Tudomány, művészet, szimbolizmus...

Alexandria városának helyét Nagy Sándor Plutarkhosz szerint egy álomtól és Homérosz egyik verssorától vezettetve választotta ki: Pharosz szigetét és a vele szemben elterülő széles öblöt.

"Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban, szemben Egyiptommal - Pharosz, ez neve annak a földnek." (Odüsszeia 4. 354-355.)

A város alaprajzát földre szórt árpadarával jelölték ki, de azt a mocsárból mindenfelől nagy számban előrajzó madarak felcsipegették. Ez baljós előjelnek látszott, megzavarta Alexandroszt, de a jósok azzal biztatták: a város mindennel bőven el lesz látva, sok és mindenféle fajtájú ember tápláló otthona lesz.

„Találóan jegyezte meg egyszer asztal mellett valamelyik bölcs: »Az első serleg a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik a mámoré, a negyedik már az őrültségé.« Hanem a Múzsák italára épp az ellenkezője áll: minél gyakrabban és minél tisztábbat iszunk belőle, annál világosabbá teszi elménket. Az első serleggel az írástudás próbájára serkent, a másodikkal a grammatika tudományával tölt el, a harmadik meg a szónok ékesszólásával vértez fel. Ennyivel be is érik a legtöbben. Hanem én Athénban még más serlegekből is ittam, mégpedig a költészet leszűrt, a geometria kristálytiszta és a dialektika fanyar illatát, s végezetül az egyetemes filozófia nektárját, amellyel betelni sohasem lehet.”(1)

Mandala. Vajon mit rejt ez az egzotikusan csengő szó? Ha betévednénk egy tibeti kolostorba, a füstölőillatú félhomályban biztosan szemünkbe ötlene néhány mandala-kép, mely - ellentétben a kopár tájjal - a szivárvány minden színében pompázik. Mi a titka e sokszínűségében is harmonikus ábrának?

Wolfgang Amadeus Mozart legismertebb operája, a Bécsben 1791. szeptember 30-án bemutatott A varázsfuvola több mint 200 éve foglalkoztatja az embereket. Temérdek, gyakran egymásnak ellentmondó elemzés és vélemény született már az alkotásról, melynek oka egyrészt az lehet, hogy mi, emberek is sokfélék vagyunk, másrészt pedig a darab is megengedi ezt, hiszen sokszínűsége, különböző jelentésrétegei sokféle értelmezési kulcsot adhatnak a kezünkbe. Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: „A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre.”

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének.

Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével.

– Trója neve hallatán sokaknak bizonyára a nemrég elkészült, nálunk is nagy sikerrel játszott amerikai film jut az eszébe, amelyet Wolfgang Petersen rendezett. Azonban talán már kevesebben emlékeznek a mű hátterét és alapját jelentő Íliászra, az ókori görögség nagyhatású mítoszfeldolgozására, és annak szerzőjére, Homéroszra. A budapesti előadás nyomába eredt e majd háromezer éves eposznak és a benne foglalt tanításoknak.

A dél-amerikai birodalmaktól Egyiptomig minden nagy civilizáció történetére jellemző volt, hogy fejlődésük nem töretlenül, hanem virágzásokon és hanyatlásokon, csúcsokon és hullámvölgyeken keresztül valósult meg.

A kulturális csúcsok közti hullámvölgyek időszakai a köztes vagy középkorok. Közös vonásuk, hogy időtartamuk alatt háttérbe szorul a bölcsesség keresése, és csökken a fogékonyság a szimbólumok, mítoszok, filozófiai tanítások iránt. Ennek következményeként a „kulturális piramis” négy oldalát alkotó művészet, vallás, politika és tudomány is elszegényesedik, öncélúvá vagy véresen kegyetlenné válik.

1923. szeptember 1-je, Tokió – a 20. század egyik legszörnyűbb földrengése, a Kanto alapjaiban rázta meg a várost. A pusztítást még tetézte a szerencsétlenséget követő szökőár és tűzvész, amelyben emberek sokasága halt szörnyet, házak ezrei omlottak össze és váltak a tűz martalékaivá. A „túlélő” épületek egyike, az akkor nemrégiben felépült Imperial Hotel – amelyet egy amerikai építész tervezett –, a japánok csodálatát váltotta ki. Gyermekeiket magukkal vonszolva kerestek benne menedéket, védelemért imádkozva ahhoz az istenséghez, amely megőrizte a létesítményt a pusztítás közepette is.