrűje, otthon marad és gazdájára ülepszik - miként Attalusunk mondotta: "A rosszaság mérgének jó részét maga issza ki." Nem hasonlít hozzá a kígyóméreg: a kígyó más veszélyére lövelli ki mérgét, önveszély nélkül; ez végzetes a tulajdonosra. Gyötri, kínozza magát a hálátlan; gyűlöli, amit elfogadott, mert viszonoznia kell, és lefitymálja; a sérelmet ellenben nagyítja és felfújja. Márpedig ki nyomorultabb ez embernél, ha kihullanak belőle a jótettek, és a sérelmek beletapadnak?!

Ezzel szemben a bölcsesség minden jótéteményt felékesít, szívügyévé tesz, s boldogságot lel a folytonos ráemlékezésben. A hitványak csak egyszer élvezik a kapott jót - s azt is rövid ideig -, de a bölcs hosszú, örökös örömöt talál benne. Hiszen nem a jó elnyerése boldogít, hanem az, hogy elnyertük, s ez a boldogság állandó és nem enyésző. Semmibe veszi az őt ért bántalmakat, s nem figyelmetlenségből felejti el, hanem szándékosan. Nem vesz mindent rossz néven, s nem is keresi, kinek rója fel a különböző eseteket, az emberek vétkeit inkább hárítja a sorsra. Nem fog rá semmit egy szóra, egy arckifejezésre; akármi történik, jóindulatú értelmezéssel veszi az életet. Nem emlékszik jobban a sértésre, mint a neki tett szolgálatra. Amennyire csak képes, kitart a korábbi jobb emléknél, s nem változtatja érzéseit a jóra érdemesekkel szemben - legfeljebb, ha a rossz cselekedetek sokszorosan felülmúlják a jótetteket, s a különbség köztük még akkor is felötlik, ha behunyjuk szemünket; ez esetben is csupáncsak azért, hogy a túlsúlyba kerülő sérelem után úgy viselkedjék, mint ahogy a jótétemény előtt viselkedett. Mert ha a jótéteménnyel egyenlő a sérelem, a lélekben marad valami jóakarat. Mint ahogy a vádlottat felmentik, ha a szavazatok kiegyenlítik egymást, az emberségesség bármilyen kétes esetben mindig a jobbik felé hajlik, úgy a bölcs lelke ott, ahol a gaztettekkel egyenlőek az érdemek, megszűnik ugyan lekötelezettséget érezni, de nem szűnik meg az a kívánsága, hogy lekötelezett legyen, s úgy is tesz, mint aki az adóskönyvek megsemmisítése után is fizet.

Márpedig senki sem lehet hálás, ha nem vetette meg, ami miatt a tömeg eszét veszti; ha meg akarod hálálni a szívességet, száműzetésbe is kell menned, véredet is kell ontanod, a szegénységet is kell vállalnod, s akár azt is eltűrnöd, hogy makulátlan neved megszeplősítsék, és méltatlan híresztelések prédájául vessék. Sokba kerül önmagának a hálás ember. Semmit se értékelünk többre, mint a jótéteményt, ameddig szükségünk van rá; semmit se értékelünk kevesebbre, mikor már megkaptuk. Kérded, mi felejteti el velünk a kapott jót? A vágy arra, amit csak ezután kell kapnunk. Nem azt vesszük figyelembe, hogy mi teljesült, hanem hogy mit kell még kérnünk. Letérít a helyes útról a gazdagság, hivatal, hatalom és a többi, hiedelmeink szerint drága, valódi értéke alapján olcsó holmi. Nem tudjuk értékelni a dolgokat - nem a hírük, hanem a természetük szerint kell döntenünk róluk. Nincs bennük semmi nagyszerű, hogy értelmünket magukhoz édesgessék, csak éppen megszoktuk, hogy bámuljuk őket. Hiszen nem azért dicsérik mindezt, mert kívánatos, hanem azért kívánják, mert feldicsérték, s miután egyesek tévedéséből mindenki tévedése lett, mindenki tévedéséből így lesz egyesek tévedése.

De mint ahogy ezeket elhittük, azt is elhisszük a népnek, hogy a hálás lélek érdemli a legnagyobb tiszteletet. Ezt visszhangozza minden város, sőt a barbár vidékekről is minden törzs. Megegyeznek ebben a jók és gonoszok. Lesznek, akik az élvezeteket dicsérik, lesznek, akik inkább választják a fáradalmakat, lesznek, akik a fájdalmat a legnagyobb rossznak mondják, lesznek, akik még csak rossznak sem nevezik; valaki a gazdagságot a legfőbb jóhoz számítja, a másik azt tanítja, hogy felfedezése az emberi lét átka, és az örvend a legnagyobb bőségnek, akinek a sors nem tud mit ajándékozni. Ennyi eltérő vélemény között mindannyian - ahogy mondani szokták - "egy szájjal fújják", hogy meg kell hálálni a szívességet az arra érdemesnek. Egyetért ebben a mégoly széthúzó tömeg, noha közben sérelmekkel viszonozzuk a jótéteményeket, s elsősorban azért hálátlan az ember, mert nem tudott elég hálás lenni. Őrültségünk odáig fajult, hogy valakire nagy jótéteményeket halmozni a legnagyobb veszéllyel jár;[143] mert az, mivel rútnak vélné, ha nem adná vissza, nem akarja, hogy legyen kinek visszaadnia. Tartsd meg magadnak, amit kaptál, nem kérem vissza, nem követelem - de azért legyek biztonságban, ha szívességet tettem. Nincs veszélyesebb gyűlölet annál, ami a megcsúfolt jótett miatti szégyenérzésből ered.

Élj egészségben!

 

84. LEVÉL

Utazásaim, melyek felráznak tespedtségemből, úgy vélem, mind egészségemre, mind tanulmányaimra hasznosak. Hogy mennyiben szolgálják az egészet, érthető; mivel az irodalom iránti szenvedélyben ellustulok, és elhanyagolom testemet, más erőfeszítése árán edzem magam. Hogy mennyiben használnak a tudománynak, mindjárt megmagyarázom: az olvasást egy percre sem hagyom abba. Márpedig szerintem szükséges az olvasás, először azért, hogy ne elégedjem meg pusztán önmagammal, aztán azért, hogy ha megismertem mások kutatásait, megítéljem felfedezéseiket, és eltöprengjek azon, amit még fel kell fedezni. Az olvasás táplálja a szellemet, s hogyha az belefáradt már a tanulásba, felfrissíti, anélkül, hogy minden tanulásról lemondana. Nem szabad csak írni, vagy csak olvasni: az egyik - az írás - mogorvává tesz, kimeríti energiánkat, a másik felold és kilúgoz. Váltakozva kell folyamodnunk ehhez és ahhoz, szabályoznunk az egyiket a másikkal, hogy ami az olvasás során összegyűlik, azt az íróvessző formába öntse.

Mondják, a méheket kell utánoznunk, akik ide-oda röpködnek, s gyűjtik a méz előállítására alkalmas virágokat, azután amit behordtak, elrendezik, sejtek szerint szétosztják, és ahogy Vergiliusunk írja:

rekeszekbe sürítik a csorgó mézet, s édes nektárral töltik meg a lépet.[144]

Nem egészen bizonyos, vajon a virágokból nedvet szívnak el, amely nyomban mézzé változik, vagy azt, amit összegyűjtöttek, valamilyen keverék, és lélegzetvételük sajátossága révén változtatják át erre a csemegére. Egyesek véleménye szerint ugyanis a méhek nem a mézcsinálás, hanem a mézgyűjtés tudományával rendelkeznek. Mondják, hogy Indiában nádlevelekben találni mézet[145] - vagy az ottani égbolt harmata, vagy magának a nádnak édes, olajos nedve termeli. A mi füveinkben is megvan ugyanez a képesség, csak nem olyan tisztán és felismerhetően, s az erre született rovar hajtja fel és gyűjti össze. Van, aki úgy vélekedik, hogy amit a zöldellő és virágzó növények legzsengébb részecskéiről leszedtek, a raktározás és az elrendezés révén csap át ebbe a minőségbe, nem nélkülözve azt a bizonyos - hogy úgy mondjam - kovászt, amely a különféle anyagokat egybeforrasztja.

De nehogy eltérjek a tárgyamtól: nekünk is ezeket a méheket kell utánozni, és amit különféle olvasmányokból összehordtunk, szétválasztani (hiszen elkülönítve jobban megmaradnak), azután szellemünk erőfeszítésével és tehetségével egyetlen csemegévé gyúrni össze a számtalan kóstolót; még ha nyilvánvaló volna is, honnan ered, legyen nyilvánvaló, hogy mégis más, mint az eredeti. Ezt teszi a természet is szemünk láttára testünkben anélkül, hogy bármilyen erőfeszítésünkbe kerülne: a magunkhoz vett táplálék, ameddig eredeti minőségében marad, és szilárdan úszik gyomrunkban, teher; csak akkor válik szöveteink és vérünk részévé, amikor korábbi állapotából átváltozik. Vigyük véghez ugyanezt szellemi táplálékainkkal: amit felhörpintünk, ne hagyjuk, hogy egészben maradjon - nehogy idegen maradjon. Emésszük meg őket; másként emlékezetünkbe jutnak, nem szellemünkbe. Pártoljuk hűségesen, és tegyük őket magunkévá, hogy egység váljon a sokból, mint ahogy egyetlen szám lesz az egyes számokból, ha a kisebb, egymástól különböző összegeket egybefogja az összeadás. Ezt kell tennie lelkünknek: mindent, ami segítette, rejtsen magába, s csak azt mutassa meg, amit belőlük létrehozott. Még ha felötlik is bizonyos hasonlatosság közted és valaki között, akit bámulatod magad fölé helyez, azt szeretném, ha úgy hasonlítanál rá, mint a fia, s nem mint egy képmás; a képmás élettelen.

"Ugyan, hát nem vennék észre, kinek az előadásmódját, kinek az érvelését, kinek a bölcs mondásait utánzod?" Gondolom, olykor egyáltalán nem lehet észrevenni, ha egy kiváló tehetségű férfi mindenre, akármilyen eredetiből vette, rányomja szellemének bélyegét úgy, hogy a részek egységgé hangolódjanak. Nem látod, hány hangból áll össze a kórus? Mégis egy hangba forr valamennyi. Az egyik magas, a másik mély, a harmadik középfekvésű. A férfiakhoz csatlakoznak a nők, és belevegyülnek a fuvolák. Rejtve marad itt az egyének hangja, mindnyájuké együtt hallható. Arról a kórusról beszélek, amelyet a régi filozófusok ismertek; mai előadásainkon több az énekes, mint az egykori színházban a néző. Mikor minden utat a padsorok között az énekesek csapata lepett el, a nézőteret harsonások vették gyűrűbe, és a színpadról a fuvolák és a hangszerek mindenféle fajtája egyszerre szólt, a különböző hangokból összhang alakult ki.

Ilyennek akarom a lelkünket: sok ismeret, sok tanítás, a régi korok sok példája legyen benne, de eggyé szerkesztve. "Hogyan lehet ezt elérni?" - kérdezed. Szakadatlan erőfeszítéssel: ha semmit sem cselekszünk, csak amit az ész tanácsol. Ha hajlandó vagy rá hallgatni, így szól hozzád: mondj le már végre mindarról, ami felé annyi úton fut a világ. Mondj le a gazdagságról: vagy veszély az, vagy teher birtokosának. Mondj le a testi-lelki élvezetekről: elpuhítanak és elszívják az erődet. Mondj le a nagyravágyásról: felfújt, üres, hiú dolog, nincs határa; egyformán izgatja, ha valakit maga előtt lát, s ha maga mögött; irigységben szenved, méghozzá kétszeres irigységben. Látod pedig, mennyire szerencsétlen állapot, ha az is irigykedik, akit irigyelnek. Nézed a hatalmasok palotáit, a reggeli tisztelgők veszekedésétől hangos küszöböket? Sok megszégyenítésnek vagy kitéve, amint belépsz, még többnek, miután beléptél. Haladj el a gazdagok lépcsői és a nagy töltésre alapozott kapuk mellett: nemcsak meredély szélén állsz ott, hanem csuszamlós talajon is. Inkább ide irányítsd lépteidet, a bölcsességhez, s keressed legbékésebb és egyben legszélesebb útjait. Minden, ami az emberi dolgokban kimagaslónak látszik, noha parányi, s csak a nagyon alacsony dolgokkal való összevetés során véteti magát észre, nehéz, meredek ösvényen át érhető el. A méltóság csúcsára göröngyös út vezet; ha erre az oromra szeretnél felmászni, amely a sors fölé nyúlik, bizony mindent, amit annyira kiemelkedőnek tartanak, magad alatt pillantasz meg - de mégis síkon át érkezel a tetőre.

Élj egészségben!

 

85. LEVÉL

Megkíméltelek, és minden fogas kérdést, ami még hátravan, mellőztem, beértem azzal, hogy úgyszólván csak kóstolót adjak a mieink tanításából, mely az erényről azt szeretné bebizonyítani, hogy egymaga elég hatékony a boldog élet kiteljesítésére. Felszólítasz, hogy foglaljam össze mindazokat a szillogizmusokat, amelyeket mi találtunk ki, vagy mások, a mi kigúnyolásunkra. Ha engedek kérésednek, nem levél lesz ez, hanem könyv. S újra meg újra tanúsítom: nem lelem a kedvemet az ilyesfajta bizonyításokban. Szégyellek istenekért és emberekért csatába menni egy árral.[146]

"Aki okos, mértéktartó. Aki mértéktartó, szilárd. Aki szilárd, háborítatlan. Aki háborítatlan, ment a szomorúságtól. Aki ment a szomorúságtól, boldog. Tehát az okos ember boldog, s az okosság elég a boldog élethez."

Erre a következtetésre bizonyos peripatetikusok olyanformán felelnek, hogy a "háborítatlan", "szilárd" és "ment a szomorúságtól" kifejezéseket úgy értelmezik, mintha azt mondanánk háborítatlannak, akit ritkán és átlagosan háborít meg valami, s nem azt, akit nem háborít soha semmi. Továbbá azt állítják, hogy az ment a szomorúságtól, aki nem a szomorúság martaléka, s nem is esik gyakran vagy mélyen ebbe a hibába. Mert, mondják, az emberi természet kizárja, hogy valakinek a lelkét meg se rezzentse a szomorúság; a bölcset nem igázza le a bánat, de egyébként megérinti - és sorolhatnánk a többi hasonló, iskolájuknak megfelelő állítást. Nem semmisítik meg így a szenvedélyeket, de mérsékelik. Milyen keveset tulajdonítunk a bölcsnek, ha csupán a leggyöngébbnél erősebb, a legbúsabbnál vidámabb, a legféktelenebbnél józanabb s a legalacsonyabbnál nagyobb? Mit ér, ha Ladas gyorsaságával dicsekszik - sántákat, gyöngéket pillantva meg maga körül?

Érintés nélkül tovaszáll tetején a vetésnek,
S úgy repül át rajtuk, hogy a zsenge kalász le se hajlik,
Hogyha pedig tenger tükörén iramodna lebegve,
Vagy dagadó habokon, nedves sem lenne a talpa.[147]

Ez az önmagában becsült gyorsaság, nem az, amelyik a leglassúbbakkal való összehasonlításban arat dicséretet. No és egészségesnek hívod, akinek hőemelkedése van? Az enyhe betegség nem jelent kifogástalan hogylétet. "Így a bölcs abban az értelemben háborítatlan - mondják -, ahogy egy gránátalmafaj »magvatlan«: nem azért, mert egyáltalán nem kemények a magjai, hanem mert kevésbé kemények." Tévedés. Hiszen a jó emberben nem a rossz csökkent meglétét tapasztalom, hanem teljes hiányát. Ne legyen benne semmi rossz, ne legyen benne még csak kis rosszaság sem. Mert ha csak egy rossz tulajdonsága is van, megnő, s lassan béklyóba veri. A szemet is megvakítja a teljes, kifejlett hályog, elhomályosítja a kezdetleges.

Ha a bölcsnek bizonyos szenvedélyeket tulajdonítasz, nem fér össze velük az értelem, mintha zuhatag sodorná el, különösen, ha nemcsak egy szenvedéllyel kell megbirkóznia, hanem minden szenvedéllyel. Csapatostul többre képesek, még ha mérsékeltek is, mint egyetlen nagy indulat. Pénzre sóvárog, de csak közepesen. Kitüntetésre vágyik, de csak módjával. Hirtelen haragú, de lecsillapítható. Nem elég szilárd, de mégsem állhatatlan és ingatag. Érzéki, de nem eszeveszett. Jobban jár az, akinek egy teljesen kifejlett hibája van, mint az, akinek enyhébb fokon ugyan, de mindegyik megvan. Továbbá nem számít, milyen nagy a szenvedély; akármekkora, engedelmeskedni nem tud, tanácsot nem fogad el. Mint ahogy az észnek sem fogad szót egyetlen állat sem - akár vad, akár szelíd háziállat -, hiszen természeténél fogva süket a jó szóra, úgy nem követik, nem hallgatják meg az észt a szenvedélyek sem - akármilyen picurkák. Tigrisek, oroszlánok sohasem vetkezik le vadságukat; néha alábbhagynak vele, s mikor a legkevésbé várnád, megszelídített marconaságuk ismét ledobja láncait. A bűnök őszintén sohasem kezesednek.

Továbbá, ha az ész érvényesül, még csak el sem kezdődnek a szenvedélyek; ha az ész ellenére lobbannak fel, hiába ellenzik, megrögződnek. Hiszen könnyebb fellobbanásukat megakadályozni, mint lendületüket kormányozni. Így hát csalfa ez a középszerűség és haszontalan, egy szinten áll az ilyen kijelentésekkel: "mérsékelten kell őrjöngeni, mérsékelten kell betegnek lenni". Egyedül az erény ismer mérsékletet, a lelket gyötrő rossz tulajdonságok nem fogadják magukba. Könnyebben eltávolítod őket, mint kormányozod. Kételkedhetünk-e abban, hogy az emberi szívbe gyökeredzett és belekövesült bűnök - betegségnek hívjuk őket -, mint a kapzsiság, mint a kegyetlenség, mint a zabolátlanság, mértéket nem ismernek? Tehát a szenvedélyek sem ismernek mértéket. Tőlük vezet az út a bűnökhöz. S aztán ha valamennyire elismered a szomorúság, rettegés, vágy s más fonák indulat jogosságát, nem lesz hatalmad fölöttük. Miért? Mert rajtunk kívül áll, ami támasztja őket. Aszerint nőnek, hogy nagy vagy kisebb okok idézik elő. Nagyobb lesz a rettegés, minél nagyobb vagy minél közelebbről látható, ami rémületbe ejt; hevesebb a vágy, minél pompásabb nyereség reménye ébreszti. Ha nem rajtunk múlik, vannak-e szenvedélyeink, az sem rajtunk múlik, hogy mekkorák. Ha hagytad, hogy fellobbanjanak, kiváltó okaikkal együtt nőnek, és oly hatalmasak lesznek, amilyenekké csak lehetnek. Tegyük hozzá, hogy akármilyen csekélyek, kiterjednek. Az ártalmas dolgok sohasem tartanak mértéket. Kezdetben akármilyen könnyű a betegség, továbbharapódzik, s egyszer a legkisebb új kór leteríti a maródi testet. De micsoda esztelenség azt hinni, ha egyszer valaminek a kezdete hatalmunkon kívül esett, befejezése hatalmunkban áll? Hogy lesz elég erőm annak véget vetni, aminek meggátlásához nem voltam erős? Mégiscsak könnyebb valamit kirekeszteni, mint visszaszorítani, ha beeresztettük. Egyesek a következőképpen tesznek különbséget: "A mértéktartó, okos ember kedélyalkata és kedélyállapota tekintetében nyugodt, de az eseményekkel kapcsolatban nem. Mert ami kedélyállapotát illeti, nem háborítja, nem búsítja el, nem rettenti meg semmi; de sok külső körülmény támad rá, és kilendíti nyugalmából." Ezzel azt akarják mondani: nem haragos ember ugyan, de olykor haragszik; nem félénk ugyan, de olykor fél, azaz ment a félelem hibájától, de szenvedélyétől nem. S ha ez tért nyer, a félelem a sűrű előfordulás során erkölcsi hibává alakul, s a harag, ha útja nyílt a lélekbe, a haragmentes lelkialkat szövedékét felfejti. Amellett, ha valaki nem veszi semmibe a kívülről jött indítékokat, és fél, amikor eljön az idő, hogy bátran szálljon tűzzel-vassal szembe a hazáért, a törvényekért, a szabadságért, habozva áll ki, és szíve meghátrál. Márpedig nem illik a bölcshöz ez a lelki ellentmondás.

Továbbá véleményem szerint arra kell vigyáznunk, ne keverjünk össze két külön-külön bizonyítandó tételt. Hiszen magában is megálló következtetés az, hogy "az jó egyedül, ami tiszteletre méltó", s megint csak magában áll, hogy "a boldog élethez elég az erény". Ha az jó egyedül, ami tiszteletre méltó, akkor mindenki egyetért: ahhoz, hogy boldogan élj, az erény elegendő; viszont nem ismerik el, hogy ha boldoggá egyedül az erény tesz, akkor az jó egyedül, ami tiszteletre méltó. Xenokratés és Speusippos szerint boldoggá tehet akár az erény is egymagában, de mégsem csak az a jó, ami tiszteletre méltó. Epikuros is azt tartja: az erényes ember boldog, de maga az erény nem elég a boldog élethez, mert a boldogságot az erényből származó gyönyör hozza létre, nem maga az erény. Ostoba megkülönböztetés. Hiszen ugyanő állítja, hogy az erény soha nincs gyönyör nélkül; így ha mindig gyönyörhöz kapcsolódik és elválaszthatatlan tőle, magában is elég. Hisz mindig vele van a gyönyör, nélküle nem létezik, még ha egyedül van is. Az pedig képtelen gondolat, hogy boldoggá tehet ugyan az erény, akár magában is, de nem tehet tökéletesen boldoggá. Hogyan lehetséges ez, nem jövök rá. Hiszen a boldog élet tökéletes, felülmúlhatatlan jót hord önmagában. Ha ez megvan, tökéletesen boldog. Ha az istenek élete sem tartalmaz semmi nagyobbat vagy jobbat, és a boldog élet isteni, akkor semmit sem tartalmaz, amire még fokozható lenne. Amellett, ha a boldog élet semminek sincs híjával, minden boldog élet tökéletesen boldog, egyszerre boldog és a legboldogabb. Kétled-e, hogy a boldog élet a legfőbb jó? Tehát, ha a legteljesebb jóval rendelkezik, boldogsága is a legteljesebb. Miként a legfőbb jóhoz sem lehet hozzátenni (hiszen mi van a legfőbb fölött?), úgy a boldog élethez sem: nem létezik a legfőbb jó nélkül. Ha megnevezel valakit, aki másoknál boldogabb, akkor megnevezel majd még sokkal boldogabbat is; számtalan fokot különböztetsz meg a legfőbb jóban, holott legfőbb jón azt értem, amely fölött már nincs lépcsőfok. Ha valaki kevésbé boldog, mint a másik, ebből következik, hogy ennek a boldogabb másiknak az életét jobban kívánja, mint a magáét. A boldog ember pedig semmilyen életet nem helyez a maga élete helyébe. A következő két eshetőség közül mindegyik hihetetlen: vagy lebeg még valami a boldog előtt, amit jobban szeretne a meglevőnél, vagy nem szeretné jobban azt, ami a meglevőnél jobb. Hisz bizonyára minél okosabb, annál inkább törekszik a legjobb felé, és minden módon elnyerni kívánja. Márpedig hogyan lehet valaki boldog, ha még mindig képes, sőt köteles egyet s mást kívánni?

Elárulom, mi ennek a tévedésnek a forrása: nem tudják, hogy a boldog élet egység. Minősége helyezi a legjobb állapotba, s nem terjedelme. Tehát egyenlő, akár hosszú, akár rövid, szétáradó vagy szűk határok közé szorított, sok helyre, sok irányba ágazó, vagy egy csapáson terelték. Ha szám, mérték vagy részek szerint értékeljük, megfosztjuk attól, amiben kiváló. S miben kiváló a boldog élet? Hogy teljes. Úgy vélem, az evés-ivás határa a jóllakottság. Ez többet eszik, az kevesebbet - mit számít? Már mindkettő jóllakott. Ez többet iszik, az kevesebbet - mit számít? Már egyik sem szomjas. Ez több évet élt, az kevesebbet; nem érdekes, ha egyformán boldoggá tette ezt a sok év, amazt a kevés. Akit te "kevésbé boldognak" hívsz, nem boldog; ez a jelző nem tűr korlátozást.

"Aki bátor, ment a félelemtől. Aki ment a félelemtől, ment a szomorúságtól. Aki ment a szomorúságtól, boldog." Ez a mi szillogizmusunk. Megpróbálják ellene vetni, hogy mi egy téves, vitatott tételből úgy indulunk ki, mintha nyilvánvaló lenne, nevezetesen abból, hogy aki bátor, ment a félelemtől. "Hát talán a bátor ember nem fél a fenyegető bajoktól? Ez az eszteleneket, tébolyultakat jellemzi, nem a bátrakat. Igaz, hogy a bátor mérsékelten fél, de teljesen ő sem ment a rettegéstől." Akik ezt állítják, ismét visszacsúsznak abba a tévedésbe, hogy a kisebb hibákat az erények helyébe teszik. Mert aki fél ugyan, de ritkábban és kevésbé, nincs minden rossz híjával, a rossz legfeljebb enyhébb formában gyötri. "Ámde én esztelennek tartom, akit nem rémítenek meg a fenyegető bajok." Igazad van, ha valóban bajok; de ha tudja, hogy nem azok, s csak a gyalázatot ítéli bajnak, nyugodt szívvel kell szembenéznie a veszéllyel, és semmibe vennie azt, ami másoknak félelmetes. Vagy ha az ostobára, eszefogyottra jellemző, hogy nem fél a "bajoktól", minél okosabb valaki, annál jobban fog félni? "Tehát szerintetek a bátor kiteszi magát a veszélynek." Egyáltalán nem; nem fél tőlük, de elkerüli őket. Az óvatosság illik hozzá, a félelem nem. "Micsoda? Talán nem fél a haláltól, bilincstől, tűztől, a sors többi nyilától?!" Nem. Tudja ugyanis, hogy mindez nem rossz, csak annak látszik. Mindezeket az emberi élet mumusainak tartja. Fesd le a fogságot, korbácsolást, láncokat, nyomort, tagjainak szétszaggatását (szaggassa akár a betegség, akár az erőszak), vagy jusson eszedbe bármi: az őrültek tulajdonságai közé sorolja a rettegést. Mindettől a félénkek féljenek. Vajon azt képzeled rossznak, ami felé olykor önként kell mennünk? Kérded, mi a rossz? Meghátrálni a rossznak nevezett dolgok elől, nekik áldozni szabadságunkat, amelyért mindent el kell tűrni. Elvész a szabadság, ha nem vetjük meg mindazt, ami járomba hajt. Nem vitatnánk, mi illik a bátor emberhez, ha tudnánk, mi a bátorság. Mert az bizony nem megfontolatlan vakmerőség, nem a veszély imádata, a félelmetes kihívása, hanem az a tudomány, amellyel meg lehet különböztetni: mi a jó és mi nem az. Rendkívül lelkiismeretesen vigyáz magára a bátorság, s ugyanakkor rendkívül türelmesen viseli el mindazt, ami a bajok hamis látszatában jelenik meg.

