Beköszöntő

Ezt a címet adtuk a 16. alkalommal megrendezett Történet- és mesepályázatunknak, hiszen az idei kiírásban arra hívtuk fel pályázóinkat, hogy etikai témájú írásokban tegyék próbára alkotókészségüket, megjelenítő erejüket, erkölcsi és szociális érzéküket. Az amatőr, rendszeresen nem publikáló tollforgatóktól vagy billentyűzet-kattogtatóktól olyan történeteket, meséket vártunk, amelyek formai, nyelvi szépségük mellett elgondolkodtató tartalmakat, eszmei értékeket is magukban hordoznak.

Ha egy jó filmet szeretnénk jellemezni, gyakran használjuk a „lebilincselő” jelzőt. Ez azt jelenti, hogy amikor a vetítés elkezdődik, megszűnik számunkra a külvilág, és csak a stáblista feltűnésekor „térünk vissza” a mindennapokba. Természetesen ezt maga a történet is előidézheti, de a filmek rendezői nem bízzák a véletlenre vagy a nézők aktuális lelkiállapotára, hogy ez a hatás bekövetkezzen. Ezért egy biztos eszközhöz nyúlnak: a zene erejéhez.

Aki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány…

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel.

Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott. Türelmesnek és magabiztosnak láttam, ahogy maga is halad egy másik, felfoghatatlan úton, az időn át…

A természetet nem az idő múlására emlékezteti az évszakok váltakozása… az embert sem kellene. Az idő nem múlik: az idő a saját farkába harap… és itt vagyunk megint a megújulás küszöbén. Évről évre a természet megifjodásának vagyunk tanúi: a talaj, a rügyek, az állatok, az égbolt színei… minden újjászületik. Mintha magától, minden erőfeszítés nélkül történne az egész, mert a felszín csupa öröm és virágzás, de nem látjuk a mélyben végbemenő folyamatokat. Az ember szempontjából nézve éppen ez a kettősség a figyelemre méltó: a formák megújulását megelőzi a belső átalakulás.

A válságos helyzeteknek és a nehéz életkörülményeknek a sok hátrányuk mellett jó oldaluk is van. Ha minden könnyen megy, nem állunk meg gondolkodni, nem érezzük szükségét annak, hogy jobb megoldásokat keressünk. Ezért nem is szembesülünk hiányosságainkkal, és az sem merül fel, hogy vannak még feltáratlan képességeink. A nehézségek ezzel szemben ébresztően hatnak, hiszen meg kell mozgatnunk és összpontosítanunk kell erőnket, hogy megbirkózzunk velük.

Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.