Kulturális Hírlevél 51. szám
2006. december

TARTALOM

• A Kodály-év elébe 
• Portré: Kodály Zoltán 
• Idézetek Kodálytól... 
• ... és Kodályról 
• A filozófia mint életforma 
• Decemberi és januári programjaink 
• Információk

Minden kedves olvasónknak békés karácsonyt, és tapasztalatokban gazdag, boldog új évet kívánunk!

A Kodály-év elébe

Nap mint nap foglalkozunk azzal, hogy mivel tápláljuk, gyógyítsuk, tisztítsuk és ápoljuk a testünket. Nemcsak a reklámok sugallják ezeket a gondolatokat (és vásárlásokat), hanem magunk is hozzászoktunk ahhoz, hogy ügyeljünk a kórokozók távoltartására, hogy megválogassuk, mit fogyasztunk és mit nem.

De vajon foglalkozunk-e azzal is, hogy lelkünk mit „fogyaszt”? Az igénytelen tömegétkeztetés, a rutin éppúgy elfárasztják, mint a testet, sőt, ha nem kap jó táplálékot, szegényes és túlérzékeny lesz. Az ókor óta fel-felmerül a gondolat, hogy a zene az egyik legfontosabb olyan termékeny táplálék, amelyhez könnyen hozzájuthat a lélek. Tudjuk például Püthagoraszról, hogy a zenét – amely szerinte a világ harmóniájának egyik kifejezője – használta az érzelmek rendezésére, ismerve a különböző lelkiállapotokat befolyásoló muzsikát. Kodály Zoltánban, akinek jövőre ünnepeljük 125. születési évfordulóját, mintha újjászületett volna a zene lélekformáló szerepébe vetett hit. Tanítása szerint a zenei nevelés nem egyszerűen a technika elsajátítását jelenti (kárhoztatta is az aszociális művész-zenészek fennhéjázását, akik csak a hangszertudó elitnek tartják fenn a zene privilégiumát), hanem minden ember számára befogadható és tanulható eszköz, adomány élete jobbítására. „A művészetnek ugyanis – írja egyik tanulmányában – nem a technika a lényege, hanem a lélek.” A zene megszépíti az életet, segít tisztítani, erősíteni és emelni az ember lelkét. „...aki zenével indul az életbe, olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene az élet szépségét s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”

A mind belföldön, mind külföldön legendássá vált és sokat emlegetett Kodály-módszer a zene aktív művelését, az éneklést állítja középpontba. Ugyanis Kodály szerint a legszebb hangszert magunkban hordozzuk, vagyis énekléssel bárki meríthet a zene nevű csodakútból, és így boldogabb, igazabb ember lehet. A tanítványai által „hegyi varázsló”-nak nevezett zeneszerző-pedagógus, vagy inkább polihisztor, életére és munkásságára pillantva azt is mondhatjuk, hogy a Kodály-módszer az ének-zene órákon kívül is használható: Kodály példája a céltudatos igényességnek, a harmóniára, a lelki-testi egészség megőrzésére való törekvésnek és az állandóan friss erőket megmozgató, nevelni, jobbítani akarásnak.

Kodály Zoltán
(1882–1967)

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható.
Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.”