"Hogyan? Ha kard lebeg a bátor ember feje fölött, ha egymás után döfik át testrészeit, ha szeme előtt fordulnak ki belei, ha hosszabb szüneteket tartva - hogy még nagyobb fájdalmat érezzen - rohanják meg újra, és a behegedt seben át friss vér tör fel: nem fél? Azt állítod, hogy nem is szenved?" Bizony szenved - hiszen semmiféle erény sem szabadít meg az emberi érzékenységtől -, de nem fél: töretlenül tekint le a magasból fájdalmára. Kérded, milyen a lelke? Mint egy beteget vigasztaló barát.

"Ami rossz, árt. Ami árt, hitványabbá tesz. A fájdalom és a szegénység nem tesz hitványabbá: tehát nem rossz."

"Ez a feltevéstek hamis, hiszen nem tesz hitványabbá, ha valami árt. A zivatar, szélvész árt a kormányosnak, s mégsem teszi hitványabbá." Erre valamelyik stoikus ezt az ellenvetést teszi: a kormányos hitványabb lesz a zivatarban és a szélvészben, mert nem képes teljesíteni a tervét, s megtartani útvonalát, nem mesterségében lesz hitványabb, hanem tevékenységében. Mire a peripatetikus: "Tehát a bölcset is hitványabbá teszi a szegénység, fájdalom s minden más hasonló: az erénytől ugyan nem fosztja meg, de tevékenységében akadályozza." Helyes volna az ellenvetés, ha nem lenne összehasonlíthatatlan a kormányos és a bölcs helyzete. Ez utóbbinak ugyanis az a célja, hogy egész életvitelében nemcsak mindenáron végigviszi, amibe belefogott, hanem mindent helyesen is fog tenni; a kormányos célja, hogy a hajót mindenáron bevigye a kikötőbe. A mesterség szolga: azt kell nyújtania, amit megígért, a bölcsesség uralkodó, király. A mesterségek szolgálnak az életnek, a bölcsesség parancsol.

Szerintem másképp kell válaszolni: sem a kormányos mestersége nem lesz hitványabb akármilyen vihartól, sem a mesterség alkalmazása a gyakorlatban. A kormányos nem jó szerencsét ígért neked, hanem hasznos munkát, s azt a tudást, amivel elirányítja a hajót: ez annál jobban megnyilvánul, minél inkább ellene szegül valamilyen véletlen erő. Aki ezt tudja mondani: "Neptunus, e hajót csak egyenesen állva süllyesztheted lefelé"[148] - az eleget tett mesterségének: a vihar a kormányost nem tevékenységében gátolja, hanem a siker elérésében. "Hogyan, hát nem árt a kormányosnak az a körülmény, amely nem engedi meg, hogy elérje a kikötőt, meghiúsítja próbálkozásait, visszadobja vagy visszatartja vagy lecsarnakolja hajóját?" Nem úgy árt neki mint kormányosnak, hanem úgy mint utasnak: másként nem is kormányos. Kormányosi ügyességét annyira nem gátolja, hogy még felszínre is hozza: hiszen nyugodt tengeren, a szólás szerint, akárki kormányos. A hajónak okoz a rossz idő kárt, nem parancsnokának mint parancsnoknak. Két személyiség egyesül a kormányosban: az egyik közös mindenkivel, aki ugyanarra a hajóra száll, tehát utas ő is; a másik különbözik: ő a kormányos. A vihar árt neki mint utasnak, de nem úgy mint kormányosnak. Másrészt a kormányosi mesterségből másokra háramlik jó: éppúgy szolgálja az utasokat, mint az orvosi mesterség a betegeket. Közös jó a bölcs java is: egyrészt azoké, akikkel él, másrészt személyesen a sajátja. Így a kormányosnak talán árt, ha a vihar akadályozza másoknak ígért szolgálatában; a bölcsnek nem árt a szegénység, nem árt a fájdalom, nem ártanak az élet viharai. Nem bénítják meg minden tevékenységét, csak azt, ami másokra vonatkozik; ő folytonosan működik, s a legnagyobb sikerrel akkor, mikor a sors szembeszegül vele: akkor ugyanis bölcsességének tulajdonképpeni tisztét tölti be, s a bölcsességről azt mondtuk, részben mások java, részben magáé a bölcsé.

De még akkor sincs igazán akadálya, hogy mások hasznára legyen, mikor valamilyen kényszerítő körülmény ránehezedik. A szegénység akadályozza, hogy megtanítsa, hogyan kell az államügyeket kezelni, de azt megtanítja, hogyan kell a szegénységet kezelni. Tevékenysége az élet egészére kiterjed. Így a sors semmilyen szeszélye, semmilyen körülmény nem zárja ki a bölcs működését: hiszen pontosan az, amit tesz, tilt meg neki minden más tevékenységet. Az események mindkét végletéhez alkalmazkodik: a jókat igazgatja, a rosszakat leigázza.

Így edzette meg magát, mondom, hogy erényt tanúsítson mind a kedvező, mind a kedvezőtlen viszonyok között, s csak az erényt tartsa szem előtt, s ne az anyagot, amelyre hat. Tehát neki sem a szegénység, sem a fájdalom, sem bármi más, ami a tudatlanokat eltéríti és szakadékba taszítja, nem áll útjába. Azt hiszed, leverik a bajok? Felhasználja őket. Pheidias nemcsak elefántcsontból tudott szobrot faragni; öntött bronzból is. Ha márványt vittél volna neki, ha még közönségesebb anyagot, akkor is a lehető legtökéletesebbet faragta volna ki belőle. Így a bölcs az erényt, ha van rá módja, gazdagságban bontakoztatja ki, ha nincs, szegénységben; ha képes rá, hazájában, ha nem, száműzetésben, ha teheti, mint hadvezér, ha nem, mint közkatona; ha tudja, ép-egészségesen, ha nem, megnyomorodva. Akármilyen sorsban lesz része, valami emlékezetre méltót hoz létre belőle. Kétségtelenül vannak olyan vadidomárok, akik a legkegyetlenebb s a találkozás során már rémületet keltő állatokat arra kényszerítik, hogy elviseljék az embert, s nem érve be azzal, hogy vadságukból kivetkeztessék, egészen hálópajtássá szelídítik őket - az idomító az oroszlán szájába dugja a kezét, a tigrist megcsókolja ápolója, egy csöpp etióp parancsára az elefánt térdre ereszkedik, és kötélen hagyja magát vezetni; így mester a bölcs is a bajok megfékezésében. Fájdalom, nélkülözés, gyalázat, börtön, száműzetés - minden, ami másutt borzalmat kelt, mikor a bölcshöz érkezik, már kezessé vált.

Élj egészségben!

 

88. LEVÉL

Szeretnéd tudni, mi a véleményem a szabad művészetekről:[149] semmit sem tisztelek, semmit sem sorolok a javak közé, amiből pénzt csinálnak. Kereső foglalkozások ezek, annyiban hasznosak, amennyiben csiszolják és nem kötik gúzsba a szellemet. Addig kell velük tölteni az időt, ameddig a lélek nem tehet semmi jelentősebbet: alapismeretek számunkra, nem feladatok. Hogy miért mondják szabad tudományoknak, világos: mert szabad emberhez méltóak. Egyébként csak egy tudomány szabad igazán: amelyik szabaddá tesz, s ez a bölcsesség magasra törő, bátor, nagylelkű tudománya. A többi jelentéktelen, gyermekhez méltó; vagy azt hiszed, lehet akármi jó olyan tudományokban, amelyeknek tanítói, mint látod, mindenkinél becstelenebbek és alávalóbbak? E tudományokat nem tanulni, hanem már tudni kell.

Egyesek szerint az volna bennük vizsgálatra érdemes: vajon az embert jobbá teszik-e? Még csak nem is ígérik ezt, s nem is törekszenek erre a tudásra. A grammatikus[150] a nyelv tanulmányozásával foglalkozik, s ha szélesebb körben akar mozogni, a történelmet, ha pedig határait a legtávolabbra akarja kitolni, a költészetet tanulmányozza. Melyik kövezi ki ezek közül az erényhez vezető utat? A szótagolás, a gondos szófejtés, a regék idézgetése, a verselés törvénye és ritmizálása! Melyikük oszlatja el a félelmet, szabadít meg a vágytól, fékezi meg a bujaságot?

[Nézzük most a mértant s a zenét: egyiknél sem akadsz semmire, ami eltilt a félelemtől, eltilt a vágytól. S ha valaki e tekintetben tudatlan, hiába tud mást.][151]

Megtanítják-e ezek az emberek az erényt vagy sem? Ha nem tanítják, nem is származtatják át, ha tanítják, filozófusok. Szeretnéd tudni, az erény tanítása mennyire távol van a katedrájuktól? Figyeld meg, tanaik mennyire különböznek egymástól; márpedig hasonlatosság volna közöttük, ha ugyanarra tanítanának. Hacsak nem véletlenül győznének meg arról, hogy Homéros filozófus volt, éppen mikor ezt a felhozott érvekkel tagadnák: mert hol stoikust faragnak belőle, aki csak az erényt méltányolja, visszariad az élvezetektől, s még a halhatatlanság árán sem enged a tisztességből, hol epikureust, aki egy békés, életét lakomákkal, énekszóval töltő város nyugalmát dicséri, hol peripatetikust, aki meghonosítja a három jó fogalmát,[152] hol akadémikust, aki szerint minden bizonytalan. Világos, hogy e tulajdonságokból semmi sincs benne, mert mindegyik megvan; hiszen egymástól különböznek. Engedjük meg nekik, hogy Homéros filozófus volt: eszerint bölcs volt, mielőtt egyetlen verset ismert volna. Tanuljuk meg hát azt, ami bölccsé tette Homérost.

És azt kutatni, ki élt régebben, Homéros-e vagy Hésiodos, nem tartozik jobban a lényeghez, mint ez: ha Hekuba fiatalabb volt Helenénél, miért nem bírta magát olyan jól? Micsoda? Hát Patroklos és Akhilleus éveinek számát nyomozni szerinted a lényeghez tartozik? Inkább azt kérded, hol bolyongott Odysseus, mint hogy megtaláld az eszközt arra, hogy mi ne bolyongjunk örökké? Nincs időm meghallgatni, vajon Itália és Sicilia között hányódott-e, vagy az általunk ismert világon kívül - nem is bolyonghatott olyan sokáig annyira kis helyen -, lelki viharokban hánykolódunk naponta, s hitványságunk Odysseus minden szerencsétlenségébe belekerget. Nem hiányzik a szemet izgató szépség,[153] nem hiányzik az ellenség; emitt az elvadult, embervért habzsoló szörnyek, amott a fület csábító cseles csapda, ott pedig a sok hajótörés s a bajok ezer változata. Arra taníts engem, hogyan szeressem a hazámat, hogyan a feleségemet, hogyan az apámat, hogyan evezzek mindezeknek az annyira tiszteletreméltó dolgoknak a révébe akár hajótörötten is! Minek vizslatni, vajon Pénelopé erkölcstelen volt-e, vagy csak megtévesztette kortársait? Sejtette-e, hogy Odysseust látja maga előtt, mielőtt tudta volna? Taníts meg inkább arra, mi az erkölcsösség, s mi az értéke, a testhez vagy a lélekhez van-e kötve.

Áttérek a zenére. Megtanítod, hogyan cseng össze a magas és a mély hang, hogyan születik az összhang a sokféleképpen pengő-bongó húrokból. Inkább azt érd el, hogy lelkem önmagával legyen összhangban, s ne váljanak ki belőle szándékaim. Feltárod előttem, melyek a panaszos dallamok; inkább azt tárd fel, hogyan ne ejtsek a kedvezőtlen körülmények között egyetlen panaszos szót sem!

A mérnök megtanítja, hogyan mérjem fel a birtokot, ahelyett, hogy azt tanítaná, hogyan mérjem fel, mennyi elég az embernek; számolni tanít, s a kapzsiságnak kölcsönzi ujjamat, pedig jobb lenne, ha arra tanítana: nem ér semmit az a számolgatás, nem lesz az ember boldogabb, ha vagyonának felmérése kimeríti a számvevőket, sőt fölöslegeset birtokol; és tetőtől talpig szerencsétlen lesz, ha arra kényszerül, hogy egyedül számolja össze, mennyije van. Mire jó, hogy a földecskét fel tudom osztani, ha testvéremmel nem tudom megosztani? Mire jó, hogy egy hold földet lábakban kínos pontossággal ki tudok mérni, és rajtacsípem, ami a mérőrúd elől kisiklott, ha elbúsít az izgága szomszéd, aki birtokomból valamennyit lekanyarít? Megtanítja, hogyan ne veszítsek el semmit határaimból; ámde én azt szeretném megtanulni, hogyan veszítsem el az egészet - vidám szívvel. "De apám és nagyapám földjéről űznek el!" Hogyan? Nagyapád előtt kié volt ez a föld? Meg tudod magyarázni - nem is azt, hogy melyik emberhez -, melyik néphez tartozott? Nem mint gazda léptél rá, hanem mint bérlő. Kinek a bérlője vagy? Ha minden dolgod jól megy, az örökösödé. A jogtudósok tagadják, hogy a közös tulajdont haszonélvezettel el lehet nyerni; az, amit birtokolsz, amit a tiédnek mondasz, közös, mégpedig az emberiségé. Ó, gyönyörű tudomány! Meg tudod mérni a kört, négyszögbe kényszerítesz minden adott formát, megmondod a csillagok egymás közti távolságát, nincs semmi, ami ne esne mérőeszközöd alá; ha mester vagy abban, hogy felméred az emberi lelket, mondd meg, milyen nagy, mondd meg, milyen parányi. Ismered, mi az egyenes vonal; mit használ ez, ha nem tudod, mi az életben az egyenes út?

Most ahhoz érkeztem, aki az ég ismeretével dicsekszik:

Hogy hova tart útján a hideg saturnusi bolygó,[154]
s Cylléné ragyogó fia[155] mily kört jár be a mennyben

- mire jó tudni? Hogy nyugtalankodjam, valahányszor a Saturnus és a Mars ellenkező helyzetben áll, vagy mikor a Mercur esti nyugovóra tér a Saturnus szeme láttára, ahelyett, hogy megtanuljam: akárhol álljanak, kedvezőek[156] és nem változtathatók? Örök, végzet szabta rend hajtja őket, s ellenállhatatlan sodróerő; állandóan ismétlődő fordulókban tűnnek fel újra, s minden dolog kimenetelét vagy előmozdítják, vagy jelzik. De még ha ők mozgatják is mindazt, ami történik, mire való ismerni a megváltoztathatatlan világot? Ha pedig jelzik, mi haszna előre látni, amitől megmenekülni nem tudsz? Akár tudod előre, akár nem - meg fog történni.

Hogyha a gyors napot és követő csillagjai rendjét
megfigyeled, sohasem csalhat meg a holnapi óra,
és a derült éj sem hálóz be csalóka cselével.[157]

Alaposan s bőven történt gondoskodás arról, hogy a cselvetésektől biztonságban legyek. "Vajon nem csal meg a holnapi óra? Hiszen megcsal, ami tudtunk nélkül történik." Hogy mi lesz, azt nem tudom, hogy mi lehetséges, azt tudom. És egyik lehetőségről sem remélem, hogy elmarad; az egészet várom. S ha valami kiesik, jó néven veszem. Megcsal az óra, ha kímél, de még akkor sem csal meg; mert ahogyan tudom, hogy minden megeshet, éppúgy tudom, hogy nem okvetlenül kell bekövetkeznie, tehát a kedvező dolgokat várom, a rosszakra felkészülök.

El kell viselned, hogy nem haladok az előírt úton: mert nem tudom magam rávenni arra, hogy a szabad művészetek művelői közé soroljam a festőket, hasonlóan a szobrászokat, márványfaragókat s a fényűzés más kiszolgálóit. Ugyanígy száműzöm a birkózókat s egész olajból-sárból kevert tudományukat a szabad művészetek közül; vagy akkor már a kenőcsárusokat is ide kell sorolnom, meg a szakácsokat és a többit mind, aki tehetségét élvezeteink szolgálatába állítja. Kérdezlek, ugyan mi szabad emberhez méltót találsz azokban, akik már éhgyomorra hánynak, akiknek hízik a teste, sorvad és álomkórban szenved a lelke?

Vagy szabad tudománynak tekintené a mi ifjúságunk, amit őseink gyakoroltak: állva lándzsát vetni, botot forgatni, lovon nyargalni, fegyverrel bánni? Semmire sem tanították gyermekeiket, amit hanyatt fekve kellene megtanulni. De sem ezek a gyakorlatok, sem az előbbiek nem tanítják, nem táplálják az erényt. Hiszen mire jó megülni a lovat s futását zablával fékezni - ha közben a legzabolátlanabb szenvedélyek ragadnak el? Mire jó birkózásban vagy ökölvívásban sok embert legyőzni - ha közben bennünket győz le a hirtelen harag?

"Hát semmivel sem gyarapítanak a szabad tudományok?" Más tekintetben sok mindennel, erény tekintetében semmivel. A bevallottan hitvány kézimesterségek is nagymértékben járulnak hozzá az élet berendezéséhez, az erénnyel még sincsenek kapcsolatban. "Miért neveljük hát fiainkat a szabad tudományokkal?" Nem azért, mintha erényt taníthatnának, hanem mert a lelket előkészítik az erény befogadására. Mint ahogy az első - a régiek szavával - "betűvetés", mellyel a gyermekeknek az elemi ismereteket adják át, nem tanítja a szabad művészeteket, de szállást csinál annak, amit ezután kell felfogni, úgy a szabad művészetek sem vezetik el a lelket az erényhez, csak útra indítják.

Poseidónios szerint négy fajtája van a művészeteknek. Vannak közönségesek és alacsonyrendűek, vannak szórakoztatóak, vannak oktató és szabad művészetek. A közönséges a mesteremberek művészete, a kéz munkáján alapszik, s az élet berendezésével foglalkozik, nincs meg benne a szépség, nemesség semmilyen látszata. Szórakoztató az, mely a szem és fül gyönyörködtetésére irányul. Ide sorolhatod a gépészeket: ők találják ki a maguktól fölemelkedő színházi süllyesztőket, a zajtalanul levegőbe emelkedő deszkaemelvényeket és más színváltoztatásokat, melyek során váratlanul vagy szétnyílnak az összefüggő dolgok, vagy a különállóak maguktól összeforrnak, vagy ami kimagaslott, fokozatosan magába süllyed. Becsapja a hozzá nem értők szemét, s mivel nem ismerik az okát, minden váratlan dolgon elcsodálkoznak.

Oktató művészetek, s valamennyire hasonlítanak a tulajdonképpeni szabad művészetekhez azok, melyeket a görögök "enciklikusnak", a mieink "szabadnak" neveznek. Az igazat megvallva, egyedül azok a szabad művészetek, melyeknek gondja az erény.

"A filozófia természeti, erkölcsi és logikai részre osztható, így a szabad művészetek csapata is helyet követelhet magának a filozófiában. Ha a természeti kérdésekhez érkezünk, a geometria tanúságára támaszkodunk; tehát része annak, aminek kisegítője." Sok minden segít ki minket, és ezért még nem válik részünkké; ha részünk volna, nem is segítene ki. Az élet a test segédeszköze, mégsem része. A geometria tesz valamelyes szolgálatot: olyan szüksége van rá a filozófiának, mint neki a szerszámkovácsra; de sem a szerszámkovács nem tartozik a geometriához, sem az a filozófiához. Azonkívül mindkettőnek megvannak a maga határai: mert a bölcs a természeti jelenségek okait egyrészt kutatja, másrészt megismeri, a mérnök csupán számukat és mértéküket vizsgálja és számítja össze. Hogy az égitestek működése milyen rendszeren alapszik, miben áll hatásuk, természetük, azt a bölcs ismeri; feltűnésüket és visszatérésüket a körpályán, s bizonyos fordulókat, melyek süllyedni és felemelkedni késztetik az égitesteket, s néha azt a látszatot keltik, mintha állnának, noha nem szabad megállniuk - ezt a matematikus számítja ki. Hogy mi az oka a képek visszatükrözésének - a bölcs fogja tudni, de a mérnök megmondhatja, mekkora legyen a test távolsága a képtől, és milyen alakú tükör milyen képet vetít vissza. Hogy a nap nagy, a filozófus fogja bebizonyítani; hogy pontosan mekkora, azt a matematikus, akit a gyakorlat és a tapasztalat irányít, de hogy az irányíthassa, bizonyos elvek szerint kell eljárnia. Márpedig egy tudomány nem öntörvényű, ha az alapja bitorolt.

A filozófia nem kér semmit se mástól, egész épületét az alaptól kezdve ő emeli; a matematika, hogy úgy mondjam, felszíntudomány, idegen alapozásra épít. Elfogadja a kiindulópontokat, ezek jóvoltából juthat tovább a végpontig. Ha magától menne az igazság felé, ha az egész világegyetem jellegét felölelhetné, elismerném, hogy sokban gyarapítja lelkünket, mely az égiekkel való érintkezés során megnő, s hoz magával valamit a magasból. Egyetlen dolog viszi tökélyre a lelket, a jó és a rossz megváltoztathatatlan ismerete, márpedig egy művészet sem kutatja a jót és a rosszat. Vegyük csak sorba egyenként az erényeket. A bátorság megveti a félelmetest, ami elborzaszt és szabadságunkat gúzsba köti, azt lenézi, harcra hívja, szétmorzsolja; vajon a szabad tudományok erősítik ebben a harcban? A hűség az emberi szív legszentebb java, semmilyen kényszerhelyzet nem veszi rá a csalásra, semmilyen jutalom nem rontja meg. "Égess, ölj vágj - mondja -, nem árulom el a titkomat, de minél jobban fenekedik rá a fájdalom, annál mélyebbre temetem." Vajon a szabad tudományok képesek ilyenné formálni a lelket? A mérséklet uralkodik a gyönyörökön, az egyiket gyűlöli és elkergeti, a másikat adagolja és egészséges mértékre korlátozza, sosem keresi őket magukért; tudja, hogy a megkívánt dolgok legokosabb mértéke: nem annyit elvenni, amennyit akarsz, hanem annyit, amennyi megillet. Az emberiesség megtiltja, hogy társaiddal gőgös légy, megtiltja a kapzsiságot; szóban, tettben, érzésben szívesnek és elnézőnek mutatkozik mindenki iránt, semmi bűnt nem tart magától idegennek, a benne levő jót pedig azért szereti leginkább, mert másvalakinek lehet vele hasznára. Vajon a szabad művészetek ezt az erkölcsöt szabják meg? Éppoly kevéssé, mint ahogy az egyszerűséget, szerénységet, mértéktartást, éppoly kevéssé, mint a józanságot és a takarékosságot, éppoly kevéssé, mint a szelídséget, mely más vérét úgy kíméli, mint a magáét, és tudja, hogy az ember nem tékozolhatja az embert.

"Mikor azt mondjátok - vetik ellenünk -, hogy a szabad tudományok nélkül nem lehet eljutni az erényhez, hogy állíthatjátok, hogy azok egy hajszállal sem gyarapítják az erényt?" Mert ennivaló nélkül sem jutni az erényhez, s az erényhez mégsem tartozik hozzá az ennivaló. A fa semmivel sem gyarapítja a hajót, ámbár a hajó csakis fából készülhet. Ismétlem, nincs okod rá, hogy ezt vagy azt valami alkati összetevőnek tekintsd csak azért, mert nélküle nem jöhet létre.

Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a szabad tudományok nélkül is el lehet érkezni a bölcsességhez; ámbár az erényt tanulni kell, mégsem ezekből tanuljuk. Miért képzeljem, hogy nem válik bölcs abból, aki nem ismeri a betűket, ha a bölcsesség nem a betűkben rejlik? Tettekre tanít, nem szavakra, s nem tudom, nem biztosabb-e az emlékezet, ha önmagán kívül nincs semmiféle támasza? A bölcsesség nagy és terjedelmes valami, szabad térre van szüksége, földről és égről kell tanulnia, múltról és jövőről, mulandó és örök dolgokról, az időről - nézd csak, egyedül e tárgyban mi mindent vizsgálnak. Először is, hogy létezik-e önmagában, aztán, hogy létezett-e valami az idő előtt, létezik-e az idő nélkül, hogy a világgal kezdődött-e, vagy - mert a világ előtt is volt valami - volt-e idő a világ előtt? Számtalan kérdés merül fel csak a lélekkel kapcsolatban: honnan van, milyen, mikor kezd létezni, meddig létezik; vándorol-e egyik helyről a másikra, és változtatja-e lakhelyét az élőlények más és más alakjába vetve, vagy egy alkalomnál többször nem szolgál, és elbocsátva a mindenségben bolyong; vajon anyagi vagy sem, mit fog tenni, ha rajtunk keresztül cselekedni megszűnik; hogyan fog élni szabadságával, ha elmenekül ebből a kalitkából; vajon elfelejti-e a megelőző eseményeket, s csak attól fogva kezdi ismerni önmagát, amikor a testből kiszakadva felszáll a magasba? Bármely részét fogod át az égi és földi világnak, elcsigáz a kutatásra és megismerésre váró hatalmas áradat. Hogy mindezt a rengeteg, nagy fontosságú tudást kényelmesen elszállásolhassuk, ki kell seperni lelkünkből a fölöslegest. Az erény nem fog szűk kis tanyára telepedni; ha valaminek nagy a kiterjedése, tágas térséget kíván. Űzzünk ki hát mindent, álljon üresen számára az egész szív.

"De a sok tudomány ismerete örömöt okoz." Tehát csak annyit tartsunk meg belőlük, amennyi szükséges. Vagy szerinted, ha valaki gyakorlatilag fölösleges holmit halmoz fel, és értékes ritkaságokban fejt ki otthon pompát, meg kell róni, azt pedig nem, aki fölösleges tudományokkal foglalkozik? Ha az elégnél többet akarsz tudni, az is egyfajta mértéktelenség. Nos, és ha nagyon beleveted magad a szabad művészetekbe, akadékoskodóvá, szószátyárrá, kotnyelessé, önelégültté leszel, s azért nem tanulod majd meg a szükségeseket, mert fölöslegeseket tanultál meg. Didymos grammatikus négyezer könyvet írt; akkor is sajnálnám, ha ennyi fölöslegeset olvasott volna. Könyveinek egy részében Homéros hazáját kutatja, máshol azt, ki volt Aeneas igazi anyja, emitt, hogy Anakreón vajon kicsapongó vagy józan életet élt, más könyvekben pedig, hogy Sapphó prostituált volt-e, s más hasonlót, amit ha tudnál, el kellene felejteni - most menj, s próbáld azt állítani, hogy rövid az élet.

