A türelem ereje – Jane Goodall


Jane Goodall, a korábban a tanzániai őserdőben élő kutató ma évente nagyjából 300 napot utazik, világszerte telt házas előadásokat tart, iskolákat látogat, az ENSZ békenagyköveteként próbálja mozgósítani az embereket, hogy ismerjék fel és vállalják személyes felelősségüket a világ sorsáért és merjenek élni a változtatás lehetőségével. Hogyan vált az erdő csendjét kereső tudósból pódiumok szenvedélyes szószólója?

Vannak emberek, akik kedvelik a csendet, a nyugalmat, a természet közelségét. Nem bánják, ha alig-alig kell érintkezniük más emberekkel. Képesek hosszan, kitartóan, alaposan megfigyelni a környezetüket, elmélyült kutatásaik révén akár nagy felfedezésekkel járulhatnak hozzá a tudományos eredményekhez. És vannak emberek, akik elemükben vannak, ha nagy plénum előtt szerepelhetnek, ha előadhatnak. Akik törekszenek rá, hogy minél több helyre eljussanak a világon, kapcsolatba kerülhessenek minél több emberrel. Ők általában a kevésbé pezsgő körülményeket viselik nehezebben. És vannak néhányan, akikre mindkettő igaz…

A kislány, aki a frászt hozta a családjára, amikor órákra eltűnt, mert a tyúkólban a szalma közé bújva várta ki, hogy a tyúkból előbújjon a tojás, kutató alkatnak ígérkezett. Arról ábrándozott, hogy Afrikába megy és a vadonban él majd, mint kedvenc hősei, Tarzan és dr. Dolittle.

A 20. század közepének Angliájában mindez képtelenségnek tűnt, pláne, hogy Jane Goodall titkárnői képesítéssel egy idegen kontinensen akart tudományos végzettséget igénylő, „férfi szakmában” elhelyezkedni. De aki mer, az nyer. Bár a családnak biciklire sem tellett, 1957-re a még csak 23 éves lány összespórolta magának a hajóútra valót, és belevágott a nagy kalandba. A sors összehozta Louis Leakeyvel, a neves kutatóval, aki a csimpánzok tanulmányozásával akart többet megtudni az emberiség őstörténetéről. Ehhez épp olyasvalakit keresett, akinek az elméjét nem zárják keretek közé az egyetemen oktatott elképzelések. Leakey ráadásul úgy vélte, hogy a nők jobb megfigyelők, hiszen egy jó anyának türelmesnek kell lennie, és villámgyorsan meg kell értenie, mire van szüksége az olyan nem verbális lényeknek, amilyenek a gyerekei, amikor még nem tudnak beszélni.

Jane Goodall így fittyet hányva a kétkedők szavára, eljutott a tanzániai őserdőbe. Nem is csak egy-két hétre, ahogy akkoriban a kutatóknál szokás volt, hanem hónapokon át élt a vadonban. A csimpánzok személyes ismerősei lettek, akiknek a tudományos módszertan számjelölései helyett neveket adott. „Szürkeszakállú Dávid” és társai pedig szép lassan elfogadták a „csupasz majmot”, aki így megismerhette világukat.

A fiatal nő felfedezései átalakították az emberek és állatok közt húzódó határokról alkotott tudományos képet. Kiderült, hogy nem az ember az egyetlen, aki képes szerszámokat használni, sőt készíteni, bár korábban ezt tekintették a fő választóvonalnak. Az 1974-ben kezdődő „négyéves polgárháború” idején dr. Goodall felfedezte, hogy a csimpánzok fejlett rokonaikhoz hasonlóan sajnos arra is képesek, hogy szervezett támadást indítsanak és véres háborút viseljenek fajtársaik ellen. De talált példát arra is, hogy örökbe fogadnak velük közeli rokonságban nem álló, árván maradt kölyköket.

Az egyetemi végzettség nélkül PhD-fokozatot szerző Goodall nem érte be azzal, hogy az őserdőben kutatásokat folytat. Létrehozta a Gombe Nemzeti Parkot, a Jane Goodall Intézetet, amely vezető szerepet tölt be a csimpánzok és élőhelyeik védelmében. Eredményeiről számos könyvet írt, és ezzel nemcsak olvasók ezreivel ismertette meg a szívének olyan kedves élőlényeket, de ismertsége révén nők sokaságát ösztönözte arra, hogy kutatópályára lépjenek.

Mindezek ellenére sokáig úgy tűnt, Jane Goodall primatológiai, azaz főemlősöket tanulmányozó kutató marad. Egy 1986-os konferencia döbbentette rá, hogy szeretett csimpánzai és még számos faj pusztulásra van ítélve az afrikai erdőirtások miatt. Ő maga így emlékezett erre a fordulópontra: „Úgy mentem el a konferenciára, hogy majd folytatom ezt az idilli életet. Kimenni a terepre, adatokat gyűjteni, a csimpánzok között lenni, elemezni a látottakat. Imádtam. És úgy mentem el onnan, hogy mivel annyi mindent kaptam a csimpánzoktól, most már ideje, hogy én is tegyek valamit értük. Így lettem aktivista.”

És amilyen türelemmel kereste addig a módját, hogy hogyan értse meg az állatok világát, most épp olyan kitartóan vetette bele magát a küzdelembe, hogy megértesse az emberekkel: meg kellene tanulnunk harmóniában élni a természettel és egymással. A korábbi csendes kutatóéletnek nyoma sem maradt. A most 83 éves hölgy évente nagyjából 300 napot utazik, világszerte telt házas előadásokat tart, iskolákat látogat, az ENSZ békenagyköveteként próbálja mozgósítani az embereket, hogy ismerjék fel és vállalják személyes felelősségüket a világ sorsáért és merjenek élni a változtatás lehetőségével.

Ahogy a csimpánzokban is megvan a hajlam a háborúskodásra és az egymással való szolidaritásra, együttműködésre, bennünk is többféle késztetés lakik. Az ember kiváltsága azonban, hogy tudatosan választhat, erőfeszítéseket tehet, hogy a szolidaritás győzzön. Goodall legismertebb kezdeményezése, a Rügyek és gyökerek kifejezetten a fiatalokat célozza meg ezzel az üzenettel. A világszerte szerveződő hálózat minden csoportjának három projektet kell választania. Egyet az emberek védelmében, hogy jobb életük legyen, egyet az állatok és egyet a természet védelmében. Így ezek a gyerekek, kamaszok pártfogásukba vesznek magukra maradt időseket, fákat ültetnek, menhelyeknek gyűjtenek vagy épp egymással háborúban álló országok állampolgáraiként egy asztalhoz ülve a béke megteremtésének lehetőségéről beszélgetnek. Márpedig ha a fiatalokat sikerül a jó ügy mellé állítani, az, ahogy Goodall önéletrajzi írásának címe is mondja: Ok a reményre. A csimpánzoknak és az egész bolygónak.


Kovács-Torma Réka

photo credit: Kristoffer Tripplaar