„Egy nyári alkonyatkor, amikor szobánkon vörös és aranyszínű fény ömlött el, szüleim egy darabot játszottak. Három vagy négy éves lehettem, s a zongora lábánál hevertem a padlón. Akkor ért az első és legmélyebb zenei benyomás. Később megtudtam, hogy Mozart F-dúr hegedű-szonátája volt a kompozíció. Nem hiszem, hogy azzá a muzsikussá lehettem volna, aki vagyok, vagy hogy egyáltalán muzsikussá lettem volna, ha akkor egy népszerű slágert játszanak szüleim” – meséli az idős mester egy előadásán, kiemelve, mennyire fontos, hogy milyen kultúrával találkozik az ember már legkisebb korában. Kodály Zoltán szülei nem voltak zenészek, de szerették és önállóan művelték a muzsikát. Az állami vasútnál dolgozó édesapa éppen Kecskeméten szolgált, amikor 1882. december 16-án megszületett Zoltán gyermeke. Nem sokkal ezután Galántára költözött a család, és Kodályt már ehhez a kis felvidéki faluhoz kötötték legszebb gyermekkori emlékei. Ide tért vissza 1905-ben első népdalgyűjtő útjára, és ennek a vidéknek a táncait örökített meg 1933-ban Galántai táncok című szimfonikus költeményében. Ennek ajánlásában szeretettel gondol vissza itteni pajtásaira, és többször felidézi azoknak a cselédlányoknak az emlékét, akiktől az első magyar népdalokat hallotta. „Én előbb énekeltem, mint beszéltem, s többet énekeltem, mint beszéltem” – írja sok évvel később.
A kiváló értelmű fiút nem tanították zenére, szinte autodidaktának mondható, mert a maga gyönyörűségére másol kottákat és tanul hangszereken játszani. „A bámulatra méltó az ő esetében az, hogy tizenkét-tizennégy éves korában milyen céltudatossággal halad egyedül a maga útján: a zenehallgatás, az aktív muzsikálás és a zeneirodalmi tájékozódás mind a leendő komponista kialakulását szolgálja”. – emeli ki egyik életrajzírója, Eősze László.
A nagyszombati érseki főgimnázium (ahol már komponistaként is bemutatkozott) elvégzése és a kitűnő érettségi megszerzése után szülei inkább állami állásra szánták, és arra ösztönözték, hogy tanár legyen. Kodály azonban nem akart lemondani a zenéről sem, így a legegyszerűbb megoldást választotta: 1900 őszétől Budapesten egyszerre lett a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakának hallgatója (egyúttal a legjobb képességű diákokat külön támogató híres Eötvös Kollégium tagja) és a Zeneakadémia tanítványa a zeneszerzés tanszakon. Tanulmányai végeztével – miután A magyar népdal strófaszerkezete című dolgozatával megszerezte a doktori címet – huszonöt éves korától ugyanezen szak tanára lett.

A bölcsészkaron a kötelező tárgyakon kívül filozófiát, művelődéstörténetet és művészettörténetet is hallgatott. Széles látókörű műveltségét egész élete során bővítette és mélyítette. Tanítványai csodálták rendkívüli szellemi teljesítményéért. Híres volt kitűnő memóriájáról és nyelvtudásáról. Egy bencés szerzetestől még nyolcvan éves korán felül is latin és ógörög órákat vett, természetesen eredetiben tanulmányozott különböző szent iratokat és ókori szerzőket. A magyar irodalomban elsősorban Berzsenyi, Kölcsey, Arany és Ady versei ihlették, több művüket meg is zenésítette. „Írásban is sokat, mindent lehetett tőle tanulni – jegyzi le róla egyik tanítványa, Szabolcsi Bence. – Ő maga Pázmánytól, Mikestől és Aranytól tanulta az írást; de tele volt német, olasz, francia és angol kultúrával is, (...) latinokkal, görögökkel, a Bibliával. S mennyi zenével! A zene egész történelme, múltja és jelene ott hullámzott benne – valósággal elképzelhetetlen volt, mikor gyűjtötte mindezt magába. Csak sejteni lehetett, hogy mindez példázat is akart lenni, az önnevelés bravúrja, szakítás a régi provinciális félműveltséggel. Maguk is fél-emberek akarnak lenni, ahogy minálunk szokás?”

A tudatosság és a hasznos élet akarása jellemezte kora ifjúságától. Csak strapabíró testtel lehet a művészetet szolgálni – mondta. Tudva, hogy neki hosszú ideig kell élnie, szigorúan edzette szervezetét, figyelt az egészséges és mértékletes étkezésre. Élete végéig sportolt, és bár hetven évesen arra panaszkodott, hogy orvosa eltanácsolta a síeléstől, így is megmaradt számára a napi úszás és a sok-sok séta, amelyet mindenkinek ajánlott. A hegyek szerelmese volt, már akkor „túrázott”, amikor ez még inkább furcsának számított. „A hegyeknek hangjuk van” – ahogy ezt egy rádióbeszédében mondta. Nagyon közel állt szívéhez a Galyatető a Mátrában, idősebb korában egyre több időt töltött az erdőben és a hegyek között.

