Erósz, a szerelem

A kérdés olyan régi, mint maga az emberiség. Mi a szerelem? Hogyan lelhetünk rá a szárnyait vesztett Erószra a mai világ szerelem-útvesztőiben?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szerelem jelentése végtelenül gazdagodott, és újabb és újabb megnyilvánulásai hódítanak teret. Már egy felületes áttekintés után is kiderül azonban, hogy messze nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Vajon szerelemnek lehet-e nevezni a puszta testi kielégülést, amelyről ebben a szabados légkörben annyit áradoznak? Vagy mondhatjuk-e annak a gyakori párcseréket és összevissza kapcsolatokat, amelyeket azoknak a fiataloknak és már nem is annyira fiataloknak az elfásult és kiégett ösztönei követelnek, akiket már nem érdekel és nem vonz semmi? Van-e közük a szerelemhez azoknak az eltévelyedéseknek, amelyek a valódi érzelmek hiányát, az érzelmi ürességet igyekeznek leplezni?

Érthetjük-e szerelmen az adok-kapok viszonyokat, az egyéjszakás kalandokat, azokat a kapcsolatokat, amelyek a legkisebb nehézség hatására is felbomlanak? És mit mondjunk az egyre fokozódó kiüresedésről, amely a lelkesedéstől az apátiáig, majd az apátiától a gyűlöletig silányul? Lehet-e ott feledés és közöny, ahol egykor szerelem volt?

Kérdéseimre nincs válasz, Erósz hallgat. Csak törött szárnyait nézi… Hajdani csillogó tollai tövén kibuggyan egy csepp – vér és egy elhullajtott könny elegye. A csepp görbületén régi képek tükröződnek, látványuk arra késztet, hogy újra rákérdezzek a szerelemre. 

Hol van az a hatalmas érzés, amely fényt gyújt a szemében annak, akiben él, és bevilágít mindent, amit csak ér? Bár újra látnám a szerelmesek határtalan lelkesedését, akik úgy járnak-kelnek a világban, mintha az csak értük volna, akik semmibe vesznek minden akadályt, és úgy érzik, képesek megküzdeni bármilyen szörnyeteggel.

Mit tettek a szerelemmel, amely boldogságot, csendes extázist hoz a szívekbe, és onnan kitörni vágyik, mert a szív nem elég neki?

Hol vannak azok a férfiak és nők, akik odaadják egymásnak mindenüket, mielőtt bármit is kérnének cserébe? Hol vannak azok, akik meg tudnak bocsátani, képesek várni, bízni, segíteni, megérteni, túllátni az öregedésre ítélt testeken? Hol van a biztonságnak az a gyönyörű érzése, hogy megtaláltuk azt a lényt, akire szükségünk van ahhoz, hogy utunk teljessé váljon e Földön?

Hová rejtőzött szavak nélküli, ám annál gazdagabb és kifejezőbb nyelve azoknak, akik ugyanabban az álomban és ugyanabban a reményben osztoznak? Hová lettek a finom részletek, a szépség utáni vágy, a gyöngéd hűségeskü, a szüntelenül megújuló köszönete annak, aki tudja, hogy szeret és szeretik? Hol a romantikus szenvedély, amely istent teremt az emberből, sokkal hatalmasabbat, mint egy pusztán ösztönökkel bíró lényt?

Hol vannak a szerelmesek, akik elérték a csodát: megállították az időt, megsemmisítették a teret, és megrémítették magát a halált is? Hol vannak azok, akik egyesülésükből, önátadásukból, hűségükből, őszinteségükből oltárt építettek?

Erósz nem válaszol. Kérdéseim kulcsa mégis benne van. Ő is járja a világot, keresi azokat, akikben felébresztheti ezt az érzést, amely önnön létének záloga. És lehet, hogy akiket keres, sokkal közelebb vannak, mint azt ő, vagy akár kérdéseim közt én gondolnám.

Itt vagy ott, ahová csak a tekintetünk téved, lehetnek férfiak és nők, akik talán még maguknak sem merik bevallani, mégis a szerelem istenét keresik.

Delia Steinberg Guzmán
Az Új Akropolisz nemzetközi elnöke