Miért kopnak el az álmok?

Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e.

Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel.

Azokban az időkben lázadtam ezek ellen az állítások ellen, és ezt teszem a mai napig is. Régebben a fiatalság frissen ébredt erejével álltam ellen, ma pedig saját tapasztalataimmal felvértezve, mert megbizonyosodtam arról, hogy az előző generációk erősnek tűnő regulái nem is voltak annyira szilárdak.

Vannak azonban olyan tények, amelyek miatt a régi kérdések mégis jogosnak tűnnek. Azok közül az idealisták közül, akik az első éveikben mind „megváltanák a világot”, évek múltával nem mindenkiben tart ki ugyanaz a lendület. Miért kopnak el az eszmények és a legszebb álmok? Mi történik azokkal, akik engedik, hogy a legjobb részük útközben hanyatlásnak induljon?

Ma úgy válaszolok erre, hogy csak az kophat el, ami múlékony természetű. Természetes, hogy anyagi testünk veszít frissességéből, hogy az energia, amely az anyag egy másik formája, egyre fogy. Ez a törvény áthat mindent, ami megnyilvánult ebben a kézzelfogható világban. De ha elemelkedünk ettől, és az ember egyre finomabb szintjeihez érünk, mint amilyenek a gondolatok és a magasztos álmok, ha egyre kevésbé kell az anyagra támaszkodnunk, vajon itt nem tehetnénk szert nagyobb tartósságra?

Ezzel nem azt állítom, hogy értelmetlen statikusságra kellene törekedni, vagy elvárni, hogy a mentális és érzelmi sémák mindig változatlanok maradjanak. Nem. Ahogyan a testek is alkalmazkodnak az élet hozta szükségletekhez – az élet ezeken keresztül nyilvánul meg –, idővel a gondolatok és álmok is éppúgy változhatnak. Mindez azért történik, hogy a tapasztalás során egyre nagyobb tökéletességet és kifinomultságot érhessünk el, és nem azért, hogy szétszóródjanak, mint a por, elvássanak, mint az elnyűtt cipő, elsüllyedjenek, mint a léket kapott hajó, vagy szétmálljanak, mint a porladó fal...

Miféle álmok és gondolatok azok, amelyeket az idő így fel tud őrölni? Tán annyira törékenyek lennének, mint a test anyaga, vagy még annál is erőtlenebbek, hogy még egy emberöltőig sem tudnak fennmaradni? Tán ábrándok, délibábok, árnyak csupán, amelyekhez tudatlanságukban egyesek ragaszkodnak egy ideig, hogy az illúziók kártyavárának majdani összedőlésekor kiábránduljanak?

Olyan példák is akadnak azonban, amelyek teljesen ellentétesek az eddig említettekkel. Mennyire mások azok az álmok, amelyek legyűrik az élet és a halál akadályait, amelyek kitartóan újra és újra felragyognak, mint a kelő Nap? Mit mondjunk azokról a szilárd nézetekről, amelyek egy egész életen át fennmaradnak, és amelyek eléggé stabilak ahhoz, hogy másoknak is ihletet adjanak? Milyen más fából faragták volna azokat a tudósokat, akik fáradhatatlanul kutatnak, és egymásnak adják tovább a törekvéseik és erőfeszítéseik stafétabotját, amíg csak el nem érik céljaikat? Nem ebből az anyagból gyúrták magukat a misztikusokat is, akik mindenben és mindennél jobban szeretik Istent? Nem ugyanilyenek-e a Rómeók és Júliák, Parisok és Helénák? Vagy a választott művészetükbe örökké szerelmes művészek, és az örök bölcsességet fáradhatatlanul követő filozófusok?

Akkor hogyne lennének dolgok a finomabb szinteken, amelyek szilárdak, tartósak, maradandóak! Természetesen léteznek ilyenek, és persze, hogy valóságosak! Csupán tudni kell élni velük és nem szabad engedni, hogy a hamisságok megtévesszenek és az élet próbái megtörjenek. Semmilyen igazán értékeshez nem juthatunk el erőfeszítés nélkül, és nincs az az álom vagy nézet, amely annyira értékes lenne, hogy egész utunkon végigkísérhetne, amely magától jönne, győzelem és az azt megelőző belső harc nélkül.

Az, ami elkopik, magán viseli a mulandóság jegyeit. Hagyjuk, hadd kopjon el, kövesse a sorsát, mi pedig igyekezzünk inkább megőrizni azt, ami kincset és támaszt jelenthet egész életünkben, minden életünkben. Vizsgáljuk meg minden nap, hogy életünk részei mennyire állandóak, és tegyük állandóvá mindazt, ami szellemileg táplál bennünket. Építsünk világokat gondolatokból és álmokból, amelyek velünk maradhatnak időnk lejártáig. Sőt annál is tovább, hogy újra találkozhassunk velük, amikor majd eljön számunkra az idő – mint ahogyan minden számára –, hogy újrakezdhessük utunkat és felismerhessük önmagunkat.