De ha hozzánk fordulsz, akkor is sok nyesegetnivalóra hívom fel figyelmedet. Nagy időpazarlásba, hallgatóságunk fülének alapos kifárasztásába kerül nekünk ez a dicséret: "Ó, milyen tudós ember!" Elégedjünk meg ezzel az egyszerűbb ranggal: "Ó, milyen jó ember." Így van-e? Göngyöljem ki valamennyi nép évkönyveit, s kutassam, ki írt először költeményeket? Számoljam össze, ha nincsenek évi feljegyzések, mennyi idő telt el Orpheus és Homéros között? S Aristarkhos ízetlen megjegyzéseit, melyekkel más költeményeit telitűzdelte, vizsgáljam át újra meg újra, s szótagokra fecséreljem az életemet? Hát így nem tapadok meg a geometria porában? Annyira kihullott volna fejemből az üdvös tanítás: "Takarékoskodj az idővel!" Ilyesmiket tudjak? És mit ne tudjak? Apión grammatikus, aki Caius Caesar alatt egész Görögországot körbejárta, s mint második Homérost fogadta minden város, azt állította, hogy Homéros, mikor mindkét tárggyal végzett (az Odysseiával és az Iliásszal is), csak akkor illesztett egy olyan bevezetőt munkájához, mely felölelte a trójai háborút. Erre azt az érvet hozta, hogy Homéros szántszándékkal helyezett el két betűt az első sorba, melyek könyveinek számát jelölték. Ilyesmit kénytelen tudni az, aki sokat akar tudni. Nem törnéd-e, kérlek, azon a fejedet, mennyi idődet rabolja el a gyengélkedés, a közügyekkel való foglalkozás, a magánelfoglaltság, a mindennapos tennivalók, az alvás? Mérd fel az életidődet: nem is vesz fel ennyit magába.

A szabad tudományokról beszélek - és a filozófusoknak is mennyi fölösleges, mennyi gyakorlatiatlan elfoglaltsága van! Ők is lealacsonyodnak a szótagok közti különbségtevéshez, a kötőszavak és viszonyszók sajátságaihoz, s megirigyelték a grammatikusokat, megirigyelték a mérnököket: ami az ő tudományukban fölösleges volt, átvitték a magukéba. Így érik el, hogy nagyobb művészettel tudnak beszélni, mint élni. Hallgasd csak, mennyi rosszat tesz a túlzott szőrszálhasogatás, mennyire ellensége az igazságnak. Prótagoras szerint egyformán lehet minden tárgynak mellette és ellene érvelni, sőt akad érv amellett és az ellen is, hogy vajon minden tárgynak lehet-e mellette és ellene érvelni. Nausiphanés szerint a csak látszólag létező tárgyaknak a nemléte kevésbé bizonyítható, mint a léte. Parmenidés szerint a világegyetem látszólagos sajátságai közül semmi sem tartozik valójában a világegyetemhez. Az eleai Zénón minden fejtörést egy csapással széttör: szerinte semmi sem létezik. Ugyanitt tapogatóznak Pyrrhón követői, a megarai, az eretriai iskola, az akadémikusok, akik bevezették a semmit sem tudás új tudományát.

Tereld be mindezt a szabad tudományok fölösleges nyájába: azok számomra haszontalan tudományt tanítanak, ezek minden tudás reményétől megfosztanak. Még mindig jobb fölöslegeseket tudni, mint semmit. Azok nem hozzák a lámpát, amivel szemem sugarát az igazra irányítják, ezek kivájják a szememet is. Ha Prótagorasnak hiszek, a természetben csupa kétségbe vonható dolog létezik; ha Nausiphanésnek, egyedül egy bizonyos, hogy semmi sem bizonyos; ha Parmenidésnek, semmi sem létezik az Egyen kívül:[158] ha Zénónnak, még az az egy sem létezik.

Hát mi mik vagyunk? Mik azok, amelyek körülvesznek, táplálnak, fenntartanak? Az egész természet testetlen vagy csalóka árnyék. Nem egykönnyen mondanám meg, melyikükre haragszom inkább: azokra, akik meggátolják, hogy valamit tudjunk, vagy azokra, akik még a tudatlanság vigaszát sem hagyják meg nekünk.

Élj egészségben!

 

103. LEVÉL

Minek töröd a fejed azon, ami megtörténhet veled, de lehet, hogy meg se történik? Tűzvészre gondolok, egy ház összeroskadására, csupa olyasmire, amibe csak beleesünk, s nem belecsalogatnak. Inkább arra vigyázz, azt kerüld ki, ami leselkedik ránk, és csapdába ejt. Ritkán ér az a sorscsapás, ha mégoly súlyos is, hogy hajótörést szenvedünk, kifordulunk az utazókocsiból - embertől az emberre naponta száll veszély. Ez ellen vértezd fel magad, ezt figyeld éber szemmel. Ez a baj a leggyakoribb, ez a legmakacsabb, ez a legmegnyerőbb. A vihar is fenyeget, mielőtt feltámad, recsegnek-ropognak az épületek, mielőtt romba dőlnek, füst ad hírt először a tűzvészről - váratlanul jön az ember okozta romlás, s annál buzgóbban takargatják, minél közelebb kerül hozzánk. Tévedsz, ha hiszel a veled szembejövők arcának: emberi ábrázatuk van, de vadállatlelkük; legfeljebb a vadakkal pusztán a találkozás első fele rejt veszélyt; ha el hagytak menni, nem erednek utánad. Soha más nem hajtja őket a kártevésre, csak a szükség - az embernek jólesik embert pusztítani.

Mégis, mikor arra gondolsz, hogy az ember veszélyt hoz rád, gondolj arra is, hogy mivel tartozol az embernek. Egyfelől ügyelj arra, hogy ne sértsenek meg, másfelől, hogy ne sérts; örülj mások szerencséjének, indítson meg mások szerencsétlensége, és ne felejtsd, mit kell nyújtanod, mitől kell óvakodnod. Mit érsz el ezzel az életmóddal? Azt nem éred el, hogy ne ártsanak, de azt igen, hogy ne szedjenek rá. Amennyire pedig lehetséges, keress menedéket a filozófiában: ő ruhája redőzetébe bugyolál be téged. Az ő szentélyében biztonságban leszel, vagy legalábbis nagyobb biztonságban. Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak. A filozófiával nem kell kérkedned. Sok emberre hozott veszélyt, hogy dölyfösen s dacosan űzték. Belőled irtsa ki a bűnt, ne másoknak hánytorgassa fel; ne borzadjon el a közerkölcstől, s ne viselkedjen úgy, mintha kárhoztatni való volna minden, amit ő nem cselekszik. Bölcs lehetsz parádé nélkül, gyűlölködés nélkül is.

Élj egészségben!

 

104. LEVÉL

Nomentumi birtokomra menekültem; mit gondolsz, a város elől? Nem: a láz, az alattomos láz elől. Már kezet emelt rám: az orvos erősítgette, hogy ez már a kezdet - szapora és szabálytalan, a természetes ütemet összezavaró érverés. Nyomban kocsit hozattam. Bár Paulinám tartóztatott, ragaszkodtam az utazáshoz: bátyámuram, Gallio szavai voltak az ajkamon. Mikor ő Achaiában belázasodott, tüstént hajóra szállt, kiáltozva, hogy nem a testében van a betegség, hanem a környezetében. Ezt mondtam Paulinámnak, aki mindig egészségemet köti a szívemre. S mivel tudom, hogy általam vesz lélegzetet is, hogy gondoskodjam róla, magamról kezdek gondoskodni. Noha az öregség sok mindennel szemben megedzett, így elveszítem koromnak e jótéteményét. Mert eszembe jut, hogy ennek az öreg törzsnek is van egy fiatal hajtása, akit kímélni kell. S mivel nem tudom elérni, hogy ő engem bátrabban szeressen, ő éri el, hogy nagyobb vigyázattal szeressem magam. Hiszen a méltó vonzalmakat ápolni kell; olykor, még ha szorongatnak is a bajok, tiszteljük meg kedveseinket azzal, hogy akár gyötrelem árán is visszatartjuk a kiröppenő lélegzetet, hiszen a jó embernek nem addig kell élnie, ameddig neki tetszik, hanem ameddig szükség van rá. Aki feleségét, barátját nem becsüli annyira, hogy érte tovább maradjon életben, aki makacsul meg akar halni, az csak a maga kényelmével törődik. S parancsolja meg magának a lélek, ha övéinek érdeke úgy kívánja: ne csak egyszerűen ne akarjon meghalni, hanem ha már halálán volna is, álljon talpra, és bocsássa magát kedvesei rendelkezésére. A rendkívüli lélek jellemzője, hogy más kedvéért visszatér az életbe, s a nagy férfiak ezt gyakran megtették. De azt is az emberiesség kiteljesedésének tartom, ha öregségedet, melynek legszebb gyümölcse, hogy gondtalanabbul vigyázol magadra, és életeddel nagylelkűbben bánsz, körültekintőbben óvod, amikor tudod, hogy valakinek szeretteid közül kedves, hasznos, kívánatos. Nem silány örömöt s jutalmat hordoz ez önmagában sem, hiszen van-e kellemesebb, mint olyan drágának lenni feleséged számára, hogy emiatt a magad számára is drágább leszel? Így hát Paulinám nemcsak a maga nyugtalanságáért tehet engem felelőssé, hanem a magam nyugtalanságáért is.

Kérded, hogyan hajtottam végre az útitervet? Mihelyt kijutottam a város rossz levegőjéből s a füstölgő konyhák szagából - ha ezek munkába állnak, ami dögletes gőzt csak elnyeltek, porral vegyítve kiokádják -, nyomban éreztem, hogy közérzetem javul. Mit gondolsz, mennyi erőre kaptam azután, hogy szőlőmbe léptem! Kihajtva a legelőre, nekiestem takarmányomnak. Azóta már összeszedtem magam. Nyoma sincs testem gyanús gyengeségének, mely csak rossz gondolatokat szült. Teljes odaadással fogok tanulmányaimhoz. Nem sokban járul e hatáshoz a környezet, csak annyiban, amennyiben a lélek bebizonyítja önmagának, hogy a magányt elfoglaltságai közepette is megteremti, ha akarja; ám aki vidékek között válogatva vadászik a csöndre, mindenütt azt találja, ami szétszórja figyelmét. Mesélik, Sókratés így válaszolt valakinek, mikor az panaszkodott, hogy utazásai semmiben nem voltak hasznára: "Méltán jártál így: hiszen magaddal utaztál te is."

Ó, milyen szerencse volna egyeseknek, ha először önmaguktól vándorolnának el! Most önmagukat nyomasztják, nyugtalanítják, rontják, rémítgetik. Mire jó átkelni a tengeren s városról városra költözni? Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak. Érkezz akár Athénba, érkezz akár Rhodosba, válassz ki önkényesen egy várost: mit számít, milyen erkölcsei vannak. Magaddal viszed a tiedet. A gazdagságot jónak ítéled: a szegénység fog gyötörni, s ami a legkeservesebb, a képzelt szegénység. Birtokolj akármennyit, mégis, ha valakinek több van, mint neked, azt hiszed, pontosan annyi hiányzik, amennyivel túlhaladnak. A hivatali méltóságot jónak ítéled: megvisel, ha emezt consullá választják, amazt újra megválasztják; azt hiszed, tönkrevertek, valahányszor valakinek a nevét sűrűbben olvasod a hivatali névjegyzékben. Akkora elvakultsággal tölt majd el a rangkórság, hogy már senkit sem látsz magad mögött, ha magad előtt látsz valakit. A halált ítéled a legnagyobb rossznak, noha abban semmi rossz sincs, csak az, hogy előtte félsz tőle. Nemcsak veszedelmek, hanem sejtések is megrémítenek. Puszta képzelődéstől ijedezel mindig. Mire jó,

"...hogy annyi argosi várost és ellenséget kikerültünk",[159]

ha maga a béke tölt el nyugtalansággal? Még a biztonságban levők sem fognak bízni, ha egyszer megbokrosodott a lelkük. Mihelyt a lélek hozzászokott a vak rettegéshez, jólét biztosítására is alkalmatlanná válik. Hiszen nem kitér, hanem menekül, pedig nagyobb támadási felületet nyújtasz a veszélynek, ha hátat fordítasz.

A legterhesebb rossznak ítéled, ha valakit szeretteid közül elveszítesz; noha ez akkora ostobaság, mintha azt siratnád, hogy az udvarodat díszítő, szemet vidító fák elvesztik lombjukat. Bármi okoz örömöt, úgy tekintsd, mint ahogy a még zöldellő fákra tekintettél: élvezd. Ma az egyiket, holnap a másikat hullatja el a sors. De amiképpen vigasztalhatod magad a lombhullásért, hiszen a lomb újjászületik, úgy azoknak az elvesztéséért is, akiket szeretsz, akiket életed örömének tartasz, hiszen ha nem születnek is újjá, de pótolhatók. "De már nem lesznek ugyanazok." S te sem leszel már ugyanaz. Minden nap, minden óra változtat rajtad: a mások megrablása jobban szemedbe tűnik, ez viszont rejtve marad, mert nem nyíltan történik. Másokat elragadnak tőlünk, de minket titkon oroznak el magunktól. Nem gondolsz majd erre, s gyógyírt sem teszel a sebekre, hanem te magad hinted el a nyugtalanság magjait - hol a reménykedéssel, hol a lemondással. Ha okos vagy, keverd az egyiket a másikkal; nem fogsz remélni lemondás nélkül, s nem fogsz lemondani sem reménykedés nélkül.

Mire volt jó bárkinek is önmagában véve az utazás? Nem mérsékelte élvezetvágyát, nem zabolázta meg kívánságait, nem fojtotta vissza haragkitöréseit, nem törte meg a szerelem fékezhetetlen rohamát, tehát semmilyen rosszat nem vetett ki a lélekből. Nem szerezte meg az ítélőképességet, nem oszlatta el a tévedéseket, csak rövid időre kötött le valamilyen újdonsággal, mint egy ismeretlen dolgokon csudálkozó kisfiút. Egyébként az állhatatlan szellemet ott támadja meg, ahol a legbetegebb, s az éppen a hányattatástól lesz még ingadozóbbá és súlytalanabbá. Így hát az olthatatlan vágyakozással felkeresett vidéket még nagyobb vágyakozással hagyják el, s madár módjára csak átrepülik: gyorsabban távoznak, mint ahogy jöttek.

Az utazás megismertet népekkel, új hegyalakzatokat tár eléd, soha nem látott térségű síkságokat, örökkön csobogó forrástól öntözött völgyeket, természeti törvényeket valamelyik folyó megfigyelése során: akár azt, hogy dagad a Nílus a nyári árvíztől; akár azt, hogyan tűnik el a szem elől a Tigris, s miután búvóhelyén folyik tovább, hogyan nyeri vissza eredeti nagyságát; akár azt, hogy a Meander, minden költők ihletője és játéka, hogyan ölti egymásba sűrű kanyarulatait, s hogyan változtatja gyakran irányát, kilépve medréből a szomszédos földekre, mielőtt visszafolyna. Egyébként az utazás nem tesz sem jobbá, sem egészségesebbé. Tanulmányaid között kell időt töltened, s a bölcsesség mesterei között, hogy megtanuljuk, mi vár kutatásra, s amit még nem találtak meg, kikutassuk. Így kell kiragadni a lelket a nyomorúságos rabszolgaságból, és így lehet felszabadítani. Bizony, amíg nem tudod, mitől fuss, mire törekedj, mi szükséges, mi fölösleges, mi jogos és mi nem, mi tisztességes, addig nem utazni fogsz, csak kóborolni. Nem segít rajtad e portyázás, hiszen szenvedélyeiddel együtt utazol, s rossz tulajdonságaid nyomon követnek. Bárcsak követnének! Messzebb kerülnének tőled: most magadban viszed őket, nem magaddal. Így hát mindenütt szorongatnak, s egyformán elviselhetetlenül gyötörnek. Orvosságot keress a betegnek, ne más vidéket. Ha eltöröd a lábod, vagy kificamodik egy ízületed, nem szállsz kocsira, hajóra, hanem elhívod az orvost, hogy a törött testrészt bepólyálja, a kiugrott csontot helyére tegye. Hát akkor azt hiszed, hogy az összevissza tört, ficamodott lélek helyváltoztatással meggyógyulhat? Nagyobb az a baj, mint hogy kocsikázással lehetne gyógyítani.

Az utazás nem tesz sem orvossá, sem szónokká, a táj semmiféle mesterségre nem tanít: hát akkor a bölcsességet, minden mesterség közül a legnagyobbat, úton szedegetik-e össze? Nincs olyan út, hidd el, amely kivezet a vágyakból, haragból, rettegésből, vagy ha volna is, csapatokban tódulna arra az emberiség. Ezek a bajok addig üldöznek, addig gyötörnek tengeren és szárazföldön át kóboroltodban, ameddig magaddal cipeled okukat. Csodálkozol, hogy hiába menekülsz? Veled marad, amitől menekülsz. Tehát magadat jobbítsd, magadról vedd le a terheket, s vágyaidat - melyeket ki kellene irtani - legalább szorítsd korlátok közé; minden hitványságot törölj ki szívedből.

Ha kellemesen akarsz utazni, gyógyítsd meg útitársadat. El nem ereszt a kapzsiság, ameddig kapzsi, fösvény emberrel élsz együtt; el nem ereszt a gőg, ameddig kevéllyel érintkezel. Sohase költöztesd egy fedél alá a kegyetlenséget egy bakóval; bujaságra lobbant a paráznák pajtássága. Ha le akarod vetkezni vétkeidet, nagy ívben térj ki a vétkes példák elől. A fösvény, kerítő, kegyetlen, álnok, ha csak közeledben van, akkor is rengeteget árt, márpedig benned van. Fordulj a jobbakhoz: a Catók társaságában élj, Laeliuséban, Tuberóéban. Vagy ha a görögökkel esik jól az együttlét: Sókratésszel, Zénónnal érintkezz. Megtanítanak meghalni - az egyik, mikor szükséges, a másik, mielőtt szükséges. Légy együtt Chrysipposszal, Poseidóniosszal. Ők az emberi-isteni világról szerzett ismereteiket adják át neked, megparancsolják, hogy cselekedj, ne csak csevegj, s ne csak a hallgatók mulatságára bűvészkedj a szavakkal, hanem a lelket eddzed és szilárdítsd a fenyegetésekkel szemben. Hiszen ebben a hánykódó, viharos életben az egyetlen kikötő: semmibe venni azt, ami ránk vár, hűségesen kitartani, és a sors nyilait felkészülten, szemtől szembe fogadni, nem bujkálva, nem hátat fordítva. A természet nemes lelkűeknek alkotott minket, s mint ahogy egyes állatokat vadsággal ruházott fel, bennünket dicsvágyó és szárnyaló lélekkel, mely azt nézi, hol élhet legméltóbban, s nem azt: hol a legbiztonságosabban; nagyon hasonlít a világmindenséghez, s amennyire halandó léptei győzik, követi, utolérni igyekszik; előrenyomul, s azt hiszi: dicsérik és bámulják. Mindennek ura, minden fölött áll: így hát semminek sem veti alá magát, úgy érzi, semmi sem nyomasztja, semmi sem hajlítja meg a férfit.

Rettenetes látvány, rémkép a halál meg a balsors[160]

Egyáltalán nem az, ha valaki képes átható szemmel rájuk nézni és keresztülfúrni az árnyakon. Sok átrettegett éjszaka megmosolyogtat nappal. "Rettenetes látvány, rémkép a halál meg a balsors" - Vergiliusunk nagyszerűen nem rettenetes valóságról beszél, csak látványról, azaz csak látszanak, valójában nincsenek. Ismétlem: miért volnának olyan borzasztóak, mint ahogy a mendemonda terjeszti? Könyörgöm, Lucilius, miért van, hogy a férfi annyira fél a szenvedéstől, az ember annyira fél a haláltól? Hányszor jutnak eszembe, akik nem hiszik, hogy megtehető, amit ők nem képesek megtenni, és azt állítják rólunk, hogy a fellegekben járunk, követelményeinket az emberi természet nem tudja felmérni. Mennyivel jobb véleményem van nekem az emberekről? Ők is megtehetnék, amit hirdetünk, de nem akarják. Végül is ki jár pórul, ha megkísérelte? Ki előtt nem vált világossá a cselekvés során, hogy mindez könnyebb? Nem azért nem merünk belevágni, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merünk belevágni.

Ha mégis példára vágytok, nézzétek Sókratést, a legtöbbet kiálló öregembert, akit annyi sanyarú hányattatás ellenére sem győzött le a házi terhekkel súlyosbított szegénység, sem a sok szenvedés, amelyet mint katona is mindvégig tűrt. Szenvedés zaklatta otthon is, akár vad természetű, pörölő felesége jut eszünkbe, akár neveletlen gyermekei, akik inkább hasonlítottak anyjukra, mint apjukra. Ha jól meggondolod, vagy háború sújtotta, vagy zsarnokság, vagy a háborúknál-zsarnokságnál kegyetlenebb szabadság.[161] Huszonhét évig folyt a harc;[162] a fegyvernyugvás után a város harminc kártevő zsarnok kezébe került - közülük a legtöbben ellenségei voltak. Utoljára következett elítélése a legsúlyosabb vádak alapján: szemére vetették a vallás megsértését s az ifjúság megrontását - állítólag az istenek, a családfők s az állam ellen tüzelte a fiatalokat -, ezután jött a börtön és a méreg. Mindez nemhogy Sókratést - még arcvonásait sem dúlta fel. Ó, milyen csodálatos, páratlan dicséret! Egészen a végső percig sem látta senki sem vidámabbnak, sem szomorúbbnak Sókratést a szokottnál. Megőrizte egyensúlyát a sors ily nagy egyenetlenségei között is.

Másik példát kívánsz? Íme, az ifjabb M. Cato - vele a sors még ellenségesebben s még engesztelhetetlenebbül bánt el. Bár mindenütt, utoljára még a halálban is útjába állt, ő bebizonyította, hogy az erős férfi képes a sorssal dacolva élni és halni: egész élete vagy páncélos polgárok közt telt el, vagy a már polgárháborút forraló békében. S elmondhatod róla, akárcsak Sókratésről, hogy rabszolgák között egymaga szentelte magát a szabadságnak, hacsak véletlenül nem gondolod, hogy Cn. Pompeius, Caesar és Crassus a szabadságra szövetkeztek.[163] Senki se látta, hogy Cato egyszer is változott volna, valahányszor az állam változott: minden állapotban ugyanolyannak bizonyult, a praetorságban, a bukásban, a vádaskodásban,[164] a provinciában, a népgyűlésen, a hadseregben, a halálban. Végül is az állam viharaiban, mikor az egyik oldalon Caesar támaszkodott tíz harcos kedvű légióra, az idegen népek rengeteg tartalék csapatára, a másik oldalon Cn. Pompeius - egymaga is elég erős ahhoz, hogy mindennel szembeszálljon -, mikor egyesek Caesar pártjára hajlottak, mások Pompeiuséra, egyedül Cato ütött pártot a köztársaság mellett. Ha ezt a korszakot egy képben akarod megeleveníteni: emitt a népet látod majd, a forradalomra teljesen készen álló tömeget, amott az optimatákat[165] és a lovagrendet, mindenki, aki az államban tiszteletre méltó és kiváltságos, és középen ketten állnak, magukra hagyatva: Cato és a köztársaság. Ismétlem, csodálkozni fogsz, amikor észreveszed

Atridest, Priamust s rájuk fenekedve Achillest.[166]

Hiszen mindkettőt rossz szemmel nézi, mindkettőt le akarja fegyverezni. Íme a véleménye mindkettőjükről: azt mondja, ha Caesar győz, a halált választja; ha Pompeius, a száműzetést. Mi félnivalója volt még, ha azt szabta ki magára, akár győz, akár legyőzik, amit a legádázabb ellenség kiszabhat? Így hát saját végzéséből pusztult el. Látod, hogy az ember képes a fáradság elviselésére: gyalog vezette hadseregét Afrika sivatagjainak kellős közepén. Látod, hogy el lehet tűrni a szomjúságot: kiszáradt völgyekben, minden málha nélkül, vert seregének maradványait vonszolva, páncélban is kibírta a folyadék hiányát, s valahányszor vízre bukkantak, ő ivott utoljára. Látod, hogy fittyet lehet hányni a méltóságnak és a szégyenbélyegnek is: ugyanazon a napon, mikor a választáson megbukott, labdázott a népgyűlés helyén. Látod, hogy lehet nem rettegni az erősebbek hatalmát: egyszerre támadta Pompeiust is, Caesart is, noha senki se merte úgy megbántani az egyiket, hogy ne kötelezte volna le a másikat. Látod, hogy száműzetést, halált egyaránt meg lehet vetni: a száműzetést is maga rótta ki magára, a halált is, s közben még a háborút.

Így hát mind e csapásokkal szemben mi is lehetünk éppoly bátrak, csak legyen kedvünk kihúzni nyakunkat a járom alól. Mindenekelőtt az élvezeteket vessük el: puhánnyá tesznek, elnőiesítenek, sokat követelnek tőlünk, s ezt a sokat nekünk a sorstól kell követelni. Azután a kincseket utasítsuk el: a szolgaságot fizetik meg velük. El az arannyal, ezüsttel s mindennel, ami a gazdag házakat zsúfolja tele! A szabadságot ingyen nem lehet megkapni. Ha sokra tartod, minden mást kevésre tarts.

Élj egészségben!

 

105. LEVÉL

Kérded, mit kell szem előtt tartanod, hogy nagyobb biztonságban élj. De gondolom, mégis úgy hallgatod e tanítást, mintha azt tanítanám, milyen rendszabályokkal óvd egészségedet Ardea vidékén. Vizsgáld meg, mi az, ami az embert az ember vesztére sarkallja: rábukkansz a reményre, az irigységre, a gyűlöletre, a félelemre s a megvetésre. Mindezek közül a legsúlytalanabb a megvetés, annyira, hogy sokan orvoslást keresve rejtőztek beléje. Ha lenézel valakit, kétségtelenül megsérted, de továbbmész. Senki sem árt a lenézett embernek csökönyösen, kitartó buzgalommal. Még a csatában is otthagyják a földön fekvőt, azzal vívnak, ki talpon áll.

Kitérsz a gonoszok reménye elől, ha semmid sincs, ami felkelti a mások gonosz vágyait, ha nincs semmi feltűnő tulajdonod: hiszen még a szegényes dolgokat is megkívánják, ha nem megszokottak, ha ritkák. Menekülsz az irigységtől, ha nem tolakszol mások szeme elé, ha nem kérkedsz javaiddal, ha tudsz bensődben örülni. A gyűlölet vagy sértésből támad - elkerülöd, ha senkit sem bántasz meg; vagy ok nélkül - ettől természetes értelmed fog megóvni. Sok ember számára jelentett veszélyt, hogy gyűlölet övezte, nem ellenség.

Afelől, hogy ne féljenek tőled, középszerű sorsod és szelíd jellemed kezeskedik: tudják csak az emberek, hogy téged veszélytelenül sérthetnek meg; kiengesztelni könnyen s eredményesen lehessen. Viszont félelmetesnek lenni otthon éppolyan nyomasztó, mint házon kívül, féljenek tőled akár rabszolgák, akár szabadok. Nincs, aki ne lenne elég erős ahhoz, hogy ártson. Továbbá akitől félnek, maga is fél. Senki sem képes a szorongás árnyéka nélkül rettegést kelteni.

Hátravan még a megvetés: mértéke attól függ, aki magára vonta; nem azért vetik meg, mert megérdemli, hanem mert akarta. Ettől a kényelmetlenségtől részben az igaz tudományok szabadítanak meg, részben azoknak a barátsága, akik valamilyen befolyásos emberre befolyással bírnak, akihez simulni előnyös, kötődni nem, nehogy jobban ráfizess az orvosságra, mint a betegségre.

