Országúton – mesés utazások Federico Fellinivel

„Ugyanolyan módon készítem a filmjeimet, ahogyan élem az álmaimat” – állította az olasz származású Federico Fellini, aki alighanem az egyetemes filmtörténet legismertebb rendezője, az Országúton, a 8 és ½, Az édes élet vagy a Júlia és a szellemek című filmek alkotója. A tényszerűséget és sallangmentességet hirdető neorealista irányzat szárnyai alatt felcseperedő művész munkáiban a valóság ábrázolása mellett nagy szerepet kap a fantázia, a képzelet birodalma, valamint az álmok. Összetéveszthetetlen kifinomultsággal mutatja be a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a kisszerűséget, egyúttal nem kevés iróniával fűszerezi képsorait. Élete és a film szorosan összekapcsolódik: mindegyik filmje hordoz személyes vonásokat. Így vallott erről később, életrajzában: „Nem az emlék az, ami dominál filmjeimben. Azt mondani, hogy a filmjeim önéletrajziak, túlságosan felszínes megállapítás, elhamarkodott ítélet. Úgy tűnik nekem, hogy majdnem mindent felfedeztem: gyerekkort, karaktert, nosztalgiát, álmokat, emlékeket, csak azért az örömért, hogy képes legyek elmesélni őket.”

Nem volt különösebben jó tanuló, de rajzaival hamar eredményeket ért el: Firenzébe felvették gyakornoknak egy újsághoz. Közvetlenül a II. világháborút megelőzően, 1938-ban ment Rómába először, azzal a céllal, hogy beiratkozzon a jogi egyetemre. A szülei úgy tudták, hogy az órákat látogatja, de ő inkább kávézókban és éttermekben tűnt fel, valamint riporterkedéssel foglalkozott. Nem sokkal később a Marc’Aurelio nevű vicclapnál pártfogókra talált, s már rádiójátékokat is írt. Ezek közül az egyikben egy fiatal, törékeny lány, Giulietta Masina játszotta a főszerepet. A lány megtetszett a fiatal írónak, és a szerelem kölcsönös volt. Nem sokkal később összeházasodtak. Giulietta később Fellini több filmjének főszereplője lett, köztük a Cabiria éjszakáinak, amiért a művésznő díjat is kapott Cannes-ban.

Mario Mattoli filmrendezőnek köszönhetően Fellini belekóstolt ezidőben a filmek készítésébe is. Egy ideig Észak-Afrikában tartózkodott, a front közelében, de nem mint katona, hanem mint forgatókönyvíró, ugyanis egy filmen dolgozott kint barátaival. A háború után üzletet nyitott Rómában, ahol képeket és rajzokat árult, elsősorban katonáknak. Ide nyitott be egy napon a neves rendező, Roberto Rossellini, aki felkérte, segítsen neki a Róma, nyílt város című film forgatókönyvének megírásában. A háborús dráma, amelyet később a neorealista film kvintesszenciájaként emlegettek, hatalmas sikert aratott, és Fellinit Oscar-díjra jelölték. Rossellini még más filmekbe is bevonta a fiatal tehetséget, aki barátjának köszönhetően beutazta a korabeli Itáliát, s megismerte részletesen a háború pusztítását, ill. az újjáépítés folyamatát, emellett komoly tapasztalatokat szerzett a filmkészítésben tapasztalt mentora mellett. Neki köszönhetően kipróbálhatta a színészkedést is, mivel az egyik filmben főszerepet kapott. Nem sokkal később Rossellini társrendezővé tette Federicót, és filmet bízott rá, hogy készítse el önállóan.

Életében és művészetében áttörést hozott, amikor 1951-ben elkészíthette első saját filmjét, A fehér sejket, amelynek történetén eredetileg Michelangelo Antonioni, a másik híres kortárs rendező dolgozott. A film nem szerzett elismerést Fellini számára, viszont első ízben dolgozott együtt Nino Rotával, a tehetséges zeneszerzővel, akivel majd 30 éven keresztül alkottak közösen, és akivel nagyon jó barátok lettek. Az első komoly visszhangot a következő film, A bikaborjak váltotta ki, amelyen érződik ugyan a neorealizmus hatása, de Fellini már túl is lép az irányzaton és képsorait áthatja a nosztalgia és a mélabú. A bikaborjak című film Velencében elnyerte az Ezüst Oroszlánt. 

Még nagyobb sikert, köztük Oscar-díjat hozott a rákövetkező évben készült Országúton című filmdráma, amelybe feleségén és más olasz színészeken kívül már amerikai művészeket is bevont, köztük Anthony Quinnt. A megrázó, ugyanakkor felemelő történet a fiatal, csupa szív lányról, Gelsomináról, és az erőszakos, durva, a finom érzelmeket megvető erőművészről, Zampanóról szól, akik útjuk során számos kalandba keverednek a háború utáni Olaszországban. Kettejük kapcsolatának és sorsának meghatározó szereplője még a több ízben felbukkanó, mindig vidámnak látszó Bolond, aki megtanítja Gelsominát arra, hogy minden létezésnek értelme van itt a földön. A filmben különös hangsúlyt kap a szeretet és az áldozat, mint átalakító erők, amelyek főként az ártatlan Gelsomina alakjához köthetők. Később neki köszönhetően ébred fel a lelkiismeret a kegyetlen Zampanóban is. A Bolond szerepéről Fellini a következőket mondta: „A bohóc az ember állati és gyermeki vonásainak, a kicsúfoltnak és a csúfolódónak a karikatúrája. A bohóc tükör, amelyben az ember önmaga groteszk, torz, nevetséges képét látja viszont. Olyan, mint az árnyék. Ott lesz mindig.”