Már kezdő akadémistaként megfogalmazta fő célját: a magyar zene megteremtését, de ennek eszközét még nem találta. Az útkeresésben a filológus, Kalevala-fordító, népdalgyűjtő Vikár Béla példája adott döntő fontosságú segítséget. Kodály lelkesen tanulmányozta Vikár fonográffal gyűjtött anyagait, és Bartókot is – akivel évekig együtt jártak a Zeneakadémiára, de sokáig nem találkoztak – bevezeti ebbe a zenetárba. A népdal éltető forrásává és élete fő céljává vált. „Feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására szántuk életünket” – emlékezik ötven évvel később. Maga is vállalkozott már gyűjtőutakra. „Hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe. Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába és hallgattam az aratóleányok dalát. A legfárasztóbbak voltak a füstös kocsmai szeanszok éjszakánként.” Bartókkal együtt ráébredtek arra, hogy szinte az utolsó pillanatban van esélyük a mentésre, hiszen a népzenei hagyomány rohamosan pusztul, a város már nem is ismeri saját országa ősi dallamait. Céljuk egy tudományos pontossággal készült, teljes népdalgyűjtemény volt, és ehhez igen sok gyűjtőutat tettek, ha kellett gyalogszerrel, parasztszekéren zötykölődve. Munkájuk eredménye több ezer népdal lejegyzése és átmentése. A barát-géniuszok, egybevetve gyűjtéseiket, arra jutottak, hogy a régi magyar dallamvilág legjellemzőbb sajátossága a félhangnélküli, molljellegű ötfokúság. A pentatónia nem csupán nálunk fordul elő, hanem „annyi régi nép, talán minden népek zenéjének kezdete”. A Kodály számára egyértelmű sikert hozó Psalmus Hungaricus (eredeti címén Ötvenötödik zsoltár, amely egy 16. századi prédikátor szövegére készült, aki az ószövetségi Dávid panaszát a török hódoltság alatt sínylődő magyarság szenvedésével ötvözi) főtémája a koncertterembe viszi az ősi pentatóniát.

Számára a népdal nem dialektus, nem színező elem a komponálásban, hanem az anyanyelv, amelyen megszólalhat, hiszen a magyar népdal feltámadása termékenyíti meg a magyar zenét. Az akkoriban divatozó németutánzó városi zeneélet és a külföldön is magyar zenének kikiáltott cigányzene „kátyúk” az úton. A tiszta forrás a falu, innen lehet táplálkozni. A hagyományok ápolása a művészet feladata. „Minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokba nyúlik vissza, annál messzibb jövőbe sugárzik ki.” Sorra születtek népdalfeldolgozásai, szimfonikus költeményei, zenekari variációi, daljátékai, kórusművei (a legismertebbek: Székely fonó, Marosszéki táncok, Háry János, Felszállott a páva, gyermekkarok, mint például a Villő, Pünkösdölő, Lengyel László), amelyek a széles közönség elé vitték az addig csak falun énekelt, az idegen kultúrával eltelt városiak által lenézett magyar zenét. Ezek „gyöngyszemek, csak foglalatuk enyém". Kodály hangsúlyozza, hogy a népdal „az egész magyar lélek tükre”, a mi klasszikus zenénk.