Mégis, a legisleghasznosabb, ha csöndben maradsz, másokkal alig társalogsz, magaddal annál inkább. Van a beszédnek valami sajátos bája, ez belopja, behízelgi magát, s éppúgy, mint a részegség vagy a szerelem, kifecsegi a titkokat. Senki sem fog hallgatni arról, amit hallott. Senki sem mond csak annyit, amennyit hallott. Aki nem hallgatta el a történetet, nem hallgatja el szereplőjét sem. Mindegyikünknek van egy bizalmasa: annyit bízunk rá, amennyi ránk lett bízva. Ámbár vigyázunk a fecsegésünkre, s beérjük egyetlen hallgató fülével, az egész népességet értesítjük, ha az, ami előbb titok volt, mendemonda lesz.

A lelki nyugalom legfontosabb összetevője: semmit sem tenni igazságtalanul. Kavargó, nyugtalan életet élnek, akik képtelenek megfékezni magukat. Pontosan annyira félnek, amennyire ártanak, sohasem könnyebbülnek meg. Hiszen reszketnek, ha a tettet elkövették, nem tudnak kikászálódni belőle: a lelkiismeret nem engedi, hogy mást csináljanak, folyton felelni kényszeríti őket. Mindenki megbűnhődik, ha bűnhődésre vár, aki pedig megérdemelte, el is várja. Rossz lelkiismeret ellenére is keltheti valami a biztonság érzését, a gondtalanságét semmi; mert ha nem érik is tetten az embert, elképzeli, hogy tetten érhetik. Álmában is nyugtalankodik, s valahányszor másnak a gazságáról szól, a magáéra gondol, sosem érzi eléggé feledve, eléggé rejtve. Olykor a bűnösnek szerencséje van az elrejtőzésben, de sosincs benne bizalma.

Élj egészségben!

 

108. LEVÉL

Olyasfajta kérdésről faggatsz, amit tudni csak a tudás kedvéért érdemes. Ennek ellenére - éppen, mert érdekes - sürgetsz, s nincs is kedved megvárni a könyveket, melyek a filozófiának teljes erkölcstanát tartalmazzák, bár épp most állítom őket össze. Nyomban válaszolok - mégis először azt írom meg, hogyan kell szabályoznod láthatóan égő tudásvágyadat, hogy ne váljon önmaga gátjává. Nem szabad innen-onnan szedegetni, de nem is szabad mohón nekirontani az összességnek: részről részre haladva jutunk az egészhez. Kötelessége a férfinak alkalmazkodni a teherhez, s nem vállalni többet annál, amit elbír. Ne annyit markolj, amennyit akarsz, hanem amennyit a kezedben tudsz tartani. Csak légy magabiztos: annyit tartasz majd a kezedben, amennyit akarsz. Minél többet fogad be a lélek, annál jobban kitágul.

Emlékszem, erre tanított Attalus, mikor iskolájában ültem, elsőnek érkeztem, és utolsónak távoztam; sétája közben is vitába vontuk, mert nemcsak készséges volt tanítványai iránt, hanem kívánságaikat is megelőzte: "Ugyanaz a cél lebegjen a tanító és a tanítvány előtt: az egyik az utat mutassa hozzá, a másik haladjon feléje." Aki a filozófust látogatja, naponta elvisz onnan valami jót: vagy gyógyultabban tér haza, vagy gyógyíthatóbb állapotban. Márpedig így fog hazatérni: akkora ereje van a filozófiának, hogy nemcsak azt gyönyörködteti, aki belemélyed, hanem azt is, aki megfordul körében. Ha a napra mész, bár nem azért mentél, lesülsz, ha letelepszel az illatszeres boltban, s kissé hosszabban időzöl, magaddal viszed a hely illatát. És aki filozófushoz fut, valami fontosat hord el, s az még a közömbösnek is hasznára van. Figyelj arra, amit mondok: a közömbösnek, nem az ellenszegülőnek.

"De hát nem ismerünk-e olyanokat, akik éveken át üldögéltek a filozófusoknál, s egy árnyalatnyi bölcsesség sem ragadt rájuk?" Miért ne ismernénk? Bizony ezek a legkitartóbbak, legmakacsabbak, én nem is a filozófusok tanítványainak, hanem albérlőinek hívom őket. Némelyek nem tanulni jönnek, hanem hallgatni, mint ahogy a színházba is a szórakozás kedvéért vonzódunk, egy előadással, egy szép hanggal vagy egy darabbal akarjuk megörvendeztetni a fülünket. A hallgatóság nagy részéről látható, hogy számára a filozófus iskolája a tétlenség tanyája. Nem arra törekszenek, hogy ott levessék valami hibájukat, hogy valamilyen életszabályt kapjanak, amelynek alapján jellemüket alakíthatják, hanem hogy teljesen kiélvezzék a fül mulatságát. Vannak ugyan, akik írótáblával jönnek, de nem a gondolatokat akarják megjegyezni, csak a szavakat, aztán másokra nézve éppannyira haszon nélkül szajkózzák, amennyire a maguk haszna nélkül hallgatják. Egyesek fennkölt kifejezésekre buzdulnak, szónoki szenvedélyre lobbanva lángol az arcuk, a szívük; ugyanilyen izgalomba jönnek a fuvolás zenéjére a parancsra őrjöngő phrygiai heréltek[167] is. Másokat nem üres szavak kongása ragad el s bujtogat, hanem a gondolatok szépsége. Ha kemény szavakat hallanak a halál ellenében, ha dacosakat a sors ellenében, nyomban kedvet kapnak ennek megfelelően viselkedni. A szó mélyen érint: tetszés szerint leszünk alakíthatóak, ha lelkünkben megrögződik a gondolat lenyomata, ha a ragyogó lendületet nem fogja el nyomban a tömeg, a nemes dolgok ellenkezője; kevesen tudták hazáig vinni azt, amit megértettek.

Könnyű a hallgatót a jó vágyára serkenteni, hiszen mindenkinek megadta a természet az alapokat s az erény magvát. Valamennyi erényre mindannyian rátermettek vagyunk: mikor a serkentő megjelenik, a lelki javak szinte felszabadulva ébrednek fel. Nem látod, hogyan zúg tapstól a színház, valahányszor olyasmi hangzik el, amellyel általánosan egyetértünk, és helyeslésünkkel bizonyítjuk igazságát?

Ínségesnek sok hiányzik, kapzsinak meg mindene.[168]
Senkihez sem jó a kapzsi, önmagához leggazabb.

Ezeknél a soroknál a legpiszkosabb fösvény tapsol, s örül, hogy az ő bűneit pocskondiázzák; mit gondolsz, mennyivel inkább így van, ha a filozófus mondja el mindezt, ha üdvös tanításokkal tűzdelik meg a verssorokat, amelyek ugyanazt hathatósabban vésik bele a tudatlanok lelkébe? "Mert - ahogy Kleanthés mondotta - miképpen kilégzésünk ércesebb hangot ad, ha a trombita hosszú, keskeny csatornáján keresztül nyomulva végül egy kitáguló öblön áramlik kifelé, úgy teszi ércesebbé gondolatainkat a vers kényszerű kötöttsége." Ugyanezt közömbösebben hallgatják, s kevésbé rendülnek meg tőle, amíg kötetlen beszédben hangzik el; mihelyt megjelennek az ütemek, s meghatározott számú verslábak fűzik szorosra a jeles gondolatot, mintha meglóbált kar lendítené fel ugyanazt a mondást. Sokat beszélnek a pénz megvetéséről, terjengős szónoklatokban hirdetik, hogy az ember a lélekben lássa a kincseket, ne a vagyonban, hogy az gazdag, aki alkalmazkodott szegénységéhez, és olcsón tette magát dússá; mégis jobban megüti a lelket, ha ilyesféle verseket hall:

Legkevesebbre az szorul, ki legkevesebbre vágy.
Mit akarsz, megvan - csak azt akard, ami épp elég.

Mikor ezt halljuk, vagy ehhez hasonlót, az igazság beismerésére kényszerülünk. Hiszen még akiknek semmi sem elég, azok is csodálkoznak, felkiáltanak, pénzgyűlöletüket hangoztatják. Ha elfogod náluk ezt a hangulatot, ragadd meg, lovagold meg, le ne szállj róla; félre a kétértelműségekkel, szillogizmusokkal, álokoskodásokkal s az üres szellemeskedés más mulatságaival. Beszélj a kapzsiság ellen, beszélj a fényűzés ellen; ha úgy látszik, hogy sikered van, s mély benyomást tettél a hallgatóság lelkére, még tüzesebben folytasd: hihetetlen, mekkora hatása van az ilyen gyógyításra szánt s teljesen a hallgatók javára fordított szónoklatnak. Hiszen nagyon könnyű megnyerni a zsenge szellemet a méltó s az igaz szeretetére; akik még nevelhetők s csak épp hogy romlottak, azokra ráteszi kezét az igazság, ha megfelelő ügyvédre lel.

Legalábbis engem, mikor Attalust hallgattam, amint a bűnök, tévelygések, az élet komiszságai ellen szónokolt, gyakran szánakozás töltött el az emberiség iránt, s azt hittem, hogy ő magasan az emberi csúcsok fölött lebeg. Azt mondogatta magáról, hogy király, de az én szememben több volt az uralkodásnál, hogy szabadon bírálja az uralkodókat. Mikor pedig szegénységet kezdett hirdetni, s azt bizonygatta, mennyire fölösleges súly, mekkora teher viselőjének minden, ami meghaladja a szükségleteket, gyakran lett volna kedvem szegényen távozni az iskolából. Valahányszor élvezeteinket kezdte szapulni, s dicsérni a szűzi testet, józan asztalt s az élvezetektől - nemcsak a csábító, hanem a fölösleges élvezetektől is - tiszta lelket, kedvem támadt tilalomfákat állítani torkomnak és gyomromnak. Innen máig megmaradt egy s más bennem, Lucilius; hiszen nagy vállalkozókedvvel fogtam mindenbe, azután visszatérve az állami élethez, a jó kezdetekből egy keveset megőriztem. Innen van az egész életre szóló lemondás az osztrigáról és a gombáról: hiszen egyik sem táplálék, csak jóllakottakat evésre csábító csemege, a falánkok meg a bendőjüket pukkadásig teletömők kedvence - könnyen lecsúszik, könnyen visszajön. Innen az egész életre szóló tartózkodás a kenekedéstől, minthogy a test legjobb illata az, ha nincs illata. Innen, hogy a gyomromba nem jut bor. Innen, hogy egész életemben messze kerülöm a fürdőhelyet: mindig haszontalan s egyúttal puhány dolognak véltem főzéssel apasztani, az izzadságtól kiüríteni a testet. A többi levetett szokás visszatért, olyanformán, hogy bár felhagytam a tartózkodással, fenntartok egyfajta, tartózkodáshoz közel járó korlátozást - nem tudom, nem nehezebb-e így, mert van, amit könnyebben hajítasz ki a lelkedből, mint ahogy mérsékeled.

Elkezdtem neked ecsetelni, mennyivel nagyobb vállalkozókedvvel érkeztem ifjan a filozófiához, mint amilyennel öregen folytatom; így hát nem restellem bevallani, milyen szeretetet oltott belém Sotión Pythagoras iránt. Elmondotta, miért tartózkodott a húsfogyasztástól Pythagoras, s később miért Sextius. Mindkettőjüknek különböző oka volt rá, de mindkettejüknek nemes. Sextius úgy vélte, az ember elég táplálékot talál a véren kívül is, és megszokja a kegyetlenséget, ha gyönyört lel a hús marcangolásában. Hozzátette, hogy az érzékiség táptalaját korlátozni kell. Arra következtetett, hogy a sokféle, testünktől idegen táplálék káros az egészségre. Pythagoras viszont azt állította, hogy minden mindennel rokon, s a vándorló lelkek más-más alakba költöznek. Ha hiszel neki, egyetlen lélek sem pusztul el s nem is szünetel, csak az alatt a röpke idő alatt, amíg egy másik testbe áramlik át. Meg fogjuk látni, néhány egymást követő időszakasz után, ha végigbolyongott több lakóhelyet, egyszer csak visszatér az emberbe. Közben Pythagoras felkeltette az emberben a bűntől s az apagyilkosságtól való félelmet: hisz talán anélkül, hogy tudnánk, apánk lelkébe ütközünk, s késsel-foggal sértjük meg a húst, ahol valamely rokonunk szelleme vendégeskedik. Mikor Sotión ezeket előadta s a saját érveivel is megerősítette, így szólt:

"Nem hiszed, hogy a lelkek más-más testbe vannak kiosztva, hogy amit halálnak mondunk, csak költözködés? Nem hiszed, hogy ezekben a háziállatokban és vadakban vagy víz alatti lényekben egy valamikori emberi lélek időzik? Nem hiszed, hogy semmi sem vész el a világmindenségben, csak lakhelyet változtat? Hogy nemcsak az égitestek fordulnak meg kiszabott körpályán, hanem az élőlények is fordulókat tesznek, s a lelkek keringenek? A nagy emberek elhitték. Így hát függeszd fel ítéletedet, egyébként tarts fenn magadban mindent elfogulatlanul. Ha igaz a tanítás, büntetlenséget jelent, hogy tartózkodtál a húsevéstől; ha hamis, mértékletességet. Mi károd származik itt a hiszékenységből? Oroszlánok és keselyűk táplálékát ragadom el tőled!"

A fentiektől sarkallva, elkezdtem tartózkodni a húsevéstől, s egy év leforgásával nemcsak könnyűvé vált ez a szokás, hanem kellemessé is. Úgy éreztem, szellemem mozgékonyabb, de ma se merném neked állítani, valóban így volt-e. Kérded, hogyan hagytam abba. Fiatalságom első évei Tiberius Caesar uralkodásával estek egybe. Akkor idegen eredetű szertartásokat honosítottak meg, de a babona ismertetőjelei közé számították a tartózkodást bizonyos állatok húsától. Így apám[169] kérésére - nem félt ő a meggyanúsítástól, de gyűlölte a filozófiát - visszatértem a régi szokáshoz. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy jobban étkezzem. Attalus dicsérgette a testnek ellenszegülő matracot: vénségemre is olyan matracon alszom, ahol nem látszódhat meg a testem nyoma. Azért meséltem el mindezt, hogy bebizonyítsam, először milyen hevesen vetik bele magukat a zöldfülűek a legnagyszerűbb dolgokba, ha valaki bátorítja, ha valaki sarkallja őket. De aztán hiba csúszik be, részben a mesterek hibája, akik vitatkozni tanítanak, nem élni, részben a tanulóké, akik azzal a szándékkal jönnek oktatóikhoz, hogy ne a lelküket műveljék meg, csak a szellemüket. Így lesz a filozófiából filológia.

Márpedig nagyon fontos, milyen szándékkal közeledsz valamihez. Ha a leendő grammatikus Vergiliust vizsgálja, nem azt olvassa ki ebből a remek sorból:

fut a perc és vissza se térül,[170]

hogy vigyázzunk! Ha nem sietünk, hátramaradunk; kerget a gyors nap, s azt is kergetik; észre se vesszük, mint ragadnak el bennünket; minden tervünk a jövőbe néz, s mi a száguldó valóság közepén vánszorgunk - hanem azért olvassa, hogy megfigyelje, valahányszor Vergilius az idő gyorsaságáról beszél, a fut igét használja.

Legjobb napjai futnak először az árva halandók
éltének, jön utána a kór, a mogorva öregség,
gyötrelem, és ridegen, nem-szánva ragad meg
a végzet.[171]

Aki a filozófiára függeszti szemét, mindezt oda sorolja, ahová tartozik. Megjegyzi, hogy Vergilius sohasem mondja a napokról: mennek, hanem futnak, ez a sietés legszaporább formája, s hogy azt mondja: legszebb napjainkat ragadják el tőlünk először. Hát miért késlekedünk lépteinket szaporázni, hogy a legsodróbb gyorsaságot utolérhessük? A jobb tovaröppen, a silányabb helyébe nyomul. Mint ahogy az amphorából először a legtisztább bor folyik ki, a legsűrűbb, zavaros réteg leülepedik, úgy életünknek is kezdetén van a legjobb része. Eltűrjük, hogy mások hörpöljék ki, magunknak meg a seprőt tartogassuk? Véssük lelkünkbe, s úgy melengessük, mintha jósda üzente volna:

Legjobb napjai futnak először az árva halandók éltének.

Miért a legjobb? Mert bizonytalan, ami hátravan. Miért a legjobb? Mert ifjúkorunkban tudunk még tanulni, tudjuk irányítani a hajlékony s még fogékony lelket a jóra, mert ez az idő alkalmas a munkára, alkalmas arra, hogy a tanulmányokkal serkentsük a szellemet, fizikai munkával gyakoroljuk a testet; a későbbi kor lomhább, bágyadtabb, és közelebb van a véghez. Így hát egész szívünkkel azon legyünk, felhagyva a tévutakkal, hogy egy cél elérésén fáradozzunk, s ne csak akkor értsük meg a villámsebes idő gyorsaságát - fékezni se tudjuk -, mikor elhagyott bennünket. Örüljünk első napjainknak úgy, hogy ezek a legjobbak, és sajátítsuk ki őket. Hatalmunkba kell keríteni, ami elfut.

Ha grammatikus szemmel olvasod a költeményt, eszedbe sem jut, hogy azért az első napok a legjobbak, mert kór jön utánuk, mert az öregség tapossa a sarkukat, és az ifjúságról ábrándozóknak is már a feje fölött lebeg, hanem azt mondod: Vergilius mindig együtt írja le a kórt és az öregséget - szavamra, nem ok nélkül, hiszen az öregség gyógyíthatatlan kór. Azonkívül, folytatod, az öregséget jelzővel látja el, mogorvának nevezi:

jön utána a kór, a mogorva öregség.

Másutt azt írja Vergilius:

Arra tanyázik a sápadt kór, a mogorva öregség.[172]

Ne csodálkozz, hogy ugyanabból az anyagból ki-ki a maga tudományának megfelelő adatokat gyűjti össze: ugyanazon a réten az ökör füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot. Ha Cicerónak az államról írott könyvét veszi kezébe a filológus, a grammatikus s a filozófia híve, mindegyik másra fordít figyelmet. A filozófus csodálkozik, hogy ennyi mindent lehetett az igazság ellen összehordani. Ha a filológus közelít ugyanahhoz az olvasmányhoz, ezt jegyzi a lap szélére: két római király közül az egyiknek apja nem volt, a másiknak anyja, mert Serviusnak anyja felől vagyunk bizonytalanságban, Ancusnak apját nem nevezik meg, őt csak Numa unokájának mondják. Aztán megjegyzi, hogy akit mi dictator-nak nevezünk, s a történetíróknál ilyen néven olvasunk, azt a régiek népparancsnoknak hívták. Ez máig fennmaradt a jóskönyvekben, tanúbizonyság rá az is, hogy akit ő nevez ki, az a lovasság parancsnoka. Ugyanígy megjegyzi, hogy Romulus napfogyatkozás idején halt meg, hogy még a királyoktól is volt fellebbezés a néphez: ez szerepel a főpapi testület könyveiben is, és mások is ezt hiszik, Fenestella is. Mikor ugyanazokat a könyveket a grammatikus magyarázza, először a -pse összetételeket vezeti be kommentárjába, a cicerói reapse (valóban) kifejezés szerinte annyi, mint re ipsa (magából a dologból), ugyanígy a sepse és a se ipse. Azután áttér azokra a kifejezésekre, amelyeket az új kor divatja változtatott meg. Például így szól Cicero: "Minthogy közbeszólása már a határkőtől vitt vissza bennünket." A határkő szó a régieknél azt jelölte, amit a cirkuszban most krétának, célvonalnak nevezünk. Továbbá Ennius verssorait szedegeti össze, mindenekelőtt az Africanusról írottakat:

sem az ellenség, sem a polgár
nem fizetett soha bért fáradozásaiért.[173]

Ez állítólag megérteti vele, hogy a fáradozás szó a régieknél nemcsak közreműködést, hanem tettet is jelentett. Hiszen Ennius azt állítja, hogy senki, ellenség sem, polgár sem fizethette meg Scipio tetteit. Továbbá boldognak tartja magát, mert rájött, honnan származik a vergiliusi kifejezés:

fölötte az égbolt
roppant ajtaja döng.[174]

Ennius csente Homérostól, Vergilius Enniustól. Ugyanis Cicerónak az államról írott könyvében található ez az enniusi epigramma:

Hogyha halandónak nem bűn bejutni az égbe,
Énnekem tárul órjás ajtaja fel.[175]

De hogy közben én se essem a filológus vagy a grammatikus szerepébe, figyelmeztetlek, a filozófusokat a boldog élet céljára vonatkoztatva kell hallgatni és olvasni, nem úgy, hogy ásatag vagy kitalált szavakra vadászunk, elrugaszkodott szóképekre és stílusalakzatokra, hanem üdvös tanításokra, nagyszerű és lelkesítő szózatokra, hogy nyomban valóra váltsuk. Úgy tanuljuk meg őket, könyv nélkül, hogy a szavak tetté váljanak.

A halandóknak szerintem senki sem tesz rosszabb szolgálatot, mint aki a filozófiát pénzre váltható mesterségként tanulta meg, s másként él, mint ahogy élni tanít. Hiszen úgy járkál mindenfelé, mint haszontalan tanításának példája, s rabja minden egyes bűnnek, amelyet ostoroz. Annyit segít rajtam egy ilyen tanító, mint viharban a tengeribeteg kormányos. Ha az ár elragad, markolni kell a kormányt, birkózni kell magával a tengerrel, kiragadni a szélből a vitorlákat; mit használ a hajó parancsnoka, ha megrettent és hány? S gondold meg, mennyivel nagyobb viharban hánykolódik az élet, mint akármelyik tutaj! Nem fecsegni kell, hanem kormányozni. Mindent, amit csak mondanak, mindent, amit a hallgató tömeg előtt feldobnak, mástól vettek: Platóntól, Zénóntól, Chrysippostól és Poseidóniostól és a mieink ilyen és épp ekkora hadseregétől. Hogyan lehet bebizonyítani a gondolatokról, hogy eredetiek? Megmondom: úgy kell cselekedned, ahogy beszélsz.

Mivel elmondtam, amit tudtodra akartam adni, most eleget teszek vágyadnak, és egy másik, különálló levélbe teszem át, amit kérsz, azért, hogy ne közeledj fáradtan a tövises témához: eleven, kíváncsi füllel kell hallgatni azt.

Élj egészségben!

 

112. LEVÉL

Szavamra, szeretném, hogy barátod kívánságod szerint alakuljon és művelődjék, de már nagyon megcsontosodott állapotban érjük, helyesebben mondva, nagyon elpuhult állapotban (ami még rosszabb): felőrölte a belerögződött rossz életmód. Saját mesterségünkből[176] szeretnék példát hozni. Nem akármelyik szőlőtő tűri az oltást; ha vén és korhadt, ha zsenge és törékeny, vagy nem fogadja magába az oltóvesszőt, vagy nem táplálja, nem kapcsolja a maga keringésébe, s nem azonosul annak tulajdonságával és természetével. Ezért szoktuk a talaj fölött lenyesni, hogy ha nem felel meg, másodszor is szerencsét próbálhassunk, s megismételve az eljárást, a talajon belül lehessen beoltani.

Akiről írsz, s akit figyelmembe ajánlasz, annak nincs ereje: behódolt a bűnöknek. Egy időben elfonnyadt és megkeményedett. Nem képes szállást adni az értelemnek, nem képes táplálni. "De vágyik rá." Ne hidd. Nem mondom, hogy hazudik neked: ő is azt gondolja, hogy vágyik rá. A gyomrára ment a bujaság, de hamar kibékül vele. "De azt mondja, megbotránkoztatja a saját élete." Nem vonom kétségbe. Kit nem botránkoztat az meg? Akkor ítéljünk barátodról, ha már meggyőzött bennünket arról, hogy meggyűlölte a bujaságot; most csak rossz viszonyban van vele.

Élj egészségben!

 

114. LEVÉL

Azt kérded, miért terjedt el bizonyos időszakokban romlott stílusú beszédmód, s hogyan vált bizonyos vétekre fogékonnyá a szellem úgy, hogy egyszer a dagályos, máskor a szaggatott s ária-formán felépített előadás divatozik. Miért kedvelték olykor a merész s a hihetőség határát túllépő érzelmeket, olykor meg az elharapott, homályos szentenciákat, melyekből többet kellett kihallani, mint meghallani? Miért akadt korszak, amely szemérmetlenül élt a szóképhasználat jogával? A választ nap mint nap hallod, úton-útfélen, a görögöknél közmondás lett belőle: "olyan a stílus, amilyen az élet".[177] Márpedig, mint ahogy mindenkinek a cselekvése hasonlít a kifejezéséhez, úgy a kifejezésmód is olykor utánozza a közerkölcsöket, ha az állam fegyelme megbomlik, s az élvezetek martaléka lesz. Az általános kicsapongás jele a féktelen stílus, mikor nemcsak egy-két esetben fordul elő, hanem szívesen látják és el is fogadják. Nem lehet más színezetű a tehetség, más a lélek. Ha a lélek egészséges, kiegyensúlyozott, komoly, mértéktartó, a tehetség is magvas és higgadt; ha azt megrontották, ez is megfertőződik. Nem látod, ha a lélek elbágyad, az ember húzza-vonja magát, s lábai is ellustulnak? Ha pedig elnőiesedik, magában a járásban is feltűnik az elpuhultság? Ha kemény és ádáz, meggyorsítja a lépést? Ha őrjöng, vagy ami hasonlít az őrjöngéshez: haragszik, a test mozgása is viharos lesz - nem megy, hanem sodródik? Nem gondolod, mennyivel inkább így van ez a tehetséggel, hisz az a lélekkel teljesen összefonódott? A lélek formálja, neki engedelmeskedik, tőle kér törvényt.

Maecenas életmódja ismeretesebb annál, hogy most elmeséljem, hogyan sétált, milyen finnyás volt, mennyire szeretett szem előtt lenni, menynyire nem akarta, hogy bűnei rejtve maradjanak. No és? Stílusa nem éppolyan pongyola, mint amilyen lompos ő maga is? Nem olyan feltűnőek szavai, mint megjelenése, kísérete, háza, felesége? Kiváló szellem lett volna, ha erre egyenesebb úton törekszik, ha nem menekül attól, hogy megértsék, ha nem folyt volna szét még stílusa is. Látni fogod hát, hogy ékesszólása a részeg emberéhez hasonlít: burkolt, tele kitérőkkel és szabadossággal. Mi siralmasabb, mint a "folyó erdőkkel befont partja"? Nézd, hogy "szántják a medret sajkákkal s a gázlóban kanalazva eresztik maguk mellett a kerteket". No és ha valaki "egy nő fürtjeit fodorítja, galambcsókokat vált és sóhajtozni kezd, mint mikor leszegett fejjel dúlnak-fúlnak az erdő királyai". "Gyógyíthatatlan banda: a lakomán pillantásuk mindent ízekre szed, s butykos mellől leskelik a házat, s reménykedésükkel hajtják be a halált." "A védszellem alig tanúja saját ünnepének." Vagy: "A viaszgyertya vékony belei és a sótól sustorgó dara." "A tűzhelyet megkoszorúzza az anya vagy a feleség."