Az 50-es évek második felében Fellini Rómában forgatott, és egyre-másra születtek munkái: a Szélhámosok, a Cabiria éjszakái, Az édes élet. Ezeket a filmeket már nagy érdeklődés kísérte, a közönség szinte már elvárta Fellinitől a különös, megható történeteket. A filmesek is leborultak a rendező előtt, egy pályatárs Az édes élet sikere láttán bosszúsan ezt nyilatkozta: „Ebben a szakmában az ember vagy Fellini, vagy senki”. A filmek ugyanakkor nem arattak osztatlan elismerést – főként az egyház bírálta Fellinit. Kifogásolták például, ahogy megjelenítette a Cabiria éjszakáiban az irgalmas szamaritánusokat, Az édes életet pedig témaválasztása és ábrázolásmódja miatt egyenesen be akarta tiltani a Vatikán. A filmek végül túlélték a támadásokat, és számos díjat hoztak az alkotónak.

Több tekintetben mások ezek a filmek a korábbiaknál, Az édes élet például abban, hogy megbontja a cselekmény hagyományos vonalvezetését. Ebben a filmben szerepel a paparazzi szó is, ami ezt követően vonult be a köztudatba. Az édes élet forgatását követően Fellini egészsége megromlott, és orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Lábadozása idején kezdett el egy újabb filmen gondolkodni: később ez lett a filmtörténet első filmes önvallomása, s ha lehet, minden eddigi munkájánál személyesebbre sikeredett. A 8 és ½ középpontjában ugyanis egy rendező áll, aki alkotói válságba kerül és képtelen arra, hogy elkészítse új művét. Sokak számára ez a film túl bonyolultnak tűnt, és nem értették. A kritika és a művészvilág azonban Hollywoodtól Moszkváig elismeréssel fogadta, és méltatta a rendezőt játszó főszereplő, Marcello Mastroianni alakítását.

A 60-as években készült alkotásainak egyik legjelentősebb darabjának ötletét, a Júlia és a szellemek történetét egy spiritiszta médium naplója adta számára. Ebben az időben Fellini ellátogatott különféle szeánszokra, kapcsolatba került paraképességekkel bíró emberekkel. A film előtt nem sokkal pedig egy szürreális álom részese volt: „Hirtelen valaki egy kanállal kiveszi a jobb szemgolyómat. Nem érzek fájdalmat, csak meglepődöm. Mit jelent ez az álom? Nem tudom pontosan. Talán hogy a filmhez nem a gyakorlatias, földhözragadt jobb szemem kell, hanem csak az áttetsző, ábrándos bal. Lehet, hogy az álom figyelmeztetni akar: rossz vége lesz, nem látsz a jobb szemedre, csak félig látod a dolgokat.” Ez a film Fellini mellett nagymértékben szól a feleségről, Giuliettáról, aki élete egyik legnehezebb időszakát élte. Elmúlt negyven éves, és egy betegség következtében elveszítette annak lehetőségét, hogy gyereke legyen. Úgy érezte, hogy a kor ünnepelt színésznőivel – köztük Sophia Lorennel – szemben méltatlanul mellőzik. Kritikus hangok szerint ez a film voltaképp az ő kedvéért született. A filmbeli Júlia, miután rájön arra, hogy férje megcsalja, szellemidézéssel kezd foglalkozni magányos óráiban. Az előbukkanó szellemek Júlia múltjának részei, s mindegyikkel ki kell békülnie. Ebben a folyamatban a férj és környezetének többi tagja inkább akadályozói Júlia kiteljesedésének. A film nagy erénye, hogy az álmokat és látomásokat közel hozza a mindennapi élethez. Ezen túlmenően pedig azt sugallja, hogy a válságos időben nem lehet vesztegetni az időt a múlton való rágódással, hanem öntudatosan – akár a társadalmi konvenciókkal szembemenve – változni és változtatni kell. A mű megosztotta a közönséget (Európában nem, a tengerentúlon elismerést hozott), érdekes sajátsága viszont, hogy első ízben alkalmazott színes tekercseket a rendezője, és ettől képi világa meglehetősen gazdag lett.

A következő években Fellini megmaradt a színes filmnél, és sorra készítette el máig híres, klasszikussá vált alkotásait. A Satyricon, a Róma, az Amarcord, valamint a Casanova filmtörténetet írtak. Ezek jelentették pályája csúcsát, amelynek magasságába a következő évtizedben már nem ért el újból. Ezek közül kiemelkedik a Casanova, amely voltaképp Fellini gúnyos önarcképe, szembesülése saját kísérteteivel. Casanova, aki szenvedélyes szerelmi kalandjairól vált hírhedtté, és aki korának egyik legműveltebb embere volt, a mű végén magányos marad, és csupán álmaiba tud menekülni. 