A húszas évek végétől egyre többen érdeklődtek művei iránt külföldről is, és hazai tisztelői mellett mind Európában, mind a tengerentúlon elismerték művészetét. Egyik legismertebb népszerűsítője és híve Toscanini lett, akivel az olaszországi bemutatók alkalmával életre szóló barátságot kötöttek. Személyes sikerei azonban nem jelentették a végcélt számára. Figyelme tovább terjedt, mint a komponálás és a népdalgyűjtés. „Nemrég a budai hegyekben hallgattam egy kiránduló lánysereg énekét. Mit vesznek elő, amikor a maguk gyönyörűségére dalolnak? Iskolai ének, igaz, egy se volt közte. De hallottam a Snájder Fánit (korabeli sláger), hozzá méltó dalkoszorúval. (...) hirtelen megláttam, hogy az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nőnek föl. Ma hálásan gondolok a Snájder Fánira, mert az kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt tenni.” Következtetése egy nagy ívű művelődéspolitikai koncepció: ki kell emelni az egész közönséget az igénytelenségből, rá kell nevelni arra, hogy életfontosságú legyen számára a magasabbrendű zene.

A nevelést csak az iskola kezdheti el, tehát meg kell újítani, vagy inkább meg kell teremteni az iskolai énekoktatást, meg kell reformálni a szaktanárképzést és a tananyagot. „Az iskolában úgy tanítani az éneket és a zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját. Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége. Sokan a hangszerjátszásban látják az egyedül célravezető utat. Nekünk tömegeket kell a zenéhez vezetni. A hangszerkultúra sosem lehet tömegkultúra. Mit nektek hegedű, zongora? Van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa. És itt van szükség sürgős reformokra. Sokkal fontosabb, ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató megbukik. De a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.” „Ha nem adunk jó alapot az iskolában, elzárjuk a gyermek elől az egyik legnagyobb kincsesházat, és annyival szegényebben halad végig az életén.”

„Minden teendőnk egyetlen szóban foglalható össze: nevelés.” Ennek legjárhatóbb útja a karéneklés, amelynek fontos közösségteremtő ereje is van. A zene akkor lesz mindenkié, ha megtanul ezen a nyelven (amely a másik anyanyelvünk), azaz tud kottát olvasni, szolmizálni. Tudva, hogy a felnőttek rossz ízlését aligha lehet megjavítani, mindig hangsúlyozta a korai nevelés fontosságát. Az általános iskolán kívül az óvodai éneklésre is kiterjedt a figyelme. „Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek alkotására elveszett.”
Írásaival, tanári munkájával és tanítványain keresztül igyekezett minden alkalmat megragadni a zenei nevelés előmozdítására, egyre növekvő hazai és nemzetközi tekintélyét (1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd 1946 és 1949 között elnöke, a kolozsvári, a budapesti, az oxfordi egyetem díszdoktora, háromszoros Kossuth-díjas). Kíméletlen szigorúsággal lépett fel a művelődéspolitika és az igényesség védelmében.

A pontosság követelménye és a pongyolaság elleni harc jellemzi nyelvművelő tevékenységét is. Tanítványai feljegyezték, mekkora ellensége volt a szóval és egyéb töltelékszavaknak, hányszor csúfolta ki a szeretnék kezdetű mondatokat (Csak szeretné? Vagy teszi is?). Ostorozta az idegen hanglejtést, az egyik fő ösztönzője volt a rádió nyelvművelő műsorainak.
Nevelője lett szűkebb és tágabb környezetének élete minden pillanatában. Nem beszélt sokat, a tömörséget értékelte. Nem akart mindenkivel jóban lenni, elkerülte a pózolást, nem rendelkezett allűrökkel, a tartalom nélküli formaságokról pedig egyszerűen nem vett tudomást. Csípős humorát sosem a személyeskedés, hanem a jobbító szándék táplálta. Nem kedvelte a túl sok elméletet, hangsúlyozta, hogy az elmélet, akár zenéről, akár az életről van szó, nem ér semmit gyakorlat nélkül. Több mint zeneszerző, több mint művész. „Több annál, mint ami szakmai jellemzéssel elmondható róla: nemcsak művész, hanem a Kultúra harcosa is egy személyben – írja róla egyik tanítványa, Nádasdy Kálmán. – Ezért hirdetett tevékeny humanizmust – élete a bizonyság, hogy az igazi humanistának bátran szembe kell szállnia a cinikussággal és a brutalitással. Meggyőződése volt, hogy az emberiség számára itt és most, hic et nunc, a humanizmus konkrét megvalósítása a leghasznosabb és éppen ezért a legfontosabb.”