Mikor ezeket olvasod, nem jut-e rögtön eszedbe, hogy írójuk mindig leeresztett tunikával járt-kelt a városban? Hiszen akkor is, amikor Caesart[178] helyettesítette távollétében, fityegő tunikában adta ki a jelszót.[179] Nem jut-e rögtön eszedbe, hogy ez az ember jelent meg a bírói emelvényen, a szószéken, minden nyilvános ülésen úgy, hogy köpenyébe burkolta fejét, két fülét hagyva szabadon - pontosan, ahogy a bohózatban a gazdagok szökevényei? Hogy mikor javában tombolt a polgárháború, s a város rettegésben és fegyverben állt, ez kísértette magát az utcán két herélttel, akik mégis inkább voltak férfiak, mint ő? Hogy ez nősült ezerszer, noha csak egy felesége volt?[180] Ezek az oly nyakatekerten szerkesztett, oly hanyagul odavetett, annyira az általános szokás ellen felépített kifejezések jól mutatják, hogy életmódja sem volt kevésbé furcsa, fonák, egyedülálló. Igen nagy dicséretben részesült szelídsége miatt: kímélte a kardot, tartózkodott a vérontástól,[181] semmi mással nem mutatta meg, mire képes, mint szabados életmódjával. De ezt a dicséretet is lerontja szörnyszülött stílusának fenti csemegéivel. Lelepleződik ugyanis, hogy nem puhaszívű volt, hanem puhány. Kézzelfoghatóan bizonyítják bárkinek kacifántos mondatszerkezetei, a tótágast állított szavak, a csodálatos gondolatok - amelyek gyakran hatalmasak, de a kifejezés során elernyednek -, hogy a jó szerencse túlságosan megzavarta fejét.

Ez pedig olykor az ember hibája, olykor a korszaké. Ahová a szerencse nagy ívben szórta a pompát, ott először a testápolásra fordítanak nagyobb gondot, azután a belső berendezést veszik munkába, azután magával a házzal kezdenek törődni: táguljon akkorára, mint egy falu, a tengeren túlról szállított márvány csillogtassa falait, teteje tarkálljon az aranytól, a mennyezet fényét a padló fénye verje vissza. Azután a lakomára terjed a pompa, itt újdonságokkal s a megszokott étrend fölforgatásával vadásznak tetszésre - ami rendszerint bevégzi a lakomát, azt most elsőnek tálalják, amit eddig az érkezőknek adtak, most a távozóknak adják. Miután hozzáidomult a lélek, hogy undorodjon a mindennapitól, s a megszokott dolgok számára már szegényesek, stílusában is elkezdi keresni az újszerűt, hol régi, használatból kikopott szavakat idéz és éleszt fel, hol ismeretleneket költ vagy forgat ki, hol pedig - ami csak nemrég kapott lábra - csinosnak tartja a vakmerő szóképeket, sűrű használatukat. Egyesek megnyesegetik gondolataikat, s azt remélik, jóindulatot keltenek, ha a mondás lebeg, s a hallgatóban kételyeket ébreszt felfogóképessége iránt. Mások nem eresztik el a gondolatot, egyre nyújtják. Vannak, akik még csak nem is jutottak el a hibáig - hiszen feltétlenül beleesel, ha nagy fába vágod a fejszédet -, de rajonganak magáért a hibáért. Így hát akárhol látod, hogy a romlott stílus tetszést arat, ott kétségtelenül az erkölcs is letért az egyenes útról. Ahogyan a lakmározásban s az öltözködésben megnyilvánuló fényűzés az állam betegségéről árulkodik, úgy a korlátokat nem ismerő stílus, ha eluralkodik, azt mutatja, hogy a lélek is, melyből a szavak kiszállnak, elbukott. Ne csodálkozz persze, hogy a romlott beszéd nemcsak az alacsonyabb rendű hallgatóság körében terjed, hanem a kimosakodottabb tömegben is, hiszen csak togájuk különbözik, nem ítélőképességük. Azon inkább csodálkozhatsz, hogy nemcsak a bűnösöket, hanem a bűnöket is magasztalják. Mert ez mindig így történik: nincs olyan elragadó szellem, amelynek ne volna mit megbocsátani. Nevezz meg tetszés szerint egy híres embert: elmondom, mi az, amit kora elnézett neki, s mi az, amin tudatosan keresztülnézett. Sok olyan embert nevezhetek meg, akinek nem ártottak a bűnök, s néhány olyat is, akinek előnyére voltak. Megnevezhetek, ismétlem, igen nagy hírű és csodálatos példának elénk állított írókat: megsemmisítené művüket a javítás, hiszen hibáik annyira bele vannak ágyazva erényeikbe, hogy azokat is magukkal sodornák.

Tegyük hozzá, hogy a stílusnak nincsenek meghatározott szabályai: az egy helyben nem sokáig veszteglő társadalmi szokás csereberéli. Sokan más századból kölcsönöznek szavakat, a tizenkét tábla nyelvén beszélnek. Nekik Gracchus, Crassus és Curio túlságosan pallérozott és újmódi, ők egészen Appiusig, Coruncianusig mennek vissza. Mások viszont azzal, hogy csakis az elcsépeltet, elhasználtat választják, belehullanak a sárba. Mindkét stílus romlott, eltérő módon; pontosan úgy, hidd el, mintha csakis ragyogó, hangzatos, költői szavakat akarnál leírni, s a nélkülözhetetlen mindennapiakat kerülnéd. Ezt éppoly vétkesnek mondom, mint amazt; az egyik a kelleténél jobban piperézi, a másik a kelleténél jobban elhanyagolja magát; az még a lába szárán is kitépdesi a szőrt, ez még a hóna alatt sem.

Térjünk át a mondatszerkesztésre. Hányfajta vétket soroljak fel e téren? Egyesek a darabos, szaggatott mondatot kedvelik, szántszándékkal felkavarják, ami békésen folydogált, azt akarják, hogy a részek egy-egy döccenéssel kapcsolódjanak. Férfiasnak, erőteljesnek vélik mindazt, ami egyenetlenségével megüti a fület. Mások már nem mondatot szerkesztenek, hanem dallamot: annyira behízelgő, annyira lágyan hullámzó. Mit mondjak arról, ahol a szavak szerteszaladnak, és hosszas várakozás után, nagy nehezen érkeznek vissza a záradékhoz? Vagy a lassan kikerekedő cicerói mondatról, amely szelíden visszafogva lejt, mindig egyformán, természetének, ütemének megfelelően? Nemcsak akkor hibás minőségileg a gondolat, ha kicsinyes, gyermeteg, vagy elrugaszkodó s messzebbre merészkedik, mint ahogy az illem engedi, hanem ha virágos, túlcukrozott, ha semmibe vész, és hatástalanul csupáncsak elhangzik. E hibákat egy ember honosítja meg, akinek ékesszólása irányadó, a többiek utánozzák, és továbbadják egymásnak. Így Sallustius fénykorában az elharapott mondatok, a vártnál előbb kikerekedő kifejezések s a homályos rövidség volt divatban. A ritka józan L. Arruntius, a pun háborúk történetírója, Sallustius követője volt, s az ő előadásmódjára törekedett. Sallustiusnál olvassuk: "Ezüstön csiholt hadsereget"[182] - azaz pénzen szerzett. Arruntius rajongani kezdett a szóért, minden oldalra leírta. Egy helyen azt mondja: "futást csihol a mieinkből", másutt: "Hierón, Syracusae királya, háborút csiholt", megint másutt: "ez a hír csiholta ki a panormosiakból a meghódolást a rómaiaknak". Kóstolót akartam adni; az egész könyvet átszövik ezek a kifejezések. Ami Sallustiusnál ritka volt, nála gyakran s majdnem megszakítás nélkül fordul elő, nem ok nélkül: Sallustius tudniillik ráakadt, ő viszont kereste. Látod hát, mi következik abból, ha valakinek a hibája példa lesz? Sallustius "telelő vizek"-ről beszélt. Arruntius a pun háborúkról írott első könyvében így szól: "Hirtelen telelt a vihar." S másutt, mikor azt akarja mondani, hogy hideg volt az év: "az egész év telelt". Megint máshol: "Innen hatvan, a katonákon és a szükséges matrózokon kívül mással meg nem rakott teherhajót küldött a telelő széllel." Szüntelenül, mindenhová beleszúrta ezt a szót. Valahol ezt mondja Sallustius: "A polgárháborúkban az igaz és a méltányos hírére ront." Arruntius nem bírta megállni, hogy ne írja bele mindjárt első könyvébe: "roppant hírek" kavarognak Regulusról.

Tehát ezek s az ilyesfajta hibák, melyeket az utánzás nyomott rá valakinek a stílusára, nem árulkodnak se laza erkölcsről, se romlott lélekről, hiszen egy ember indulatait csak egyedi, belőle magából származó tulajdonságok alapján ítélheted meg: haragos ember beszéde haragos, az izgatotté kapkodó, az elpuhulté lágy és habozó. Ezt azoknál láthatod, akik vagy kitépik szakállukat, vagy csak megtépázzák; az ajkak körül teljesen lenyírják és lekaparják, az arc más részén pedig megtartják és hosszúra növesztik; rikító színű csuklyaköpenyt vesznek fel, átlátszó togát, csupa olyasmire van kedvük, amin az ember szeme megütközik: ingerlik és magukra vonják; azt se bánják, ha az emberek elítélik őket, csak megnézzék. Ilyen Maecenas stílusa és mindazoké, akik nem véletlenül botlanak meg, hanem tudva és akarattal. Ez nagy lelki hibából ered; miként borozáskor sem akadozik előbb a nyelv, csak ha az értelem nem bírja már el a ránehezedő terhet, megroggyan és elvész, úgy a nyelv részegsége - hisz mi másnak nevezhetném? - nincs terhére senkinek, csak ha a lélek tántorog.

Ezért legyen a lélekre gondod: tőle jön a gondolat, tőle a szavak, tőle kapjuk a tartást, az arckifejezést, a járásmódot. Ha ő ép és egészséges, a stílus is erőteljes, szilárd, férfias; ha elterül, minden más utánazúdul.

Míg ép a király, mind egyet akarnak;
elvesztik: megbomlik a frigy.[183]

A mi királyunk: a lélek, míg ez ép, a többiek ellátják feladatukat, engedelmeskednek, szót fogadnak: ha kissé meginog, azonnal bizonytalanná válnak. Ha pedig utat engedett a gyönyörnek, képességei és cselekedetei is elernyednek, s bágyadtság, cseppfolyósság jellemzi minden törekvését.

Ha már ezt a hasonlatot vetettem fel, megmaradok mellette: lelkünk egyszer király, másszor zsarnok. Király, ha a tiszteletre érdemes dolgokat tartja szem előtt, ha a rábízott test üdvével törődik, és semmi gyalázatra, semmi aljasságra nem kényszeríti; ám ha nem tud uralkodni magán, ha sóvár, elkényeztetett, felveszi a baljós, átkos nevet, és zsarnok lesz. Akkor féktelen szenvedélyek ragadják el és hajszolják; kezdetben ugyan nagyon vidámak, mint a nép, melyet hiába halmoznak el a veszedelmes adományokkal, amit nem tud elnyelni, legalább összetapogatja. Mikor pedig a betegség fokról fokra elsorvasztja az erőt, és a bujaság az agyvelőbe s az idegekbe hatol, a lélek mindannak láttán, amelyre fene mohóságával alkalmatlanná tette magát, ujjong; saját gyönyöre csupán, ha a másokéban gyönyörködik, mint azoknak a kéjeknek előmozdítója és tanúja, melyeknek élvezetétől éppen habzsolásukkal fosztotta meg önmagát. Nem akkora öröm számára, hogy a kellemes dolgoknak bővében van, mint amekkora keserűség, hogy nem ereszthet le minden ínyencséget a torkán és a belein, hogy nem hentereghet a rimák és az örömfiúk egész csapatával, s fájlalja, hogy boldogságának nagy része testi képességeinek korlátozott volta miatt oda.

Hát nem őrület-e, Lucilius: senki sem méri fel, hogy halandó, hogy gyönge; nem őrület-e: senki se méri fel közülünk, hogy csak egyes ember? Nézd konyháinkat, a tűzhelyek közt futkosó szakácsokat: hihető-e, hogy egyetlen gyomor számára készül ekkora sürgés-forgással az étel? Nézd mohos pincéinket, nemzedékek szüretével teli kamráinkat: hihető-e, hogy egyetlen gyomornak rekesztik oda az annyi évet, annyi tájat látott borokat? Nézd, hány helyen forgatják a földet, hány ezer telepes szánt és ás: hihető-e, hogy egyetlen gyomor számára vetnek Siciliában is, Afrikában is? Józanok lennénk, s korlátoznánk vágyainkat, ha ki-ki önmagát s egyúttal testi képességét is felmérné, s ismerné, milyen keveset fogad be, milyen kevés ideig. Mégis, semmi sincs úgy hasznodra a mindenre kiterjedő mértéktartásban, mint a sűrű elmélkedés arról, hogy rövid az élet, és e rövidség is bizonytalan: bármit teszel, légy tekintettel a halálra.

Élj egészségben!

 

120. LEVÉL

Leveled több kis kérdés körül bolyongott, de egynél megállapodott, s arról szeretne bővebben hallani, hogyan jutott el hozzám a jó és a tisztességes ismerete. Ez a kettő másoknál különbözik,[184] nálunk csak elválik. Hogy ez mit jelent, itt kifejtem.

Jónak vélik egyesek azt, ami hasznos. Tehát a gazdagságra, egy lóra, a borra, egy pár cipőre is alkalmazzák ezt a jelzőt: ekkora semmiség szemükben a jó, ennyire porba süllyedt. Tisztességesnek olyasmit vélnek, ami a helyes viselkedéssel egyezik, mint például kötelességtudóan gondozni az elaggott apát, segíteni a szegény barátot, bátran kifejteni, okosan mérsékelni a véleményt. Mi is különbséget teszünk a kettő között, de egyből származtatjuk. Csak az a jó, ami tisztességes. Ami tisztességes, az feltétlenül jó. Fölöslegesnek tartom hozzáfűzni, mi a kettő közt a különbség, hiszen gyakran elmondtam már. Csak azt az egyet még, hogy a mi szemünkben semmi sem jó, ha vissza lehet élni vele. Márpedig láthatod, milyen sokan élnek vissza a gazdagsággal, a nemességgel, az erővel. Most hát megint arra térek, amiről hallani vágysz: hogyan jutott el hozzánk legelőször a jó és a tisztességes ismerete? Erre a természet nem taníthatott meg. Csak a tudás magvait hintette belénk, a tudást nem. Egyesek azt állítják, pusztán rábukkantunk az ismeretre - de hihetetlen, hogy az erény jelensége bárkinek véletlenül tűnt volna szemébe. Szerintünk a megfigyelés s a gyakran megtörtént dolgok összehasonlítása ocsúdott rá. Mi úgy véljük, analógia útján fogták fel a tisztességest és a jót. (Ha a latin nyelvészek polgárjogot adományoztak ennek a szónak, én sem tartom elítélendőnek, csak illendőségi helyére kell toloncolni. Tehát nemcsak mint átvett, hanem mint köznyelvi kifejezést alkalmazom.)

Hogy mi ez az analógia, elmondom. Ismertük a testi egészséget, ebből gondolhattuk, hogy van valamelyes lelki is. Ismertük a testi erőt, ebből következtettünk, hogy van lelki szilárdság is. Jószívű, emberséges, bátor cselekedetek bámulatunkat vívták ki: úgy kezdtük őket csodálni, mint a tökélyt. Sok vétek bújt meg alattuk, de azokat valamilyen szembeötlő tett ragyogó látványa elfedte: nem vettünk róluk tudomást. A természet parancsolja, hogy nagyítsuk, ami dicsérnivaló; dicsőséget mindenki az igazságon felül aratott: mindebből hát levontuk a rendkívüli jó fogalmát.

Fabricius visszautasította Pyrrhos király aranyát, többet ért szemében egy királyságnál, hogy megvetheti a királyi kincseket. Ugyancsak ő figyelmeztette Pyrrhost, mikor az udvari orvos kilátásba helyezte a király megmérgezését, hogy óvakodjék az ármánytól. Ugyanarra a lélekre jellemző, hogy arany nem győzi le, és méreggel nem győz. Csodáltuk a nagyszerű férfiút: sem a királyi, sem a király elleni ígéretek nem hatották meg, kitartott a jó eszméjénél, s ami a legnehezebb: a háborúban büntetlen maradt (hitte, hogy van, amit az ellenséggel szemben is tilos elkövetni), s a legteljesebb szegénységben, mely büszkesége volt, éppúgy visszahőkölt a gazdagságtól, mint a méregtől. "Élj, Pyrrhos, az én jóvoltomból - mondotta -, s örülj annak, amit eddig fájlaltál, hogy Fabriciust megvesztegetni nem lehet."

Horatius Cocles egymaga elállta a keskeny hidat, és megparancsolta, hogy a háta mögött semmisítsék meg a visszautat, csak hogy az ellenség útját elvágják, és addig állta a közelharcot, ameddig nem hallotta, hogyan dőlnek le hatalmas recsegéssel a kiszakított gerendák. Miután hátrapillantott és észrevette, hogy önmaga veszélyeztetése árán hazája túljutott a veszélyen, így szólt: "jöjjön, aki követni akar ezen az úton!", és fejest ugrott a folyó rohanó árjába; egyforma gondja volt, hogy fegyverestül s hogy sértetlenül ússzon ki; diadalmas fegyverei hírnevét megőrizve olyan biztosan tért meg, mintha a hídon jött volna. Ez és a hasonló tettek alkották meg bennünk az erény képzetét.

Hozzáfűzök valamit, talán meglep: időnként az ocsmány tett lehetővé teszi a tisztességes megjelenését, s a nagyszerű önmaga ellentétéből ragyogott elő. Hiszen, mint tudod, vannak az erénnyel határos bűnök, s a romlott és erkölcstelen is mutat hasonlóságot az igazzal. Így hazudja bőkezűnek magát a pazarló, bár igen nagy különbség van a között, hogy tudsz adni, és a között, hogy nem tudsz megtartani. Ismétlem, Lucilius, sokan vannak, akik nem ajándékoznak, hanem szétszórnak: nem hívlak bőkezűnek, ha megharagszol a saját pénzedre. A közöny könnyedséget utánoz, a vakmerőség bátorságot. Hasonlóságuk arra kényszerít, hogy figyeljük meg s különböztessük meg a külsőleg ugyan rokon, de valójában rendkívül ellentétes dolgokat, és miközben szemügyre vesszük mindazt, akit valami kiváló cselekedete híressé tett, megjegyezzük, ki vitt végbe valamit ámbár nagylelkűen, hatalmas lendülettel - de csak egyszer. Egy embert a háborúban erősnek láttunk, a forumon félénknek, a szegénységet bátran tűrte, a gyalázatot gyáván: dicsértük a tettet, megvetettük az embert. Másvalakit jószívűnek láttunk barátaival, mérsékeltnek ellenségeivel, az államügyeket és magánügyeit is feddhetetlenül és lelkiismeretesen intézte, s nem hiányzott belőle a türelem mindazzal kapcsolatban, amit el kellett viselnie, sem az előrelátás abban, amit cselekednie kellett. Láttuk, ahol osztani kellett, tele marokkal adott, ahol fáradozni, ott lelkierejével makacsul, kitartóan oszlatta teste fáradságát. Amellett mindig ugyanaz maradt, minden tettében megegyezett magával, már nem szándéka szerint volt jó, hanem a megszokás vitte odáig, hogy nemcsak helyesen tudott cselekedni, hanem már nem tudott másként cselekedni, csak helyesen. Felismertük, hogy benne testesül meg a tökéletes erény.

Ezt az erényt részekre osztottuk: kívánatosnak látszott megzabolázni a vágyakat, elfojtani a félelmet, előre látni a teendőket, mindenkinek azt nyújtani, ami megilleti. Így ébredtünk rá a mérsékletre, a bátorságra, az okosságra és az igazságra, és mindegyiknek kijelöltük feladatát. Miből értettük hát meg az erényt? Saját rendje, szépsége, szilárdsága, cselekedeteinek teljes összhangja és mindenen felülemelkedő nagysága mutatta meg nekünk. Innen támadt annak megértése, hogy a boldog élet a víz mentében hömpölyög, s egészen ura önmagának. Hogyan fedeztük ezt fel? Elmondom. A tökéletes ember, az erény birtokában, sohasem átkozta a sorsot, sohasem fogadta búsan az eseményeket; hitte, hogy a világmindenség polgára és katonája, s a bajokat úgy vállalta, mintha parancsba kapta volna. Akármi történt, nem rázta le azzal magáról, hogy rossz, s csak véletlenül sodródott hozzá, hanem mintha hozzá utasították volna: "Olyan, amilyen - mondta -, de az enyém; keserves, nyomasztó: foglalkozzunk hát vele serényen." Szükségszerűen nagynak mutatkozott az az ember, aki sohasem nyögött a bajban, sohasem panaszkodott végzetéről; sok mással megéreztette, hogy mi ő, éppúgy, mint mikor a sötétbe bevilágít a fény; mindenkinek a figyelmét magára vonta, mivel békés és szelíd volt, az emberi-isteni világgal szemben egyaránt méltányos. Tökéletes, saját képességei csúcsára hágott lélek lakott benne: afölött csak az isteni szellem lebeg, egy része e halandó szívbe is beleáradt. S ez a szív leginkább akkor isteni, amikor halandóságáról elmélkedik, és tudja, hogy az ember avégből születik, hogy felélje az életet, s e test nincs otthon, csak vendégségben, mégpedig rövid vendégségben, ahonnan el kell távozni, mihelyt észreveszed, hogy a vendéglátónak terhére vagy.

Ismétlem, Lucilius, a legnagyobb bizonyíték arra, hogy a lélek magasabb helyről származik, ha körülményeit alacsonynak és szűkösnek ítéli, nem fél elmenni. Hiszen tudja, hova megy, ha emlékszik arra, honnan jött. Nem látjuk, mennyi kellemetlenség háborgat minket, milyen silányul szolgál nekünk ez a test? Vagy a fejünkre, vagy a gyomrunkra, vagy a mellünkre és torkunkra panaszkodunk; hol az idegeink kínoznak, hol a lábunk, most a hasmenés, most a nátha, egyszer túl sok a vérünk, máskor vérszegények vagyunk, innen is, onnan is zargatnak, kifelé kergetnek. Így jársz, ha idegenben laksz.

De bár ilyen rozoga test jutott nekünk, mégis örökkévalóságra szóló terveket tűzünk ki célul, s amennyire kinyúlhat az emberi élet, annyit fogunk át semmi pénzzel, semmi hatalommal meg nem elégedő reményünkkel. Mi lehet ennél a reménynél oktalanabb, mi lehet ostobább? Semmi sem elég a halandóknak, még a haldoklóknak sem. Hisz naponta közelebb vagyunk a végső perchez, s minden óra közelebb taszít a parthoz, ahonnan le kell zuhannunk. Lásd, mekkora vaksággal van sújtva szellemünk: amit jövőnek hívok, már javában történik, s egy nagy része már meg is történt, az tudniillik, amit már leéltünk. Tévedés félni az utolsó naptól, mikor mindegyik ugyanannyival járul hozzá a halálhoz. Nem az utolsó lépcsőfok okozza a kimerülést, csak az teszi nyilvánvalóvá. A halálhoz az utolsó nap érkezik meg, de mindegyik oda tart. Morzsol minket a halál, nem egyszerre ragad el.

Ezért a nagy lélek, nemesebb természetének tudatában, arra fordít fáradságot, hogy abban az állapotban, melybe helyeztetett, tisztességgel és lelkiismeretesen állja meg a helyét, egyébként semmit sem tart a magáénak, amit maga körül lát; úgy használja, mintha kölcsönkapta volna, mint egy átutazó, sietve. Ilyen lelki szilárdság láttán miért ne merülne fel előttünk a nem közönséges jellem fogalma? Különösen, ha állandósága bebizonyította, hogy ez a nagyság igazi. Az igaz mindvégig igaz marad, a hamis nem tartós. Egyesek felváltva Vatiniusok és Catók: hol nem elég szigorú nekik Curius, nem elég szegény Fabricius, nem elég takarékos és kevéssel beérő Tubero, hol Liciniust hívják ki gazdagságban, Apiciust a lakomákban, Maecenast az elpuhultságban. A romlott lélek legárulóbb jele a hullámzás s a szüntelen hánykódás az erények tettetése s a bűnök imádata között. Valakinek

gyakorta kétszáz, ám gyakran tíz volt szolgája; dicsekvőn majd koronásokról, s fejedelmekről fecsegett, majd: "Sótartó csigahéj, egy háromlábú kis asztal s mely vacogástól véd, toga légyen, bármi parasztos." Adnál egy milliót az ilyen kisigényü szegénynek: hűlt helye lenne csupán ötödik nap a ládafiában.[185]

Ilyenek azok az emberek, mint ez, akit Horatius Flaccus írt le: sohasem ugyanaz, még csak nem is hasonlít önmagához: annyira különböző irányba tévelyeg. Azt mondtam, sokan vannak? Majdnem mindenki ilyen. Nincs, aki ne változtatná naponta terveit s kívánságait: hol feleséget akar, hol barátnőt, hol uralkodni akar, hol azon van, hogy ne legyen nála lelkesebb szolga, hol annyira felfújja magát, hogy meggyűlölik, hol összehúzza magát, s a valóban földön fekvő szintje alá kerül, egyszer szórja a pénzt, máskor rabolja. Így árulja el magát legjobban az oktalan lélek: mindig másképpen jelenik meg, és (semmit sem tartok ennél gyalázatosabbnak!) mindig eltér önmagától. Tartsd nagy dolognak, ha valaki egyetlen embert alakít. De a bölcsön kívül senki sem játssza egy ember szerepét, a legtöbben sokarcúak vagyunk. Hol takarékosnak látszunk előtted és komolynak, hol pazarlónak és üresnek; időről időre változtatjuk a maszkot, és azzal ellenkezőt teszünk fel, amit levetettünk. Tehát azt várom tőled: olyannak mutatkozz, ahogy bevezetted, olyannak maradj egészen a halálig; érd el, hogy dicsérhessenek, ha ez nem sikerül, hogy elismerjenek. Valakiről, akit tegnap láttál, méltán lehet elmondani: "Ki ez?" - annyira megváltozott.

Élj egészségben!

 

124. LEVÉL

Hallhatnál tőlem még rengeteg ősi tanítást,
csak ne riadj vissza s pici gondról tudni se
restellj![186]

Nem, te nem riadsz vissza, semmi szőrszálhasogatás nem űz el: nem illik választékos ízlésedhez, hogy csak a nagy ügyeket fürkészd, mint ahogy azt is helyeslem, hogy mindent valamilyen előmenetellel hozol kapcsolatba, s csak akkor botránkozol meg, ha a legaprólékosabb szőrszálhasogatás sem vezet semmire. Majd iparkodom, hogy most se legyen így.

Az a kérdés, vajon a jót érzékeinkkel vagy értelmünkkel fogjuk fel. Ehhez kapcsolódik, hogy az állatokban és gyermekekben ez a jó nem létezik.

