Kulturális Hírlevél 40. szám
2005. december

TARTALOM

• Don Quijote és Sancho Panza képzelt beszélgetése haláluk után

• Portré: Cervantes

• Idézetek a Don Quijote című regényből

• Ajánlók

• A filozófia mint életforma

• Decemberi és januári programjaink

• Információk

Don Quijote és Sancho Panza képzelt
beszélgetése haláluk után

– Sancho fiam, lám, Te is megérkeztél a földi világból. Isten hosszabb időt szabott reád, mint személyemre és kalandjaimra. Aztán mondd, mi hírem van énnekem a gyorsan szaladó idő birodalmában?

– Don Quijote uram! Nem véltem volna, hogy találkozni fogunk! Ami a hírét illeti kegyelmednek, bizony jó Teresám meg a falubeliek ma is úgy emlegetik, mint vak tévelygőt, aki nem látott jól a két teremtett szemével. No és – tán nem lesz rám zivatarbeli mennydörgés módjára haragos – meg kell mondanom, bolondnak mondják jó uramat, mégpedig sültnek.

– Tudod, jó fegyverhordozóm, volt nekem két szemem, láttam is én azokkal. De mit? Rútat, gyengeséget, tökéletlenséget, hajhászását a mulandó javaknak. Egyszóval, ahogy annak idején mondám is néked, a vaskort láttam. Nem úgy van ám, fiam, hogy ne lenne a vasnál jobb fém! Ideátról majd te magad is láthatod, hogy a földi dolgok mintha csak torzói lennének az égieknek. Van bennük valamennyi a szépből, jóból, de nem teljes egészében. Az ideának nevezett tökély nem anyagi dolog, hiába keresnéd megtestesülve, ám több vagy kevesebb mindenben megnyilvánul belőle.

– Aztán, lovag uram, ne mondja nékem, hogy bennem is van ilyen valami tökéletes micsoda, merthogy miképp kerülne az la Mancha tartományába messze fentről!

– Dehogynem, Sancho barátom, van mindenben a jóból, szépből meg igazból is. Nem mindig tudunk róla, meg talán nem is mindig akarunk a tudatában lenni ennek a láthatatlan ajándéknak, melyben az isteni kegyelem részeltet bennünket, mert akkor bizony számot kellene vetnünk azzal, hogy lehetünk mi jobbak is, szebbek is. Pedig, úgy vallom én, minden emberfia képes, a kóbor lovagrend mintájára, egyre erősíteni magát, s a lelki emelkedés virágos, bár olykor tövises útjára lépni.

– Be szépen mondja kegyelmed! Hát erről jut eszembe, hogy még azt is beszélik uramról, hogy túlságosképpen is optipista volt, mert mindenről többet képzelt, példaképpen az öszvéres leányokról, hogy nemes kisasszonyok, vagy a lovagokról, hogy azokat fel lehet támasztani.

– Azt szándékozod-e mondani, hogy optimistának tartanának? Miért ne lehetnék az? Nem tudnál-e te is szebben szóló, én magam is még bátrabb és rettenthetetlenebb lenni, mint ez idáig? Azután nem nemesedhet-e az a fokhagymaszagú leány? El vagyunk varázsolva, csakhogy fellebbenthetjük a fátyolt, hogy meglássuk egymásban a jobbá érő lelket. Lehet ám ahhoz a tökéleteshez közeledni, ezért vagyok én olyan bizakodó. Az elménk, fiam, alkalmas arra, hogy többet látóvá tegye a szemedet meg a lelkedet. Érted-e, földi életemben hű fegyverhordozóm?

– Nagyszívű az én uram, mert én úgy vélem, nagy szív kell ahhoz, hogy az emberfia ilyen bizodalommal és híven éljen. Mármint ha majd ugye megint a földi életbe szállunk.

Kedves Olvasóink!

Békés, derűben eltöltött ünnepet, és az új esztendőre – az egészség és sok energia mellett – azt kívánjuk Önöknek, hogy merjenek álmodni és álmaikat megvalósítani!