A forgatások alatt Fellini sokat küzdött témáival, de magukkal a színészekkel is. Gyakran provokálta az embereket, akiknek ezt zokszó nélkül kellett tűrnie. Olykor egyesek arra panaszkodtak, hogy olyan, akár egy démon: hisztérikusan viselkedik, megalázza színészeit. Mások, mint például Mastroianni, az együttes munka öröméről, és barátságról számoltak be. Tény, hogy Fellini elég makacs ember volt ahhoz, hogy mindvégig kitartson elképzelései mellett. Még akkor is, amikor egy-egy produkciójának támogatói ragaszkodtak saját elképzeléseikhez, és becsvágyukat akarták kielégíteni. Ez történt A nők városa című filmnél is. Az amerikai Penthouse magazin tulajdonosa ugyanis olyan filmet képzelt el, amelyben a szexjelenetek dominálnak, és a szereplők főleg amerikaiak, de Fellini ebbe nem ment bele, így végül a befektető bosszúból kiszállt a produkcióból. Ennek ellenére Fellini elkészítette a filmet a saját szájíze szerint.

A bemutatót követően azonban sok támadás érte, főleg nők részéről, és megbukott a különböző filmes fesztiválokon is. Andrej Tarkovszkij, a híres orosz rendező például ezt írta róla naplójába: „A Cannes-i Fesztiválon az újságok azt állították, hogy Fellini legutóbbi filmje egy katasztrófa, és hogy ő maga megszűnt létezni. Szörnyű, de igaz, a filmje értéktelen.” A hullámhegyeket így követték hullámvölgyek az életében, és ez csak folytatódott, amikor elkészítette a Ginger és Fred című művét, amellyel a két hírességnek, Fred Astaire-nek és Ginger Rogersnek kívánt emléket állítani. Az elkészült mű egy kártérítési pert hozott az alkotóknak, amelyet az egyik érintett, Rogers indított, aki személyes sértésnek fogta fel a filmet. Bár a pert végül megnyerték és a film bekerült a mozikba, sikere mérsékelt maradt.

Fellini a kilencvenes években, halála előtt alig dolgozott. Utolsó filmje, A Hold hangja után három reklámfilmet forgatott csak le. Mégis, 1993-ban Oscar-díjjal jutalmazták ötödször, immár életművéért. A hollywoody átadón, ahol Sophia Loren fogadta a színpadon a már nehezen közlekedő rendezőóriást, ezeket mondta a közönségnek: „Szeretnék mindannyiuknak köszönetet mondani ezért a nagyszerű érzésért. Ebben a helyzetben könnyű nagylelkűnek lenni, és mindenkinek mindent megköszönni. Természetesen szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik velem dolgoztak. Nem sorolhatom fel valamennyiüket név szerint. Hadd említsek csupán egyetlen nevet, azét a színésznőét, aki egyben a feleségem is. Köszönöm, drága Giulietta, és kérlek, hagyd abba a sírást! Grazie.”

Fellini nem sokkal ezután hunyt el Riminiben, szülővárosában, egy nappal 50. házassági évfordulója után. Giulietta pár hónapra rá szintén meghalt. A filmvilágban tapintható űr támadt utánuk. De nem tűntek el a Fellini-házaspárral együtt műveik, amelyek haláluk után is sok művészt, köztük számos híres rendezőt inspiráltak és inspirálnak mind a mai napig. A kortárs alkotók közül Woody Allen, Pedro Almodovar, Martin Scorsese, Tim Burton, Emir Kusturica és még számos, nemzetközileg is híres és elismert alkotó állítja egyhangúlag, hogy jelentős hatást gyakorol filmjeikre a mester, Federico Fellini és filmjei. Több alkotását újra feldolgozták, legutóbb Rob Marshall rendezett Kilenc címmel egy romantikus musicalfilmet a 8 és ½ alapján, többek közt Penélope Cruz és Nicole Kidman, valamint Daniel Day-Lewis főszereplésével.

Ars poeticájának is tekinthető az a pár sor, amelyben szerepéről, céljáról vall: „Azt hiszem – legalábbis hinni vélem –, hogy semmit sem viselek annyira a szívemen, mint az emberi szabadságot, az egyén megszabadulását azoktól az erkölcsi és társadalmi konvencióknak a szövevényéből, kötelékéből, hálójából, amelyekben hisz, vagy inkább hinni vél, és amelyek megbéklyózzák, korlátozzák, jelentéktelenné, néha akár hitvánnyá teszik. Ha mindenáron valami pedagógiai jelszót akarnak nekem tulajdonítani, hát az így hangzik: »Lenni, amik vagyunk.« Ez pedig önmagunk felfedezését jelenti, ettől tudjuk szeretni az életet. Szerintem az élet szép, minden tragédiájával és fájdalmával együtt. Szeretem, jókedvre derít és felvillanyoz. És mindent megteszek, hogy másokkal is megoszthassam ezt az érzést.”

Orbán István