Mindazok szerint, akik a gyönyöröket helyezik a csúcsra, a jó az érzékek útján fogható fel, szerintünk viszont, akik a jót a léleknek tulajdonítjuk, az értelem útján. Ha az érzékek ítélnek a jóról, semmilyen gyönyört sem utasítunk el, hiszen nincs, amelyik ne hívogatna, ne okozna élvezetet, és viszont semmilyen fájdalmat sem vállalunk jószántunkból, hisz nincs, amelyik ne sértené érzékeinket. No és eszerint nem érdemel szemrehányást, aki túlságosan kedvét leli a gyönyörben, s rettenetesen fél a fájdalomtól. Ám mi elítéljük a bendő s a bujaság híveit, megvetjük azokat, akik a fájdalom miatti rettegéstől semmi férfias merészségre sem képesek. S mit vétenek, ha érzékeiknek, azaz a jó és rossz bíráinak engedelmeskednek? Hiszen ezeknek adta át a döntés jogát, hogy törekedj valamire, vagy fuss tőle. De ebben láthatóan az ész az irányadó: miként a boldog életről, az erényről, a tisztességről határoz, úgy határoz a jóról és a rosszról is. Mert az ellenvetők igen silány részre bízzák egy jobb fölötti ítéletalkotás jogát, ha a jóról az érzék hirdet véleményt, az eltompult, buta érzék, amely lomhább az emberben, mint az állatokban. Mi van, ha valaki nem szemével, hanem tapintással akarja megkülönböztetni az apróságokat? Semmilyen látás sem bizonyult eddig élesebbnek a szem látásánál, s nem tudta figyelmesebben felismerni a jót és a rosszat. Látod, milyen tudatlanság uralkodik az igazságot illetően, mennyire sárba rántják a magasztosat és az istenit azok, akiknél a legfőbb jóról és a rosszról a tapintás ítél?

"Mint ahogy - mondják - minden tudományban és művészetben kell lennie valami kézzelfogható és érzékeinkkel felfogható magnak, amiből keletkezhet és fejlődhet, úgy a boldogság is kézzelfogható dolgokból veszi alapját és kezdetét, vagyis olyasmiből, ami az érzékek hatáskörébe esik. Nemde ti is mondjátok, hogy a boldog élet kezdetét kézzelfogható dolgokból veszi?" Mi azt mondjuk, hogy a boldog élet a természetnek felel meg, s hogy mi felel meg a természetnek, az szabadon s első pillantásra kiviláglik, éppúgy, mint valami tökéletes egész. De ami megfelel a természetnek, ami az újszülöttnek nyomban osztályrészül jut, azt nem nevezem jónak, csak a jó kezdetének. Ti a legfőbb jóval, a gyönyörrel a csecsemőkort ajándékozzátok meg, hogy az újszülött ott kezdje, ahová a kész ember jut csak el; a csúcsot teszitek a gyökér helyébe. Ha valaki azt állítaná, hogy az anyaméhben rejlő, még nemben is határozatlan, zsenge, kialakulatlan és formátlan magzat már valamilyen jó birtokában van, az nyilvánvalóan tévedne. És mégis, milyen parányi különbség van a között, aki az életet éppen csak most kapta és a között, aki még az anya belső szervezetének lappangó terhe? Mindkettő, ami a jó és rossz megértését illeti, egyformán érett, a csecsemő még nem fogékonyabb a jóra, mint a fa vagy az állat. S miért nem rendelkezik a jóval a fa és az állat? Mert értelemmel sem rendelkezik. Emiatt nincs meg a jó a csecsemőben sem, mert az értelem nála is hiányzik. Akkor ér el a jóhoz, amikor az értelemhez. Létezik értelmetlen, még nem értelmes, és értelmes, de tökéletlen élőlény: egyikük sem rendelkezik a jóval, azt az értelem hozza magával.[187] Akkor mi a különbség az említettek között? Az, hogy amelyik értelmetlen, sohasem fog rendelkezni a jóval, amelyik még nem értelmes, az akkor nem rendelkezhet vele, amelyik értelmes, de tökéletlen, már rendelkezhetne vele, csak éppen nem rendelkezik. Ismétlem, Lucilius, a jó nem bármelyik testben, nem bármelyik életkorban található meg, oly távol van a csecsemőkortól, amennyire az elsőtől az utolsó, a kezdettől a vég; tehát a még zsenge, épp hogy kiformálódott testecskében sincs meg. De mennyire nincs meg? Pontosan annyira, mint a magban. Ha azt mondod, valami jó meglétét felismerjük a fában is, a veteményben is: nem az első rügyekben, amelyek épp most dugják csak ki fejüket a földből. Van valami jó a búzában: még nem a teljes szárban, s nem mikor a tokocskából kibújik a zsenge kalász, hanem mikor a gabonát a nyár és a kellő érettség megérlelte. Mint ahogy minden lény csak akkor hozza napvilágra a benne rejlő jót, ha már kifejlődött, úgy az emberi jó is csak akkor lép fel az emberben, ha már vele együtt értelme is tökéletes.

És mi ez a jó? Megmondom: a szabad, emelkedett lélek, mely mindent maga alá vet, önmagát nem veti semmi alá. Ezt a jót éppoly kevéssé birtokolja a csecsemőkor, mint ahogy a gyermekkornak még a reményei közt sincs meg, az ifjúkor is hamis reményeket táplál felőle - szerencséje van az öregségnek, ha hosszú, odaadó iparkodás eredményeképpen elérkezik hozzá. Ha ez a jó, akkor értelemmel fogható fel.

"Azt mondtad - válaszolnak -, van valami jó a fában is, a fűben is: lehet hát valami jó a csecsemőben is." Az igazi jó nem létezik sem a fákban, sem az állatokban: ami bennük jó, annak csak "addsza-nesze jó" a neve. "Mi az?" - kérded. Ami mindegyik természetének megfelel. Hiszen az igazi jó semmiképpen sem juthat az állatok tulajdonába, azoknál szerencsésebb és jobb természeté. Ahol az értelem számára nincs hely, nincs jó sem. Négyfajta lény van: fa, állat, ember, isten; e két értelmesnek megegyezik a természete, csak abban különbözik, hogy az egyik halhatatlan, a másik halandó. Közülük az egyikben, nevezetesen az istenben, a jót a természet juttatja tökéletességre, a másikban, az emberben, a törekvés. A többiek csak a maguk természetén belül tökéletesek, nem tökéletesek igazán, hiszen távol áll tőlük az értelem. Mert csakis az tökéletes, ami az egyetemes természet szerint tökéletes; márpedig az egyetemes természet ésszerű; a többiek saját fajukon belül lehetnek tökéletesek. Ahol nem található meg a boldogság, ott nem található meg az sem, ami létrehozza, márpedig a boldogságot a jók együttese hozza létre. Az állat nem rendelkezik a boldogsággal, sem azzal, ami létrehozza, tehát a jóval sem rendelkezik.

Az állat érzékeivel fogja fel a jelent, a múltra akkor emlékezik vissza, ha olyasmibe ütközik, ami érzékeit emlékezteti, például a ló emlékszik az útra, ha odavitték az út elejére. Az istállóban már nyoma sincs benne az út képének, akármennyit tapodta. Létezik ugyan harmadik idő is, a jövő: de ez az állatot nem érinti. Hát hogyan tarthatnánk tökéletesnek természetüket, ha tökéletlen az időfogalmuk? Hiszen az idő három részből áll: múltból, jelenből, jövőből. Az állatoknak csak a számukra legfontosabb adott, mozgásuk folyamatán belül: a jelen. A múlt emlékképei ritkák, s csak a jelennel való találkozás során idéződnek fel. Nem lehet hát meg a tökéletes lényben található jó a tökéletlenben, vagy ha ilyen lény rendelkezik vele, rendelkezik a növény is.

Azt sem tagadom, hogy az állatoknak erős és heves ösztöneik vannak a természetüknek megfelelő irányban, de rendezetlenek és zűrösek. Márpedig a jó sohasem rendezetlen vagy zűrös. "Ejnye - mondod -, hát az állatok mozgásában zavar és rendszertelenség van?" Akkor mondanám, hogy zavar és rendszertelenség van mozgásukban, ha természetük fel tudná fogni a rendet: most csak természetüknek megfelelően mozognak. Hiszen csak az zavaros, ami lehet olykor nem zavaros is, csak az nyugtalan, ami lehet nyugodt is. Senkiben sincs bűn, csak akiben meglehet az erény is; az állatok fent leírt mozgása természetükből következik.

De hogy ne tartsalak fel sokáig: van valami jó az állatban is, van benne erény, tökéletesség, de ez nem az abszolút jó, nem az abszolút erény, az abszolút tökéletesség. Ezek ugyanis egyedül az értelmes lényeknek jutnak osztályrészül, azoknak, akiknek megadatott, hogy tudomást szerezzenek a miértről, hogyanról, meddigről. Ezért van meg a jó csak abban, akiben értelem is van.

Kérdezed, hová akar ez az érvelés kilyukadni, s mennyiben használ a szellemednek. Megmondom: edzi is, élesíti is, és mivel az mindenképpen cselekedni akar, hát tisztességes elfoglaltsággal köti le. S azzal is használ, hogy késlelteti a rosszra törekvőket. Meg aztán semmiképpen sem használhatok jobban, mint ha megmutatom benned az igazi jót, ha elkülönítelek az állatoktól, ha az istenekkel helyezlek egy sorba. Hát miért gyarapítod, edzed a testi erődet? Nagyobb erőt adott a természet a háziállatoknak s a vadaknak. Miért csinosítod külsődet? Ha mindent elkövetsz, akkor is legyőznek szépségben az állatok. Miért fésülted roppant buzgalommal a hajad? Hisz akár leereszted a parthusok módjára, akár germánformán csomóba kötöd, akár, mint a szkíták, szanaszét lobogtatod, sűrűbben leng akármelyik ló sörénye, s pompásabban mered az oroszlán nyakán. Bár a gyorsaságra edzed magad, nem éred utol a nyulat. Kérlek, fordíts mindannak hátat, amiben szükségszerűen legyőznek, mivel tőled idegen dolgokra törekszel, és térj vissza ahhoz a jóhoz, ami a tiéd. Mi ez? A lélek, mégpedig a jobbá tett, tiszta lélek, isten versenytársa: az emberi fölé emelkedve, önmagában hord mindent, ami sajátja. Értelmes állat vagy. Akkor hát mi benned a jó? A tökéletes értelem. Hajlandó vagy-e ezt a végsőkig fejleszteni - növelni annyira, amennyire lehet? Akkor gondold, hogy boldog vagy, mikor minden örömöd ebből születik, mikor látva mindazt, amit az emberek megragadnak, kívánnak, őrizgetnek, semmit sem találsz, ami után vágyódnál - nem mondom: amit ne részesítenél előnyben. Íme, egy rövid szabály; ezzel mérheted magad, segítségével észreveszed, ha már tökéletessé váltál: a neked szánt jó akkor lesz a tiéd, amikor megérted, hogy a boldogok a legboldogtalanabbak.

Élj egészségben!

 


 

UTÓSZÓ[188]

1. Lucius Annaeus Seneca - ügyvéd, államférfi, természettudós, filozófus, költő - Nero uralkodása alatt, i. sz. 65-ben halt meg, hatvankilenc éves korában. Érdekes, változatos, tartalmas és viharos volt az élete. Egyfelől siker és ragyogás, másfelől kudarc és megaláztatás, de ezt az életet a tehetség fénye ragyogja be. Író volt, de belső élete sokkal érdekesebb az életrajzánál.

A dúsgazdag cordubai Annaeus családnak ez a tehetséges sarja Rómában ügyvédkedett és állami hivatalokat viselt, egészen addig, amíg Caligula előbb eltiltotta az ügyvédkedéstől, majd 41-ben száműzte Corsica szigetére. Csak nyolc év múlva térhetett vissza, s ekkor a tizenkét éves Nero nevelője lett. Nero 54-ben uralomra jutott, Seneca pedig nyolc évig kormányozta a birodalmat a fiatal császár teljes bizalmából. 62-ben kegyvesztett lett, részt vett a Piso-összeesküvésben, s ezért császári parancsra öngyilkosságot követett el.

Nero tizenhét éves korában vette fel a bíbort, uralmának első öt éve valóságos aranykor volt. De aztán elhatalmasodott rajta gátlástalan élvezetvágya és szertelen dilettantizmusa; egyetlen vágya a művészi siker volt, s ennek érdekében mint színpadi énekes vagy cirkuszi versenykocsis szórakoztatta a népet. A dúsgazdag arisztokraták szemtelen és méltatlan viselkedése miatt megvetették, annál inkább, mert a népcsászár annyira gyűlölte egész osztályukat, hogy nemegyszer az arisztokratákat is színpadi vagy cirkuszi fellépésre kényszerítette. Ez az ellentét volt közvetlen oka annak a messze ágazó összeesküvésnek, amely Calpurnius Piso vezetésével Nero meggyilkolására szövetkezett. Az összeesküvést az utolsó pillanatban leleplezték, résztvevőit kivégezték vagy öngyilkosságra kényszerítették. Erre a sorsra jutott az akkori római közélet és irodalom sok kiváló alakja, mint Lucanus, Petronius és köztük Seneca is.

2. Seneca hosszú életét nagyarányú és változatos irodalmi munkásság töltötte be. Legnagyobb hatású és legjelentékenyebb alkotása az a százhuszonnégy levél, amely elejétől végig az élet gyakorlati erkölcsi kérdéseivel foglalkozik. Mindegyik valóságos értekezés, éppen úgy, mint ahogy párbeszédei is értekezések és elmélkedések, nem pedig dialógusok. Ezek is erkölcsi kérdéseket tárgyalnak (a harag, a boldog élet, a lelki nyugalom, a bölcs állhatatossága stb.), s ugyanehhez a műfajhoz tartoznak a vigasztalások is. Jelentékenyek természettudományi értekezései, ragyogón szellemes Claudius császár halála után írt gyilkos szatírája, és értékes kilenc mitológiai tárgyú verses tragédiája.

3. Seneca három Vigasztalása, Consolatiója (Marciához; Polybiushoz; Helviához) az ókori Consolatio-irodalom legérettebb és legművészibb alkotása. A műfaj elméletét röviden és tömören Cicero foglalta össze: a vigasztalás első eszköze bebizonyítani, hogy nincs rossz, s ha van, nem jelentékeny; a második, rámutatni, hogy minden bánat és gyász az élet törvénye; a harmadik, bebizonyítani, hogy értelmetlen elemészteni magunkat a bánatban, holott világosan tudjuk, hogy nincs ellene orvosság.

A Marcia vigasztalásá-nak vezető gondolatai: a halál közös végzetünk; az idő meggyógyít mindent; aki született, magában hordja a halál végzetét; ha elvesztettük azt, akit szerettünk, örüljünk, hogy a mienk volt, bármily rövid ideig; aki itthagyott bennünket, az csak előrement, elutazott; a váratlan halál szerencse, mert sok mindentől megment, éppen ezért idejében meghalni jótétemény; mivel túlvilág nincs, a halott megmenekült, és visszatért a születés előtti állapotba, vagyis nem létezik; a halál a természet mesterműve; akit elvesztettünk, az már egészen a miénk, bennünk halhatatlan.

A Polybiusnak írt vigasztalásban ugyanezek a közhelyek sorakoznak fel: a végzet változhatatlan; boldog lehet, hogy testvérét oly sokáig élvezhette; végső célunk úgyis az utolsó napunk; a bölcs nem érezhet fájdalmat.

A Helviának írt vigasztalás is a stoikus felfogást hangoztatja a száműzetéssel kapcsolatban: a száműzetés nem szenvedés, hanem csak helyváltoztatás, erényeink mindenhová követnek bennünket; a bölcs az esetleges szegénységben is megőrzi lelki egyensúlyát, és fel van vértezve a száműzetéssel járó szégyen és megaláztatás ellen is.

Az antik vigasztalásműfaj közhelyei mind szerepelnek Seneca Consolatióiban: a halál teljes megsemmisülés; az élet csak kölcsön, a halál visszaveszi; a halál a legfőbb jó, de nem születni a legjobb; a halálra készülni kell; más is szenved; az idő mindent meggyógyít; a fájdalmat el kell altatni a bölcshöz méltó egyéb foglalkozással.

4. Seneca epikureizmussal színezett stoikus erkölcsfilozófiájának summáját, eszmei végrendeletét írja meg az időszámításunk szerinti 63. és 65. évek között barátjához címzett leveleiben, az utókorra kacsintva.

A százhuszonnégy ránk maradt levelet missilisnek vallja a tudomány, pedig a tanítói csevegés olykor értekezéssé dagad. Konkrét magból szökik szárba mindegyik levél, s a legünnepélyesebb szónoklat közben is kibuggyan egy-egy íróját vetkeztető, pőre mondat. Hogy az etikán kívül mi minden érdekli, arról vall ez a válogatás is, a leveleknek majdnem fele. Régi és arcpirítóan új szavakkal kevert, ideges stílusa talán átcsillan időnként a fordításon, noha kihegyezett szentenciái ma már a klasszikus francia stílus nemespenészével vonják be az olykor sovány mondandót. S miközben aggódunk, ne menjen lépre az olvasó Seneca sok közhelyének, szorongó szívvel kérjük, ne restellje megtalálni az aprópénzbölcsességek között a fénylő kis aranyakat, ezüstöket. Hiszen kiragyognak a szürkeségből. De a szürkeség sem csak háttér. Így együtt, az egész, gyűjtőmedencéje szinte mindannak, amit a görögök, rómaiak az ember emberi mivoltáról tanítottak; irodalmi, nyelvészeti példák, történelmi párhuzamok, a római mindennapok és szokások gyűjtőmedencéje és csatornája a középkoron, a felvilágosodáson át.

5. Seneca ellen már ókori kritikusai is felhozták azt a vádat, hogy élete és filozófiája szöges ellentétben van egymással: harsogott a zsarnokság ellen - és egy zsarnoknak a nevelője volt; kárhoztatta a gazdagokat - és 75 millió denarius volt a vagyona. Cassius Dio így fogalmazza a vádat: "Mindenben pontosan az ellenkezőjét cselekedte annak, amit filozófiájában hangoztatott."

Ellentmondásos egyénisége és filozófiája életművének későbbi sorsa szempontjából is figyelemre méltó. Pesszimizmusa, kozmopolitizmusa, humanizmusa, valamint úgynevezett "általános emberi" gondolatai, továbbá egyes erkölcsi életszabályai már korán megragadták a keresztény írók figyelmét; a keresztények már száz évvel a halála után nem egy ponton magukénak érzik; korán legendát költenek Pál apostol és Seneca találkozásáról és levelezéséről; a "keresztény Seneca"-gondolatnak sokáig elevenen élő hagyománya van, még azután is, hogy Erasmus kimondta: "Seneca pogánynak keresztény, kereszténynek pogány".

6. Stílusa olyan, mint egyénisége: kissé mindig patetikus, színpadias, mindig szónokias. Stilisztikai mutatványaiban maga is gyönyörködik, és stílusával olvasóit is lenyűgözi; már Erasmus kifogásolta fellengősségét s azt is, hogy hosszadalmasan elkalandozik a tárgyától, nagyon sokat ismétel, szinte fitogtatja művészetét, szellemes játékát a szavakkal.

Ami kortársait és az utókort leginkább meghódította, az tudatos szakítása a cicerói körmondatos stílussal; egyéni sajátossága a körmondatok feloldása, összetörése apró mondatokra. Mondatai rövidek, gnómaszerűek, világosak és kifejezők, mert mindig kiélezettek, tömörek, rövidek, s éppen ezért szinte robbanó feszültség gyűlik meg bennük. Ez a style coupé az ő legegyénibb sajátossága. A mai olvasó ellenállhatatlanul franciásnak érzi ezeket a gondosan ötvözött, sűrített s mindig szellemesen vagy meglepőn csattanó mondatokat.

Stílusának különös zamatait fokozzák és szüntelenül hangsúlyozzák az antik prózában mindig kötelező, de Seneca prózájában páratlan művészettel csillogó időmértékes sorzáradékok. A metrikus clausula már Cicero stílusának is egyik művészi eleme volt, de talán egyetlen antik írónál sem vált annyira szerves részévé a stílus művészi alakításának, mint Senecánál.

Ennek a művészi stílusalakító technikának állandó formái nála: a creticus (–È–) és kettős creticus (–È–/–È–), a creticus trochaeusszal (–È–/–È) és a creticus kettős trochaeusszal (–È–/–ÈÈ). Ezekben a hosszú szótagot mindig helyettesítheti két rövid szótag. A magyar olvasó bizonyára enélkül is észreveszi a próza ritmusát, de ezeknek a formáknak az ismeretében kétségtelenül tudatosabban élvezi majd Seneca prózájának művészi clausuláit.

 

A fordításról

Révay József: Fordításom különös gonddal igyekezett megtartani s a magyar nyelv lehetőségeinek figyelembevételével híven visszaadni Seneca metrikus prózáját. Ennek a művészi célnak érdekében nemegyszer szokatlan fordulatokat vagy inverziókat is kellett alkalmaznom, ez azonban a clausula-technika velejárója Seneca prózájában is.

Bár a XVII. század óta vannak Seneca-fordításaink, Consolatio-fordításaink pedig 1808 óta, tudtommal a három Consolatiónak ez a fordítása az első kísérlet a magyar fordításirodalomban az antik próza metrikus clausuláinak visszaadására. Ez az antik technika szervesen következik az ókori hangos olvasás szokásából, ez pedig a szónoki beszédek és declamatiók szabad előadásából. Antik művészi prózát voltaképpen nem is volna szabad másképpen fordítani, pedig ilyesmire fordításirodalmunkban még Cicerónál sem történt kísérlet, holott nála éppoly döntő fontosságú ez a technika, mint Senecánál. Ha versfordításnál elismert elv ma már, hogy az eredeti mértékben kell fordítanunk, akkor ugyanezt az elvet alkalmazni kellene végre a latin metrikus próza fordításában is.


Kurcz Ágnes:
Révay József mesteri kezdeményezése nyomán szerettem volna éreztetni a magyar szövegben az antik próza metrikus clausuláit, de erre következetesen csak a bekezdések s a levelek végén törekedtem, ahol a szem is megpihen. Azt hiszem, a levél köznapibb, oldottabb műfaja jobban eltűri a lazább ritmizálást, mint az ünnepi, emelkedett vigasztalásoké. Olykor meg kellett elégednem a legegyszerűbb alapformával, a creticussal (–È–), de többször próbáltam visszaadni Seneca bonyolultabb clausuláit. A Révay utószavában említett clausulák inkább a puritán attikai stílusra jellemzők, Seneca ezüstkori prózájára már az asianus stílus hatott. Itt már bevett szokás, ami Cicero korában még tilos: a prózamondat versben cseng ki sokszor. Az érdeklődők Eduard Norden könyvében (Die antike Kunstprosa, 2. kiad. Berlin, 1923, 293., 294., 311. old.) találják meg összegyűjtve Seneca clausuláit, melyek közül e fordításban gyakrabban jelenik meg a versszerű daktylikus záradék (két daktylus, vagy egy daktylus és egy trochaeus), a lassú spondeusi (egy rövid szótag után két spondeus, vagy két spondeus között egy rövid szótag), a táncos choriambus, trochaeussal (–ÈÈ–/–È) a creticust megelőző két trochaeus, illetve a két creticus között egy hosszú szótag. A hosszú szótagot mindenütt feloldhatja két rövid. A legutolsó szótag időtartamát olykor elhanyagolhatónak véltem, a metrikus verssor utolsó szótagjához hasonlóan.

 

Névmutató

ACHAIA - a Görögországból alakított római provincia neve (i. e. 27-től).

AETNA - vulkán Sicilia keleti partvidékén (Lucilius írhatott egy költeményt róla, Seneca pedig megmászta a 79. levél szerint).

AFRICANUS - 1. Scipio.

AFRIKA - az ókorban elsősorban Észak-Afrika területét jelölte.

AKADÉMIKUSOK - az "Akadémia" görög idealista filozófiai iskola hívei. Az iskolát Platón alapította a görög Akadémos hérósról elnevezett gyakorlótéren i. e. 387-ben. Három irányzata volt, a régi (i. e. 4-3. sz.), a középső (3. sz.) és az új Akadémia (2-1. sz.). A régi Platón nézeteit misztikus szemlélet szerint rendszerezte, a középsőre a szkepticizmus jellemző, az új elmélyítette a szkepticizmust, és szembeszállt a stoikusoknak az igazság kritériumaira vonatkozó tanításával.

AKHÁJOK - a görög hősök mykénei elnevezésen alapuló neve Homérosnál.

ANAKREÓN - görög lírikus az i. e. 6. században, a bor és a szerelem énekese.

ANCUS - Ancus Marcius: a hagyomány szerint Róma negyedik királya volt (i. e. 642-617).

ANNEUS - Serenus: Seneca barátja, talán rokona is, akinek három dialógusát ajánlotta; ételmérgezésben halt meg.

ANTONIUS - Marcus Antonius: a triumvir, aki Philippinél legyőzte Brutust és Cassiust, s akit aztán Octavianus (Augustus) győzött le.

APICIUS - Marcus: időszámításunk 1. századában élt; ínyenckedése és pazarlása már esztelenséggé fajult. Neve alatt fennmaradt egy későbbi római szakácskönyv.

APIÓN - grammatikus Tiberius és Claudius császárok korában, különösen Homérosról szóló előadásai arattak nagy tetszést.

APPIUS - Claudius, Caecus: censor i. e. 312-ben, az ókori Itália legszebb országútjának építője.

ARDEA - város Rómától délre a tengerparton, egy mocsaraktól környezett vidéken, Latium legegészségtelenebb részén.

ARGOSI - Homérosnál és a költői nyelvben sokszor "görög", Argos gyakori görög helynév volt.

ARISTARKHOS - (i. e. 217-145) samothrakéi származású alexandriai könyvtáros és filológus. Klasszikus szerzők műveit látta el kritikai megjegyzésekkel, Homéros kéziratos változatai alapján finom érzékkel próbálta helyreállítani az eredeti szöveget.

ARISTÓN - több peripatetikus filozófus neve. Seneca talán a khiosit gúnyolja.

ARRUNTIUS - Lucius: római politikus az i. e. 1. században, valószínűleg azonos a történetíróval.

ATHÉNODOROS - Tarsosból való stoikus filozófus időszámításunk kezdetén, egy időben Octavianus (Augustus) barátjaként és tanácsadójaként Rómában élt.

ATRIDES - (Atreidés): Agamemnón mykénéi király, a trójai háború fővezére, aki magára haragította Akhilleust.

ATTALUS - (i. e. 1. sz.) stoikus filozófus, Seneca tanítója.

AUFIDIUS - Bassus (i. e. 1. sz.): tekintélyes történetíró, epikureus nézeteket vallott, két történeti munkájáról tudunk, kiváló szónok volt.

BAIAE - Itália leghíresebb és legdivatosabb fürdőhelye volt Campaniában, a róla elnevezett öböl mellett, Nápolytól délnyugatra.

BRUTUS - Marcus Iunius (i. e. 85-42): filozófus, a Caesar-ellenes összeesküvés egyik vezére.

