Tudomány, művészet, szimbolizmus...

„Találóan jegyezte meg egyszer asztal mellett valamelyik bölcs: »Az első serleg a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik a mámoré, a negyedik már az őrültségé.« Hanem a Múzsák italára épp az ellenkezője áll: minél gyakrabban és minél tisztábbat iszunk belőle, annál világosabbá teszi elménket. Az első serleggel az írástudás próbájára serkent, a másodikkal a grammatika tudományával tölt el, a harmadik meg a szónok ékesszólásával vértez fel. Ennyivel be is érik a legtöbben. Hanem én Athénban még más serlegekből is ittam, mégpedig a költészet leszűrt, a geometria kristálytiszta és a dialektika fanyar italát, s végezetül az egyetemes filozófia nektárját, amellyel betelni sohasem lehet.”(1)

A Kr. utáni 2. században a Római Birodalom afrikai szegletében született Apuleius, aki sokoldalú tehetségként vonult be a latin irodalom és filozófia történetébe: korában nem szokatlan módon egyszerre volt író, ismert rétor, tanár, filozófus, ügyvéd és az államvallás főpapja.

„Tudd, hogy kisebb vagy, mint a nagy istenek
– s nagy lész: mindennek kezdete, s vége ez.”
(Horatius)

Miért érdekes nekünk ma a római család, a római virtus? Hogyan lehetséges, hogy a család valóban tudott nevelni? Miért volt melegebb a családi tűzhely annak idején, mint manapság? Miért nem találjuk meg magunk körül az igazság és a szépség megszentelt helyeit?

Nem véletlen, hogy Róma és birodalma csodálatot kelt bennünk ma is. Gondolhatnánk, valamilyen izgalmas titkot ismertek a városállamból óriási birodalmat építő, számos népet, kultúrát közös államban egyesítő rómaiak. Vagy hogy esetleg bizonyos történelmi tényezők összjátéka, a hadiszerencse vagy talán gazdasági okok tették naggyá Aeneas népét.

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár…

A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás bevezette volna a köztudatba a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint az elsőre látszik.

És ha ebben nincs is semmi újdonság, annak azonban újnak kellene lennie, hogy igyekezzünk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindenkire hatással vannak.

A tavasz lehelete már megérintett bennünket, és ha a törvényszerűen beköszöntő tavaszi fáradtság még nem ért utol bennünket, akkor a télen valamit „nem jól” csináltunk. A tavaszi fáradtság ugyanis a természetes ciklusokkal összefüggésben szükségszerűen jelentkező állapot. Hogy milyen mértékű, az egyéni érzékenységünktől, táplálkozásunktól, mozgásunktól stb. függ. Akik a téli hónapokban (csakúgy, mint az összes többiben) egészségükre fittyet hányva a gyorséttermek remekeivel táplálkoztak, éjszakázással, nagy adag kávékkal, esetleg nikotinnal mérgezték magukat, bizton számíthatnak a tavaszi fáradtság formájában megmutatkozó tünetegyüttesre, amely leginkább levertségben és fokozott alvásigényben nyilvánul meg.