Tartalom megosztás |
ÖnismeretA figyelem és az érzékszervek A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel.
A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset... Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél. A mosoly
A pszichológusok már sokat írtak arról, hogy mennyire nagy a mosoly szerepe az emberek közötti kapcsolatokban, és mindenki tapasztalatból tudja, hogy ha derűs, mosolygós arcot látunk, mennyivel könnyebben tudunk kommunikálni. De gondolkodtunk-e már azon, hogy a telefonba is mosolyogni kell? Miért – kérdezhetné az ember –, hisz úgysem látja senki. Mégis látni lehet, mert „ki lehet hallani”, hogy milyen arccal beszél valaki hozzánk.A mindennapok hőse
Mostanában sok minden nem „menő” már, mint például a hősiesség, az élet hősi felfogása. Könyvekbe való témának tartják, ráadásul nem is a történelemkönyvekbe, hanem a gyerekeknek szóló fantasztikus történetek közé illőnek. Ezek a mese- vagy mozihősök szórakoztatják el őket, hacsak fel nem bukkan egy újabb pszichológus, aki azzal áll elő, hogy az efféle meséktől sérül a gyerekek lelkivilága.
De a divathullámoktól eltérően, az élet gazdag tárházában sokkal több hősiességgel találkozhatunk, mint amit annak tartunk. Nem a nagy emberekről van most szó, akik az irigy, besározó rágalmak ellenére is saját fényüket sugározzák a múltból, nem. A kis, hétköznapi hősökről beszélünk, akik bátor tetteket visznek véghez titánokhoz méltó erőkifejtéssel, bár nem haladták meg az emberi szintet. Saját korlátaink meghaladása A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel.
Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani. Mindennapi ítélkezéseink
Tudni akarni
Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt az kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást.
A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk. Többnyire érzelmekkel átitatott gondolatokkal gondolkodunk, és ha kis szerencsénk van, akkor ezek az érzelmek nemesek és emelkedettek. Vágyai azonban mindenkinek vannak, mindenki vágyik valami vagy sok minden után. De nem biztos, hogy tudja, mit kezdjen ezekkel a vágyakkal. Megéri? Életünk során gyakran mérlegeljük, mire is érdemes fordítanunk az
energiánkat, és sokszor elhangzik környezetünkben a „nem éri meg”
mondat. Olyan mintha az élet egy vegyesbolt kirakatát tárná elénk, és
arra biztatna, hogy kiválasszuk, mi érdekes és mi egyáltalán nem fontos
számunkra.Felötlik azonban, hogy bármit is választunk, minden követel energiát, erőfeszítést, csakhogy bizonyos dolgok megérik a fáradságot, mások viszont nem. Tegyük fel a kérdést: mi éri meg mostanság a fáradságot? Szélesítsük ki elménk határait: fogadjuk be a legjobb gondolatokat
A növekedést segítő cselekedetek Meg kell tanulnunk különbséget tenni tetteink három fajtája között:a) A visszafelé húzó, hirtelen és szenvedélyes, ösztönből származó tettek, amelyekben akaratunk szóhoz sem jut, bármennyire is állítjuk, hogy „azt csinálok, amit akarok”. b) Azok a tettek, amelyektől egy helyben toporgunk, de nem a térben, hanem a fejlődésben. Ezek a gépies és szokásból fakadó tettek. Biztos, hogy ezek közül több is szükséges ahhoz, hogy fenntarthassuk viszonylagos jólétünket, miközben az elménk mással is tud foglalkozni, a megrögzött gépiesség azonban végül az elmét is megbénítja. Tudjuk, hogy a járás, beszéd közben a nyelv mozgatása, a gépelés, az autóvezetés és sok ehhez hasonló dolog mind olyan szokás, amellyel időt takaríthatunk meg. De a személyiség kényelmessége, amely mindig igyekszik megspórolni mindenféle erőfeszítést, azt hozza magával, hogy ezek a minimális tudatossággal végzett ismétlések más szintekre is kihatnak, ahol viszont nélkülözhetetlen az állandó frissesség. Miért kopnak el az álmok? Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e.Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel. |
Nyomtatóbarát változat
Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyen típusú fiatal férfiak így szoktak viselkedni – mondtam magamban. – Körül sem néznek.” Még hosszabb és borúsabb gondolkodásba kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott, és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.
Tudunk-e gondolkodni teljesen önállóan, minden külső hatástól függetlenül? Azt hiszem, erre senki sem képes, és hogy másoktól leginkább olyan gondolatokat veszünk át, amelyek annyira közel állnak sajátjainkhoz, hogy teljesen magunkénak érezzük őket.