CALLISTUS - Caius Iulius: Caligula felszabadított rabszolgája és kegyence.

CAMPANIA - Itália délnyugati partvidékén fekvő, gyógyforrásairól és termékenységéről híres terület. Lucilius szülőhelye.

CANDAVIA - Illyria zord hegyvidéke, Makedonia határán.

CANOPUS - fényűzéséről közmondásosan hírhedt város Alsó-Egyiptomban, a Nílus torkolata mellett, Alexandriától északkeletre.

CATO - M. Porcius, Censorius (i. e. 234-149): szigorúságáról, kemény erkölcseiről híres politikus és író, a harmadik pun háború sürgetője; a nobilitas uralmáért küzdött, a hellenisztikus életmód ellenzője volt.

CATO - M. Porcius, Uticensis (i. e. 95-46): meggyőződéses köztársaságpárti politikus, a senatusi arisztokrácia képviselője. 58-ban elfoglalta Cyprus szigetét, amely addig Egyiptom királyainak, a Ptolemaiosoknak birtoka volt, és a birodalomhoz csatolta. Iulius Caesar ellensége, s ezért a polgárháborúban Pompeius oldalán harcolt. Uticánál szenvedett veresége miatt (Afrikában) öngyilkos lett. A stoikus jellem példaképe.

CHAEREA - Cassius: Caligula testőrtisztje, akit a császár állandóan gúnyolt, ezért egy összeesküvő csapat élére állva megölte.

COTTA - Caius Aurelius: híres szónok, az i. e. 75. év consulja.

CRASSUS - Lucius Licinius (i. e. 140-91): optimata államférfi, korának leghíresebb római szónoka.

CRASSUS - Marcus Licinius (i. e. 115-53): római politikus, Caesarral és Pompeiusszal az első triumvirátus tagja. Kora egyik leggazdagabb embere, Spartacus legyőzője. A parthusok elleni háborúban árulók ölik meg Carrhaenál.

CREMUTIUS CORDUS, AULUS - (meghalt i. sz. 25) köztársasági érzelmű történetíró.

CURIO - Caius Scribonius (i. e. 2. sz.): szónok.

CURIUS - Marcus Dentatus (i. e. 3. sz. elején): államférfi, hadvezér. Megvesztegethetetlen volt: a szegény és takarékos római mintaképe.

DAREIOS - (i. e. 521-485) Perzsia királya, a birodalom újjászervezője, Thrákia és Makedonia meghódítója. Marathónnál szenvedett a görögöktől vereséget.

DÉMÉTRIOS - kynikos filozófus az 1. században, Rómában tanított.

DÉMÉTRIOS - Poliorketés (i. e. 4-3. sz.): Nagy Sándor egyik hadvezérének fia, élete a trónért folyó harcokban telt el.

DÉMOKRITOS - az i. e. 5. sz. közepén élt abderiai származású görög materialista filozófus, az atomisztika megteremtője.

DIDYMOS - grammatikus az i. e. 1. században, Aristarkhos tanítványa. A filológia minden ágával foglalkozott, nem eredeti szellem.

DIOGENÉS - (i. e. 4. sz) görög kynikos filozófus, igénytelenségéről, minden konvenció gátlástalan megvetéséről híres.

DIONYSIOS - (uralkodott i. e. 367-343) az ifjabb Dionysios, Syracusae ura. Platón kétszer is meglátogatta, és az eszményi állam megvalósításáról tárgyalt vele, de mindkét ízben csalódottan távozott. Platón távozása után szakadatlan vérengzés és tivornyázás volt Dionysios élete, végül is fellázadt allattvalói elkergették.

DRUSUS LIBO - Lucius Scribonius: római nemes az 1. században, egy Tiberius elleni összeesküvés élére állt, az elítéltetés elől öngyilkosságba menekült.

ENNIUS - Quintus (i. e. 239-169): római költő a 2. pun háború idején, Scipio barátja, a hellenisztikus görög kultúra terjesztője. A római történelmet előadó főművét görög versmértékben írta. Műveiből csak töredékek maradtak fenn.

EPIKUROS - (i. e. 341-270) görög materialista filozófus. Szerinte a megismerés célja: megszabadítani az embert a tudatlanságtól, a babonától, az isten- és halálfélelemtől. Etikája szerint a boldogság alapja az ésszerű gyönyör, vagyis a szenvedés elkerülése, a nyugodt lelkiállapot, az ataraxia. Senecára igen nagy hatást tett, noha többször vitatkozik vele.

ERETRIAIAK - Eretria euboiai görög város, Khalkistől 23 km-re. Menedémos filozófusnak volt itt iskolája.

FABIANUS - Caius Papirius: a császárkor elején élt stoikus római filozófus.

FABRICIUS - Luscinus, Caius: római államférfi az i. e. 3. sz. elején, a római erkölcsi szigor példája. A samnisok legyőzője, megvesztegethetetlen diplomata, állítólag szegénységben halt meg.

FENESTELLA - régiségtörténeti író a korai császárkorban, 35-ben halt meg. Foglalkozott az év felosztásával, etimológiákkal, ünnepekkel, ruházattal, olajfaültetéssel, vízvezetékkel stb.

GALLIO - Lucius Iunius = Annaeus Novatus, Seneca bátyja, akit L. Iunius Gallio adoptált. 51-52-ben Achaia kormányzója volt.

GRACCHUS - Gaius Sempronius: az ifjabb Gracchus fivér, az i. e. 2. sz. elején élt néptribunus, Cicero szerint a legnagyobb szónok.

GRAIUS - hegy az Alpok részén Itália északnyugati határán.

GRÁJOK - görögök.

HEKATÓN - rhodosi görög filozófus az i. e. 2. sz. végén, a "középső" Stoa fő képviselője Poseidóniosszal együtt, de filozófiája ortodoxabb. A sarkerényeket elméleti ismeretekre alapítja, a nem elméleti ismereteken alapuló erényeknek az egészséget, szépséget, lelkierőt tartja. Seneca gyakran használta művét a De beneficiis készítésekor.

HEKUBA - (Hekabé): a trójai Priamos király felesége, Hektór anyja. Trója feldúlása után rabszolgának hurcolták.

HÉRAKLEITOS - (i. e. 535-475) ephesosi származású görög filozófus, tanítása szerint minden mozgásban, változásban van. Aforizmákban írt művét különös, szóképekkel teli stílusa miatt nehezen értették, ezért adták neki a skoteinos = homályos melléknevet. Nagy hatással volt a későbbi stoikus filozófusokra, Seneca természetszemléletére is.

HERMARKHOS - Epikuros követője, i. e. 270-ben az epikureus iskola vezetője. Megtiltotta az állatölést, elidegenített az emberöléstől.

HÉSIODOS - kisázsiai származású görög költő az i. e. 8. században, tulajdonképpen a legrégebbi európai költő, akinek személye megfogható, és költői öntudata is megnyilvánul. Két teljesen fennmaradt műve: az Istenek születése és a Munkák és napok, a görög istenhit, illetve a paraszti munkák összefoglalása. Valószínűleg fiatalabb volt Homérosnál.

HIERÓN - syracusaei zsarnok az i. e. 5. században.

HORATIUS COCLES - a római hagyományok szerint az etruszkok elleni háborúk (i. e. 6. sz. vége) hőse, a Tiberis partján védte Pons Subliciust. A monda általában úgy tudja, hogy hősi halált halt, Livius változata szerint megmenekült.

IULIUS GRAECINUS - (?-i. sz. 39) római politikus, borszakértő; Caligula kivégeztette, mert nem akart valakit megvádolni.

IXIÓN - a monda szerint a lapithák királya Thessaliában, aki Junót szerelmével üldözte; büntetésül egy folyton forgó kerékhez kötötték az alvilágban.

KHARINOS - athéni államférfi, arkhón i. e. 308-7-ben.

KHARYBDIS - veszedelmes örvény a siciliai tengerszoros jobb partján, megszemélyesítve női szörnynek képzelték, aki a hajókat elnyelte vagy darabokra zúzta.

KHRYSIPPOS - (i. e. 3. sz.) vezető stoikus filozófus Athénban, a Stoa egyik nagy rendszerezője, az akadémikus szkepszis ellenfele.

KLEANTHÉS - (i. e. 304-233) Zénón követője a Stoa vezetésében, a stoikus teológia megalapítója.

KROISOS - (latinosan: Croesus, "Krőzus") az utolsó lydiai király az i. e. 6. században, gazdagsága közmondásos. Nagy görögbarát volt, a perzsa Kyros elleni háborúban vereséget szenvedett.

KYNIKOSOK - az i. e. 4. sz.-ban keletkezett filozófiai irányzat képviselői között a legismertebb a sinópéi Diogenés. Jellemző rájuk a társadalmi normák megvetése, a lemondás a gazdagságról, dicsőségről, érzéki gyönyörökről a boldogság és az erény kedvéért.

LADAS - olimpiai győztes spártai futó.

LAELIUS - Caius, Sapiens (i. e. 2. sz.): az ifjabb Scipio művelt barátja, katonatiszt, később consul.

LEPIDUS - Marcus Aemilius: itt nem a köztársaság korabeli triumvirről van szó, hanem kései utódjáról, akit Caligula kivégeztetett.

LICINIUS - igen gazdag ember, személye ismeretlen.

LITERNUM - Campania egy városa a tengerparton, ma Patria falu. Ide vonult önkéntes száműzetésre vissza az idősebb Scipio, mivel a zamai győzelem után hatalma túl nagy volt, és félni lehetett attól, hogy visszaél vele.

LIVIUS DRUSUS - néptribunus i. e. 91-ben.

LUCILIUS - Seneca valamivel fiatalabb barátja, akit a levelekből ismerünk: campaniai születésű volt, a római lovagrendbe szorgalmával és tehetségével küzdötte fel magát. Sok tisztséget töltött be, a levelezés idején procurator (helytartó) Siciliában. Talán ő az Aetna című költemény szerzője. Feltehetően epikureus nézeteivel hadakozik a stoikus szerző, művével azt sugallva, hogy a levelezés vége felé Lucilius közeledik a stoikus állásponthoz. Seneca említést tesz Lucilius irodalmi munkásságáról, magas körökkel való kapcsolatairól. Neki ajánlotta még két művét (Naturales quaestiones és De Providentia). A 21. levélben halhatatlanságot ígér neki éppen azzal, hogy e levelek címzettjévé teszi.

MAEANDER - kanyargósságáról híres kisázsiai folyó.

MAECENAS - Caius Cilnius (i. e. 70-8): Augustus etruszk származású barátja és tanácsadója, több ízben közvetített Octavianus (Augustus) és Antonius között, s Octavianust távollétében helyettesítette, de sohasem töltött be hivatalos állást. Az aranykori költészet támogatója, az Augustus-kori kultúra szervezője, saját versei nem jelentősek.

MARCELLUS - Marcus Claudius: filozófus, szónok és államférfi, Cicero nagy bámulója, i. e. 51-ben consul.

MARIUS - Caius (i. e. 156-86): paraszti származású hadvezér, Jugurtha, a kimberek és a teutonok legyőzője, a római hadsereg megszervezője, a néppárt vezére. A senatus Sullát játszotta ki ellene, menekülnie kellett, Sulla távolléte alatt 87-ben visszatért Rómába, és bosszút állt ellenségein.

MEGARAIAK - görög filozófiai iskola az i. e. 4. században. Alapítója Sókratés barátja és tanítványa, a megarai Euklidés (kb. i. e. 450-380). Szintézist teremt a parmenidési örök, változatlan egység és a sókratési jó fogalma között. Egyetlen jó létezik, mely változatlan és azonos önmagával, bár igazság, értelem, isten stb. néven ismerjük. Egyetlen erény a jó megismerése. A megarai és a kynikos tanításokból jött létre később a stoikus iskola.

MESSALA - Marcus Valerius, Corvinus (i. e. 64-i. sz. 8): hadvezér és államférfi, egy költői kör középpontja. Történész, szónok, grammatikus.

METELLUS - Quintus Caecilius, Numidicus: az i. e. 2. század végén élt győztes hadvezér, aki nem fogadta el a néppárti Saturnius földtörvényét, s az elítéltetés elől önkéntes száműzetésbe ment Ázsiába, de Saturnius halála után i. e. 99-ben visszahívták.

METRODOROS - epikureus filozófus.

MUCIUS - Scaevola: a római hagyományok szerint az etruszk háborúk (i. e. 6. sz. végén) hőse. Mikor Porsenna etruszk király elleni gyilkos merénylete nem sikerült, lobogó lángba tette a kezét, hogy megmutassa, mennyire nem fél a haláltól és a fájdalomtól.

NAGY GÖRÖGORSZÁG - Magna Graecia: Itália déli része, teli volt görög gyarmatvárosokkal.

NAUSIPHANÉS - szkeptikus görög filozófus.

NEMENTANUM - Róma közelében, Rómától északkeletre fekvő város.

NEPTUNUS - római tengeristen.

NESIS - sziget a baiaei öböl torkolatához közel.

NOVATILLA - valószínűleg Seneca bátyjának, Novatusnak a leánya.

NUMA - Pompilius: a hagyomány szerint Róma második királya (i. e. 715-672).

ORPHEUS - mondabeli híres énekes, aki dalával elbájolta a fákat, sziklákat, vadakat, és az alvilágot is megszelídítette; feleségét is kihozta volna onnan, ha a parancs ellenére nem pillant hátra.

PACUVIUS - hadvezér az i. e. 1. században. Syriában.

PANAITIOS - (i. e. 2. sz) rhodosi származású stoikus filozófus, a Scipio-körhöz tartozott, ő ismertette meg a római arisztokráciával a stoikus tanokat, szigorúságukat az élethez közelítve enyhítette.

PANORMOSIAK - a siciliai Panormos, a mai Palermó lakói.

PAPIRIUS - l. Fabianus.

PARMENIDÉS - (i. e. 5. sz. eleje) eleai filozófus, az ókori görög metafizika ősatyja. Tagadja a mozgást, a spekulatív ismereteket többre becsüli az érzéki megismerésnél.

PARTHENOPÉ - Nápoly költői görög neve.

PARTHIA - a parthusok földje, a Kaspi-tengertől délkeletre terült el.

PARTHUSOK - iráni lovasnép, az i. e. 1. századtól kezdve harcoltak a rómaiakkal. Legnagyobb sikerük a carrhaei csatában volt, i. e. 53-ban.

PATROKLOS - Akhilleus barátja Homéros Iliásában.

PAULINA - Paulina Pompeia: Seneca második felesége, jóval fiatalabb volt Senecánál, de követni akarta a halálba is: Nero bekötöztette felvágott ereit.

PAULUS - Lucius Aemilius Paulus, a Karthagót elpusztító Publius Cornelius Scipio édesapja.

PENNINUS - vagy Poeninus hegy: az Alpok déli vonulata, Itália északnyugati határán.

PERIPATETIKUSOK - (gör. peripatétikos = "sétát kedvelő", az Aristotelés által i. e. 335-ben alapított athéni filozófiai iskolában, a Lykeionban séta közben folyt a tanítás): Aristotelést követő filozófiai iskola, mely ezer évig állt fenn, s az ókori tudomány legjelentősebb központja volt.

PERSES - (meghalt i. e. 166): III. Philippos fia, az utolsó makedón király. Aemilius Paulus i. e. 168-ban Pydna mellett legyőzte és foglyul ejtette; a fogságban halt meg.

PHEIDIAS - (i. e. 5. sz.) a leghíresebb görög szobrász.

POLYAINOS - (i. e. 3-2. sz.) Epikuros barátja és követője.

POMPEIUS - Gnaeus, Magnus (i. e. 106-48): római államférfi, hadvezér; egyeduralomra tört, a senatus ellen Crassusszal és Caesarral lépett szövetségre (első triumvirátus). Később vette észre, hogy Caesar veszélyes ellenfél. A 2. polgárháborúban a senatus pártján harcolt Caesar ellen, de Pharsalosnál vereséget szenvedett, és mikor Egyiptomba menekült, megölték.

POMPONIUS - talán Publius Pomponius Secundus, tragédiaíró, Seneca kortársa, aki igen hasonlíthatott Senecára, de Livius volt a példaképe. Életrajzát az idősebb Plinius írta meg.

PORSENNA - (i. e. 6. sz. végén) etruszk király, a fiatal római köztársaság ellen vonult az elűzött Tarquinius védelmében.

POSEIDÓNIOS - (kb. i. e. 135-50) syriai származású görög történész, természettudós és stoikus filozófus, az athéni Panaitios tanítványa; majd Rhodosban alapított iskolát, ahol később Cicero is tanult: így került kapcsolatba a római nemességgel.

PRIAMOS - (latinosan Priamus): az ostromlott Trója öreg királya.

PRÓTAGORAS - (i. e. 5. sz.) abderai származású görög filozófus, az első szofista; gyakorlati filozófiát tanított, társadalomkritikával tárgyalta a vallási és etikai kérdéseket. A szofistáknál az előadásmódból következően szükségszerűen nagy hangsúly esett nyelvi kérdésekre, retorikára.

PUBLILIUS - Publilius Syrus (i. e. 1. sz.): syriai származású mímusköltő.

PUTEOLI - város Campaniában, a baiaei öbölnek Baiaeval ellenkező oldalán.

PYRRHÓN - (i. e. 365-275 körül) élisi származású görög filozófus, a szkepticizmus képviselője. Etikája szerint a boldogság - ataraxia (nyugalom) és apathia (szenvedélymentesség) - elérésének eszköze a kétkedés, az ítéletalkotástól való tartózkodás. A tanítás hatott az új Akadémiára.

PYRRHOS - (i. e. 307-272) Épeiros királya, zsoldosaival a tarentumiak segítségére jött a rómaiak ellen. Nagy vérveszteséggel aratott csak győzelmet Héraclénál ("pirruszi győzelem").

PYTHAGORAS - (i. e. 6. sz. második fele) samosi származású görög filozófus, matematikával és zeneelmélettel foglalkozott, a lélekvándorlást tanította.

REGULUS - Marcus Attilius (i. e. 3. sz.): az 1. pun háború hőse. I. e. 255-ben elfogták, békekövetként Rómába küldték, de béke helyett további harcra szólította fel a senatust. Mikor adott szava szerint visszatért Karthagóba, halálra kínozták.

RHODOS - virágzó görög kereskedelmi és kultúrközpont a hellenizmus és a rómaiak korában.

RUTILIUS - Publius Rufus (i. e. 1. sz.): stoikus bölcselő és államférfi, az i. e. 105. év consulja. Igazságtalanul elítélték, Smyrnába ment száműzetésbe. Bár Sulla megengedte volna visszatérését, ott maradt továbbra is.

SALLUSTIUS - Caius, Crispus (i. e. 86-34): az első nagy római történetíró, két teljes műve: De coniuratione Catilinae és Bellum lugurthinum. Seneca töredékekben fennmaradt munkájából (Historiae) idéz. Stílusa szentenciózusan rövid, tömör, archaizáló.

SAPPHÓ - (i. e. 600 körül) lesbosi görög költőnő, a líra első jelentős képviselője. Életmódja és őszinte, forró érzelmeket tükröző költészete nagyon eltért a későbbi korok nőideáljától, ezért vitatták erkölcseit.

SCAURUS - talán Aemilius Scaurus Mamercus, aki Tiberius uralma alatt öngyilkos lett.

SCIPIO - Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio (i. e. 1. sz.): Cn. Pompeius apósa, i. e. 52-ben, mikor Caesar Afrikában legyőzte, öngyilkos lett.

SCIPIO AFRICANUS - Publius Cornelius maior: Hannibál legyőzője a zamai csatában i. e. 202-ben.

SCIPIÓK - az idősebb Scipio (l. fent) és az ifjabb (minor), Karthagó lerombolója i. e. 146-ban.

SCRIBONIA - (i. e. 1. sz.) L. Scribonius Libo, Pompeius egyik barátjának nővére, később Octavianus felesége lett.

SEIANUS - Tiberius császár idején Róma kormányzója.

SERVIUS - Servius Tullius: a hagyomány szerint a hatodik római király (i. e. 578-534), egy felszabadított rabszolganő fia.

SEXTIUS - Quintus: a császárkor elején élt római filozófus, aki a pythagoreusok rendszerét akarta összeolvasztani a stoikus etikával.

SISYPHOS - a monda szerint Korinthos első királya, becsapta az isteneket, ezért az alvilágban örökké egy nehéz márványtömböt kell hegynek felfelé görgetnie.

SOTIÓN - Seneca egyik mestere, alexandriai filozófus.

SPEUSIPPOS - (i. e. 4-3. sz.) Platón unokaöccse és követője az Akadémia vezetésében, erősen érvényesült tanításában a pythagoreus befolyás (számmisztika).

STILBÓN - a megarai iskola (l. ott) egyik képviselője (i. e. 4. sz.), az ő tanítványa a kittioni Zénón, aki megalapítja a stoikus iskolát. Stilbón etikai szemléletben közel állt a kynikosokhoz.

STOIKUSOK - fontos görög-római filozófiai iskola, melyet a kittioni Zénón alapított i. e. 300 körül a megaraiak és a kynikosok tanainak ötvözésével. Kleanthésszel és Khrysipposszal együtt a Stoa első periódusában logikai, természetfilozófiai és etikai kérdéseket tárgyalnak. A középső Stoa képviselői Panaitios és Poseidónios (2. sz.). Ebben az időben kezdik az etikát az életben alkalmazni. Ekkor ismerkednek meg a rómaiak a stoicizmussal; elsősorban a Scipio-kört (az ifjabb Scipio és Laelius körét) hatja át a tanítás, a későbbi időkben az ifjabb Catót és Cicerót. Az ő stoicizmusuk már kölcsönöz bizonyos elemeket az új Akadémiából és a peripatetikusoktól is, és a hagyományos római erkölcsökhöz alkalmazkodik: önuralom, rettenthetetlenség, kötelességteljesítés. Az új stoicizmus a császárság kezdetén a császárokkal szembeni ellenállást erősítette (Thrasea Paetus), ehhez csatlakozik Seneca is, s a görög Epiktétos, aki Rómában élt. A 2. században Rómának akadt stoikus császárja is: Marcus Aurelius. A 3. században a stoicizmus eltűnik, de nagy hatással van a keresztény egyházatyákra és a neoplatonizmusra. A leglényegesebb tanításuk, hogy egyedül az erény tesz boldoggá, mégpedig a megismerésen alapuló erény. A csapások nem tőlünk függenek, érzéketlenül kell fogadni őket; ha választhatunk, a jobbik eshetőséget válasszuk. A kozmoszt az értelem irányítja, amely azonos istennel és a gondviseléssel, a végzetben leplezi le előttünk magát, s a természetnek értelmet és harmóniát ad. Az ember feladata a természetnek megfelelően élni.

SULLA - Lucius Cornelius (i. e. 138-78): Marius és a néppárt ellenfele, Mithridatés pontuszi (Kisázsia) király ellen viselt hadjáratot. Visszatérve (i. e. 83-ban) iszonyú bosszút állt a mariánusokon, 4700 polgárt fosztott meg vagyonától, szövetséges törzseket irtatott ki. Diktatúrája alatt a köztársaság demokratikus intézményei teljesen elvesztették jelentőségüket.

SYRTISEK - két zátonyos öböl Afrika északi részén; általában zátonyos partvidék.

TIBERIUS - Iulius Caesar Augustus (i. e. 42-i. sz. 37.): Róma második császára, despotizmusa csak az arisztokratákat sújtotta, a népet és a provinciákat nem.

TUBERO - Quintus Aelius (i. e. 1. sz.): római történetíró, szónok.

VARRO - Marcus Terentius (i. e. 116-27): római nyelvész, irodalomtudós.

VATINIUS - Publius (i. e. 1. sz.): "olyan ember volt, akinek teste rútsága gyalázatos jellemmel párosult" P. Velleius történetíró szerint. Cicero tartott ellene beszédet.

XENOKRATÉS - (i. e. 4. sz.) Platón után a második vezetője az Akadémiának. Tőle származik a filozófiának fizikára, logikára és etikára való felosztása.

ZÉNÓN - az eleai (i. e. 5. sz.): Parmenidés tanítványa. Az eleai iskola Hérakleitosszal szemben azt állította, hogy az igazi lét lényege változatlan, minden változás és különbség illúzió. Zénón híres "aporiái" metafizikusak (pl. "Akhilleus és a teknősbéka" = a teknős előnyét Akhilleus sem tudja soha behozni, mert az adott időben a teknős is halad), logikai fogalmakban fejezik ki a mozgás ellentmondásos jellegét.

ZÉNÓN - a kittioni (i. e. 355-262): a stoikus iskola megalapítója. Kyprosi szülőföldjéről 313-ban érkezett Athénba, itt a kynikosok hatása alá került, majd a sókratikus megaraiak tanaihoz fordult. A kettő szintéziséből hozta létre a stoicizmust.