PORTRÉ: CERVANTES (1547–1664)

Éppen négyszáz esztendeje, 1605-ben született meg Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját. Miguel de Cervantes Saavedra élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel...

Az 1547-ben született hidalgo már gyermekkorában sokat utazik Spanyolföldön, mert orvos apja a családot kínzó pénzszűke miatt egyre újabb és újabb városokban vállal munkát. Cervantes alig húsz éves, amikor talán párbajba keveredve megsebzi a királyi udvar egyik emberét. Száműzetésre és jobb keze levágására ítélik, de az ítélet végrehajtása elől Itáliába menekül. Nagy hatással van rá a pezsgő reneszánsz környezet, a zárkózottabb, görcsösen vallásos spanyol gondolkodáshoz képest sokkal szabadabb szellem. Itáliában „szívta magába azt a gúnyolódásra is, komoly bírálatra is hajlamos művészi alapállást, amely beleitta magát áradó mesélőképességébe, s egyedülálló jelenséggé tette az egész gazdag spanyol irodalomban, de úgy, hogy egyben világirodalmi példaképpé fejlődhetett” – mondja róla Hegedüs Géza.

Hazatérve felcsap katonának, és 1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vesz a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Ekkor úgy megsebesül, hogy bal karja egész életére béna marad. Felépülése után újra katonának áll, és most egy afrikai expedíció részese lesz, de ez alkalommal kalózok fogságába kerül, akik eladják rabszolgának. Szökése nem sikerül, végül családja váltja ki a keserű raboskodásból.

Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordul. Azonban bármilyen szívesen szentelné életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kell néznie, ezért vállalja az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadnak, és emiatt börtönbe csukják. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny: ekkor kezd bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelenik. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követi, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akad, aki folytatást ír a regényhez. Ez az „irodalmi kalózkodás” arra készteti Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan az már nem folytatható. A második rész 1615-ben látta meg a napvilágot. Írója rá egy évre elhunyt, a hagyomány szerint ugyanazon a napon, mint Shakespeare.

Cervantes már nem érhette meg, hogy regénye szinte kultuszkönyvvé lett. A Don Quijote a világon az egyik legtöbbet fordított és olvasott alkotás, amelyet, ahogy például egy 2002-ben készült felmérés mutatja, számos elismert író a világ legjobb regényének tart. A kortársak számára első olvasásra még úgy tűnhetett, hogy egy újabb lovagregényt kaptak kezükbe, hiszen abban az időben sorra jelentek meg az ilyenfajta divatos könyvek. Ezekben a szinte giccses történetekben már csak külszín a lovagi erény, és a színpadias jelenetek alig emlékeztetnek a középkori lovagregényekre.

Azonban a Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek mint műfajnak egyik fő mérföldköve.

A búsképű lovag története mégis több, mint egy szórakoztató gúnyirat. A főhős sok-sok lovagregény elolvasása után úgy dönt, hogy maga is lovaggá lesz.: „én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja föleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott.” A „mi vaskorunkban, gyűlöletre méltó századainkban” – mondja – szükség van a lovagokra, hiszen „a gonoszság növekedtével, éppen a biztonság érdekében támadt a kóbor lovagrend, hogy védje a hajadonokat, óvja az özvegyeket, és segítségére keljen az árváknak és szűkölködőknek.” Az eszményeihez hű lovag többet, szebbet, nemesebbet lát, mint amit csupán szemei észlelnének: a parasztlányban nemes hölgyet, a fogadóban várkastélyt, a szélmalmokban óriásokat, és mindenben a kaland, a megmérettetés lehetőségét. Egy pillanatra sem kételkedik magában. Az ő valósága belülről, a lelkéből vetül kifelé, és nem a külsőre reagál, nem annak akar az elveivel megalkudva mindenáron megfelelni. Az eszmények világa élhetőbb, emberibb és tisztább számára, mint a külső. Don Quijote így a hit, a szívós akarat és a világ megváltoztathatóságába és megválthatóságába vetett bizalom hőse. A nemes lovag és fegyverhordozója azonban egyre-másra pórul jár, és az olvasó számára igencsak mulatságos eseményekbe keveredik. Nevetünk is nagyokat a kalandokon, ám az is eszünkbe juthat, hogy jobb-e az a világ, amelyet a fantázia és eszmények nélküli Sancho Panza és Don Quijote kicsúfolói látnak.