Idézetek Kodálytól...

„Kultúrát nem lehet örökölni. kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű.”

„A jó művészettel való foglalkozás eredménye: lelki egészség.”

„... nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése. Késő tehát az iskolában kezdeni. Az óvodával, annak zenéjével foglalkozni nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés.”

A jó zenész kellékei: „1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban.”

„Ahol nagy és komoly művészetet látunk, ott mindenütt érezzük azt, amit némileg erőltetett magyarsággal 'életigenlés'-nek nevezhetünk. Én a vitamin hasonlatát alkalmazom. Már gyermekkoromban éreztem, hogy a jó mű valamiféle 'pluszt' hagy maga után, valami lelki tápláltsági többletérzetet.”

„Ezért van a művészi magyar zene kialakulására sokkal nagyobb fontossága a népdalnak, mint talán más európai országokban volt. A magyar zenei Helikon is, ha élni akar, csak a mezőtől tanulhat. Így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset: aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett. És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet kap, ha viselik: a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.”

„A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan dolog, mint teszem az öltözködésben. Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét még nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot. Elzárja a remekművekkel való érintkezéstől s így a belőlük áradó éltető fludiumtól, amely nélkül a lélek sorvad, összezsugorodik, s az ember egész lénye sajátos bélyeget kap.”

„A mai bomlott kultúrájú és művészietlen élet semmi jóval nem járul az ízlésbeli neveléshez. A görög ember, ha kilépett otthonából, kultúrát lélekzett be a piacon is. Nekünk ma védekeznünk kell a nyilvánosság, a levegő művészetpusztító bacilusai ellen. Meglehet, vannak, akik művészet nélkül is boldogok. (...) Ne irigyeljük őket. Igyekezzünk a bennök elsorvadt nemes szervet a fiatalság tömegeiben kifejleszteni. A lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből. Azon kell lennünk, hogy minél többek számára megnyíljanak.”

„Nem ringatom magam illúziókban. Ponyvairodalom, ponyvazene mindig lesz. De nem kell-e mindent elkövetnünk, hogy rabjaiból, akit lehet, átmentsünk a jó művészet országába? Erkölcsi kötelesség ez a gyermekkel szemben, ahol leginkább remélhető, hogy a mentés sikerrel jár.”

„Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud. Az igazi művész az emberiség emelkedésének egyik leghatalmasabb eszköze, s aki azt minél több embernek hozzáférhetővé teszi, az emberiség jótevője.”

„... nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!”

... és Kodályról

„Nagyon sok munkát várt mindegyikünktől és kapott is. Ezt nem követeléssel érte el, hanem egy szinte naiv, ártatlan, természetes várakozással. Az ő számára minden lehető volt. Egyszer rászólt egyikünkre: Maga nem ismeri a zeneirodalmat. Jövő szerdáig, kérem, ismerje meg.
Ebben nem a feladat abszurditása volt a furcsa, hanem az, hogy a következő szerdáig nemcsak a szóban forgó kolléga, hanem mi többiek is, mindnyájan, félvakra olvastuk magunkat.” (Doráti Antal)

„... magyarázás helyett önálló tanulmányozásra ösztönözte, sőt néha kényszerítette növendékeit. ... Egy alkalommal, a barokk fúga tanításakor, fúgámra csak ennyit mondott: Ne akarja bebizonyítani, hogy tud X-dúrból kukutyin-dúrba modulálni, hanem nézze meg, hogy csinálja Bach. Mondanom sem kell, hogy ezáltal jobban megismertem a Bach-fúgák modulációs világát, mintha elmagyarázták volna.” (Horusitzky Zoltán)

