Jorge A. Livraga: …Az emberről

Az ember nem olajfolthoz hasonlatos; az ember láng, amely a fellobbanásra, felfelé törekvésre és a fény árasztására született, arra hogy eltűnjön a végtelen űrben, de nem előbb, minthogy megvilágította volna a földet és elégette volna az őt tápláló fát.

Többet ér szeretni, mint a szeretet tárgyának lenni. Jobb adni, tudni anélkül szeretni, hogy előzőleg azt számítgattuk volna, hogy mit nyerünk majd ezzel.

Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a kezük munkájával is lehet imádkozni, és egy olyan történelmi korszakban, mint amilyenen most megyünk át, az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.

Soha sincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nemes gondolatok alkotják.

Nem az a kérdés, hogy van-e bennünk félelem, hanem az, hogy a félelem markában tart-e bennünket.

Az ember legyen olyan, mint a víz; úgy folyjon át az életen, mint a friss víz, szökellve, énekelve, megőrizve az áramlást fenntartó belső derűt és erőt.

A hősiesség abban áll, hogy törött fegyverekkel is tudunk harcolni, nemcsak újakkal.

Az igazi idealista nagyságát nem a termete szabja meg, hanem álmainak magasztossága, és horizontját nem a hegycsúcsok határozzák meg, hanem az önmagába vetett hite.

Minden ember és minden teremtmény önmagában jó, csak meg kell tisztítanunk őket a rájuk tapadt sártól, és a bölcsesség és fegyelem tüzével le kell perzselni róluk a pelyvát.

Nem elég, ha az ember csak akkor tud méltóképpen élni, ha minden rendben megy, hanem helyt kell tudnia állni viszontagságok közepette is.

A példa a legjobb tanítási eszköz. Mutatni kell, s nem követelni.

Hiába van az embernek valamicske földi java, ha nincs neki egy darabka az égből is; ékeskedhet ugyan a tollaival, de sosem lesz belőle teljes ember.

Nem az a legtisztább víz, amely megreked egy pocsolyában, hanem az, amelyik dalolva patakzik kőről kőre.

Az emberi értékek válságáról van szó... Az emberek szívét kell megújítani, gyökerestül.

Az a fontos, hogy az emberiség kiemelkedjen a tudatlanságból, a kegyetlenségből és az önzésből; nem az számít, melyik nép halad az élen, hanem hogy egyik se maradjon le.

Az ember abban különbözik az állattól, hogy van hite és belső élete, hogy a szeme könnybe lábad a naplemente láttán, hogy verset olvashat, és azt megoszthatja másokkal is.

Kegyetlen dolog a kétely! Az ember a definíció gyermeke, és mint ilyen, mindig a jól meghatározott dolgokra vágyik; a két megfogalmazott tárgy közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg…

A gyenge emberek nem írják a történelmet – többnyire nem is olvassák.

Az átlagos értékek veszélye abban áll, hogy megszokjuk őket, és mivel nem teljesen rosszak, nem váltanak ki ellenérzést, így aztán továbbra is ránk nehezedik a középszerűség tehetetlensége.

Az ember legyen olyan, mint a kard, teste pedig olyan, mint a kardhüvely. Egy nap meghal, és ekkor énekelve kell kiemelkednie testéből, fényesen, mint a kard pengéje. A kardhüvely ekkor üresen marad, haszontalanná válik, eldobják. De a kard, a csillagok fényének egy darabkája, amelyet egy ideig a Föld tartott fogva, visszatér a csillagokhoz.

Csak az nevezhető igazán Embernek, aki a saját sorsának kovácsa.

Az egyetlen valódi evolúció a belső átalakulásra irányuló törekvés. Nem az a megoldás, ha leülünk és várjuk, hogy minden magától megoldódjon. Belső árnyékaink kiűzése a mi feladatunk. Ha az eget felhők borítják, nem láthatjuk a napot.

Az ember úgy éri el a bölcsességet, hogy irányítása alá vonja a testét, energiáit, érzelmeit és az egész személyiségére rányomja belső lényének pecsétjét.

Azok, akik csak úgy tudnak alkotni, hogy nyomukban mindig halál és pusztulás jár, nem nevezhetők embereknek.

Az ember nem akkor öregszik meg, amikor bőre ráncos lesz, hanem amikor az álmai és a reményei ráncosodnak meg.

Ostobaságukban az emberek a Mesterben nem meztelen bölcsességét, tanításait keresik; sokkal jobban szeretnek megérinteni egy tunikát, egy gyűrűt, egy bálványt. Állva ihatnának a tiszta vízből, ehelyett mégis inkább a sarat szürcsölik.

Ahogy az éhezők minduntalan a kenyérről beszélnek, a rabszolgák a szabadságról. A valóban szabad emberek nem beszélnek a szabadságról – élik azt.
A társadalom jobbítása önmagunk jobbításával kezdődik.

Azonosság nem létezik a megnyilvánult világban; mindannyian mások vagyunk.

Boldogok azok, akik melegen üdvözölhetik és megölelhetik a barátjukat akár az utcán is.

A történelem kerekét nem a szószaporítás mozgatja előre, erre csak a tettek és győzelmek képesek.

Mennyire kegyetlen választás elé állítani az embert, ha híján van a tudásnak és információknak is! Ez olyan, mintha tíz pohár előtt döntésre biztatnánk, miközben tudjuk, hogy az egyikben méreg van.

Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, mert van egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.