Rokonai és barátai bolondnak tartják a lovagot, és igyekeznek kigyógyítani háborodottságából. Egy ál-lovagot küldenek ellene, aki legyőzi őt, majd megígérteti vele, hogy hazatér, s nem indul újabb lovagi kalandra – és mivel a búsképű lovagi szavát adja, így természetesen betartja az ígéretet. Don Quijote élete végén megtagadja a lovagregényeket. Környezete azt hitte, segít rajta, pedig közvetve megfosztották az életétől: elvették az álmait.

Egyszerre komikus és tragikus az elmés nemes története. Don Quijote olyannak szeretné látni a világot, amilyennek lennie kellene – csak éppen nem találja, ezért keveredik fura és megmosolyogtató kalandokba. Talán szebb is volna ez a világ, ahogy ez a jóhiszemű és emelkedett lélek látta. Érdemes elgondolkodni George Orwell szavain: „Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?”

Idézetek a Don Quijote című regényből

„Homérosz vagy Vergilius a szereplőket nem olyanokul írja le (...), amilyenek voltak, hanem aminőknek lenniök kellett volna, hogy ekképp az ő erényeikben példaképet hagyjanak a jövendő korok emberiségének.”

„Jegyezd meg, Sancho: ha az erény a mértéked, s arra fordítod legfőbb gondodat, hogy erényesen cselekedjél, akkor nem lesz miért irigyelned a fejedelmeket és főurakat, mert a vért örököljük, de az erényt el kell érnünk, meg kell szereznünk, s az erénynek önmagában is van értéke, a vérnek pedig nincs.”

„– Hogy mondhatod ezt? – kiáltott fel Don Quijote. – Avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását s a dobok pörgését?
– Nem hallok én semmi mást – válaszolt Sancho –, csak juhok és birkák bégetését.
Ez valóban így is volt, mert a két nyáj már egészen közelükbe érkezett.
– A félelem okozza azt, Sancho – mondta Don Quijote –, hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másnak látszanak, mint amik valójában; s ha ily nagyon félsz, vonulj félre s hagyj magamra engem, mert én egymagam is elég vagyok, hogy győzelmet szerezzek annak a félnek, amelyhez csatlakozom.”

„– Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek?
– Ha láttam-e! – kiáltott fel Sancho. – Láttam bizony.
– Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is – folytatta Don Quijote –, van császár, főpap, szóval ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége, azaz, ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.”

AJÁNLÓK

EMLÉKEZET ÉS KÉPZELET
Budapest, december 8. csütörtök, 18 óra, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

„Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk.” Seneca

Az idő kérdése mindig is foglalkoztatta az embert.
Hogyan lehet megragadni ezt a különös világot, amely egyeseknek túl gyorsan, másoknak túl lassan telik? Van, akinek órája boldog, tartalmas órákat mér, és van, aki ugyan eltölti az időt, de maga is érzi, hogy mint a homokszemek, kifolynak ujjai közül a percek. S valljuk be, hogy önmagunk is hol ezt, hol azt éljük át. A pillanat, a jelen megragadása nem könnyű feladat. Előadásunkon először az ember múlthoz és jövőhöz való viszonyát vizsgáljuk meg.

Képzeljünk el egy utazót, aki az idő végtelen folyamában áll. Már megtett egy jókora utat, maga mögött hagyott sziklákat, fákat, köveket és még előtte van az út többi része.

Emlékszik-e, merre járt, kikkel találkozott, és mit látott? Hoz-e magával valamit? Mit mesél arról, amit átélt?
A tenger kék színét, a hegyek magasságát vagy a metsző hideg szelet nem tudjuk egymással megosztani, de mindenki számos kalandban is részt vesz. Mi adható át egy kalandból? Rájöttem, észrevettem, megértettem, átéreztem...