„Nem hiszem, hogy Kodály szánt szándékkal akart volna embert faragni belőlünk. Ő minket ellenpontra, formatanra, esztétikára, hangszerelésre – egyszóval zeneszerzésre tanított. Hogy ennél mégis többet tett, abban a Nagy Ember nyilvánult meg, aki mindig többet ad, mint amire kötelezi magát. Kodály nagy tanítása volt számunkra, hogy megismertette velünk, mit kell saját magunktól elvárnunk. Tőle tanultuk meg, hogy mindegy: tömegben, anyagban, súlyban mennyit adtunk oda magunkból. Egy a fontos, hogy mindent odaadjunk, ami bennünk van. (...) Ennyit mondott erről: Mindenkinek el kell hoznia a maga tégláját.” (Doráti Antal)

„Szenvedélyesen érdekelte más zenei nevelési irányzatok publikációja, előadása, bemutatója és lankadatlanul kereste a jobbat; szinte örült a hiányosságnak, mert ezzel okot talált a javításra való unszolásra.” (Szőnyi Erzsébet)

„Máskor zongorázásomat gúnyolta ki: Már megint ilyen gyöngéd? Mikor tanulja meg végre, hogy gyöngéd és gyönge egy tőről fakad? A művész vagy erős – vagy elpusztul. S ha mégis megesett, hogy netán egy kísérletünk sikerült, akkor a legnagyobb dicséret csak ennyi volt. Ez él!
Élet: e hatalmas szó a kulcsa annak, miért emlegette Kodály annyit Bartók zenéjével kapcsolatban a magasfeszültségű életáramot meg az energiát. Ugyanezért idézett Berzsenyi leveléből: Inkább szabad véteni a grammatika ellen százszor, mint az energia ellen egyszer!”
(Nádasdy Kálmán)

„Ha valaki ismerte a tanár úr vonzódását a hegyekhez, nem lepődik meg, hogy azokat is bevonta liturgiájába. Valami kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk. Ahogyan csendesedett a világ és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül... Lefelé jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: Micsoda harmóniák! Így imádkozik a természet.” (Nádasdy Alfonz)

„... hirtelen kivesz a zsebéből egy hangvillát és megajándékoz vele. Mindig ezzel járjon – mondta –, az abszolút hallást meg lehet szerezni. Vegye elő, ha jön a földalatti és hasonlítsa össze a búgását a normál á-val, és tegye ezt minden konkrét hang esetében, és mindenkor figyeljen. Foglalkoztassa azt az agyvelőt, lusta agyú ember nem lehet jó muzsikus.” (Huszár Klára)

„A Székely fonó második előadásán (...) kitaláltam, hogy a nézőtéren álló nagy tölgyfa körül emelt földgyűrűre ültetem őt és Emma asszonyt. (...) Arra nem gondoltam, hogy erre a fára szerelték föl a reflektort is, melynek fénye vonzza a bogarakat. Az előadás alatt bizony zsongtak, hullottak is rájuk. Emma megszólalt: Zoltán, itt nagyon sok a bogár. Kodály: Joguk van hozzá, az erdő az ő birodalmuk.” (Versényi Ida)

„Ő a sarokszobában, a zongoránál ült. Bachhal foglalkozhatott, mert egy Bach-melódiát játszott el. (...) Aztán rám nézett és csak ennyit mondott: Ezért érdemes élni.” (Ferencsik János)

Az idézetek forrásai:
Kodály Zoltán: Visszatekintés
Eősze László: Kodály Zoltán életének krónikája
Így láttuk Kodályt (szerk. Bónis Ferenc)

A filozófia mint életforma

„Hogy mindennek a gazdasági krízis az oka? Minden megjavul magától, csak a gazdaság jöjjön rendbe? Nem hiszem. A művészetnek megvannak a maga külön létfeltételei, a pénztől függetlenül. A nyomor talán gátolja a terjeszkedését, de a gazdagság nem mindig segíti elő. A pénz nem termel eszméket. Pénz volna itt elegendő, csak nem mindig arra fordítják, amire kellene. De éppen ami a legértékesebb: azt nem lehet pénzen megvenni. Nem az erszény, a lélek üressége a nagyobb baj.”

DECEMBERI ÉS JANUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSA

GYŐR
Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756, e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Győrött: 9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727, e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Pécsett: 7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779, e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Szegeden: 6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466, e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).