Jegyzetek

1. nagybátyja s egy személyben apósa - Augustus. [VISSZA]

2. elvesztette fiát, Drusust - szül. i. e. 38, meghalt i. e. 9. [VISSZA]

3. a dísznevet - a Felix (szerencsés) nevet. [VISSZA]

4. azt az apát - Xenophónt, a történetírót. [VISSZA]

5. Paulus üres diadalszekerét - mert nem volt rajta két kisfia. [VISSZA]

6. egyetlen évet - az i. e. 59. évet. [VISSZA]

7. vér szerinti gyermekét - Drusust. [VISSZA]

8. fogadott fiát - Germanicust. [VISSZA]

9. Hesperiától - Itáliától. [VISSZA]

10. ahol Athén hatalma megsemmisült - i. e. 413-ban az Asinaros folyónál, Syracusae mellett. [VISSZA]

11. az óceán... három bemélyedésével - a Tyrrhén -, Adriai- és Égei-tengerrel. [VISSZA]

12. kimondta magára a felmentő ítéletet - vagyis: meghalt. [VISSZA]

13. Ha törékeny életünkhöz - a "Vigasztalás" eleje csonka. Az első mondatot a tudós kiadók toldották be, illesztették ide a fejezet élére; így megvilágosodik a fejezet értelme. [VISSZA]

14. a te munkád révén - Polybius latinra fordította Homéros eposzait és görögre Vergilius Aeneisét. [VISSZA]

15. római író nem művelte még - Seneca corsicai száműzetésében (41-49) nyilván nem értesült Phaedrus meséinek megjelenéséről. [VISSZA]

16. Mennyivel igazságosabb volt az - Xenophón görög történetíró (i. e. 430-354), akinek fia, Gryllos, a mantineiai csatában esett el (362). [VISSZA]

17. testvérének halálhírét - L. Cornelius Scipio Asiaticusnak, aki győzelmesen harcolt III. Antiokhos, Syria királya ellen, i. e. 190. [VISSZA]

18. a néptribunusnál - Tiberius Sempronius Gracchusnál, a "Gracchusok apjánál", aki i. e. 187-ben volt néptribunus. [VISSZA]

19. ennek a halála pedig a római béke... pántjait lazította meg - mert Pompeia jegyese volt Julius Caesarnak: házasságuk a béke záloga lett volna. [VISSZA]

20. öccsét megölték - Caius Antoniust 44-ben Brutus megölette Makedoniában. [VISSZA]

21. húsz legio vérével vett bosszút - úgy, hogy tönkreverte Brutus és Cassius húsz légióját. [VISSZA]

22. Caius Caesar - Caligula császár, i. sz. 37-41. [VISSZA]

23. férjedet - Lucius Annaeus Senecát (i. e. 55-i. sz. 37), a szerző édesapját. [VISSZA]

24. engem is elragadtak - vagyis: száműztek (i. sz. 41). [VISSZA]

25. egy száműzöttet - Aeneast, Venus és Anchises fiát. [VISSZA]

26. az, aki tégedet száműzött - Caesar i. e. 58-49 a galliai hadjárat miatt távol volt Rómától. [VISSZA]

27. hívja már Afrika - az afrikai Thapsus mellett verte tönkre Caesar (46) Pompeius hadseregét. [VISSZA]

28. hívja Hispania - a hispaniai Munda mellett győzte le Caesar (45) a Pompeius-párt hadseregének maradványait. [VISSZA]

29. hívja Egyiptom - mert a pharsalusi csata után Caesar (48) rendet teremtett Egyiptomban; ez az ország áruló, mert meggyilkoltatta Pompeiust, a nemes ellenfelet és nagyszerű rómait. [VISSZA]

30. A Phasison túl fogatják össze dús asztaluk fogásait - a kisázsiai Phasis folyó vidékén tenyészett a fácán. [VISSZA]

31. a hadifogságba is visszatértek, meghalni - Atilius Regulus Afrikában a punok fogságába esett (i. e. 255). Hazaküldtek, hogy rábeszélje Rómát a békekötésre, de ehelyett harcra tüzelte honfitársait. Utána esküjéhez híven visszatért a hadifogságba. A punok otthoni magatartása miatt megölték. [VISSZA]

32. a mi dictatorunk - Manius Curius Dentatus, páratlanul egyszerű, tiszta életű, jellemes római államférfi és hadvezér; i. e. 290-ben s utána még kétszer consul, majd dictator. [VISSZA]

33. a hadisarcot... Scipiónak engedte át - Scipio Africanus i. e. 202-ben legyőzte Zama mellett Hannibalt, és adófizetésre kényszerítette Karthagót; Seneca azonban téved: az állam nem az ő leányait házasította ki, hanem Scipio Africanus nagybátyjának, Cnaeus Cornelius Scipio Calvusnak egyetlen leányát. [VISSZA]

34. Aristidést - Seneca tévedésből említi Aristidést, az igazságost, a Plataiai mellett vívott csata győztesét (i. e. 479) Phokión athéni hadvezér helyett, akit i. e. 318-ban mint a demokrácia ellenségét kivégeztek. [VISSZA]

35. visszajöttél - Helvia nem Rómában élt, hanem Cordubában (Cordova), Hispaniában. Látogatóba jött Rómába, majd hazautazott: két nap múlva Seneca megkapta a rendeletet, hogy száműzték Corsica szigetére. Erre a hírre Helvia visszasietett Rómába, de már nem találkozhatott fiával. [VISSZA]

36. Marcusra, erre a bűbájos kisfiúra - ez a kis Marcus, akiről oly nagy szeretettel írt Seneca, valószínűleg az ő fia volt. [VISSZA]

37. át szoktam én menni a más táborába is - az epikureusok és a stoikusok fő ellentéte, hogy az előbbiek a gyönyört, az utóbbiak az erényt tekintik a legfőbb jónak. Seneca már itt megvallja, hogy filozófiája részben eklektikus. [VISSZA]

38. mikor levetetted a bíborszegélyű ruhát - a római fiúk piros szegéllyel díszített tógát viseltek, majd 16 éves korukban ünnepélyes szertartás keretében tiszta fehér tógát öltöttek a férfivá avatás jelképeként. [VISSZA]

39. egy gyámfiú s egy herélt - XII. Ptolemaios egyiptomi király, Kleopátra testvére, valamint gyámja és birodalmi kormányzója: Pothinos herélt. Az Egyiptomba menekült Pompeiust megölették. [VISSZA]

40. egy kegyetlen, gőgös parthus - Orodés parthus király (uralk. i. e. 53-37), aki Carrhaenál 53-ban szétverte Crassus seregét. [VISSZA]

41. egy déli előadásra - azaz amphitheatrumba, ahol egész nap játékok folytak. Délelőtt állatviadalok, délután gladiátorharcok. Délben, "kikapcsolódásként" azok számára, akik nem mentek haza ebédelni, leöldösték a vívásban járatlan, fegyvertelen elítélteket. Korábban bohóctréfák voltak a déli szünetben. [VISSZA]

42. személy szerint kívánt harcosok - prostulaticii, vómesterek, a közönség név szerint kérte őket szereplésre. [VISSZA]

43. olyannak tanítjátok a kegyetlenséget, aki nem tudja megtanulni - hízelgő célzás Neróra. [VISSZA]

44. valamit fizetni is ezért a levélért - azért, hogy Lucilius elolvassa. [VISSZA]

45. Nem boldog ám... - ismeretlen költő töredéke. [VISSZA]

46. nem kor szerinti jegyzék alapján idéznek bennünket - a népszámláláskor a censorok a polgárokat classisokra osztották, mindegyikben egyenlő számú "iunior" centuriák voltak, melyek az aktív hadseregbe tartoztak, és "senior"-ok, melyek a tartalékos hadsereget képezték. [VISSZA]

47. bebiótai - görög: bevégezte az életét. [VISSZA]

48. Éltem, s pályámat... - Vergilius: Aeneis IV. 653. K. Á. ford. [VISSZA]

49. sok rövid, könnyen járható út vezet a szabadsághoz - az önkéntes halálhoz, amely lerázza a földi élet nyűgeit. [VISSZA]

50. az ártalommal fenyegető hatalom elől kitér - célzás Neróra és Seneca óvatos visszavonulására az udvartól. [VISSZA]

51. papi szalagot pótol - a homlokot átfonó papi szalag sértetlenséget biztosított. [VISSZA]

52. a forumot koptatja - a fórum volt a törvénykezés és az üzleti élet központja. [VISSZA]

53. elfoglaltsága csak a bor és az olaj között oszlik meg - a részegeskedés és a testgyakorlás között. Olajjal kenekedtek a sportolók. [VISSZA]

54. "saliusi", vagy csúfolódóan: "kallózó" - szökdelő ugrás, amelyet Seneca Mars isten papjainak, a salius-papoknak táncához, illetve a gyapjúkészítésben ismert kallómalom-járásához hasonlít. [VISSZA]

55. Babáét vagy Isiónét - valószínűleg Seneca idejében élt, különben ismeretlen két bolond neve. [VISSZA]

56. gyomrának és vállainak megadja, amit kell - a táplálékot és a ruhát. [VISSZA]

57. Lépj át más korba - képzeld magad egy régebbi korba. [VISSZA]

58. Decemberben járunk - december 17-24-ig voltak Rómában a Saturnalia-ünnepek, a hajdani aranykor főistenének, Saturnusnak a tiszteletére. Szünetelt a munka, a rabszolgák urukkal egy asztalnál étkeztek, sokszor a szegényes rabszolgaviskókban, cellákban, annak emlékére, hogy egykor nem volt rangkülönbség. A szeretet és az ajándékozás, a nagy lakomák ünnepe volt ez. [VISSZA]

59. vessük le a togát - egyúttal a komolyságot, méltóságot is, amelyet ezzel a "hivatalos" köpennyel magunkra öltünk. [VISSZA]

60. a nemezkalapos tömeghez - a felszabadított rabszolgák nemezkalapot kaptak szabadságuk szimbólumául. [VISSZA]

61. timóni lakomákról - Timón a peloponnésosi háború idején élt Athénban, közmondásos képviselője az embergyűlöletnek, önkéntes szegénységben és önsanyargatásban élt. [VISSZA]

62. as - római rézpénz, a különböző korokban különböző értékű, de általában keveset ért. [VISSZA]

63. vívóoszlopnál - fakaró, amelyet ellenségnek képzeltek gyakorlatozás közben. [VISSZA]

64. Merd, vendég... - Vergilius: Aeneis VIII. 364-365. K. Á. ford. [VISSZA]

65. az utolsó éjszakán, karddal a párnáján, Platón könyvét - Cato Uticában, hogy ne essék Caesar kezére s ne érje meg a köztársaság bukását, öngyilkos lett, előtte Platón Phaidónját olvasta, a lélek halhatatlanságáról szóló művet. [VISSZA]

66. senkinek sem szakíthatják ki naponta újra növő máját - Prométheus titánt Zeus úgy büntette meg, hogy egy sas tépdeste a máját nappal, és az éjjel újra kinőtt. [VISSZA]

67. nomenclator - az előkelő rómaiak jó emlékezetű rabszolgája, aki az utcán sétáló urának fülébe súgta a szembejövő fontosabb polgárok nevét. [VISSZA]

68. a kilenc lírikushoz - Alkman, Alkaios, Stésikhoros, Anakreón, Sapphó, Simonidés, Ibykos, Bakkhylidés, Pindaros. [VISSZA]

69. sestertius - római ezüstpénz. [VISSZA]

70. Szívet kell cserélned, nem égboltot - célzás Horatius verssorára (melyre Tompa Mihály is célzott: "szívet cseréljen az, ki hazát cserél"): "Égboltot vált, s nem szívet, ki a tengeren átkel" (Epist. I. 11. 27. K. Á. ford.) [VISSZA]

71. föld, városok elmaradoznak - Vergilius: Aeneis III. 72. Lakatos István ford. [VISSZA]

72. nyomon követnek bűneid - célzás Horatius soraira: "... a bú s a félsz / utána megy, föl bár a rezes hegyű / gályára és ha lóra szállna: / háta mögött ül az éjsötét gond." (Od. III. 1. 37-40. Illyés Gyula ford.) [VISSZA]

73. Te is magaddal menekülsz - célzás Horatius soraira: "és tán megmenekül magától / az, ki odébb áll?" (Od. II. 16. 19-20. Erdődy János ford.) [VISSZA]

74. Tombol a látnok... - Vergilius: Aeneis VI. 78-79. K. Á. ford. [VISSZA]

75. hazám az egész világ - Seneca kozmopolitizmusa tulajdonképpen elfordulás a "nagy Róma" és Róma felsőbbrendűségének eszméjétől. [VISSZA]

76. pedig amit keresel, a boldog élet, minden helyen megtalálható - célzás Horatius soraira: "gályán, útiszekéren / üldözzük, pedig itt van a boldogság, amit űzöl, / itt van Ulubraeban, ha a lelked is őrzi nyugalmát." (Epist. I. 11. 28-30. K. Á. ford.) [VISSZA]

77. szekérharcosról - essedarius: a rómaiak szekérről is harcoltak. Ha az ellenfél kivetette az essedariust a kocsiból, gyalog vívott tovább. [VISSZA]

78. a hetedik fordulóban közelednek a pálmához - hét kört tettek meg a versenypályán, a pálma jelezte a célt. [VISSZA]

79. Odysseus alkalmazott a monda szerint - célzás Odysseus kalandjára a szirénekkel. [VISSZA]

80. egy vacak helytartói állásért - Lucilius ekkor Siciliában volt procurator. [VISSZA]

81. bíborszegélyű toga - a római magas rangú tisztviselők hivatalos viselete. [VISSZA]

82. libertinus - felszabadított rabszolga. [VISSZA]

83. s formáld magad ekként... - Vergilius: Aeneis VIII. 364-365. K. Á. ford. [VISSZA]

84. agyagból voltak - az ősi korban a rómaiak az istenszobrokat agyagból és fából készítették. [VISSZA]

85. még ha hosszú ujjú tunikát hord is - ilyen ruhát a perzsák hordtak; a rómaiak és a görögök egyébként is rövidebb öltözetüket a férfias csatában még fel is gyűrték. [VISSZA]

86. Ínséges számlálja juhát - Ovidius: Metamorphoses XIII. 823. K. Á. ford. [VISSZA]

87. khria - khreia: általános mondás, szentencia, melyet bővebben ki kell fejteni. [VISSZA]

88. amelyik már a hordóban ízlett - az újbort hordóban tartották, az óbort amphorákban (hosszú nyakú, kétfülű korsó). [VISSZA]

89. A legtiszteletreméltóbb és a legszégyenletesebb zsoldot - a katonák s egyben a gladiátorok kötelezettségét. (A katonáskodás egyébként csak hasonlat: Lucilius a filozófia hadseregébe esküdött fel.) [VISSZA]

90. Útat vág az erő - Vergilius: Aeneis II. 494. K. Á. ford. [VISSZA]

91. isten lakja... - Vergilius: Aeneis VIII. 352. Lakatos István ford. [VISSZA]

92. nem tekint a törzsökfára - nem nézi, hogy a nobilitas-hoz, a római nemességhez tartozol-e. Ebbe a legelőkelőbb rétegbe számították azokat a családokat, amelyeknek ősei consuli vagy praetori tisztséget viseltek. Nekik volt joguk arra, hogy a házuk középpontban levő helyiségének, átriumának falánál elhelyezett mellszobrokra rátegyék az ősök halotti viaszmaszkját, s a szobrokat festett vonalakkal kössék össze; a szobrok alatt a név és a méltóság szerepelt. Az egész így egy genealogikus ábrához hasonlított. [VISSZA]

93. Római lovag vagy - az ordo equestris-nek, az állam második előkelő rendjének tagja. [VISSZA]

94. a tizennégy széksor - a lovagok privilégiuma volt a színházakban a senatorok mögötti első 14 sorban ülni. [VISSZA]

95. curia - a senatus üléseinek helye. [VISSZA]

96. visel-e szarvakat - híres álokoskodás, melyet Seneca a 49. levélben idéz. [VISSZA]

97. "hazug"-okoskodás - a másik híres szofizma: "ha hazug vagyok és azt mondom magamról, hogy igazat mondok, hazudom-e, vagy igazat mondok?" (Gellius XVIII. 2. 10.) [VISSZA]

98. nem kell annak az olvasó bal kezét is igénybe venni - vagyis olyan nagynak lennie, hogy mindkét kézzel kelljen tartani. [VISSZA]

99. táblácskát akasztott a nyakába - amin az eladó rabszolga ára, neve, tulajdonságai szerepeltek. [VISSZA]

100. a legelső szakaszba vetették - a legrosszabb rabszolgákat állították a vásáron az első szakaszba (decuriá-ba). [VISSZA]

101. milyen sokat árult - ti. sok kegyet, második ura, a császár helyett: busásan megfizettetett a császár kegyéért. [VISSZA]

102. családfőnek - cselédségnek - az eredetiben pater familias és familiares. [VISSZA]

103. tiszteljenek inkább, ne féljenek - Caligula jelmondatával vitatkozik ("gyűlöljenek, csak féljenek"), melyet Accius római tragédiaköltő adott Atreus szájába egy darabjában. [VISSZA]

104. a szabadság süvegét kínálgatom - ti. forradalomra lázítok. A rabszolgák felszabadításukkor nemezkalapot kaptak. [VISSZA]

105. cliensek - alacsonyabb sorsú római polgárok, akik egy tekintélyesebb polgárt választottak patrónusukká. [VISSZA]

106. Királyok fennhéjázásába burkolózunk - a következő sorok nyíltan céloznak Neróra. [VISSZA]

107. különösen Nápoly és a te Pompeiid látványa - Lucilius feltehetően erről a vidékről származott. [VISSZA]

108. dialektikusok - itt szofisták, a vitatkozás szóbűvészei. [VISSZA]

109. zz oda, hány had... - Vergilius: Aeneis VIII. 385-386. K. Á. ford. [VISSZA]

110. Amit nem vesztettél el, az megvan - a szarvasokoskodásra a 45. levélben is hivatkozik Seneca. (Gellius XVIII. 2. 9.) [VISSZA]

111. Nyomomban a halál, fut előlem az élet - célzás Nero fenyegető hatalmára. [VISSZA]

112. Az igazság nyelve egyszerű - Euripidés: Phoinikiai nők 479. [VISSZA]

113. feleségem bolondja - az előkelő rómaiak szórakoztatásukra szívesen tartottak "bolondot" - idiótát a szó igazi értelmében. Itt Seneca első feleségéről van szó, akinek halála után a gyengeelméjű nőt Seneca csak szánalomból tartotta házánál. [VISSZA]

114. ha felőlünk táplált reményeidnek gátat vetne, hogy fogva tart minket a gonoszság - ha a stoikus tanítást nem fogadnád el, látva a tanítók emberi gyöngeségeit. [VISSZA]

115. neked ott van az Aetna - a levelezés idején Lucilius Siciliában volt procurator. [VISSZA]

116. philétés - görög szó, a költői nyelvben "szerető"-t jelent (a philein = szeretni igéből), de az útonállók említett elnevezése egy másik görög szóból származik (philéteuein, illetve phélein = lopni, megcsalni). [VISSZA]

117. Orral a víznek fordulnak - Vergilius: Aeneis VI. 3. K. Á. ford. [VISSZA]

118. Horgonyt vetnek a mélybe - Vergilius: Aeneis III. 277. K. Á. ford. [VISSZA]

119. a hideg víz régi híve - a 83. levélben írja, hogy minden január elsején megfürdött a versenypálya melletti csatornánál, azaz vízvezetéki vízben. [VISSZA]

120. oly jól ismerem mindegyiket - Seneca gyermekkorától fogva állandóan betegeskedett, ifjúkorában "ráparancsolt magára, hogy éljen" (78. levél). Caligula Senecát népszerűsége miatt meg akarta öletni, de elállt tervétől, mikor megtudta, hogy "már csak napjai vannak hátra". Asztmás volt, hurutos, idegfájdalmai miatt néha nem tudta elhagyni szobáját, időnként meglepte az ájulás (72. és 78. levél). [VISSZA]

121. görögös nevén - asztma. [VISSZA]

122. a für fölött lakom - a levelet Baiaeban írja. [VISSZA]

123. labdázó - a játékos a falra dobta a labdát, onnan pattant vissza hozzá. Az volt a cél, hogy minél több ütést érjen el anélkül, hogy a labda a földre esne. [VISSZA]

124. szőrtépdeső - a római fürdő egyfajta kozmetikusa. A szőrös hónaljat az ápolatlanság jelének tartották. [VISSZA]

125. Chrysippus - egyes kiadások szerint Crispus, Seneca és Lucilius számunkra ismeretlen barátja. [VISSZA]

126. tisztelgő látogatások - a cliensek reggeli tisztelgése patrónusuknál. [VISSZA]

127. Vízikúp - "Méta sudans", szökőkút az amphitheatrum előtt. Azért "kúp", mert a cirkusz két métájához hasonlított, melyek az ovális versenypálya két szélső pontján álltak. Mindkét talapzaton három-három kúp volt, ezt kellett a versenyzőknek hétszer megkerülni. [VISSZA]

128. Békés csöndjével... - idézet Varro Atacinus elveszett tragédiájából, az Argonautákból. K. Á. ford. [VISSZA]

129. S engem, akit sem dárdaeső... - Vergilius: Aeneis II. 726-729. Lakatos István ford. [VISSZA]

130. egyszerű gyógyszert talált ki - a viaszdugót és az árbochoz kötözést. [VISSZA]

131. a szív rossz örömei - Vergilius: Aeneis VI. 278. K. Á. ford. [VISSZA]

132. Hisz tudod azt... - Vergilius: Aeneis VI. 513. K. Á. ford. [VISSZA]

133. a legnagyobb görög költő - Homéros (Iliás XIX. 225-231. és XXIV. 602.). [VISSZA]

134. föld, városok elmaradoznak - Vergilius: Aeneis III. 72. Lakatos István ford. [VISSZA]

135. egyedül ennek a dolognak a próbáját kívánja meg - a halálét. [VISSZA]

136. A második tengeri csatajátékon - az elsőt i. sz. 57-ben, a másodikat 64-ben rendezték hatalmas vízmedencékben. [VISSZA]

137. congiarium - a népnek adott olaj- vagy borajándék. Minden polgár egy congiusnyi (3,29 liter) bort vagy olajat kapott. [VISSZA]

138. Ó, Meliboeus, egy isten... - Vergilius: Ecl. I. 6-7. Lakatos István ford. [VISSZA]

139. néki köszönhetem én... - Vergilius: Ecl. I. 9-10. Lakatos István ford. [VISSZA]

140. meghálálta szívességét - az eredetiben gratiam rettulit; a "szívességért megfizetett": az eredetiben gratiam reddidit. Seneca véleményével ellentétben mindkettővel ugyanazt a gondolatot fejezték ki. [VISSZA]

141. hogy mi lehetetlenségekkel dicsekszünk - ti., hogy a stoikusok túl magas követelményeket állítanak az emberek elé. [VISSZA]

142. denarius - római ezüstpénz. [VISSZA]

143. valakire nagy jótéteményeket halmozni a legnagyobb veszéllyel jár - keserű célzás Neróra; a következőkben Seneca különösen nyíltan érteti meg, hogy Nero gyilkosságaira gondol, és második személyben fordul volt tanítványához. [VISSZA]

144. rekeszekbe sűrítik... - Vergilius: Aeneis I. 432-433. K. Á. ford. [VISSZA]

145. Mondják, hogy Indiában nádlevelekben találni mézet - az idősebb Plinius (Nat. Hist. XII. 32.). [VISSZA]

146. csatába menni egy árral - "árral menni az oroszlán ellen", latin közmondás. [VISSZA]

147. Érintés nélkül... - Vergilius: Aeneis VII. 808-811. Lakatos István ford. [VISSZA]

148. Neptunus, e hajót csak egyenesen állva süllyesztheted lefelé - anélkül, hogy meginogna; egy rhodoszi kormányos szavai. A kormányos és a filozófus összehasonlítása Platón óta közhely. [VISSZA]

149. szabad művészetek - a görög "enciklopédia" (enkyklios paideia), azaz a tudományok és művészetek köre, melyet minden szabad embernek ifjúkorában művelnie illett. A szofisták állították fel először mint művelődéseszményt. Nagyjából grammatikával, zenével, számtannal, mértannal, asztrológiával, retorikával és némi dialektikával való foglalkozást jelentett. Belőle fejlődött ki a kései ókor és a középkor "hét szabad művészete". Seneca itt a megjelölést nemcsak konvencionális, hanem sajátos értelemben is használja, amennyiben igazán szabadnak azokat a tudományokat tekinti, melyeknek célja és hatása elsősorban etikai. [VISSZA]

150. grammatikus - eredetileg a görögben olyan embert jelentett, aki ismerte a betűket, később, az alexandriai korban irodalomtudós, a római korban annyi, mint literátus; Seneca itt nyelvészt ért rajta. [VISSZA]

151. Nézzük most a mértani... - ez a két mondat valószínűleg Senecától idegen betoldás. [VISSZA]

152. meghonosítja a három jó fogalmát - Cicero (De finibus 84); a három jó: vágy az élvezetre, a fájdalom kikerülése és a természetes javak (egészség, erő, ép értelem) megszerzése. [VISSZA]

153. Nem hiányzik a szemet izgató szépség - a mondat egymás után céloz Kalypsó nimfára, Kirké varázslónőre, az egyszemű óriás Kyklopsokra és a szirénekre. [VISSZA]

154. Hogy hova tart útján... - Vergilius: Georgica I. 336-337. Lakatos István ford. [VISSZA]

155. Cylléné ragyogó fia - Hermés (Mercurius), aki az arkadiai Kylléné hegyen született. [VISSZA]

156. akárhol álljanak, kedvezőek - a Saturnust és a Marsot kedvezőtlen bolygónak tartották [VISSZA]

157. Hogyha a gyors napot... - Vergilius: Georgica I. 424-426. K. Á. ford. [VISSZA]

158. semmi sem létezik az Egyen kívül - a világegyetemen kívül. [VISSZA]

159. hogy annyi argosi várost... - Vergilius: Aeneis III. 282-283. Lakatos István ford. [VISSZA]

160. Rettenetes látvány... - Vergilius: Aeneis VI. 277. K. Á. ford. [VISSZA]

161. a háborúknál-zsarnokságnál kegyetlenebb szabadság - a halál. [VISSZA]

162. Huszonhét évig folyt a harc - i. e. 431-404; a peloponnésosi háború. [VISSZA]

163. Cn. Pompeius, Caesar és Crassus a szabadságra szövetkeztek - az első triumvirátus i. e. 60. [VISSZA]

164. a vádaskodásban - a célzás Catónak vagy a Cicero-Clodius vádaskodásban, vagy Catilina megvádolásában vitt szerepére vonatkozik. [VISSZA]

165. optimatákat - így hívták magukat a senatuspárt konzervatív tagjai, a néppárt ellenségei. [VISSZA]

166. Atridest, Priamust... - Vergilius: Aeneis I. 458. K. Á. ford. [VISSZA]

167. parancsra őrjöngő phrygiai heréltek - a "gallusok", Kybelé istennő heréit papjai, a "Nagy Anya" ázsiai eredetű kultuszának eksztatikus hivői. [VISSZA]

168. Ínségesnek sok hiányzik... - ez és a következő három idézet Publilius Syrus töredéke. K. Á. ford. [VISSZA]

169. apám - az idősebb Seneca, a "szónok". [VISSZA]

170. fut a perc... - Vergilius: Georgica III. 284. K. Á. ford. [VISSZA]

171. Legjobb napjai futnak először... - Vergilius: Georgica III. 66-68. K. Á. ford. [VISSZA]

172. Arra tanyázik a sápadt kór... - Vergilius: Aeneis VI. 275. K. Á. ford. [VISSZA]

173. sem az ellenség, sem a polgár... - Ennius-töredék. K. Á. ford. [VISSZA]

174. fölötte az égbolt... - Vergilius: Georgica III. 260-261. K. Á. ford. [VISSZA]

175. Hogyha halandónak nem bűn... - Ennius-töredék. K. Á. ford. [VISSZA]

176. Saját mesterségünkből - Seneca sikeres szőlőművelő volt. [VISSZA]

177. olyan a stílus, amilyen az élet - Cicero Sókratésnak tulajdonítja a mondást (Tusc. V. 47.). [VISSZA]

178. Caesart - Augustust. [VISSZA]

179. fityegő tunikában adta ki a jelszót - a felgyűrt, katonás öltözék helyett. [VISSZA]

180. ez nősült ezerszer, noha csak egy felesége volt - Terentia, aki számtalanszor szakított vele, majd ismét visszafogadta. [VISSZA]

181. tartózkodott a vérontástól - pedig lett volna rá módja a polgárháború alatt. [VISSZA]

182. Ezüstön csiholt hadsereget - (Sallustius-töredék) az eredetiben "csinált". [VISSZA]

183. Míg ép a király... - Vergilius: Georgica IV. 212-213. K. Á. ford. [VISSZA]

184. Ez a kettő másoknál különbözik - pl. a peripatetikusoknál és az akadémikusoknál. [VISSZA]

185. gyakorta kétszáz, ám gyakran tíz... - Horatius: Sat. I. 2. 11-17. Kárpáty Csilla ford. [VISSZA]

186. Hallhatnál tőlem... - Vergilius: Georgica I. 176-177. K. Á. ford. [VISSZA]

187. azt az értelem hozza magával - a stoikusok szerint a vele született fogalmak csak a hetedik év elérése után lesznek az értelem részeivé. [VISSZA]

188. Az utószót a két elhunyt fordító külön-külön kötetben megjelent írásából a kiadó állította össze. Az 1-3., 5-6. rész Révay József, a 4. rész Kurcz Ágnes munkája. [VISSZA]