A valódi változás az utazóban megy végbe: új emberként tér haza. Mint az, aki szerelmes – ez az erő átalakítja gondolatait, érzéseit és tetteit. Kincseket, tapasztalatokat hoz magával útjáról.

Ezek fényében néz a jövőbe, s igyekszik teljes erejével elképzelni, mi vár rá, mit tud majd hasznosítani kincseiből. Kapuban áll. Az ókori Rómában ezt a kaput, a múltra és a jövőre, a halálra és az életre nyíló kapuként tisztelték, védelmezője Janus, a kétarcú isten volt. Múltba néző arca szakállas, bölcs, érett, míg jövőbe néző arca jóságos, nyitott, tettrekész. Mindig, amikor valami fontosat kezdünk életünk során, szükségünk van Janus mindkét arcára. Az emlékezetre és a képzeletre. Ez a valódi kezdet, a múltból táplálkozik és a jövőt építi. Az évek, évszázadok első pillanatainak őre Janus, amikor egyesülhet lelkünkben az eltelt idő eszenciája és a jövő képe.

A képzelet nem csak a művészek sajátja. Mindenkiben rejlő képességről van szó.

A késő reneszánsz egyik gondolkodója, Bartolomeo del Bene egy képzeletbeli várost alkotott. Célja az volt, hogy egy képben jelenítse meg az emberi fejlődés útját. Városában nem emberek, hanem erények élnek, melyek hierarchikus rendet alkotnak. A városba vezető öt kapu az öt érzék. Az utak a központ felé vezetnek, ahol egy toronyban a tiszta megértés tüzéhez három lépcső vezet fel: emlékezet, képzelet és közösségi érzés, azaz az együttműködés szándéka és ereje.

A jelenben állunk, tapasztalatokkal és tervekkel gazdagon. Ha a jelenben állunk, akkor a központban vagyunk. Az ember központjában, ahol, mint egy toronyból, láthatjuk életünk tetteit és következményeit.

Előadásunkon néhány vidám jelenet és helyzetgyakorlat segítségével gondolkodhatunk el együtt emlékezetünk és képzeletünk korlátairól és lehetőségeiről.

ZENEKUCKÓ
Négyhetes zenei foglalkozás-sorozat 0–3 éves korú gyermekeknek,
vasárnaponként (a foglalkozások időtartama fél óra)
Győr, január 8. vasárnap, 16.30, Az Új Akropolisz központja

Zenekuckó címmel 2005. szeptemberétől kezdve tartunk zenei foglalkozásokat 0–3 éves korú gyermekeknek.

Az eddigi alkalmak során a korosztálynak megfelelő egyszerű dalokat énekeltünk, melyekhez a szülők segítségével játékos mozgást is társítottunk. A csemeték maguk is kipróbálhattak néhány egyszerű ütős hangszert, és a foglalkozás második felében gitárral, furulyával, metallofonnal, illetve a kicsik játékával kísérve hangulatkeltő dalokat játszottunk.

Januári foglalkozásainkon is sok énekléssel, valamint az örömteli és játékos tanulás lehetőségével várjuk a kicsi zenekedvelőket.

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

„Ha megtanulunk álmodni, észrevesszük a dolgok fejlődését, és olyannak tudjuk látni őket, amilyenné a jövőben válhatnak. Ez különösen abban segít, hogy olyan cselekedetek között láthassuk magunkat, amelyeknek köszönhetően ezek a változások valóban bekövetkezhetnek.

Álmodni azt jelenti, hogy mindig elégedetlenek vagyunk, de nem szeszélyből vagy csupán kevésbé irányított érzelmi állapotaink miatt. Ez a filozófus elégedetlensége, aki egy jobb világot keres szüntelenül, és nem elégszik meg azzal, amit már elért. Ez annak az embernek az egészséges ambíciója, aki a jövőben a fejlődés lehetőségét látja, és szeretne abban aktívan közreműködni. Ez a többre és a jobbra vágyás, önmaga és mások számára, a mának és a holnapnak egyaránt.”

DECEMBERI ÉS JANUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST
Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

SZEGED

Helyszínek:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756. e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727. e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  Telefon: (20) 320-9294. e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183. e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).